Léman Gábor muflonra vadászott a Bakonyban 2024. januárjában. Élményeiről beszámolt lapunknak:

„Holnap vagy holnapután ráérsz esetleg kerülni egyet kosra?” – ezzel a viber üzenettel kezdődött a kaland. De mielőtt belevágnék a történetbe, néhány unalmas tényt leírok magamról és arról, hogy hogyan jutottam el az üzenet megírásáig, valamint ahhoz, hogy a történetet papírra vessem.

Fotó: Léman Gábor – Agro Jager News

Veszprém közelében, a Bakonyban vadászom, hivatalosan valamivel több, mint 20 éve.(plusz a gyerekévek) Annak rendje és módja szerint gyerekként kezdtem el az erdőt járni édesapámmal. A kedvtelés és hobbi igen rövid idő alatt átalakult valamivé, amit inkább a szenvedély ír le, de talán még ez annál is több. Nagyjából 7 éve tagként van szerencsém vadászni a régóta barangolt nagyvadas területen. Az erdeinkben főként gím, vaddisznó, őz dominál, de előfordul a dám és nagyritkán a muflon is.

A muflon… Még kimondani és leírni is különleges (másnak talán nem, de számomra mindenképp). Csak egy birka (vagy lehet akár kecske is), de milyen birka az, fekete-barna-fehér, éles szemű, óvatos, egzotikusnak hat a többi közt. Eddig csak álmodoztam róla, hogy egyszer talán én is céltávcsövön keresztül nézhetem. Az elmúlt években rendszeresen átnéztem a vadásztársaságok árjegyzékét, bújtam a külföldi vadászatszervező irodák honlapjait, hogyan juthatnék hozzá egyhez megfizethető áron? A válasz igen keserű és egyszerű volt: sehogy. Annak a pénznek mindig volt sokkal jobb helye, így abbahagytam a keresgélést. Az idei szezon azonban változást hozott, társaságunk kapott 6 kosra keretet, amiből a felét értékesítésre szánjuk, három pedig elérhető lett a tagok számára, a tagi bika fejében.

Hoppá! Eljött az én időm. Csak néhány apróságra van szükség: idő, jó idő, na meg persze a kos. Igaz, hogy már egész évben lőhető, de azért mégiscsak télvíz idején kellene valahogy… Jóval előre jeleztem a vezetőség felé ebbéli szándékomat. A munkám, a haza szolgálata külhonban, ez kicsit megnehezíti a feladatot, de haza kell jönni, hajtás is lesz és a muflonra időt kell szánni. Egy kegyes hazugság a külföldi iskola igazgatójának: „My daughter needs vaccination” – A lányomnak oltás kell – (Apának meg kos, hát nem érted?!), egy héttel hamarabb kell kezdenünk a karácsonyi szünetet, hogy minden beleférjen. Az első két hét gyorsan elrohant, 2 napos hajtás, néhány cserkelés, kiülés (muflon persze sehol), disznóvágás, szarvas szalámi töltés, karácsony a családdal, izgulás nehogy jöjjön a vadászmester üzenete: a három kos elesett, kilövés leállítva. Ügyintézés, szilveszter, a rohadt életbe már elseje van, buék, csak 4 nap és utazunk vissza, ide erősítés kell.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

Ricsi, az egyik hivatásos vadász, ő lesz a megoldás. Így született meg a fent már említett üzenet: „Boldog új évet! Holnap vagy holnapután ráérsz esetleg kerülni egyet kosra?” Már eltelt 10 perc és semmi válasz, mi lehet annál fontosabb, mint az én kosom? Hát nyilván minden más, kénytelen vagyok beismerni. De a következő negyed órában megérkezett a válasz: „-Szia, boldog új évet! Megnézhetjük, de szerintem csak délután, délelőtt meg kell etetnem a hajtásra”. Ez már valami, persze az esély arra, hogy muflonba futunk csekély, de minden lehetőséget meg kell ragadni. „Én ráérek, mehetünk”- válaszolom lezseren, mintha nem azt gondolnám, hogy az is késő lenne, ha már úton lennénk. Kedd reggel korán kelek, napok óta nem alszom jól, bujkál bennem valami nyavalya. Kávé, reggeli rutin mikor újabb, nem várt üzenet érkezik: „Fent vagy már?

Megyek olyan negyed 9 fele, eljöhetsz, ha gondolod, puskát is hozzál” Még hogy gondolom-e?! Ha az ukrán front Balatonalmádiban lenne is indulnék. Öltözködés, fegyver, lőszer, pár mandarin, víz. Úton a kocsihoz a puska tokostól kiesik a kezemből, a francba (amit valójában mondtam, azt nem bírja el a papír), szerencsére vastag a szivacs, nincs baj. Nyitom az ajtót, azaz csak nyitnám, mert a kulcs is röpül. Mi a fene van ma reggel, ez biztos valami jel, vagy jó vagy rossz de valamit jelent.

