Kisteleken Bényi Zoltán idén töltötte a 80. életévét. Csongrád-Csanád vármegyében járunk, ahol Zoli bácsi egy kis kertet ápol tele madarakkal, kerti tóval. Öreg tacskójával rendezkednek az udvarban. Zoli bácsi 80 évesen is nap, mint nap dolgozik a fodrászatában és ha teheti vaddisznóra les, mert aktívan vadászik is. Az életéről most az Agro Jager News hasábjain ír..

Szüleim.

Az életem mégsem itt kezdődött, mert édesapám a vasútnál tisztként dolgozott és Kolozsvárra vezényelték, ahová az egész család követte. Természetesen édesanyám és a lánytestvéreim is. Velem akkor édesanyám várandós volt. A front azonban közelgett és Kolozsvár is felkészült a visszavonulásra. Édesapám, sohasem volt egy ideges ember és azok után, ami akkor történt, érthető, ha feje tetejére állt később is a világ, azt olyan humorral és nyugodtsággal fogadta, hogy abból őt senki sem verhette ki. Drága édesanyám azonban pont ellentéte volt és nagyon sokat aggódott. Érte, a lányokért és már értem is, pedig még megsem születtem.

Első madaraim egyikével.

Érkezett a front és apám egy vagonba menekítette a családot, a két nővéremet és a bátyámat, hogy indulunk, mi is elhagyjuk Kolozsvárt. Ekkor kezdték bombázni a vasútállomást és egy bomba a vagonunk közvetlen közelébe esett, de csodával határos módon nem robbant fel. Mindenki menekült a sínekről, de szerencsére senkinek nem esett baja, csak üvegszilánkoktól sérültek meg a lányok, mert mezítláb szaladtak biztosabb helyre. Így kerültünk vissza Szegedre, ahonnan végül Kistelekre helyezték édesapámat és nyugdíjazásig itt is dolgozott.

Baglyommal.

Kisteleken, a házunk szemben volt a vasútállomással és én csak a tanyavilág felé portyázhattam, hiszen a síneken át tilos volt mennem, mert elüthet a vonat. Gazdag vízi világ volt mindenfelé, kisebb tavak, nádasok, füzesek.  Apámnak is volt halastava, de a Tiszára szeretett járni pecázni. Szegedi srácként már – 10 évesen a Tiszára járt – így érthető is. Nekem a barátaim, a sanyarú sorsú lelencgyerekek voltak és egy-két vasutas gyerek. Sajnos az árva gyerekeket nem engedték játszani, csak dolgoztatták őket és a 7-10 éves gyerekeknek dolgozni kellett a tanyákon. Szomorú, kemény életük volt.

Apám a halastavunknál horgászik.

Apám, értehető okok miatt értett a fegyverekhez és azt szerette volna, hogy ne csak szeressem, hanem tudjam is kezelni, használni. 10 évesen vett nekem egy 4,5 mm-es lámpagyári légpuskát. Én addigra a tanya körül már úgy ismertem minden zugot, csalitost, nádast, hogy nyitott könyv volt előttem a határ, de nem tudtam vele betelni – ma sem.

1954. október 4-én lőttem első verebem. Egy tojó háziveréb volt. Az iskolai szertárban láttam a kitömött madarakat, persze én is ki akartam tömetni a verebemet. Kérleltem apám, hogy Szegeden biztos kikészítik, hogy próbálja meg és vigye el oda. Hogy elvitte-e nem tudom, nekem azt mondta, hogy nem vállalták. Októberben még voltak meleg napok és a legyek is felfigyeltek a verebemre, akkor apámnak zseniális ötlete támadt: levágta a két szárnyát és lepkeszárny formában zöld posztóra tette és üveglappal lefedte, majd papírragasztó-szalaggal leszegte a széleit. Büszkén díszelgett rajta az elejtés dátuma. Mondanom sem kell, hogy a molyok nyolc év alatt posztóstól megették.

Rengeteget solymászkodtam.

