A vaddisznó legbecsesebb trófeája a vadkanagyar. A vadászok többnyire kártékony dúvadnak tekintik a vaddisznót. Szó, ami szó, elég nagy kárt tehetnek a mezőgazdasági területeken, és az erdőszéli kiskertekben; különösen kondába verődve. Létszámuk gyérítése ezért gyakran napirenden szerepel a vadásztársaságoknál, különösen a vadkárelhárítások idején, egyéni vadászatokon és az őszi-téli hajtások során. Különös esemény minden vadász számára, ha ilyenkor összetalálkozik egy-egy agyarassal és felteheti a szobája falára annak trófeáját, az élesre fent vadkanagyart. A külföldi vadászok is szívesen jönnek hozzánk ezért a trófeáért. A vadászati kiállításokon is látni lehet a pavilonok falán a díjnyertes vaddisznóagyarakat. Én is büszkélkedhetek egy-két ilyen érmes agyarral, de most mégsem ilyen trófeáról akarok írni, hanem egészen különlegesről. Olyanról, hogy azt csak idézőjellel ellátva lehet „trófeának” tekinteni.

Somogy megyében vadásztam, vadászati szempontból kitűnő adottságú területen. Nyári este volt, kifejezetten vaddisznóra szólt a meghívásom. Abban az évben különösen száraz volt a nyár, gyakori és tartós volt a hőség; megviselte ez az embert és a vadat egyaránt. A dagonyák sorra kiszáradtak volna, ha vadásztársaság lajtos kocsival nem pótolta volna bennük a nagy hőségben elpárolgott vizet. A helyi vadászok azt tapasztalták, hogy a vaddisznók között bizonyos küzdelem folyt a dagonyák birtoklásáért és ebben a nagy erőfölénnyel bíró kanok voltak előnyös helyzetben. Azon az estén szerettem volna én is egy ilyen kannal összetalálkozni és a szobám falára tenni az agyarát.

A helyemet egy olyan erdőrészen jelölték ki, ahol bőven volt vaddisznó. Üzemi kocsiút szelte ketté a területet, amelynek egyik oldalán szálas erdő volt, a másik oldalán pedig hatalmas területen sűrű, bozótos, szinte átjárhatatlan indás rész terült el. Ez volt a disznók nappali tartózkodási helye. A közelben volt egy nagy dagonya, amely nem a szálas erdőben, hanem bent a bozótosban alakult ki; nem messze annak szélétől, az erdei kocsiút közelében. Én késő alkonyatkor, a szálas erdő szélén, hátamat egy fatörzsnek támasztva helyezkedtem el a háromlábú vadászszékemen, ahonnan végig láthattam az út menti sűrűség hosszú szakaszát. Várható volt, hogy a disznók késő este elhagyják majd a rejtekhelyüket és beváltanak a szálasba, ahol bőséges makktermés és más egyéb csemege várta őket. Abban reménykedtem, hogy bárhol is lépnek ki az útra a sűrűből, én azt időben észreveszem.

A helyiekkel egyeztetve egészen a lővilágig maradhattam a kijelölt helyemen és szükség szerint mozoghattam az útmentén. A szálerdőbe kiváltó disznókat, így cserkeléssel is meglehetett volna közelíteni, hiszen rajtam kívül másik vadász nem volt beírva az adott területen. A szelem is jó volt; enyhe szellő lengedezett a sűrű felől, így az onnan közeledő disznók tőlem nem kaphattak szagot.

Ültem és türelmesen várakoztam. A látcsövemet a nyakamba akasztottam és az élesre töltött fegyveremet a térdemen pihentettem. Élveztem a csendet. A sűrű felől néha madarak csiviteltek, itt-ott felröppentek. Néha hallani véltem egy-egy halk ágroppanást, de jellegzetes zajt egy ideig nem észleltem. Este kilenc óra felé járt az idő és a közeledő éj lassan kezdte sötétszürke lepellel betakarni a tájat. Már nem sok időm maradt a lővilágig. Végre tőlem nem messze, a sűrű felől határozott ágreccsenéseket hallottam. Sőt több is volt az annál; inkább csörtetésként hatott, egyértelmű volt, hogy nagy testű vad közeledik a sűrű bozótos széle felé. Nagyjából a dagonya irányából hallatszott a mozgás.

Kis idő múlva disznószimatolás, egy-egy mély fúvás jött a sűrű felől. Kitűnően lehetett hallani, amikor a disznó belefeküdt a dagonyába. Forgatta a testét a hűsítő sárban és időnként kéjesen nagyokat fújtatott. Kisebb-nagyobb szüneteket tartva pancsolgatta, mártogatta testét a dagonyában.

Fél óra is eltelt, mire a disznó elhagyta a dagonyát. Többször megrázta magát és valamilyen dörzsfát találhatott, mert jól hallhatóan dörzsölgette magát, s annak közelében még látni lehetett a bokrok mozgását. Reménykedtem, hogy majd csak a szálerdő felé veszi az útját, ha befejezte a vakarózást és így előjön a sűrűből. De ha folytatni akarja a dörgölőzést, igazi méretes dörzsfát a szálerdőben is találhat, körülöttem ugyanis néhány fatörzsön látni lehetett a korábbi dörzsölések nyomait.

Minden esetre felkészültem a disznó fogadására, hogy ha kilép a sűrűből az erdei útra, megtudjam lőni. Próbaképpen ellenőriztem a céltávcsővel, hogy az erősödő szürkületben lehet-e még megfelelően látni. Úgy ítéltem meg, hogy erre talán van még egy fél órám, mert fegyverlámpa használata ott nem volt engedélyezett. Egyre inkább szurkoltam tehát a szerencsémnek.

