Érdekes világban élünk mi itt, Vajdaságban. Sok nemzetiség, sok kultúra vesz körül bennünket. Ez jó ideig nem is tűnt fel nekem, mivel itt születtem, ebben a sokszínűségben nőttem fel. Vadászat közben fel sem merült, hogy ki milyen nemzetiségű. A közös cél vezérelt mindnyájunkat, a vadászat élményének megélése.

Aztán következtek a háborús évek, és lassan változni kezdett ez az állapot. Nem általánosítok, mert vannak még emberek, akik nem úgy gondolkoznak. Viszont azt tapasztalom, hogy egyesek fejében valami megváltozott. És ez megijeszt, nagyon elgondolkodtat. Így kell ennek lennie?
Január 6-án, a pravoszláv nagyböjt napján — mivel munkanap volt — mi is dolgoztunk. Kora reggel megraktuk a terepjáró utánfutóját szénával meg kukoricával, és irány az erdő, illetve a határ melletti etetőhelyek. Az úton már találkoztunk néhány számunkra furcsa öltözetű emberrel. Némelyeknek régimódi szőrmesapka volt a fején, mások meg az országunk zászlóját terítették magukra, úgy vonultak az erdőbe tölgyágat vágni. Tilos ugyan az engedély nélküli favágás, de ezzel a gonddal évek óta nem tudunk megbirkózni. Még a rendőrök is kénytelenek szemet hunyni felette, és ha ők elnézőek ebben az ügyben, akkor mi sem szólunk semmit, így hát folytattuk utunkat. Etetés közben néha lövéseket hallottunk az erdő különféle részeiből. Tudjuk, ez is része a tölgyágvágásnak, elriasztja a szellemeket. Nem jó szokás, balesetveszélyes, sokszor potyogott a sörét a nyakunkba, de ezzel sem tudunk mit kezdeni.

Jöttünk kifelé a lezárt vadászterületről, kiszálltam bezárni a kaput, amikor egy szőrös, zászlóba öltözött alak, vállán egy kivágott kis tölgyfát cipelve éppen kilépett a szemközti erdőből. Kulacs lógott a nyakában, az illető botladozó járásán pedig látszott, hogy nem vizet ivott belőle. Ránézve kiszaladt a számon, persze magyarul, hogy nesze neked boldog karácsony! Erre az illető megtorpant, hátranyúlt a nadrágja korcához, és előhúzott egy pisztolyt. Nem szólt semmit, csak dühösen nézett rám. Lehet, hogy azt gondolta, el akarom venni a fáját, vagy felelősségre vonom — ami egyébként valóban a dolgom lett volna. De mint már írtam, ezzel a helyzettel évek óta nem tudunk mit kezdeni, ezért most sem bántottunk volna senkit.

Az illető reakcióján azonban meglepődtem. Így, farkasszemet nézve álltunk néhány másodpercig, és ez a néma csend talán tovább is tartott volna, ha a mellettem ülő szerb kolléga ki nem száll az autóból, kezében a távcsöves karabéllyal. Ő sem szólt semmit, csak nézte a fegyveres, zászlóba öltözött alakot. Látszott, hogy mindannyian meglepődtünk. Végül az illető zsebre vágta a fegyverét, és szó nélkül visszaballagott az erdőbe. Ott hagyva a kivágott tölgyet és a karácsonyra készülés élményét is. Mi pedig szótlanul visszaültünk az autóba, és arra gondoltunk, hogy lám, mennyire másként éljük meg ugyanazt az ünnepet. Egy ember, aki talán nem is igazi hívő, hanem afféle „folklór” vallásos, ahogyan a mi papunk szokta nevezni a csak ünnepkor templomba járókat. Elrontja mások ünnepét, de a sajátját is.
A vadászházban már várt bennünket a forró tea és a kandalló melege. Még állt a karácsonyfa, melyet decemberben díszítettünk fel közösen, magyar és szerb munkatársak. Őszinte barátsággal kívántunk boldog karácsonyt a pravoszláv hitű kollégáinknak, illetve mindazoknak, akik valóban az istengyermek születését ünnepelték aznap, fegyver nélkül, hittel és szeretettel!

hetnap.rs