Már sötét este volt, amikor Hubert megérkezett Hortobágyra. Debrecen felől a régi úton jött, amelyben csak egy-egy helyen volt néha kanyar s miután elhagyta a Látóképi csárdát, csak jött nyugatnak. A táj itt már sík. Olyannyira sík, hogy kilométerekre el lehet látni. Azonban ez sokszor becsapja az embert, hiszen, ha közelinek is tűnik egy-egy templomtorony, az sokszor 10-15 kilométerre is lehet. Haj! Nagy ez a puszta.

Gyenese Emese – Vadludak a Kilenclyukú híd felett

A vadászház Debrecen felől leggyorsabban az első úton lekanyarodva érhető el, de mivel Hubert gyalog volt, tovább ment egyenesen s mikor meglátta a villanyoszlop fényét, akkor vágott át a gyepen. Járt már többször itt. Ismerte a járást, s azért értette is az itt élők nyelvét. Nem volt abban nehézség csak annyi, hogy hazudni, mellébeszélni nem lehetett. Itt nem is szokás ez s ha valaki nagyot mond, de mondhatjuk úgy, hogy hazudik bármiről, különösen magáról, arra hamar rájönnek. Nem lehet itt mellébeszélni. Inkább mondjunk egy határozott nemet, mint valami bizonytalan igent. Az itteni ember ki nem állhatja az olyat, hogy csak mondja. Jót mosolyog magában, amikor eszébe ötlik a nagyhangú hortobágyi manó, a vendéglátója:

• Értsed meg! Ne magyarázkodjál! Csináljad komám, vagy ha nem tudod, akkor inkább mondjad, de jobb lesz, ha inkább el is mész innen, mert mi itt nem szeretjük!

Így maradt meg benne az első találkozás óta a hortobágyi barátja. Olyan szabadelvű, hogy arra nehéz lenne bármiféle hámot rakni, de amit elvállal, abba úgy belefekszik, hogy szétszakítja maga mögött a szekeret – gondol magában a régi barátjára és ahogy közelít a vadászház, egyre nagyobb a csend. Sötétség van, nincs az udvaron senki, csak éppen a kaput tették be. (Így mondják errefelé, amikor becsukják a kaput.)

Forrás: Frommer Fegyverbolt, Budapest. https://frommerfegyverbolt.hu/

Egy lámpa fénye ugyan bevilágítja az udvart, de ott nincs semmi mozgás. A vadászház előtt az udvaron ott van a kanál, a pásztorok kedvelt, fedetlen kunyhója, aminek egy bejárata van és befelé egyre jobban csak tágul, egészen a tűzrakó helyig. Hubert benéz, de ott a hamu hideg. Mikor visszafordul, a gémeskútra néz, amelyen hirtelen azt hitte, hogy egy bagoly ül, de a sziluettből is látszik, hogy egy varjú az. Egy művarjú. Na! Már megint lóvá tette. Aztán a takarosan nyírt gyep, amott a kinti sparhelt, a kemence, a filagória, de arra már sötétebb van. A vadászház tornácán látszódnak a trófeák, de még zaj sem szüremkedik ki. Semmi. Na, ilyet még nem láttam. Hubert először arra gondolt, hogy eltévesztette a naptárat és korábban jött, de ritkán szokott tévedni.

Valami történt. Mindegy, majd kikalászol. A tornác mellett, a lépcső előtti sűrű bokrok mellett ellép és annak ellenére, hogy itt már vaksötét volt, megtalálta a vadászház manólakjának ajtaját. Nyitva van – sóhajtott fel Hubert és ahogy kinyitotta felkapcsolta a villanyt. Akkor látja meg, hogy az ajtóra tűzve egy levél várja:

Kedves Hubert!

Nagyon sajnálom, hogy nem várt senki, de halaszthatatlan dolog miatt be kellett mennem Debrecencbe. Majd mindent el fogok mesélni, de mivel nagyon kell sietnem és amiatt, hogy a levél keretei sem elégségesek hozzá legyen csak annyi: érezd jól magad!

Mehetsz vadászni, kerülj egyet! A ludakra pedig vigyázz, mert a pásztorok jelentették, hogy megérkeztek a szürke ludak után a színesludak is. A szürkék között vannak már tundrai ludak is! Csak akkor lőj, ha biztos vagy benne. Tudod, hogy mennyire féltjük a pusztát!

