Tudomány
Az afrikai sertéspestis európai vaddisznóállományokban
Az afrikai sertéspestis európai vaddisznó-állományokra gyakorolt hatásait vizsgálták egy 2021-ben megjelent tanulmányban.
Kattintson és látogasson el a FROMMER Fegyverbolt honlapjára.
Az afrikai sertéspestis – angolul African swine fever, rövidítve ASF – a házi sertéseket és a vaddisznókat érintő, súlyos vérzéses lázzal járó vírusos megbetegedés. Kórokozója az afrikai sertéspestis vírusa, az ASFV. A betegség egyes esetekben csaknem százszázalékos elhullással járhat, ugyanakkor kizárólag a sertésfélék fogékonyak rá, és a vírusnak nincs ismert zoonotikus, vagyis emberre terjedő képessége. Gazdasági és állategészségügyi jelentősége azonban rendkívül nagy, ezért megjelenése szigorú járványvédelmi intézkedéseket von maga után.
A fénykép illusztráció. Sebestyén Norbert – Agro Jager News
A jelenlegi európai járványhelyzet kialakulása a vírus II-es genotípusának 2007-es, grúziai megjelenéséhez köthető. A fertőzés ezt követően Kelet-Európában, majd Európa és Ázsia további területein is terjedni kezdett. A korábbi, az Ibériai-félszigeten és Szardínián szerzett tapasztalatok alapján kezdetben nem számítottak arra, hogy a vaddisznóállomány önállóan, a házi sertések folyamatos közreműködése nélkül is hosszú időn keresztül képes fenntartani a vírust. Az északkelet-európai járvány azonban megmutatta, hogy a fertőzés a vaddisznók között több éven át fennmaradó, önfenntartó ciklusokat alakíthat ki.
A betegség tünetei és kórbonctani elváltozásai
A természetes körülmények között megbetegedett vaddisznók viselkedése gyakran megváltozik. Előfordulhat, hogy nappal, szokatlan időpontban mozognak, tájékozódási zavarokat mutatnak, bizonytalanul járnak, kevésbé félnek az embertől vagy a kutyáktól, illetve légzési nehézségeik vannak. A súlyosan beteg vagy elhullott állatokat gyakran vízfolyások, tavak és más nedves, hűvös területek közelében találják meg. Ennek feltételezett oka, hogy a magas lázzal küzdő állatok hűvösebb környezetet keresnek.
A kísérleti fertőzések során a betegség első jelei a nagy virulenciájú vírustörzsekkel történt fertőzést követően körülbelül négy nap múlva jelentkeztek. A leggyakoribb tünetek közé tartozott a magas láz, az étvágytalanság, a levertség, a hányás, a hasmenés, a bőr kivörösödése, a légzési zavar és a mozgáskoordináció romlása. A betegség végső szakaszában orrvérzés, véres hasmenés, bőrvérzések és idegrendszeri tünetek is kialakulhatnak. Az akut, halálos kimenetelű fertőzésben az állatok többsége a fertőződést követő 7–14 napon belül elpusztul, bár egyes példányok hosszabb ideig életben maradhatnak, sőt ritkán fel is gyógyulhatnak.
A legjellemzőbb kórbonctani elváltozások közé tartoznak a megnagyobbodott, vizenyős és bevérzett nyirokcsomók, a tüdőödéma, a vesében megjelenő apró pontszerű vérzések és esetenként a vérzéses gyomorgyulladás. Különösen a máj és a gyomor környéki, valamint a veséhez tartozó nyirokcsomók érintettek. Lépnagyobbodást is leírtak, de ez a kísérleti fertőzésekben nem minden esetben jelentkezett. A szövettani vizsgálatok a nyirokszervek, a máj, a tüdő, a vese, az agy és egyes esetekben a hím ivarszervek károsodását is kimutatták.
Az ábra illusztráció. Forrás: Carola Sauter-Louis és munkatársai: African Swine Fever in Wild Boar in Europe—A Review. Viruses, 2021.
A vaddisznók és a házi sertések immunválasza közötti különbségek még nem teljesen ismertek. A vírus elsősorban a monocitákban és a makrofágokban szaporodik. A nagy virulenciájú törzsekkel fertőzött állatok rendszerint olyan gyorsan elpusztulnak, hogy mérhető ellenanyagválasz kialakítására sincs elegendő idejük. A fertőzést túlélő egyedekben azonban ASFV-specifikus ellenanyagok jelenhetnek meg. A tanulmány szerint a fiatal vaddisznók között is találtak olyan, PCR-vizsgálattal negatív, ugyanakkor szerológiailag pozitív állatokat, amelyek feltehetően túlélték a fertőzést.
