Amikor tinédzser gyerekek maguk jószántából mini fűrésztelepet rendeznek be a hátsó udvar végében és megállás nélkül dolgoznak naphosszat, akkor az biztos, hogy csak komoly dologról lehet szó.

Igaz, hogy a fűrésztelep felszerelése egy nyikló-nyakló fűrészbakból és egy öreg, házi készítésű keretes fűrészből állt, de a fűrészelés egész nap ment. Az anyagmozgatás biciklivel történt. Már úgy, hogy a tüzép telepről biciklire felkötve toltuk haza a széldeszkákat, amit félretett spórolt pénzünkből vettünk.

A széldeszka abban különbözik a normál deszkától, hogy a szélessége és a széle nem szabályos, s többnyire kéreg borítja. Lehetne jókat is válogatni a kupacból, de a tüzépes nem engedte, mert haragudott ránk, valami régi ügyből kifolyólag. Legszívesebben most is elzavart volna bennünket, de nem lehetett, mert fizető ügyfelek voltunk.

Ez az alapanyag módfelett munkaigényes előkészítést igényel, mert hosszában kell fűrészelni, hogy szabályos deszkákat, vagy lécet nyerjünk. Nyers, szőrös deszkát hosszában elfűrészelni, hogy az szabályos is legyen, még egy gyakorlott felnőttnek is teljesítmény. De mi nem rettentünk vissza ilyen nehézségektől. Főleg most, hogy valóban komoly dologról volt szó, mert arról volt szó.

Gyuri barátom, akivel igen megértettük egymást vadászati, horgászati és természetjárási dolgokban, szerzett egy kis munkafüzetet a csapdázásról, ahol mindenféle fogóeszközök házilagos megépítésére adtak részletes útmutatást. Mivel egyikünk rokonságában sem volt közel-távol vadászó ember, idevágó témákban magunkra voltunk utalva, ha ki akartuk elégíteni ebbéli kíváncsiságunkat és érdeklődésünket.

Azt főztük ki, hogy kis prémás állatokat fogunk csapdával a környéken, és a prémből összegyűjtött pénzből további csapdákat építünk és veszünk, majd a végén pedig talán egy kiszuperált sörétes puskára is futja majd. Arra számítottunk, hogy a faluban lesz igény baromfiakat háborgató görények, menyétek, nyestek kifogására a patkányok mellett. Ez utóbbi értéktelen bőre miatt használhatatlan ugyan céljaink érdekében, de a marketingnél jól jöhet a megemlítése.

Legális keretek között maradva a csapdázás csak a házak körül volt lehetséges, ahol kutyák, macskák is vannak, ezért csak valami élve fogó szerszám jöhetett szóba, hogy sértetenül el tudjuk engedni az ártatlan áldozatokat. Így egy jó közepes méretű ládacsapda mellett döntöttünk, ami egy nagyobb kandúrnak is elég volt, a kóbor macskák prémjére is gondolva.

Egyszóval a haditerv megvalósíthatónak tűnt és a végcél pedig mindennél vonzóbb. Mivel Gyuriéknak nagyobb gazdasági udvaruk volt, ott rendezkedtünk be, hogy tervünket haladék nélkül végrehajtsuk, még a rossz idő beállta előtt. Már ősz közepe volt, de még kellemes volt a szabad ég alatt. S hamarosan jön a hideg, ami tudvalevőleg a legértékesebb szőr felrakására készteti a prémes állatokat. Vagyis az időzítés is szerencsésnek volt monható.

Gyuri nagyapja időnként arra került, hogy a megnézze, miben sántikálunk, de nem szólt semmit, csak csendben eregette a pipájából a füstöt. Harmadnapra, mikor elég jó kupac lefűrészelt deszka volt már szabályosan felrakva, csak megkérdezte, hogy talán azt akarjuk-e pénzzé tenni. Nem szívesen avattuk be, mert minden tervünkkel pesszimista volt, de gondoltuk, úgyis megtudja, mert másnap már szereltük össze a ládát. Meglepetésünkre nem szólt most semmit, csak enyhén mosolygott, amit biztató jelnek vettünk.

A megépítés aztán már nem tartott annyi ideig, mint az alapanyag-fűrészelés. A ládacsapda egy 30×40 cm-es keresztmetszetű és másfél méter hosszú alagút volt. A két végén volt egy-egy zsilipszerűen működő csapóajtó. A láda közepén alul volt egy két tenyérnyi széles taposó deszka, ami kioldotta az ajtók függesztőjét. Vagyis az ajtók akkor csukódtak be, mégpedig egyszerre, mikor az áldozat középtájon volt a ládában. A másik rendkívüli előnye volt, hogy a felállított állapotban a ládán át lehetett látni minden akadály nélkül. Ebben rejlett a fogóssága, mert amikre csapdázni akartunk, azok az állatok igen szerettek bújni, sötét helyen lopakodni.