Begyújtottunk, a szobád rendben van, de vacsorázni, csak a csárdában tudsz, fenn a Kilenclyukú híd mellett. Mindent elrendeztem, jóbarátom, Károly már vár!

Aztán jól vigyázz, mert ha nem birkapörköltet kérsz, akkor labanc leszel és ezek a hajdúk nem egy könnyen felejtenek!

Érezd jól magad!

Öreg barátod,

Ferenc

Hubert a táskáját, felszerelését lepakolta. A fegyverét a szekrénybe zárta, a lőszereket külön, aztán zsebrevágta a kulcsot, bezárta a kaput és csakhamar fent volt a csárdánál. A csárdában aztán nagy élet volt. Bentről cigányzene szólt. Szépen felöltözött, muzsikosok húzták a nótákat. Jobbára hortobágyi nótákat, dalokat, de ha valakinek volt valami kedves, akkor azok a zenészek azt is tudták. Egész este elhallgatta volna. Hubert szeretett itt lenni, mert nem tartották vendégnek s azt észreveszi mindenki, ha egy nyelvet beszélnek. A csárda, a híres csárda mindig szépen fehérre meszelt, tiszta, odabent meleg van, az ételek frissek. Károly, az itteni manó, aki emberemlékezet óta itt él, azért körbe-körbenéz. Magáénak érzi a csárdát, úgy ahogy Malvinka és Arthur a kastélyt. Másképpen nem is megy. Ezt is megmentették a manók s szép sorban a geszti kastély is megmenekül.

Hubert jól ismerte Károlyt a csárdában és a csárdát is. A manók éttermén egy olyan ablak volt, amely Malvinkáék kastélyában, az udvarra nyílt és onnan az egész éttermet be lehetett látni. A vastag falakban folyosók, lépcsők sorjáztak és biztos, hogy sokan járhattak már rajta, mert egy-egy lépcsőfok igencsak el volt már kopva. Károly, a csárda gazdája udvarias, igazi nagyidőket megélt manó volt. Barátságos, de nem éppen a beszédes fajta volt. Megszokta már, eltanulta, hogy annyiféle ember megfordult itt. Látta a régi idők pásztorait, amikor egy balos darutollért vagyonokat adtak. Az idők azonban megváltoztak, csak a puszta és benne a jószág maradt s azok, akik úgy gondolták, jó nekik így. Őrajtuk múlik most, hogy a régi értékek megmaradnak, hogy azok élők maradnak. Valahogy így gondolta ezt a csárda gazdája is, Károly. Sorolta is volna, hogy mit ehet kisvendége, de a birkapörköltnél megakasztották…Az ilyen ember nem ragaszkodik hozzá, hogy mit szeretne a másik. Fizet és megy: de ha lehet, nekem birkapörköltet hozzanak. Ha lehet. Volt ebben valami barátságos, valami árnyalat, amit csak, úgy megérez az ember a másikban. Az ilyenre meg itt, a Hortobágyon különösen érzékenyek….

Sokan voltak a csárdában, sok is volt a dolog. Sokan dolgoztak a konyhában, a tűznél, kint egy öreg pászor forgatott egy pörköltet, de ahhoz nem nyúlt semmit, csak forgatta, jobbra-balra. Beszélt az öreg pásztorhoz a paprikás. A bográcsfülén keresztül érezte ő, hogy mozog benne a hús, tudta a gőzből, látta, hogy forrik és azt is tudta, hogy mikor, milyen fát kell rátenni. Nem is szólt abba bele senki, mert az ott nem is szokás. Elvállalta, akkor az jó is lesz. Ilyen az itteni ember…

Gyenese Emese – Vadludak a Kilenclyukú híd felett

Úgy vette mindenki Hubertet, mintha odavaló lenne közéjük. A Ferenc vendége, az ő barátja, akkor a mienk is. Ott nem szokás, csak úgy barátnak fogadni valakit. Nem könnyen barátkoznak, de ha valaki közéjük tartozik, akkor annak akkor is tartania kell ahhoz magát, amit megbeszélnek. Ha a fene, fenét eszik is. Amit mondtam azt megmondtam, nem gondolod tán, hogy bárki kedvéért azt megfordítom. Mit gondolsz, te, hogy kivel beszélsz – nevetett fel magában Hubert, mert akkor már messze maga mögött hagyott mindent és a Debrecenbe tartó út mellett gyalogolt vissza a vadászházhoz.