A fertőzés európai terjedése
Az európai járvány története régiónként eltérő képet mutat. Az Ibériai-félszigeten és Szardínián korábban az I-es genotípus terjedt. Ezeken a területeken a fertőzés tartós fennmaradásában elsősorban a házi sertések, a szabadtartásban élő sertések és a vaddisznók közötti kapcsolatok játszottak szerepet. A korábbi tapasztalatok alapján úgy vélték, hogy a vírus a házi sertésállományok fertőzöttségének megszüntetését követően a vaddisznóállományban sem marad fenn tartósan.
A II-es genotípus európai megjelenése azonban megváltoztatta ezt a képet. A balti államokban és Lengyelországban a fertőzés túlnyomórészt a vaddisznóállományban terjedt, és a házi sertések között észlelt kitörésektől részben függetlenül is fennmaradt. A természetes, helyi terjedés általában viszonylag lassú volt: több vizsgálat havi 1–2 kilométeres előrehaladást becsült, Litvániában azonban havi 5 kilométeres terjedési sebességet is számítottak. A nagy távolságú, ugrásszerű megjelenések viszont jellemzően emberi tevékenységhez, például fertőzött sertéshús vagy élelmiszer-hulladék szabálytalan elhelyezéséhez kapcsolódtak.
Magyarországon az első, vaddisznóban kimutatott esetet 2018 áprilisában jelentették Heves térségéből. A tanulmány szerint ennek hátterében feltehetően illegálisan behozott, fertőzött sertéstermék állhatott. Nem sokkal később az ország északkeleti részén, az ukrán határ közelében is megjelent a betegség, ahol a bejutást a fertőzött vaddisznók természetes mozgásával magyarázták. A tanulmány lezárásáig, 2020 végéig Magyarországon csaknem hatezer vaddisznóban igazolt ASF-esetet jelentettek, főként az ország északi és keleti területeiről.
Különösen fontosak a Csehországban és Belgiumban szerzett tapasztalatok. Mindkét országban egy-egy, a korábban ismert fertőzött térségektől több száz kilométerre kialakult gócot észleltek, amelynek megjelenését emberi tevékenységhez kötötték. A fertőzés kizárólag vaddisznókat érintett, és szigorú, összehangolt intézkedésekkel mindkét országban sikerült felszámolni. A védekezés központi elemei az elhullott állatok rendszeres felkutatása és eltávolítása, a fertőzött területek lezárása, a vaddisznók mozgásának korlátozása, valamint a célzott állománycsökkentés voltak.
A tetemek és a környezet szerepe
Az ASFV fennmaradásában meghatározó szerepet játszanak a fertőzött vaddisznók tetemei. A vírus közvetlenül, az élő állatok érintkezésével, de közvetve, fertőzött tetemekkel, váladékokkal, húsmaradványokkal, talajjal, vízzel, takarmánnyal vagy más szennyezett anyagokkal is terjedhet. Egy Kelet-Lengyelországra készített becslés szerint a fertőzési események több mint fele közvetett módon, fertőző tetemekkel összefüggésben következhetett be.
A vírus túlélési ideje nagymértékben függ a környezeti feltételektől és a szennyezett anyag típusától. Alacsony hőmérsékleten különösen hosszú ideig fertőzőképes maradhat. Fagyasztott vérben éveken át, fagyasztott izomszövetben két évnél is tovább kimutatható lehetett. Hűtött bőrben hat hónapos, izomban három hónapos fertőzőképességet is leírtak. A talajban a túlélés idejét erősen befolyásolja a talaj típusa, míg vízben legalább két hétig, egyes vizsgálatokban ennél lényegesen hosszabb ideig is fennmaradt a fertőző vírus.
A vaddisznók nem feltétlenül kerülik el fajtársaik tetemeit. A terepi megfigyelések során az állatok megszaglászták és megbökték a tetemeket, túrtak a bomlás helyén, valamint megrágták a már csontvázzá alakult maradványokat. Bár nem minden ilyen érintkezésről bizonyított, hogy fertőzést eredményez, a megfigyelések alátámasztják az úgynevezett vaddisznó–élőhely ciklus jelentőségét. Ebben a rendszerben a fertőzött vaddisznó, annak élőhelye és a hosszú ideig fertőzőképes tetem együtt tartja fenn a járványt.
A tetemek szerepe azért is kiemelkedő, mert egy fertőzött állat csak rövid ideig él és terjeszti aktívan a vírust, miközben az elhullása után visszamaradó tetem hónapokon keresztül fertőzési forrás maradhat. Matematikai modellek szerint a tetemek közvetítésével történő terjedés még alacsonyabb vaddisznósűrűség esetén is fenntarthatja a betegséget, amikor az élő állatok közötti közvetlen találkozások már ritkábbak.
