A vadászember számára lehet-e annál nagyobb örömöt okozó születésnapi ajándék, mint amikor Fortuna, a szerencse istenasszonya megajándékozza egy sikeres vadászati élménnyel, hát még ha kettővel! Nekem sikerült átélni ezt az érzést. Június hónapban van a születésnapom. Persze hogy én ezt tartom a nyár legszebb hónapjának. Ilyenkor már teljes virágzását éli a természet. Kezd érni a dús kalászokat lengető gabona, fejlődésnek indulnak a kapásnövények, zöld az egész határ, teljes színpompában virulnak a mezei virágok, és fenséges illatok terjengnek a levegőben. Különösen hajnalban és az esti órákban. Ez a nyári hónap nekem a vadászatban általában szerencsét hozott. De olyat, mint amiről itt beszámolok csak egyszer; pont a születésnapom előestéjén és másnap hajnalban, vagyis a születésem napján.

Napokkal előtte felhívott az egyik vadászbarátom és azt indítványozta, hogy ezen a számomra nevezetes napon menjünk ki vadászni. Tegyük próbára Fortunát, hátha tartogat valami kellemes meglepetést a számomra. Pláne ha Dianát, a vadászat istenasszonyát is megnyerte ennek az ügynek? De ha mégsem, attól még felbonthatunk majd egy üvegpezsgőt és megünnepelhetjük a kerek születésnapomat! A barátom figyelmessége nagyon jólesett, örültem a meghívásának. A vadászterületük nem messze a fővárostól, nagyjából Pusztazámor, Tárnok és Kajászó térségében terült el, így hát nem is kellett messzire utazni. A megbeszélt időpontban, időben nála voltam, hogy a vadászat előtt még tudjunk egy kicsit beszélgetni.

Beszélgetésünk során egyben felvázolta a tervezett programunkat. Elmondta, hogy neki egy selejtbakra van kilövési engedélye, és ezt ajándékba átadná nekem. Elmesélte továbbá, hogy a területükön van egy öreg, visszarakott őzbak, amelyiknek olyan ősz a feje, hogy szinte messziről világít. Már többen megpróbálták elejteni, lövést is adtak le rá, de eddig még senkinek sem sikerült terítékre hozni. Nagyjából ismerték a tartózkodási helyét is, de eddig kellő lőtávolságban még alig sikerült megközelíteniük. Nehezíti a dolgukat az is, hogy a bak szokásai teljesen eltérnek a megszokottól. Nevezetesen pl. abban, hogy nappal, a rekkenő hőségben a közeli búzatáblák valamelyikében fekszik el, majd estefelé, legtöbbször csak nagyon későn vált ki a búzát szegélyező, hűs akácos fasorba. Patak nincs a közelben, ahová nappal inni járna. A szomját valószínű, hogy éjszaka folyamán oltja, valahol távolabb.

Mit ne mondjak, felkeltette az érdeklődésemet a bak iránt, de különösebben nem jöttem lázba; úgy voltam vele, hogy nekem már az is ajándék, hogyha újra kint lehetek a természetben. A barátom figyelmessége és jó szándéka pedig ezt az érzést csak elmélyítette bennem. Úgy este hat óra felé összekészítettük a felszereléseinket és a barátom terepjárójával kikocsikáztunk a beíróban is megjelölt területre. A terepjárót egy szélesebb fasor végén állította le és onnan gyalogosan közelítettük meg a fasor, búzatáblával határos oldalán felállított magas lest, amelyre feltelepedtünk. Időnk még volt bőven az esti szürkületig, hiszen éppen hogy elmúlt este hét óra. A fasor másik, nekünk ellentétes oldalán kukoricatábla volt, de a hajtásai még elég gyérek voltak ahhoz, hogy a bak oda, világos nappal kimerészkedjen. Bár azon az oldalon is volt magasles, de oda nem lett volna értelme felülni.

Úgy éreztem, hogy a barátom feltett mindent egy lapra; vagy meglátjuk majd a bak ősz fejét a búzatáblában, ha kimozdul a helyéről és akkor valahogyan követni tudjuk, vagy a fasor szélén jelenik meg valahol és akkor esetleg gyalogosan rá lehet cserkelni. Ez a terv nem látszott komplikáltnak, a terület jellegét látva én sem gondolhattam volna más variációra. Ültünk a magaslesen, halkan, szinte suttogva beszélgettünk. Élveztük a csendet és én mély szippantásokat vettem a kristálytiszta levegőből. Időnként a látcsöveinkkel átpásztáztuk a kiterjedt búzatáblát. Őszintén bevallom, hogy én nem nagyon bíztam a vadászatunk sikerében. Nekem ugyanis úgy tűnt ez az egész, mintha egy tűt keresnénk a szénakazalban. Előttünk a hatalmas gabonatábla, mintegy tizenöt méter széles, magas aljnövényzetű fasorral szegélyezve, közel-távol sehol egy erdőfolt, ahonnan még esetleg más vad is kiválthatna. És mi itt várjuk az egyetlen lőhető öreg bak megjelenését?

