A híres Kilenclyukú híd után, visszafelé Debrecennek, balkéznek esik a híres csárda. Ez, meg lejjebb, már Debrecen alatt, a Látóképi Csárda az, ahol még a betyárok is megfordultak. Régi falak ezek, régi idők titkait őrzik, ahogyan őrzik a titkokat a manók is. Hubert, a hátizsákja tetejére felkötözte a vadludat és igyekezett hazafelé. Fáradt volt, de ragyogó zsákmányának rettentően örült. Tempósan haladt keresztül Hortobágy községen, mert nemcsak a pusztát, hanem községet is így hívták. Nem tetszett neki, hogy az egész puszta hangos a vadludaktól és a darvak is meglehetősen alacsonyan szálltak. Komisz szél cibálta meg-meg a magasabb füveket. Megfordult az idő!

Gyenese Emese: Sakál a hortobágyi tavaknál

A hortobágyi ember nagyon büszke a pusztára és nehezen hagyja el. Jobbára, ide csak születni lehet, mert az számít igazán hortobágyinak, de vannak, akiket elfogadnak, pedig nem is itt születtek. Csendes, de szókimondó népek lakják szerte körbe a Hortobágyot. Akkora, hogy három megyébe is elnyúlik. Északon Heves, keleti részein Hajdú-Bihar, míg nyugatról Jász-Nagykun-Szolnok megyét is elfoglalja. szóval mondhatjuk, hogy Szolnok után hamar elérjük. Fel, Debrecennek, olyan nagy legelők és rétek vannak, amelyeken annyi, de annyi falka és gulya elfér, hogy kimondani is sok. A juhnyájakra szokták volt mondani, hogy falka és Hubert sose felejti el, amikor vendégségben volt, lent, Nádudvaron. A városból gyalog vittek ki, úgy 300-350 birkát. A juhász fia, aki az egyetemről akkor ment haza segíteni, magával vitte a jóbarátját is. Persze vitték azok a drankákat, meg mindent, ami az egész nyári legeltetéshez kellett, csak éppen elfelejtettek szólni a szomszédnak, hogy az apjáék megindultak Nádudvarról.

Mikor aztán a nagy kilencszázas nyáj észrevette a kisebbet, azok meg emezeket, alig bírták a kutyákkal megállítani, hogy össze ne menjenek. Úgy volt az, hogy egyszer csak azt vette észre a juhász, hogy a nagy falka megmozdul, akik meg „lábon” jöttek, ott meg arra lettek figyelmesek, hogy a nyáj irányt váltott és megszaporázták a lépést. Annak aztán fele se volt tréfa! Amikor ez megesik, mert az ilyen azért csak-csak előfordult, akkor nincs mit tenni, egyesével kell kiválogatni, melyik juh kié? Sok munka, meg persze idő. De azok az öreg pásztorok se ma kezdték a szakmát, s a juh minden rezdülését ismerve, tudták, hogy kell a falkát kiverni a sodrából. Persze kutya nélkül nem sikerült volna. Ahogy vadászni, úgy pásztorkodni se lehet kutya nélkül és a pumi, a mudi, meg a puli a legjobbak a terelésre. Azok egy része olyan fogas és úgy hallgat a gazdájára, hogyha kell, még a csillagot is lehozná az égről. Az, hogy a birkát megforgatja, hogy mindent megcsinál, amit a juhász kér tőle, még csak-csak megszokott. De vannak közöttük olyanok is, amelyek a vad, szilaj szürke marhával is boldogulnak. S bár sok száz kilós is a szürke marha, a kis mudi meg úgy 10 kg körül van.

A mudi, Hubert legkedvesebb pásztorkutyája, amely talán ma is a legritkább fajták között szerepel. Onnan lehet megismerni, hogy feltűnően hegyes az orra és hegyesek a fülei. Jobbára feketék, de van egy igen ritka változata, a cifra mudi. A háború után csaknem kipusztult, de a Hortobágyon is voltak emberek, akik annyira ragaszkodtak a hagyományokhoz, a kutyáikhoz, hogy azért csak, csak maradt egy-két kutya, amellyel sikerült újra indítani a fajtát. Egyébként vaddisznóvadászatra is meg lehet tanítani és még a kotorékmunkára is kiképezhető. Bár erről már inkább Arthur mesélt Hubertnek, mert ő többet utazott.

Hubertet azonban ez nem zavarta, mert még fiatal volt és nem igen vágyott messzebbre. Szerette nagyon Magyarországot. Ahová azonban vágyott, azok a környező országok, mert nagyon szerette a népművészetet és a különféle népek konyháit, szokásait. Szóval elmondhatjuk, hogy Hubert szerette a hasát, bár ez nem látszott meg rajta.

Hogy is látszódott volna meg rajta? Hubert ugyanis rengeteget mozgott. Mindig volt valami feladata és ha nem vadászott, ami nagy ritkaságnak számított, akkor legfőképpen madarászkodni szeretett. A távcső, ha kellett, ha nem a nyakában lógott és a kis könyv, ami most is ott van a táskájában, már szinte rojtos, elmaradhatatlan kelléke volt a túráinak.

