Grönland 2006

A XX. század találmányának eredménye a gyors információáramlás az interneten. Miért, miért is nem, ismételten a vadászati portálokon találom magam.

Grönland? Hideg, hó, kutyaszán, erőpróba? Ezek a kérdések cikáznak a fejemben. A március idusa már Koppenhágában talál. Kislányommal négy napot töltünk a gyönyörű, de dermesztő városban. Nevezetességek, múzeumok meglátogatása közben látjuk a királynőt, találkozunk a díszőrségével.

A templomok és a kocsmák fűtöttek, az elsőben gyönyörködünk, a másodikban dán sörökkel ismerkedünk, és élvezzük a konyha érdekességeit. Az emberek segítőkészek és kedvesek, barátságból, önzetlenségből még a Királyi Nemzeti Színházba is meghívást kapunk. Nyelvi nehézségek nincsenek, mert a balett nyelve nemzetközi.

Grönland-Kangerlussuaqk

A repülő, mely mindennap Koppenhágából indul, négyszáz utast visz Kangerlussuaqba, melynek lakossága 380 főből áll. A repülőtér fogadóépülete egyben tranzit, szálloda, büfé, bár, étterem, ajándékárusok és boltok helye, úgyszólván a város találkozóhelye. A többi épület a repülőtéren dolgozó emberek kiszolgálására szolgál: bank, rendőrség, erőmű, iskola, óvoda és egy pár lakóház.

Úthálózatuk tizenkét kilométer. A délelőtt megérkező repülő zsúfolásig teszi a repülőteret, de néhány múlva ismét üres lesz, mert az utasok kisebb repülőkkel elszélednek a sziget többi városkájába.

Hét vadász találkozik, hogy pézsmatulkot ejtsenek ezen a szigeten: német, spanyol, svájci és magyar nemzetiségűek, akiket hat inuit segíti céljaik elérésében. Az indulás helyén várakoznak a szánhúzó kutyák. Húszméteres lánc, két végénél leütve a fagyos földbe, melynek két oldalához kötve tizenöt husky pihen.

A szánokat az éjszakai állásukból talpra állítják és rárakják a rénszarvasbőrt. Tizenöt négyméteres zsinórt fektetnek a földre, egyik végét a szán elejére hurkolják, másik végét a kutyák hámjába akasztják. Az állatok hangos csaholással várják kényszerű pihenőjük végét.

Figyelmesen nézem több napon keresztül is, de nem látok vezérkutyát, mert folyamatosan helyet cserélnek, össze-vissza kuszálják pányvázó kötelüket. A nagy hangzavarban elosztják a vadászokat a hat kutyaszánra, csomagjaikat részben magukkal viszik, részben a csoportot követő terepjáróra helyezik.

Az indulás gyors és veszélyes, a hajtók fejszéikkel elvágják a szánt kikötő kötelet, aztán futnak a kutyaszán mögött. Ahogy a kutyák rendezték soraikat, a sebesség növekszik, az inúit felugrik a szán elejére. Hatméteres ostorral, halk vezényszavakkal irányítja az állatokat.

Széles gleccservölgyben indulunk a táborhely felé. Kétoldalt magas, kopár hegyek vesznek körül, melyeket már nem borít hó, így kilátszik a fű és a cserje. A mi kutyaszánunk, habár utolsónak indul el Mathiassal, a vadászok vezetőjével, lassan lehagyja a többi, száguldó kutyafogatokat.

A dombok tetején pézsmatulkok legelésznek, érdeklődve figyelik az alattuk haladó csoportot. Nem véletlenül, hisz nemsokára észreveszem, hogy jobb oldalamon, a hegy derekán, egy nagy, fekete tulok eldől és gurul lefelé. Már látom is, hogy mögötte egy helybéli zsákmányolt három tulkot. A bennszülött inuitok, saját szükségletükre, ejthetnek el állatokat Grönlandon.

Néhol kevesebb a hó, ilyenkor a vezető a lassuló szánról leugrik, így segít a kutyáknak. Megfigyelem, hogy milyen módon száll le és ugrik vissza, és én is könnyítek a kutyák terhén. Amíg erőmből futja, futok a szán mellett a karfát fogva, de mivel túl sok ruha van rajtam, hamar kimelegedek, a rohanás csak rövid ideig tart.

Elhagyjuk a hosszú gleccsert és jobbra fordulva átvágunk a füves völgyön. Egy befagyott tóhoz érünk, innen már Mathias mutatja is a szállásunkat mintegy öt kilométeres távolságban. Mellettünk rénszarvasok futnak el, melyeket lefényképezek, de jól is teszem, mert ezután nem látunk többet.