Gyuri nagyapja igen elismerően nyilatkozott az érzékenységét illetően, mert a legvékonyabb kis ág érintésére is kioldódtak az ajtók. Nagy izgalomban voltunk, mert ki akartuk próbálni.

– Nem fog az semmit, semmi fognivaló nincs itt a környéken – nyilatkozott Gyuri nagyapja. – Legfeljebb a saját macskánkat fogja meg.

– Tényleg mi lesz a macskánkkal? – kapott észbe Gyuri.

A macska bezárása szóba sem jöhetett, mert akkoriban kint éjszakáztak a macskák, mert a ház körüli éjszakai egerészés volt a dolguk.

– Mindjárt hívom a macskát és megmutatjuk neki – mondta Gyuri.

Tényleg elég hamar előkerítette, s letette az egyik ajtónyílásnál. A macska kíváncsi volt és rögtön bele is ment unszolás nélkül, mert arra számított, hogy a másik oldalon majd kijön. Igen ám, középen rálépett a taposó deszkára és az ajtók lezuhantak. Kivettük a macskát, majd újra beküldtük. Az előző eset újra lejátszódott. Harmadszorra azonban már erőszakkal sem lehetett betessékelni a ládába. Biztos agyára ment az ajtó hirtelen, zajos lezuhanása.

– No, ez már megtanulta – vélekedett Gyuri nagyapja. – Ez már nem fog belemenni többet.

Teljes volt sikerérzésünk. A csapda a tervek szerint működött! Nem volt kétséges, hogy csak idő kérdése, s elegendő prémet tudunk begyűjteni. Az említettett útmutató a prémek kezelésére is adott felvilágosítást, s mi már úgy is éreztük magunkat, mint egy igazi prémvadász. Ráadásul még törvényes keretek között is maradtunk, mert a házak körüli kártékony állatok befogására készültünk. Már láttuk magunkat, hogy a faluban ide-oda hívogatnak bennünket, hogy megszabadítsuk őket a nem kívánatos látogatóktól. Talán még egy kis díjat is felszámíthatunk véltük, de a prém is elég lesz, ha más nincs.

Már kezdett sötétedni, s nem sok időnk maradt a felállításhoz, ha mindjárt ki akartuk próbálni.

– Nem kéne valami csalit beletenni? – vélekedett Gyuri nagyapja.

– A füzet szerint nem, de belezárhatnánk valami csirkét míg összepakolunk, hogy benne maradjon a szaga – javasolta Gyuri. Mindjárt hozta is a legszelídebb tyúkot és beletette a ládacsapdába. Összeszedtük a szerszámokat, meg a maradék faanyagot és a csapdát egyszerűen csak odaállítottuk az öreg, megroskadt szalmakazal mellé, ami már csak olyan jó boglyányi volt. Utoljára kiengedtük a szelíd tyúkot, ami nem is nagyon igyekezett kijönni az új helyről. A sikerérzésünk teljes volt, mert a tyúk hátrahagyott egy jókora ürülékkupacot is, ami nyilván még vonzóbbá és felderítésre érdekesebbé tette a ládacsapdát a kis ragadozók számára.

Másnap szombat volt, de korábban keltem, mintha iskolába mentünk volna. Azonnal biciklire pattantam és átviharoztam Gyuriékhoz, aki azzal fogadott, hogy van valami a csapdában, de nem tudja megállapítani, hogy mi az.

– Akkora, mint egy nagy macska, de nem az – mondta
– Miből gondolod? – kérdeztem.
– Nem érzed ezt a szagot? Macskának nincs ilyen szaga – invitált közelebb.

Tényleg, olyan „állatkerti” szag ütötte meg az orromat. Én is be kukkoltam az alig megemelt ajtó alatt. Elég sötét volt a ládában, de valóban egy jókora, tömzsi, sötétbarna állat nézett vissza a másik ajtótól.

– Én sem tudom megmondani, hogy mi az – ráztam a fejem.
– Ugrasszuk be egy zsákba, ahogy a könyv javasolja.
– Nem vághatjuk földhöz minaddig, míg nem tudjuk biztosan, hogy mi az. Akkor meg, hogy nézzük meg mi az?
– Várjál csak – mondta Gyuri és rövid idő múlva egy üres 200 literes vashordóval tért vissza.
– Ebbe beleöntjük a zsákból. Innen csak egy macska tud kiugrani, azt meg úgyis szabadon engednénk.