Hajnalban volt egy gondolata Hubertnek, hogy ki sem megy, mert nagyon szeretett itt lenni, ebben a vadászházban. A nagy vastag falak, az öreg cserépkályha, még most is tartotta a meleget és a hajópadló fenyődeszkái visszahozták neki a gyerekkori szobáját, amely fent volt a Pádison. Ott volt minden fenyőből, a lakásban és szobájában egyaránt. Sose felejti el a nagy havakat, fent a hegyen és azt, hogy apja mindig arra tanította, hogy ilyenkorra már a téli tüzelőnek bent kell lenni. Persze hasítva, hogy a szél télire megfújja. Ej, mennyire szeretett gyerekkorában kimenni a fáért, kivinni a pernyét, aztán csak tüzelni. Fent a hegyekben mindig volt fájuk. Édesanyja ennek ellenére mennyiszer elmondta, hogy spóroljon a fával, nem kell annyira rakni. Csak takarosan, kicsi huzattal!

De igen szégyellte volna dolgot, ha délelőtt ágyban találta volna a házigazda, ezért kiugrott az ágyból és végigtrappolt a szobáján. A csizmát, mindent kint hagyott, mert itt olyan tisztaság volt, hogy zokniban lehetett mindenfelé menni. Mikor kilépett a folyosóra, hirtelen megdöbbent. Nem ijedt meg, mert az nem szokása, hanem volt a folyosón egy medve kitömve. Hát körülbelül akkora egy manó, mint a medve feje, de hogy miként tudta behozni ide a Feri. Szerintem kibontotta a falat is – képes rá. Mondta is Arthur bácsi, hogy, ha az kigondol valamit, azzal a hortobágyi nyakas fejével, azt onnan fejszével se lehet kiverni! Na, ő ezt biztosan nem meri megmondani neki, de Arthur megszokta, ha együtt vadásznak. Mondjuk Arthur bácsikájával kifogta, mert azt nem lehet megszorítani s azután még ráadásul vissza is szurkál. Haj, akkor mennyit szokott derülni, amikor együtt vadásznak…

De most nem volt itt senki és vadászház is üres volt. A konyhába akkor is be lehet kukkantani, hogy mi fő, ha itt vannak a háziak. Nincs kitiltva senki, de hozzányúlni nem szabad semmihez, csak kérni. Különösen, ha fő valami tűzön. Ámbátor azt is meg kell jegyezni, hogy itt megtartották a berakott sparheltet, mert itt is észrevették, hogy finomabb rajta az étel. Kinek mi kell persze, mert sokan megfordulnak itt…

Annyi minden volt a konyhában s mire felfőtt a víz, hogy készítsen egy jó teát, addig bekukkantott a hűtőbe. Egy tányér, szépen celofánnal lecsomagolva és rajta egy újabb levél!

Hubert!

A héten vágtak szürke marhát! Tettem be friss tatárbeafsteaket! Piríts mellé kenyeret, de találsz szalámit, sonkát és van jó fagyos abált szalonna is. Aztán mehetsz vadászni, no meg vigyél tarisznyát is! Nincs kint senki a területen! Aztán csak óvatosan!

Délután már kint leszek én is!

Üdvözlettel:

Feri

Még egyszer elolvasta a kedves levelet, amit a hűtőben hagytak neki a sok finomsággal és aztán végül öntött magának egy pohár tejet és vágott magának egy félkaréj kenyeret. Ha Malvinka vagy édesanyja látta volna, biztos összeköti a sarkát, mert csak úgy állva evett, miközben ebből is vágott egy szeletet, meg abból is és takarosan elcsomagolta. Mire végzett addigra a reggelije is elfogyott!

