Keressen minket

Hubert

MESE: 7. rész – Vadlibák a Hortobágyon

Már sötét este volt, amikor Hubert megérkezett Hortobágyra. Debrecen felől a régi úton jött, amelyben csak egy-egy helyen volt néha kanyar s miután elhagyta a Látóképi csárdát, csak jött nyugatnak. A táj itt már sík. Olyannyira sík, hogy kilométerekre el lehet látni. Azonban ez sokszor becsapja az embert, hiszen, ha közelinek is tűnik egy-egy templomtorony, az sokszor 10-15 kilométerre is lehet. Haj! Nagy ez a puszta.

Gyenese Emese – Vadludak a Kilenclyukú híd felett

A vadászház Debrecen felől leggyorsabban az első úton lekanyarodva érhető el, de mivel Hubert gyalog volt, tovább ment egyenesen s mikor meglátta a villanyoszlop fényét, akkor vágott át a gyepen. Járt már többször itt. Ismerte a járást, s azért értette is az itt élők nyelvét. Nem volt abban nehézség csak annyi, hogy hazudni, mellébeszélni nem lehetett. Itt nem is szokás ez s ha valaki nagyot mond, de mondhatjuk úgy, hogy hazudik bármiről, különösen magáról, arra hamar rájönnek. Nem lehet itt mellébeszélni. Inkább mondjunk egy határozott nemet, mint valami bizonytalan igent. Az itteni ember ki nem állhatja az olyat, hogy csak mondja. Jót mosolyog magában, amikor eszébe ötlik a nagyhangú hortobágyi manó, a vendéglátója:

  • Értsed meg! Ne magyarázkodjál! Csináljad komám, vagy ha nem tudod, akkor inkább mondjad, de jobb lesz, ha inkább el is mész innen, mert mi itt nem szeretjük!

Így maradt meg benne az első találkozás óta a hortobágyi barátja. Olyan szabadelvű, hogy arra nehéz lenne bármiféle hámot rakni, de amit elvállal, abba úgy belefekszik, hogy szétszakítja maga mögött a szekeret – gondol magában a régi barátjára és ahogy közelít a vadászház, egyre nagyobb a csend. Sötétség van, nincs az udvaron senki, csak éppen a kaput tették be. (Így mondják errefelé, amikor becsukják a kaput.)

Forrás: Frommer Fegyverbolt, Budapest. https://frommerfegyverbolt.hu/

Egy lámpa fénye ugyan bevilágítja az udvart, de ott nincs semmi mozgás. A vadászház előtt az udvaron ott van a kanál, a pásztorok kedvelt, fedetlen kunyhója, aminek egy bejárata van és befelé egyre jobban csak tágul, egészen a tűzrakó helyig. Hubert benéz, de ott a hamu hideg. Mikor visszafordul, a gémeskútra néz, amelyen hirtelen azt hitte, hogy egy bagoly ül, de a sziluettből is látszik, hogy egy varjú az. Egy művarjú. Na! Már megint lóvá tette. Aztán a takarosan nyírt gyep, amott a kinti sparhelt, a kemence, a filagória, de arra már sötétebb van. A vadászház tornácán látszódnak a trófeák, de még zaj sem szüremkedik ki. Semmi. Na, ilyet még nem láttam. Hubert először arra gondolt, hogy eltévesztette a naptárat és korábban jött, de ritkán szokott tévedni.

Valami történt. Mindegy, majd kikalászol. A tornác mellett, a lépcső előtti sűrű bokrok mellett ellép és annak ellenére, hogy itt már vaksötét volt, megtalálta a vadászház manólakjának ajtaját. Nyitva van – sóhajtott fel Hubert és ahogy kinyitotta felkapcsolta a villanyt. Akkor látja meg, hogy az ajtóra tűzve egy levél várja:

 

Kedves Hubert!

Nagyon sajnálom, hogy nem várt senki, de halaszthatatlan dolog miatt be kellett mennem Debrecencbe. Majd mindent el fogok mesélni, de mivel nagyon kell sietnem és amiatt, hogy a levél keretei sem elégségesek hozzá legyen csak annyi: érezd jól magad!

Mehetsz vadászni, kerülj egyet! A ludakra pedig vigyázz, mert a pásztorok jelentették, hogy megérkeztek a szürke ludak után a színesludak is. A szürkék között vannak már tundrai ludak is! Csak akkor lőj, ha biztos vagy benne. Tudod, hogy mennyire féltjük a pusztát!