Megfigyelés és védekezés
A járvány korai felismerésében a passzív megfigyelés, vagyis az elhullott vagy betegen elejtett vaddisznók vizsgálata lényegesen hatékonyabb, mint a látszólag egészséges, vadászat során elejtett állatok szűrése. Litvániában például a holtan talált vaddisznók átlagosan 65,7 százaléka bizonyult PCR-vizsgálattal pozitívnak, miközben a vadászott állatok között mindössze 0,45 százalékos szerológiai pozitivitást mértek. Több érintett országban az elhullott állatok között 69–193-szor nagyobb volt a pozitív eset megtalálásának esélye, mint a vadászott példányokban.
A védekezés ezért elsősorban a tetemek gyors felkutatására, mintavételére és biztonságos eltávolítására épül. Ezt egészítheti ki a vaddisznóállomány sűrűségének csökkentése, a mozgás korlátozására szolgáló kerítések létesítése, valamint az emberi eredetű behurcolás megakadályozása. A tanulmány hangsúlyozza, hogy egyetlen intézkedés önmagában rendszerint nem elegendő. A különböző módszerek összehangolt, hosszú távú alkalmazása szükséges, és a korlátozásokat még az utolsó pozitív eset után is hosszabb ideig fenn kell tartani.
A tömeges és intenzív vadászat ugyanakkor kedvezőtlen hatással is járhat, ha megzavarja a vaddisznókat és nagyobb távolságú mozgásra készteti őket. Ezért a beavatkozásokat mindig az adott járványügyi helyzethez és területhez kell igazítani. A cseh és a belga példa azt mutatta, hogy a góc gyors körülhatárolása, az állatok mozgásának korlátozása, a tetemek eltávolítása és a később végrehajtott célzott állománycsökkentés együtt eredményes lehet.
A tanulmány megjelenésekor nem állt rendelkezésre olyan vakcina, amely megbízható védelmet nyújtott volna akár a házi sertéseknek, akár a vaddisznóknak. A szerzők következtetése szerint ezért az afrikai sertéspestis elleni védekezés alapját továbbra is a járvány gyors felismerése, az elhullott állatok felkutatása, a fertőző anyag eltávolítása, a biológiai biztonsági szabályok betartása és az emberi közvetítéssel történő terjedés megelőzése jelenti.
A magyar nyelvű összefoglaló az eredeti tudományos közlemény alapján készült. A tanulmány itt érhető el:
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Tudomány
KITEKINTŐ: Az aranysakálok terjedési útvonalai és élőhelyhasználata
Nemzetközi kutatócsoport vizsgálta az aranysakálok terjedési útvonalait és élőhelyhasználatát
Kattintson és látogasson el a FROMMER Fegyverbolt honlapjára.
A tanulmány az aranysakálok (Canis aureus) terjedését, nagyobb területváltoztatásait, felderítő vándorlásait, pihenőhely-választását és új otthonterületeik kialakulását vizsgálta GPS-telemetriai adatok segítségével. A kutatók tizenkét, Olaszországban, Szlovéniában, Horvátországban és Szerbiában megjelölt aranysakál mozgását elemezték. A nyomkövetés 2018 és 2023 között zajlott, a vizsgálat pedig az Alpok–Dinári-hegység, valamint a Pannon-régió egymástól jelentősen eltérő tájaira terjedt ki.
A fénykép illusztráció. Fotó: Jakabfi Zoltán amatőr természetfotós – Agro Jager News
A munka jelentőségét az adja, hogy miközben az aranysakál Európa egyik leggyorsabban terjeszkedő emlősfajává vált, a tényleges terjedési útvonalairól, a hosszabb vándorlások során használt pihenőhelyeiről és az eltérő tájakon mutatott viselkedéséről eddig viszonylag kevés számszerű adat állt rendelkezésre.
A vizsgálat célja és módszere
Az aranysakál európai állománya Délkelet-Európából északi és nyugati irányba terjeszkedik, és mára a kontinens legtöbb országában megjelent alkalmi előfordulóként vagy szaporodó állományt alkotó fajként. A tanulmány szerint a terjedés sikerében több tényező is közrejátszhat. Ezek közé tartozik a nagyobb versenytársak hiánya, a faj változatos és gyakran emberi eredetű táplálékforrásokra is támaszkodó étrendje, az éghajlatváltozás, az erdőirtások, az úthálózat terjeszkedése, valamint az, hogy az aranysakál sokféle élőhelyhez képes alkalmazkodni.