Az általános iskola után, mivel Homoki-Nagy István filmjein nőttem fel, eldöntöttem, hogy erdész leszek. Négyes átlagom volt, de 1959-ben csak kitűnő tanulókat vettek fel, tehát ez a terv kútba esett. Az erdészeti helyett közgazdasági technikumba jelentkeztem statisztikai tagozatra, hogy onnan majd átjelentkezek, de ezt sem értem meg, mert félévkor matekból hét egyessel kirúgtak, hogy a lábam sem érte a földet. Akkoriban már ragadozó madaraim voltak és elhivatottan solymászkodtam.

Az időm nagyrészét a madaraimmal töltöttem.

A madarakat el kellett lássam télen varjakkal, gerlével, verebekkel, nyáron meg a majorokban házigalambbal. Tehát nem tanultam. Apám azt mondta, hogy elindul a faluba és ahol inast vesznek fel, az lesz a szakmám. Volt lakatosnál, cukrásznál, kéményseprőnél, fényképésznél, de csak a fodrászatnál talált felvételt. Aztán letelt a két hét próbaidő és felvettek.

Még féléves inas koromban is sírtam a paraván mögött, hogy mi lett belőlem. Ez bizony messze van az erdészettől.  A verébszárnyakat naponta látván, elhatároztam, megtanulok madarat preparálni. Hatalmas türelemmel belefogtam és 1962-ben Kiskunfélegyházára kerültem a városházi 11-es fodrászszalonba, ahol csodák csodájára egy preparátornak vágtam a haját. Összebarátkoztunk és kérte, hogy mutassak meg neki egy munkámat. Egy tavaszi dürgő pózban preparált vízityúkot vittem el. Nagyon megdicsért és azt mondta, hogy mindenképpen folytassam. A fodrászat mellett még 30 évig preparáltam.

Ebben az üzletben barátkoztam össze Mosányi Antallal, a solymásztársaság elnökével és idősebb Zalai Géza, országos koronglövő bajnokkal, akit később őzbakra is meghívtam – innentől kezdve aztán sínre kerültem.

Nagy nehezen kaptam csak puskát.

Nem győztem preparálni a fácánokat, a szarkákat a vadászoknak, persze ingyen, de lejárhattam hajtani és ígéretet is kaptam a tagfelvételre. Madarat lehetett velem fogatni, nem csak tömetni.

Három évig jártam hajtani és a körvadászatokra, mígnem 1971-ben tagjelölt lettem. Egy évig ugyanúgy részesültem a terítékből, mint más vadász, de puskát nem vehettem a kezembe. 1972-ben vettem egy 12-es boch puskát, még ma is azzal vadászom. Akkoriban augusztus 1-én kezdődött a vadkacsa vadászata és ott, ahol gyerekeskedtem, a Szék-tón, csak az augusztusi hónapban 150-180 kacsát lőttem.

Én elmondhatom, hogy egyszerű, fekete csizmás vadászok között nőttem fel, falusi, tanyasi emberek voltak azok. Utánozhatatlan hangulatú vadászatokon vettem részt. Az első hét-nyolc nyulat bevittük és mire délután lett, addigra már a várt bennünket a bogrács.

Nem abban merült ki a vadászat, hogy ki milyen drága fegyverrel, terepjáróval, drága ruhákban jelent meg.

Mindig volt a ház körül madaram, itt a kedvenc szarkámmal indultunk a kertbe,

Szépen volt abban az időben vad is. Volt, hogy 15 puska 150-180 kakast lőtt délig. Akkoriban neveltünk fácánt és meghatározták, hogy egy vadásznak mennyi első osztályú kakast kell leadni – kötelező volt mindenkinek. Ez engem megtanított arra, hogy ne közelről lőjek, hanem engedjem ki a vadat etikus távolságra, mert a ronggyá lőtt kakas szégyen volt és a leadás sem szaporodott akkor.

Kittenberger elefántagyarából készült dísztárgy.

