Tudomány
KITEKINTŐ: Az aranysakálok terjedési útvonalai és élőhelyhasználata
Nemzetközi kutatócsoport vizsgálta az aranysakálok terjedési útvonalait és élőhelyhasználatát
Kattintson és látogasson el a FROMMER Fegyverbolt honlapjára.
A tanulmány az aranysakálok (Canis aureus) terjedését, nagyobb területváltoztatásait, felderítő vándorlásait, pihenőhely-választását és új otthonterületeik kialakulását vizsgálta GPS-telemetriai adatok segítségével. A kutatók tizenkét, Olaszországban, Szlovéniában, Horvátországban és Szerbiában megjelölt aranysakál mozgását elemezték. A nyomkövetés 2018 és 2023 között zajlott, a vizsgálat pedig az Alpok–Dinári-hegység, valamint a Pannon-régió egymástól jelentősen eltérő tájaira terjedt ki.
A fénykép illusztráció. Fotó: Jakabfi Zoltán amatőr természetfotós – Agro Jager News
A munka jelentőségét az adja, hogy miközben az aranysakál Európa egyik leggyorsabban terjeszkedő emlősfajává vált, a tényleges terjedési útvonalairól, a hosszabb vándorlások során használt pihenőhelyeiről és az eltérő tájakon mutatott viselkedéséről eddig viszonylag kevés számszerű adat állt rendelkezésre.
A vizsgálat célja és módszere
Az aranysakál európai állománya Délkelet-Európából északi és nyugati irányba terjeszkedik, és mára a kontinens legtöbb országában megjelent alkalmi előfordulóként vagy szaporodó állományt alkotó fajként. A tanulmány szerint a terjedés sikerében több tényező is közrejátszhat. Ezek közé tartozik a nagyobb versenytársak hiánya, a faj változatos és gyakran emberi eredetű táplálékforrásokra is támaszkodó étrendje, az éghajlatváltozás, az erdőirtások, az úthálózat terjeszkedése, valamint az, hogy az aranysakál sokféle élőhelyhez képes alkalmazkodni.
A faj új területeken történő megtelepedése ugyanakkor új ökológiai kapcsolatokat, vadgazdálkodási kérdéseket, állattartási konfliktusokat és járványtani kockázatokat is felvethet. Emiatt a terjedési képesség megértése alapvető a jövőbeni állományváltozások előrejelzéséhez és a megfelelő kezelési döntésekhez.
A kutatók azt vizsgálták, hogy az egyes sakálok mennyi ideig és milyen távolságra vándorolnak, mennyire egyenes vagy kanyargós útvonalakat követnek, milyen gyakran kelnek át folyókon és autópályákon, illetve milyen területeket választanak pihenésre az állandó otthonterületükön kívül. Összehasonlították az elvándorlást megelőző és az azt követő otthonterületek nagyságát és élőhelyi összetételét is. A kutatás egyik fő kérdése az volt, hogy a nagyobb folyók, autópályák és más, ember által létrehozott tájelemek valódi akadályt jelentenek-e az aranysakálok számára.
A tizenkét megfigyelt sakált befogták, rövid időre elkábították, majd GPS-jeladóval ellátott nyakörvet helyeztek rájuk. A vizsgált állatok között nyolc hím és négy nőstény volt, többségük fiatal, körülbelül egy–két és fél éves egyed. A jeladók összesen 22 707 érvényes helymeghatározási adatot szolgáltattak, több mint 98 százalékos átlagos mérési sikerrel.
A mozgásokat négy fő kategóriára osztották. Otthonterületi mozgásnak tekintették azokat az időszakokat, amikor az állat tartósan ugyanabban a térségben maradt. Felderítő vándorlásnak minősült, amikor legalább egy napra elhagyta otthonterületét, majd oda visszatért. Elvándorlásról akkor beszéltek, amikor az állat elhagyta korábbi területét, és egy másik térségben alakított ki új otthonterületet. Külön csoportba kerültek a befogást közvetlenül követő mozgások.
Az útvonalak elkülönítését térinformatikai klaszterezéssel végezték, majd egy másik mozgáselemzési módszerrel és vizuális ellenőrzéssel is megerősítették.
Az elvándorlások és a nagyobb területváltoztatások
A tizenkét sakál közül hét egyednél összesen kilenc elvándorlási eseményt azonosítottak. Négy rövid, egy–két napig tartó elvándorlás történt, míg öt hosszú vándorlás 17–61 napig tartott. Az események az év különböző időszakaiban jelentkeztek, bár nyáron ritkábban fordultak elő.
A legtávolabbra egy Szlovéniában megjelölt, SL4 azonosítójú sakál vándorolt. Szlovéniából a horvát tengerpart térségén keresztül haladt, nagyrészt egyenes vonalú útvonalon. Főként erdős, ritkán lakott területeket használt, majd az Adriai-tenger közelében fekvő, erdőkkel és gyepekkel borított fennsíkon telepedett meg.
Egy Horvátországban jelölt egyed és egy szlovéniai sakál szintén hosszú, viszonylag egyenes, északi irányú útvonalat követett. A horvát sakál 572 méteres szintkülönbséget leküzdve alacsonyabban fekvő mezőgazdasági és cserjés területre jutott, falvak közelében. A szlovéniai SL2 ezzel szemben átkelt az Alpokon, és Ausztriába jutott. Útja során 1908 méteres tengerszint feletti magasságot is elért, miközben hegyvidéki területeken, völgyeken és településeken haladt keresztül.
A szerbiai egyedek egészen más jellegű, sík vagy enyhén dombos, mozaikos tájakon mozogtak. Két sakál Belgrád térségéből keleti irányba, a román határ és a Duna felé indult, majd eltérő útvonalakon visszatért. Mindketten átkeltek a körülbelül 300 méter széles Száván, egyikük pedig kétszer a mintegy 600 méter széles Dunán is átúszott. Mozgásuk során nagyvárosok külvárosi területeit is érintették.
A rövid elvándorlások során az állatok általában egy-két nap alatt jutottak át egy másik térségbe. Az olaszországi IT2 kétszer is területet váltott, végül egy szlovéniai város körüli mozaikos tájban, a Vipava-völgyben telepedett meg. A szerbiai SR1 a Száva egyik kanyarulatát követve és egy falu mellett elhaladva jutott új területére. A rövid elvándorlások során a kutatók nem azonosítottak külön pihenőhelyeket, ami arra utal, hogy az állatok ezeket az utakat megállás nélkül vagy csak nagyon rövid megszakításokkal tették meg.