Hubert, míg mi itt beszélgettünk, derekasan tartotta az irányt és elérte a vadászházat. Az utcán már nem tudott úgy körbenézni, de nem is törődött vele, hogy milyen nagy idő jön fel. Sietett és miután megkoppózta a ludat, tehát forró, lobogó vízben megmártotta, leöntötte egy nagy vájlingban, ami végeredményben olyan, mint egy lavor, csak szélesebb és az alja keskeny, takarosan kihúzta az összes tollát. Na, most azt nem egyesével tette, hanem a forró vizes tollat, a hüvelykujját erősen rányomva, szinte tisztára tudta koppasztani. Persze, a nagy karevező tollak a szárnyánál, már komoly munkát jelentettek a manónak, de azokat is ki kellett húzni. A nyakát szépen óvatosan, aztán a fején is körbe meg kellett takarítani. Szó nem lehetett róla, hogy nyúzza, mert a libasült csak a bőrével jó és a leves is úgy finom. Na, most ott volt még a lába, amire jobban kellett vigyázni, de azzal sem volt sok baj, mert, ahogy megmártotta a koppóvízben, a külső bőrréteget szépen le lehetett húzni. A körmöket levágta és hideg tiszta vízbe kerültek azok is. Ott volt már a combja, a szárnya, aztán sorban, ahogy bontotta szét a ludat Hubert. A csőrét levágta, de a nyelvét megkaparva az is ment a többi falathoz. Mikor levágta a mellehúsát, akkor ott volt még a háta. Szépen tisztán dolgozott. A vad tisztes távolból került terítékre és mondhatjuk úgy is, ahogy szokták mondani a vadászaton, hogy ajándéknak is jó, mert nem volt szétlőve. Legvégül már csak a májat, a szívét és a zúzáját kellett csak megtakarítani!

Sokat nem is szöszmötölt vele és egy fazék hideg vízben odatette főni. Még egy öreg majsai nénitől tanulta Hubert, lent, amikor vendégségben volt Ferdinándnál Ksikundorozsmán, hogyan is kell vadlúdból sültet és levest készíteni.

Sokat törte a fejét Hubert, hogyan ossza el, de abban maradt, hogy a két nagy combból, a melle húsából és a nyakából is sültet készít. A többiből meg főz egy igazi libalevest. Azt a kevés hájat, amit össze tudott szedni, betette egy nagy fazék aljába. A húsokat bevagdosta és alaposan megsózta. Azon kívül semmit nem tette bele. Lassú tűzre feltette, majd kristálytiszta, hideg vízben odatette a maradék húst. A szárnyakat, a nagy hátat, a farrészt, a zúzát, a szivet, aztán észrevette, hogy ott a máj, amit gyorsan áttett a sülthöz. Szépen lassan odatett mindent, ceruzavékony lángon főtt minden. A hűtőben, a vadászház hűtőjében minden volt. csak rakta egy tálba: sárgarépa, burgonya, zöldség, aztán a zöldje, zeller, de karalábét is lelt, egy gerezd fokhagyma és persze vöröshagyma! Füzéren lelt (talált) szárított fűszerpaprikát, de akadt ott még egy paradicsom is, amit egészbe rakott oda. Mikor felfőtt a leves, mindent takarosan belerakott. Keresett még szemes borsot és igen megörült, amikor egy kis üvegben szerencsendió virágra bukkant! Na, akkor még ebből is egyet! A levessel több gondja nem volt, a hús is lassan kezdett áthevülni és olyan a libazsír, mint a legfinomabb vaj, hogy igen hamar megolvad.

Gyenese Emese: Sakál a hortobágyi tavaknál

Hubert ezt a hortobágyi vadászházat nagyon élte, hiszen akár hova nyúlt, minden volt ott. A konyhában nem tudott olyat kigondolni, amit ne tudott volna megfőzni! Egyszerűen az a mennyiségű zöldség, gyümölcs amit ott felhalmozott a házigazdája, felvette a legjobb vadászházakkal is versenyt. Bár nem volt akkora, mint mondjuk, a budakeszi vadászház, de, hogy a konyhája versenyezhetett vele, az már biztos! S persze tegyük hozzá, hogy mi, itt kint vagyunk a Hortobágyon, mindentől messze. A főváros legszebb piacai, áruházai, a legjobb boltjai, azok száz kilométeres távolságra vannak.. de ez nem baj, mert itt terem a legjobb szilva és itt lehet a legjobb füstölt sonkákat, kolbászokat, szalámikat megtalálni, amelyeket hátul, az északi oldalra nyíló kamraablakok alatt érlelnek meg az emberek… s mi több… itt vannak a legfinomabb fagyos, sózott szalonnák is, amelyek soha nem kerülnek a boltok polcaira… Itt teremnek a legjobb sziki csiperkék, ilyentájt meg tele van a határ lilatönkű pereszkével és olyan halat hoztak be a halászok a minap, hogy nem győzték sütni a hortobágyi csárdában, meg Látóképen, mert úgy fogyott.

