A Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár, folytatva azon kezdeményezését, amelynek keretében állományának régi darabjai közül bemutat néhány olyan művet, amelyek a vadászat és halászat hazai fejlődésében fontos előrelépést jelentenek, ezúttal egy olyan könyvet választott, amely egyaránt gazdagítja a halászat, horgászat, néprajz és gazdaságtörténet irodalmát: a 19. század végének egyik legnagyobb magyar természettudósa, Herman Ottó (1835–1914) írását, A magyar halászat könyvét.

A szerzőt aligha kell bárkinek is bemutatni, hiszen egy igazi polihisztorról van szó, akit ma is a magyar tudománytörténet jelentős alakjaként tartanak számon. Annak ellenére van ez így, hogy Herman Ottó szepességi szász-cipszer családból származott, és gyermekkorában kizárólag németül beszélt. Hamar kiderült azonban, hogy sem a hazafiasság, sem a nemes eszmék iránti elkötelezettség nem hiányzik belőle: bár még csak tizenhárom éves volt, 1848-ban megpróbált jelentkezni a hadseregbe (sikertelenül), később pedig az olasz és lengyel mozgalmakban szolgálta a szabadság ügyét. Idősebb korában kevésbé kalandos, de talán hatékonyabb lehetősége nyílt elvei képviseletére: 1879-ben Szeged város – Kossuth Lajos személyes ajánlására – beválasztotta az Alsóházba a Függetlenségi Párt színeiben induló Hermant, aki onnantól kezdve folyamatosan részt vett a közéletben, minden fontosabb kérdésben hallatva szavát.

Fő működési területe azonban a tudomány volt. Tanulmányai ugyan nem ilyen irányba mutattak (a bécsi politechnikumba járt, a szülei mérnöknek szánták), de hamar nyilvánvalóvá vált a természet világa iránti olthatatlan érdeklődése. Ennek jegyében alakult – képviselősége előtt – a karrierje is: a kolozsvári Erdélyi Múzeum, majd a Természettudományi Társulat munkatársa volt, utána a Nemzeti Múzeumban kapott állást. Noha ezek nem voltak túl jövedelmező pozíciók, lehetőséget nyújtottak Herman számára a természettudományos kutatásokhoz és eredményei publikálásához. Megjelenő írásai a szakmai elismerésen túl a népszerűséget is meghozták a számára, mivel nem csupán a szó szoros értelmében vett szakmunkák kerültek ki a tolla alól, hanem tehetségesnek bizonyult a tudományos ismeretterjesztő irodalom terén is.

Herman Ottó első jelentős írása a magyarországi pókokról szólt, később pedig ornitológusként vált híressé, ez utóbbi témában jelent meg a legtöbb műve is. Arról, hogy miért és hogyan került kapcsolatba a halászattal, ő maga számolt be:

Egy szegény magyar rajongva szerette a természetet s érezte, hogy nemzetének szüksége van a természet ismeretére, mely nélkül igazi szellemi fejlődés lehetetlen; de érezte azt is, hogy a tudománynak, annak a nagy egyetemnek … szüksége van arra is, a mit magyar föld termel, rejteget. A feladat nagy, szép és nemes volt s az a szegény magyar rászánta életét. … Czélja az volt, hogy megírja majdan a magyar állatvilág természethistóriáját.

Ez a „szegény magyar” a század jeles természettudósa, Petényi Salamon János volt, aki tervbe vette egy monográfia megírását Magyarország gerinces állatairól. Sajnos munkásságának valóban hányattatott sors jutott osztályrészül, mivel ez és számos másik műve kéziratban maradt, vagy egyenesen megsemmisült. Amikor azonban a megmaradt jegyzetek Herman kezébe kerültek, a halfaunáról szóló rész megihlette őt. Kezdetben csak a Petényi-kéziratok kiadására gondolt, ám később megfogant benne egy sokkal grandiózusabb terv: elhatározta, hogy ő maga fogja felkeresni Magyarország valamennyi halászvidékét, és pontos leírást készít nem csupán magukról a halakról, hanem a halászat mesterségéről is, beleértve a különböző halfogási módszereket, eszközöket, a halászok életének hagyományait és szokásait, feljegyezve az összes ezzel kapcsolatos népi kifejezést. Arra a következtetésre jutott ugyanis, hogy „a halászat az emberiség ősfoglalkozása, hogy szerszáma, fogása a népismeret, az ősrégészet szempontjából legalább is érdekes lehet: mert hiszen az ősfoglalkozások terén a nép szívósan ragaszkodik mindenhez, ami ősi, hátha egy-egy nyom elvezet oda is, ahol az írott történet eddig néma?” A halászélet kutatásától tehát néprajzi felfedezéseket is remélt.

