Tudomány
Az afrikai sertéspestis vírusának patogenitása és virulenciája
Ruedas-Torres és munkatársai 2024-ben cikket közöltek az afrikai sertéspestis vírusának patogenitásáról és virulenciájáról.
Kattintson és látogasson el a FROMMER Fegyverbolt honlapjára.
Ruedas-Torres és munkatársai 2024-ben cikket közöltek az afrikai sertéspestis vírusának patogenitásáról és virulenciájáról:
Az afrikai sertéspestis, rövidítve ASP, a sertésfélék súlyos, fertőző vírusos betegsége, amely világszerte jelentős veszélyt jelent a házisertés-állományokra, a sertéshús-előállításra és az élelmiszer-biztonságra. Az afrikai sertéspestis lefolyása a vírusizolátum virulenciájától függően jelentősen eltérhet. A magas virulenciájú izolátumok okozta heveny forma esetén az elhullás aránya akár a 100 százalékot is elérheti, míg egyes alacsony virulenciájú izolátumok enyhébb vagy idült lefolyású fertőzést idézhetnek elő.
A fénykép illusztráció. A vaddisznót Bakos László hozta terítékre 2023-ban,Várdombi Hubertus Vadásztársaság területén. Fotó: Bakos László – Agro Jager News
A lefolyást elsősorban a vírustörzs virulenciája, a fertőzési dózis és út, valamint az állat egyedi tulajdonságai és immunállapota határozza meg. A vírustörzseket ennek alapján magas, közepes vagy alacsony virulenciájú csoportokba sorolják.
A betegség terjedése és világméretű megjelenése
Az afrikai sertéspestis első leírása a XX. század elején, a mai Kenya területén történt. A betegséget kezdetben a klasszikus sertéspestis különösen súlyos formájának vélték, később azonban bebizonyosodott, hogy eltérő kórokozó idézi elő. Az ASP hosszú ideig Afrikára korlátozódott, majd 1957-ben fertőzött sertéshúst tartalmazó élelmiszer-hulladék közvetítésével Portugáliában is megjelent. Az 1960-as újbóli behurcolást követően elterjedt az Ibériai-félszigeten, majd több európai országban is kitöréseket okozott.
A betegséget a XX. század végére Európa legtöbb területéről felszámolták, Szardínia szigetén azonban tartósan fennmaradt. Az ASP 2007-ben ismét megjelent Európa közelében, amikor a Georgia 2007/1 elnevezésű, magas virulenciájú vírustörzset kimutatták Grúziában. A fertőzés innen gyorsan továbbterjedt a környező országokba, majd 2014 és 2018 között az Európai Unió keleti tagállamaiba, később Magyarországra, Csehországba és Romániába is eljutott.
Ázsiában 2018-ban igazolták először az ASP jelenlétét. A vírus rövid idő alatt több mint tizenhat országban jelent meg, különösen súlyos következményeket okozva Kínában és Vietnámban. Vietnámban a járvány következtében közel hatmillió sertés pusztult el vagy került leölésre, ami az ország sertésállományának több mint húsz százalékát jelentette. Az ASP később Óceániában, valamint a Dominikai Köztársaságban és Haitin is megjelent. A tanulmány szerint a betegséget az Antarktisz kivételével valamennyi kontinensen kimutatták.
A vírus felépítése és szaporodása
Az afrikai sertéspestis vírusa egy nagyméretű, kettős szálú DNS-t tartalmazó vírus. Az Asfivirus nemzetség és az Asfarviridae család egyetlen ismert tagja. Genomja megközelítőleg 170–190 ezer bázispár hosszúságú, és vírustörzstől függően mintegy 150–200 fehérjét kódol. Ezek között legalább 68 szerkezeti és több mint száz nem szerkezeti fehérje található. Számos vírusfehérje pontos működése azonban még nem ismert, ami a hatékony és biztonságos vakcinák fejlesztését is megnehezíti.
A vírusrészecske többrétegű szerkezetű. Külső burkolatból, ikozaéderes kapszidból, belső membránból, fehérjeburokból és a vírus genetikai állományát tartalmazó központi nukleoidból épül fel. A p72 nevű fehérje a kapszid egyik legfontosabb alkotóeleme, és a vírustörzsek genetikai osztályozásában is szerepet játszik. A CD2v néven is ismert pEP402R fehérje hozzájárul a vörösvértestek vírushoz kötődéséhez, az immunrendszer befolyásolásához és a virulencia fokozásához.
A vírus elsősorban a monocitákat és makrofágokat fertőzi, de kisebb mértékben más sejtekben, például endotélsejtekben, fibroblasztokban, neutrofil granulocitákban, máj- és vesesejtekben is képes szaporodni. A gazdasejtbe jutás pontos mechanizmusa még nem teljesen tisztázott. Több lehetséges sejtfelszíni receptor, valamint különböző felvételi útvonalak szerepét is vizsgálják. A genetikai állomány szaporodásának egy korai szakasza valószínűleg a sejtmagban történik, majd a folyamat a citoplazmában, a sejtmag körüli úgynevezett vírusgyárakban folytatódik. Az új vírusrészecskék itt állnak össze, majd exocitózissal, sejtbimbózással vagy apoptotikus testekkel távozhatnak a sejtből. A folyamatot a tanulmány 3. oldalán található ábra szemlélteti.
