Faragó Sándor levelező tag 2022. október 26-án megtartotta akadémiai székfoglalóját. Az előadásról szóló, képgalériával és videóval bővített összefoglaló.

Az ember és a környezetében élő állatvilág kapcsolata az evolúció során kulcskérdéssé vált a húsevés szerepének növekedésével. Ennek a kapcsolatnak az állatvilágra gyakorolt hatása korlátos volt még akkor is, amikor bizonyos specialista jegyek megfigyelhetők voltak. A zsákmányolás értelemszerűen a nagy testű emlősökre fókuszált, a madarak és a mezei vadnak nevezett csoport alárendelt szerepet játszott.

A zsidó-keresztény kultúrkörben sok ezer évvel ezelőtt megjelent e kapcsolat fontosságának a felismerése, s a felelős-szerető uralkodásnak az ideája. A Teremtés könyvében a többoldalú szövetség – amely az egymásrautaltságot és kötelezettségvállalást üzente – évezredekre befolyásolta az e hit szerint élő társadalmak környezethez való viszonyát. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy hosszú időszakon keresztül nem is volt az ember azon képességek és készségek (pl. fegyverek) birtokában, amelyekkel megváltoztathatta volna e szövetséggel meghatározott korlátos pozícióját. A változást elsősorban a harci és vadászati célokra egyaránt használható fegyverek és a lovasság megjelenése jelenthette. Az apróvadat/ vízivadat kis hatékonyságú vadászati módokkal (csapda, íj) ejtették el, tehát érdemben nem veszélyeztették. Nem véletlen, hogy a nagyvadállomány került először veszélybe főként Nyugat-Európában, amire a keresztény vallás a mértékletességre (=fenntarthatóságra) felszólító szentek – Szent Euszták, Szent Hubertusz és Szent Egyed – követendő életpéldáival reagált. Ez jó időre korlátozta a vadfajok kipusztításának esélyét.

A drámai változást a madár és általában a mezei és vízivad vonatkozásában a sörétes puskák vagy „Haile Shotte peics” – ahogy a 16. századi Angliában nevezték őket – kialakítása és használatba vétele okozta. Az arisztokrácia, köztük az uralkodó VIII. Henrik elsősorban madarak vadászatára használta őket. Ettől kezdve teret nyerhetett az emberi telhetetlenség és rekordhajhászás, ami a 19. századra érte el tetőfokát, és olyan fajok kipusztulásához vezetett, mint pl. az amerikai vándorgalamb (Ectopistes migratorius). A természeti erőforrások túlhasználatának jelenségét és addig kimeríthetetlennek tekintett végességüket érzékelve fogalmazódtak meg a fenntarthatóság kívánalmának elvei (először az erdőgazdálkodásban), alakultak ki a vadvédelmi törvényi szabályozás csírái és a természetvédelem gyökerei is. A fenntartható, bölcs hasznosításnak (wise use) világhírű iránymutatója gróf Károlyi Lajos volt, aki tótmegyeri vadászterületein – korát messze megelőzve – elsőként valósította meg a fenntartható apróvad-gazdálkodást.

Az ember sokszor vitatható tájátalakító tevékenységével együtthatóan, akaratlanul segítette a mezei vadállomány térfoglalását szerte a világon és Magyarország mindenkori területén. A honfoglalás idején az erdők 60-70%-os területfoglalása – a termőföldnyerési célú erdőirtások következtében – a 19. század végére 12,9%-ra csökkent. A 19. század utolsó harmadában megkezdődött lecsapolások és folyószabályozások hatására a vizes élőhelyek nagy hányada eltűnt, mezei (rét-legelő és szántó) élőhelyekké alakultak át, utóbbiak területaránya a 19. század végén 77,8% (55,4% szántó és 22,4% rét-legelő) volt. Ez a több millió hektáros mezei élőhely-növekedés a mezei apróvadállomány elterjedésének és számának jelentős növekedését vonta maga után, s ez az ideális helyzet, az ún. „aranykor” – amely a mezőgazdasági technológiák extenzív jellegével társult – az 1950-es évekig tartott.