a magyar népi halászati eszközei és szerszámai

Herman Ottó egy széles körű, zoológiai, néprajzi és nyelvi szempontokat egyaránt felölelő kutatást folytatott. 1883 és 1886 között bejárta gyakorlatilag az egész országot, és minden vidéken, ahol foglalkoztak halászattal, részletes leírást készített az ott látott módszerekről, eszközökről, továbbá magukról a halfajokról is. Munkáját nagyban megkönnyítették személyes adottságai: „sok az összeköttetésem, szeretem a népet, foglalkozását s tudok vele bánni.” Ennek bizonyítéka néhány regénybe illő jelenet a könyvben:

 

Egyáltalában mondható a magyar emberről s így a magyar halászról is, hogy mihelyt észreveszi, hogy valaki megbecsüli a dolgát, sőt ért is hozzá, tartózkodása legott eltűnik s a közlékenység szállja meg. Különösen a tudás töri meg a jeget. Egy körösmenti öreg halászt, ki sehogysem akarta ereszteni a szót, egy véletlen kérdéssel nyertem meg. Észrevettem ugyanis, hogy hálójának úszófái a vörösfűz fájából valók s azt kérdeztem:

– Hát öregem, maga is vörösfűzből faragja a párát?

Az öreg erősen megnézett, igazított a kalapján, azután így szólt:

– No már, kérem alássan, hetvenöt esztendőt értem meg; Örzsébet napján ülöm mög a feleségömmel az aranylakodalmat; mög is öttem már a java kinyeremet, de még olyan úri embör nem járt erre, a ki mögmondta vóna, hogy az a para vörösfűzből való – pedig abból való a!

Hagyományos halászati formák: a “kullogó” és a “pöndörös”

Miután az anyaggyűjtést befejezte, Herman nekifogott az összegzés és a szerkesztés munkájának. A kész mű, A magyar halászat könyve 1887-ben látott napvilágot, összesen 860 oldalon, háromszáz ábrával, tizenkét műlappal és kilenc kőnyomatú táblával illusztrálva. A képeket személyes tapasztalatai alapján maga a szerző készítette, aki intellektuális képességei mellett rajztehetséggel is meg volt áldva. A művet két részre osztotta: az első a magyarországi halászat történetével, hagyományaival és szokásaival foglalkozik, részletesen bemutatja a különböző vidékeken használt módszereket és eszközöket, a halászok mindennapi életét, természetét. A második rész „természethistória”, vagyis a tulajdonképpeni zoológiai leírás, az országban honos halfajok részletes (és szintén illusztrált) bemutatása. A művet a „mesterszavak”, a halászattal kapcsolatos népi kifejezések szótára zárja.

Magyarországi halfajok ábrázolása

Herman a könyv előszavában azt állítja, „Ezt a könyvet nem irta tudós ember tudósok– a szó czéhes értelmében – kielégítésére, hanem írta egyszerű magyar ember magyar emberek okulására, általános műveltséggel bíró emberek tudásvágyának kielégítésére.” A könyv tartalmát tekintve ez meglehetősen félrevezető, hiszen gondos kutatómunkán alapuló, tudományos igénnyel megírt monográfiáról van szó. Mindamellett Herman valóban ügyelt arra, hogy műve azok számára is érthető, sőt élvezhető legyen, akik nem tartoznak a szűkebb szakmai közönséghez. Már nagy tapasztalatra tett szert tudományos ismeretterjesztő munkák megírásában, és ez A magyar halászat könyvén is megmutatkozik. A szöveg ízes és gazdag magyarsággal megírt, olvasmányos munka, a szórakoztatva tanítás kiváló példája; az egyes fejezetek novellisztikus jellegűek, önálló írásként is megállják a helyüket.