Az aggodalmamat természetesen nem osztottam meg a vendéglátómmal, mert a kételyeimmel igazán nem szerettem volna elbizonytalanítani és főleg megsérteni. Vártunk hát nyugodtan tovább. Közelünkben a fasorban rigók fütyörésztek. Távolabb egy szajkó éles rikácsolása törte meg a csendet. Mindketten arra gondoltunk, hogy a közelében valami megmozdult. Lehet, hogy az öreg bak ma, napközben mégis a fasorban hűsölt? Azt észlelte volna a szajkó? Most készül talán a búzába kiváltani, éppen fordítva, mint ahogy eddig megfigyelték? Mi pedig éppen, hogy a búzából várjuk a felbukkanását! A magaslesről látcsővel kitűnően végig láttunk a fasor mentén, annak egész vonalán. A búzatábla széle és a fasor között alig volt néhány lépés a távolság. Amennyiben a bak bárhonnan is megjelenik, ezen a keskeny, kopasz földcsíkon látnunk kell, és ha megfelelő a lőtávolság, ott is kellene meglőni. Feltéve, ha a bak megvárná a célzást.

Én mindenesetre magamhoz vettem a les sarkában nyugvó, csőre töltött fegyveremet, hogy le ne késsek a bakról, ha azon az üres csíkon mégis megjelenik. Már elmúlt este nyolc óra, de egyelőre semmilyen mozgást nem észleltünk. Már egy ideje a rikácsoló szajkó s elhallgatott. Látcsöveinkkel hol egyszerre, hol felváltva pásztázgattuk a fasor szélét, és a búzatábláz is. Egyszer csak arra lettem figyelmes, amikor éppen a búzatáblára irányítottam a látcsövemet, hogy a szőkülő gabonában, a kalászok színétől elütő, sötétebb valami mozog és egyre csak halad kifelé a fasor irányába. Van, amikor a mozgása leállt, majd újra indult. Amikor nem mozgott, akkor sötétebb száraz kórónak nézhette az ember. Látcsővel sem volt könnyű pontosan megítélni, mert elég messze volt; legalább kettőszáz méterre a lesünktől és a gabona pedig jórészt takarta. Biztos voltam benne, hogy amit látok, az nem lehet valami száraz kóró, mert az nem araszolna a búzatáblában.

Megfigyelésemről szóltam a barátomnak, aki a látcsövével befogta azt a részét a búzatáblának, ahová mutattam. Amikor ő is látta a mozgását annak, aminek én; határozottan arra kért, hogy készüljek fel, mert a bakunk jön kifelé a búzából és be fog váltani a széles fasorba. Amit mi látunk, az nem más, mint az öreg bak visszarakott agancsa, amely néha kivillan a szőkülő kalásztengerből. Ekkor azért már egy kissé lázba jöttem, alig akartam elhinni, hogy ez megtörténhet. Mégis megtaláltuk volna a szénakazalban a tűt? Kibiztosítottam a fegyverem és a les kosár peremére támaszkodva felkészültem a célzásra. Ahogyan a bak – néha meg-megállva – haladt kifelé, a tábla széle felé, úgy annál több látszott belőle, mert ott már a gabona is gyérebb volt. A fejénél több azért így sem látszott, az is többnyire egybeolvadt a szőke kalászokkal, mert az is ugyancsak őszes fehér volt. Azt reméltem, hogy ha kilép a búzatáblából, csak megáll egy pillanatra, amíg körülnéz. De nem így történt. A tábla széle közelében megtorpant, csak az agancs szárai látszottak ki, én ekkor megpróbáltam a céltávcsövet ráirányítani, hogy ha elindul, követni tudjam a mozgását, habár túl távolinak ítéltem meg a köztünk levő távolságot. Volt az bizony legalább kettőszáz méter.

Majd újra elindult ugyan, de olyan ravasz volt, hogy nem lépkedve közelítette meg a tábla szélét, hanem néhány hosszú szökelléssel bent termett a gazos fasorban. Mintha tudta volna, hogy idekint már várnak rá. Ekkor láttam igazán, hogy tényleg messziről világít az ősz feje.

