Kattintson és látogasson el a FROMMER Fegyverbolt honlapjára.

Ruedas-Torres és munkatársai 2024-ben cikket közöltek az afrikai sertéspestis vírusának patogenitásáról és virulenciájáról:

Az afrikai sertéspestis, rövidítve ASP, a sertésfélék súlyos, fertőző vírusos betegsége, amely világszerte jelentős veszélyt jelent a házisertés-állományokra, a sertéshús-előállításra és az élelmiszer-biztonságra. Az afrikai sertéspestis lefolyása a vírusizolátum virulenciájától függően jelentősen eltérhet. A magas virulenciájú izolátumok okozta heveny forma esetén az elhullás aránya akár a 100 százalékot is elérheti, míg egyes alacsony virulenciájú izolátumok enyhébb vagy idült lefolyású fertőzést idézhetnek elő.

A fénykép illusztráció. Fotó: Bakos László – Agro Jager News

A lefolyást elsősorban a vírustörzs virulenciája, a fertőzési dózis és út, valamint az állat egyedi tulajdonságai és immunállapota határozza meg. A vírustörzseket ennek alapján magas, közepes vagy alacsony virulenciájú csoportokba sorolják.

A betegség terjedése és világméretű megjelenése

Az afrikai sertéspestis első leírása a XX. század elején, a mai Kenya területén történt. A betegséget kezdetben a klasszikus sertéspestis különösen súlyos formájának vélték, később azonban bebizonyosodott, hogy eltérő kórokozó idézi elő. Az ASP hosszú ideig Afrikára korlátozódott, majd 1957-ben fertőzött sertéshúst tartalmazó élelmiszer-hulladék közvetítésével Portugáliában is megjelent. Az 1960-as újbóli behurcolást követően elterjedt az Ibériai-félszigeten, majd több európai országban is kitöréseket okozott.

A betegséget a XX. század végére Európa legtöbb területéről felszámolták, Szardínia szigetén azonban tartósan fennmaradt. Az ASP 2007-ben ismét megjelent Európa közelében, amikor a Georgia 2007/1 elnevezésű, magas virulenciájú vírustörzset kimutatták Grúziában. A fertőzés innen gyorsan továbbterjedt a környező országokba, majd 2014 és 2018 között az Európai Unió keleti tagállamaiba, később Magyarországra, Csehországba és Romániába is eljutott.

Ázsiában 2018-ban igazolták először az ASP jelenlétét. A vírus rövid idő alatt több mint tizenhat országban jelent meg, különösen súlyos következményeket okozva Kínában és Vietnámban. Vietnámban a járvány következtében közel hatmillió sertés pusztult el vagy került leölésre, ami az ország sertésállományának több mint húsz százalékát jelentette. Az ASP később Óceániában, valamint a Dominikai Köztársaságban és Haitin is megjelent. A tanulmány szerint a betegséget az Antarktisz kivételével valamennyi kontinensen kimutatták.

A vírus felépítése és szaporodása

Az afrikai sertéspestis vírusa egy nagyméretű, kettős szálú DNS-t tartalmazó vírus. Az Asfivirus nemzetség és az Asfarviridae család egyetlen ismert tagja. Genomja megközelítőleg 170–190 ezer bázispár hosszúságú, és vírustörzstől függően mintegy 150–200 fehérjét kódol. Ezek között legalább 68 szerkezeti és több mint száz nem szerkezeti fehérje található. Számos vírusfehérje pontos működése azonban még nem ismert, ami a hatékony és biztonságos vakcinák fejlesztését is megnehezíti.

A vírusrészecske többrétegű szerkezetű. Külső burkolatból, ikozaéderes kapszidból, belső membránból, fehérjeburokból és a vírus genetikai állományát tartalmazó központi nukleoidból épül fel. A p72 nevű fehérje a kapszid egyik legfontosabb alkotóeleme, és a vírustörzsek genetikai osztályozásában is szerepet játszik. A CD2v néven is ismert pEP402R fehérje hozzájárul a vörösvértestek vírushoz kötődéséhez, az immunrendszer befolyásolásához és a virulencia fokozásához.

A vírus elsősorban a monocitákat és makrofágokat fertőzi, de kisebb mértékben más sejtekben, például endotélsejtekben, fibroblasztokban, neutrofil granulocitákban, máj- és vesesejtekben is képes szaporodni. A gazdasejtbe jutás pontos mechanizmusa még nem teljesen tisztázott. Több lehetséges sejtfelszíni receptor, valamint különböző felvételi útvonalak szerepét is vizsgálják. A genetikai állomány szaporodásának egy korai szakasza valószínűleg a sejtmagban történik, majd a folyamat a citoplazmában, a sejtmag körüli úgynevezett vírusgyárakban folytatódik. Az új vírusrészecskék itt állnak össze, majd exocitózissal, sejtbimbózással vagy apoptotikus testekkel távozhatnak a sejtből. A folyamatot a tanulmány 3. oldalán található ábra szemlélteti.