A faj új területeken történő megtelepedése ugyanakkor új ökológiai kapcsolatokat, vadgazdálkodási kérdéseket, állattartási konfliktusokat és járványtani kockázatokat is felvethet. Emiatt a terjedési képesség megértése alapvető a jövőbeni állományváltozások előrejelzéséhez és a megfelelő kezelési döntésekhez.
A kutatók azt vizsgálták, hogy az egyes sakálok mennyi ideig és milyen távolságra vándorolnak, mennyire egyenes vagy kanyargós útvonalakat követnek, milyen gyakran kelnek át folyókon és autópályákon, illetve milyen területeket választanak pihenésre az állandó otthonterületükön kívül. Összehasonlították az elvándorlást megelőző és az azt követő otthonterületek nagyságát és élőhelyi összetételét is. A kutatás egyik fő kérdése az volt, hogy a nagyobb folyók, autópályák és más, ember által létrehozott tájelemek valódi akadályt jelentenek-e az aranysakálok számára.
A tizenkét megfigyelt sakált befogták, rövid időre elkábították, majd GPS-jeladóval ellátott nyakörvet helyeztek rájuk. A vizsgált állatok között nyolc hím és négy nőstény volt, többségük fiatal, körülbelül egy–két és fél éves egyed. A jeladók összesen 22 707 érvényes helymeghatározási adatot szolgáltattak, több mint 98 százalékos átlagos mérési sikerrel.
A mozgásokat négy fő kategóriára osztották. Otthonterületi mozgásnak tekintették azokat az időszakokat, amikor az állat tartósan ugyanabban a térségben maradt. Felderítő vándorlásnak minősült, amikor legalább egy napra elhagyta otthonterületét, majd oda visszatért. Elvándorlásról akkor beszéltek, amikor az állat elhagyta korábbi területét, és egy másik térségben alakított ki új otthonterületet. Külön csoportba kerültek a befogást közvetlenül követő mozgások.
Az útvonalak elkülönítését térinformatikai klaszterezéssel végezték, majd egy másik mozgáselemzési módszerrel és vizuális ellenőrzéssel is megerősítették.
Az elvándorlások és a nagyobb területváltoztatások
A tizenkét sakál közül hét egyednél összesen kilenc elvándorlási eseményt azonosítottak. Négy rövid, egy–két napig tartó elvándorlás történt, míg öt hosszú vándorlás 17–61 napig tartott. Az események az év különböző időszakaiban jelentkeztek, bár nyáron ritkábban fordultak elő.
A legtávolabbra egy Szlovéniában megjelölt, SL4 azonosítójú sakál vándorolt. Szlovéniából a horvát tengerpart térségén keresztül haladt, nagyrészt egyenes vonalú útvonalon. Főként erdős, ritkán lakott területeket használt, majd az Adriai-tenger közelében fekvő, erdőkkel és gyepekkel borított fennsíkon telepedett meg.
Egy Horvátországban jelölt egyed és egy szlovéniai sakál szintén hosszú, viszonylag egyenes, északi irányú útvonalat követett. A horvát sakál 572 méteres szintkülönbséget leküzdve alacsonyabban fekvő mezőgazdasági és cserjés területre jutott, falvak közelében. A szlovéniai SL2 ezzel szemben átkelt az Alpokon, és Ausztriába jutott. Útja során 1908 méteres tengerszint feletti magasságot is elért, miközben hegyvidéki területeken, völgyeken és településeken haladt keresztül.
A szerbiai egyedek egészen más jellegű, sík vagy enyhén dombos, mozaikos tájakon mozogtak. Két sakál Belgrád térségéből keleti irányba, a román határ és a Duna felé indult, majd eltérő útvonalakon visszatért. Mindketten átkeltek a körülbelül 300 méter széles Száván, egyikük pedig kétszer a mintegy 600 méter széles Dunán is átúszott. Mozgásuk során nagyvárosok külvárosi területeit is érintették.
A rövid elvándorlások során az állatok általában egy-két nap alatt jutottak át egy másik térségbe. Az olaszországi IT2 kétszer is területet váltott, végül egy szlovéniai város körüli mozaikos tájban, a Vipava-völgyben telepedett meg. A szerbiai SR1 a Száva egyik kanyarulatát követve és egy falu mellett elhaladva jutott új területére. A rövid elvándorlások során a kutatók nem azonosítottak külön pihenőhelyeket, ami arra utal, hogy az állatok ezeket az utakat megállás nélkül vagy csak nagyon rövid megszakításokkal tették meg.
A folyók és autópályák általában nem jelentettek komoly akadályt. Öt sakál rendszeresen keresztezett autópályákat, egy egyed esetében 21 átkelést is rögzítettek. A megfigyelések alapján még a nagy folyók, a széles közlekedési folyosók, a magashegységi területek és a települések sem feltétlenül állítják meg a terjedő sakálokat.