Még sötét volt, amikor elvált a háztól. Sokkal óvatosabban mozgott a sötétségben, hiszen annyira nem ismerte a terepet és nem akart feltűnő lenni! Úgy ment, mint macska a fal mellett, de se nem sietett, se nem sétált. Ó! Tudta ám, hogy merre akar menni Hubert és csakhamar elveszett a lámpafények utáni sötétségben. A távolban még egy-egy kutya ugatott, mert a hortobágyi kutyák egy része, még a legapróbb neszre is felkapja a fejét. Jaj, azok a pásztorkutyák veszik észre a leghamarabb, ha baj jön a pusztára és a szemes pulik, mudik, meg a pumik aztán felvernek mindenkit. Felverik az alvó nagy komondorokat, amelyek addig, mint porba lökött rongykupac feküdtek és felverik a félelmetes kuvaszokat, amelyek még az ördögtől sem félnek. Amilyen a kutya, olyan gazdája és az éles szemű hortobágyi ember, ha már nem szól egy szót sem, akkor van ám a legnagyobb baj. Akkor a legveszedelmesebb a komondor is, amelyek közül vannak akkorák is mint egy „bornyú” . Borjú annak a tisztességes neve, de pásztor nyelven inkább bornyú az.

Hajnalra a köd leereszkedett és ahogy a Kilenclyukú hidat elérte Hubert, már akkora fehérség volt, hogy komolyan megállt egy pillanatra, hogy jófelé megy-e? De csak óvatosság volt, mert út, itt csak egy van. Csak még nem érte el a folyót, amelyre már régóta hidat vert az ember. Voltak itt már korábban is hidak, de ezt a kőhidat közel 200 éve építették. A híres bécsi vásárra innen Szolnok felé hajtották át a marhát, ha áradt a Tisza. Különleges híd ez, mert a pásztorkodás miatt a felhajtókat szélesedőre hagyták meg, hogy mikor a jószág eléri, akkor be tudja fogadni a gulyákat, meg a nyájakat. Persze óvatosan kellett megközelíteni, hogy a jószág ne törje össze magát, de ehhez nagyon értett mindig az itt élő ember. Együtt élt a jószággal, tudta annak minden gondolatát is…

A híd mellett ma is ott áll a csárda, ahol tegnap vacsorázott Hubert. Még sötét volt körülötte minden, csak a konyha felől pilácsolt valami fény. Korán kelnek itt is, mert mire 11 óra felé jár az idő, a pörkölteknek, meg a paprikásoknak készen kell lenni! S hogy bizonyosan erről is van szó, a hátsó kéményből éppen most szállt fel a füst. Begyújtottak!

Forgalom volt a hídon most is, ahogy régen, bár őrök, mint ahogy akkoriban voltak, ma már nincsenek. Hubert várt egy kicsit, de nem fűlött a foga ahhoz, hogy a 167 méter hosszú hídon végigmenjen. Kőfalak voltak a járda mellett végig és úgy gondolta, ha valami történne, még elmenekülni sem tud.

Ahogy ott tanakodott magában, a vízen egy csónakot pillantott meg és elkötötte. Átment a víz túloldalára és takarosan kikötötte, pont úgy, ahogy megkötötték. Végre! Ahogy felkapaszkodott a töltésre, már derengett, de semmi nem látszódott már a köd miatt. Volt a táskájában egy iránytű. Arra az esetre, ha….és most pont az a bizonyos „ha” van! Elő is kotorta. Betájolta magát. Közben felnézett, ide is, oda is. Aztán úgy döntött, hogy emlékeire hagyatkozva megindul bele a pusztába. Nagyjából tudta az irányt és arra tartott, mert bent a pusztában volt egy halom, arra akart felülni és ahogy ment eszébe is jutott a kedvenc hortobágyi nótája, Ha felülök a fekete halomra!

„Ha felülök a fekete halomra,
Onnan nézem merre legel a gulya.
Parancsolok bojtáromnak Pistának,
Csapja meg a bal szárnyát a gulyámnak.

Megcsapta (j)a bal szárnyát a gulyámnak,
Mindjár látom, híja van a marhának.
Sárga lovam pányvára van kikötve
Kinek tetszik, menjen rajta, keresse

Elköltözött a daru, meg a gólya
Senki sincs már a pusztában maradva.
A pusztában magam járok egyedül,
Rajtam még a jó Isten sem könyörül.”