Genetikai változatosság és virulencia

Az ASP-vírus izolátumait hagyományosan a p72 fehérjét kódoló B646L gén részleges szekvenálása alapján genotípusokba sorolták. A korábbi rendszer huszonöt genotípust különített el, egy újabb javaslat azonban hat p72-csoportot határoz meg. A tanulmány szerint az egyetlen gén alapján történő osztályozás korlátozott lehet, ezért a teljes genomot vagy több genetikai régiót figyelembe vevő módszerek pontosabb képet adhatnak.

Az Afrikán kívüli jelenlegi világjárványért túlnyomórészt a II-es genotípus felelős. Az I-es genotípus korábban főként az első európai és amerikai megjelenésekben játszott szerepet. Kínában azonban az I-es és II-es genotípus tulajdonságait egyesítő rekombináns vírusokat is azonosítottak. Ezek megjelenése új kihívást jelent a járványvédelem és a vakcinák fejlesztése szempontjából, mert a II-es genotípus ellen kialakított védelem nem feltétlenül hatásos a rekombináns változatokkal szemben.

A vírus virulenciáját számos gén és fehérje befolyásolja. A többgénes családokhoz tartozó MGF360- és MGF505-gének, továbbá többek között az I73R, MGF360-9L, F317L és I267L gének részt vesznek a veleszületett immunválasz gátlásában, a vírus szaporodásának támogatásában és a gazdaszervezet védekezésének kijátszásában. Egyes gének eltávolítása mérsékelheti a vírus virulenciáját, ezért a génhiányos változatokat élő, attenuált vakcinajelöltként vizsgálják.

A fertőzés epidemiológiai ciklusai

A tanulmány három alapvető epidemiológiai ciklust különít el: az erdei vagy szilvatikus ciklust, a kullancs–sertés ciklust és a házisertésekhez kapcsolódó ciklust.

Afrika keleti és déli részén a vírus fennmaradásában a varacskos disznók és az üregeikben élő Ornithodoros-óvantagok (úgynevezett lágykullancsok) játszanak központi szerepet. A varacskos disznók általában nem mutatnak klinikai tüneteket, de szöveteikben hosszú ideig fennmaradhat a vírus. A fiatal állatokban átmeneti virémia alakulhat ki, amely lehetővé teszi a kullancsok megfertőződését. A bozótdisznók és a vörös folyami disznók szintén tünetmentesen fertőződhetnek, de szerepük kisebbnek tekinthető.

Az Ornithodoros nembe tartozó óvantagok hónapokig vagy akár évekig hordozhatják a vírust, és szexuális úton vagy a petéken keresztül utódaiknak is továbbadhatják. A tanulmány hangsúlyozza, hogy az ASP-vírus az egyetlen ismert, ízeltlábúak által terjesztett DNS-vírus.

Európában és Ázsiában a vaddisznók kiemelkedő szerepet töltenek be a fertőzés fenntartásában és terjesztésében. A vaddisznók és házisertések közötti kapcsolat, valamint a nem megfelelő járványvédelmi intézkedések elősegíthetik a vírus bejutását az állattartó telepekre. A fertőzés közvetlen állat–állat érintkezéssel, vérrel, testváladékokkal, bélsárral, fertőzött tetemekkel, sertéshústermékekkel, illetve szennyezett tárgyakkal és járművekkel is terjedhet. Az élő állatok és sertéshústermékek illegális mozgatása különösen fontos szerepet játszik az új, egymástól távoli kitörések kialakulásában. A 6. oldalon található ábra ezeket a terjedési ciklusokat és kapcsolódásaikat foglalja össze.

Klinikai formák és kórbonctani elváltozások

Az ASP túlheveny, heveny, félheveny és idült formában jelentkezhet. A túlheveny lefolyást többnyire magas virulenciájú törzsek okozzák. Ilyenkor akár 42 Celsius-fokos láz, étvágytalanság és levertség figyelhető meg, de az állatok előzetes tünetek nélkül is hirtelen elpusztulhatnak.

A heveny forma során 40–42 Celsius-fokos láz, étvágytalanság, elesettség és az állatok összebújása jellemző. A füleken, végtagokon, orron, farkon, nemi szerveken és a has alsó részén kékes elszíneződés jelenhet meg. Gyakoriak a bőr pontszerű vagy nagyobb vérzései, a véres orrváladék, a nehézlégzés, a tüdőödéma, a hányás és a hasmenés. A megemésztett vér miatt a bélsár sötét színű lehet, a vemhes kocák pedig elvetélhetnek.

A boncolás során a heveny forma jellegzetes elváltozása a súlyosan megnagyobbodott, sötét, vérrel telt lép. Gyakori a nyirokcsomók vérzéses gyulladása, különösen a gyomor és a máj környéki, a vese körüli és a bélfodri nyirokcsomókban. Vérzések alakulhatnak ki a vesékben, a belek savóshártyáján, a szív külső felszínén és a húgyhólyagban is.

A félheveny forma tünetei hasonlóak, de rendszerint lassabban alakulnak ki. Az elhullás 30–70 százalék között változhat, és általában a fertőződést követő 7–20. napon következik be. A heveny formában az elhullás gyakran már a 3–7. napon bekövetkezik, és aránya elérheti a száz százalékot.

