Vadászat
Felvidéki csúcsragadozók
Adatok a vadászat történetéhez
Több mint százötven éve papírra vetett gyöngybetűk, veretes, de a ma embere számára már nehézkes magyarsággal papírra vetett sorok követik egymást a fénymásolaton. A papírlap a vadászat felvidéki, mindenekelőtt Nógrád vármegyei történetét kutatva került a fiókomba, s szövege, az érthetőség kedvéért némi átírással, a következő:
Tekintetes Bellon János úrnak, cs. kir. Szirák kerületi közigazgatási biztosának
A naponta hivatalomhoz jövő azon szomorú, s panaszos hírek folytán, miszerint a bujáki erdőségben barangoló nagyobb számú farkasok általi marhapusztítás határtalanul dühöng, kénytelen vagyok a kerületi biztos urat hivatalában tudósítani.
Mivel pedig a szegény népnek minden kincse egyedül ami még a nemrég dühöngött marhavészből megmenekült kevés számú marhájában van, nehogy ily pusztító állatok által attól is megfosztatva legyenek, oda terjed hivatalos véleményem, s egyszersmind sürgős kérelmem, miszerint ezen vadak kipusztítása céljából egy hajtóvadászatot szíveskedjen eszközölni.
Buják község jegyzője, 1852. július 30.
Akkoriban, legalábbis fentiek szerint, állandó vad volt a Cserhát déli részének kiterjedt erdeiben a farkas. Arra vonatkozó feljegyzés azonban, hogy megtartották-e a “nagyobb számú farkasok” kézre kerítésére a hajtóvadászatot, s az miféle eredménnyel járt, nincs tudomásom.
Hasonló adat ismert azonban 1850-ből Alsósztregováról (ma Szlovákia), Madách Imre szülőfalujából és birtokáról. Az uradalom ugyanis lőfegyverért folyamodott a Bach-korszak bürokráciájához, hivatkozva a juhnyájakat tizedelő farkasok megfékezésére.
A dolgok pedig, a történelem irányíthatatlan eseményei és a természet törvényszerűségei, egybevágnak! Az 1848-49-es események idején, amikor a nemzetőrséget, majd a honvédséget a történelmi Nógrád vármegyében szinte egyik napról a másikra felállították, katonai lőfegyverek híján elöltöltős vadászpuskákkal szerelték fel.
A vadászfegyverek túlnyomó részét már 1848 közepe táján összegyűjtötték, majd 1849 őszén, a világosi csatavesztés hírére a nógrádi gerillák – a szabadságharc újrakezdésére számítva – a Salgótarján környéki hegyekben háromezer darab fegyvert elrejtettek. Ezek nagyrészt a nemzetőrség vadászpuskái voltak. Egy évvel később három szekérnyit megtalált belőle a császári katonaság, a többinek azonban a mai napig sincs nyoma. A vadászfegyver tartását a forradalom leverése után tiltották a hatóságok, de a vármegye egyébként is jóformán puska nélkül volt a nemzetőrség felszerelése miatt.
Ugyanakkor nézzük a farkasok helyzetét! Bár igazán nagy csata nem volt Nógrádban, de a magyar, az osztrák és az orosz hadátvonulások, a Losonc (ma Szlovákia) és a Salgótarján környéki kiterjedt gerillamozgalom meglehetősen sok pusztulást okozott. Háború idején pedig jól élt a farkas: elkóborolt és elhullott háziállat, talán temetetlen halott is akadt.
A szabadságharc leverését követően pedig – hivatalosan – szinte senkinek a kezén nem lehetett lőfegyver. A farkasok számát leginkább hajtóvadászatokon lehetett volna apasztani, ami nagy és feltűnő, embertömegeket megmozgató rendezvény, úgyhogy a császári közigazgatás aligha hunyt volna szemet egy-egy ilyen felett. A méreg és a csapdázás lehetőségére utaló adatot nem találtam.
Előbbiek alapján feltételezhető, hogy az 1850-es évek elejére valóban felszaporodott a nógrádi farkasállomány, de kutatásaim során nem találtam más adatot sem elejtésekről, sem vadászatokról. A következő utalás is úgy két évtizeddel későbbről származik. Shvoy Miklós, aki 1873–74-ben egy kéziratban maradt monográfiát írt a vármegyéről, a farkasokról úgy tesz említést, hogy előfordulnak mindenfelé, de nincs belőlük annyi, hogy érzékeny károkat okoznának.