Már minden főtt, minden a helyén volt, amikor a nagy lilakáposztát, amiben az előbb, majd felbukott, csak elkezdett felszelni. A liba mellé csak kell káposzta is. Na, most egy percet sem kísérletezett. Minden úgy csinált, ahogy az öregház régi lakójától tanult el Peszere-pusztán. A legyalult káposztát, amit mindig úgy forgatott, hogy jó hosszú szálak legyenek, alaposan besózta és félretette. A lábasban, zsíron, karamellt készített, amin megsütötte a köménymagot, majd a szálasra vágott hagymát és úgy tette bele a sótól alaposan kicsavart káposztát. Így párolta meg, aminek a titkát nem árulta el senkinek. Ez a legfinomabb receptjeinek az egyike volt, amit csodák, csodájára Malvinka is tudott. Egyszer meg is kérdezte tőle, hogy lehet ez, de Malvinka ahogy szokott, nagyon titokzatos volt és mivel nem akarta magától elmondani, hát Hubert udvarias volt és nem kérdezősködött többet! Sose felejti el, mert Arthur is ott volt, aki csak úgy pipázás közben, a nagy hintaszékből megszólalt!

• Hubert! Tanuld meg! Úri manó sohasem kérdez, nem csodálkozik és persze, sohasem siet!

Ez utóbbiban, na meg a többiben is, volt még némi kivetnivaló, de Hubert törekedett arra, hogy ezeket mindig betartsa. Forgatta a húsokat, döfködte, kóstolta a levest. Ez az, ami Hubertnek mindig tetszett. Jaj, nagyon szeretett főzni és ha tehette, el is vállalta. Azért vadászni jobban szeretett, de a főzés, a vadak előkészítése, nyúzása, koppasztása hozzátartozott ahhoz, hogy valaki vadász legyen. Enélkül nincs is értelme. Hubert, ugyanis úgy tanulta, hogy ami vadat elejtünk, azt el is kell készíteni!

Mikor már minden szépen főtt, rendben volt a konyha és maga után össze is takarított, mert a sok pucolás, hámozás, azért el lehet képzelni, hogy mekkora piszokkal járt. Úgy, azt a szép konyhát, nem lehetett hagyni és hiába lett volna a sok finom falat, ha maga után annyi mosatlant és rendetlenséget hagy.

Mikor a kötényében kilépett az udvarra a fellegek már ott tornyosultak szinte felettük. A sötét, ólomszürke ég nem jelentett semmi jót és olyan alacsonyan járt a liba, hogy a kúpcserepet egy-egy, a hasával, szinte csaknem leverte. Kavargott ott a daru is és a verebek is inkább itt, a ház előtti bokrokon gubbasztottak. Az etetőjük szépen feltöltve, de azon már madár egy szál se volt. Teleették magukat. Mindenki az estére készült. Eközben innen úgy 80-100 kilométerre, a geszti kastély belső udvarán, Arthur bácsi is kiállt és errefelé nézett. Nagyon nem tetszett neki, amit látott, mert akkora felhő érkezett Hortobágyra, hogy odalátszott. Akár hisszük, akár nem, a nyári nagy tűz is, a nagy fekete füstje is látszódott. Sőt, a szagát is elhozta. Odalátszott a zsadányi határig. Huebrt egyáltalán nem hitte, de a kastélyba befelé menet, kint Orosi-pusztán, a titkos öreg kútnál, az orosi juhász is azt mondta Arthurnak, hogy minden bizonnyal úgy van…már pedig az a juhász igencsak tudja, hogy mit beszél…