A folyók és autópályák általában nem jelentettek komoly akadályt. Öt sakál rendszeresen keresztezett autópályákat, egy egyed esetében 21 átkelést is rögzítettek. A megfigyelések alapján még a nagy folyók, a széles közlekedési folyosók, a magashegységi területek és a települések sem feltétlenül állítják meg a terjedő sakálokat.
Felderítő vándorlások
A kutatók összesen 48, az otthonterületen kívülre vezető, majd oda visszatérő felderítő vándorlást azonosítottak tizenegy sakálnál. Egyetlen egyednél nem figyeltek meg ilyen mozgást. A felderítő vándorlások átlagosan csaknem öt napig tartottak, az állatok pedig átlagosan valamivel több mint tíz kilométerre távolodtak el otthonterületüktől.
Két különösen hosszú felderítő vándorlást is rögzítettek. Az egyik állat több mint 32 napig maradt távol, és 24,36 kilométerre jutott korábbi területétől. Bár a GPS-adatok alapján nem lehetett megállapítani, hogy új otthonterületet alakított-e ki, későbbi kameracsapdás felvételek igazolták, hogy hosszabb ideig a térségben maradt.
Egy másik sakál hat nap alatt 37,75 kilométerre távolodott el, majd visszatért eredeti otthonterületére. Ezek a mozgások kiterjedésük alapján akár sikertelen vagy félbeszakadt elvándorlási kísérletként is értelmezhetők.
A vizsgálat nem talált minden állatnál egyértelmű, közvetlen kapcsolatot a felderítő vándorlások és a későbbi elvándorlás között. Csak két sakálnál figyeltek meg jól elkülöníthető, elvándorlást megelőző felderítő mozgásokat. Ez arra utal, hogy az aranysakálok egy része előzetes területfelderítés nélkül is elindulhat új élőhelyet keresni.
Más egyedek ugyanakkor több korábbi felderítő vándorlást vagy elnyújtott területhasználatot mutattak, így elképzelhető, hogy a környezet előzetes felmérése kevésbé egyértelmű formában mégis szerepet játszott a döntéseikben. A szerzők szerint a fiatal állatok ilyen mozgások során információt gyűjthetnek a szomszédos élőhelyekről, a táplálékról, a takarásról és az esetleges veszélyekről.
A jelentősebb területváltoztatások többsége kétévesnél fiatalabb egyedekhez kapcsolódott. Egyes elvándorlások a kölyöknevelési időszakra estek, amikor a korábbi alomból származó, családi csoportban maradt segítő egyedek elhagyhatják születési területüket.
Más esetekben a párzási időszak, egy társ elvesztése, a vadászat vagy a közúti elhullás következtében kialakuló társas zavarok is ösztönözhették az elvándorlást. A szerzők ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy a vizsgált egyedek kis száma miatt ezek az összefüggések nem tekinthetők véglegesnek.
A pihenőhelyek használata
A kutatók kilenc sakálnál összesen hetven, az otthonterületen kívüli mozgásokhoz kapcsolódó pihenőhelyet elemeztek. Ezek közül 38 felderítő vándorlásokhoz, 28 hosszú elvándorlásokhoz, négy pedig a befogás utáni mozgásokhoz tartozott.
A felderítő vándorlások során használt pihenőhelyeken az állatok hosszabb ideig maradtak. A tartózkodás középértéke 77,7 óra volt, míg az elvándorlás közbeni megállóhelyeken csak 43,2 óra.
A hosszú elvándorlások során azonban a sakálok sokkal következetesebben ragaszkodtak az adott pihenőhelyhez. A helyhűség középértéke 98 százalék volt, szemben a felderítő vándorlások során mért 66 százalékkal. Az elvándorlás alatti pihenőhelyektől az állatok általában csak 420 méterre távolodtak el, míg a felderítő vándorlások idején 1,6 kilométeres utakat is tettek a pihenőhely körül.
Ez a viselkedés arra utal, hogy az elvándorló sakálok fokozott kockázatot érzékelhetnek az ismeretlen területen. Rövid időre megállnak, de a pihenés alatt szorosan a kiválasztott hely közelében maradnak. A felderítő vándorlások során használt helyek ezzel szemben inkább ideiglenes központként működnek, ahonnan az állatok rendszeresen nagyobb körutakat tesznek, majd visszatérnek.
A pihenőhelyek átlagos sugara körülbelül 285 méter volt. A nappali és éjszakai használat aránya jelentősen eltért az egyedek és a helyszínek között, de ebben nem mutatkozott számottevő különbség a felderítő vándorlások és az elvándorlások között.
A pihenőhely-választást nem egyetlen élőhelytípus határozta meg, hanem a mezőgazdasági területek, utak, vízfolyások, települések és a domborzat egymással összefüggő hatása.
Az utak közvetlen közelében a sakálok kerülték a mezőgazdasági területeket. Mintegy 410 méteres távolságon túl azonban már előnyben részesítették azokat. Ez valószínűleg azzal magyarázható, hogy az utaktól távolabb fekvő mezőgazdasági területek szegélyei egyszerre biztosíthatnak takarást és táplálkozási lehetőséget, miközben kisebb az emberi zavarás.
A mezőgazdasági területeken kívül a sakálok inkább az utakhoz közelebbi pihenőhelyeket választották. Az utak ilyenkor mozgási folyosóként vagy táplálkozóhelyként szolgálhattak.
A városi területeken kifejezetten előnyben részesítették a vízhez közeli pontokat. A kisebb vízfolyások és csatornák ezekben a környezetekben takarást és biztonságos közlekedési útvonalat biztosíthatnak. A pihenőhelyek kiválasztásának valószínűsége a tengerszint feletti magasság növekedésével csökkent, vagyis a sakálok helyi szinten inkább az alacsonyabban fekvő térségekben álltak meg. Az erdők jelenléte önmagában nem gyakorolt egyértelmű pozitív vagy negatív hatást.
Az új otthonterületek kialakulása
A tizenkét állatnál összesen húsz otthonterületet határoztak meg. Ezek nagysága 1,6 és 91 négyzetkilométer között változott, középértékük 11,27 négyzetkilométer volt.
Az Alpok–Dinári-hegység térségében élő sakálok új otthonterülete általában nagyobb volt a kiindulási területnél. Ebben a csoportban az átlagos otthonterület 15,16 négyzetkilométerről 30,25 négyzetkilométerre növekedett. Ezzel szemben a pannon térségben mindhárom értékelhető elvándorló sakál kisebb területet alakított ki: az átlag 17,97 négyzetkilométerről 8,67 négyzetkilométerre csökkent.