Az idült formát rendszerint alacsony virulenciájú vírustörzsek okozzák. Ízületgyulladás, bőrelváltozások, lesoványodás, fejlődésbeli visszamaradás és vetélés jellemezheti. A vírus által kiváltott immungyengülés miatt másodlagos bakteriális fertőzések, tüdőgyulladás, mandulaelhalás és több testüreget érintő savóshártya-gyulladás is kialakulhat. Az idült fertőzött állatok járványügyi szempontból különösen veszélyesek lehetnek, mert hosszú ideig hordozhatják a vírust.

A betegség kialakulása és az immunrendszer károsodása

A fertőzés rendszerint szájon és orron keresztül, vagy fertőzött óvantag csípésével következik be. A vírus kezdetben a mandulákban és a környéki nyirokcsomókban szaporodik, majd a nyirokkeringéssel és a vérrel más szervekbe is eljut. Legfontosabb célsejtjei a monociták és makrofágok.

A fertőzés kezdeti szakaszában a vírus gátolja a megfertőzött sejtek programozott sejthalálát, így elegendő időt biztosít saját szaporodásához. Később azonban apoptózist és nekrózist idéz elő a fertőzött, valamint a környezetükben található, közvetlenül nem fertőzött sejtekben is. A makrofágok nagy mennyiségű gyulladáskeltő citokint, többek között IL-1-et, IL-6-ot, IL-8-at és TNF-alfát termelnek. Ez az úgynevezett citokinvihar a limfociták tömeges pusztulását, súlyos nyirokszövet-károsodást és immunszuppressziót okoz.

Forrás: Ruedas-Torres és munkatársai: Pathogenicity and virulence of African swine fever virus

A másik meghatározó kóroktani folyamat a vérzések kialakulása. A gyulladásos citokinek megváltoztatják az erek belső felszínét alkotó endotélsejtek működését, fokozzák az erek áteresztőképességét, és elősegítik a véralvadási rendszer kóros aktiválódását. Ennek következtében szétszórt érpályán belüli véralvadás, vérlemezkefogyás, szöveti ödéma és többszervi vérzés alakulhat ki. A folyamatot a tanulmány 9. oldalán szereplő ábra részletesen bemutatja.

Diagnosztika

Az ASP gyors és megbízható diagnosztikája alapvető fontosságú. A klinikai tünetek és kórbonctani elváltozások önmagukban nem tekinthetők elegendőnek, mert más betegségek, különösen a klasszikus sertéspestis és a súlyos sertés reprodukciós és légzőszervi szindróma, hasonló tüneteket, vérzéseket és magas elhullást okozhatnak.

A hemadszorpciós vizsgálat hosszú ideig alapvető módszernek számított, de speciális laboratóriumot és elsődleges sejttenyészeteket igényel, az eredményre pedig több mint egy hetet kell várni. Emellett egyes vírusváltozatok a CD2v fehérjét kódoló gén hiánya miatt nem okoznak hemadszorpciót.

A leggyakrabban alkalmazott módszerek ezért a vírus genetikai anyagát kimutató molekuláris vizsgálatok. A valós idejű PCR-t a vírus nukleinsavának kimutatásában arany standardnak tekintik. Terjednek az egyszerűbb, gyorsabb izoterm amplifikációs eljárások, így a LAMP-, RCA- és RPA-módszerek is. A CRISPR-alapú technológiák a következő generációs diagnosztikai eszközök ígéretes képviselői.

Az ellenanyagok ELISA-vizsgálattal vagy helyszínen használható gyorstesztekkel is kimutathatók. A heveny fertőzésben azonban az állatok gyakran még az ellenanyag-termelés megindulása előtt elpusztulnak, ezért ezek a vizsgálatok sok esetben kevésbé használhatók.

Védekezés és vakcinafejlesztés

Az ASP elleni védekezés legfontosabb eleme a vírus behurcolásának megelőzése. Ehhez a házi- és vaddisznóállományok rendszeres megfigyelése, a járványvédelmi intézkedések szigorú betartása, a gyors diagnosztika és az állatok, termékek, járművek, illetve eszközök mozgásának ellenőrzése szükséges. Kitörés esetén a fertőzött állatok felszámolása, a telepek fertőtlenítése és a forgalmi korlátozások együtt alkalmazandók. Az oltás önmagában nem helyettesítheti ezeket az intézkedéseket, hanem csak szervezett járványvédelmi program, utólagos ellenőrzés és megfelelő biológiai biztonság mellett használható.

Az inaktivált, alegység-, mRNS-, DNS- és vírusvektor-alapú vakcinajelöltek eddig nem nyújtottak következetes és megbízható védelmet. A legígéretesebb eredményeket az élő, attenuált vírusokon alapuló oltóanyagokkal érték el. Ezek egyszerre válthatnak ki sejtes és ellenanyagos immunválaszt, ugyanakkor biztonsági kockázatokat is hordoznak. Fennállhat a virulencia visszatérésének, a tartós fertőzés kialakulásának, valamint a különböző vírustörzsek közötti elégtelen keresztvédelemnek a veszélye.

