Kattintson és látogasson el a FROMMER Fegyverbolt honlapjára.

Takaros kis kanapénkon tanakodván nekiültem, hogy elkészítsem történetemet arról a bakról, ami nekem idén valahogy a legemlékezetesebb. Se nem kicsi, se nem nagy, nem az első, nem is a visszatérés utáni, remélem, közel sem az utolsó, de valahogy mégis ez az, ami a legközelebb áll a szívemhez.

Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News

Benne van egy vadászbarátság, egy korszak lezárulása, egy régi emlék, egy szeretett helyszíntől és egy igaz vadászbaráttól való itteni búcsúzás egyaránt.

Így tekerem vissza gondolataimat egyenesen május 9-ére, amikor is a kora nyári este frissen zöldellő ánizsillata belemászott mind az orromba, mind az emlékezetembe. A töretet kicsinyke vadászkalapomon máig őrzöm, akárcsak idei utolsó bakom elejtésének emlékét. Rókalesre készültem a szomszédos területre, de a felhőszakadás miatt sajnos sztornózva lett a neves esemény. Hej, pedig mennyire jó móka lett volna egy újabb vörös frakkos komát lépre csalni! De hát az égiek ezt máshogy akarták, mert az éjszakai optikám töltögetésével telt az este. Hiába vágytam betegesen a vörös frakkosok hívogatására, a frissen kikelt szúnyoghadseregre vagy egy esetleges sakálportya végignézésére, csak a Fishing & Hunting maradt és a sokszor nézett Blaumann Ödi filmjei, szoros egymásutánban. De pont ettől szép. Kell a vágyakozás, kell a szinte már kínzó honvágy a területre, a vadászfelszerelések rendezgetése, tisztogatása, gondos számbavétele, és ekkor telefon…

B. volt. Benne egy gyors, tömör kérdés:

– Mit csinálsz holnap délután?

– Háát, megyek hozzád…

– Ha nem esik, 5-re gyere, leltem valamit, tetszeni fog…

Azután letettük a telefont, de még hosszasan írogattunk. Alig jött álom a szememre, nagyon vártam a holnapot.

A másnap reggel hirtelen váltással indult, mert be kellett mennem melózni, de hála Istennek és az égieknek, sikerült 3-kor elszabadulnom. Mondanom sem kell, hogy egész nap már a délután járt az eszemben és az újabb vadászélményem. Vajon mit tartogat nekem B. és a keresztesi határ? Háát, amikor később megláttam, tátva is maradt a szám, no de ne szaladjunk annyira előre, mert még előtte, a vadászházhoz érve, volt egy csendes, de jókedvű beszélgetésünk. Témája a hamarosan aktuális költözés, a pakolás és a régi közös emlékek felidézése volt. A labdakirály közben nagy furfanggal hozta nekem a labdáját. Dobáltam is neki szorgalmasan, mert tudtam, hogy ez az utolsó itteni közös játékunk. Aztán a szomorkodás és merengés helyett a cserkelés utáni vágy vette át a szerepet minden egyes agysejtemben. Csak erre tudtam gondolni: a nyár eleji friss illatok, a madarak éneke, a vót tanyám környéke, megannyi megtett kilométer, megannyi vegyes emlék, mert hát hét évig életünk része volt. Elhaladva mellette vettem észre, hogy a régi hodályunk leégett romjai között még mindig ott az élet. A megmaradt barackfák roskadásig telve apró gyümölccsel, a szilvafák is jókorák lettek tavaly óta. A régi karámrendszer még mindig áll, a nagy szénásszín egykori martalékai közt bodzák hajtanak. A mogyoró üde zöld hajtásai, a nyárfák árnyat adó lombjai mind-mind a megújulás hírnökei. A friss májusi esők pedig megtették a hatásukat: táplálják őket és életet adnak. Víz és föld, fény és levegő: négy elem, amely nélkül nincs semmi. Lehet nekünk drága autónk, szép házunk, megannyi pénz a bankszámlán, de ha egyszerű, szerény emberként kint vagyunk a természetben, és ha a szél cirógatja bőrünket, a nap süti arcunkat, és ha hűsítő kortyokat tudunk inni egy patak vagy forrás vizéből, végigtekintve a termésben gazdag, kövér földeken, az egészséges vadállományon, az mindennél többet ér. Nincs olyan giccs vagy anyagi érték és semmilyen klímás lakás, ami kárpótolhatja ezt.

