Ismert közmondás, hogy a remény hal meg utoljára. Hallottam én is, jó néhányszor, amikor már-már kezdtem feladni a reménységemet valami iránt. A fenti mottót hallva pedig hittem is, meg nem is. Így van ez a vadászattal is, amíg kint vagyunk a vadászterületen, addig mindig van remény.

Előfordul, hogy a szeszélyes Diána istennő az utolsó pillanatban tölti meg zsebünket vadászszerencsével, amikor már csaknem elhagytuk a vadászterületet, puskánk összecsomagolva, tokba zárva a csomagtartóban pihen. Vagy éppen csak annyi történt, hogy a nap már régen felkelt, az összes vad a hűvös erdő mélyén piheni ki az éjszaka fáradalmait. A zöld kalapos siheder pedig még mindig a magaslesen pöffeszkedik.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

A szerencse tündérét próbálja szóra bírni, miközben vastag izzadságcseppek gördülnek le homlokán, a tűző nyári nap hevétől. A remény már haldoklik, veszni látszik ilyenkor a hajnali izgalom – sikerül-e látni, netán lőni is? – alábbhagy jócskán. Pedig a remény még él és nem szabad feladni. Ezt egyszer én is megtanultam és azóta példaként gondolok az alábbi élményre, ha úgy érzem, kezd elhagyni Fortuna. Akkor már napok óta vadásztattunk Dániából érkezett vendégeket őzbakra. Itt megjegyzem egy rövidke pillanat erejéig, hogy manapság már bármilyen nemzetiségű vendégek számításba jöhetnek, így, ha arról van szó, hogy mi hivatásosok milyen nyelven beszélünk, bátran elmondható, mint az egyszeri emberről, hogy oroszul rosszul, csehül csahul, dánul danul.

Eme aprócska anekdota után térjünk vissza a dán vendégeinkhez. Akkor már napok óta nem volt sikeres a vadásztatás, nem lőtt egyik vendég sem bakot. Augusztus második dekádjában voltunk, az őzek üzekedésének látszólag vége volt, tehát sípolni sem volt már érdemes. A bakok – ki tudja miért – elfáradtak, csak elvétve láttunk hajnali, vagy esti les alkalmával egy-egy legelésző bakot. Az egyik nap azonban változást hozott. Még hajnali sötétség borította az erdőt, amikor kiszálltunk, a vendég és én a békebeli UAZ-ból Inkább csak sejtve, mint sem pontosan látva az utat, botorkáltunk lassan az erdőben. Akácosban ballagtunk, teljes szélcsend volt, legfeljebb néha simogatta arcunkat egy-egy kósza szellő. Az erdő széléhez érve egy tarló mellett mentünk még, vagy ötven méternyit a lesig. Még mindig csak sötét árnyékként került szemünk elé a magasles, melyet nemrégen készítettünk. A régit elbontottuk, mert már a legbátrabb bagoly sem mert megtelepedni rajta. Helyette építettük ezt az újat, melynek deszkázata megint csak bontott, hétpróbás akácdeszkából készült.

De, amikor elhelyezkedtünk a lesen, azért lehetett érezni a frissen vágott akácfa kellemes illatát, az oszlopok faragásának nyomán. A sötétség lassan, de megállíthatatlanul szürke homállyá, majd világossá változott. A két örök ellentét helyet cserélt. A derengés erősödésével, a környező tárgyak, táj, fák egyre erősödő sziluettet kaptak, majd a megszülető világosság színeket is osztott mindenkinek. Egyelőre állatokat nem láttunk, így csak a vidéket tudtuk szemrevételezni. Előttünk tarló volt, amelyet már a vadkender, vagyis a parlagfű népesített be. Távolabb, a tarló után mintegy háromszáz méternyire újabb „agácás” húzódik. Tüskési erdőnek hívják. Mögöttünk szintén akácos. A várakozás és elmélázás perceiben eszembe jutott, egy minap hallott történet a parlagfűről. Azt mondják az okosabbak, ha annak a kecskének a tejét fogyasztjuk, amelyik legelés közben sok parlagfüvet is eszik, akkor az ad egy bizonyos fokú immunitást az allergiával szemben, vagyis annak megelőzésére.