Az I177L gén törlésével előállított attenuált vakcinajelölt kísérleti körülmények között erős védelmet és meghatározott dózisoknál steril immunitást biztosított az Eurázsiában keringő virulens törzsekkel szemben. Ezt, valamint egy MGF-géntörlést tartalmazó másik vakcinát Vietnámban engedélyezték. A nem megfelelően ellenőrzött, rossz minőségű oltóanyagok használata azonban súlyos kockázatot jelenthet, mert tartós vagy idült fertőzést okozhatnak, és a vad típusú vírusokkal rekombinálódva új változatokat hozhatnak létre.

Következtetések

A tanulmány szerint az afrikai sertéspestis továbbra is a világ sertéságazatának egyik legsúlyosabb fenyegetése. A vírus összetett felépítése, számos virulenciafaktora és az immunrendszert kijátszó mechanizmusai jelentősen megnehezítik a védekezést. Sok vírusfehérje működése, a védettség kialakulásának pontos mechanizmusa és a hatékony immunválasz feltételei továbbra sem teljesen ismertek.

A betegség hosszú távú visszaszorításához olyan biztonságos és hatékony vakcina szükséges, amelyhez nagy áteresztőképességű DIVA-diagnosztikai módszer kapcsolódik. Ez tenné lehetővé a fertőzött és a vakcinázott állatok elkülönítését. A vakcinázásnak ugyanakkor mindig átfogó járványvédelmi és felszámolási program részeként kell működnie, figyelembe véve az egyes térségek eltérő járványtani és társadalmi-gazdasági viszonyait.

A magyar nyelvű összefoglaló az eredeti tudományos közlemény alapján készült. A tanulmány itt érhető el:

Forrás: Ruedas-Torres és munkatársai: Pathogenicity and virulence of African swine fever virus

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131

Kattintson és látogasson el a FROMMER Fegyverbolt honlapjára.

Az afrikai sertéspestis – angolul African swine fever, rövidítve ASF – a házi sertéseket és a vaddisznókat érintő, súlyos vérzéses lázzal járó vírusos megbetegedés. Kórokozója az afrikai sertéspestis vírusa, az ASFV. A betegség egyes esetekben csaknem százszázalékos elhullással járhat, ugyanakkor kizárólag a sertésfélék fogékonyak rá, és a vírusnak nincs ismert zoonotikus, vagyis emberre terjedő képessége. Gazdasági és állategészségügyi jelentősége azonban rendkívül nagy, ezért megjelenése szigorú járványvédelmi intézkedéseket von maga után.

A fénykép illusztráció. Sebestyén Norbert – Agro Jager News

A jelenlegi európai járványhelyzet kialakulása a vírus II-es genotípusának 2007-es, grúziai megjelenéséhez köthető. A fertőzés ezt követően Kelet-Európában, majd Európa és Ázsia további területein is terjedni kezdett. A korábbi, az Ibériai-félszigeten és Szardínián szerzett tapasztalatok alapján kezdetben nem számítottak arra, hogy a vaddisznóállomány önállóan, a házi sertések folyamatos közreműködése nélkül is hosszú időn keresztül képes fenntartani a vírust. Az északkelet-európai járvány azonban megmutatta, hogy a fertőzés a vaddisznók között több éven át fennmaradó, önfenntartó ciklusokat alakíthat ki.

A betegség tünetei és kórbonctani elváltozásai

A természetes körülmények között megbetegedett vaddisznók viselkedése gyakran megváltozik. Előfordulhat, hogy nappal, szokatlan időpontban mozognak, tájékozódási zavarokat mutatnak, bizonytalanul járnak, kevésbé félnek az embertől vagy a kutyáktól, illetve légzési nehézségeik vannak. A súlyosan beteg vagy elhullott állatokat gyakran vízfolyások, tavak és más nedves, hűvös területek közelében találják meg. Ennek feltételezett oka, hogy a magas lázzal küzdő állatok hűvösebb környezetet keresnek.

A kísérleti fertőzések során a betegség első jelei a nagy virulenciájú vírustörzsekkel történt fertőzést követően körülbelül négy nap múlva jelentkeztek. A leggyakoribb tünetek közé tartozott a magas láz, az étvágytalanság, a levertség, a hányás, a hasmenés, a bőr kivörösödése, a légzési zavar és a mozgáskoordináció romlása. A betegség végső szakaszában orrvérzés, véres hasmenés, bőrvérzések és idegrendszeri tünetek is kialakulhatnak. Az akut, halálos kimenetelű fertőzésben az állatok többsége a fertőződést követő 7–14 napon belül elpusztul, bár egyes példányok hosszabb ideig életben maradhatnak, sőt ritkán fel is gyógyulhatnak.