A titkárunk rendőrparancsnok-helyettes volt, aki a kiterjedt tanyavilágban is – ami hírből sem akkora már – és vadásztársaságban is rendet tartott. Ismerte a jogot, de sose élt vele vissza.Pannónia motorral jártunk vele vadászni. A vadászat ilyen formában státusznak számított, mert még nekem, akinek éveket kellett várnia, még nekem is sikerült bekerülnöm. Igaz voltak benne trükkök, de nem mondhatom, hogy ne sikerült volna.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

1971-ben beköszöntött a Vadászati Világkiállítás, ami számomra nagy élmény volt. Mondhatjuk és nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy azt megismételni nem lehet. Voltak már akkor is olyanok, akik már akkor ezt ki is jelentették. Mindenki itt volt. Az angol királyi családtól egészen a Szovjetunióig, az afrikai országok sora és mindenki. Olyan bemutatkozás volt a világnak és az olyan színvonallal, hogy méltán mutathatta be nemcsak a vadászoknak, hanem a világ nagyközönségének a vadászat értékeit és benne a magyar vadgazdálkodást. Megismételhetetlen és abból egy-egy kis szelet maradt meg, a belépőm és egy-két relikvia, amit ott vásároltam. Kétségtelen, hogy okos, felkészült, rettentő magas nívójú szakemberek készítették elő. Persze mondhatjuk, hogy mögötte volt a politika, de kérem, tudták, hogy mi szakmai és mi politikai kérdés és mondjuk ki, ha nem is beszéltünk róla, azért amikor végre kint vadászhat az ember, olyan messze kerül a politika, hogy senki se foglalkozott vele. Jó tanácsom, hogy képezze magát mindenki és ha nem is nagyon, de tessék alkalmazkodni. No, és a szakmai kérdések sohasem lehetnek politikaiak. Ketté kell választani: a határ vékony, de azt tudni kell!

Próbáltam kiépíteni a kapcsolatot nagyvadas területeken, bakonyi barátommal, Bodó Nándorral egy életre szóló barátságot kötöttünk. Önzetlenül hívott mindig, sosem tudtam neki ezt viszonozni, most 2023-ig, 2019 vaddisznót lőttem, ebből 140-et nála. Magam lőjegyzéket vezetek, amilyet Bodó Nándi barátom is vezet.

Beszélgetések során sok vadásztól kérdeztem vezet-e valaki lőjegyzéket, de nem igen. Manapság már jószerével csak vaddisznóra vadászom.

Terítékem a következő 1971. február 28. és 2023. szeptember 1. között:

Apróvadat: 7942

Nagyvad: 530

Sebzésem, ami sose lett meg: 32

Hibázásom: 58

Gemencre is eljutottam, ahol Sziládi Ferenc élt, dolgozott. Ő egyébként szomszédunk volt Kisteleken, innen került el. Édesapja masiniszta volt. Feri egyébként hat évvel fiatalabb volt nálam és tőlem kapott kedvet a vadászathoz. Kádár, Cinege és Losonczi területén volt vadőr, erdész. többször voltam nála és ott ismertem meg Hangya Károly vadőrt. Hangya lövette meg velem Kádár elvtárs kanját, teljesen szabálytalanul. Az akkori politikai elitnek az a vadban gazdag területe is be volt kerítve. Az öreg Hangya aztán odaültetett a kerítéstől 30 méterre, ahol egyébként 300 méter nem vadászhatott volna senki. Sose felejtem el ezt mondta: „ A likra kő lűni embör! Ott gyün a disznyó ki a kukoricára, mert az erdőben nincs kaja!”.

Ahogy mondta meg is jött az egyes disznó, megnyikorogtatta a drótot és mikor átjött gyöngygolyóval meglőttem.

A harmadik barátom Tóth Gáspár lett, vértesi vadász volt, sok vadat lőttem nála is.

A negyedik Nagy Sándor volt, aki Császártöltésen élt. Felejthetetlen vadászataink voltak. Ott vaddisznó mindig volt. Legkedvesebb élményeimet nekik köszönhetem, jóformán vadászéletem savát-borsát. Hubertusz legyen velük.

Akkoriban főként holdvilágnál vadásztunk.  Biciklilámpa első égőt szereltünk a csőre és lapos zseblámpa elemmel világítottuk meg. Azután jöttek az orosz halogén égők, majd a KaCsa lámpák és végül a ledesek. A mostani technikáról meg már ne is beszéljünk.

Belépőjegy az 1971-es világkiállításról.