Az érzékletes leírásokra álljon itt egy példa, a halászok táltalános jelleméről:

A magyar halász majdnem kivétel nélkül az, a mit a „jóra való magyar ember” alatt értünk. Nyugodtlelkű, becsületes; jobbadán hallgatag, de a mellett nyílt, vendégszerető; kiválóan mértékletes; munkában serény és kitartó. Legtöbbször bámulatos a megfigvelő tehetsége, mely mindent felölel, a mi a vízben s a víz körű van; hozzá példásan rendszerető, ki sohasem pihen le addig, a míg szerszámját rendbe nem rakta.”

Hangulatos életkép-leírás a halászok mulatságának az ismertetése:

De mikor beüt a jó szerencse, vagy vendég vetődik közéjök, akkor erősebben lüktet a bokor mulatozása; a kisbiró sűrűn jár a kancsóval a pinczébe s járja a felköszöntés, meg a tréfás szó is; és ha ügyes a vendég, kicsalja azt a magyar természetet, mely akkor nyilatkozik a maga zamatosságában, a mikor a kulcsos, poharat ragadva, a szoba közepére áll s a bokor tagjai körbefogják; kiki tele pohárral.

Ekkor rákezdi a kisbiró:

 

“Én vagyok a halászlegény,

Én járok a viz tetején;

Én fogom az aranyhalat

A tihanyi hegyek alatt.

 

Könnyű apró halat fogni,

De nehéz megtisztogatni;

Könnyű szeretőt tartani,

De nehéz tőle megválni.

 

Megváltam én szeretőmtől,

Mint a zöld ág levelétől;

Messzire estem szegénytől,

Hirét sem hallom senkitől.”

Leginkább csak az első versszakot éneklik; a kulcsos csöndesen, a legénység élénken bokázik; közben-közben hol az egyik, hol a másik magasra ugrik s nagy erővel összecsapja a levegőben a két lábát; az a nehéz, kemény halászsaru ilyenkor akkorát szól, mint valami kölyökágyú. Ez a halászverbunk. Semmi kicsapongó sincsen benne; sőt, inkább komoly, mint víg.

A halászat egyes formáinak ismertetése során is hű marad önmagához Herman, és nagyon olvasmányosan fogalmaz. A horgászatot például így vezeti be:

 

„A halászat őstörténete reátanított, hogy a horogéul való halászat a legősibb halászati módok között foglal helyet … Azt is láttuk, hogy a mai legmagasabb fokon álló horgászat, amely a mesterséges csalira épít. alapelve szerint az őskorból származik. … Mindezeken kívül a horgászat az, a mely a halásztól a legtöbb tudást kívánja. Ismernie kell a halas víz természetét, a benne élő halaknak e természethez való alkalmazkodását, a halak táplálékát, sőt még a módot is, hogyan ragadják meg azt. Ismernie kell az évszak, az időjárás, sőt az éj és nap szakának befolyását is a halak életmódjára. Végre ismernie kell szerszámának tulajdonságait s innen a fogást. Csak a midőn ezekkel tisztában van, csak akkor foghatja meg azt a halat, a melyre szüksége van s épen ebben a biztosságban rejlik a horgász művészete.

Nem hiányzik a leírásából a hazafiasság és a nép iránti szeretet sem:

Ki merem mondani, hogy az oly tökéletességre fejlődött angol horgászat a magyar népiesnek csak finomított képmása: de még az is áll. hogy a magyar népies horgászatnak vannak oly részei is, a melyek az ún. sportszerű horgászaton túltesznek. A magyar népies horgászatnak legjellemzőbb vonása az, hogy a horgász tudatosan azon van, hogy szerszámjának minden része, külsője szerint, minél természetesebb legyen: evvel pedig biztosabban éri el azt az eredményt, a melyre a sportember szerszámjának finomsságával törekszik.