A legnagyobb növekedést egy Olaszországban jelölt egyednél mérték, amelynek területe az első elvándorlás után 11,41-ről 41,65 négyzetkilométerre, majd a második elvándorlás után 91,14 négyzetkilométerre nőtt. A pannon térségben ezzel szemben az egyik sakál otthonterülete 11,09-ről mindössze 1,6 négyzetkilométerre csökkent.
Az élőhely-összetételben nem jelentkezett minden egyedre érvényes változás. Több sakálnál csökkent a lombhullató erdők aránya, miközben nőtt az összetett művelési szerkezetű mezőgazdasági területek szerepe. Az Alpok–Dinári-hegység sakáljainál az új területeken gyakran nagyobb arányban jelentek meg a gyepek és legelők.
A pannon sakálok kisebb új otthonterületei részben azzal magyarázhatók, hogy mozaikosabb, településekhez közelebbi, feltehetően több táplálékot kínáló élőhelyekre kerültek. A hegyvidéki állatoknak viszont a nyíltabb és töredezettebb élőhelyeken nagyobb területet kellett használniuk.
Következtetések
A tanulmány alapján az aranysakál rendkívül alkalmazkodóképes faj, amely természetes és ember által jelentősen átalakított tájakon egyaránt képes nagy távolságokra eljutni. A folyók, autópályák, települések, magashegységi térségek és a farkasok által lakott élőhelyek sem jelentenek minden esetben áthatolhatatlan akadályt.
Az állatok útvonalai országhatárokon és különböző sakálállományok területein is áthaladtak, ami elősegítheti a genetikai kapcsolatok fennmaradását és új populációk kialakulását.
Az elvándorlások formája régiónként különbözött. Az Alpok–Dinári-hegység sakáljai inkább egyenesebb, látszólag céltudatos útvonalakat követtek, míg a pannon egyedek kanyargósabb mozgást mutattak. A szerzők szerint ez összefügghet a táj szerkezetével, a farkasok jelenlétével és az állatok kockázatérzékelésével, de az alacsony mintaszám miatt ezt további kutatásokkal kell igazolni.
Az elvándorlás alatti rövid, szorosan használt pihenőhelyek a kockázatérzékeny viselkedés jelei lehetnek. A pihenőhely-választást nem egyszerűen a természetes vagy emberi környezet előnyben részesítése határozta meg, hanem a takarás, az emberi zavarás, a táplálékforrások, az utak, a víz és a domborzat közötti összetett egyensúly.
A vizsgálat legfontosabb következtetése, hogy az aranysakál terjedése nem írható le egyetlen, minden térségre érvényes mintával. Az egyedek eltérő stratégiákat alkalmaznak, és mozgásukat a táj szerkezete, az élőhelyek összetétele, az emberi jelenlét, valamint feltehetően a nagyobb ragadozók előfordulása együttesen alakítja.
A kutatók ezért a jövőben a farkasok jelenlétének pontosabb bevonását, valamint nagyobb számú sakál hosszabb távú nyomon követését tartják szükségesnek.
A magyar nyelvű összefoglaló az eredeti tudományos közlemény alapján készült. A tanulmány itt érhető el:
Jakabfi Zoltán amatőr természetfotós Facebook oldala itt érhető el
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Tudomány
A MATE kutatói igazolták Pablo, a híres kistigris szibériai származását
A Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem (MATE) Genetika és Biotechnológia Intézetének munkatársai minden eddiginél részletesebb vizsgálatnak vetették alá a kalandos előéletű kistigris, Pablo genetikai mintáit.
A Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem (MATE) Genetika és Biotechnológia Intézet, Genetika és Genomika Tanszék munkatársai minden eddiginél részletesebb vizsgálatnak vetették alá a kalandos előéletű kistigris, Pablo mintáit. A kutatóknak az összehasonlítás alapját képező genetikai adatbázist is maguknak kellett létrehozniuk a pontos eredmény érdekében.
fotó: Fővárosi Állat-és Növénykert
Bár az első genetikai elemzések (ADMIXTURE) még arra utaltak, hogy akár nagyszülői szinten is történhetett hibridizáció (alfajok közötti keveredés), ez ellentmondott a főkomponens-analízis (PCA) eredményének, amely egyértelműen a szibériai csoportba sorolta a nagymacskát. Az ellentmondás miatt a MATE kutatói a genomikai elemzést újrafuttatták az elejétől.
Ábra: MATE
Kiderült, hogy a referencia-panelben szereplő két alfaj (a mára kihalt kaszpi tigris és a vadonból eltűnt, ma már csak fogságban élő dél-kínai tigris) genomja okozták a galibát. A kizárólag múzeumi, ősi DNS-ből (aDNS) származó minták rossz minősége hibákat vitt a rendszerbe, ami torzította a keveredési képet. Miután a DNS bankban lévő gyengébb minőségű archív minták adatainak elhagyásával a PCA és az ADMIXTURE már egybehangzó eredményt adott.
Pablo genetikai helyzete a tigrisalfajok között (3D PCA). Ábra: MATE
A MATE vizsgálatai megerősítették: Pablo tisztán a szibériai/amur alfajhoz tartozik, más alfajjal való hibridizáció nem mutatható ki. Pablo jelenleg a Veresegyházi Medveotthon boldog és ifjú lakója, a látogatók hatalmas kedvence, jövőbeni sorsáról az otthon szakemberei döntenek majd.
A vizsgálat kiválóan példázza a MATE Genetika és Biotechnológia Intézetében zajló nemzetközi szintű, precíziós genomikai munka gyakorlati és természetvédelmi jelentőségét.
Horgászat
Már 7000 éve halakat telepítettek a norvég hegyvidéki tavakba
A legújabb norvégiai kutatások szerint már Kr. e. 5000 körül halakat telepítettek a magashegyi tavakba.
Kattintson és látogasson el a FROMMER Fegyverbolt honlapjára.
A tanulmány a norvégiai Jotunheimen hegységben található Tesse-tónál feltárt kőkorszaki halcsapdákat vizsgálja. A kutatók szerint a leletek arra utalnak, hogy a mezolitikus vadász-halász-gyűjtögető közösségek már Kr. e. 5000 körül tudatosan telepítettek halakat, mindenekelőtt sebes pisztrángot a korábban hal nélküli magashegyi tavakba. Ez az emberi környezetalakítás és erőforrás-gazdálkodás egyik rendkívül korai példája lehet.