Felderítő vándorlások
A kutatók összesen 48, az otthonterületen kívülre vezető, majd oda visszatérő felderítő vándorlást azonosítottak tizenegy sakálnál. Egyetlen egyednél nem figyeltek meg ilyen mozgást. A felderítő vándorlások átlagosan csaknem öt napig tartottak, az állatok pedig átlagosan valamivel több mint tíz kilométerre távolodtak el otthonterületüktől.
Két különösen hosszú felderítő vándorlást is rögzítettek. Az egyik állat több mint 32 napig maradt távol, és 24,36 kilométerre jutott korábbi területétől. Bár a GPS-adatok alapján nem lehetett megállapítani, hogy új otthonterületet alakított-e ki, későbbi kameracsapdás felvételek igazolták, hogy hosszabb ideig a térségben maradt.
Egy másik sakál hat nap alatt 37,75 kilométerre távolodott el, majd visszatért eredeti otthonterületére. Ezek a mozgások kiterjedésük alapján akár sikertelen vagy félbeszakadt elvándorlási kísérletként is értelmezhetők.
A vizsgálat nem talált minden állatnál egyértelmű, közvetlen kapcsolatot a felderítő vándorlások és a későbbi elvándorlás között. Csak két sakálnál figyeltek meg jól elkülöníthető, elvándorlást megelőző felderítő mozgásokat. Ez arra utal, hogy az aranysakálok egy része előzetes területfelderítés nélkül is elindulhat új élőhelyet keresni.
Más egyedek ugyanakkor több korábbi felderítő vándorlást vagy elnyújtott területhasználatot mutattak, így elképzelhető, hogy a környezet előzetes felmérése kevésbé egyértelmű formában mégis szerepet játszott a döntéseikben. A szerzők szerint a fiatal állatok ilyen mozgások során információt gyűjthetnek a szomszédos élőhelyekről, a táplálékról, a takarásról és az esetleges veszélyekről.
A jelentősebb területváltoztatások többsége kétévesnél fiatalabb egyedekhez kapcsolódott. Egyes elvándorlások a kölyöknevelési időszakra estek, amikor a korábbi alomból származó, családi csoportban maradt segítő egyedek elhagyhatják születési területüket.
Más esetekben a párzási időszak, egy társ elvesztése, a vadászat vagy a közúti elhullás következtében kialakuló társas zavarok is ösztönözhették az elvándorlást. A szerzők ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy a vizsgált egyedek kis száma miatt ezek az összefüggések nem tekinthetők véglegesnek.
A pihenőhelyek használata
A kutatók kilenc sakálnál összesen hetven, az otthonterületen kívüli mozgásokhoz kapcsolódó pihenőhelyet elemeztek. Ezek közül 38 felderítő vándorlásokhoz, 28 hosszú elvándorlásokhoz, négy pedig a befogás utáni mozgásokhoz tartozott.
A felderítő vándorlások során használt pihenőhelyeken az állatok hosszabb ideig maradtak. A tartózkodás középértéke 77,7 óra volt, míg az elvándorlás közbeni megállóhelyeken csak 43,2 óra.
A hosszú elvándorlások során azonban a sakálok sokkal következetesebben ragaszkodtak az adott pihenőhelyhez. A helyhűség középértéke 98 százalék volt, szemben a felderítő vándorlások során mért 66 százalékkal. Az elvándorlás alatti pihenőhelyektől az állatok általában csak 420 méterre távolodtak el, míg a felderítő vándorlások idején 1,6 kilométeres utakat is tettek a pihenőhely körül.
Ez a viselkedés arra utal, hogy az elvándorló sakálok fokozott kockázatot érzékelhetnek az ismeretlen területen. Rövid időre megállnak, de a pihenés alatt szorosan a kiválasztott hely közelében maradnak. A felderítő vándorlások során használt helyek ezzel szemben inkább ideiglenes központként működnek, ahonnan az állatok rendszeresen nagyobb körutakat tesznek, majd visszatérnek.
A pihenőhelyek átlagos sugara körülbelül 285 méter volt. A nappali és éjszakai használat aránya jelentősen eltért az egyedek és a helyszínek között, de ebben nem mutatkozott számottevő különbség a felderítő vándorlások és az elvándorlások között.
A pihenőhely-választást nem egyetlen élőhelytípus határozta meg, hanem a mezőgazdasági területek, utak, vízfolyások, települések és a domborzat egymással összefüggő hatása.