Begyújtottunk, a szobád rendben van, de vacsorázni, csak a csárdában tudsz, fenn a Kilenclyukú híd mellett. Mindent elrendeztem, jóbarátom, Károly már vár!

Aztán jól vigyázz, mert ha nem birkapörköltet kérsz, akkor labanc leszel és ezek a hajdúk nem egy könnyen felejtenek!

Érezd jól magad!

Öreg barátod,

Ferenc

 

Hubert a táskáját, felszerelését lepakolta. A fegyverét a szekrénybe zárta, a lőszereket külön, aztán zsebrevágta a kulcsot, bezárta a kaput és csakhamar fent volt a csárdánál. A csárdában aztán nagy élet volt. Bentről cigányzene szólt. Szépen felöltözött, muzsikosok húzták a nótákat. Jobbára hortobágyi nótákat, dalokat, de ha valakinek volt valami kedves, akkor azok a zenészek azt is tudták. Egész este elhallgatta volna. Hubert szeretett itt lenni, mert nem tartották vendégnek s azt észreveszi mindenki, ha egy nyelvet beszélnek. A csárda, a híres csárda mindig szépen fehérre meszelt, tiszta, odabent meleg van, az ételek frissek. Károly, az itteni manó, aki emberemlékezet óta itt él, azért körbe-körbenéz. Magáénak érzi a csárdát, úgy ahogy Malvinka és Arthur a kastélyt. Másképpen nem is megy. Ezt is megmentették a manók s szép sorban a geszti kastély is megmenekül.

Hubert jól ismerte Károlyt a csárdában és a csárdát is. A manók éttermén egy olyan ablak volt, amely Malvinkáék kastélyában, az udvarra nyílt és onnan az egész éttermet be lehetett látni. A vastag falakban folyosók, lépcsők sorjáztak és biztos, hogy sokan járhattak már rajta, mert egy-egy lépcsőfok igencsak el volt már kopva. Károly, a csárda gazdája udvarias, igazi nagyidőket megélt manó volt. Barátságos, de nem éppen a beszédes fajta volt. Megszokta már, eltanulta, hogy annyiféle ember megfordult itt. Látta a régi idők pásztorait, amikor egy balos darutollért vagyonokat adtak. Az idők azonban megváltoztak, csak a puszta és benne a jószág maradt s azok, akik úgy gondolták, jó nekik így. Őrajtuk múlik most, hogy a régi értékek megmaradnak, hogy azok élők maradnak. Valahogy így gondolta ezt a csárda gazdája is, Károly. Sorolta is volna, hogy mit ehet kisvendége, de a birkapörköltnél megakasztották…Az ilyen ember nem ragaszkodik hozzá, hogy mit szeretne a másik. Fizet és megy: de ha lehet, nekem birkapörköltet hozzanak. Ha lehet. Volt ebben valami barátságos, valami árnyalat, amit csak, úgy megérez az ember a másikban. Az ilyenre meg itt, a Hortobágyon különösen érzékenyek….

Sokan voltak a csárdában, sok is volt a dolog. Sokan dolgoztak a konyhában, a tűznél, kint egy öreg pászor forgatott egy pörköltet, de ahhoz nem nyúlt semmit, csak forgatta, jobbra-balra. Beszélt az öreg pásztorhoz a paprikás. A bográcsfülén keresztül érezte ő, hogy mozog benne a hús, tudta a gőzből, látta, hogy forrik és azt is tudta, hogy mikor, milyen fát kell rátenni. Nem is szólt abba bele senki, mert az ott nem is szokás. Elvállalta, akkor az jó is lesz. Ilyen az itteni ember…

Gyenese Emese – Vadludak a Kilenclyukú híd felett

Úgy vette mindenki Hubertet, mintha odavaló lenne közéjük. A Ferenc vendége, az ő barátja, akkor a mienk is. Ott nem szokás, csak úgy barátnak fogadni valakit. Nem könnyen barátkoznak, de ha valaki közéjük tartozik, akkor annak akkor is tartania kell ahhoz magát, amit megbeszélnek. Ha a fene, fenét eszik is. Amit mondtam azt megmondtam, nem gondolod tán, hogy bárki kedvéért azt megfordítom. Mit gondolsz, te, hogy kivel beszélsz – nevetett fel magában Hubert, mert akkor már messze maga mögött hagyott mindent és a Debrecenbe tartó út mellett gyalogolt vissza a vadászházhoz.