Fotó: Léman Gábor – Agro Jager News

Irány a vadászház. A kocsit megrakjuk kukoricával, hétvégén hajtás, meg kell etetni a területet, plusz az üzemi szórók. Jólesik beszélgetni, hónapok óta nem találkoztunk. Mi történt a területen, milyenek voltak a vendégvadászok, ki, mikor, hol, mit stb, csak a szokásos. Megvagyunk, mehetünk a célterületre. Évek óta nincs normális tél, ez meg különösen vizes, a kocsi csúszkál az erdőben, alig lehet megtartani. Ismerem az utat, pár perc és ott vagyunk, egy kis emelkedő, aztán jobbra, egy kis lejtő, mindjárt…

Megállunk, na végre! Fegyvert tölt, fültok a fejre, vastag pulcsi nem kell, sétálunk. Egy szálas a kiszemelt körzet, világos, a nap is be-bekukkant a ritka lomb között. Az alja tele levelekkel, ágakkal, ha nem lenne eldugulva mindkét orrlyukam, valószínűleg élvezettel szívnám magamba az erdő illatát, így csak azon igyekszek, hogy séta közben ne adjak ki horkoló hangokat. A terep végig lejt, 3-400 métert ellátni a ritkán álló fák között. Semmi sem mozdul, pedig itt már én is láttam muflont, de még egy őz sem… Igyekszem halkan követni Ricsit, a gallyakat kerülve próbálok osonni, már amennyire egy 120 kilós test (plusz fegyver és fültok) nem éppen balerina mozgását osonásnak lehet nevezni. Egymást váltogatja bennem a két érzés: a lehetőség okozta izgatottság, hogy bármelyik pillanatban megpillanthatjuk a keresett vadat, valamint a reménytelen lemondás, hogy itt nincs semmi.

Néha pattan egy ág a figyelmetlen lábaim alatt – csodálom, hogy nem látunk semmit?! Itt nem lehet halkan menni. Jó tíz perce cserkelünk, meg-megállva pillanatokra, figyelmemet próbálom megosztani a lábaim előtti centiken és a tájon, de leginkább rábízva magam a vadőr gyakorlott szemeire. Egyszer csak Ricsi megáll és emeli a távcsövét. „Mit lát? Biztos egy őz”- gondolom magamban. De mi az ott előttünk, kb. 150 méterre a két fa között? Egy sötét test, benne valami fehér? Ez nem őz, Ricsi jobbra lép takarásba, én utána lépek egyet, amikor a test megmozdul és a kép egy kossá alakul. Emelem a fegyvert, hogy a távcsövön keresztül nézzem.

Ez nem kicsi – mondom magamban, majd egy másodperc, az állat elfordul és már csak annyit látok, hogy mennek el tőlünk. Várunk pár percet, figyeljük az erdőt ahol eltűntek, újra csend, semmi mozgás. A szívverésem felgyorsult. Hát mégiscsak itt vannak, de vajon mennyire ugrottak el? Hányan voltak? Milyenek a kosok? Sok kérdés, de válasz nincs. Irány utánuk! Nem mehettek messzire, ezen a területen mozognak. A tokot lehúzom a fejemről a füleimre, bekapcsolom, ezzel már ne kelljen időt veszteni, ha helyzetbe kerülünk. Elkezdünk lopakodni. Huhh, hogy ropog ez az erdő, ezek meg se állnak a szomszéd megyéig. Ja nem, csak a mikrofon erősíti fel a hangokat, akkor jó, de akkor se létezik, hogy ezt a vad ne hallja meg. Na, mindegy, csak tovább.

Fotó: Léman Gábor – Agro Jager News

Újabb hosszú percek. Arra tartunk, ahol eltűnt a nyáj, közben aprólékosan vizslatjuk a tájat, megpróbálva felfedezni bármit, ami muflon lehet. Semmi gyanús, pedig itt kell lenniük valahol. Megpróbálom a levegőt az orromon beszívni, a számon kifújni, hogy ha lövésre kerül a sor, ne remegjen annyira a kezem. De jó is lenne, ha nem lennék megfázva, de esélytelen. Még ötven méter halkan, balra és előttünk erősebben lejt a terep. Kémleljük, de üres. Ahogy jobbra fordítom a fejem, mintha mozdulna valami. Már Ricsi is áll és nézi őket. A muflonok tőlünk kb 120-140 méterre, észrevettek és lassan indulnak ismét. Van kos? Nem látok csigát, el fognak tűnni újra. Egy keresztbe kidőlt fán átugranak, mindjárt újra elnyeli őket az erdő, de az utolsó megáll és kíváncsian felénk fordul. „– Hát ti meg mik vagytok és mit néztek?”- nem tudja eldönteni, hogy indokolt-e a fejvesztett menekülés, vagy nincs veszély. Az adrenalin elönti a testem. Kos. Nem kicsi. Sőt nagy! Ez k…va nagy.