Az utak közvetlen közelében a sakálok kerülték a mezőgazdasági területeket. Mintegy 410 méteres távolságon túl azonban már előnyben részesítették azokat. Ez valószínűleg azzal magyarázható, hogy az utaktól távolabb fekvő mezőgazdasági területek szegélyei egyszerre biztosíthatnak takarást és táplálkozási lehetőséget, miközben kisebb az emberi zavarás.
A mezőgazdasági területeken kívül a sakálok inkább az utakhoz közelebbi pihenőhelyeket választották. Az utak ilyenkor mozgási folyosóként vagy táplálkozóhelyként szolgálhattak.
A városi területeken kifejezetten előnyben részesítették a vízhez közeli pontokat. A kisebb vízfolyások és csatornák ezekben a környezetekben takarást és biztonságos közlekedési útvonalat biztosíthatnak. A pihenőhelyek kiválasztásának valószínűsége a tengerszint feletti magasság növekedésével csökkent, vagyis a sakálok helyi szinten inkább az alacsonyabban fekvő térségekben álltak meg. Az erdők jelenléte önmagában nem gyakorolt egyértelmű pozitív vagy negatív hatást.
Az új otthonterületek kialakulása
A tizenkét állatnál összesen húsz otthonterületet határoztak meg. Ezek nagysága 1,6 és 91 négyzetkilométer között változott, középértékük 11,27 négyzetkilométer volt.
Az Alpok–Dinári-hegység térségében élő sakálok új otthonterülete általában nagyobb volt a kiindulási területnél. Ebben a csoportban az átlagos otthonterület 15,16 négyzetkilométerről 30,25 négyzetkilométerre növekedett. Ezzel szemben a pannon térségben mindhárom értékelhető elvándorló sakál kisebb területet alakított ki: az átlag 17,97 négyzetkilométerről 8,67 négyzetkilométerre csökkent.
A legnagyobb növekedést egy Olaszországban jelölt egyednél mérték, amelynek területe az első elvándorlás után 11,41-ről 41,65 négyzetkilométerre, majd a második elvándorlás után 91,14 négyzetkilométerre nőtt. A pannon térségben ezzel szemben az egyik sakál otthonterülete 11,09-ről mindössze 1,6 négyzetkilométerre csökkent.
Az élőhely-összetételben nem jelentkezett minden egyedre érvényes változás. Több sakálnál csökkent a lombhullató erdők aránya, miközben nőtt az összetett művelési szerkezetű mezőgazdasági területek szerepe. Az Alpok–Dinári-hegység sakáljainál az új területeken gyakran nagyobb arányban jelentek meg a gyepek és legelők.
A pannon sakálok kisebb új otthonterületei részben azzal magyarázhatók, hogy mozaikosabb, településekhez közelebbi, feltehetően több táplálékot kínáló élőhelyekre kerültek. A hegyvidéki állatoknak viszont a nyíltabb és töredezettebb élőhelyeken nagyobb területet kellett használniuk.
Következtetések
A tanulmány alapján az aranysakál rendkívül alkalmazkodóképes faj, amely természetes és ember által jelentősen átalakított tájakon egyaránt képes nagy távolságokra eljutni. A folyók, autópályák, települések, magashegységi térségek és a farkasok által lakott élőhelyek sem jelentenek minden esetben áthatolhatatlan akadályt.
Az állatok útvonalai országhatárokon és különböző sakálállományok területein is áthaladtak, ami elősegítheti a genetikai kapcsolatok fennmaradását és új populációk kialakulását.
Az elvándorlások formája régiónként különbözött. Az Alpok–Dinári-hegység sakáljai inkább egyenesebb, látszólag céltudatos útvonalakat követtek, míg a pannon egyedek kanyargósabb mozgást mutattak. A szerzők szerint ez összefügghet a táj szerkezetével, a farkasok jelenlétével és az állatok kockázatérzékelésével, de az alacsony mintaszám miatt ezt további kutatásokkal kell igazolni.
Az elvándorlás alatti rövid, szorosan használt pihenőhelyek a kockázatérzékeny viselkedés jelei lehetnek. A pihenőhely-választást nem egyszerűen a természetes vagy emberi környezet előnyben részesítése határozta meg, hanem a takarás, az emberi zavarás, a táplálékforrások, az utak, a víz és a domborzat közötti összetett egyensúly.
A vizsgálat legfontosabb következtetése, hogy az aranysakál terjedése nem írható le egyetlen, minden térségre érvényes mintával. Az egyedek eltérő stratégiákat alkalmaznak, és mozgásukat a táj szerkezete, az élőhelyek összetétele, az emberi jelenlét, valamint feltehetően a nagyobb ragadozók előfordulása együttesen alakítja.
A kutatók ezért a jövőben a farkasok jelenlétének pontosabb bevonását, valamint nagyobb számú sakál hosszabb távú nyomon követését tartják szükségesnek.