Leliismeretes íróként és tudósként azonban a negatívumokat sem hallgatja el, kapcsolódjanak akár magához a halászati tevékenységhez, akár az emberi jellem árnyoldalaihoz. A halak felbontásáról szóló leírásánál például az olvasó alighanem elbizonytalanodik, hogy örülnie kell-e Herman érzékletes stílusának, részletes ábrázolásmódjának:

A halhasítás roppant mocskos egy mesterség; ebben fölötte áll még a timárságnak is. A halak nyálkája ezerszeres rétegben egymásra szárad s mindent ellep, a mihez a hal teste, a hasító keze hozzányúl; asztal, kosár, kád, késnyél, a hasítok keze, köténye barna kéreggel van bevonva, a melybe a hal pénze belészárad. S már e kéreg is erős bűzöket fejt ki, a melyek a száradó halak, az elszórt apróság s a halzsírüst gőzével, bűzével összeházasodva, oly légkört teremtenek, a mely a purgatórium illető osztályában is megtenné puhító hatását még a legmegrögzöttebb lelkekre is.

Az orvhalászatot így vezeti be:

Hasonlatot keresve az orvhalász számára, csak a nyest juthat eszünkbe … A nyest nappal nem mozdul ki odvából; alszik, tehát ilyenkor ártatlan; de a mint a nap leáldozott s az első csillag felragyog az ég boltozatán, a nyest ébren van, rabolni, fojtogatni indul. …. Szakasztott ilyen az orvhalász is. Napközben a faluban „csöndes, jóravaló állampolgár”; nem vét a légynek sem; de a mint az esti csillag kiragyog, elindul „szétnézni” …

A bámulatos az, hogy a halász időjártával mégis észreveszi, hogy a szerszámját „feljárják”; mert bámulatos az a halászszem és – nem mondhatom másképpen – az a halászszimat; s ekkor magától kezdődik a magyar népet jellemző megtorlás, a melyhez képest az ángolszász „lynch”, vagy a m. kir. statárium csupa játék, mert ez a kettő kurtán végez, holott az a magyar megtorlás életfogytig; tart.

Herman olyan szempontokat is alkalmazott a könyvben, amelyek már a jövő felé mutatnak előre, és a fenntarthatóság, mai kifejezéssel élve, a dinamikus ökológiai egyensúly kérdéskörét érintik:

Megbízható távcsövet keresel? Távolságmérős távcsövek és minden, ami a megfigyeléshez kell – > FROMMER Fegyverbolt! Kattints a fényképre!

Mind apróbb szemre kötik a hálót, hogy még·azt az istenadta ujjnyi keszeget, süllőt, pontyot, csukát, őnhalat is a szárazra kerítse …Hát ezt csinálja az aprósággal s bámul, panaszkodik, hogy a nagy hal egyre ritkul; mintha nem tudná, hogy a ki minden csirkét megöl, nem lesz annak se tyúkja, se kakasa, se tojása.

Ezt a témát egyébként egy későbbi művében (A halgazdaság rövid foglalatja) bővebben is kifejtette, mintegy összekapcsolva az élővilágot megfigyelő tudós és az ország gazdasági-természeti értékeit megvédeni igyekvő államférfi szerepkörét.

A magyar halászat könyvének jelentőségét és hatását nehéz lenne eltúlozni. Egy olyan munkáról van szó, amelyhez foghatót azelőtt nemcsak Magyarországon nem csináltak soha, de még Európában sem nagyon. Összehasonlításként: a Petényi kézirataiban szereplő hatvanhét halfaj Herman könyvében négyszázhatvanra gyarapodott, a „mesterszavak” (halászati kifejezések) száma pedig százhetvenötről csaknem ezernyolcszázra.. Kulcsszerepet játszott az időzítés is: Herman Ottó még majdnem abban az állapotban tanulmányozhatta a halászatot, ahogyan az évszázadokon át virult. A nagy folyamszabályozási munkálatok és lecsapolások azonban ekkor már éreztették hatásukat, és pár évtized múlva az általa tapasztaltak egy része már csak az ő írásaiban maradt meg.