Genetikai változatosság és virulencia
Az ASP-vírus izolátumait hagyományosan a p72 fehérjét kódoló B646L gén részleges szekvenálása alapján genotípusokba sorolták. A korábbi rendszer huszonöt genotípust különített el, egy újabb javaslat azonban hat p72-csoportot határoz meg. A tanulmány szerint az egyetlen gén alapján történő osztályozás korlátozott lehet, ezért a teljes genomot vagy több genetikai régiót figyelembe vevő módszerek pontosabb képet adhatnak.
Az Afrikán kívüli jelenlegi világjárványért túlnyomórészt a II-es genotípus felelős. Az I-es genotípus korábban főként az első európai és amerikai megjelenésekben játszott szerepet. Kínában azonban az I-es és II-es genotípus tulajdonságait egyesítő rekombináns vírusokat is azonosítottak. Ezek megjelenése új kihívást jelent a járványvédelem és a vakcinák fejlesztése szempontjából, mert a II-es genotípus ellen kialakított védelem nem feltétlenül hatásos a rekombináns változatokkal szemben.
A vírus virulenciáját számos gén és fehérje befolyásolja. A többgénes családokhoz tartozó MGF360- és MGF505-gének, továbbá többek között az I73R, MGF360-9L, F317L és I267L gének részt vesznek a veleszületett immunválasz gátlásában, a vírus szaporodásának támogatásában és a gazdaszervezet védekezésének kijátszásában. Egyes gének eltávolítása mérsékelheti a vírus virulenciáját, ezért a génhiányos változatokat élő, attenuált vakcinajelöltként vizsgálják.
A fertőzés epidemiológiai ciklusai
A tanulmány három alapvető epidemiológiai ciklust különít el: az erdei vagy szilvatikus ciklust, a kullancs–sertés ciklust és a házisertésekhez kapcsolódó ciklust.
Afrika keleti és déli részén a vírus fennmaradásában a varacskos disznók és az üregeikben élő Ornithodoros-óvantagok (úgynevezett lágykullancsok) játszanak központi szerepet. A varacskos disznók általában nem mutatnak klinikai tüneteket, de szöveteikben hosszú ideig fennmaradhat a vírus. A fiatal állatokban átmeneti virémia alakulhat ki, amely lehetővé teszi a kullancsok megfertőződését. A bozótdisznók és a vörös folyami disznók szintén tünetmentesen fertőződhetnek, de szerepük kisebbnek tekinthető.
Az Ornithodoros nembe tartozó óvantagok hónapokig vagy akár évekig hordozhatják a vírust, és szexuális úton vagy a petéken keresztül utódaiknak is továbbadhatják. A tanulmány hangsúlyozza, hogy az ASP-vírus az egyetlen ismert, ízeltlábúak által terjesztett DNS-vírus.
Európában és Ázsiában a vaddisznók kiemelkedő szerepet töltenek be a fertőzés fenntartásában és terjesztésében. A vaddisznók és házisertések közötti kapcsolat, valamint a nem megfelelő járványvédelmi intézkedések elősegíthetik a vírus bejutását az állattartó telepekre. A fertőzés közvetlen állat–állat érintkezéssel, vérrel, testváladékokkal, bélsárral, fertőzött tetemekkel, sertéshústermékekkel, illetve szennyezett tárgyakkal és járművekkel is terjedhet. Az élő állatok és sertéshústermékek illegális mozgatása különösen fontos szerepet játszik az új, egymástól távoli kitörések kialakulásában. A 6. oldalon található ábra ezeket a terjedési ciklusokat és kapcsolódásaikat foglalja össze.
Klinikai formák és kórbonctani elváltozások
Az ASP túlheveny, heveny, félheveny és idült formában jelentkezhet. A túlheveny lefolyást többnyire magas virulenciájú törzsek okozzák. Ilyenkor akár 42 Celsius-fokos láz, étvágytalanság és levertség figyelhető meg, de az állatok előzetes tünetek nélkül is hirtelen elpusztulhatnak.
A heveny forma során 40–42 Celsius-fokos láz, étvágytalanság, elesettség és az állatok összebújása jellemző. A füleken, végtagokon, orron, farkon, nemi szerveken és a has alsó részén kékes elszíneződés jelenhet meg. Gyakoriak a bőr pontszerű vagy nagyobb vérzései, a véres orrváladék, a nehézlégzés, a tüdőödéma, a hányás és a hasmenés. A megemésztett vér miatt a bélsár sötét színű lehet, a vemhes kocák pedig elvetélhetnek.
A boncolás során a heveny forma jellegzetes elváltozása a súlyosan megnagyobbodott, sötét, vérrel telt lép. Gyakori a nyirokcsomók vérzéses gyulladása, különösen a gyomor és a máj környéki, a vese körüli és a bélfodri nyirokcsomókban. Vérzések alakulhatnak ki a vesékben, a belek savóshártyáján, a szív külső felszínén és a húgyhólyagban is.
A félheveny forma tünetei hasonlóak, de rendszerint lassabban alakulnak ki. Az elhullás 30–70 százalék között változhat, és általában a fertőződést követő 7–20. napon következik be. A heveny formában az elhullás gyakran már a 3–7. napon bekövetkezik, és aránya elérheti a száz százalékot.
Az idült formát rendszerint alacsony virulenciájú vírustörzsek okozzák. Ízületgyulladás, bőrelváltozások, lesoványodás, fejlődésbeli visszamaradás és vetélés jellemezheti. A vírus által kiváltott immungyengülés miatt másodlagos bakteriális fertőzések, tüdőgyulladás, mandulaelhalás és több testüreget érintő savóshártya-gyulladás is kialakulhat. Az idült fertőzött állatok járványügyi szempontból különösen veszélyesek lehetnek, mert hosszú ideig hordozhatják a vírust.