Ricsi suttogja: Lődd, ez nagyon jó! A következő 30 másodpercben egyszerre volt az az érzésem, hogy megállt az idő és az, hogy eltelt legalább 5 perc. Emelem a fegyvert, gépiesen tolom előre a biztosítót. Célzok, a szálkereszt táncol vagy fél méteres körben, ez így nem lesz jó. Jobbra lépek. Itt egy fa. Támasztok az oldalához. Ez az. Most már stabil. Stabil, de a kost innen nem látni. Nem hiszem el. Visszalépek kettőt. A kos áll és néz. Mindjárt elugrik. Ricsi menti meg a helyzetet: – Lődd a vállamról! A vállára teszem a fegyvert, a szálkereszt már nem táncol, de hova lőjek? Az alsó felét kitakarja a kidőlt fa, a lapocka felső részét fedi a csiga. Nincs nagy mozgásterem, csak nehogy a fába lőjek. A csigától balra mozdítom a szálkeresztet, most ez az, most valahol ott vagyok, ahol lennem kell… A robbanás hangja szétveri az erdő csendjét, a másodperc tört részében látok egy szőrcsomót a levegőbe repülni, a vad kimerevedik, majd eltűnik a fatörzs mögött. Ricsi hátrafordul és mosolyog: „ Ez eldőlt, de tölts újra, nehogy tüske legyen!” Még nem tudom eldönteni, mit gondoljak, jónak érzem a lövést, de mi van, ha nincs meg?

Hát láttam, hogy eldőlt. Persze az semmit nem jelent. Őrlődök magamban, miközben próbálom agyamban visszapörgetni a filmet és újrajátszani az elmúlt másodperceket. Újratöltök és elindulunk a kidőlt fa felé. Mintha ez a 100 egynéhány méter nem akarna elfogyni, de már csak pár lépés és meg kell, hogy lássam az elsőt életemben. A fához érünk, nyújtom a nyakam, hogy szemügyre vegyem a nagy…. Mi van?!! Se kos, se semmi. Elcsesztem. Tényleg tüske! Ez már a szomszédban szalad. Hogy lehetek ekkora béna, kiáll elém életem muflonja, megpiszkolom, sose lesz meg. Soha többet nem lesz ilyen helyzetem. Mindez átsuhant az agyamon, majd elnézek lefelé és látom, hogy a vad sebzetten húzza magát a lejtőn, a hátulja a földön. Gerinc, de nem tüske. Emelem a puskát, hogy minél előbb megszabadítsam a szenvedésétől… a földet, amit telibe lövök. -Nyugi, két lőszer van még a tárban, ne kapkodj!- mondom magamnak. Nagy levegő! Hol egy fa?Kitámasztok, a pont a lapockára és útjára engedem a megváltó golyót. A táj elcsendesedik, Ricsivel egymásra nézünk. Ez már a mienk.

Fotó: Léman Gábor – Agro Jager News

Izgatottan sietünk le a koshoz. Közelről se mutat kisebbet, vastag, nagyon széles állású. Első pillanatra 75 cm környéke. Jó korban, minimum 8. De ezek csak számok, az élmény nem kifejezhető számokban, ahogy állok első kosom fölött, megsimogatom. Gyönyörű, hirtelen nem is tudom, mit kell gondolni ilyenkor, pörög az elmúlt 10 perc újra és újra a fejemben. Bárcsak elmesélhetném annak, aki megfertőzött ezzel a szenvedéllyel. Birtokba vesszük a vadat, megadjuk neki a végtisztességet. Fotó, újabb fotó, az arcomon a levakarhatatlan mosoly, aztán még egy kis fotó. Már csak fel kell húzni a kocsihoz. Lefelé mintha könnyebb lett volna jönni és nem is látszott ilyen nehéznek ez az állat. De kit érdekel, majd délután pihenek. Megvan a kos! Az első és minden bizonnyal jó ideig az utolsó is.

Fotó: Léman Gábor – Agro Jager News

Hazafele a kocsiban újra átélem az eseményeket, örülök, mindketten örülünk. Nem gondoltuk volna, hogy összejön első alkalomra, azt pláne, hogy ilyen csigás öregúrral akadunk össze. Diána a platón ülhetett, de talán még Hubertusz is ott volt. Ricsi szavai teszik meghitté a hangulatot: „- Remélem Apád látott minket most!” Én is remélem.

Írta és fényképezte: Léman Gábor, 2024. január

***
A cikk teljes tartalma (szöveg és kép) a linkre mutató hiperhivatkozással, és ugyanazon cím feltüntetésével felhasználható, bárki számára előzetes engedélykérés nélkül is.

Hirdetni szeretne? Írjon nekünk: marketing@agrojager.hu