A magyar nyelvű összefoglaló az eredeti tudományos közlemény alapján készült. A tanulmány itt érhető el:
Jakabfi Zoltán amatőr természetfotós Facebook oldala itt érhető el
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Tudomány
A MATE kutatói igazolták Pablo, a híres kistigris szibériai származását
A Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem (MATE) Genetika és Biotechnológia Intézetének munkatársai minden eddiginél részletesebb vizsgálatnak vetették alá a kalandos előéletű kistigris, Pablo genetikai mintáit.
A Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem (MATE) Genetika és Biotechnológia Intézet, Genetika és Genomika Tanszék munkatársai minden eddiginél részletesebb vizsgálatnak vetették alá a kalandos előéletű kistigris, Pablo mintáit. A kutatóknak az összehasonlítás alapját képező genetikai adatbázist is maguknak kellett létrehozniuk a pontos eredmény érdekében.
fotó: Fővárosi Állat-és Növénykert
Bár az első genetikai elemzések (ADMIXTURE) még arra utaltak, hogy akár nagyszülői szinten is történhetett hibridizáció (alfajok közötti keveredés), ez ellentmondott a főkomponens-analízis (PCA) eredményének, amely egyértelműen a szibériai csoportba sorolta a nagymacskát. Az ellentmondás miatt a MATE kutatói a genomikai elemzést újrafuttatták az elejétől.
Ábra: MATE
Kiderült, hogy a referencia-panelben szereplő két alfaj (a mára kihalt kaszpi tigris és a vadonból eltűnt, ma már csak fogságban élő dél-kínai tigris) genomja okozták a galibát. A kizárólag múzeumi, ősi DNS-ből (aDNS) származó minták rossz minősége hibákat vitt a rendszerbe, ami torzította a keveredési képet. Miután a DNS bankban lévő gyengébb minőségű archív minták adatainak elhagyásával a PCA és az ADMIXTURE már egybehangzó eredményt adott.
Pablo genetikai helyzete a tigrisalfajok között (3D PCA). Ábra: MATE
A MATE vizsgálatai megerősítették: Pablo tisztán a szibériai/amur alfajhoz tartozik, más alfajjal való hibridizáció nem mutatható ki. Pablo jelenleg a Veresegyházi Medveotthon boldog és ifjú lakója, a látogatók hatalmas kedvence, jövőbeni sorsáról az otthon szakemberei döntenek majd.
A vizsgálat kiválóan példázza a MATE Genetika és Biotechnológia Intézetében zajló nemzetközi szintű, precíziós genomikai munka gyakorlati és természetvédelmi jelentőségét.
Horgászat
Már 7000 éve halakat telepítettek a norvég hegyvidéki tavakba
A legújabb norvégiai kutatások szerint már Kr. e. 5000 körül halakat telepítettek a magashegyi tavakba.
Kattintson és látogasson el a FROMMER Fegyverbolt honlapjára.
A tanulmány a norvégiai Jotunheimen hegységben található Tesse-tónál feltárt kőkorszaki halcsapdákat vizsgálja. A kutatók szerint a leletek arra utalnak, hogy a mezolitikus vadász-halász-gyűjtögető közösségek már Kr. e. 5000 körül tudatosan telepítettek halakat, mindenekelőtt sebes pisztrángot a korábban hal nélküli magashegyi tavakba. Ez az emberi környezetalakítás és erőforrás-gazdálkodás egyik rendkívül korai példája lehet.
A norvégiai Jotunheimen hegység. Fotó: Google
A jégkorszak végét követően, körülbelül Kr. e. 8000-re Norvégia középső hegyvidéki területei jégmentessé váltak. A magashegyi vízrendszereket azonban meredek folyószakaszok és vízesések választották el az alacsonyabban fekvő vizektől, ezért a halak természetes úton nem tudtak feljutni ezekbe a tavakba. A Tesse-tó 854 méterrel a tengerszint felett fekszik, és kifolyója, a Tessa folyó több olyan akadályt tartalmazott, amely megakadályozta a halak természetes vándorlását.
A tó medrében 2022-ben négy állandó halcsapda maradványait tárták fel. A szerkezeteket főként vékony erdeifenyő-, kisebb részben nyír- és fűzkarókból építették. A karókon vágásnyomokat, hasításokat és lehetséges kötözési nyomokat azonosítottak. A legjobb állapotban fennmaradt csapda egy körülbelül 3,5 méter átmérőjű kamrából, valamint a halakat abba terelő vezetőkerítésből állhatott. A függőleges karók valószínűleg fonott vagy rácsos falat tartottak, a ferdén levert karók pedig a szerkezet megerősítését szolgálták.