Hajnalban volt egy gondolata Hubertnek, hogy ki sem megy, mert nagyon szeretett itt lenni, ebben a vadászházban. A nagy vastag falak, az öreg cserépkályha, még most is tartotta a meleget és a hajópadló fenyődeszkái visszahozták neki a gyerekkori szobáját, amely fent volt a Pádison. Ott volt minden fenyőből, a lakásban és szobájában egyaránt. Sose felejti el a nagy havakat, fent a hegyen és azt, hogy apja mindig arra tanította, hogy ilyenkorra már a téli tüzelőnek bent kell lenni. Persze hasítva, hogy a szél télire megfújja. Ej, mennyire szeretett gyerekkorában kimenni a fáért, kivinni a pernyét, aztán csak tüzelni. Fent a hegyekben mindig volt fájuk. Édesanyja ennek ellenére mennyiszer elmondta, hogy spóroljon a fával, nem kell annyira rakni. Csak takarosan, kicsi huzattal!

De igen szégyellte volna dolgot, ha délelőtt ágyban találta volna a házigazda, ezért kiugrott az ágyból és végigtrappolt a szobáján. A csizmát, mindent kint hagyott, mert itt olyan tisztaság volt, hogy zokniban lehetett mindenfelé menni. Mikor kilépett a folyosóra, hirtelen megdöbbent. Nem ijedt meg, mert az nem szokása, hanem volt a folyosón egy medve kitömve. Hát körülbelül akkora egy manó, mint a medve feje, de hogy miként tudta behozni ide a Feri. Szerintem kibontotta a falat is – képes rá. Mondta is Arthur bácsi, hogy, ha az kigondol valamit, azzal a hortobágyi nyakas fejével, azt onnan fejszével se lehet kiverni! Na, ő ezt biztosan nem meri megmondani neki, de Arthur megszokta, ha együtt vadásznak. Mondjuk Arthur bácsikájával kifogta, mert azt nem lehet megszorítani s azután még ráadásul vissza is szurkál. Haj, akkor mennyit szokott derülni, amikor együtt vadásznak…

De most nem volt itt senki és vadászház is üres volt. A konyhába akkor is be lehet kukkantani, hogy mi fő, ha itt vannak a háziak. Nincs kitiltva senki, de hozzányúlni nem szabad semmihez, csak kérni. Különösen, ha fő valami tűzön. Ámbátor azt is meg kell jegyezni, hogy itt megtartották a berakott sparheltet, mert itt is észrevették, hogy finomabb rajta az étel. Kinek mi kell persze, mert sokan megfordulnak itt…

Annyi minden volt a konyhában s mire felfőtt a víz, hogy készítsen egy jó teát, addig bekukkantott a hűtőbe. Egy tányér, szépen celofánnal lecsomagolva és rajta egy újabb levél!

 

Hubert!

A héten vágtak szürke marhát! Tettem be friss tatárbeafsteaket! Piríts mellé kenyeret, de találsz szalámit, sonkát és van jó fagyos abált szalonna is. Aztán mehetsz vadászni, no meg vigyél tarisznyát is! Nincs kint senki a területen! Aztán csak óvatosan!

Délután már kint leszek én is!

Üdvözlettel:

Feri

 

Még egyszer elolvasta a kedves levelet, amit a hűtőben hagytak neki a sok finomsággal és aztán végül öntött magának egy pohár tejet és vágott magának egy félkaréj kenyeret. Ha Malvinka vagy édesanyja látta volna, biztos összeköti a sarkát, mert csak úgy állva evett, miközben ebből is vágott egy szeletet, meg abból is és takarosan elcsomagolta. Mire végzett addigra a reggelije is elfogyott!