A Trianonban megcsonkított országterületen fellépő új szükségletek erős nyomást gyakoroltak a művelési ágak arányainak átrendezésére. A szántók területaránya 100 év alatt 55,4%-ról 50,7%-ra csökkent. A gyepek (rét+legelő) egykori 22,4%-os részaránya 12,7%-ra, azaz csaknem felére esett vissza. Növekedett az erdősültség, elsősorban az alföldfásítási programnak köszönhetően. A 19. század végén 12,9%-os volt, jelenleg 22,2%-os. Nőtt a kert, a gyümölcsös (1895: 1,0%; 1990: 4,7%) és a művelés alól kivett területek (1895: 5,7%; 1990: 11,5%) aránya is. A mezei élőhelyek, illetve az itt élő vadállomány veszteségei csaknem 1,5 millió hektárt tettek ki! A mezei élettér területarány-romlása mellett a táblaméretek növekedésével és a termesztéstechnológia intenzívvé válásával (kemikáliahasználat, gépesítés), a termesztett növényválaszték, azaz az élőhely-diverzitás csökkenésével a környezeti viszonyok gyökeresen megváltoztak, kedvezőtlenné váltak. E bemutatott változások az apróvad- és vízivadfajaink erőteljes, olykor drámai állománycsökkenéséhez vezettek.

Ebben a helyzetben már nem elégséges a passzív vad- és természetvédelem, hanem aktív beavatkozásra van szükség, A beavatkozás nem lehet hatékony intenzív kutatások, monitoringalapú környezetváltozás-elemzés nélkül. Jobban kell ismernünk mezei és vízivadfajainkat, állománydinamikájukat, szaporodásbiológiájukat, élőhelyhasználatukat és választásukat, táplálkozásukat, predátoraik helyzetét. Kutatásainkban a mezei területek egyik ernyőfajával a túzokkal (Otis tarda) és indikátorfajával a fogollyal (Perdix perdix) végzett több mint 3 évtizedes vizsgálatainkkal megalapozhattuk az említett két kulcsfaj és koegzisztens fajaik védelmét, illetve fenntartható hasznosítását (fogoly, fácán, mezei nyúl stb.).

Faragó Sándor több évtizedes ökológiai kutatásai igazolják a mezőgazdasági élőhelytípusok előnyeit, amelyek az élőhelyszerkezetben, a mikroklímaviszonyokban, a növényi és állati táplálékforrás-kínálatban mutatkoznak meg. Mindez a növénytermesztés kezdete óta előidézte az élőhelyváltás jelenségét, amit a faj nagyfokú alkalmazkodóképességének tekintünk. Az intenzív mezőgazdasági technológiák negatív hatásai – amelyeket a fajok nem feltétlenül érzékelnek – „ökológiai csapdába” ejthetik a fajokat. Így a mezei élőhelyek ellentmondásos környezetnek minősülnek – igaz, termesztett növényfajtáktól függően eltérő mértékben. A mezei fajok önmaguk nem tudják feloldani ezt az ellentmondást. Ha meg akarjuk menteni a túzok-, fogoly- stb. populációinkat, akkor aktív, a konfliktusokat feloldó beavatkozásokra van szükség.

Mindezt megalapozandó, kidolgozta a növénytermesztési technológiák apróvadra gyakorolt hatásának bonitálási rendszerét, valamint a mezei életterek apróvadközpontú fejlesztésének – hazai viszonyokra adaptált – ökológiai alapjait. 1992-ben létrehozta a Magyar Fogolykutató Csoportot és tevékenységének kulcsterületét, a LAJTA Projectet. Ez a terület lett az 1993–2002 között sikeresen megvalósított Magyar Fogolyvédelmi Program pilotprojektje. Ezzel egy időben alapította a MOSON Projectet a Mosoni-sík túzokállományának védelmére, amely pedig a 2005–2008 között a Kiskunsági NP gesztorsága mellett megvalósult EU LIFE – Túzokvédelmi Program referenciaterülete lett, s amely program Monitoring Központnak Faragó Sándor a vezetője volt. Mindkét projekt – amelyek napjainkban is működnek – eredményei széles tudományos és szakmai körben ismertséget és elismertséget vívtak ki veszélyeztetett kulcsfajainak állománynövekedésével.