Látóképet ekkor már régen elhagyta Hubert vendéglátója, Ferenc, aki, ha nem is bosszankodott ezen az időn, de megjegyezte, hogy a fene enné meg, hát egy kicsit még kitarthatna, mert akkor könnyebben kiérne a vadászházhoz. Szokásához híven a hátizsákjában Debrecen legfinomabb csemegéi voltak takarosan összecsomagolva. Volt ott egy tábla olyan vastag füstölt szalonna, amit csak egyhelyt lehetett kapni és azt úgy készítették külön, mangalica disznóból. Slambuc alá, vagy bárminek, lilahagymával, puha kenyérrel talán az volt a legjobb. De volt ott valami különleges eperpálinka, amit Károly komájának hozott, meg ki tudja még, mi minden. Legfelül, tehát a legtetején, egy házi, kovászolt, egy napon át kelesztett, vastag, ropogós héjú kenyér. Azért a tetején, hogy ne törjön össze a piros kérge. Igencsak tempósan haladt. Örült már, hogy túl van Látóképen, mert ott most akkora felfordulás volt. Biztos Budapestről jöttek, akkor van így. Ahogy a hátizsákja, úgy a feje is tele volt a sok feladattal. Megbeszélések sora, egyeztetések és a sok terv, feladat, amit felvállaltak a manók, azok mind, mind Arthur, Ferenc és megannyi manó vállát nyomta. Hubert nem igen szerette az efféle megbeszéléseket, mert nem értette, hogy miért kell annyit egyeztetni. Ő úgy képzelte el, hogy mindenki a saját dolgát végezze, de azt a lehető legpontosabban és a lehető legjobban. Őt még nem érdekelte az emberek fura dolga. Nem hitt benne, hogy valaki érdem, munka, tanulás nélkül bármit is elvállalhat. Csak abban hitt, amiben felnőtt. Aki nem értett a Pádison a lovakhoz, nem ment ki az erdőre, aki nem értett a gombához, nem szedte, mert előbb utóbb beteg lett volna, vagy akár meg is hal és az, aki nem tudott a hegyi legelőkön pászorkodni, a farkassal szembeszállni, az nem ment fel. Ha fel is ment, előbb utóbb pórul járt. Hubertet így nem érdekelték az Erdészeti Minisztérium üdvöskéi: a majd megtanulja, majd belejön felkiáltású emberei. Nem érdekelték, hiszen nem is voltak körülötte olyan manók, akik elvállaltak volna valamit, amihez nem értettek. Egyszerűen számára ez a fogalom nem létezett. Persze Arthur, Valter, Ferenc és a megannyi öreg azonban tudta, hogy nem dughatják homokba a fejüket és itt is, ott is összegyűltek, beszélgettek, amire az országos erdészeti manógyűlés, no meg a téli nagy hajtások, mind jó alkalmat biztosítottak. Hiába no, a sarkos véleményeik mögött olyan tapasztalat volt, amit se pótolni, se tanulni nem lehetett. Egyszerűen nem és igen érdekes közösség volt ez, mert a vadászat miatt bizony sok szakma is találkozott s olyan embereket is, no meg manókat is megismert Hubert, akiről, ha találkozott korábban bárhol az országban, nem is gondolta, hogy vadászik. Egy újvidéki barátja mondogatja neki mindig, hogy: Hubertkém, a vadászat, kiskomám összeköt!

A vendéglátójának a szeme, a Ferenc szeme, mint a metsző északi szél, úgy járt. Szinte vágta a levegőt, amikor szétnézett. Akinek takargatnivalója volt, azt rögtön észrevette. Arthur nagy pipája alól, csak mindig nevette. Néha furcsa volt ez az Arthur bácsikája, mert úgy csinált, mintha kettőig nem tudott volna számolni, de Ferencnek kint a pusztában nem volt más lehetősége. Ott nem volt nád, nem volt vízi világ, nem voltak ott a hegyek. Így természetéből fakadt, hogy az ellenséggel rögvest szembefordult. Ott nem volt egy percig sem tétovázás és már jó előre figyelmeztetett mindenkit, persze a “mihez tartás” végett. Jaj, ez nagyon tetszett Arthur bácsinak, de Hubert azért komolyan vette és ő sohasem tiszteletlenkedett vele. Nem mintha Arthur ez tette volna, de ők mégiscsak gyerekkori barátok és az azért sokat elbír és sokat megengednek egymásnak. De csak egymásnak! Azokba az ugratásokba eszébe ne jusson senkinek se bekapcsolódni és jobban is teszi mindenki, ha a mosolygást is visszafogja. Persze, már ilyenkor az is megtiszteltetés, ha idegen vagy valami fiatal előtt ugratják egymást. Az már bizonyosan jót jelent, de ha tölteni kell az ultizás közben egy-egy kis fröccsöt a nagy öregeknek, akkor tölteni kell…

Gyenese Emese: Sakál a hortobágyi tavaknál

Ferenc feje igencsak főtt, hogy Károly barátját hogyan is látja vendégül, de úgy volt vele, hogy a sok finomság, a különleges spanyol sajt, amit most hoztak be a reptérről, az eperpálinka, meg az egy éves kispálanyja vagy ahogy itt mondják: a gömböc (szalámi hússal töltött, akár egy kilogrammos füstölt áru) éppen elég lesz egy kis beszélgetésre. Nem így tervezte, bosszankodott magában, de olyan sok egyengetnivaló volt a megyében is, hogy kifutott az időből. Mikor már látta a községet és egyre közelebb jött, már a vadászház kéményét vizslatta.

• Jól van. Ennek az Arthurnak csak igaza van, hogy rendes gyerek ez a Hubert, mert legalább begyújtott – nyugtatta magát.

Aztán csak morgott kicsit magában. A sok, szépen felhasogatott fát csak be tudta tán vinni, hogy az ördög vigye el! De nem haragudott az Hubertre, csak nehezen, döcögve, göröngyösen mentek a dolgok és azt ez a manó nagyon gyűlölte. Úgy utálta az akadékoskodó, tehetségtelen embereket, hogy azt elmondani is nehéz. Úgy szokott az lenni, hogy a gyűléseken hallgat, hallgat, aztán csak megszólal. Arthur szokta is nézni, hallgatni, hogy akkor minden szava ül. Nehéz vele vitatkozni.