A legjellemzőbb kórbonctani elváltozások közé tartoznak a megnagyobbodott, vizenyős és bevérzett nyirokcsomók, a tüdőödéma, a vesében megjelenő apró pontszerű vérzések és esetenként a vérzéses gyomorgyulladás. Különösen a máj és a gyomor környéki, valamint a veséhez tartozó nyirokcsomók érintettek. Lépnagyobbodást is leírtak, de ez a kísérleti fertőzésekben nem minden esetben jelentkezett. A szövettani vizsgálatok a nyirokszervek, a máj, a tüdő, a vese, az agy és egyes esetekben a hím ivarszervek károsodását is kimutatták.

Az ábra illusztráció. Forrás: Carola Sauter-Louis és munkatársai: African Swine Fever in Wild Boar in Europe—A Review. Viruses, 2021.

A vaddisznók és a házi sertések immunválasza közötti különbségek még nem teljesen ismertek. A vírus elsősorban a monocitákban és a makrofágokban szaporodik. A nagy virulenciájú törzsekkel fertőzött állatok rendszerint olyan gyorsan elpusztulnak, hogy mérhető ellenanyagválasz kialakítására sincs elegendő idejük. A fertőzést túlélő egyedekben azonban ASFV-specifikus ellenanyagok jelenhetnek meg. A tanulmány szerint a fiatal vaddisznók között is találtak olyan, PCR-vizsgálattal negatív, ugyanakkor szerológiailag pozitív állatokat, amelyek feltehetően túlélték a fertőzést.

A fertőzés európai terjedése

Az európai járvány története régiónként eltérő képet mutat. Az Ibériai-félszigeten és Szardínián korábban az I-es genotípus terjedt. Ezeken a területeken a fertőzés tartós fennmaradásában elsősorban a házi sertések, a szabadtartásban élő sertések és a vaddisznók közötti kapcsolatok játszottak szerepet. A korábbi tapasztalatok alapján úgy vélték, hogy a vírus a házi sertésállományok fertőzöttségének megszüntetését követően a vaddisznóállományban sem marad fenn tartósan.

A II-es genotípus európai megjelenése azonban megváltoztatta ezt a képet. A balti államokban és Lengyelországban a fertőzés túlnyomórészt a vaddisznóállományban terjedt, és a házi sertések között észlelt kitörésektől részben függetlenül is fennmaradt. A természetes, helyi terjedés általában viszonylag lassú volt: több vizsgálat havi 1–2 kilométeres előrehaladást becsült, Litvániában azonban havi 5 kilométeres terjedési sebességet is számítottak. A nagy távolságú, ugrásszerű megjelenések viszont jellemzően emberi tevékenységhez, például fertőzött sertéshús vagy élelmiszer-hulladék szabálytalan elhelyezéséhez kapcsolódtak.

Magyarországon az első, vaddisznóban kimutatott esetet 2018 áprilisában jelentették Heves térségéből. A tanulmány szerint ennek hátterében feltehetően illegálisan behozott, fertőzött sertéstermék állhatott. Nem sokkal később az ország északkeleti részén, az ukrán határ közelében is megjelent a betegség, ahol a bejutást a fertőzött vaddisznók természetes mozgásával magyarázták. A tanulmány lezárásáig, 2020 végéig Magyarországon csaknem hatezer vaddisznóban igazolt ASF-esetet jelentettek, főként az ország északi és keleti területeiről.

Különösen fontosak a Csehországban és Belgiumban szerzett tapasztalatok. Mindkét országban egy-egy, a korábban ismert fertőzött térségektől több száz kilométerre kialakult gócot észleltek, amelynek megjelenését emberi tevékenységhez kötötték. A fertőzés kizárólag vaddisznókat érintett, és szigorú, összehangolt intézkedésekkel mindkét országban sikerült felszámolni. A védekezés központi elemei az elhullott állatok rendszeres felkutatása és eltávolítása, a fertőzött területek lezárása, a vaddisznók mozgásának korlátozása, valamint a célzott állománycsökkentés voltak.

A tetemek és a környezet szerepe

Az ASFV fennmaradásában meghatározó szerepet játszanak a fertőzött vaddisznók tetemei. A vírus közvetlenül, az élő állatok érintkezésével, de közvetve, fertőzött tetemekkel, váladékokkal, húsmaradványokkal, talajjal, vízzel, takarmánnyal vagy más szennyezett anyagokkal is terjedhet. Egy Kelet-Lengyelországra készített becslés szerint a fertőzési események több mint fele közvetett módon, fertőző tetemekkel összefüggésben következhetett be.

A vírus túlélési ideje nagymértékben függ a környezeti feltételektől és a szennyezett anyag típusától. Alacsony hőmérsékleten különösen hosszú ideig fertőzőképes maradhat. Fagyasztott vérben éveken át, fagyasztott izomszövetben két évnél is tovább kimutatható lehetett. Hűtött bőrben hat hónapos, izomban három hónapos fertőzőképességet is leírtak. A talajban a túlélés idejét erősen befolyásolja a talaj típusa, míg vízben legalább két hétig, egyes vizsgálatokban ennél lényegesen hosszabb ideig is fennmaradt a fertőző vírus.