A betegség kialakulása és az immunrendszer károsodása
A fertőzés rendszerint szájon és orron keresztül, vagy fertőzött óvantag csípésével következik be. A vírus kezdetben a mandulákban és a környéki nyirokcsomókban szaporodik, majd a nyirokkeringéssel és a vérrel más szervekbe is eljut. Legfontosabb célsejtjei a monociták és makrofágok.
A fertőzés kezdeti szakaszában a vírus gátolja a megfertőzött sejtek programozott sejthalálát, így elegendő időt biztosít saját szaporodásához. Később azonban apoptózist és nekrózist idéz elő a fertőzött, valamint a környezetükben található, közvetlenül nem fertőzött sejtekben is. A makrofágok nagy mennyiségű gyulladáskeltő citokint, többek között IL-1-et, IL-6-ot, IL-8-at és TNF-alfát termelnek. Ez az úgynevezett citokinvihar a limfociták tömeges pusztulását, súlyos nyirokszövet-károsodást és immunszuppressziót okoz.
Forrás: Ruedas-Torres és munkatársai: Pathogenicity and virulence of African swine fever virus
A másik meghatározó kóroktani folyamat a vérzések kialakulása. A gyulladásos citokinek megváltoztatják az erek belső felszínét alkotó endotélsejtek működését, fokozzák az erek áteresztőképességét, és elősegítik a véralvadási rendszer kóros aktiválódását. Ennek következtében szétszórt érpályán belüli véralvadás, vérlemezkefogyás, szöveti ödéma és többszervi vérzés alakulhat ki. A folyamatot a tanulmány 9. oldalán szereplő ábra részletesen bemutatja.
Diagnosztika
Az ASP gyors és megbízható diagnosztikája alapvető fontosságú. A klinikai tünetek és kórbonctani elváltozások önmagukban nem tekinthetők elegendőnek, mert más betegségek, különösen a klasszikus sertéspestis és a súlyos sertés reprodukciós és légzőszervi szindróma, hasonló tüneteket, vérzéseket és magas elhullást okozhatnak.
A hemadszorpciós vizsgálat hosszú ideig alapvető módszernek számított, de speciális laboratóriumot és elsődleges sejttenyészeteket igényel, az eredményre pedig több mint egy hetet kell várni. Emellett egyes vírusváltozatok a CD2v fehérjét kódoló gén hiánya miatt nem okoznak hemadszorpciót.
A leggyakrabban alkalmazott módszerek ezért a vírus genetikai anyagát kimutató molekuláris vizsgálatok. A valós idejű PCR-t a vírus nukleinsavának kimutatásában arany standardnak tekintik. Terjednek az egyszerűbb, gyorsabb izoterm amplifikációs eljárások, így a LAMP-, RCA- és RPA-módszerek is. A CRISPR-alapú technológiák a következő generációs diagnosztikai eszközök ígéretes képviselői.
Az ellenanyagok ELISA-vizsgálattal vagy helyszínen használható gyorstesztekkel is kimutathatók. A heveny fertőzésben azonban az állatok gyakran még az ellenanyag-termelés megindulása előtt elpusztulnak, ezért ezek a vizsgálatok sok esetben kevésbé használhatók.
Védekezés és vakcinafejlesztés
Az ASP elleni védekezés legfontosabb eleme a vírus behurcolásának megelőzése. Ehhez a házi- és vaddisznóállományok rendszeres megfigyelése, a járványvédelmi intézkedések szigorú betartása, a gyors diagnosztika és az állatok, termékek, járművek, illetve eszközök mozgásának ellenőrzése szükséges. Kitörés esetén a fertőzött állatok felszámolása, a telepek fertőtlenítése és a forgalmi korlátozások együtt alkalmazandók. Az oltás önmagában nem helyettesítheti ezeket az intézkedéseket, hanem csak szervezett járványvédelmi program, utólagos ellenőrzés és megfelelő biológiai biztonság mellett használható.
Az inaktivált, alegység-, mRNS-, DNS- és vírusvektor-alapú vakcinajelöltek eddig nem nyújtottak következetes és megbízható védelmet. A legígéretesebb eredményeket az élő, attenuált vírusokon alapuló oltóanyagokkal érték el. Ezek egyszerre válthatnak ki sejtes és ellenanyagos immunválaszt, ugyanakkor biztonsági kockázatokat is hordoznak. Fennállhat a virulencia visszatérésének, a tartós fertőzés kialakulásának, valamint a különböző vírustörzsek közötti elégtelen keresztvédelemnek a veszélye.
Az I177L gén törlésével előállított attenuált vakcinajelölt kísérleti körülmények között erős védelmet és meghatározott dózisoknál steril immunitást biztosított az Eurázsiában keringő virulens törzsekkel szemben. Ezt, valamint egy MGF-géntörlést tartalmazó másik vakcinát Vietnámban engedélyezték. A nem megfelelően ellenőrzött, rossz minőségű oltóanyagok használata azonban súlyos kockázatot jelenthet, mert tartós vagy idült fertőzést okozhatnak, és a vad típusú vírusokkal rekombinálódva új változatokat hozhatnak létre.