Feszültem figyeltem és hallgatóztam. Egy-egy közeli ágroppanás, bokrok közötti súrlódás, néhány mélyebb szimatolás jelezte, hogy a disznó közelít a sűrű széléhez. Ülő helyzetemből felálltam, a fegyveremet halkan kibiztosítottam és a fának támaszkodva vártam a disznó megjelenését. Néhány perc múlva meg is jelent. Egy nagy tömegű szürke test, lassú mozgással hagyta el a sűrű bozótost és tőlem mintegy hatvan méterre kiváltott az útra. Félig-meddig a hátsó fertályát fordította felém és ekkor szinte elhűlve valami furcsa képződményre figyeltem fel a testén, amit ekkor még szabad szemmel is lehetett látni. A látcsövemet ráirányítottam, és ahogyan komótosan lépkedett az úton, a fenekén egy méretes, labda nagyságú gomolyag ide-oda billegett, vagy inkább himbálózott. De a látcsővel sem tudtam megállapítani, hogy az micsoda. Hirtelen nem tudtam másra gondolni, mint egy hatalmas heredaganatra, mert az nem volt kétséges, hogy kanról van szó.

Nem meditálhattam tovább, célba vettem a disznót, de fenéken mégsem akartam meglőni, ezért vártam, hogy kissé oldalra forduljon. Megállt, egy ideig mozdulatlan volt, majd a fejét lassan jobbra fordítva indult volna a szálasba, amikor fültőre célozva csattant a lövésem és a kan összerogyott. Ismételt lövésre is felkészültem, de már nem volt rá szükség; kisebb vonaglás után elcsendesedett, mozdulatlanná vált, tehát kimúlt.

Egy ideig helyben maradtam, de alig vártam, hogy közelebbről szemrevételezzem, hogy a disznó vajon mit hordozott a hátulján. Ekkor szinte nem is foglalkoztatott, hogy mekkora testű kanról van szó, milyen az agyara stb.? Hanem főképpen az érdekelt, hogy mi az a hatalmas képződmény a kan fenekén? Mert, hogy nem egy magányos kocát lőttem meg, abban biztos voltam. Eltelt annyi idő, hogy biztonsággal oda mehettem a meglőtt disznóhoz. Odaérve felkapcsoltam a zseblámpám, és nem akartam elhinni, amit láttam; hogy egy nagy méretű, pettyes labda nagyságú, tömör, kemény sárgolyó van a kan hátulján, amelynek tengelyét a disznó farka képezte. Vagyis a hatalmas sárlabda a disznó farkára rakódva épült fel.

A lövésemet hallották és odajött hozzám a társaság vadászmestere, kíváncsian kérdezte, hogy mihez lehet gratulálni? Mutattam neki a fekvő kant és hamar észrevette ő is a furcsa képződményt. Ámulva csodálkozott mondván, hogy ő hosszú évek óta vadászik már, de ilyet még nem látott. A vadászkésével megkocogtatta a hatalmas sárgolyót és az olyan kemény volt, mint a kő. Szó sem lehetett róla, hogy azt el lehessen távolítani a disznó farkáról. Megállapodtunk abban, hogy ennek a kannak ez lesz a különleges trófeája, amelyet csak a farokkal együtt lehet elválasztani a disznó testétől.

Így is történt. Másnap reggel, amikor elkészítették, ünnepélyesen átadták nekem ezt a különös „trófeát”. Az agyarával úgy sem lehetett különösebben dicsekedni, mert egyik sem érte el a tizenhét centit. A korát pedig mintegy tíz évesre becsültük. Súlyra viszont igencsak méretes kan volt, mert zsigerelve meghaladta százhúsz kilót. Ez esetben is igazolódott, hogy a nagy testű kanoknak – különösen, ha korosak – a legritkább esetben van igazán méretes agyaruk.

Este folyamán, a beszélgetésünk során többször is visszatérő téma volt, hogy vajon miképpen képződhetett a disznó farkán ez a furcsa képződmény. A helyiekkel együtt, beleértve magam is, a vadászmester véleményét fogadtuk el, aki erre azt a magyarázatot adta, hogy ez fokozatosan, akár több év alatt rakódott fel, dagonyázás során a disznó farkára. Kezdetben ez egy kisebb sárcsomó lehetett, mondjuk, mint egy pinpong labda, amely egyre csak száradt, az újabb felrakódásoktól akár teniszlabda nagyságúvá növekedett. A vaddisznó ettől persze igyekezett megszabadulni, hiszen a farkát legyezésre is használni akarta, s ezért azt fekvő helyzetben is csóválgatta; valószínű, hogy a dagonyától nedves sárgolyót a fekvő helyén ide-oda ütögette, forgatta és fürdette a száraz porban, amelyre így újabb rétegek rakódtak fel és ettől egyre nagyobb, keményebb lett. Minél nagyobb lett ez a kolonc, annál kellemetlenebb csomagot kellett neki cipelni a farkán, és így annál inkább szeretett volna attól megszabadulni, ami viszont újabb felrakódásokkal járt. Valószínű így lett ebből csaknem focilabda méretű, kőkemény, tömörített és rászáradt sárgolyó, amelyet a zsigerelésnél is csak a disznó farkával együtt tudtak leválasztani.

Így lett tehát nekem, egy különleges „vaddisznótrófeám”!