A tábor két sátorból és egy faházból áll. Elhelyezzük csomagjainkat, a sátorban befűtünk, és szemléljük a környező sziklákat. Vendéglátóink a délutáni órákban megjavítják a szántalpakat. Sarki nyulakat veszünk észre a hegy oldalán. Érdekes módon, messziről meg lehet ismerni őket vakítóan fehér bundájukról.

Három vadásztársam fegyvert fogva nyúlvadászatra indul, de az első nap nem kerül terítékre semmi. Julio, spanyol vadásztársam, elmegy segíteni Avatannguaqnak vizet hozni, de pechére vagy egy órán keresztül vágják a másfél méter vastag jeget csákánnyal, hogy vízhez jussanak, amiből a vacsoránk és reggelink készül.

A hajnali napfény már kint ér a kutyák mellett. Figyelem a hegyoldalt, hátha rókát pillanthatok meg. Közben gyönyörködöm a reggel fényeiben. A szánhúzó kutyák összegömbölyödve élvezik a rájuk vetődő nap melegét. Ahogy megfordulok, látom, hogy a hegytetőn egy héttagú pézsmatulok csorda legel, keresi az elszáradt füvet, mohákat. A távolból úgy néznek ki, mint valami óriási, fekete pulik, bundájuk majdnem a földig ér, épphogy csak a csánkjuk látszik.

Reggeli után belőjük puskáinkat. A fiatal inuit, Tutua, az asztalon heverő hüvelyre mutatva mondja: „Mi negyven méterre kirakjuk a hüvelyt és eltaláljuk”. „Itt a lehetőség, mutasd meg nekem, hogy te milyen jó vadász vagy!” –– mondom én. Tutua hármat mellé lő.

Ekkor jön a magas, nagydarab, rövid hajú, borostás, százharminc kilós Aqqalussuaq. Kilép a faház mellől, puskájával, fiatal társát ellegyinti az asztaltól és hosszasan céloz. Kétszer mellé lő, de a harmadik lövésre eltűnik a hüvely. Én úgy látom, hogy alálőtt, és csak leesett a jégdarabról. Már azt gondolom, hogy már vége a rögtönzött célba lövésnek, de látom, hogy lassú, mackós léptekkel Aqqalussuaq elindul a célpont felé. Lehajol, felvesz valamit, és felém tart. Mikor hozzám ér, felemeli kezét és az orromhoz tartja a hüvelyt. A hüvely át van lőve!

Én nem próbálkozom, mert máris heten elindulunk a délelőtti cserkelésre. Soknak tartom ezt a létszámot, így lemaradozok, kerülőt teszek, meg-megállva visszanézek a völgybe, gyönyörködöm a tájban. Habár –6 C lehet a hőmérséklet, nem fázom, mert az emelkedő megizzaszt. El is döntöm magamban, hogy ha lehet, ma nem is lövök, inkább csak megfigyelem az állatokat, fényképezek, élvezem a csöndet.

De hát ember tervez, Aqqalussuaq végez. Int nekem és egy német vadásznak, hogy menjünk vele, mert egy három főből álló csordát pillantott meg, amelyben két bika van. A hegygerincet már négykézláb közelítjük meg, a völgyben három legelésző pézsmatulkot látunk harminc méterre. De valamit megsejtenek, és a távolságból százhúsz méter lesz. Teljesen nyugodtan, izgalom nélkül rakom távcsövem keresztjét az állatra.

A lövés után elindul a hegy felé. Társaim mondják, hogy talált, de ha lehet, ismételjek. 260 méterre megáll, újra eltalálom, de nem rogyik tűzbe, hanem halad felfelé, és már el is tűnik szemem elől.

Puskámat felkapva, gyors léptekkel indulok utána. A gerincre felérve már látom, hogy a tizenkét éves, jól fejlett pézsmatulkom kilehelte lelkét. Felé haladva letörök egy gallyat, és megtisztelem az utolsó falattal. Gyönyörködöm zsákmányomban, beletúrok hosszú, dús bundájába, tapogatom széles tülkét. A fényképezés és gratulációk után Julio pontosan megmondja, hol is lőttem. Az 50°242’ hosszúság és a 66°837’ szélesség találkozásánál, a tengerszint felett 165 méterrel.

Egy óra pihenő után megnyúzzák az állatot és leviszik a tó mellé, majd később kutyaszánnal leszállítják a szállásunkra. Német társam is lőtt egy tulkot, egy tizenöt éveset, de az egyik tülke le van törve, így a következő napon zsákmányol egy hibátlant.