Következtetések
A tanulmány szerint az afrikai sertéspestis továbbra is a világ sertéságazatának egyik legsúlyosabb fenyegetése. A vírus összetett felépítése, számos virulenciafaktora és az immunrendszert kijátszó mechanizmusai jelentősen megnehezítik a védekezést. Sok vírusfehérje működése, a védettség kialakulásának pontos mechanizmusa és a hatékony immunválasz feltételei továbbra sem teljesen ismertek.
A betegség hosszú távú visszaszorításához olyan biztonságos és hatékony vakcina szükséges, amelyhez nagy áteresztőképességű DIVA-diagnosztikai módszer kapcsolódik. Ez tenné lehetővé a fertőzött és a vakcinázott állatok elkülönítését. A vakcinázásnak ugyanakkor mindig átfogó járványvédelmi és felszámolási program részeként kell működnie, figyelembe véve az egyes térségek eltérő járványtani és társadalmi-gazdasági viszonyait.
A magyar nyelvű összefoglaló az eredeti tudományos közlemény alapján készült. A tanulmány itt érhető el:
Forrás: Ruedas-Torres és munkatársai: Pathogenicity and virulence of African swine fever virus
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Tudomány
KITEKINTŐ: Az aranysakálok terjedési útvonalai és élőhelyhasználata
Nemzetközi kutatócsoport vizsgálta az aranysakálok terjedési útvonalait és élőhelyhasználatát
Kattintson és látogasson el a FROMMER Fegyverbolt honlapjára.
A tanulmány az aranysakálok (Canis aureus) terjedését, nagyobb területváltoztatásait, felderítő vándorlásait, pihenőhely-választását és új otthonterületeik kialakulását vizsgálta GPS-telemetriai adatok segítségével. A kutatók tizenkét, Olaszországban, Szlovéniában, Horvátországban és Szerbiában megjelölt aranysakál mozgását elemezték. A nyomkövetés 2018 és 2023 között zajlott, a vizsgálat pedig az Alpok–Dinári-hegység, valamint a Pannon-régió egymástól jelentősen eltérő tájaira terjedt ki.
A fénykép illusztráció. Fotó: Jakabfi Zoltán amatőr természetfotós – Agro Jager News
A munka jelentőségét az adja, hogy miközben az aranysakál Európa egyik leggyorsabban terjeszkedő emlősfajává vált, a tényleges terjedési útvonalairól, a hosszabb vándorlások során használt pihenőhelyeiről és az eltérő tájakon mutatott viselkedéséről eddig viszonylag kevés számszerű adat állt rendelkezésre.
A vizsgálat célja és módszere
Az aranysakál európai állománya Délkelet-Európából északi és nyugati irányba terjeszkedik, és mára a kontinens legtöbb országában megjelent alkalmi előfordulóként vagy szaporodó állományt alkotó fajként. A tanulmány szerint a terjedés sikerében több tényező is közrejátszhat. Ezek közé tartozik a nagyobb versenytársak hiánya, a faj változatos és gyakran emberi eredetű táplálékforrásokra is támaszkodó étrendje, az éghajlatváltozás, az erdőirtások, az úthálózat terjeszkedése, valamint az, hogy az aranysakál sokféle élőhelyhez képes alkalmazkodni.
A faj új területeken történő megtelepedése ugyanakkor új ökológiai kapcsolatokat, vadgazdálkodási kérdéseket, állattartási konfliktusokat és járványtani kockázatokat is felvethet. Emiatt a terjedési képesség megértése alapvető a jövőbeni állományváltozások előrejelzéséhez és a megfelelő kezelési döntésekhez.
Ne maradjon le! Kattintson a képre és nézze meg, milyen akciókkal érkezett Magyarországra a Benelli és a Franchi!
A kutatók azt vizsgálták, hogy az egyes sakálok mennyi ideig és milyen távolságra vándorolnak, mennyire egyenes vagy kanyargós útvonalakat követnek, milyen gyakran kelnek át folyókon és autópályákon, illetve milyen területeket választanak pihenésre az állandó otthonterületükön kívül. Összehasonlították az elvándorlást megelőző és az azt követő otthonterületek nagyságát és élőhelyi összetételét is. A kutatás egyik fő kérdése az volt, hogy a nagyobb folyók, autópályák és más, ember által létrehozott tájelemek valódi akadályt jelentenek-e az aranysakálok számára.
A tizenkét megfigyelt sakált befogták, rövid időre elkábították, majd GPS-jeladóval ellátott nyakörvet helyeztek rájuk. A vizsgált állatok között nyolc hím és négy nőstény volt, többségük fiatal, körülbelül egy–két és fél éves egyed. A jeladók összesen 22 707 érvényes helymeghatározási adatot szolgáltattak, több mint 98 százalékos átlagos mérési sikerrel.
A mozgásokat négy fő kategóriára osztották. Otthonterületi mozgásnak tekintették azokat az időszakokat, amikor az állat tartósan ugyanabban a térségben maradt. Felderítő vándorlásnak minősült, amikor legalább egy napra elhagyta otthonterületét, majd oda visszatért. Elvándorlásról akkor beszéltek, amikor az állat elhagyta korábbi területét, és egy másik térségben alakított ki új otthonterületet. Külön csoportba kerültek a befogást közvetlenül követő mozgások.
Az útvonalak elkülönítését térinformatikai klaszterezéssel végezték, majd egy másik mozgáselemzési módszerrel és vizuális ellenőrzéssel is megerősítették.