Hamarosan az egész család ott volt, hogy szemtanúja legyen az első fogásunk kivételének. Próbáltunk bátorságot és magabiztosságot mutatni, de nyilvánvaló volt, hogy magunk sem tudjuk, hogyan lássunk hozzá. Végül is Gyuri hozzáfogott egy erős zsákot a láda végéhez, s én felhúztam lassan a mögötte lépő zsilipajtót. Megelepetésünkre semmi sem történt. Megkopogtattam a láda oldalát, de a zsák továbbra is laposan feküdt a földön, egyértelműen mutatva, hogy nincs benne semmi.

– Nincs is a fogóban semmi – kuncogott Gyuri húga.

Ekkor egy vékony bottal bekotortam a másik ajtó alatt a ládacsapdába. Éreztem, hogy elakad a bot valami puhában. Abban a pillanatban megmozdult a zsák öble is.

– Benne van – kiáltották egyszerre többen is.

Gyuri hirtelen összefogta a zsák száját és odalépett a hordóhoz vele és egy mozdulattal beleöntötte a tartalmát.

– Te, ez egy görény! – mondta hirtelen ellépve a hordótól.
– Az nem lehet, mert már régen lefecskendezett volna mindannyiunkat a bűzmirigyéből – mondta Gyuri apja.

Gyuri nagyapja közelebb lépett és óvatosan belepislogott a hordóba.

– Tényleg görény. Egy nagy, öreg kan görény, de nem közönséges, hanem molnár görény, vagy annak a hibridje – mondta ki a végleges szentenciát.

Gyuri húga felsikoltott s elszaladt. Mi meg fél oldalazva közelebb araszoltunk. A hordó aljából egy jól megtermett görény nézett vissza ránk, inkább közömbösen, mintsem félve vagy támadólag. Gyönyörű prémje volt, kissé világosabb a szokottnál. A pofája meg a nyaka erősen, fehéresen ősz volt. Szemmel láthatóan sokat próbált öreg legény volt a javából.

– Hogyhogy nem próbál védekezni a bűzös mirigyváladékával? – csodálkoztunk.

– Lehet, hogy megsérültek a mirigyei, vagy valami más történt vele. Lehet, hogy csak a kor, vagy mert hibrid – vélekedett Gyuri nagyapja.

– Szinte hihetetlen, hogy ez itt élt már ki tudja mióta, hiszen semmit sem vitt el soha.

– A tyúkól mindig be van zárva, mást meg nem tud elvinni – magyarázta tovább az öreg.

– Na, ki fogja megnyúzni? – kérdezte Gyuri apja. Semmi gúny nem volt a hangjában, sőt mindenki csodálkozással és respektálva vette tudomásul a nem várt gyors eredményünket.

– Megnyúzom én – mondta azonnal Gyuri. Nem volt ebben semmi rendkívüli, hiszen láttunk már birkát, sőt kecskét is nyúzni. Nyulat meg mi magunk is nyúztunk számtalanszor. Meg kellett állapítsuk, hogy igen szép, jó méretű prémje van a görénynek, ami némi szimatolgatás után egyszerűen oldalára feküdt.

Kicsit még büszkén élveztük a sikert, de aztán mindenki elszéledt és dolga után látott.

– Na, mi legyen most? – kérdeztem Gyurit.
– Várjunk egy kicsit. Úgy kell megöljük, hogy ne sérüljön a gereznája.
– És ne is legyen véres vagy koszos – tettem hozzá.
– Egyelőre hagyjuk a hordóban, úgy néz ki, nem bánja.

Ebéd után, mikor visszamentem Gyuriékhoz és megnéztük a görényt, még mindig aludt.
– Mintha csak az állatkertben lenne – utaltam arra, hogy gyakran ott nem vesznek az állatok tudomást a látogatókról.
– Mi lenne, ha megpróbálnánk megszelídíteni és vadászgörényt nevelnénk belőle – nézett rám Gyuri.
– Hallottam már ilyenről – kaptam az alkalmon, mert nekem is kezdett elmenni a kedvem a megölésétől.
– Nagyapám azt mondja, csak fiatal állatokkal lehet ilyesmit megcsinálni.
– Hiszen ez olyan kezesnek néz ki máris – próbáltam minél több mentséget találni.
– Holnap vasárnap van és nyitva van a községi könyvtár. Bemegyünk és megpróbálunk valami könyvet találni a tenyésztésről meg az idomításról – javasolta Gyuri.
– Meg mit is adjunk neki enni? – tettem hozzá a praktikus oldalra gondolva.
– Gondolom az egeret megenné, talán van is a padláson lévő fogókban – indult Gyuri a ház felé.