A radiokarbonos és dendrokronológiai vizsgálatok alapján a legrégebbi csapdák Kr. e. 5000 körül készültek. Egy másik csapdát Kr. e. 3850-re, egy továbbit pedig Kr. e. 2700 körülre kelteztek. Bizonyos karókat mintegy tizenkét év különbséggel vágtak ki, ami azt jelzi, hogy a halászati létesítményeket rendszeresen javították és karbantartották. A csapdák használata tehát legalább 2300 éven keresztül folytatódhatott.
A kutatók több érvvel támasztják alá, hogy a pisztrángokat emberek telepítették a hegyi tavakba. A természetes felvándorlást vízesések akadályozták, a madarak általi ikraszállításra pedig nincs meggyőző bizonyíték. Emellett a magashegyi tavakban szinte kizárólag sebes pisztráng fordult elő, miközben az alacsonyabban fekvő vizek jóval fajgazdagabbak voltak. A szerzők szerint ezt az egységes elterjedési mintázatot leginkább a tudatos emberi betelepítés magyarázza.
A halakat feltehetően a folyórendszereken belül, fokozatosan szállították egyre magasabbra. Élő példányaik kifogására a csapdák is alkalmasak lehettek, szállításukhoz pedig állatbőrből készült tömlőket használhattak. A tanulmány hangsúlyozza, hogy a telepítés komoly ökológiai ismereteket és hosszú távú tervezést igényelt: az új állományoknak akár több évtizedre is szükségük lehetett ahhoz, hogy jelentős mennyiségben halászhatóvá váljanak.
A haltelepítés gyakorlati célja valószínűleg az volt, hogy biztonságos és kiszámítható élelmiszerforrást hozzanak létre a hegyvidéki vadászterületeken. A rénszarvas- és jávorszarvasvadászat eredményessége bizonytalan volt, míg a halak friss, tápláló és viszonylag könnyen megszerezhető táplálékot biztosítottak. Ez lehetővé tehette, hogy nagyobb közösségek hosszabb ideig tartózkodjanak a hegyekben, és közben más nyersanyagokat, például prémeket és kőeszközök készítésére alkalmas anyagokat is gyűjtsenek.
A tanulmány legfontosabb következtetése, hogy a mezolitikus vadász-halász-gyűjtögetők nem csupán alkalmazkodtak a természethez, hanem tudatosan és tartósan át is alakították környezetüket. A sebes pisztráng betelepítése a szerzők szerint akár az élelmiszer-termelés egyik korai formájának is tekinthető. A felfedezés ezért megkérdőjelezi azt az egyszerű felosztást, amely szerint csak a földművelő társadalmak voltak képesek összetett erőforrás-gazdálkodásra, míg a vadászó-gyűjtögető közösségek pusztán a természetben rendelkezésre álló javakat használták fel.
Összességében a Tesse-tó halcsapdái és a környező magashegyi lelőhelyeken talált halcsontok egy jól megtervezett, hosszú távú ökológiai beavatkozás bizonyítékai. A kőkorszaki közösségek korábban hal nélküli tavakba telepítették be a pisztrángot, majd tartós halászati rendszereket alakítottak ki az állomány hasznosítására.
A magyar nyelvű összefoglaló az eredeti tudományos közlemény alapján készült. A tanulmány itt érhető el:
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Rendőrkézen a traktortolvaj
Az aszály miatt kevesebbszer kell bekapcsolni a JÉGER generátorait
További adatok érhetőek el a JÉGER működésével kapcsolatban
Segítjük az állattartókat a takarmányellátás biztosításában
Lelőtt hattyút mentettek kollégáink
Pénteken jön a 7–8 fokos felfrissülést hozó hidegfront
KITEKINTŐ: Az aranysakálok terjedési útvonalai és élőhelyhasználata
Pusztai gémeskút belsejében fészkel egy fecskepár
A hőség és szárazság miatti helyzet legkritikusabb öt napja következik
A láthatatlan talajvízkészlet
FEGYVERMESTER: Először Magyarországon a Benelli Lupo 6 mm Creedmoor
Aranysakálra várt, vaddisznókant ejtett el a 6 mm Creedmoorral
Az afrikai sertéspestis európai vaddisznóállományokban
KITEKINTŐ – Ciprus: Az új vadászati törvényjavaslat az elmúlt évek legnagyobb reformját hozhatja
Tiszteletet a vadászoknak a közösségi médiában!
Tovább enyhültek az ASP-kitörés miatt elrendelt korlátozások
KITEKINTŐ: Az aranysakálok terjedési útvonalai és élőhelyhasználata
Kiss Sándor: Fokozottan védett vörös kányát fotóztam Püspökladányban
Vadőrjövő