Az elvándorlások és a nagyobb területváltoztatások
A tizenkét sakál közül hét egyednél összesen kilenc elvándorlási eseményt azonosítottak. Négy rövid, egy–két napig tartó elvándorlás történt, míg öt hosszú vándorlás 17–61 napig tartott. Az események az év különböző időszakaiban jelentkeztek, bár nyáron ritkábban fordultak elő.
A legtávolabbra egy Szlovéniában megjelölt, SL4 azonosítójú sakál vándorolt. Szlovéniából a horvát tengerpart térségén keresztül haladt, nagyrészt egyenes vonalú útvonalon. Főként erdős, ritkán lakott területeket használt, majd az Adriai-tenger közelében fekvő, erdőkkel és gyepekkel borított fennsíkon telepedett meg.
Egy Horvátországban jelölt egyed és egy szlovéniai sakál szintén hosszú, viszonylag egyenes, északi irányú útvonalat követett. A horvát sakál 572 méteres szintkülönbséget leküzdve alacsonyabban fekvő mezőgazdasági és cserjés területre jutott, falvak közelében. A szlovéniai SL2 ezzel szemben átkelt az Alpokon, és Ausztriába jutott. Útja során 1908 méteres tengerszint feletti magasságot is elért, miközben hegyvidéki területeken, völgyeken és településeken haladt keresztül.
A szerbiai egyedek egészen más jellegű, sík vagy enyhén dombos, mozaikos tájakon mozogtak. Két sakál Belgrád térségéből keleti irányba, a román határ és a Duna felé indult, majd eltérő útvonalakon visszatért. Mindketten átkeltek a körülbelül 300 méter széles Száván, egyikük pedig kétszer a mintegy 600 méter széles Dunán is átúszott. Mozgásuk során nagyvárosok külvárosi területeit is érintették.
Az új honlapon mintegy 965 fegyvert érhetünk el. A legújabb modellektől kezdve az akciós, az outlet fegyvereken át, a KONUS termékeivel bezáróan válogathatunk. Kattintson a képre és tájékozódjon!
A rövid elvándorlások során az állatok általában egy-két nap alatt jutottak át egy másik térségbe. Az olaszországi IT2 kétszer is területet váltott, végül egy szlovéniai város körüli mozaikos tájban, a Vipava-völgyben telepedett meg. A szerbiai SR1 a Száva egyik kanyarulatát követve és egy falu mellett elhaladva jutott új területére. A rövid elvándorlások során a kutatók nem azonosítottak külön pihenőhelyeket, ami arra utal, hogy az állatok ezeket az utakat megállás nélkül vagy csak nagyon rövid megszakításokkal tették meg.
A folyók és autópályák általában nem jelentettek komoly akadályt. Öt sakál rendszeresen keresztezett autópályákat, egy egyed esetében 21 átkelést is rögzítettek. A megfigyelések alapján még a nagy folyók, a széles közlekedési folyosók, a magashegységi területek és a települések sem feltétlenül állítják meg a terjedő sakálokat.
Felderítő vándorlások
A kutatók összesen 48, az otthonterületen kívülre vezető, majd oda visszatérő felderítő vándorlást azonosítottak tizenegy sakálnál. Egyetlen egyednél nem figyeltek meg ilyen mozgást. A felderítő vándorlások átlagosan csaknem öt napig tartottak, az állatok pedig átlagosan valamivel több mint tíz kilométerre távolodtak el otthonterületüktől.
Két különösen hosszú felderítő vándorlást is rögzítettek. Az egyik állat több mint 32 napig maradt távol, és 24,36 kilométerre jutott korábbi területétől. Bár a GPS-adatok alapján nem lehetett megállapítani, hogy új otthonterületet alakított-e ki, későbbi kameracsapdás felvételek igazolták, hogy hosszabb ideig a térségben maradt.
Egy másik sakál hat nap alatt 37,75 kilométerre távolodott el, majd visszatért eredeti otthonterületére. Ezek a mozgások kiterjedésük alapján akár sikertelen vagy félbeszakadt elvándorlási kísérletként is értelmezhetők.
A vizsgálat nem talált minden állatnál egyértelmű, közvetlen kapcsolatot a felderítő vándorlások és a későbbi elvándorlás között. Csak két sakálnál figyeltek meg jól elkülöníthető, elvándorlást megelőző felderítő mozgásokat. Ez arra utal, hogy az aranysakálok egy része előzetes területfelderítés nélkül is elindulhat új élőhelyet keresni.
Más egyedek ugyanakkor több korábbi felderítő vándorlást vagy elnyújtott területhasználatot mutattak, így elképzelhető, hogy a környezet előzetes felmérése kevésbé egyértelmű formában mégis szerepet játszott a döntéseikben. A szerzők szerint a fiatal állatok ilyen mozgások során információt gyűjthetnek a szomszédos élőhelyekről, a táplálékról, a takarásról és az esetleges veszélyekről.
A jelentősebb területváltoztatások többsége kétévesnél fiatalabb egyedekhez kapcsolódott. Egyes elvándorlások a kölyöknevelési időszakra estek, amikor a korábbi alomból származó, családi csoportban maradt segítő egyedek elhagyhatják születési területüket.
Más esetekben a párzási időszak, egy társ elvesztése, a vadászat vagy a közúti elhullás következtében kialakuló társas zavarok is ösztönözhették az elvándorlást. A szerzők ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy a vizsgált egyedek kis száma miatt ezek az összefüggések nem tekinthetők véglegesnek.