Na, Ferenc, ahogy egyre közelebb jön már nem egy kéményt lát füstölni, hanem látja ám, hogy a másik is bojtol. Már éppen felfortyan, hogy minek fűt több helyen, hogy minek pocsékolja a fát, amikor eszébe jut Arthur levele aki megírta, hogy vigyázzon, mert, ha Hubert meglát egy serpenyőt, abban is képes főzni. Na, ennek megörült, de aztán csak megint morgóra fogta, hogy az ő konyhájában! Na, elég az hozzá, hogy még messze volt és a szél is szemből fújt, a táskája nehéz volt és mire odaért a hőn szeretett vadászházához, már sikerült egy kicsit megnyugodnia. Nem ez bántotta, hanem minden, ami mögötte volt és persze, hogy Károly barátját ma estére hívta. Azt szerette, ha minden pontosan, precízen a helyén van és minden rendben előkészített. Ettől vagyunk mérnökök! – vallotta! Mert Ferenc, bár nagyon szeretett vadászni, azért ő egy valóságos agrármérnök volt…

Mikor az udvarra ért, már egy-két illat megcsiklandozta az orrát, de mikor kinyitotta az ajtót, akkor döbbent meg igazán! Nagyon szerette a tisztaságot és tudta, hogy ilyen szagok mögött komoly problémák lehetnek a konyhájával is, de sem az előszobában, sem a nappaliban, sehol egy piszkos nyomot, egy tányért nem látott. Aztán ahogy belépett a konyhába, azt látta, hogy a régi sparhelten ott fő a leves, egy másik fazékban valami és egy tepsi kikenve, üresen várakozik. A sparhelt szélére lehúzva egy fazék, hogy éppen csak melegen legyen – ezt igencsak megnézte, mert ilyet gyerekkora óta nem látott máshol. Régi praktika volt az. Aztán a ceruzavékonyra felhasogatott fa, amivel takarosan éppen tüzelt Hubert. Nagy láng nem kellett, csak éppen főnie kellett a levesnek. Ferenc nem hitt a szemének!

• Hubert! Az öreganyád térdje kalácsát! Hát mit csinálsz itt a konyhában! – zörrent rá, de már csak azért, hogy ijesztgesse, mert a vadászház és az ő becsületét is megmentette ez a kölyök! Hiszen jöhetnek a vendégek.

Hubert, ha nem is ijedt meg, de meglepődött. Ismerte már Ferencet, de kicsit húzta is magát, mert önállósította magát és – mivel nem volt itthon senki, – hát elfoglalta a konyhát! A Ferenc konyháját, amiről országszerte tudja mindenki, hogy itt nem lehet csak úgy hozzányúlni egy-egy fazékhoz! Hortobágyon?!

• Na, ne magyarázkodjál! Nem kell megijedni! Mutasd mit főzöl, azután a többit bízzad rám!

Hubertnek esélye sem volt Ferenccel szemben. Mindent meg kellett mutatni, mindent meg kellett kóstolni s mikor kiderült, hogy a leves is van, sült is, meg a káposzta is igen jól sikerült, el kezdtek teríteni. Hubertnek fogalma sem volt, hogy vendégség is lesz, s mikor megtudta, hogy ki jön hozzájuk, úgy kellett rászólnia Ferencnek, hogy hozzá ne nyúljon semmihez, mert minden úgy jó, ahogy van!

Csak hát desszert nem volt – sóhajtott, de Ferenc nem esett kétségbe. Bevitte a kamrába: ott sorakozott a megannyi befőtt! Meg Hubertkám, tudod, leesett az első hó, most már szabad! Hubert megdöbbenve nézett rá, mert ez régi történet volt és ezt éppen ugyanúgy nem tudhatta volna Ferenc, ahogy Malvinka sem tudhatta volna a régi karamellás párolt káposzta receptet.

– Sok mindent nem tudsz még, Hubert!  – tette hozzá Ferenc, aki pontosan azért mondta Hubertnek amit mondott, mert oka volt annak, hogy ő most Hortobágyon vadászott…

A délután hamar eltelt, lassan sötétedett és hófehér abroszon terítettek meg a vadászházban. Nagy leveses tál került elő, aztán hollóházi porcelánok, ezüst étkészlet. Hubert már jó előre félt, hogy miként fognak mosogatni. Nagyon féltette a drága étkészletet, de azon mindegyiken egy-egy vadász jelenet is volt. Egytől, egyig kézzel festett minden tányér. Villák, kicsi, nagy és annak mindegyiknek helye volt. Úgy terítettek meg, mintha a legfontosabb külföldi delegáció érkezne. Jóízűen urizáltak, de azért azt sem felejtették el, hogy egy kézben tudták tartani a kenyeret, a hagymát, és a szalonnát! Ilyen manók voltak ezek!

Igen kellemesen telt az este. A vendégük élvezte a különleges ízeket. Régi időket idézték meg Károlynak és bizony előjöttek azok a történetek is, amikor a hátsó ajtón toppantak be a betyárok. Jaj, azok tudták ám a járást és még olyan messziről is, mint Szeged…mert Ferdinándot ismerték erre is. Hubetnek a málhájában volt egy kis 20 dkg-os fűszerpaprika és előkotorta Károlynak…no, igen. Akkor derült ki, hogy milyen régi is a csárda és hogy micsoda szó volt, a szegedi, kézzel csipedött fűszerpaprika….