A norvégiai Jotunheimen hegység. Fotó: Google
A jégkorszak végét követően, körülbelül Kr. e. 8000-re Norvégia középső hegyvidéki területei jégmentessé váltak. A magashegyi vízrendszereket azonban meredek folyószakaszok és vízesések választották el az alacsonyabban fekvő vizektől, ezért a halak természetes úton nem tudtak feljutni ezekbe a tavakba. A Tesse-tó 854 méterrel a tengerszint felett fekszik, és kifolyója, a Tessa folyó több olyan akadályt tartalmazott, amely megakadályozta a halak természetes vándorlását.
A tó medrében 2022-ben négy állandó halcsapda maradványait tárták fel. A szerkezeteket főként vékony erdeifenyő-, kisebb részben nyír- és fűzkarókból építették. A karókon vágásnyomokat, hasításokat és lehetséges kötözési nyomokat azonosítottak. A legjobb állapotban fennmaradt csapda egy körülbelül 3,5 méter átmérőjű kamrából, valamint a halakat abba terelő vezetőkerítésből állhatott. A függőleges karók valószínűleg fonott vagy rácsos falat tartottak, a ferdén levert karók pedig a szerkezet megerősítését szolgálták.
A radiokarbonos és dendrokronológiai vizsgálatok alapján a legrégebbi csapdák Kr. e. 5000 körül készültek. Egy másik csapdát Kr. e. 3850-re, egy továbbit pedig Kr. e. 2700 körülre kelteztek. Bizonyos karókat mintegy tizenkét év különbséggel vágtak ki, ami azt jelzi, hogy a halászati létesítményeket rendszeresen javították és karbantartották. A csapdák használata tehát legalább 2300 éven keresztül folytatódhatott.
A kutatók több érvvel támasztják alá, hogy a pisztrángokat emberek telepítették a hegyi tavakba. A természetes felvándorlást vízesések akadályozták, a madarak általi ikraszállításra pedig nincs meggyőző bizonyíték. Emellett a magashegyi tavakban szinte kizárólag sebes pisztráng fordult elő, miközben az alacsonyabban fekvő vizek jóval fajgazdagabbak voltak. A szerzők szerint ezt az egységes elterjedési mintázatot leginkább a tudatos emberi betelepítés magyarázza.
A halakat feltehetően a folyórendszereken belül, fokozatosan szállították egyre magasabbra. Élő példányaik kifogására a csapdák is alkalmasak lehettek, szállításukhoz pedig állatbőrből készült tömlőket használhattak. A tanulmány hangsúlyozza, hogy a telepítés komoly ökológiai ismereteket és hosszú távú tervezést igényelt: az új állományoknak akár több évtizedre is szükségük lehetett ahhoz, hogy jelentős mennyiségben halászhatóvá váljanak.
A haltelepítés gyakorlati célja valószínűleg az volt, hogy biztonságos és kiszámítható élelmiszerforrást hozzanak létre a hegyvidéki vadászterületeken. A rénszarvas- és jávorszarvasvadászat eredményessége bizonytalan volt, míg a halak friss, tápláló és viszonylag könnyen megszerezhető táplálékot biztosítottak. Ez lehetővé tehette, hogy nagyobb közösségek hosszabb ideig tartózkodjanak a hegyekben, és közben más nyersanyagokat, például prémeket és kőeszközök készítésére alkalmas anyagokat is gyűjtsenek.
A tanulmány legfontosabb következtetése, hogy a mezolitikus vadász-halász-gyűjtögetők nem csupán alkalmazkodtak a természethez, hanem tudatosan és tartósan át is alakították környezetüket. A sebes pisztráng betelepítése a szerzők szerint akár az élelmiszer-termelés egyik korai formájának is tekinthető. A felfedezés ezért megkérdőjelezi azt az egyszerű felosztást, amely szerint csak a földművelő társadalmak voltak képesek összetett erőforrás-gazdálkodásra, míg a vadászó-gyűjtögető közösségek pusztán a természetben rendelkezésre álló javakat használták fel.
Összességében a Tesse-tó halcsapdái és a környező magashegyi lelőhelyeken talált halcsontok egy jól megtervezett, hosszú távú ökológiai beavatkozás bizonyítékai. A kőkorszaki közösségek korábban hal nélküli tavakba telepítették be a pisztrángot, majd tartós halászati rendszereket alakítottak ki az állomány hasznosítására.
A magyar nyelvű összefoglaló az eredeti tudományos közlemény alapján készült. A tanulmány itt érhető el:
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Tudomány
KITEKINTŐ: Az afrikai sertéspestis felszámolásának történeti tapasztalatai
Danzetta és munkatársai 2020-ban tudományos cikkben foglalták össze az afrikai sertéspestis felszámolásának történeti tapasztalatait.
Kattintson és látogasson el a FROMMER Fegyverbolt honlapjára.
Danzetta és munkatársai 2020-ban tudományos cikkben foglalták össze az afrikai sertéspestis felszámolásának történeti tapasztalatait.
Az afrikai sertéspestis az egyik legsúlyosabb, sertéseket érintő fertőző betegség. Kórokozója az Asfarviridae családba tartozó afrikai sertéspestis-vírus, amely genetikailag összetett, kettős szálú DNS-vírus. A tanulmány megjelenésekor 23 genotípusát írták le, amelyek mindegyike jelen volt Afrikában, a kontinensen kívül azonban csak az I-es és a II-es genotípust mutatták ki. Az Európai Unióban bejelentési kötelezettség alá tartozó betegség jelentős gazdasági és társadalmi következményekkel jár, mert nemcsak az állatállományokat veszélyezteti, hanem a sertések és sertéstermékek nemzetközi kereskedelmét, valamint az állattartók megélhetését is súlyosan érintheti.
A fényképen látható vaddisznó illusztráció. A vadat Berta Bálint hozta terítékre 2024-ben, a Csököly Aranyszarvas Vadásztársaság területén. Fotó: Berta Bálint – Agro Jager News
A vírus a sertésfélék családjába tartozó házi és vadon élő fajokat, életkortól és fajtától függetlenül megfertőzheti. A nagy virulenciájú vírustörzsek heveny vagy rendkívül gyors lefolyású vérzéses lázat okozhatnak, amelynél az elhullás megközelítheti a 100 százalékot. Az európai vaddisznó a házi sertéshez hasonlóan fogékony, és a betegség lefolyása, valamint az elhullási arány is hasonló lehet. Ezzel szemben egyes afrikai vadon élő sertésfélék tünetmentes vagy szubklinikai fertőzést hordozhatnak, és hosszabb távon a vírus fenntartásában is szerepet játszhatnak.
