A közelmúltban megkezdődött a szakmai párbeszéd az előttünk álló ciklus területalapú támogatásainak zöld előírásrendszerével kapcsolatban, amiben a természetvédelem, a méhésztársadalom és a vadgazdálkodók is szerepet vállaltak. Az Agrárminisztérium kiemelt célja, hogy az új szabályrendszerben a lehető legjobban összehangolja a versenyképességet, valamint a fenntarthatóságot, és egy olyan támogatási forma jöjjön létre, ami racionális, környezettudatos gazdálkodásra ösztönzi a gazdálkodókat. Hasonló célokat fogalmazott meg az Országos Magyar Vadászkamara, szem előtt tartva a mezőgazdasági termelők érdekeit is.

Hajdu Márk, az Országos Magyar Vadászkamara vadgazdálkodási főmunkatársa (Fotó: OMVK)

A cél tehát adott, és most kifejezetten aktuális, hiszen megkezdődött a szakmai párbeszéd a zöldítés szabályaival kapcsolatban. De mit tett és mit tehet a jövőben a Vadászkamara annak érdekében, hogy a zöldítés valóban eredményes lehessen?

Tavaly ágazati szakértők bevonásával konferenciát szerveztünk, ahol feltártuk a zöldítés agrár-élőhelyekre gyakorolt hatásait. A témakör fontosságát felismerve megalakítottunk egy KAP-munkacsoportot, amelynek tagjai olyan szakemberek, akik a legnagyobb hazai vadbiológiai kutatóműhelyek, az Agrárminisztérium, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) berkein belül vagy akár a saját gazdaságukban nap, mint nap a konferencián megismert problémák kiküszöböléséért dolgoznak. Ezzel párhuzamosan a Vadászkamara lehetőséget kapott arra, hogy aktívan részt vehessen a 2021–2027-es időszakra szóló Közösségi Agrárpolitika stratégiai tervezésének folyamatában. Az MME-vel és az Országos Magyar Méhészeti Egyesülettel egy megállapodás formájában kifejeztük a szakmai álláspontunkat, ami az agrártáj természeti értékeinek megőrzéséhez nélkülözhetetlen alapelveket, szükséges lépéseket tartalmazza. Ennek a megállapodásnak a lényegi elemeit az Agrárminisztérium döntéshozóihoz is eljuttattuk. A megkezdett munka neheze a pályázati rendszer kiírása után következik, hiszen meg kell ismertetnünk a gazdálkodókat a számukra elérhető lehetőségekkel, érdekeltté kell tennünk az agrárium szereplőit a közös céljaink eléréséhez.

A kommunikáció az egyik oldalról tehát már működik, valami elindult. De mivel lehetne ösztönözni a gazdálkodókat egy olyan zöldítés megvalósítására, aminek tényleg mérhető eredménye van a biodiverzitás szempontjából? Azt érzem, hogy sok esetben a „fenntartható jövő”, az „unokáinktól kölcsönkapott föld” szólamok nem feltétlenül bizonyulnak elégnek, nem ritka, hogy végül inkább a pénztárca dönt.

A biodiverzitás megőrzéséről való gondoskodás részben nem lehetőség vagy ösztönzés kérdése. Az Európai Unió Biodiverzitás Stratégiája, a Zöld Megállapodás, a „Termőföldtől az asztalig” -program és sok hasonló, EU-s kötelezettség okán bizonyos környezeti teljesítményeket anélkül kell elérni, beépíteni a támogatási rendszerbe, hogy ezért pl. a Vadászkamarának vagy más szervezetnek tenni kellene. Ez tagállami kötelezettség. De visszautalnék a nyilvános, három szervezet által közösen megfogalmazott állásfoglalásunkra, és a korábban elmondottakra. Alapvetően a támogatási összegek kifizetéséhez kapcsolódó, kötelező elemek körébe kell beépíteni azon környezeti teljesítményeket, melyekre szüksége van az országnak.

Másrészről nem ennyire egyszerű a kérdés, nem kizárólag pénz-orientált a rendszer. A most záruló rendszerben is többletforráshoz juthatott az, aki többlet-teljesítményt vállalt. Szaktudásra és speciális gépparkra szükség van, de leginkább gazdálkodói akaratra ahhoz, hogy érdemben és területi arányában, sűrűségében is olyan mértékben épüljenek be ezek a környezeti elemek, amelyeknek valós hatása lehet.

A gazdálkodók társadalmi felelősségvállalása akkor is megkérdőjelezhetetlen, ha sokszor a „pénztárca dönt”. A gazdálkodó döntésén múlik, hogy milyen módon műveli a tulajdonában álló földterületet, ezzel milyen közvetlen hatást gyakorol a környezetére, a benne élő növény- és állatvilág összességére. A többlet vállalásokért, elvégzett munkáért, az esetlegesen kieső bevételért természetesen megfelelő anyagi forrást kell biztosítani a részükre, ez nem kérdés.

Bár az induláskor több cél is megfogalmazódott, a zöldítésnek gyakorlatilag egyfajta élőhelyfejlesztésként is kellene funkcionálnia. Van-e elég tapasztalata egy termelőnek vagy a vele együtt dolgozó vadgazdálkodónak, hogy ez tényleg profi módon, hatékonyan valósulhasson meg?

Véleményem szerint a tapasztalat csak egy, és nem is a legsarkalatosabb része a kérdésnek. Általánosságban nehéz ezt megfogalmazni, és mindenkire kivetíteni, hiszen van, akinek van, és van, akinek nincs. A szaktudás – mint minden egyéb szakmában – elérhető. A gazdálkodók jelentős része rendelkezik a szükséges képzettséggel, vagy a szakképzett segítség igénybevételének lehetőségével.

A tapasztalatnál sokkal fontosabb kérdés, hogy ezek a megoldások versenyképesek legyenek az intenzív rendszerekkel. A teljes, intenzív technológiai sor gyakorlatilag „házhoz megy”, a vetőmagtól a munkagépeken át a növényvédelemig, tápanyag-utánpótlásig. Az értékesítők, szaktanácsadók közvetlenül ajánlják ezeket a termelőknek – akár komplex technológiai megoldásokként is. Ezzel a kényelmes megoldással kell „versenyeznie” azon beavatkozásoknak, amiknek a környezeti teljesítményén a magyarországi élővilág kétharmadának sorsa áll vagy bukik. Ezeket azonban ilyen formában jelenleg senki nem viszi el a gazdálkodókhoz, agronómusokhoz. Nem kopogtat be a termelőkhöz például egy szaktanácsadó, aki felvázolja az ezekben a megoldásokban is rejlő pénzügyi és egyéb lehetőségeket. Adott esetben könnyen előfordulhat, hogy a már meglévő adottságokból is többet ki lehetne hozni, ha tapasztalt szem vizsgálja, és ad rá javaslatokat.

• Tovább a teljes cikkre (agroforum.hu)