A vaddisznók nem feltétlenül kerülik el fajtársaik tetemeit. A terepi megfigyelések során az állatok megszaglászták és megbökték a tetemeket, túrtak a bomlás helyén, valamint megrágták a már csontvázzá alakult maradványokat. Bár nem minden ilyen érintkezésről bizonyított, hogy fertőzést eredményez, a megfigyelések alátámasztják az úgynevezett vaddisznó–élőhely ciklus jelentőségét. Ebben a rendszerben a fertőzött vaddisznó, annak élőhelye és a hosszú ideig fertőzőképes tetem együtt tartja fenn a járványt.

A tetemek szerepe azért is kiemelkedő, mert egy fertőzött állat csak rövid ideig él és terjeszti aktívan a vírust, miközben az elhullása után visszamaradó tetem hónapokon keresztül fertőzési forrás maradhat. Matematikai modellek szerint a tetemek közvetítésével történő terjedés még alacsonyabb vaddisznósűrűség esetén is fenntarthatja a betegséget, amikor az élő állatok közötti közvetlen találkozások már ritkábbak.

Megfigyelés és védekezés

A járvány korai felismerésében a passzív megfigyelés, vagyis az elhullott vagy betegen elejtett vaddisznók vizsgálata lényegesen hatékonyabb, mint a látszólag egészséges, vadászat során elejtett állatok szűrése. Litvániában például a holtan talált vaddisznók átlagosan 65,7 százaléka bizonyult PCR-vizsgálattal pozitívnak, miközben a vadászott állatok között mindössze 0,45 százalékos szerológiai pozitivitást mértek. Több érintett országban az elhullott állatok között 69–193-szor nagyobb volt a pozitív eset megtalálásának esélye, mint a vadászott példányokban.

A védekezés ezért elsősorban a tetemek gyors felkutatására, mintavételére és biztonságos eltávolítására épül. Ezt egészítheti ki a vaddisznóállomány sűrűségének csökkentése, a mozgás korlátozására szolgáló kerítések létesítése, valamint az emberi eredetű behurcolás megakadályozása. A tanulmány hangsúlyozza, hogy egyetlen intézkedés önmagában rendszerint nem elegendő. A különböző módszerek összehangolt, hosszú távú alkalmazása szükséges, és a korlátozásokat még az utolsó pozitív eset után is hosszabb ideig fenn kell tartani.

A tömeges és intenzív vadászat ugyanakkor kedvezőtlen hatással is járhat, ha megzavarja a vaddisznókat és nagyobb távolságú mozgásra készteti őket. Ezért a beavatkozásokat mindig az adott járványügyi helyzethez és területhez kell igazítani. A cseh és a belga példa azt mutatta, hogy a góc gyors körülhatárolása, az állatok mozgásának korlátozása, a tetemek eltávolítása és a később végrehajtott célzott állománycsökkentés együtt eredményes lehet.

A tanulmány megjelenésekor nem állt rendelkezésre olyan vakcina, amely megbízható védelmet nyújtott volna akár a házi sertéseknek, akár a vaddisznóknak. A szerzők következtetése szerint ezért az afrikai sertéspestis elleni védekezés alapját továbbra is a járvány gyors felismerése, az elhullott állatok felkutatása, a fertőző anyag eltávolítása, a biológiai biztonsági szabályok betartása és az emberi közvetítéssel történő terjedés megelőzése jelenti.

A magyar nyelvű összefoglaló az eredeti tudományos közlemény alapján készült. A tanulmány itt érhető el:

Forrás: Carola Sauter-Louis és munkatársai: African Swine Fever in Wild Boar in Europe—A Review. Viruses, 2021. 

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131

Kattintson és látogasson el a FROMMER Fegyverbolt honlapjára.

Az európai borz (Meles meles) Írország legnagyobb szárazföldi ragadozó emlőse. Miután 1974-ben a szarvasmarha-gümőkór vadon élő rezervoárjaként azonosították, az Ír Köztársaságban egyre nagyobb figyelem irányult a faj viselkedésének és ökológiájának vizsgálatára. A szerzők szerint azonban az országban élő borzok féregparazitáiról korábban nem készült átfogó vizsgálat.

Byrne, R. L., Fogarty, U., Mooney, A., Harris, E., Good, M., Marples, N. M. & Holland, C. V. (2019): The helminth parasite community of European badgers (Meles meles) in Ireland. Journal of Helminthology, 1–4. https://doi.org/10.1017/S0022149X19000051. Az ábra illusztráció.

Egy korábbi, az ír borzok parazitáit és betegségeit áttekintő tanulmány elsősorban a külső élősködőkre és a tuberkulózisra összpontosított, és megállapította, hogy addig nem történt kísérlet a borzok féregparazitáinak dokumentálására. Egy későbbi vizsgálatban vörös rókák, nyusztok és borzok bélsármintáit elemezték. Az Írország különböző területeiről származó 50, közúton elpusztult borz mintáiban két fonálféregfaj petéit találták meg. Az Uncinaria criniformis előfordulási gyakorisága 40 százalék, míg az Eucoleus aerophilusé 6 százalék volt.