Még sötét volt, amikor elvált a háztól. Sokkal óvatosabban mozgott a sötétségben, hiszen annyira nem ismerte a terepet és nem akart feltűnő lenni! Úgy ment, mint macska a fal mellett, de se nem sietett, se nem sétált. Ó! Tudta ám, hogy merre akar menni Hubert és csakhamar elveszett a lámpafények utáni sötétségben. A távolban még egy-egy kutya ugatott, mert a hortobágyi kutyák egy része, még a legapróbb neszre is felkapja a fejét. Jaj, azok a pásztorkutyák veszik észre a leghamarabb, ha baj jön a pusztára és a szemes pulik, mudik, meg a pumik aztán felvernek mindenkit. Felverik az alvó nagy komondorokat, amelyek addig, mint porba lökött rongykupac feküdtek és felverik a félelmetes kuvaszokat, amelyek még az ördögtől sem félnek. Amilyen a kutya, olyan gazdája és az éles szemű hortobágyi ember, ha már nem szól egy szót sem, akkor van ám a legnagyobb baj. Akkor a legveszedelmesebb a komondor is, amelyek közül vannak akkorák is mint egy „bornyú” . Borjú annak a tisztességes neve, de pásztor nyelven inkább bornyú az.

Hajnalra a köd leereszkedett és ahogy a Kilenclyukú hidat elérte Hubert, már akkora fehérség volt, hogy komolyan megállt egy pillanatra, hogy jófelé megy-e? De csak óvatosság volt, mert út, itt csak egy van. Csak még nem érte el a folyót, amelyre már régóta hidat vert az ember. Voltak itt már korábban is hidak, de ezt a kőhidat közel 200 éve építették. A híres bécsi vásárra innen Szolnok felé hajtották át a marhát, ha áradt a Tisza. Különleges híd ez, mert a pásztorkodás miatt a felhajtókat szélesedőre hagyták meg, hogy mikor a jószág eléri, akkor be tudja fogadni a gulyákat, meg a nyájakat. Persze óvatosan kellett megközelíteni, hogy a jószág ne törje össze magát, de ehhez nagyon értett mindig az itt élő ember. Együtt élt a jószággal, tudta annak minden gondolatát is…

A híd mellett ma is ott áll a csárda, ahol tegnap vacsorázott Hubert. Még sötét volt körülötte minden, csak a konyha felől pilácsolt valami fény. Korán kelnek itt is, mert mire 11 óra felé jár az idő, a pörkölteknek, meg a paprikásoknak készen kell lenni! S hogy bizonyosan erről is van szó, a hátsó kéményből éppen most szállt fel a füst. Begyújtottak!

Forgalom volt a hídon most is, ahogy régen, bár őrök, mint ahogy akkoriban voltak, ma már nincsenek. Hubert várt egy kicsit, de nem fűlött a foga ahhoz, hogy a 167 méter hosszú hídon végigmenjen. Kőfalak voltak a járda mellett végig és úgy gondolta, ha valami történne, még elmenekülni sem tud.

Ahogy ott tanakodott magában, a vízen egy csónakot pillantott meg és elkötötte. Átment a víz túloldalára és takarosan kikötötte, pont úgy, ahogy megkötötték. Végre! Ahogy felkapaszkodott a töltésre, már derengett, de semmi nem látszódott már a köd miatt. Volt a táskájában egy iránytű. Arra az esetre, ha….és most pont az a bizonyos „ha” van! Elő is kotorta. Betájolta magát. Közben felnézett, ide is, oda is. Aztán úgy döntött, hogy emlékeire hagyatkozva megindul bele a pusztába. Nagyjából tudta az irányt és arra tartott, mert bent a pusztában volt egy halom, arra akart felülni és ahogy ment eszébe is jutott a kedvenc hortobágyi nótája, Ha felülök a fekete halomra!

 

„Ha felülök a fekete halomra,
Onnan nézem merre legel a gulya.
Parancsolok bojtáromnak Pistának,
Csapja meg a bal szárnyát a gulyámnak.

Megcsapta (j)a bal szárnyát a gulyámnak,
Mindjár látom, híja van a marhának.
Sárga lovam pányvára van kikötve
Kinek tetszik, menjen rajta, keresse

Elköltözött a daru, meg a gólya
Senki sincs már a pusztában maradva.
A pusztában magam járok egyedül,
Rajtam még a jó Isten sem könyörül.”