A pihenőhelyek használata
A kutatók kilenc sakálnál összesen hetven, az otthonterületen kívüli mozgásokhoz kapcsolódó pihenőhelyet elemeztek. Ezek közül 38 felderítő vándorlásokhoz, 28 hosszú elvándorlásokhoz, négy pedig a befogás utáni mozgásokhoz tartozott.
A felderítő vándorlások során használt pihenőhelyeken az állatok hosszabb ideig maradtak. A tartózkodás középértéke 77,7 óra volt, míg az elvándorlás közbeni megállóhelyeken csak 43,2 óra.
A hosszú elvándorlások során azonban a sakálok sokkal következetesebben ragaszkodtak az adott pihenőhelyhez. A helyhűség középértéke 98 százalék volt, szemben a felderítő vándorlások során mért 66 százalékkal. Az elvándorlás alatti pihenőhelyektől az állatok általában csak 420 méterre távolodtak el, míg a felderítő vándorlások idején 1,6 kilométeres utakat is tettek a pihenőhely körül.
Ez a viselkedés arra utal, hogy az elvándorló sakálok fokozott kockázatot érzékelhetnek az ismeretlen területen. Rövid időre megállnak, de a pihenés alatt szorosan a kiválasztott hely közelében maradnak. A felderítő vándorlások során használt helyek ezzel szemben inkább ideiglenes központként működnek, ahonnan az állatok rendszeresen nagyobb körutakat tesznek, majd visszatérnek.
A pihenőhelyek átlagos sugara körülbelül 285 méter volt. A nappali és éjszakai használat aránya jelentősen eltért az egyedek és a helyszínek között, de ebben nem mutatkozott számottevő különbség a felderítő vándorlások és az elvándorlások között.
A pihenőhely-választást nem egyetlen élőhelytípus határozta meg, hanem a mezőgazdasági területek, utak, vízfolyások, települések és a domborzat egymással összefüggő hatása.
Az utak közvetlen közelében a sakálok kerülték a mezőgazdasági területeket. Mintegy 410 méteres távolságon túl azonban már előnyben részesítették azokat. Ez valószínűleg azzal magyarázható, hogy az utaktól távolabb fekvő mezőgazdasági területek szegélyei egyszerre biztosíthatnak takarást és táplálkozási lehetőséget, miközben kisebb az emberi zavarás.
A mezőgazdasági területeken kívül a sakálok inkább az utakhoz közelebbi pihenőhelyeket választották. Az utak ilyenkor mozgási folyosóként vagy táplálkozóhelyként szolgálhattak.
A városi területeken kifejezetten előnyben részesítették a vízhez közeli pontokat. A kisebb vízfolyások és csatornák ezekben a környezetekben takarást és biztonságos közlekedési útvonalat biztosíthatnak. A pihenőhelyek kiválasztásának valószínűsége a tengerszint feletti magasság növekedésével csökkent, vagyis a sakálok helyi szinten inkább az alacsonyabban fekvő térségekben álltak meg. Az erdők jelenléte önmagában nem gyakorolt egyértelmű pozitív vagy negatív hatást.
Az új otthonterületek kialakulása
A tizenkét állatnál összesen húsz otthonterületet határoztak meg. Ezek nagysága 1,6 és 91 négyzetkilométer között változott, középértékük 11,27 négyzetkilométer volt.
Az Alpok–Dinári-hegység térségében élő sakálok új otthonterülete általában nagyobb volt a kiindulási területnél. Ebben a csoportban az átlagos otthonterület 15,16 négyzetkilométerről 30,25 négyzetkilométerre növekedett. Ezzel szemben a pannon térségben mindhárom értékelhető elvándorló sakál kisebb területet alakított ki: az átlag 17,97 négyzetkilométerről 8,67 négyzetkilométerre csökkent.
A legnagyobb növekedést egy Olaszországban jelölt egyednél mérték, amelynek területe az első elvándorlás után 11,41-ről 41,65 négyzetkilométerre, majd a második elvándorlás után 91,14 négyzetkilométerre nőtt. A pannon térségben ezzel szemben az egyik sakál otthonterülete 11,09-ről mindössze 1,6 négyzetkilométerre csökkent.
Az élőhely-összetételben nem jelentkezett minden egyedre érvényes változás. Több sakálnál csökkent a lombhullató erdők aránya, miközben nőtt az összetett művelési szerkezetű mezőgazdasági területek szerepe. Az Alpok–Dinári-hegység sakáljainál az új területeken gyakran nagyobb arányban jelentek meg a gyepek és legelők.
A pannon sakálok kisebb új otthonterületei részben azzal magyarázhatók, hogy mozaikosabb, településekhez közelebbi, feltehetően több táplálékot kínáló élőhelyekre kerültek. A hegyvidéki állatoknak viszont a nyíltabb és töredezettebb élőhelyeken nagyobb területet kellett használniuk.
Következtetések
A tanulmány alapján az aranysakál rendkívül alkalmazkodóképes faj, amely természetes és ember által jelentősen átalakított tájakon egyaránt képes nagy távolságokra eljutni. A folyók, autópályák, települések, magashegységi térségek és a farkasok által lakott élőhelyek sem jelentenek minden esetben áthatolhatatlan akadályt.
Az állatok útvonalai országhatárokon és különböző sakálállományok területein is áthaladtak, ami elősegítheti a genetikai kapcsolatok fennmaradását és új populációk kialakulását.
