Ahogyan a mondás tartja: senki nem lehet próféta a saját falujában, így én sem vadásztam szülőfalumban már nagyon régen. A harminc évvel ezelőtti vezetőség nehezen viselte, hogy néhány fiatal szeretne beleszólni a vadászturizmus alakításába, ezért én ezt nem is erőltettem. Oda vittem csoportokat, ahol szívesen láttak bennünket, meg ahol örültek nekünk.

Azóta már sok minden megváltozott. Mások irányítják a vadászatot meg a falut is. Amikor meghívást megkaptam az új vezetőségtől, előbb meglepődtem, aztán megörültem.

Vártam a vasárnapot, és igazából nemcsak a vadászatot, hanem az ismerősökkel való találkozást is. Néha még hazamegyek a szülői házba, de már nem érzem, hogy otthon volnék.

Akkor reggel viszont előbb a vendéglátóm házában, majd később a vadászházban is újra otthon éreztem magam. Ez a találkozó reggelivel kezdődött, mégpedig egyik ismerősöm ünnepelte ötvenedik születés napját. Megveregettük a vállát, és mondtuk neki, hogy most, élete egyharmadánál komolyan el kell gondolkodnia rajta, mit kezd a hátramaradt kétharmaddal.

Utána pedig a csapat egy része gyalog indult a nem messze lévő vadászterületre, minket, vendégeket meg egy erre a célra gyártott utánfutóval kivittek az erdő túloldalára. Ott beálltunk várni a hajtók által felriasztott fácánokat. Nemsokára repültek is. Volt nagy durrogás, rájuk is lőttünk, meg melléjük is. Utána a kis erdő végében lévő csalitost hajtottuk meg közösen.

Itt sajnos több volt a tyúk — melyre nem lőhettünk —, mint a kakas, de azért ez sem volt rossz. Igaz, egy róka úgy húzta el a csíkot, hogy még csak köszönni sem tudtunk neki, nemhogy rálőni. Bár szerintem ő ezt nem is bánta. Utána meg a Krivaja patak forrása felé haladva hajtottuk a nádast.

Ott vettem észre, hogy nálam meg válás van készülőben, szerencsére nem a nejemmel, hanem a bakancsom felsőrésze készült válni az aljától. Hiába, a jó bácskai sár igazi vendégmarasztaló. Így aztán vizes zokniban, de büszkén gyalogoltam a többiek között. Árpi, aki előttem menetelt, hirtelen megijesztett egy fácánkakast a két lövésével, és amíg a puskát töltötte, az addig a nádasban lapuló róka a farkát lobogtatva elszaladt.

Persze mindannyian méltatlankodva kurjásztunk utána, és csak akkor vettük észre, amikor a mögöttünk jövők elkezdtek durrogtatni, hogy a másik róka meg visszatört. Na, azt már meglőtték! Közben szálltak a fácánok is szép számmal. Egy kicsit megzavartak bennünket a fácántyúkok, mert a ködös, szürke időben nehéz volt őket megkülönböztetni a kakasoktól, de egyet sem lőttünk, és ez is a csapat odafigyelését, érettségét jelzi.

Külön dicséretet érdemel a fiatal vadászmester, aki jól szabta meg a hajtásban részt vevők számát, arányát, figyelve az idősebbek teherbírására és mindannyiunk biztonságára. Dél körül mindenki jókedvűen, jó hangulatban tért vissza a vadászházba, ahol Kósa Zoltán óriási tárcsáján sütött finomságokkal vendégeltek meg bennünket.

Mondtam is Zolinak, hogy nemcsak a bajusza nőtt meg az alatt a pár év alatt, amíg nem vadásztunk együtt, hanem biztosan az étvágya is, azért csináltatott ekkora tárcsát. Mosolyogva mondta: — Kell valamit hagyni az utódoknak is! Igaza volt, én is csináltatok egyet! Késő estig maradtunk. Beszélgettünk mindenféléről, jó meg rossz dolgokról is. Ezúton is köszönöm a szép napot, a vadászat és az otthon élményét! Remélem, még sokszor élhetjük meg együtt, barátok közt, vadász módra!

hetnap.rs