 

Hubert nagyon bízott magában és miközben dúdolta a dallamot, ment csak ment befelé a pusztába! Nagyon nagy itt a puszta és akár merre is kanyarodna, sok, csaknem 10-15 kilométert kellene mennie, hogy átjusson valamelyik faluba, de az nem is olyan könnyű feladat, mert tele van erekkel, vizekkel és olyan járhatatlan részekkel, ahova, – ha a gulya beveszi magát, – csak az éles szemű pásztorok lelik meg. Tavaly nyáron is, mikor kint volt, akkor is mutatták neki, hogy amarra fent van a nyáj. Nem is látott semmit, amikor intett két bogárfekete mudinak a juhász, hogy fordítsák meg a nyájat s azok meg mint a vereshasú nyúl, úgy nyúltak el mellőlük. Csakhamar látszott is, hogy mintha a horizonton megmozdult volna a gyep. Biz’a, nem más volt az, mint egy falka juh…Szépen hozták a birkákat, visszafelé, de tudj’ Isten, a két kutya, terelte is a birkát, de nem hajtotta annyira, hogy az le-le nem hajolt volna egy falatért. Összeszokták már, meg a Bogi tudja is, hogy kell már bánni, most a fiát is tanítja! Nézze csak Hubert!

Ám most lassan már december lesz. Pár nap és deres a legelő, fagyokat mondanak ide is. A gyepek feláztak az őszön és ami sarjúszénát adtak a rétek, már régen behozták s ami kint van, arra meg már vigyáznak. Nem lehet összevágni a földet. Jövőre is kell annak teremni. Persze kényelmes dolog lenne kihajtani ilyenkor is a jószágot, de ha többet megy, mint amennyit megeszik, akkor leromlik s most így, hogy közeleg a karácsonyi ellések ideje, nem kellene gyengíteni a nyájat se. Nincs is annak már értelme, ámbátor van úgy, hogy megjáratjuk, de akkor az időnek is olyannak kell lenni….

Gyenese Emese – Vadludak a Kilenclyukú híd felett

A puszta tehát olyan üres volt hajnalban, s hogy a köd is leereszkedett, így hát a szó se hallatszódott messzire. Teljesen egyedül volt kint Hubert, amikor szárnysuhogásra lett figyelmes. Olyan alacsonyan járt a liba, hogy szinte a hasukkal húzták a földet. Nagy úr az éhség és a tóról ki kell menni legelni, mert ahogy a jószág is vágyik ki az ólakból, a hodályokból, úgy a vadmadár is éhes már s ha nem keresi meg, hogy mit tudna enni, akkor neki nem teszi elébe senki.

A régi időkben több takarmányt lelt a vad, mert a kukoricák betakarítása, sokszor elhúzódott és a sok tarló nemcsak itt, hanem körbe az Alföldön, terített asztala volt a vadnak. Mára azonban, meg különösen ezen a forró nyáron, amikor nem termett kukorica, különösen nehéz a vadnak is. Persze, hogy több a kár az őszi, alig zöldellő gabonában, mert ugye a vadnak is enni kell. Annak is élni kell, mert a hideg, a tél nem kegyelmez. Aztán a régi jó legelők, a régi jó tarlók, amelyeket az öreg gúnárok igen jól ismerték, egyik pillanatról a másikra odavannak. Nincsenek vizes gyepek, ahol lehetne a kicsi vízben legelni, ahol ilyen tájt, ahogy a búza is zöldell, megfrissülnek a gyepek. Mert, ha a vadlúd választhat, akkor inkább tarlóra megy , de a daru is igen szereti a kukoricát. Eszébe jutott Hubertnak, hogy egy igen vizes évben, mikor mindenki arra várt, hogy majd fagyon rámennek a kombájnok a földekre, még az álló kukoricában is lőttek Arthurral libákat. Fenn Tótiban! Micsoda esztendő volt. A sok gazda mind szívta a fogát, miközben a vad dőzsölt és azon az őszön visszakapta a vándornép mindazt, amit elvett tőle az ember. Mert annak előtte, ott mindig a vízi vadé volt minden, lent a Kis-Sárrétben minden, amerre csak a szem ellátott.

A szárnysuhogások egyre erősödtek és a földet meglátó vadludak gágogva emelkedtek magasabbra, mert bizony ilyen sebeséggel nem volt olyan vadlúd, amely meg merte volna kockáztatni a landolást. Fel-fel! Látszott, ahogy a nyakukat megemelve pillanatok alatt megemelkedtek. A fényekből ítélve, gyanította Hubert, hogy nem sokkal feljebb süthet a nap, de nem tudta megmondani, hogy milyen vastag lehet a ködpárna.