A Danzetta és munkatársai által készített szisztematikus áttekintés célja annak feltárása volt, hogy a korábbi járványok során mely felügyeleti, védekezési és felszámolási intézkedések bizonyultak eredményesnek, illetve milyen hibák ismétlődését kell elkerülni. A szerzők abból indultak ki, hogy a megelőzés, a korai felismerés, a gyors reagálás és a megfelelő kommunikáció alapvető jelentőségű az afrikai sertéspestis elleni küzdelemben. A házi sertés- és vaddisznóállományokra egyaránt kiterjedő, időben történő felismerést biztosító felügyeletet, valamint az előre kidolgozott készenléti terveket a betegség ellenőrzésének legfontosabb eszközei közé sorolták.
A vírus terjedése és fennmaradása
Az afrikai sertéspestis-vírus közvetlen és közvetett érintkezéssel egyaránt terjedhet. A fertőzött állatok, a belőlük származó termékek, a fertőzött nyers hús, az élelmiszer-hulladék, továbbá a szennyezett járművek, eszközök és egyéb tárgyak egyaránt közvetíthetik. A vírus hosszú ideig fennmaradhat a környezetben és a fertőzött biológiai anyagokban, ami jelentősen megnehezíti a felszámolást, ha a betegség már tartósan megtelepedett egy területen.
Bizonyos járványtani helyzetekben az Ornithodoros nemzetségbe tartozó lágykullancsok is vírustárolóként és közvetítőként működhetnek. A tanulmány szerint ez különösen az Ibériai-félszigeten volt jelentős, ahol az Ornithodoros erraticus szerepet játszott a fertőzés továbbadásában és tartós fennmaradásában. Kelet-Európában, Oroszországban és a Kaukázus térségében ugyanakkor nem igazolták e kullancsok közreműködését a vírus terjedésében. Ezeken a területeken inkább a fertőzött házi sertések, a vaddisznók, a tetemek, az élelmiszer-hulladékok, valamint a szennyezett járművek és eszközök jelentettek fertőzési forrást.
A szerzők különösen fontosnak tartották az emberi tevékenység szerepét. A fertőzött sertéshús illegális mozgatása, a sertések élelmiszer-hulladékkal történő etetése, az állatok ellenőrizetlen kereskedelme és szállítása, valamint az alacsony biológiai biztonságú szabadtartásos rendszerek több országban is elősegítették a betegség megjelenését vagy hosszú távú fennmaradását.
A hagyományosan megkülönböztetett járványtani ciklusok közé az erdei, a kullancs–sertés és a házi sertések közötti ciklus tartozott. A közép- és kelet-európai járványok tapasztalatai alapján azonban a kutatók egy negyedik, úgynevezett vaddisznó–élőhely ciklust is meghatároztak. Ebben a vaddisznóállomány és annak élőhelye – különösen a hosszabb ideig a környezetben maradó fertőzött tetemek révén – együtt biztosíthatja a vírus fennmaradását.
Az áttekintés módszere
A szerzők a PubMed, a Web of Science és a Scopus adatbázisaiban keresték azokat a közleményeket, amelyek az afrikai sertéspestis járványtanával, ellenőrzésével, felügyeletével és felszámolásával foglalkoztak. Az afrikai országokat kizárták a vizsgálatból, a keresési időszak pedig 1960. január 1-jétől 2019. október 31-ig tartott. A kiválasztás a PRISMA módszertan alapján történt: először a címeket és az összefoglalókat, majd a teljes szövegeket értékelték. A tanulmányok megfelelőségéről és az adatok kinyeréséről két független értékelő döntött, az eltéréseket egyeztetéssel vagy harmadik értékelő bevonásával oldották fel.
Az adatbázisokból összesen 1980 közleményt azonosítottak. A másodpéldányok eltávolítása után 1825 tanulmány maradt, amelyek közül a címek és összefoglalók áttekintésekor 1787-et kizártak. Harmincnyolc teljes szöveget vizsgáltak meg részletesen, végül 15 elsődleges és nyolc további forrás, összesen 23 közlemény került be a minőségi elemzésbe. Ezek Belgium, Brazília, Kuba, a Dominikai Köztársaság és Haiti, Franciaország, Olaszország szárazföldi területei, Málta, Portugália és Spanyolország történeti tapasztalatait dolgozták fel.
Az afrikai sertéspestis megjelenése az Ibériai-félszigeten
Az afrikai sertéspestis első, Afrikán kívüli megjelenését Portugáliában jelentették 1957 májusában. A vírus valószínűleg Angolából érkezett az országba. Feltételezések szerint afrikai repülőjáratokról vagy kikötőkbe érkező hajókról származó, fertőzött élelmiszer-hulladékot etettek fel sertésekkel. Az első járványt 1958 júniusára sikerült felszámolni.
Kétéves járványügyi csend után, 1960 áprilisában Lisszabon közelében ismét megjelent a betegség. A tanulmány szerint az új járvány kialakulásában ismét szerepet játszhatott az élelmiszer-hulladék nem megfelelő felhasználása, illetve egy fertőzött, nem kellően eltemetett sertéstetem maradványa. Az 1960-ban kezdődő járványhullámból a vírus Portugália más területeire és Spanyolországba is továbbterjedt, majd évtizedeken keresztül endémiásan fennmaradt az Ibériai-félszigeten.
Portugáliában az ember által előidézett továbbterjedést tekintették a fertőzés leggyakoribb okának. Különösen az állatok ellenőrizetlen mozgatása és a fertőzött területekről származó állati termékek szállítása jelentett veszélyt. Ezek a folyamatok összefüggtek az élőállat-kereskedelmi hálózatokkal, valamint a gazdaságok termelési és értékesítési döntéseivel is.
A felszámolást tovább nehezítette a házi és vadon élő sertésfélék legelőterületeken történő lehetséges érintkezése, valamint az O. erraticus lágykullancs jelenléte. A kullancsok különösen azokban a szabadtartásos gazdaságokban játszhattak szerepet, ahol a sertések által rendszeresen használt ólak megfelelő búvóhelyet biztosítottak számukra. A lágykullancsok hosszabb idő elteltével is előidézhették a fertőzés újbóli megjelenését. A tanulmány a portugáliai 1999-es esetet is ilyen visszatérésként értékeli.
A felszámolási programban ezért nemcsak a sertésállományokat vizsgálták, hanem a kullancsok jelenlétére utaló ellenanyagokat is keresték a házi sertésekben és a vaddisznókban. Azokat az ólakat, amelyekben kullancsokat találtak, megsemmisítették vagy elkülönítették. Portugália végül Spanyolországgal összehangolt program keretében érte el a fertőzés felszámolását.