Mikor búcsúzóra fogták, Hubert kinézett és elfogta valami türelmetlenség. Valami, ami akkor jön elő az emberből, amikor érzi, hogy mennie kell. Menni kell valahova! Amikor megismer valakit, amikor egyszerűen azt érzi, hogy itt az idő. Most Hubert azt érezte, hogy ki kell mennie a pusztába. Mert most talán elejthet egy sakált.

• Most akarsz kimenni? Ilyenkor? Eltévedsz!

De Hubert csak kötötte magát. Egy percig sem követelődzött és egy percig sem volt udvariatlan, miközben Ferenc tudta, hogy ha menni akar, akkor el fogja engedni, de féltette. Mivel Ferenc apja is valaha vadász volt, hát megértette. Igazából csak azt sajnálta, hogy annyi idő elment Debrecenben és abban maradt magában, ha tehetné, igazából ő is menne a gyerekkel. Akkor meg miért ne engedné?

– Idefigyelj! Most mondom neked, hogy ha valami bajod lesz, apáddal, meg Arthurral, te fogsz elszámolni!  Csak azért mondom, hogy tudjad!

Még morgott egy kicsit, de csak magában és a szeme, mint a karvalynak úgy villogott. Legszívesebben lakat alá tette volna, de tudta, hogy a kölyök igen jó vadász. Hallotta a hírét is, de egy vendéglátónak mégiscsak nagy a felelőssége. Még inkább morgolódott, amikor megtudta, hogy a nagy tölgyerdei sakál nyomába indul…

• Na, még más se kellett! Megmondtam Gabinak, hogy egy árva szót se, ne hogy Hubert meg tudja… – így is feküdt le. Hát nem is jött álom a szemére…

Ferenc csak forgolódott, rettentően féltette Hubertet, mert a nagy sakál bevette magát a tölgyesbe, amely fel Balmazújvárosnak húzódott és olyan sűrűk voltak benne, hogy abban egy rendes hajtást se lehetett egyben tartani. Nem lehetett egyszerűen meghajtani. Persze, hogy a sakál bevette magát ide.

Hubert ekkor már a Sóvirág teret régen elhagyta, már a vasúton is túl volt és hó lassan ellepett mindent. A ködnek nyoma sem volt és egy pillanatra megállt. A nadrágját kihúzta a csizmából és azt kívülre húzta. Ott aztán boka felett lekötötte. Így most már minden rendben lesz. Az erdő már ott feketéllett előtte. Egy magasles oldalánál ellépett, majd jó 300-400 méterre megkerülte. Volt kint egy nagy tó, amelyen vadkacsák és libák húztak ki a délután. Tényleg hallotta a helyi vadőrt, amikor a manólakás előtt a fiával beszélgetett: a nagy sakál nem megy be a csapdába és ha most, a havon nem lövik meg, bottal üthetik a nyomát.

Bizony, ezt hallotta meg Hubert. Ahogy megbeszélték, hogy merre látták, merre járhat, hogy merre vannak a tavak, azt Hubert szépen megjegyezte. Az ablakot résnyire kinyitotta, amit Gabi, azaz a fineszes hortobágyi vadőr meg is hallott, de a bokrok miatt nem láthatta. Tudta azt is, ha van is rajtuk kívül valaki ott, az csak Ferenc lehet, azt meg igencsak tisztelték. Biztosak voltak, hogy van otthon valaki, mert füstöltek a kémények.

A nappaliban volt egy hatalmas nagy térkép, azon Hubert minden átjárót, megjegyzett. Betájolta magát az iránytűjével és úgy készült fel az estére. A 20 kis Franchit vitte – megint. Csakhogy a bal csőbe postát, a jobb csőbe gyöngygolyót tett. Azért csak abba, mert a szűkítés abban nem volt olyan erős, mint a bal csőben és abból a fegyver károsodása nélkül lehetett kilőni a töltényt. Ez nagy merészség volt, mert vihetett volna golyós puskát is, de azt is tudta, hogy a sötétben a távcsőben nem fog látni semmit. Lámpát, a hó miatt nem tudott vinni s mivel teliholddal jött a havazás, úgy világított a puszta, hogy semmi nem maradt észrevétlen.

Hubert legújabb kedvence a kis huszas, dupla Franchi Esprit Fotó: Hubert

Az erdő a havazás ellenére ott feketéllett a távolban. Egyátalán nem tetszett Hubertnek sem. Nagyon sűrű kökények vették körbe, amilyeneket csak itt lát az ember. A marha, a birka körülrágja és sűrűbb, feketébb, mint bárhol máshol, amit eddig látott. A fák nem magasak, de a göcsörtös törzsek mutatják, hogy itt sokkal keményebb az élet, mint bárhol máshol az országban. Aki itt megmarad, az bárhol megállja a helyét. Télen hideg, nyáron meleg van és az ország legszárazabb része a Hortobágy. Vékonyszálú füvek. Aki itt kaszálni akar, annak nemcsak jól kell fennie a kaszáját, de meg is kell azt tudni kalapálnia, ami olyan tudomány, amit csak gyakorlással, türelemmel lehet megtanulni…ma már kevesen tudják, mert van gép…