Az elvándorlások formája régiónként különbözött. Az Alpok–Dinári-hegység sakáljai inkább egyenesebb, látszólag céltudatos útvonalakat követtek, míg a pannon egyedek kanyargósabb mozgást mutattak. A szerzők szerint ez összefügghet a táj szerkezetével, a farkasok jelenlétével és az állatok kockázatérzékelésével, de az alacsony mintaszám miatt ezt további kutatásokkal kell igazolni.
Az elvándorlás alatti rövid, szorosan használt pihenőhelyek a kockázatérzékeny viselkedés jelei lehetnek. A pihenőhely-választást nem egyszerűen a természetes vagy emberi környezet előnyben részesítése határozta meg, hanem a takarás, az emberi zavarás, a táplálékforrások, az utak, a víz és a domborzat közötti összetett egyensúly.
A vizsgálat legfontosabb következtetése, hogy az aranysakál terjedése nem írható le egyetlen, minden térségre érvényes mintával. Az egyedek eltérő stratégiákat alkalmaznak, és mozgásukat a táj szerkezete, az élőhelyek összetétele, az emberi jelenlét, valamint feltehetően a nagyobb ragadozók előfordulása együttesen alakítja.
A kutatók ezért a jövőben a farkasok jelenlétének pontosabb bevonását, valamint nagyobb számú sakál hosszabb távú nyomon követését tartják szükségesnek.
A magyar nyelvű összefoglaló az eredeti tudományos közlemény alapján készült. A tanulmány itt érhető el:
Jakabfi Zoltán amatőr természetfotós Facebook oldala itt érhető el
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Tudomány
A MATE kutatói igazolták Pablo, a híres kistigris szibériai származását
A Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem (MATE) Genetika és Biotechnológia Intézetének munkatársai minden eddiginél részletesebb vizsgálatnak vetették alá a kalandos előéletű kistigris, Pablo genetikai mintáit.
A Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem (MATE) Genetika és Biotechnológia Intézet, Genetika és Genomika Tanszék munkatársai minden eddiginél részletesebb vizsgálatnak vetették alá a kalandos előéletű kistigris, Pablo mintáit. A kutatóknak az összehasonlítás alapját képező genetikai adatbázist is maguknak kellett létrehozniuk a pontos eredmény érdekében.
fotó: Fővárosi Állat-és Növénykert
Bár az első genetikai elemzések (ADMIXTURE) még arra utaltak, hogy akár nagyszülői szinten is történhetett hibridizáció (alfajok közötti keveredés), ez ellentmondott a főkomponens-analízis (PCA) eredményének, amely egyértelműen a szibériai csoportba sorolta a nagymacskát. Az ellentmondás miatt a MATE kutatói a genomikai elemzést újrafuttatták az elejétől.
Ábra: MATE
Kiderült, hogy a referencia-panelben szereplő két alfaj (a mára kihalt kaszpi tigris és a vadonból eltűnt, ma már csak fogságban élő dél-kínai tigris) genomja okozták a galibát. A kizárólag múzeumi, ősi DNS-ből (aDNS) származó minták rossz minősége hibákat vitt a rendszerbe, ami torzította a keveredési képet. Miután a DNS bankban lévő gyengébb minőségű archív minták adatainak elhagyásával a PCA és az ADMIXTURE már egybehangzó eredményt adott.
Pablo genetikai helyzete a tigrisalfajok között (3D PCA). Ábra: MATE
A MATE vizsgálatai megerősítették: Pablo tisztán a szibériai/amur alfajhoz tartozik, más alfajjal való hibridizáció nem mutatható ki. Pablo jelenleg a Veresegyházi Medveotthon boldog és ifjú lakója, a látogatók hatalmas kedvence, jövőbeni sorsáról az otthon szakemberei döntenek majd.
A vizsgálat kiválóan példázza a MATE Genetika és Biotechnológia Intézetében zajló nemzetközi szintű, precíziós genomikai munka gyakorlati és természetvédelmi jelentőségét.
Horgászat
Már 7000 éve halakat telepítettek a norvég hegyvidéki tavakba
A legújabb norvégiai kutatások szerint már Kr. e. 5000 körül halakat telepítettek a magashegyi tavakba.
Kattintson és látogasson el a FROMMER Fegyverbolt honlapjára.
A tanulmány a norvégiai Jotunheimen hegységben található Tesse-tónál feltárt kőkorszaki halcsapdákat vizsgálja. A kutatók szerint a leletek arra utalnak, hogy a mezolitikus vadász-halász-gyűjtögető közösségek már Kr. e. 5000 körül tudatosan telepítettek halakat, mindenekelőtt sebes pisztrángot a korábban hal nélküli magashegyi tavakba. Ez az emberi környezetalakítás és erőforrás-gazdálkodás egyik rendkívül korai példája lehet.
A norvégiai Jotunheimen hegység. Fotó: Google
A jégkorszak végét követően, körülbelül Kr. e. 8000-re Norvégia középső hegyvidéki területei jégmentessé váltak. A magashegyi vízrendszereket azonban meredek folyószakaszok és vízesések választották el az alacsonyabban fekvő vizektől, ezért a halak természetes úton nem tudtak feljutni ezekbe a tavakba. A Tesse-tó 854 méterrel a tengerszint felett fekszik, és kifolyója, a Tessa folyó több olyan akadályt tartalmazott, amely megakadályozta a halak természetes vándorlását.