A spanyolországi járvány és felszámolása
Spanyolországban 1960-ban jelentették először az afrikai sertéspestist. A betegség ezt követően több évtizeden keresztül endémiás maradt. Terjedését elősegítette a családi gazdaságokra jellemző alacsony biológiai biztonság és az ibériai sertések hagyományos, extenzív tartása. A védekezés rendkívül költségesnek és nehéznek bizonyult: a tanulmányban idézett becslés szerint csak 1983-ban mintegy 11,4 millió eurónak megfelelő összeget fordítottak az ellenőrzésre.
A sertéstartás szerkezete a járvány megjelenését követően fokozatosan az iparszerű termelés irányába változott. Spanyolország 1985-ben az előzőnél szigorúbb felszámolási tervet vezetett be, amely 1995-ig maradt hatályban. Az intézkedésekkel 1985 és 1990 között sikerült a betegséget az ország délnyugati részére visszaszorítani.
A vírus fennmaradását ezen a területen több tényező együttesen segítette. A szabadtartásos telepeken nem voltak megfelelőek az állategészségügyi és biológiai biztonsági feltételek, jelen volt az O. erraticus, amely közép- és hosszú távú vírustárolóként működhetett, emellett egyes területeken – például a Doñana Nemzeti Parkban – ellenőrizetlen vaddisznóállomány élt.
A felszámolási terv egyik fontos eleme a regionalizáció volt. Spanyolországot fertőzött és afrikai sertéspestistől mentes térségre osztották. Az érintett régiót 1991-ben tovább tagolták megfigyelési területre és fertőzött területre. A megfigyelési terület meghatározásának feltétele volt, hogy legalább egy éve ne forduljanak elő heveny járványok, és csak nagyon kevés szeropozitív állatot találjanak.
Egy járványkitörés megerősítése után legalább három kilométer sugarú védőkörzetet és legalább tíz kilométer sugarú megfigyelési körzetet jelöltek ki. Ezek méretét a járványügyi vizsgálat eredménye alapján módosíthatták. A két körzetben 30 napig megtiltották az élő sertések mozgatását. Amennyiben a szerológiai vizsgálatok negatív eredményt adtak, a körzeten belüli szállítást engedélyezhették, a körzeten kívülre történő mozgatás azonban továbbra is tilos maradt.
A védőkörzet valamennyi sertését szerológiai vizsgálatnak vetették alá, majd a fertőzött gazdaság előzetes tisztítása után legalább 30 nappal a három- és tíz kilométeres zónákban újabb vizsgálatokat végeztek. Azokban a gazdaságokban, amelyekről tudták, hogy O. erraticus kullancsokkal fertőzöttek, különleges szabályokat alkalmaztak. Az állomány újratelepítésére csak a központi állategészségügyi hatósággal egyeztetett külön intézkedések után kerülhetett sor.
A laboratóriumi felügyeletben kezdetben indirekt ELISA-vizsgálatot alkalmaztak szűrésre, az eredmények megerősítésére pedig indirekt immunfluoreszcens vizsgálatot használtak. A program utolsó időszakában a nemzeti referencialaboratórium továbbfejlesztett ELISA-módszert dolgozott ki, amely a vírushordozó állatok felismerését is javította. A tanulmány szerint a 35 évig tartó védekezés sikerében a megfelelő biológiai biztonsági intézkedések és a Portugáliával összehangolt felszámolási program egyaránt kulcsszerepet játszott.
A szerzők ugyanakkor arra is rámutattak, hogy a spanyolországi járványügyi tapasztalatok alapján a vaddisznó önmagában valószínűleg nem játszott meghatározó szerepet a vírus tartós fennmaradásában. Miután a házi sertésállományból sikerült felszámolni a betegséget, a fertőzés a vadon élő sertésállományból is eltűnt. A vírushordozó állatok szerepe szintén kevésbé bizonyult jelentősnek, amikor a megfelelő ellenőrzési intézkedéseket következetesen végrehajtották.
Más országok felszámolási tapasztalatai
Franciaország
Franciaországban 1964 áprilisában öt járványkitörést jelentettek. A betegség feltehetően Spanyolországból illegálisan behozott fertőzött sertésekkel került az országba, de már 1964 májusára felszámolták. Később, 1967-ben, majd 1974-ben ismét megjelent, utóbbi esetben valószínűleg ismét Spanyolországból szállított fertőzött állatokkal. A felügyelet a klinikailag gyanús állatok vizsgálatára, hőmérsékletük ellenőrzésére és pozitív eredmény esetén vérvételre épült.
A szerzők szerint a franciaországi gyors felszámolást a klasszikus intézkedések mellett a Pireneusok természetes akadályként betöltött szerepe is elősegítette, mert korlátozta a vírus terjedését, és a járványokat helyi szinten tartotta.
Olaszország szárazföldi területei
Olaszországban 1967 elején, Rómában jelent meg egy kiterjedt járvány. A vírus a nyers városi élelmiszer-hulladék sertésekkel történő feletetésével kerülhetett be az állományokba. Az első járvány 28 tartományban 205 kitörést okozott, és megfékezéséhez 99 458 sertést öltek le. A gyors és szigorú állategészségügyi beavatkozásnak köszönhetően a környező vaddisznóállomány fertőzésmentes maradt.
A fertőzött állatok illegális kereskedelme és az élelmiszer-hulladék etetése később Nápolyba is eljuttatta a vírust. A betegség 1969-ben és 1983-ban ismét megjelent, de minden alkalommal gyors leölési politikával, az élelmiszer-hulladék etetésének megtiltásával, kártalanítással, tisztítással és fertőtlenítéssel sikerült felszámolni. Az állományok újratelepítését az utolsó állat leölésétől számított hat hónap után engedélyezték.
Kuba
Kubában 1971-ben jelent meg először a betegség. A vírus magántulajdonban lévő sertésekkel, járművekkel, szállítással és élelmiszer-hulladék etetésével terjedt. A késedelmes diagnózis miatt a fertőzés Havana tartomány egészére kiterjedt. A járvány behatárolásában több minisztérium, tudományos intézmény és szakmai munkacsoport összehangolt munkája, valamint az egyértelmű feladat- és irányítási rendszer játszott fontos szerepet.