Az autóból kiszállva egy hatalmas zöld táblán mentünk keresztül. Édeskés illat terjengett mindenhol, közben a bakokat figyeltük, vizslattuk egyre jobban és jobban. Csak nem bírtam magammal, és rákérdeztem:

– Mi ez a növény, amiben sétáltunk? Annyira édes az illata, már teljesen belemászott az orromba…

– Ánizs. Most még csak húsz centi, de majd nézd meg két hónap múlva! Lesz ez egy méter magas is…

– Brutális az illata, olyan, mintha egy mézescsuporba estem volna bele…

Nem tudom elmondani azt az illatot és azt az érzést, amit átéltem. Az ánizsillat, az üde zöld környezet, a magasban keringő hamvas rétihéja, a virágzó nyárfák folyamatosan szálló pihéi olyan érzést keltettek, ami egyaránt nyugtatta a testet és a lelket is.

Na de amit ezután láttam, az minden képzeletemet felülmúlta. Kilépett sutájával egy olyan csoda, amit szerintem életében csak egyszer lát az ember: egy rövid, de vastag szárú, különleges agancsú bak. Agancsa messziről, a keresőn keresztül is jól kivehető volt.

– Te komám, ez egy lépegetős szárú bak… Úristen, neee, ez most komoly? Ilyen a mesében sincs…

Örömöm határtalan volt. Nincs még nagy tapasztalatom a bakvadászatban, de a neves írók műveiben oly sokat olvastam az ilyen bakokról. Ritka, mint a fehér holló, és tényleg párját ritkítja. Meseszép, olyan, mint egy festmény. Szűk keresztezésű, felemás, és a két szár olyan, mintha lépésnyi távolság lenne köztük. Mesébe illő, no meg az én szerény kis trófeáim közé…

– Szóval ezt tartogattad nekem zárómorfémaként…

– Igen, láttam rajtad múltkor, hogy nagyon tetszik a törött szárú is, de úgy gondoltam, hogy az utolsó legyen emlékezetes, akár egy életre szóló. Gyönyörködj benne még, de aztán nyomuljunk előre, mert lassan elviszi a suta…

Néztem is még hosszasan, de már a kis M18-asom optikáján keresztül. Mégis vártam, vártam, addig vártam és addig berzenkedtem, eltűnődve az őket körbevevő nyárfavirágzáson, hogy be is váltottak a szomszédos lucernásba…

– Áhh, te fiú, mit csinálsz? Elmegy a bakod… Most mehetünk feljebb, de sietve ám, mert a végén még meglép őkelme…

Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News

Halkan indultunk a bambán elmélázott szerelmespár után, amely ekkor körülbelül 50 métert tett meg a lucernásban, de megálltak. Újabb hosszú percek következtek, de most valahogy nem bántam. Ki szerettem volna élvezni minden kint töltött pillanatot. Néztem a nem olyan messze lévő Oli erdejét, a legelőt, ahol anno a húsmarhagulyák bolyongtak, az időközben megritkított Keserű-erdő szélét, ahol tavaly tavasszal, az öreg fehérnyárasban a sok-sok szépséges kucsmagombát szedtük. Felidéztem a tavaszi szórókészítés pillanatait, a bozótirtást, az útra borult tölgyek eltakarítását, a dűlőút rendbetételét. Ott volt előttem, ahogy közösen derbiztünk a sárban B. barátom sasával, az öregecske erdészeti Hiluxszal, és jókat nevettünk, ahogyan előttünk szörfözik a sárban a kis Samu, amit Sz. vadászbarátom betanuló sofőrje vezetett. Jöttek az emlékek: ahogy a felcsörlőzött hordó leszakadt, és azt hittük, C vágányos lesz a frissen beüzemelt automata etető. Sok-sok emlék. Eszembe jutott Dzsonival megélt közös emlékünk, ahogy tavaly a szerelmes bakokat csaltuk egyre közelebb magunkhoz a Dübörgőben. Ahogy az első bakomat üldöztük J. kísérőmmel tökön-paszulyon keresztül, az elállítódott optikájú kis IZS puskámmal, a bedői szellembak, majd annak elejtett fia, a téli, Ferenc-napi, nagy terítékes nyúl- és fácánvadászat, a téli hóban, fagyban kuporgott, vaksötétbeli kint ücsörgések, a beszélgetések a vadászház előtt, hogy hogyan és mennyire akartam itt tag lenni, de mindhiába. Ott volt minden, így nem siettem.

De ez az alkalom nemcsak ezeket az emlékeket hozta elő volt tanyánk közelsége miatt, hanem az itt megélt szépséges és szomorú pillanatokat is egyaránt. Bennem volt a tavaszokon megadatott megannyi kis élet születése, a kis bárányok ugrálása, a legelőn ellett bocik futkározása, a kisnyuszik látványa, ahogyan a sok-sok kotló vezette csibéit nap mint nap, a szépséges konyhakertünk, a gyümölcsös, a sok-sok bálázás, a behordás, a repcében szaladgáló gyermekeink, a szabadság, hogy senki nem szól bele az életünkbe, a szabadság, hogy a magunk urai vagyunk, és az élet a tanítómesterünk, senki más. A szalmán perzselt disznó illata, a sok-sok tojás összeszedése, az érett, lédús paradicsom íze, a mezei virágok illata. Most inkább már csak a jók maradnak meg, a rosszakra pedig nem kell gondolni, és győzedelmeskedni kell mindig az ilyen jellegű gondolatok felett.

Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News

Ám ekkor visszajöttek. Ott álltak az ánizsmező szélén. Szaladt a suta, mögötte cicázva jött a bak. Melegség volt a szívemben így is, de ahogyan megpillantottam őket, elöntött az az érzés, amit csak az érez, aki igaz vadászember. Ilyenkor nem számítanak a percek, hogy mennyit állsz kint vagy mennyit masírozol. Ez a vadászszenvedély a férfiélet egyik legtitkosabb, legmélyebben őrzött titka, mióta az ember fegyvert fogott a kezébe. Gyorsabbnak, ügyesebbnek lenni, túljárni a kifinomult érzékszerveken. Ilyenkor szinte zsigereinkben érezzük azt az érzést, ami egyidős az emberrel.

Lassan emeltem puskámat a lőbotra. A suta éberen figyelt. Elöl állt B., mögötte én. Teljesen szinkronban, nagyon lassan mozogtunk, nehogy egy árulkodó kis zaj vagy rezzenés elriassza őket.

Fegyveremet lassan csúsztattam előre a lőboton, és helyeztem stabil pozícióba. Gyorsítót nem kellett húznom, mert a sütést már kitapasztaltam vele az elmúlt három év során. Csak azt a pillanatot vártam, amikor bakom szépen megmutatja magát, és már csattant is a lövés fülsiketítő zaja. Be kell vallanom, kicsit aggódtam, mert bakom pont a lövés pillanatában kezdte el nyalni az oldalát. Így aggódtam, nehogy a csövet elhagyó sebes kis muníció esetleg kárt tegyen az értékes trófeában. De a lövés pillanata után nyugtáztam, hogy nem sokat kell várakoznunk, mert helyben maradt. Az optikán keresztül láttam, hogy párat rúgott még, de szerencsére gyorsan kiszállt belőle a lélek, hamar kiszenvedett, és a trófea is épen maradt. Így nem is sokat cigizgettünk, hanem elindultunk megkeresni az én igazi kis kuriózum bakocskámat.

Siettünk, mert a nagy mélázásomban már lassan a lővilág utolsó pillanatait sikerült elcsípnünk, de így, hála Istennek, olyan fantasztikus fotókat sikerült készíteni a derengő, borongó fellegek között, a mézédes ánizsmezőben, hogy a vele járó illattal párosulva igazán fantasztikus élményt adott ismét mindkettőnknek. Bakomhoz érve aztán leesett az állam. Csak néztem, csodáltam, és jöttek is a remegő kezek. A varázs, a vadászláz mindig ugyanolyan, mindig olyan sejtelmesen tör rám. Mindegy az, hogy sikerült veréb, fácán, nyúl, dúvad, lesről elejtett disznó, erdőben, tisztáson lőtt tarvad, avagy bőgőhelyén bőgő vagy az irtáson keresztül érkező kereső bika. Nincs különbség. Páratlan érzés ilyenkor, ami hatalmába kerít, és azok a férfiszívet is meglágyító pillanatok, amik vele járnak: a sajnálat, a megbánás, a zsákmányszerzés örömével járó vegyes érzelmek. Mind-mind ott vannak bennem ilyenkor: a megemelkedett pulzussal járó remegés, a sűrűbben kapkodott levegő, az öröm. Az az, ami hívogat újra és újra, legyen az alföldi táj vagy dombos lankák sokasága, áthatolhatatlan kökényes vagy szálerdő. Ez az igazi vadászszenvedély…

Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News

És íme, itt fekszik előttem, törettel a szájában, fantasztikus, kuriózum, lépegetős agancsával, ánizsos kicsinyke kalapommal, utolsó emlékként a vót tanyánk mellett…

Méltó emlékként lezárva egy hosszú, érzelmekkel teli korszakot, helyet adva egy másiknak, egy egyszerűbb, őszintébb, szebb kezdetnek, megannyi újabb vadászélménnyel, amelyekkel remélem, még számtalanszor gazdagíthatom pici naplóm hasábjait.

Hazafelé úton még megkértem barátomat, hogy álljunk meg a tanya kapuja előtt. Kiszálltam, egykori kapunkat megfogtam a két kezemmel. Ezzel engedtem el a múltat, zártam le, mint egy nagy-nagy könyv óriási fejezetét, teret engedve egy újabb történetnek…

Üdv a vadásznak! Tisztelet a vadnak!

Írta és fényképezte: Garabuczi Zoltán

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131