Meg kell itt jegyezni, hogy a leírtak alapján a szerző, főleg a madártan terén, elég szerény ismeretekkel bírt. A farkas esetében azonban, lévén közismert faj, bizonyára helyes volt a megállapítása.
Az 1884. évi vadászati statisztika szerint, ami vármegyénként mutatja be a történelmi Magyarországon elejtett vadfajokat, már egyetlen farkas, hiúz és medve sem került puskavégre a mai Észak-Magyarország területére eső megyékben. A trianoni Magyarország területéről csak a farkas mutatható ki: az országrésznyi, 12 ezer négyzetkilométert is meghaladó területű Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében négy ordast lőttek.
Ez a hatalmas kiterjedésű vármegye nagyjából a mai Pest és Bács-Kiskun területére esett, az ordasok a kiterjedt alföldi pusztákon kerültek kézre. Egyébként itt tartották magukat a legtovább az ordasok, a XIX. század végéig néhol még félridegen tartott juhnyájaknak, marhacsordáknak köszönhetően. A Dunántúlról Baranyában jegyezték fel egyetlen farkas elejtését, de – mivel a helyszínt nem közlik – lehetséges, hogy a ma Horvátországhoz tartozó Drávaszög mocsaraiban lőtték. Valószínű egyébként, hogy ezek a síkvidéki ordasok a kimondottan farkastanyának nevezhető szlavóniai erdőkből és mocsarakból húzódtak északabbra.
1884-ben tehát a trianoni Magyarország területéről teljesen hiányzik a medve és a hiúz, s ugyanekkor farkas a Felvidéken is alig akadt: összesen négyet lőttek a mai Szlovákia nyugati és középső részén, de ugyanezen ezen a területen 65 medve került puskavégre. Zólyomban például 14 medve mellett egy hiúzt lőttek, farkast pedig egyet sem.
Ebből arra következtethetünk, hogy míg a medve megbecsült nagyvadfaj volt és igyekeztek gazdálkodni vele, addig a farkast és a hiúzt mint dúvadat, tűzzel-vassal pusztították. Nagyjából a történelmi Sáros és Zemplén vármegye vonalától keletre aztán változik a helyzet, arrafelé 1884-ben már jó pár farkas és hiúz is puskavégre került. A mai Kárpátalján, Erdélyben, Horvátország-Szlavóniában a medve is állandó vad volt.
Ez volt a helyzet százhúsz évvel ezelőtt. Aztán, köszönhetően a védelemnek, az utóbbi évtizedekben a Kárpátok északi tájain jelentősen gyarapodott a medve-, a hiúz- és a farkasállomány. A farkas és a hiúz az elmúlt évtizedben vissza is települt Észak-Magyarország erdeibe, s a megfigyelések szerint néha a medve is felbukkan.
A szlovákiai sajtóban is röppent már fel hír a határtól úgy negyven kilométernyire elejtett medvéről – legutóbb éppen arról az észak-nógrádi területről, Szinóbánya környékéről, amelyről Shvoy Miklós 1884-ben lejegyezte: az erdőségekben még pár éve is került puskavégre egy-egy mackó.
Egyébként a csúcsragadozók felbukkanása furcsa érzelmeket vált ki az emberből. Akinek a területén feltűnnek, aligha örül, hiszen a csülkösvad valamilyen mértékben kárát látja – a természetszerető vadász szíve azonban mégiscsak megdobban! A visszatérő vadvilág talán környezetünk állapotának javulását jelzi, legalább a látszatát annak, hogy az évezredes üldöztetés és az élőhelypusztítás után változott a helyzet, s túljutottunk a mélyponton. Ha a károk érzékenyek lesznek, akkor a védelmi intézkedéseken is enyhíteni kell majd, bár ez nyilván nem lesz egyszerű dolog.
Emlékezzünk csak vissza: volt itt védett a nyest is, a borz is, – bár a medvével, farkassal nem említhetők egy lapon – de most már újra elejthetők.