A  kiadványról olyan jelentős személyek nyilatkoztak osztatlan elismeréssel, mint Hunfalvy Pál akadémikus vagy éppen Kossuth Lajos. Többen sürgették Hermant, hogy a nemzetközi ismertség elősegítése érdekében adja ki németül is a művet. Egy ideig valóban foglalkoztatta a gondolat, bár a terv megvalósítása komoly nehézségekbe ütközött: “azt mondtam: nem lehet, mert a német nyelvben nincsen hozzá való mesterszó! Kiraktuk egymás ellenében s kisült, hogy igazam van: 200 és valami harminc német szóval nem lehet 2500 magyart forditani.” Az idegen nyelvű kiadás így végül nem valósult meg, de a szakmai elismerés külföldön sem maradt el. Itthon pedig korszakos jelentőségűnek bizonyult A magyar halászat könyve, amennyiben – Herman Ottó egyik életrajzírója szerint –  „lelkes buvárok egész raját termékenyitette meg és buzditotta a tárgyi néprajz müvelésére; és tény, hogy tárgyi néprajzunk ifju generációja ezen a munkán nevelkedett, ebből meritett buzditást, ebben talált irányt és ebből tanult mesterkéletlen rendszert.” A mű maradandó értékét pedig mi sem mutatja jobban, hogy többször is kiadták újra, 1991-ben és 2008-ban. Herman Ottót tehát méltán lehet a magyar tudománytörténet legnagyobb alakjai között emlegetni; könyvét pedig bizalommal kézbe veheti bárki, akit érdekel a magyarországi halászat és horgászat története, hagyományos eszközei és módszerei, s szeretne bepillantást nyerni egy olyan életbe, amely hazánkban a legősibb időktől kezdve egészen a modern korig szinte változatlan fomában fennmaradt.

Szabó Ádám

 

Felhasznált irodalom

Bíró Péter: „Herman Ottó és a magyar halászat”, Magyar Tudomány, 2005/2, 232.

Herman  Ottó: A magyar halászat könyve I-II.  Budapest: Kiadja a K. M. Természettudományi Társulat, 1887.

Kiss József: Herman Ottó élete és munkássága. a HOLOCÉN Természetvédelmi Egyesület, 2000.

Lambrecht Kálmán: Herman Ottó : Az utolsó magyar polihisztor élete és kora. Budapest: Biró Miklós, 1920.

Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár: Digitalizált múlt| Herman Ottó: A magyar halászat könyve. Online elérés: http://www.mezogazdasagikonyvtar.hu/hirek-esemenyek/konyvtari-hirek/digitalizalt-mult-herman-otto-a-magyar-halaszat-konyve

2023-09-19.

Székely Sándor: Herman Ottó. Budapest: Művelt Nép Könyvkiadó, 1955.

 

 

 

 

Elena Gazzea és Lorenzo Marini, a Padovai Egyetem kutatói és Batáry Péter, az ELKH Ökológiai Kutatóközpont (ÖK) tudományos tanácsadója a meta-analízis statisztikai módszerén alapuló kutatás során először számszerűsítették globális szinten a természetes beporzóknak a termények minőségére gyakorolt hatását.

Az eredmények azt mutatják, hogy az állati beporzás kulcsszerepet játszik a mezőgazdasági termelés minőségének meghatározásában. Az állatok által beporzott gyümölcsök átlagosan 23 százalékkal jobb minőségűek, a termésminőség tehát közel egynegyed részben függ a beporzó állatok jelenlététől. A kutatásról szóló tanulmány a rangos Nature Communications tudományos folyóiratban jelent meg.

beporzó szervezetek számos növényfaj, köztük az emberi táplálkozásban használt sok növény, így a gyümölcsök és zöldségek szaporodásához is elengedhetetlenek. A mérsékelt égövi környezetben a beporzók főként rovarok, többek között méhek, lepkék, sok kétszárnyú ‒ például zengőlegyek ‒ és néhány bogár, míg a trópusi és szubtrópusi régiókban ebbe a csoportba tartoznak a madarak, denevérek és néhány további emlős is. Az elmúlt évtizedekben számos beporzó faj diverzitása és abundanciája csökkent világszerte, ez a jelenség a beporzóválság vagy pollinációs krízis. A tudományos erőfeszítések ezért e szervezetek mezőgazdaságban betöltött jelentőségének számszerűsítésére összpontosítottak, és számos kísérleti tanulmány született a terméshozamra, a termelés stabilitására és a termés minőségére gyakorolt hatásukról.