No most mi legyen? Tanakodtunk a barátommal. Neki az volt a javaslata, hogy én egyedül induljak el afelé, ahol a bak beváltott, sőt mi több, „berepült”a fasorba, mert az ott lesz még egy darabig, egészen biztosan. Próbáljam nagyon óvatosan becserkelni, hátha sikerül. Vesztenivalónk nincs! Enyhe szellőcske lengedezett, az is jónak tűnt, mert abból az irányból simogatta az arcunkat. Óvatosan lelépkedtem a magaslesről és nagyon lassan, meg-megállva, néha kétrét hajolva haladtam a megfigyelt hely felé, ahol a bakot elnyelte a fasor. Ahogy közeledtem oda, a szemeimmel igyekeztem feltérképezni a fasor belsejének minden részletét. Voltak benne ritkább foltok is, ahol nem volt annyira dús az aljnövényzet. Tudtam azt is, hogy a bak a túloldalon nem hagyhatta el a fasort, mert ott nem lett volna jó takarása a gyér és zsenge kukoricatáblán.

Ahogy a távolság fogyott, egyre inkább megálltam és utána csak nagyon lassan araszoltam, állandóan szemmel tartva a fasor belsejét. Azért is nagyon óvatosnak kellett lennem, mert én egyáltalán nem voltam takarásban. Viszont sem a búzában, sem a gazos alléban nem tudtam volna zaj nélkül menni. Így pedig a mozgásom a bak könnyen észreveheti, ha ezzel én nem számolok. Lekuporodva lassan lopakodtam előre; közben meg kellett állnom, mert nagyon elgémberedtek a lábaim. Lassan, de nagyon lassan próbáltam felegyenesedni, amikor a fasor mélyén megpillantottam egy kéttenyérnyi vörös foltot. Nem volt kétségem afelől, hogy az a bak valamelyik oldala. Vállhoz emelt fegyverrel megcéloztam azt a foltot, de még vártam a bizonyosságra, hátha kimozdul, és akkor jobban látom majd a célpontot. És ezt jól tettem, mert a bak az aljnövényzetet csipegetve egyet előre lépett – nem volt távolabb húsz méternél – és ekkor már látható volt a teljes teste, persze a lombokkal itt-ott takarva. Ekkor a pontos célzásban már semmi sem zavart. Dörrent a fegyverem és a bak elvágódott, mintha csak letaglózták volna. Utána még rúgott egyet-kettőt, de mire a barátom futva megérkezett a lesről, akkorra már véglegesen kimúlt.

Vele együtt mentünk be az öreg bakért. A megőszült aggastyán ez esetben elveszítette azt a játszmát, amit az elmúlt évek során több vadásszal is lejátszott. Levett kalappal tisztelegtünk neki. Ez esetben Fortuna, mint a legfőbb szerencseosztó nekem akart kedvezni. Ez volt számomra a születésnapi ajándéka. De nem csak ez! Másnap hajnalban ugyanis kimentünk a barátommal csak úgy, hogy levegőzünk egyet. Kiszellőztetjük a fejünket az esti ünneplésünk után. Vigyünk azért puskát is, mondta ő, de sok reményünk a sikert illetően már nem nagyon lehet, hiszen legfeljebb csak disznót lőhetnénk, mert a bakot már meglőttem. Disznó viszont csak nagyon elvétve van a területükön. Több mint egy éve nem is lőttek disznót, vallotta be őszintén.

A terepjárójával kikocsiztunk egy másik területrészre, ahol a fasorokon kívül itt-ott kisebb erdőfoltok is voltak. Engem feltett egy hordozható lesre, ő pedig elment egy másik helyre. Elvileg disznóra ültünk ki, ami a hallottak szerint nem nagyon van a területükön. A Vértesből jöhetnének talán, de idáig már nem igen jutnak el, mert oda közelebb is van bőven terített asztaluk. Hajnalok hajnalán ezzel a tudattal ücsörögtem a lesen a töltött fegyveremmel, amikor hirtelen észrevettem, hogy az előttem elterülő réten két jókora süldő futva igyekszik a közeli kisebb erdőfolt irányába. Annyi időm volt csak, hogy a vállhoz kapott fegyverem menet közben kibiztosítottam és a céltávcsőbe befogott elsőnek futó süldőt fültövön, karikában lőttem. A másodikról sajnos lemaradtam. A barátom, aki örömmel gratulált a meglőtt süldőhöz, el sem akarta hinni, hogy ilyen van. Ők, akik egész évben járják a területet, disznót nem is látnak, nem még hogy lőnének.

Hiába! Ha Fortuna és Diana istenasszonyok összefogva egy vadászt a kegyeikbe fogadnak, akkor annak ilyen az eredménye. Mindig emlékezetes marad a számomra ez a születésnapi ajándék!