Hubert nagyon bízott magában és miközben dúdolta a dallamot, ment csak ment befelé a pusztába! Nagyon nagy itt a puszta és akár merre is kanyarodna, sok, csaknem 10-15 kilométert kellene mennie, hogy átjusson valamelyik faluba, de az nem is olyan könnyű feladat, mert tele van erekkel, vizekkel és olyan járhatatlan részekkel, ahova, – ha a gulya beveszi magát, – csak az éles szemű pásztorok lelik meg. Tavaly nyáron is, mikor kint volt, akkor is mutatták neki, hogy amarra fent van a nyáj. Nem is látott semmit, amikor intett két bogárfekete mudinak a juhász, hogy fordítsák meg a nyájat s azok meg mint a vereshasú nyúl, úgy nyúltak el mellőlük. Csakhamar látszott is, hogy mintha a horizonton megmozdult volna a gyep. Biz’a, nem más volt az, mint egy falka juh…Szépen hozták a birkákat, visszafelé, de tudj’ Isten, a két kutya, terelte is a birkát, de nem hajtotta annyira, hogy az le-le nem hajolt volna egy falatért. Összeszokták már, meg a Bogi tudja is, hogy kell már bánni, most a fiát is tanítja! Nézze csak Hubert!

Ám most lassan már december lesz. Pár nap és deres a legelő, fagyokat mondanak ide is. A gyepek feláztak az őszön és ami sarjúszénát adtak a rétek, már régen behozták s ami kint van, arra meg már vigyáznak. Nem lehet összevágni a földet. Jövőre is kell annak teremni. Persze kényelmes dolog lenne kihajtani ilyenkor is a jószágot, de ha többet megy, mint amennyit megeszik, akkor leromlik s most így, hogy közeleg a karácsonyi ellések ideje, nem kellene gyengíteni a nyájat se. Nincs is annak már értelme, ámbátor van úgy, hogy megjáratjuk, de akkor az időnek is olyannak kell lenni….

Gyenese Emese – Vadludak a Kilenclyukú híd felett

A puszta tehát olyan üres volt hajnalban, s hogy a köd is leereszkedett, így hát a szó se hallatszódott messzire. Teljesen egyedül volt kint Hubert, amikor szárnysuhogásra lett figyelmes. Olyan alacsonyan járt a liba, hogy szinte a hasukkal húzták a földet. Nagy úr az éhség és a tóról ki kell menni legelni, mert ahogy a jószág is vágyik ki az ólakból, a hodályokból, úgy a vadmadár is éhes már s ha nem keresi meg, hogy mit tudna enni, akkor neki nem teszi elébe senki.

A régi időkben több takarmányt lelt a vad, mert a kukoricák betakarítása, sokszor elhúzódott és a sok tarló nemcsak itt, hanem körbe az Alföldön, terített asztala volt a vadnak. Mára azonban, meg különösen ezen a forró nyáron, amikor nem termett kukorica, különösen nehéz a vadnak is. Persze, hogy több a kár az őszi, alig zöldellő gabonában, mert ugye a vadnak is enni kell. Annak is élni kell, mert a hideg, a tél nem kegyelmez. Aztán a régi jó legelők, a régi jó tarlók, amelyeket az öreg gúnárok igen jól ismerték, egyik pillanatról a másikra odavannak. Nincsenek vizes gyepek, ahol lehetne a kicsi vízben legelni, ahol ilyen tájt, ahogy a búza is zöldell, megfrissülnek a gyepek. Mert, ha a vadlúd választhat, akkor inkább tarlóra megy , de a daru is igen szereti a kukoricát. Eszébe jutott Hubertnak, hogy egy igen vizes évben, mikor mindenki arra várt, hogy majd fagyon rámennek a kombájnok a földekre, még az álló kukoricában is lőttek Arthurral libákat. Fenn Tótiban! Micsoda esztendő volt. A sok gazda mind szívta a fogát, miközben a vad dőzsölt és azon az őszön visszakapta a vándornép mindazt, amit elvett tőle az ember. Mert annak előtte, ott mindig a vízi vadé volt minden, lent a Kis-Sárrétben minden, amerre csak a szem ellátott.

A szárnysuhogások egyre erősödtek és a földet meglátó vadludak gágogva emelkedtek magasabbra, mert bizony ilyen sebeséggel nem volt olyan vadlúd, amely meg merte volna kockáztatni a landolást. Fel-fel! Látszott, ahogy a nyakukat megemelve pillanatok alatt megemelkedtek. A fényekből ítélve, gyanította Hubert, hogy nem sokkal feljebb süthet a nap, de nem tudta megmondani, hogy milyen vastag lehet a ködpárna.