Az erdőn túl, tovább, félkörívben a tó felé tartott. Jó nagy ívben, mert nem akarta a pusztát összetaposni. Bízott benne, hogy a sakál arról jöhet, ahonnan a Gabi nevű vadőr sejtette. Ahogy a tóhoz közelített, egyre hangosabb lett a víz. A kisebb vízben darvak ácsorogtak, beljebb voltak kacsák. Mindenféle. Nyílfarkú, kanalas és a ludak megannyi fajtája. Mindegyik arról beszélt, hogy jobb lett volna lejjebb menni, a Balkánra, vagy azon is túl, de már késő volt. Az öreg gúnárok, szembe fordulva a széllel, tűrték az időt és egy percig sem aludtak. A fiatalok hangoskodtak, ahogy a darvak között is, mert havat most látnak az idei fiókák először. A nagy idő széllel, hideggel jött. S a légnyomás, amit a madár nem tud, de mi ismerjük, olyan alacsony, hogy a vadászházban a barométer öreg mutatója szinte már a pincében járt…nem bírja ezt a vad sem.

A gát ott magaslott Hubert előtt jobbra. Felkúszott és csak éppen kilesett, amikor megpillantotta a milliónyi madarat. Emide mélyebb volt a víz, de balkézre sekélyebb és ott álltak a darvak, de voltak ott szép számmal ludak is. Jobb lett volna azoknak a mélyebb víz, de valahogy itt fogta őket az idő. Nem volt már arra lehetőség, hogy megkeressék a mélyebb tavakat. Egy részüket a halászat miatt leengedték, de volt amelyiken, például a telelőkön, volt víz. De most itt nem volt akkora, hogy úszni tudjanak. Az idő úgy tört rá a madárra, hogy a fiatalokat igen nehéz volt a vezérgúnároknak egyben tartani.

Ilyen helyt persze nem szabad vadászni. Szorult helyzetét kihasználni a vadnak, tisztességtelen és utolsó hitvány munka lenne. Még zavarni sem szabad a vadat és Hubert visszacsúszott. Ahogy ereszkedik le a gátról, a távolban, a hóesésben egy fekete pontra lett figyelmes.

Nem hitt a szemének! A szele igen jó volt és ahogy meghordták a gátat, az alatt egy kis árok maradt. Ide ereszkedett le Hubert, de nem ám gyorsan, csak lassan, centiről centire. Nagy nehezen elérte!

Mikor kifújta magát, akkor kikukucskált!

A sakál, mint akit zsinóron húznak, csak jött és jött. Kissé eltért az eredeti iránytól és Huberttől jobbra tartott már. Hubert egy percig se várt. A táskáját hátrahagyva az árok takarásában már négykézláb vágott is elé. Sietnie kellett, mert nem akarta, hogy az árkot elérve, majd a gáton felkapaszkodva, eltűnjön. Ott kell még meglőni a nyílt terepen! Csak ott van esélye – tudta ezt Hubert is!

A nagy sakál egy helyen megállt. A hóban talált valamit, amit kikapargált, de az csak egy, a sólymok által levágott, réce maradványa volt, egy kupac toll és csont – semmi más.

Nem bosszankodott rajta, csak az orrának engedelmeskedett. Akár lehetett volna egy jó falat is. Jól élt. Kövér, hatalmas öreg kan volt. Ereje teljében és a tél neki kedvezett, amikor a hideg vasfoga megmarja a gyengét, a beteget. Ez az ő ideje…tudta és nyugodt volt. Igazán nem félt semmitől, könnyedén megtalálta a számítását. Erős volt és egyre többen voltak már. Ugyan a kölykei elindultak északra, de neki már jó itt s tudta, hogy a vadludak között lesz neki való. Lesz közte a vándorút alatt elfáradt, beteg, vagy éppen egy-egy söréttel a szárnyában, nem oly fürge lúd, amit meg lehet kaparintani. Az éjszaka az ő ideje!

Túl óvatlan volt. Túlontúl hitt az erejében. Ha nem is volt olyan éhes, azért mohóságában a vadlúd csemegének nem tudott ellenállni. Tudta, az első hó neki kedvez és a hangos, a zavarodott csapatok az év egyik legjobb pillanatait hozzák el. Mondjuk, a sakálok mindig megtalálják a számításukat, mert okosak…nagyon okosak.

Csakhogy most Hubert is itt volt. Míg szaglálódott, Hubert szerzett némi előnyt, csakhogy a kalapján, a toll, felkeltette az érdeklődését a sakálnak. Bár szerette a szelet és bízott az orrában, most a szemének hitt!

Mikor Hubert úgy gondolta, hogy jó pozícióban van, kikukucskált! Kis híján a vesztébe rohant a manó, mert a sakál már ugrásra készen állt, de amikor meglátta a manót, egy pillanatra megmeredt, hiszen egy emberhez hasonló, valami kicsit látott maga előtt. Hubertnek gyorsan kellett fordulnia, mert arra számolt, hogy kissé jobbra érkezik a sakál, de az balra volt tőle!