Vadászat
CACT hajtás természetes vadászaton munkavizsga Kardosfán
A Magyar Tacskótenyésztők Egyesülete munkavizsgát rendezett Kardosfán.
A Magyar Tacskótenyésztők Egyesülete 2025. január 11-én CACT hajtás természetes vadászaton munkavizsgát rendezett Kardosfán. A téli táj, a zselici dombok, a kiváló adottságú vadászterület optimális lehetőséget biztosított a vizsga lebonyolításához.
A területet a Sefag Zrt. biztosította, az egyesület az országban harmadik alkalommal rendezett ilyen típusú munkavizsgát, melyhez az idén vadász terrierek is csatlakozhattak.
A vizsgára 12 kutya regisztrált, végül 8 vett részt , 3 szálkás szőrű tacskó és 5 jagd terrier.
A kutyák két hajtásban dolgoztak, fegyelmezett és hatékony munkát végeztek. A nap végén a terítéken 28 vaddisznó, 7 gímszarvas és 1 dámvad feküdt.
A bírálatokat Körmendi Tamás, Schilli Péter, Nicsovics György és Hermánné Bedics Rita vezető bíró végezték.
A bírók a hajtóvonalban haladva követhették nyomon a kutyák munkáját, értékelték a a keresési módot, orrhasználatot, a kitartást, a bátorságot és a hangadást.
5 kutya CACT címet kapott, 2 kutya II. díjban végzett.
Gratulálunk minden résztvevőnek!
Forrás: Magyar Tacskótenyésztők Egyesülete
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Vadászat
𝐄́𝐯𝐚𝐝𝐳𝐚́𝐫𝐨́ 𝐯𝐚𝐝𝐚́𝐬𝐳𝐚𝐭 𝐁𝐞́𝐤𝐞́𝐬𝐜𝐬𝐚𝐛𝐚́𝐧 – 𝐄𝐠𝐲 𝐟𝐞𝐥𝐞𝐣𝐭𝐡𝐞𝐭𝐞𝐭𝐥𝐞𝐧 𝐡𝐞́𝐭𝐯𝐞́𝐠𝐞!
A békéscsabai évadzáró vadászat ismét nagy sikert aratott.
Kedves Solymásztársak!
Hát, mit is mondhatnánk – ez a szezonzárás is olyan volt, ahogy szeretjük: emlékezetes, jókedvű és tele élményekkel! A békéscsabai évadzáró vadászat ismét nagy sikert aratott. Olyan sokan gyűltünk össze, hogy szálláshely szűkében már szinte „művészet” volt mindenkinek helyet találni. Bár nem fértünk el egy szálláson, ez sem szegte kedvünket. A vacsorák és esti beszélgetések mindannyiunkat egy helyre tereltek, igazi közösségi események voltak – a jókedv és a rengeteg sztori felejthetetlenné tették az együttlétet.
Az időjárás hideg volt, de nem annyira, hogy a föld átfagyott volna – így nagyon kemény terepen vadásztunk, a sár miatt igazi kihívássá vált a vadászat: csúszós ösvények, bokáig süppedő talaj… Azt hiszem, mindannyian éreztük a nap végére a lábunkban ezt az igénybevételt! Bár a sarat dagasztva vadászni nem a legkényelmesebb, ám ez sem tántorított el senkit. Fárasztó volt, de a fáradtságunkat feledtették a gyönyörű pedzések és a sikeres zsákmányok. Az ilyen látványokért éri meg minden lépés a terepen!
Ki ne emlékezne például arra a felemelő pillanatra, amikor Molnár Matyi vándorsólyma tökéletes időzítéssel, könnyed mozdulattal kapta el a nyulat? A hétvége egyik csúcspontja volt az a látvány, ahogy a sólyom elegánsan, gyorsan és precízen végrehajtotta a támadást – a jelenlévők egyként csodálták ezt a lenyűgöző teljesítményt. Ezek azok a pillanatok, amelyek miatt érdemes solymásznak lenni! Ezek azok a pillanatok, amik örökre beleégnek a solymász emlékezetébe!