Délutánra visszaérünk a szálláshelyünkre, kiválasztok egy kis kaliberű puskát, és elindulok nyúlvadászatra. A táborhely közelében lévő hegyre kapaszkodom fel, és annak gerincén megyek végig, miközben keresem a sarki nyulat. Egy nagy szikla alatt ül mozdulatlanul, onnan figyeli az alatta lévő völgyet. Könnyen be lehet cserkelni, sziklától-szikláig lépkedve, körülbelül száz méterről rálövök. A harmadik lövés után eltűnik. Úgy gondolom, hogy a puskával van baj.

A táborba visszaérve tüzetesen megvizsgálom a többi kis kaliberű fegyvert, és próbalövéseket teszek. Miután megtaláltam a számomra kedvezőt, kiteszek egy új hüvelyt a délelőtti helyére, és a harmadik lövés után eltűnik a célpont. Elindulok, hogy megnézzem, habár nem bízok benne, hogy eltaláltam. A nagy hótaposó alatt meg-megroppan a hó. A hüvelyt felvéve látom, hogy átlőttem. Örömömben felkiáltok, szólítom Aqqalussuaqot, nézze meg, én is eltaláltam! De nem csak neki mutatom meg, hanem mindenkinek a táborban. Inuit társam rögtön azt mondja, hogy itt két eszkimó van – ő meg én.

A vacsoránál megbeszélem a többiekkel, hogy másnap főzök a tulokból egy pörköltet. Az aznapi vacsoránál megkínálom őket pálinkával, majd szalonnával és hagymával. Ezeket az inuitok csak megkóstolják, hisz ők a nyers hal és a bálna húsát eszik.

Harmadik nap délelőtt négy kutyaszánnal indulunk vadászni. Egyórás út után egy hosszú völgyben pézsmatulok csordára találunk. Mivel én nem akarok már ebben részt venni, fogom a hátizsákomat és a fegyvert, és az ellenkező irányban indulok egyedül vadászni. Becserkelek néhány pézsmatulkot a nyílt területen. Könnyű célpontnak mutatkoznak, aztán mégis rohanásnak erednek. A hegy tetejére felérve, egy nagy fennsíkot találok, amely valószínűleg az állatok pihenőhelye lehet. Több elhullott tetem is hever ott, idősebbek, fiatalabbak.

Megfigyelem, hogy a varjak hogyan lakmároznak az elhullott állatokból. Távcsövemmel egy távolabbi tetemre is figyelmes leszek, amelyen néha fel-felbukkan egy fehér folt. Ahogy közelebb érek, távcsövemmel látom, hogy egy sarki róka lakmározik a tulokból. Bemászik az állat hasüregébe, majd kis idő múlva kimászik, felmegy a tulok fejére körülnézni, nincs-e valami veszély. Hiába próbálom óvatosan megközelíteni, már hatszáz méterről észrevesz és eltűnik a cserje közt.

Közel a kempinghez újra találkozom egy nyúllal, de ismételten sikertelenül végződik a cserkelés. Sietek is vissza, a délutánom a pézsmatulok elkészítésével telik el, amelyből este ízletesen elkészített pörkölt kerül rizzsel az asztalra. Nem csak az ételbe rakok vörösbort, hanem az asztalra is jut mindenkinek egy pohárral. Olyan jól sikerül az estebéd, hogy a gratulációk után ajándékot kapok Aqqalussuaqtól, egy általa faragott csontkitűzőt. Az esti beszélgetésből kiderül, hogy többen találkoztak a tábor környéki nyúllal, de senki sem tudta terítékre hozni.

Másnap az öreg Aqqalunguaqkal kutyaszánra ülünk, elmegyünk a világ legnagyobb gleccseréhez, mely több kilométer átmérőjű, és több száz négyzetkilométert foglal el Grönlandból. A sziget szélén kb. 50–100 km-es mélységig van élet, mivel a tengeri áramlatok csak rövid tavaszt és nyarat engednek a növényzet fejlődésének, ekkor zöld koszorú fogja körbe a szárazföldet.

Mivel az előző napokban a golyós fegyverek nem bizonyultak jónak, most sörétes fegyvert viszek magammal. Átszáguldunk az öt kilométeres tavon a kutyaszánnal, és egy füves, cserjés völgyben hófajdokat találunk. Hatan-nyolcan lehetnek egy csoportban. Ahogy észrevesznek, felrebbennek egy kőre vagy cserjére, és érdeklődve figyelik közeledtemet. Fehér tollazatuk még a lábujjuk között is virít. Ez a dús tollazat védi meg ezt a galamb nagyságú madarat az igen zord téltől.