Gyenese Emese: Sakál a hortobágyi tavaknál

A sakál megtorpanása, ha egy leheletnyi is volt, elég volt hozzá, hogy Hubert elengedje az első lövést! Alig 15 méterre volt és a kapáslövés miatt, a gyöngygolyó nem állította meg, ugyanis az hátracsúszott – óriási bajba sodorva ezzel a manót. Hiszen a sakál nem hátrált meg, hanem szeme szöktéből ugrott rá a manóra!

Csakhogy Hubert volt már ennél keservesebb helyzetben is! Akinél puska van, ne hátráljon meg. Másszon fára, aki gyáva! Így hallotta, amikor Magyarkanizsán volt a vaddisznóhajtásban!

De nem is foglalkozott ő ezzel. Csak maga elékapta a kis Franchit és a nyolcszemes magnum töltet másodjára is belecsattant az éjszakába…

Olyan közel volt a sakál és olyan erővel ugrott, hogy ahogy meglőtte, szinte a lába elé csúszott és a hidegben érezte a meleg leheletét. Egy percig sem szenvedett, mert a posta, a nyolcszemes posta, a fejét alulról érte…Ha dúvad is, jár neki a tisztelet. A hortobágyi, nagy rőt sakálnak meg különösen.

Hubert megtörte a kis Franchit, a kis 20-ast. Jó választás volt és ahogy oldalra fordította a fegyvert, egy kissé megcsillant a baszkülje. A kulcs könnyedén fordult el és az olajozott cső lebukott. Nem annyit, mint egy boch puskán, hanem elegánsan, csak annyit, hogy ki lehessen venni a kilőtt hüvelyeket.

Ahogy végigrobajlott a pusztán a lövés, voltak ludak és voltak darvak is, amelyek felszálltak, de az idő visszanyomta őket. Még a pusztához szokott embernek is szokatlanul erős vihar volt ez. Hubert is kezdte komolyan venni. A havat egyébként is mindig komolyan vette, mert mégiscsak a Pádison nőtt fel, de egy biztos, hogy idekint is van olyan arca a téli viharnak, amelyre még a hegyi ember is azt mondja, hogy ez már tényleg nem játék. Lent a síkon, lent az Alföldön nem állja útját a szélnek semmi. Úgy nyargal, hordja, viszi a havat, hogy egy-egy helyen csak kopaszodik a szik, míg máshol buckákat, falakat is képes építeni. Ki érti ezt?

Hubert megtöltötte a puskáját, aztán elzárta és a hátára keresztbe átvetette. A nyomát már nem találta, de nem kellett sokat keresni a táskáját, hiszen az árok fenekén hagyta. Egy nagy fehér halom várta, de nem aggódott, mert vízhatlan volt és ha rá is olvadna a hó, akkor is lepereg róla a víz.

Pár pillanat múlva már a sakál mellett térdelt és egy erős perlonkötelet kötött a sakál fejére, úgy indult meg hatalmas sakállal befelé a Sóvirág térre. Egy pillanatra azonban még hátranézett. A vízen megannyi liba, daru figyelte, hogy mi történik. Már nem ijedezett egy sem, csak lesték a vadászt. Tudták, hogy ott jár közöttük. Egyik, másik öreg gúnár talán lőtávon is lehetett, de még megsem fordult a manó fejében, hogy elejtsen akár egyet is. Nem, a vadászat nem erről szól. A vadászat ma véget ért. Irány a vadászház.

Az idő kedvezett Hubertnek és a nagy havazásban minden nyomot eltüntetett a szél. Annyira havazott, hogy ahogy húzta maga mögött a sakált és az megnyomta a havat, az is eltűnt csakhamar mögöttük. Az erdőhöz most már közelebb ment el és úgy neki, mindig neki a vadászháznak. Iránytű nem kellett, mert köd már nem volt, csak havazott. Egy-két árok, gát, sinek azért feladták a leckét Hubertnek, de a hosszú kötél miatt, mikor átment valamilyen akadályon, szépen áthúzta sakált. Elhatározta, hogy mindenképpen beviszi. Ha ez nem lesz aranyérmes, akkor nem is érdemes vadászni. Ezt a koponyát ki kell főzni, a gereznát, a bőrét meg majd meglátjuk, hogy érdemes-e megnyúzni.

Nem tudni, mikor ért haza, a vadászházhoz Hubert. Csak annyit tudunk, hogy a vadászházban mikor az udvaron csendesen leverte a bakancsáról a havat egy ajtó halkan becsukódott. Reggel, amikor Gabi a vadőr megérkezett, a nagy sakál ott lógott a fán. Nyom, egy szál  sem volt, amit kiolvashatott volna a vadőr. Csak lövéseket hallotta az éjjel és azon gondolkozott, hogy mi történhetett a pusztában…

December 14-én folytatjuk…

Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter

Illusztrálta: Gyenese Emese