A második kubai járvány 1980 januárjában alakult ki az ország keleti részén. A feltételezések szerint Haitiről behozott élelmiszer közvetítette. A védekezés során szigorú karantént, állatleölést, fertőtlenítést, mozgatási korlátozásokat, országos sertésösszeírást és az érintett állattartók kártalanítását alkalmazták. A fertőzött telepek körüli 10–15 kilométeres körzetben az állatok és termékek, valamint az emberek és járművek mozgását is korlátozták. A fertőzésmentesség igazolására 1980 szeptemberétől jelzősertéseket használtak.
Dominikai Köztársaság és Haiti
A Dominikai Köztársaságban 1978 februárjában, Haitin pedig ugyanazon év decemberében jelent meg az afrikai sertéspestis. A Dominikai Köztársaságba valószínűleg egy Spanyolországból érkező nemzetközi repülőjárat fertőzött sertéshús-maradékával került be. A vírus gyorsan elterjedt, ezért a két ország megállapodott abban, hogy a határ mindkét oldalán 15 kilométeres körzetben leölik a sertéseket. A Dominikai Köztársaságban teljes állományfelszámolást hajtottak végre, majd a visszamaradó vírus kimutatására jelzősertéseket telepítettek be.
Haitin a megfelelő pénzügyi és állategészségügyi infrastruktúra hiánya miatt kezdetben nem indult érdemi védekezés. A későbbi program négy szakaszból állt: tervezésből és lakossági tájékoztatásból, leölésből és kártalanításból, tisztításból és fertőtlenítésből, végül jelzősertések alkalmazásából. A vidéki lakosság együttműködésének megszerzésében a közérthető tájékoztatási programot kulcsfontosságúnak tekintették. Haiti 1982. április 28-án jelentette be a betegség felszámolását.
Málta
Máltán 1978 márciusában jelentették az első eseteket. A fertőzés importált, illegálisan feletetett élelmiszer-hulladékkal került be az országba. Mire diagnosztizálták, valószínűleg már legalább egy hónapja jelen volt. A járvány 25 100 sertést és 304 állattartó helyet érintett. Terjedését az élelmiszer-hulladék mellett a fertőzött telepekről származó választási malacok mozgatása is segítette.
A hatóságok szigorú leölési politikát, kártalanítást és állatmozgatási korlátozásokat vezettek be. A sertésállományt telepi és vágóhídi szerológiai vizsgálatokkal ellenőrizték. A bejelentéstől számított tíz hónapon belül Málta teljes sertésállományát felszámolták, és ezzel megszüntették a vírus terjedésének lehetőségét.
Brazília
Brazíliában 1978 májusában, Rio de Janeiro államban jelentették először a betegséget. A vírus Spanyolország, Portugália és Brazília közötti idegenforgalomhoz, valamint a repülőjáratokról származó élelmiszer-maradék illegális kereskedelméhez és sertésekkel történő feletetéséhez kapcsolódhatott. A brazil hatóságok már a laboratóriumi eredmények megérkezése előtt állategészségügyi veszélyhelyzetet hirdettek.
A védekezés során megtiltották az élelmiszer-hulladék felhasználását, korlátozták az állatok és sertéstermékek mozgatását, megszüntették az illegális hulladéklerakókat, ellenőrző pontokat állítottak fel, összeírták az állatállományokat, az érintett területeken pedig leölték és elégették a sertéseket. A telepeket legalább kétszer fertőtlenítették, az újratelepítés pedig csak az utolsó eset felszámolása után hat hónappal, jelzősertésekkel kezdődhetett meg.
Az országos program három szakaszból állt: támadási, megszilárdítási és fenntartási szakaszból. A célzott felügyelet kiterjedt a kikötőkre, repülőterekre, vágóhidakra, tenyésztelepekre, valamint az állatok származási és rendeltetési helyén végzett szerológiai vizsgálatokra. Emellett átszervezték a laboratóriumi hálózatot, képzéseket tartottak és országos információs rendszert hoztak létre.
Brazília 1984 decemberére nyerte vissza afrikai sertéspestistől mentes státuszát. A sikerhez a gyors felismerés és bejelentés, a határozott intézkedések, az állattartókkal folytatott kommunikáció, a szakmai szervezetek részvétele, az állami támogatás, a kártalanítás, valamint a FAO-val és az OIE-vel kialakított együttműködés egyaránt hozzájárult. Előnyt jelentett az is, hogy nem voltak jelen a járványt fenntartó lágykullancsok és vadon élő vírushordozók.
Belgium
Belgiumban 1985 márciusában jelent meg a betegség. A vírust valószínűleg Spanyolországból származó fertőzött sertéshús juttatta be, amelyet egy vaddisznóval etettek fel. Ezt követően fertőzött állatok kereskedelme és szennyezett injekciós tűk használata is hozzájárult a terjedéshez. A 12 érintett gazdaságban három hónapon belül sikerült felszámolni a fertőzést.
A gyors felszámolást a szigorú intézkedések, valamint az aktív és passzív telepi felügyelet együttes alkalmazása tette lehetővé. A szerológiai vizsgálatok nemcsak a fertőzött telepekre, hanem a közvetett kapcsolatban álló gazdaságokra is kiterjedtek. Az öt érintett telep esetében a megerősítés és a felszámolás ugyanazon a napon megtörtént, a többinél pedig legfeljebb öt nap telt el a két időpont között.
A Cseh Köztársaság újabb kori tapasztalata
A tanulmány a közelmúlt egyik kiemelkedően sikeres példájaként ismertette a Cseh Köztársaság esetét. Az első fertőzött vaddisznótetemet 2017 júniusában találták meg a Zlín körzetében fekvő Príluky településen. A fertőzés egy korlátozott vaddisznóállományt érintett, és a nagy állománysűrűség ellenére lassan, havonta körülbelül fél kilométerrel terjedt. A 2017-ben azonosított zlini járványt megelőző és követő országos vizsgálatok során, 2014 és 2019 márciusa között 4296 elhullva talált vaddisznóból 211-nél mutatták ki az afrikai sertéspestis vírusát.
A sikerhez a kockázati zónák pontos kijelölése, az elhullott vaddisznók rendszeres keresése és eltávolítása, a hajtóvadászat tilalma, a vadászok pénzügyi ösztönzése, a vadászat és mintavétel során alkalmazott magas szintű biológiai biztonság, valamint a vadászok, állatorvosok és a lakosság képzése egyaránt hozzájárult.
A történeti tapasztalatok legfontosabb tanulságai
A vizsgált országokban a felszámolás időtartama rendkívül eltérő volt. Egyes helyeken néhány hónap alatt sikerült megszüntetni a fertőzést, míg Spanyolországban és Portugáliában több mint három évtizedig tartott a folyamat. A különbséget elsősorban a járvány korai felismerése, a fertőzés földrajzi kiterjedése, az állattartás szerkezete, a biológiai biztonság szintje, a kullancsvektorok jelenléte, valamint az emberi, gazdasági és kulturális tényezők határozták meg.