A Global meta-analysis shows reduced quality of food crops under inadequate animal pollination című kutatás keretében a kutatók célja az volt, hogy először számszerűsítsék globális szinten a beporzóknak a termények minőségére gyakorolt hatását. Ehhez a meta-analízis statisztikai módszerét használták, amely lehetővé tette a téma szakirodalmának mennyiségi szintézisét.

Az adatokat a tudományos publikációk főbb adatbázisaiban végzett szisztematikus irodalomkutatással gyűjtötték össze, amihez a világ 48 országában és 48 különböző terményen végzett 190 független vizsgálat adatait használták fel. Az állati beporzás hatását úgy számszerűsítették, hogy összehasonlították a beporzókkal és anélkül termesztett termések minőségében – alak, méret, megjelenés, íz és táplálkozási tulajdonságok terén – mutatkozó különbségeket.

Az eredmények azt mutatják, hogy az állati beporzás kulcsszerepet játszik a mezőgazdasági termelés minőségének meghatározásában. Az állatok által beporzott gyümölcsök átlagosan 23 százalékkal jobb minőségűek, a termésminőség tehát közel egynegyed részben függ a beporzó állatok jelenlététől.

Az állati beporzók elsősorban a gyümölcsök és zöldségek érzékszervi tulajdonságait, például alakját és méretét, valamint a betakarítás utáni tartósságukat befolyásolják pozitívan, míg a táplálkozási tulajdonságokhoz és az ízhez kevésbé járulnak hozzá. Az állati beporzás minőségre gyakorolt előnyei függetlenek a földrajzi régiótól és a beporzó fajoktól. Az adatelemzések az optimálistól eltérő beporzás jeleit is kimutatták, ami a beporzók csökkenéséből eredhet a mezőgazdasági tájakon, és veszélyeztetheti a termények minőségét. Általánosságban azonban a mézelő méhekhez hasonló beporzók használata fenntartja a legjobb minőségű gyümölcs- és zöldségtermesztést.

„Tanulmányunk eredményei nagyon fontos következményekkel járnak az agrár-élelmiszeripari ágazat számára” – magyarázza Batáry Péter, a tanulmány egyik szerzője. „A feldolgozatlan élelmiszerek, például a gyümölcsök és zöldségek minősége olyan szabványokon alapul, amelyek elsősorban a megjelenésükkel és az eltarthatóságukkal kapcsolatosak. A nem optimális beporzás következtében a normálistól eltérő gyümölcs- és zöldségtermények a teljes mezőgazdasági termelési láncra kihatnak, a mezőgazdasági termelők jövedelmétől kezdve a fogyasztók döntéséig, hogy megvásárolják-e a terméket vagy sem” – folytatja a kutató. A tökéletlen és rövid életű gyümölcsök termesztése tehát növeli a tápanyagokban gazdag élelmiszerek pazarlását, és a mezőgazdasági területeket feleslegesen terheli, hogy kompenzálja az agrár-élelmiszerpiac számára kielégítő minőségű termelés hiányát.

„A beporzók globális csökkenése nemcsak a terméshozamot és annak térbeli és időbeli stabilitását, hanem a mezőgazdasági termelés minőségét is veszélyezteti. Az állati beporzás és az élelmiszer-pazarlás közötti kapcsolatot az agrár-élelmiszeripari politikák eddig szinte figyelmen kívül hagyták, holott fontos gazdasági, társadalmi és környezeti következményekkel jár, különösen egy olyan korban, amikor a tápanyagokban gazdag élelmiszerek fogyasztása világszerte nem optimális” – magyarázza Elena Gazzea, a tanulmány első szerzője.

Publikáció:

Gazzea, E., Batáry, P. & Marini, L. (2023). Global meta-analysis shows reduced quality of food crops under inadequate animal pollination. Nature Communications 14: 4463. DOI: 10.1038/s41467-023-40231-y

Forrás: ELKH