Az élő fosszíliaként is gyakran emlegetett Ginkgo egy valamikor változatos, több családot, nemzetséget és fajt is magába foglaló növénycsoport (Ginkgophyta) egyetlen ma élő képviselője. A pleisztocén eljegesedés során szinte teljesen kipusztult és csak reliktumként maradt fenn Kína egyes keleti és középső területein.  Az MNMKK Magyar Természettudományi Múzeum ősnövény gyűjteményében a ginkgo-félék virágkorának számos hazai bizonyítéka megtalálható.

Ginkgo biloba őszi levelei

A Ginkgo mai széles körű elterjedését a kertészeti kultúráknak köszönheti, azonban vadon, egy kisebb Kínában élő populációjától eltekintve, aligha fordul már elő. Népszerűségét elsősorban gyógynövényként való hasznosíthatóságának és dekoratív megjelenésének köszönheti, sőt élelmiszerként világszerte elterjedt, és a keleti vallások által is nagyra becsült fa.

A Ginkgo a magvas növények más nagyobb csoportjaitól, pl. zárvatermők, fenyőfélék, jelentősen különbözik, amit számos különleges tulajdonsága bizonyít. Sakugoro Hirase, a tokiói egyetem botanikus illusztrátora és technikusa 1896-ban megfigyelte, hogy a Ginkgo pollenje, a magvas növények többségétől eltérően, csillókkal ellátott spermiumot (spermatozoid) hoz létre, amelyek aktívan képesek a női ivarsejthez eljutni. A késleltetett megtermékenyülés és az embrió kialakulásának folyamata is eltér a fenyőknél vagy más fáknál tapasztalttól. Érdekes tulajdonsága, hogy ivari kromoszómákkal rendelkezik. A faj egyedei kétlakiak, azaz a hím és női ivarszervek („tobozok”) külön egyedeken fejlődnek. A hajtások jellegzetessége, hogy az úgynevezett hosszú hajtások leveleinek hónaljában jelennek meg a rövidhajtások, ezeken fejlődnek a magok és a pollenek. A két magkezdeményéből gyakran csak az egyik fejlődik maggá. A magot két réteg borítja, egy kemény belső és egy húsos külső réteg, amely kellemetlen szagot áraszt. Egyedülállóan, a Ginkgo egyes sejtjeiből kimutatták a Coccomyxa zöldalga jelenlétét.

Egyes idősebb példányok vastagabb ágainak alsó oldalán környezeti stressz hatására akár 30 cm-es átmérőt is elérő fás kinövések fejlődhetnek, amelyeket chi-chi –nek neveznek. Ha elérik a talajt, akár gyökeret és leveleket is fejleszthetnek. A chi-chi-hez hiedelmek és legendák kötődnek, így például érintésük serkenti az anyák tejelválasztását.

A napjainkban ismert egyetlen Ginkgo fajjal szemben a múltban számos ginkgo-féle élt, amit a föld északi és déli féltekéről egyaránt leírt fosszíliák tanúsítanak. Legyező formájú leveleket már a karbon időszakból, több mint 300 millió éves üledékekből is leírtak, Ginkgophytopsis néven, amelyek még nem egyértelmű bizonyítékai a ginkgo-féléknek, páfrányokhoz, magvaspáfrányokhoz vagy más ősi nyitvatermőféléhez is tartozhattak. A mai Ginkgo-hoz hasonló növények közel 200 millió évvel ezelőtt, a triász és jura időszakok határán jelentek meg. Kínából leírt fosszíliák alapján a ginkgo-féléknek számos csoportja létezett a jura időszakban (201-145 millió év), pl. Ginkgo yimaensis, de feltűntek más nemzetségek is, pl. Yimaia, Karkenia.

A Yimaia (balról) és Karkenia (jobbról) hajtásai. (Pollyanna von Knorring rajza, Crane, P. R. 2019. An evolutionary and cultural biography of ginkgo. Plants, People, Planet, 1(1), 32-37.)

A kutatók szerint a ginkgo-félék csoportjában a tipikus Ginkgo levélforma mellett más, hosszúkás levélformák és eltérő reproduktív szervek is megjelentek, pl. az észak-ázsiai mezozoikumi lelőhelyekről leírt Umaltolepis. A ginkgo-félék virágkorukat a mezozoikumban élték, majd a kréta időszakban hanyatlás következett. A Ginkgo az északi és déli félgömbön egyaránt jelen volt a kainozoikum elején, majd a déli féltekéről néhány millió éven belül teljesen eltűnt. Az északi félgömb területein ezzel szemben még sokáig jelen volt, egészen 4,5 millió évvel ezelőttig. Ekkorra már Japánból is eltűnt és a pleisztocén végére (kb. 11.700 év) már csak Kínában maradtak reliktum populációi.

Sphenobaiera levelei a Mecsek jura időszaki flórájából (fotó: Budai Éva)

Ginkgoites levél a Mecsek jura időszaki flórájából (fotó: Budai Éva)

Hazánkban is előfordultak a ginkgo-félék képviselői. A Mecsek jura időszaki flórájában (kb. 200 millió év) a Ginkgoites, a Baiera és a Sphenobaiera változatosan szeldelt levelei bizonyítják a ginkgo-félék változatosságát. A Ginkgo nemzetség később, a miocénben tűnt fel a hazai flórában, amit számos levél maradvány bizonyít Nógrádszakál (Ipoly vidéke), Balaton és Mikófalva (Bükk hegység), és Rudabánya (Rudabányai hegység) flóráiból. A magyarországi legfiatalabb őshonos Ginkgo fosszíliák Gérce pliocén korú (kb. 4,5 millió év) krátertavának üledékéből kerültek elő.

Ginkgo adiantoides levele Mikófalva miocén (balra) és Gérce pliocén (jobbra) korú flórájából.

Valószínűleg a pleisztocén egyre hidegebb klímája miatt szorult vissza a Kárpát-medencéből ez a növény csoport. Egyébként Európa legöregebb, élő Ginkgo fáit, Londonban a Kew Gardenben és Hollandiában találjuk, az előbbit 1762-ben ültették, az utóbbit maga Linné ültette.

Írta: Erdei Boglárka (Ősnövénygyűjtemény) – MNMKK

Forrás:

Crane, P. R. (2019). An evolutionary and cultural biography of ginkgo. Plants, People, Planet, 1(1), 32-37.

Hably, L., & Kvacek, Z. (1998). Pliocene mesophytic forests surrounding crater lakes in western Hungary. Review of Palaeobotany and Palynology, 101(1-4), 257-269.

Herrera, F., Shi, G., Ichinnorov, N., Takahashi, M., Bugdaeva, E. V., Herendeen, P. S., & Crane, P. R. (2017). The presumed ginkgophyte Umaltolepis has seed-bearing structures resembling those of Peltaspermales and Umkomasiales. Proceedings of the National Academy of Sciences, 114(12), E2385-E2391.

Podani, J. 2015. A növények evolúciója és osztályozása. ELTE Eötvös Kiadó.

Royer, D. L., Hickey, L. J., & Wing, S. L. (2003). Ecological conservatism in the “living fossil” Ginkgo. Paleobiology, 29(1), 84-104.

Taylor, E. L., Taylor, T. N., & Krings, M. (2009). Paleobotany: the biology and evolution of fossil plants. Academic press.