A klasszikus járványvédelmi intézkedések a technológiai eszközök korlátozottabb elérhetősége mellett is eredményesnek bizonyultak. Ide tartozott:
- a korai felismerést szolgáló aktív és passzív felügyelet;
- a klinikailag gyanús és elhullott állatok vizsgálata;
- a járványügyi nyomozás és az állatok nyomon követése;
- a fertőzött telepek állományának leölése;
- a karantén és az állatmozgatási korlátozások;
- a sertések és sertéstermékek ellenőrzése;
- a telepek, járművek és eszközök tisztítása és fertőtlenítése;
- az állattartók megfelelő kártalanítása;
- a laboratóriumi és állategészségügyi hálózatok együttműködése;
- a szakemberek, állattartók, vadászok és a lakosság tájékoztatása.
A vaddisznóállományokban a passzív felügyeletet és az elhullott állatok felkutatását tekintették a korai felismerés egyik leghatékonyabb módszerének. A fertőzött tetemek gyors eltávolítása azért különösen fontos, mert a vírus hosszú időn keresztül fennmaradhat bennük, így a tetemek az élőhely tartós fertőzési forrásává válhatnak. A tanulmányban ismertetett szakértői értékelés szerint a vaddisznótetemek eltávolítása az egyik leghatékonyabb, ugyanakkor gyakorlati szempontból az egyik legnehezebben végrehajtható intézkedés.
A tanulmány központi megállapítása szerint az emberi tényezőt sokáig alábecsülték. A globalizáció, az emberek utazása, a kereskedelem, az illegális állat- és termékmozgatás, a fertőzött élelmiszer-hulladékok, valamint a hagyományos állattartási gyakorlatok egyaránt elősegíthetik a vírus nagy távolságokra történő továbbítását. A szerzők szerint az emberi viselkedés, valamint a társadalmi, kulturális és történeti körülmények megértése nélkül nem tervezhető hatékony megelőzési és felszámolási program. Ezért a biológiai és állategészségügyi ismeretek mellett a társadalomtudományi megközelítések bevonását is szükségesnek tartották.
A sikeres felszámolás másik alapvető feltétele az intézmények közötti együttműködés volt. Brazíliában, Kubában, a Dominikai Köztársaságban, Haitin, Olaszországban, Portugáliában és Spanyolországban a hatóságok, laboratóriumok, minisztériumok, szakmai szervezetek és nemzetközi intézmények összehangolt munkája még korlátozottabb gazdasági lehetőségek között is eredményre vezetett. A jól meghatározott feladatkörök, a szakértői munkacsoportok és az adott korszak lehetőségeihez igazodó kommunikáció szintén nélkülözhetetlenek voltak.
Adatgyűjtés és információmegosztás
A szerzők szerint a korszerű védekezés egyik gyenge pontja az adatok széttagoltsága. A járványkitörésekre, a laboratóriumi eredményekre, a felügyeleti programokra, az állatállományokra és a kórokozó tulajdonságaira vonatkozó információkat gyakran különböző szervezetek, eltérő rendszerekben kezelik. Ez megnehezíti a betegség térbeli és időbeli változásainak értékelését, valamint a megfelelő beavatkozások megtervezését.
A házi sertésállományok létszámáról, sűrűségéről és földrajzi elhelyezkedéséről általában rendezett adatbázisok állnak rendelkezésre, a vadon élő fogékony fajok állományairól azonban az egyes országok eltérő módszerek szerint gyűjtenek adatokat. A szerzők ezért harmonizált európai adatgyűjtési és információmegosztási rendszer kialakítását szorgalmazták. Egy egységes rendszer megfelelőbb kockázatelemzést, célzottabb felügyeletet és eredményesebb felszámolási programokat tenne lehetővé.
Következtetések
A történeti tapasztalatok azt mutatják, hogy az afrikai sertéspestis rendkívül nehezen felszámolható betegség, amely megfelelő ellenőrzés hiányában könnyen endémiássá válhat. Az első, földrajzilag korlátozott járványkitörések ugyanakkor gyors és szigorú intézkedésekkel még elfogadható időn belül megfékezhetők. A Cseh Köztársaság és Belgium tapasztalatai a szerzők szerint arra utalnak, hogy a korai felismerés és a határozott védekezés a jelenlegi járványügyi környezetben is eredményes lehet.
A tanulmány alapján a felszámolás alapját továbbra is a klasszikus járványvédelmi módszerek jelentik: a megfelelő felügyelet, a járványügyi vizsgálat, a fertőzött állatok és telepek nyomon követése, az érintett állományok leölése, a szigorú karantén, a biológiai biztonság és az állatmozgatás ellenőrzése. A sikerhez azonban ezek következetes végrehajtása mellett gyors hatósági reagálásra, megbízható laboratóriumi háttérre, megfelelő kártalanításra, pontos adatgyűjtésre és az érintett társadalmi csoportok együttműködésére is szükség van.
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Rendőrkézen a traktortolvaj
Az aszály miatt kevesebbszer kell bekapcsolni a JÉGER generátorait
További adatok érhetőek el a JÉGER működésével kapcsolatban
Segítjük az állattartókat a takarmányellátás biztosításában
Lelőtt hattyút mentettek kollégáink
Pénteken jön a 7–8 fokos felfrissülést hozó hidegfront
KITEKINTŐ: Az aranysakálok terjedési útvonalai és élőhelyhasználata
Pusztai gémeskút belsejében fészkel egy fecskepár
A hőség és szárazság miatti helyzet legkritikusabb öt napja következik
A láthatatlan talajvízkészlet
FEGYVERMESTER: Először Magyarországon a Benelli Lupo 6 mm Creedmoor
Aranysakálra várt, vaddisznókant ejtett el a 6 mm Creedmoorral
Az afrikai sertéspestis európai vaddisznóállományokban
KITEKINTŐ – Ciprus: Az új vadászati törvényjavaslat az elmúlt évek legnagyobb reformját hozhatja
Tiszteletet a vadászoknak a közösségi médiában!
Tovább enyhültek az ASP-kitörés miatt elrendelt korlátozások
KITEKINTŐ: Az aranysakálok terjedési útvonalai és élőhelyhasználata
Kiss Sándor: Fokozottan védett vörös kányát fotóztam Püspökladányban
Vadőrjövő