Húsz méterre bevárnak, ekkor egyszerre rebben fel a csapat. Duplázásomból két fajd kerül terítékre. A madarakat bal kezemmel felemelem és hangosan felkiáltok: „Eszkimó, eszkimó”. Így adom tudtára idős inuit vadásztársamnak, hogy sikerült a szárnyas vadászat, jöhet értem a szánnal.

Hazafelé a befagyott tavon találkozunk Julioval és az inuit Aqqalussuaqkal, aki már hét jegesmedvét lőtt. Feléjük haladva előveszem zsebemből laposüvegemet, melyből hazai törköly szorította ki a levegőt. Ők már tudják, hogy ünneplés lesz. Kérésükre megmutatom a fajdokat, majd a jegesmedvevadász és én újra megállapítjuk hangosan és vidáman, hogy csak két eszkimó van a csapatban. Délutánomat brassói aprópecsenye elkészítésével töltöm, majd este, előételként, újra élvezhetik a magyar ízeket a vadászok.

Utolsó nap ismételten sörétes fegyverrel indulok a fehér füles elejtésére, ami eddig senkinek sem sikerült. Lelkesen ülök fel a kutyaszánra és mondom Aqqalunguaqnak, hogy most csak nyúlra menjünk. Hamar átszeljük a tavat, és hosszú, 200–250 m magas hegy aljánál állunk meg.

Rövid nézelődés után a sziklák lábánál észrevesszük a füleit hegyező sarki nyulat. Leveszem a kabátom és a sapkám, hisz tapasztaltam már, ha nem sikerül első lövésre elejtenem, akkor a nyúl fel fog szaladni a hegyen lévő fennsíkra. Aqqalunguaq a kutyaszánról figyeli az eseményeket, tudom, ha szükségem lesz rá, alulról fog irányítani, hogy merre fut a nyúl.

A terep adta lehetőségeket kihasználva (sziklák, mélyedések, hóbuckák), harminc méterre megközelítem a nyulat, de előtte csete és cserje van. Közelebb már nem tudok menni. A kúszásból felemelkedek és a megriadt, futó nyúlra térdelve rálövök. A lövés nem talál, az állat a hegytető felé fut. Olyan meredek, hogy két lábon ugrál fel a csupasz sziklákon. Utánaeredek, de hamar eltűnik a szemem elől. Lenézek Aqqalunguaqára, aki bal kezével felfelé int. Feljebb megyek, és már látom is, hogy két nyúl igyekszik a magaslatra. Amelyikre rálőttem eltűnik a gerincen, a másik egy szikla alá bújik. Mivel a gerinc közelebb van, azután eredek.

Negyed óra múlva fent vagyok a kis fennsíkon, és tőlem 500 m-re meglátom a nyulat. Nagyot kerülve, háta mögé szeretnék jutni. Néhány árnyékos helyen még hófoltok találhatók, ezeket átugorva elérem a nyúl remélhető helyét. Lassú léptekkel megyek fel a kiemelkedésre, meglátom a nyulat, de már rálőni nem tudok, mivel észrevesz és eliramodik. Nem látom menekülési irányát.

Visszamegyek a másik nyúlhoz, mely nyugodtan szemléli a völgyben pihenő kutyákat, és a cigarettázó embert. Harminc méterre megközelítem, de egy apró kő elindul lefelé, s ennek zajára a tapsifüles megugrik. Ráduplázok, de nem jelzi a lövést. Betöltöm fegyverem és indulok utána. 50 m után egy fehér foltot látok.

Ezek a legizgalmasabb percek. Nem lehet eldönteni, hogy hófolt-e vagy a fehér, sűrű bundájú állat. Lépteimet meggyorsítom, de már látom, hogy sikeres ez a mai nap is. Hátsó lábainál felemelem a nyulat, és a hegygerincen, ahonnan már Aqqalunguaq is lát, ismételten beleordítok a grönlandi hegyek közé, melyek visszhangozzák: „eszkimó, eszkimó”.

Fél óra alatt leérek hozzá, és indulunk vissza a táborba. A sima jégen a kutyák gyorsabban haladnak hazafelé. A lakóhelyünk közelébe érve felállok a száguldó kutyaszánra, zsákmányomat felemelve többször kiáltom: „eszkimó, eszkimó”. Az inuitok kiállnak a faház elé és integetve fogadnak. Megérkezvén gratulálnak és elfogyasztjuk a maradék, magyar tüzes vizet. Aqqalussuaq újra elismeri, hogy csak két eszkimó van itt.

Hazatérés után jönnek az e-mailek, spanyol, német és svájci vadásztársaim írják, mennyire élvezték ezt a humoros, érdekes vadászatot.

KÉPEK A VADÁSZATRÓL