Ahogy hajnalodott, úgy szállt le mind inkább a köd és miközben a rucák eltűntek lassan, a helyüket a ludak váltották fel. Mire aztán oly hangzavar lett, hogy Hubert bizonyos volt benne, ha bárki a családból itt lenne, annak a szavát se hallaná! Egyszer csak egy hatalmas csőr tűnt fel, majd kettő és ritkán látott madarak húztak el felette. Felült egy halomra. Szinte a szája tátva maradt, hiszen túzokok voltak. Tudta, hogy lenn Orosi-pusztán vannak túzokok és a zsadányi szőlőskertből is felszálltak egyszer egy hajtáson, de ilyen közelről még sose látott. A nagy túzokkakas a halom fellett olyan közel húzott el, hogy ha kinyújtotta volna a kezét, lehet, hogy a hasát megérinthette volna, de igazán akkor döbbent meg Hubert, hogy milyen gyorsan  repülnek, amikor a nagy madár keltette szelet megérezte!

A túzok félelmetes nagy csőre, ha kellett, odavágott bárminek és akkora bajusza volt, mint annak a nagy fekete macskának, amely lent lakott a rétben. Arthurnak nekifordult a nyáron, mikor figyelmeztette, hogy talán helyesebb lenne a tanya körül egerészni. Veszélyes tanyasi macska volt, amely a kemence padkáján úgy csinál, mintha sose evett volna nyúlfit. Arthur nem csinált ebből különösebb kérdést, de hogy nekifordult az erdészmanónak, azért már több volt a soknál. Hiába, no, a macska kiszámíthatatlan és elég neki egy villanás, hogy az addig puha, bárgyú állatból, vadmacska legyen. Arthur gyanítja is, hogy ez a nagy szabadsága abból fakadhat, hogy az apja Tölgyfásból való. Ezt a kölyköt is még onnan hozták be, lelték a favágók, kint, amikor irtották a nyiladékot…

Hubert aztán nem várt sokáig, mert tartott tőle, hogy felszáll a köd és a legjobb pillanatok, ahogy felkel a nap, mindjárt odalesznek. A legújabb puskáját hozta magával, egy FRANCHI 20-ast, egy kis duplát, amit a napokban szerzett meg Budapesten!

Hubert legújabb szerzeménye, a kis Franchi 20-as dupla

Ej, micsoda kis elegáns puska volt az. A fegyver agya, régi technikával barnított és olyan sávos volt, mint egy tigris, s mivel a csövek egymás mellett fektetve, vízszintesen voltak kialakítva, kecses kinézete is volt, amit az angola agyazása, hogy nem volt rajta pisztolymarkolat, még inkább kiemelt. Biztos volt benne, hogy Feri, aki rajong a puskákért kölcsön fogja kérni, amiben egyébként nem sokat tévedett.

Aztán, mikor már igencsak világos is volt és biztosan felismerte, mire lő, akkor egyszer csak elsütötte a fegyverét. Egy lazább csapat jött, de nem az elsőt, nem, hanem a harmadik vagy a negyedik vadlibát vette célba. A szomszéd faluban volt egy igen öreg vadász. A vadász Kis Feri bácsi. Még Hubert ismerte, de inkább Arthur bácsi látogatta meg, vagy találkoztak kint a pusztán. Ilyenkor mindig egy zsák szalmával járt, azt lelökte és hanyatt fekve lőtte a libát. Azt mondta, hogy nem szabad csak arra a libára lőni, amit maga felett lát. Egyszer Hubert is kipróbálta és bizony igaza volt, de hogy ő biztos nem tudna odakint feküdni – gondolt a régi öreg vadászra. Persze, az öregúr igazi vadász ember volt és soha sem sietett, ezt egy kicsit irigyelte is Hubert s aztán arra gondolt, hogy Arthur, Valter és az apja is így gondolkozott. El is határozta, hogy picit ő is változni fog. Több időt hagy mindenre…

Ahogy felkapta a puskáját, eszébe jutott, hogy csalatkozni szokott, mert alulbecsüli a sebességét a ludaknak és jól a csőre elé célzott. Nem is volt olyan könnyű és ahogy elsütötte a fegyverét, az alacsonyan járó ludat, ahogy eltalálta, az a halom felé esett, pont, ahol Hubert állt. Ahogy a régi vadásziskolában tanították: a lőtt vad a vadász elé essen! Ebben nem is volt hiba, de a nagy lúd kis híján eltalálta Hubertet!