1980 óta 16 tanulmány foglalkozott az európai borz féregfertőzéseivel. Ezek közül azonban mindössze öt ismertette a borzokban előforduló parazitafajok összességét. A többi kutatás egyetlen féregparazita-fajra összpontosított, vagy különböző vadon élő ragadozók vizsgálata során, mellékesen számolt be a borzok fertőzöttségéről. Ezekben a munkákban általában kevés borzot vizsgáltak. A fertőzési intenzitást mindössze négy tanulmány ismertette, annak ellenére, hogy ez alapvető fontosságú a makroparaziták járványtanának és populációbiológiájának megértéséhez.

A 2019-ben közölt ír kutatás célja ezért az volt, hogy első alkalommal részletesen bemutassa az Ír Köztársaságban élő európai borzok féregparazitáit. A szerzők meghatározták az egyes fertőzések prevalenciáját, átlagos mennyiségét, intenzitását és gazdaegyedek közötti eloszlását. Emellett azt is megvizsgálták, hogy a fertőzöttséget befolyásolja-e a borzok neme, származási régiója vagy a mintavétel évszaka.

A vizsgálat módszere

A kutatás során összesen 289 borzot vizsgáltak meg. Az állatokat az ír Mezőgazdasági, Élelmiszerügyi és Tengerészeti Minisztérium biztosította, és egyetlen borzot sem pusztítottak el kifejezetten a kutatás céljából. Az állatokat az elejtés helyszínéről egy–három napon belül a kórbonctani laboratóriumba szállították, és érkezésük napján felboncolták.

A tetemekből tapasztalt állatorvos távolította el a szerveket, amelyeket egyedi azonosító kódokkal jelöltek meg. A minták egy mintavételi éven keresztül Írország nyugati és keleti megyéiből származtak. A kutatók a tavaszi, nyári, őszi és téli időszakból egyaránt gyűjtöttek állatokat.

A borzok életkorának hatását nem tudták megvizsgálni, mert az alkalmazott befogási módszer következtében nagyon kevés egyéves állat került a mintába. A szívet, a tüdőt, a májat és a teljes emésztőrendszert összegyűjtötték, majd tartósítószer nélkül, mínusz 20 Celsius-fokon tárolták. A végbélből bélsármintát is vettek, amelyet 10 százalékos formalinban rögzítettek.

A szerveket három–tizenkét hónapon belül vizsgálták meg. A mintákat egy éjszakán keresztül 5 Celsius-fokon olvasztották ki, majd nyolc órán belül feldolgozták. A megtalált féregparazitákat eltávolították, azonosították, megszámolták és 70 százalékos etanolban tartósították.

A bélsárban található féregpeték és -lárvák kimutatására módosított formol-éteres koncentrációs eljárást alkalmaztak. Minden borztól két mikroszkópos preparátumot vizsgáltak meg, majd kiszámították a bélsár egy grammjára jutó peték, illetve lárvák számát.

A fertőzöttség gyakorisága

A 289 megvizsgált borz 83,2 százalékában legalább egy féregparazita-taxont kimutattak. A kutatás során összesen nyolc különálló taxont azonosítottak. Valamennyi megtalált parazita a fonálférgek közé tartozott. A szerzők szerint ez volt az első olyan vizsgálat az európai borz eurázsiai elterjedési területén, amelyben kizárólag fonálférgekből álló parazitaegyüttest találtak.

A szervek közvetlen vizsgálata során öt kifejlett féregtaxont mutattak ki. A tüdőből összesen 663 Aelurostrongylus falciformis és 236 Crenosoma melesi került elő. Az emésztőrendszerből több mint 6500 Uncinaria criniformis fonálférget gyűjtöttek össze. Emellett két, egymástól morfológiailag különböző, de pontosan nem azonosítható fonálféregtípust is találtak.

A bélsárminták vizsgálata során az Eucoleus aerophilus petéit és a Strongyloides nemzetségbe tartozó férgek lárváit azonosították. Ezenkívül 4640 olyan lárvát is találtak, amelyeket nem tudtak meghatározni, mert a hozzájuk tartozó kifejlett férgeket a vizsgált szervekből nem sikerült előkeríteni. Ezeket a lárvákat a tanulmány „A fajként” jelölte.

A leggyakoribb és legnagyobb mennyiségben előforduló féregparazita az Uncinaria criniformis volt. A parazitát 171 borzban találták meg, ami 59,2 százalékos prevalenciának felelt meg. Egy megvizsgált borzra átlagosan 22,5 féreg jutott, míg a fertőzött állatok átlagos fertőzési intenzitása 38,2 példány volt. Egyes borzokban nem találtak belőle egyetlen példányt sem, míg a legnagyobb egyedi féregszám elérte az 500-at.

A tüdőben élő férgek közül az Aelurostrongylus falciformis volt a leggyakoribb. Hatvan borzban mutatták ki, ami 20,7 százalékos prevalenciát jelentett. A fertőzött állatokban átlagosan 11,05 példány fordult elő, a legnagyobb egyedi féregszám pedig 53 volt.