De nem csak a sólymok kápráztattak el minket, a héjások is bravúrosan teljesítettek. Az egyik nap különösen emlékezetes volt, amikor két harris – Joó Péter és Csipán Kristóf madarai – párban dolgozva fogott nyulat. Szinte tökéletes összhangban dolgoztak a gazdáikkal, igazi mestermunka volt. Ezek a látványos fogások és összehangolt munka mindannyiunk számára hatalmas élményt jelentettek. Olyan pillanatok ezek, amikor az ember csak áll, nézi, és azt mondja: „Ezért csináljuk!”
A hétvége persze nem csak a vadászatról szólt, felvetődött néhány szervezési kérdés, amiket érdemes lesz tavasszal a közgyűlésen megvitatnunk. Sokszor küzdöttünk a nagy létszám okozta kihívásokkal, amiket végül mindig sikerült megoldani. De épp ezért merült fel egy fontos téma: hogyan osszuk be a csapatokat? A sólymosok egyre nagyobb létszáma miatt valószínűleg két külön csoportot kell majd kialakítanunk, és a héjásoknál is hasznos lenne külön kezelni a fácánra és nyúlra vadászókat. Ezek mellett szó esett a solymászkutyák fegyelmezéséről, a vadászatok szervezéséről és számos más technikai kérdésről is – úgyhogy unatkozni biztosan nem fogunk a közgyűlésen! Látszik, hogy van mit megvitatni, de ezek mind az egyesületünk fejlődését szolgálják.
Köszönjük mindenkinek, aki részese volt ennek a fantasztikus hétvégének, Egyed István solymásztársunknak és Karasz Vilmosnak, aki a vadásztársaság részéről kísérőként segítette a munkánkat. Külön köszönet illeti Molnár Mátyás fősolymászunkat, aki az egész szezon során fáradhatatlanul dolgozott azért, hogy minden vadászat jól szervezett és emlékezetes legyen. Valamint köszönjük mindazoknak a háttérben dolgozó szervezőknek és segítőknek, akik neve nélkül is tudjuk, hogy szívvel-lélekkel tették a dolgukat, hogy mi élvezhessük a vadászatok minden pillanatát.
A közös élmények, a sólymok, héják sikerei és a jó társaság mindannyiunkat gazdagabbá tett. Addig is, amíg újra találkozunk, szárnyaljanak a madaraink, őrizzük meg ezt az összetartó közösségi szellemet és maradjatok mindig ilyen lelkesek! Sok sikert és örömöt a tenyésztési időszakhoz, legyen minden madár egészséges és eredményes!
Forrás: Magyar Solymász Egyesület
Farkas volt, van, és reméljük, lesz is a Kárpát-medencében. Mindig. Volt, amikor több, volt, amikor kevesebb, de azt nyugodtan mondhatjuk, hogy állandóan jelen van térségünkben, annak ellenére, hogy eleink vért izzadva, mindent elkövettek, hogy ne legyen. Természetesen voltak időszakok, amikor olyan kevés volt belőlük, hogy nyugodt lelkiismerettel mondhatjuk, hogy sikerrel jártak, de egy-egy kóbor példány azért mindig előfordult a peremterületek erdeiben. Ezeket, ha egyáltalán észrevették, addig hajtották, amíg sikerült vagy agyonlőni, vagy kihajtani a határon túlra.
Pedig farkas volt szépen a valamikori Magyarország területén. A XIX. század végén, mondjuk Baranyában, a világhírű Bélyei birtok területén, azaz a Kopácsi-rétben, a csülkös vad védelme érdekében még mérgezték is, amiről részletesen beszámolt a Vadász-Lap 1892-es évfolyama. A jelentést Klobusicki Kálmán írta, aki akkor az uradalom fővadásza volt. Egy másik példa a farkas jelenlétére egy családi történet. Nagyanyám, aki 1888-ban született, mesélte, hogy úgy 15 éves korában olyan kemény tél volt, hogy a Duna befagyott, és a farkasok leereszkedtek a Papuk-hegységből, átjöttek a jégen Bácskába, és egészen Topolyáig jutottak, ami körülbelül 60 kilométerre van a Dunától. Itt aztán bevették magukat a Bácsér nádasaiba, és komoly károkat okoztak a tanyavilágban. Az akkori úri vadászok és a helyi társaság tagsága nagy hajtóvadászatot szervezett az ordasok „megbüntetésére”, azonban azoknak sikerült kitörniük és visszaszökniük a Duna bal partjára, azaz meglógtak.