Persze nem csak egy bögrényi tejre kell gondolni. Amint ezt elképzeltem, ott a távolban, mintha kecskét láttam volna legelni, de mintegy tizedmásodpercnyi idő alatt tisztázódott bennem, hogy a látott vad – egy őz. Kapom a távcsövet, ??? … suta. Bizony ennek se szarva, se agancsa. Közben a nap már teljes egészében kibújt a horizont mögül, mintha a szemközti Tüskési erdőből emelkedett volna fel. Az imént még vörös volt, de mostanra aranysárgává változtatta színét és ontotta a forróságot, szórta a fényt. A méhek, darazsak is lustán zümmögtek körülöttünk az augusztusi kánikulában. Az egyik darázs ráadásul, miután arcunk előtt jobbra-balra ingázott a levegőben, néhány másodpercig leszállt a felső deszkára. Ezzel az ingázással, talán megfenyegetett minket, mondván; – meg ne merjünk moccanni, amíg ő itt van. Nem is hadonásztunk, helyette mozdulatlanul figyeltük ténykedését. Erős csáprágójával rágta, harapta a deszkát, amit az idő már szürkévé koptatott. Az ilyen megrágott fazúzalékból készítik a darázsfészket. Talán valamelyik másik magaslesen, amelyiken tető is van. Előszeretettel alapítanak családot az ilyen védett helyeken. Az ilyen darázskolónia aztán nem tolerálja az ember kíváncsiságát, lett légyen az vadőr, erdőt járó gyerekek, vagy magas rangú „főhajjake” vadászvendég. Ezen oknál fogva el szokták távolítani az ilyen darázsfészkeket, melynek különféle módja van. A régi, Tótokilap környéki vadászterületen apámék egy hosszú póznára kötött olajos rongyot meggyújtottak és azzal abajgatták a gorombán zümmögő famíliát. A tűz azért jó, mert pillanatok alatt megperzseli a hártyás szárnyakat és így a röpképtelen rovar már nem tud hirtelen támadni, legfeljebb csak a les padozatán mászva. Az ilyen módon harcképtelenné tett hadsereget aztán a rovarirtó pillanatok alatt elintézte. Ha viszont, csak rovarirtó szert alkalmaztak, abban az esetben egyes példányoknak még volt annyi lélekjelenléte, hogy az utolsó rohamban, mint halálvágta, képesek megtámadni. Tehát apámék a tüzes megoldást alkalmazták.

Miután elpusztították a tető alá épült darázsfészket és lakóit, meggyőződtek arról, hogy a tűz is megszűnt létezni! Mint akik jól végezték dolgukat, mentek el a helyszínről. Másnap délelőtt apám újból arra járt és amint a terepjáró gépjárművel hirtelen lendülettel kikanyarodott az erdő sarkán, majdnem kiesett az autóból rémületében. Magasles nyista! Volt, nincs! Helyette egyetlen embermagasságú, tűz égette, üszkös fekete oszlop és néhány vödör, még itt-ott füstölgő hamu. Tágra nyitott szemekkel, elkerekedett képpel szemlélte a maradványokat. Úgy látszott sikeresen leégették a darázsfészket. A hamuvá vált les helyet építettek egy újat, melyet elkereszteltek Darazsas lesnek. Ezen emlék felidézését követően kukkantsunk ki mi is az előttünk elterülő tarlóra, ahol már javában vibrál a levegő a tűző naptól, ami jócskán felhágott már az égboltra. Ma sem járunk sikerrel – gondoltam, miközben kövér izzadságcsepp csorgott végig az arcomon. Lassan készülődhetünk is, nemsokára itt lesznek értünk. Mondtam a vendégnek. Előtte azonban körülnézünk, még egyszer, utoljára. De éppen csak megszokásból, hiszen ilyen hőségben már csak mi vagyunk kint a tűző napon. Bár még csak 7-8 óra között járt az idő, máris nagy forróság lett. Alig, hogy szemem elé emeltem a távcsövet, észrevettem tőlünk balra, jó háromszáz méterre egy, az erdőből kiváltó őzet. Méghozzá bak. Elbírálni nem tudtam, de érdemesnek tartottam arra, hogy közelebbről megnézzük.

Lemásztunk a lesről és egyéb takarás nem lévén a tarló szélén lévő úton haladtunk lassan, meggörbített háttal a bak felé. Az őz annyira belemerült a legelésbe, eleinte észre sem vett. Így kisebb-nagyobb parlagfű szárakat takarás gyanánt kihasználva megközelítettük száznegyven méterre. Ekkor már észrevehető volt, hogy agancsában van valami megvastagodott rendellenesség. Ekkor vett észre minket a bak, riasztott, de nemhogy beugrott volna a biztonságot nyújtó sűrűbe, hanem még inkább eltávolodott az erdőtől húsz-harminc métert. Ezen viselkedése tapasztalatlan suhancra vallott, a fiatalok kíváncsiskodnak ilyen könnyelműen. Pedig úgy néztem, testalkata, nyaka, agancsa azt mutatta, túl van már élete delén. A vendég a célzóbotra támasztotta puskáját és miután kiadtam a tűzparancsot, rövid célzás után lőtt. A bak erre tűzben rogyott! Nagy örömmel mentünk oda, vettük birtokba a zsákmányt. Páratlan nyolcas agancs. A jobb szár agancstő sérült. Micsoda kuriózum, micsoda élmény. Viszonylag rövid, de feszült pillanatok voltak. Méghozzá az utolsó percben, amikor álmomban sem gondoltam volna, hogy sikerünk lesz, amikor a remény már-már meghalni látszott, de utolsó pillanatban megszánt minket Diána istennő és csókot lehelt homlokunkra.

(Kaposvár 2012, szeptember)

Írta: Kovács Gábor

***

A cikk teljes tartalma (szöveg és kép) a linkre mutató hiperhivatkozással, és ugyanazon cím feltüntetésével felhasználható, bárki számára előzetes engedélykérés nélkül is.

Hirdetni szeretne? Írjon nekünk: marketing@agrojager.hu