A lecsapolások és folyamszabályozások következtében óriási veszteségeket elszenvedett vizes élőhelyeinken fészkelő és átvonuló, alkalmasint áttelelő vízivadfajaink állományainak dinamikái többnyire hasonlóan kedvezőtlen tendenciákat mutattak, mint a szárazföldi/mezei fajoknál. E kedvezőtlen helyzet megváltoztatását megalapozó kutatások megvalósítása érdekében 1984-ben kiépítette előbb a Magyar Vadlúd Monitoring megfigyelőhálózatát, majd 1996-ban a kibővített Magyar Vízivad Monitoringot: 23 megfigyelési körzet 48 standardizált megfigyelési egységében végzett, 78 vízimadárfajra kiterjedő vizsgálatával, továbbá a mindezek megvalósítását szolgáló Magyar Vízivad Kutató Csoportot.

Kutatásai eredményeként folyamatosan megállapítják és közzéteszik a vizsgált vízivadfajok legfontosabb populációjellemzőit és a vizsgált 48 területegység vízivadközösségeinek paramétereit. Meghatározta a Ramsari 6. kritériumszint alapján a hazai nemzetközi jelentőségű vizes területeket. Közép-európai viszonylatban először adta meg 42 vízivadfaj élőhely-preferenciáit és az egyes élőhelytípusok fajpreferenciáit. Megállapíthatta a halastavak kiemelkedő jelentőségét a vonuló vízivadfajok és közösségeik fenntartásában. Vizsgálataira alapozva történik meg a vízivadat érintő vadászati és természetvédelmi jogszabályok felülvizsgálata. Javaslatára – Európában elsőként – Nemzeti Vízivad-gazdálkodási Terv került elfogadásra, és vadászati jogszabályban került rögzítésre a vízivad kíméleti területek rendszere (1993). Elkészítette a tőkés réce, nyári lúd, vetési lúd, nagy lilik és szárcsa magyarországi fajkezelési tervét.

Több évtizedes vizsgálatai alapján kijelenthető, hogy van lehetőség a nem feltétlenül kedvező mezei és erősen visszaszorult vízi környezetben élő fajok, illetve közösségeik megmentésére, állományainak növelésére. Minden beavatkozás, minden program azonban csak addig lehet sikeres, amíg azt folyamatosan, teljes spektrumában megvalósítják. Ha abbamarad a segítő élőhely-gazdálkodás és a hatékony dúvadszabályozás, akkor a környezetben változatlanul munkálkodó intenzív (pl. mezőgazdálkodási) hatások válnak újfent uralkodóvá, s elvész minden addigi eredmény.

Faragó Sándor 1953-ban született Pécsett. A Soproni Egyetem Erdőmérnöki Kar Vadgazdálkodási és Vadbiológiai Intézetének egyetemi tanára, korábban az Erdőmérnöki Kar dékánja, több ciklusban az egyetem rektora.
Szakterülete a vadbiológia és vadgazdálkodás. Elsőként foglalkozott a hazai fenntartható, természetközeli apróvad-gazdálkodással, bevezette annak tartamos monitoringalapú gyakorlatát (Animal Biodiversity and Conservation, 2012). Kidolgozta a túzokvédelem ökológiai alapjait és hazai védelmi programját (Game and Wildlife Science, 2001). Az Erdészeti Tudományos Bizottságnak több ciklusban alelnöke, két ciklusban elnöke. Több hazai és nemzetközi szakmai szervezet tagja, tisztségviselője.

Forrás: MTA