Egészen más a helyzet a Duna–Száva vonalától délre, illetve a dél-bánáti, delibláti homokpuszta erdeiben. Ott állandó, stabil, sőt az utóbbi években növekvő állománnyal számolhatunk, ami meglátszik elsősorban az őzállományon és a jószágtartó gazdákat ért károkon. Ugyanis télen, és ott a hegyvidéken, még igencsak havasak a telek, a vad lehúzódik a települések környékére, ahol könnyebben jut táplálékhoz. Őket követik a ragadozók, és mivel sokkal könnyebb elkapniuk a háziállatokat, mint a vadat, mindent megtesznek, hogy bejussanak egy-egy juhhodályba vagy istállóba, ahol aztán hihetetlen vérengzést visznek végbe. Ilyenkor beindul náluk a gyilkolási kényszer és addig ölnek, amíg egy birka is mozog az ólban.
Most sokan azzal a kérdéssel állnak elő, hogy hol vannak a pásztorkutyák. Az ottani emberek tapasztalata szerint egy 5-6 farkasból álló falkával szemben, ami nem ritka, 2-3 kutya tehetetlen. Valójában azokat eszik meg elsőnek. Ugyanis előszeretettel „vadásznak” az ember legjobb barátjára, méghozzá olyan módon, hogy az meg se nyikkan, és már viszik is. A Sár-hegységben (ma Koszovó) az emberek jószágtartásból élnek. Ott tenyésztették ki a híres Sárhegyi pásztorkutyákat. Van gazda, aki több ilyen komondor nagyságú ebet is tart. Az ottani csobánok szerint a farkasok egy tüzelő szukát „küldenek” a falu alá. Az elcsalja a kutyákat az erdő széléig, ahol az éhes falka várja a vacsorát. Egyes tapasztalt és szavahihető vadászok elmondása szerint, még a hajtásban résztvevő kopók közül is rendszeresen kiveszik a vámot. Nem zavarják őket a lövések, az emberek jelenléte, elkapják a kutyát, és a gazdi örülhet, ha a nyomkövetős nyakörvét megtalálja.
A Balkánon vadásszák a farkast, Berni Egyezmény ide vagy oda. Vannak egyesületek, amelyek nagy üzletet csinálnak a farkashajtásokból. Rengeteg vadászt csődítenek össze, van, ahol több mint ezer puskás jelenik meg, de ezek a tömeges megnyilvánulások többnyire eredménytelenek. Ahogy verebet nem lehet nagy dobbal fogni, úgy farkast sem lehet lakodalmas menettel vadászni. Itt elsősorban az eszem-iszom, dínom-dánomon van a hangsúly és nem a vadászaton, no, meg a részvételi díj begombolásán, ami nem kis összeg!
Ha valaki szeretne farkast lőni, az keressen kapcsolatot a helyi társaságoknál, amelyek dögteret tartanak fenn, zárt, fűtött magaslesekkel rendelkeznek, és van idejük akár egy hétig is kinn éjszakázni a behavazott erdőn. Az olyan vadász látni fog farkast és lőhet is, ha minden a tervek szerint alakul. Ez biztosan valamivel drágább, mint a lenyúlós nagy hajtások, de eredményesebb is.
Akármit is mondanak a magukat állatjogi képviselőnek tituláló szervezetek, a farkast vadászni kell. Nem könnyű, rengeteg időt, jó erőnlétet és elszántságot igénylő munka. De megéri. Természetesen az, hogy vadásznak farkasra, ma már nem azt jelenti, hogy azért teszik ezt, mert ki akarják irtani – nem, erről szó sincs. A farkast azért kell vadászni, mert ellenkező esetben úgy járunk vele, mint a sakállal. A fejünkre nő, és akkor már késő. Manapság a fenntartható környezetvédelem elképzelhetetlen a vadászat nélkül! Ha bekövetkezik a farkasállomány túlszaporodása, elkerülhetetlen, hogy a legnagyobb károkat elszenvedő gazdák a saját kezükbe vegyék a gond orvoslását, és abból senkinek sem lesz haszna. Erre is lehetne számtalan példát felhozni. Okuljunk belőlük!
Írta: Hadzsy János
You must be logged in to post a comment Login