Régen a vad megtalálta a nyugalmat. Nem zaklattuk az erdőt ennyire. Volt nyugalma a vadnak. Hangzatos szavakat használnak ma a vadászatról, de a vadászat a barátságról szól. Ritkán látott barátokkal találkozni, élményeket mesélni, erről szól nekünk. A puska, a horgászbot, a festőecset, fényképezőgép pedig egy olyan eszköz, amely arra inspirál bennünket, hogy hosszasan részévé válhassunk a természetnek. Ilyenkor mutat meg legtöbbet magából – a csendes megfigyeléseink során – a természet.

Szuvenír 1971-ből.

A fodrászatot 80 évesen is aktívan folytatom és mivel a hétvégék a szombatok a fodrászatban igen mozgalmasak, a körvadászatokra nem tudok kimenni, ugyanis egyik héten szombaton, míg a másik héten vasárnap tartják a vadászatokat. Így évente a társaságomnál két, három alkalommal megyek csak apróvadvadászatra. A szarvasbika sem érdekel már, annak is van már 10 éve. Sajnálok én már minden vadat, a könnyű zsákmányt meg kiváltképpen. A tarlókon, a gabonán való cserkelést, leselkedést, az éjszakai magányt imádom még most is. Megadatott nekem az a lehetőség, hogy nagyvad leseken soha nem volt mellettem kísérő. Őzre itt a környékben nem mehetünk ki, de nem is bánom, mert nem szeretek csak cserkelni és minden más opció nekem nem vadászat. Csak is a cserkelés, hívás. Ha így nem mehetek, akkor nekem többet ér, ha itthon a gyűjteményemet, könyveimet rendezgetem. Agancsot is faragok, rajzolok és festek is. Főként Balogh Pétertől merítek témát, vadászati képeslapok is szóba jönnek még. Kipróbáltam a pirografikát is, de egyszer elvesztettem az égő hegyét és nem próbáltam azóta sem, abbahagytam.

Késekre szoktam nyeleket vágni, például agancsból, de rózsafát is faragtam legutóbb, igen, nyakbaakasztót. Ilyen dolgokat szoktam ajándékba vinni. Kifőzöm, rendbe rakom a trófeákat, montírfákat készítek – nekem ez is a vadászathoz tartozik és sosem fogadok el pénzt.

Azt üzenem a mai fiataloknak, hogy több időt szenteljenek egymás megismerésére, meghallgatására. Ismerkedjenek a vadászterülettel, a tájjal, a vaddal – lövés nélkül is. Adjanak több tiszteletet az idős vadászoknak az apróvadvadászatokon, ahol hagyjuk a szomszéd vadászt is lőni. Nem kell kapkodni. Az csak légyfogásra jó. Egyébként is, kezdő vadászoknak nem is adnék csak egycsövű sörétespuskát, hogy alaposan gondolja meg, mit csinál s hogy megtanulja, ne olyan távolságra lőjenek a vad után, hogy az teljesen felesleges.

80. évesen üzlete előtt Bényi Zoltán.

Gondozzuk, ápoljuk a vadászterületet és benne a vadat. Etessünk, legyenek itatók, helyezzünk ki sót és törekedjünk arra, hogy egymást tiszteljük. A fiataloknak, az új vadászoknak meg kell tenni mindent. Nemcsak a vadászatokon, a hajtásokon, hanem munka során is. Sok, sok éven át jártam hajtani, mindösszesen öt évig, két társasághoz. Ha valaki tudja, hogy mit jelent, úgy gondolom, hogy én tudom, de azoknak az éveknek egy percét sem sajnáltam, mert megismertem a vadászterületet és megismertem nagyon sok embert is, akik közül voltak tagtársak, de lettek nagyon jó barátok, életre szóló barátok.

Egy emlékezetes kan a Bakonyból.

Nem mindenki lesz a barátunk, de törekedjünk arra, hogy soha ne romoljon el a jókedv. Haraggal, mérgelődve, netán hangoskodva elindulni vadászni, nincs értelme. Akkor inkább csukja össze mindenki a puskáját és menjen haza. A vadászat varázsát nem szabad elrontania senkinek sem…

Bényi Zoltán