Forrás: Frommer Fegyverbolt, Budapest. https://frommerfegyverbolt.hu/

Úgy ugrott el és ha sokat gondolkodik, még jól pórul is jár. Még a libája le sem esett, amikor környes-körül olyan hangzavar és riadt szárnysuhogás indult el, hogy Hubert el sem tudta képzelni, hogy ennyi madár leszállhatott körülötte. Már arra is gondolt, hogy a sötétségben nem vette észre az itt éjszakázó ludakat. Mindegy is. Pillanatokon belül kiürült körülötte a puszta. A nagy lilikje ott feküdt már előtte. Jó kövér volt és a nagy fekete sávok, keresztben a hasán, messziről feketéllett előtte. A homlokfoltját vizsgálta nyomban, mert annak kicsinek kellett lennie és ahogy reptében jól látta, a hóka itt is kicsi! Aztán, ahogy Arthurtól tanulta az úszóhártyás szép sárga lábát vizsgálta meg! Könnyen beszakadt – örvendett meg Hubert, mert így akkor bizonyosan nem kell sokáig főzni!

Amint felkötözte a nagy ludat a hátizsákjára elővette az iránytűjét és tájolt. Arra volt kíváncsi, hogy arra felé indult volna-e el, amerre gondolta. Bizony meglepődött. Annyit forgott, hogy végül a nagy ködben elvesztette az irányt, merről is jött. Mielőtt megnézte volna az iránytűt, meghatározott egy irányt, hogy merre lehet a Kilenclyukú híd és legnagyobb megdöbbenésére eltévesztette volna, nemhogy kicsit mellé, hanem pont ellentétesen indult volna el. Úgy Szásztelek magasságában lehetett és innen, ha elindul abba az irányba, akkor minden bizonnyal jó tíz kilométer után ért volna el Nagyiván határába. Persze úgy van az, hogy tudja az ember, hogy rossz irányba megy, de ha nem tud visszamenni a nyomán oda, ahonnan elindul – vége. El fog tévedni és a köd, ha leereszkedik az este is, kibogozhatatlan. Ritkán használja ezt az iránytűt, de most, hogy jött a Hortobágyra, úgy tűnik mégiscsak jó ötlet volt, hogy betette a táskájába.

Nem sokat kellett gyalogolnia, mire elérte a Kilenclyukú hidat, de a csónak már a túloldalt volt és éppen akkor szállt ki belőle egy ember. Kicsit bosszankodott, mert mikor hűlt helyét látta a csónaknak, először azt hitte, hogy elvitte a víz. Amikor meglátta, hogy a túloldalt van kikötve, úgy elkezdett káromkodni, hogy aki hallotta volna, bizonyosan odébb áll, de mivel nem volt kint a késő őszi pusztában senki, különösen nem így advent első vasárnapján, aztán hirtelen eszébe jutott és hamar meg is csendesedett. Mindegy is és körbesétált a csónakért, de ott  rájött, hogy nem a víz vitte át a túloldalra, hanem valaki átment rajta és még rendesen ki is kötötte!

• Csak tudjam meg, hogy melyik volt. Csak tudjam meg… – és ballagott fel a csárdának, miközben még mindig morgott, de már szinte csak magában, mert adventben jártunk és ilyenkor már nem illik. Elcsendesedik az ember…

Hubert ekkor már a szemközti oldalban volt és bár ő nem mosolygott a meglehetősen mérges emberen, aki jól láthatóan egy valóságos csikós volt, de hogy az miért akart csónakázni csikós létére, azt már tényleg el sem tudta meg gondolni. Mindenesetre most, hogy így alakult, nem volt mit tennie és a nagy kőhídon, amely lassan kétszáz éves lesz, beballagott Hortobágyra, a hátizsákjára kötözött vadlúddal.

Üres volt most még a csárda és kevesen voltak a pusztában is. Csak Károly, a csárda manója vette észre, aki estére hivatalos volt a vadászházba. Miközben fogalma sem volt arról, hogy vacsorára libasültet szolgálnak fel, meg jut abból a libalevesnek is, amit Hubert egy Kiskundorozsmára beköltözött, majsai öreg kiskuntól tanulhatott el….

December 7-én folytatjuk….

Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter
Illusztrálta: Gyenese Emese – Vadludak a Kilenclyukú híd felett