A tó medrében 2022-ben négy állandó halcsapda maradványait tárták fel. A szerkezeteket főként vékony erdeifenyő-, kisebb részben nyír- és fűzkarókból építették. A karókon vágásnyomokat, hasításokat és lehetséges kötözési nyomokat azonosítottak. A legjobb állapotban fennmaradt csapda egy körülbelül 3,5 méter átmérőjű kamrából, valamint a halakat abba terelő vezetőkerítésből állhatott. A függőleges karók valószínűleg fonott vagy rácsos falat tartottak, a ferdén levert karók pedig a szerkezet megerősítését szolgálták.
A radiokarbonos és dendrokronológiai vizsgálatok alapján a legrégebbi csapdák Kr. e. 5000 körül készültek. Egy másik csapdát Kr. e. 3850-re, egy továbbit pedig Kr. e. 2700 körülre kelteztek. Bizonyos karókat mintegy tizenkét év különbséggel vágtak ki, ami azt jelzi, hogy a halászati létesítményeket rendszeresen javították és karbantartották. A csapdák használata tehát legalább 2300 éven keresztül folytatódhatott.
A kutatók több érvvel támasztják alá, hogy a pisztrángokat emberek telepítették a hegyi tavakba. A természetes felvándorlást vízesések akadályozták, a madarak általi ikraszállításra pedig nincs meggyőző bizonyíték. Emellett a magashegyi tavakban szinte kizárólag sebes pisztráng fordult elő, miközben az alacsonyabban fekvő vizek jóval fajgazdagabbak voltak. A szerzők szerint ezt az egységes elterjedési mintázatot leginkább a tudatos emberi betelepítés magyarázza.
A halakat feltehetően a folyórendszereken belül, fokozatosan szállították egyre magasabbra. Élő példányaik kifogására a csapdák is alkalmasak lehettek, szállításukhoz pedig állatbőrből készült tömlőket használhattak. A tanulmány hangsúlyozza, hogy a telepítés komoly ökológiai ismereteket és hosszú távú tervezést igényelt: az új állományoknak akár több évtizedre is szükségük lehetett ahhoz, hogy jelentős mennyiségben halászhatóvá váljanak.
A haltelepítés gyakorlati célja valószínűleg az volt, hogy biztonságos és kiszámítható élelmiszerforrást hozzanak létre a hegyvidéki vadászterületeken. A rénszarvas- és jávorszarvasvadászat eredményessége bizonytalan volt, míg a halak friss, tápláló és viszonylag könnyen megszerezhető táplálékot biztosítottak. Ez lehetővé tehette, hogy nagyobb közösségek hosszabb ideig tartózkodjanak a hegyekben, és közben más nyersanyagokat, például prémeket és kőeszközök készítésére alkalmas anyagokat is gyűjtsenek.
A tanulmány legfontosabb következtetése, hogy a mezolitikus vadász-halász-gyűjtögetők nem csupán alkalmazkodtak a természethez, hanem tudatosan és tartósan át is alakították környezetüket. A sebes pisztráng betelepítése a szerzők szerint akár az élelmiszer-termelés egyik korai formájának is tekinthető. A felfedezés ezért megkérdőjelezi azt az egyszerű felosztást, amely szerint csak a földművelő társadalmak voltak képesek összetett erőforrás-gazdálkodásra, míg a vadászó-gyűjtögető közösségek pusztán a természetben rendelkezésre álló javakat használták fel.
Összességében a Tesse-tó halcsapdái és a környező magashegyi lelőhelyeken talált halcsontok egy jól megtervezett, hosszú távú ökológiai beavatkozás bizonyítékai. A kőkorszaki közösségek korábban hal nélküli tavakba telepítették be a pisztrángot, majd tartós halászati rendszereket alakítottak ki az állomány hasznosítására.
A magyar nyelvű összefoglaló az eredeti tudományos közlemény alapján készült. A tanulmány itt érhető el:
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Az ORFK válaszolt: jogok és kötelezettségek a gerle- és galambvadászat kapcsán
Alapos locsolást kapott északkelet, végre országszerte esett
KITEKINTŐ: Szlovákia – Három ország 70 fiatal lövésztehetsége vett részt a nemzetközi M-800-as versenyen
Interjú Izeli Róbert hivatásos vadásszal
Kárenyhítési előleg igényelhető a tavaszi fagykár és a jégesőkár után
Bulin István: Harminc év elteltével – őzbakvadászat Vas vármegyében
Vadveszély az utakon – Mit kell tennünk, ha elütöttünk egy vadat?
Rendkívüli aszály sújtja a halgazdaságokat: már 1588 hektár halastó száradt ki
KITEKINTŐ (Szlovákia): Értékes vadásztrófeákat loptak egy vadászházból
KITEKINTŐ: Bulgária – Rókák lepik el Szófiát
“A sörétek a palatetőn pattognak, közvetlenül az udvarunk mellett” – vadászok miatt bosszankodnak Kiskundorozsmán
FEGYVERMESTER: Először Magyarországon a Benelli Lupo 6 mm Creedmoor
KITEKINTŐ: Az aranysakálok terjedési útvonalai és élőhelyhasználata
Aranysakálra várt, vaddisznókant ejtett el a 6 mm Creedmoorral
Dr. Bencsik András a Vidék- és Településfejlesztési Minisztérium területi közigazgatásért felelős államtitkára
Lakócsa: Somogy vármegyei házisertés-állományban igazolta a Nébih az ASP jelenlétét
Tiszteletet a vadászoknak a közösségi médiában!
Ritka szerencse a Fízkút Vadásztársaság területén: fehér borz került terítékre
FEGYVERMESTER: A 6 mm-es és a 6,5 mm-es Creedmoor-lőszerek, valamint azok BC-értékei