A görény azonban még csak a fejét sem emelte fel, mikor bedobtuk neki az egeret. Egy konzervdobozra drótot kötöttünk és azzal engedtünk be egy kis vizet, ha netán inni akarna. Erre sem mozdult. Ha nem mozgott volna az oldala lélegzéskor azt gondoltuk volna, hogy már nem él.

Másnap már nyitáskor ott voltunk a könyvtárban, ami mindössze két szobából állott, s az iskolaigazgató működtette hetente egyszer társadalmi munkában. Még a segítségével is alig találtunk valamit a helyi irodalomban. Az sem volt új számunkra, hogy az apróvadban, főleg intenzív fácánosban nagy kárt tehet, és mindent megfog, ami nála gyengébb. Az viszont új volt, hogy mint minden ragadozó, sok kártékony rágcsálót is pusztít, sőt a ház körül, ha a baromfit elzárják, egyenesen hasznos is lehet az egerek és patkányok távol tartásával. Megnyugtató volt, hogy nemcsak élő prédát eszik, hanem elfogadja a dögöt és egyéb húshulladékot is.

Ezen felbuzdulva a döglött egerek mellé egy kis csirkebelsőséget is kapott a görényünk, ami melehetős álomszuszéknak bizonyult. Még zörgésünkre sem mozdult sokat és semmihez nem nyúlt. Se nem evett, se nem ivott, ami kezdett aggasztani bennünket.

– Éhen fog pusztulni – vélekedtem.
– Dehogyis. Jó húsban van az – vélekedett Gyuri nagyapja. – Majd eszik, ha megéhezik.

A görény azonban következő nap sem evett semmit. A bedobált élelem kezdett szaglani és egyre nagyobb felhőben kerengtek a legyek a hordó felett.

– Csináljatok vele valamit – adta ki az ultimátumot Gyuri apja.

Már nagyon beleéltük magunkat a görényidomítás gondolatába és a vele való vadászatba, így egyre elképzelhetetlenebb volt, hogy megöljük. Különlegessége és tetszetőssége miatt azt sem akartuk, hogy magától pusztuljon el egy rozsdás hordó aljában.

– Mennyi idős lehet vajon – kérdezte Gyuri, csak úgy kitérésképpen.
– Fogalmam sincs, de lehet jó pár éves – vélekedtem.
– Mi mindent átélhetett ez idő alatt, s egy ilyen hülye ládacsapdán vesztett rajta.
– Mi lenne, ha csak egyszerűen elengednénk – böktem ki, amit már meg is bántam, mert nem akartam nyúlszívűnek mutatkozni mindjárt a nagy vadászási terveink küszöbén.

Meglepetésemre Gyuri csak annyit mondott, hogy várjuk meg az estét, akkor jobban érzi magát ő is.

Nem szóltunk senkinek sem a tervünkről, de mikor az őszi nap a látóhatár szélére ért, Gyuri lassan oldalára fordította a hordót, hogy a szája a kert út felé nézett. Távolabb léptünk, hogy a görény ne lásson bennünket. Már azon voltunk, hogy megnézzük mi van vele, mikor láttuk, hogy a görény lassan kibotorkált a hordóból és elindult a füves kertúton a kert vége felé, ami a szabad mezőkkel volt határos. Lassan, kényelmesen ment a kis ragadozók jellegzetes kígyózó mozgásával. Gyönyörű szép állat volt, s mennyivel szebbnek nézett ki így szabadon, mint a hordó sötét fenekén. Még sokáig néztünk utána, mikor eltűnt a kertvégi gazban.

– Azt hiszem ez nem fog idejönni többet, úgy megharagudott – állapította meg a barátom.

Pár nap múlva Gyuri késve jött az iskolába. Kérdőn néztem rá, mikor becsúszott mellém a padba.

– Nagyapám patkányrágást és ürüléket talált ma reggel a disznókarám mellett – súgta. Szemünk összevillant. Belegondoltam, hogy lám, a természetben minden mindennel összefügg és mindennek következménye van. Igaz, nem vált belőlünk prémvadász, sörétes puskánk se lett, de azon a héten többet tanultunk és főleg megértettünk biológiából és természetrajzból, mint máskor egy egész tanév alatt.

Csincsa Tibor, erdőmérnök
Ontario, Kanada