A Crenosoma melesi mindössze három borzban fordult elő, így prevalenciája 1,03 százalék volt. Alacsony előfordulási gyakorisága ellenére ennél a fajnál mérték a legmagasabb átlagos fertőzési intenzitást: a fertőzött állatokban átlagosan 78,6 példányt találtak. Egyetlen borzból 224 ilyen tüdőféreg került elő.

A Strongyloides fajok lárváit a borzok 28,02 százalékában mutatták ki. Az „A fajként” jelölt ismeretlen lárvák prevalenciája 27,6 százalék volt. Az Eucoleus aerophilus petéi az állatok 8,3 százalékában fordultak elő.

A paraziták eloszlása

Valamennyi féregparazita aggregált eloszlást mutatott a vizsgált borzpopulációban. Ez azt jelentette, hogy a paraziták nem egyenletesen oszlottak el a gazdaállatok között, hanem néhány borz sokkal nagyobb féregterhelést hordozott, mint a többi.

A legerősebben aggregált eloszlást az Uncinaria criniformis esetében figyelték meg. Az összes megtalált példány 62 százaléka mindössze 28 borzból került elő. Ez azt jelentette, hogy a teljes vizsgált állomány kevesebb mint 8 százaléka hordozta az U. criniformis férgek több mint felét.

A borzokban átlagosan 1,73 különböző féregparazita-taxon fordult elő. Száztíz állat csak egyetlen taxonnal volt fertőzött. Összesen 131 borzban, vagyis a fertőzött állatok 54,1 százalékában legalább két különböző féregparazita-taxont találtak. Egyetlen állatban legfeljebb hat különböző taxont mutattak ki.

A kimutatott parazitataxonok száma nem különbözött statisztikailag kimutatható módon a hím és nőstény borzok között. Hasonlóképpen nem találtak jelentős különbséget a keleti és nyugati régiókból származó állatok, valamint a különböző évszakokban vizsgált borzok között.

A kutatók külön-külön is megvizsgálták az egyes féregparaziták prevalenciája, mennyisége és fertőzési intenzitása, valamint a gazdaállatok neme, származási régiója és a mintavétel évszaka közötti kapcsolatot. Egyik tényező sem gyakorolt statisztikailag szignifikáns hatást egyik parazita előfordulására vagy fertőzési intenzitására sem.

A vizsgálat eredményeinek értékelése

A kutatás elsőként jellemezte részletesen az ír borzokban előforduló féregparazitákat. Az eredmények alapján a féregfertőzés endemikus volt az ír borzpopulációban, mivel a vizsgált állatok több mint négyötödében legalább egy parazitát kimutattak.

A két leggyakoribb kimutatott taxon, az Uncinaria criniformis és a Strongyloides fajok közvetlen fejlődésű férgek. A tanulmány szerint magasabb előfordulási gyakoriságuk azzal magyarázható, hogy terjedésük nem függ köztes gazdaszervezettől.

A vizsgálat első alkalommal mutatta ki a Crenosoma melesi és a Strongyloides fajok jelenlétét az Ír Köztársaságban élő borzokban. A Strongyloides fertőzés 28 százalékos gyakorisága miatt a szerzők további kutatásokat tartottak szükségesnek. Ezek célja annak meghatározása lehet, hogy a borzokban előforduló Strongyloides férgek megegyeznek-e az ír lovakból ismert fajokkal.

A szerzők ugyanakkor felhívták a figyelmet a vizsgálat egyik korlátjára. A nyolc kimutatott taxon közül három esetében a populációs mutatókat kizárólag a bélsárban található peték és lárvák száma alapján számították ki. Ez a módszer a vadon élő gazdaállatok féregfertőzöttségének kimutatásában kevésbé érzékeny, mint a szervekben található kifejlett férgek közvetlen megszámlálása. A korábbi vizsgálatok ugyanakkor azt mutatták, hogy ha peték vagy lárvák kimutathatók a bélsárból, azok mennyisége megfelelően jelezheti a fertőzés intenzitását.

A 289 borz vizsgálatával végzett kutatás a megjelenéséig a borzok földrajzi elterjedési területén végzett legnagyobb féregparazitológiai vizsgálat volt. Összesen nyolc különböző taxont, egy nemzetséget, négy meghatározott fajt és három ismeretlen taxont írtak le. Valamennyi parazita fonálféreg volt.

A szerzők megállapították, hogy a féregfertőzések az ír borzpopulációban általánosan elterjedtek, és előfordulásukat nem befolyásolta kimutatható módon az állatok neme, származási területe vagy a mintavétel évszaka. A tanulmány eredményei alapadatként szolgálhatnak az ír borzok egészségi állapotának későbbi nyomon követéséhez, valamint összehasonlítási alapot jelenthetnek az európai borz elterjedési területének más országaiban végzett parazitológiai vizsgálatok számára.

A magyar nyelvű összefoglaló az eredeti tudományos közlemény alapján készült. A tanulmány itt érhető el:

Byrne RL, Fogarty U, Mooney A, Harris E, Good M, Marples NM, Holland CV. The helminth parasite community of European badgers (Meles meles) in Ireland. J Helminthol. 2019 Feb 15;94:e37. doi: 10.1017/S0022149X19000051. PMID: 30767800.

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131