Ahogy hajnalodott, úgy szállt le mind inkább a köd és miközben a rucák eltűntek lassan, a helyüket a ludak váltották fel. Mire aztán oly hangzavar lett, hogy Hubert bizonyos volt benne, ha bárki a családból itt lenne, annak a szavát se hallaná! Egyszer csak egy hatalmas csőr tűnt fel, majd kettő és ritkán látott madarak húztak el felette. Felült egy halomra. Szinte a szája tátva maradt, hiszen túzokok voltak. Tudta, hogy lenn Orosi-pusztán vannak túzokok és a zsadányi szőlőskertből is felszálltak egyszer egy hajtáson, de ilyen közelről még sose látott. A nagy túzokkakas a halom fellett olyan közel húzott el, hogy ha kinyújtotta volna a kezét, lehet, hogy a hasát megérinthette volna, de igazán akkor döbbent meg Hubert, hogy milyen gyorsan  repülnek, amikor a nagy madár keltette szelet megérezte!

A túzok félelmetes nagy csőre, ha kellett, odavágott bárminek és akkora bajusza volt, mint annak a nagy fekete macskának, amely lent lakott a rétben. Arthurnak nekifordult a nyáron, mikor figyelmeztette, hogy talán helyesebb lenne a tanya körül egerészni. Veszélyes tanyasi macska volt, amely a kemence padkáján úgy csinál, mintha sose evett volna nyúlfit. Arthur nem csinált ebből különösebb kérdést, de hogy nekifordult az erdészmanónak, azért már több volt a soknál. Hiába, no, a macska kiszámíthatatlan és elég neki egy villanás, hogy az addig puha, bárgyú állatból, vadmacska legyen. Arthur gyanítja is, hogy ez a nagy szabadsága abból fakadhat, hogy az apja Tölgyfásból való. Ezt a kölyköt is még onnan hozták be, lelték a favágók, kint, amikor irtották a nyiladékot…

Hubert aztán nem várt sokáig, mert tartott tőle, hogy felszáll a köd és a legjobb pillanatok, ahogy felkel a nap, mindjárt odalesznek. A legújabb puskáját hozta magával, egy FRANCHI 20-ast, egy kis duplát, amit a napokban szerzett meg Budapesten!

Hubert legújabb szerzeménye, a kis Franchi 20-as dupla

Ej, micsoda kis elegáns puska volt az. A fegyver agya, régi technikával barnított és olyan sávos volt, mint egy tigris, s mivel a csövek egymás mellett fektetve, vízszintesen voltak kialakítva, kecses kinézete is volt, amit az angola agyazása, hogy nem volt rajta pisztolymarkolat, még inkább kiemelt. Biztos volt benne, hogy Feri, aki rajong a puskákért kölcsön fogja kérni, amiben egyébként nem sokat tévedett.

Aztán, mikor már igencsak világos is volt és biztosan felismerte, mire lő, akkor egyszer csak elsütötte a fegyverét. Egy lazább csapat jött, de nem az elsőt, nem, hanem a harmadik vagy a negyedik vadlibát vette célba. A szomszéd faluban volt egy igen öreg vadász. A vadász Kis Feri bácsi. Még Hubert ismerte, de inkább Arthur bácsi látogatta meg, vagy találkoztak kint a pusztán. Ilyenkor mindig egy zsák szalmával járt, azt lelökte és hanyatt fekve lőtte a libát. Azt mondta, hogy nem szabad csak arra a libára lőni, amit maga felett lát. Egyszer Hubert is kipróbálta és bizony igaza volt, de hogy ő biztos nem tudna odakint feküdni – gondolt a régi öreg vadászra. Persze, az öregúr igazi vadász ember volt és soha sem sietett, ezt egy kicsit irigyelte is Hubert s aztán arra gondolt, hogy Arthur, Valter és az apja is így gondolkozott. El is határozta, hogy picit ő is változni fog. Több időt hagy mindenre…

Ahogy felkapta a puskáját, eszébe jutott, hogy csalatkozni szokott, mert alulbecsüli a sebességét a ludaknak és jól a csőre elé célzott. Nem is volt olyan könnyű és ahogy elsütötte a fegyverét, az alacsonyan járó ludat, ahogy eltalálta, az a halom felé esett, pont, ahol Hubert állt. Ahogy a régi vadásziskolában tanították: a lőtt vad a vadász elé essen! Ebben nem is volt hiba, de a nagy lúd kis híján eltalálta Hubertet!

Úgy ugrott el és ha sokat gondolkodik, még jól pórul is jár. Még a libája le sem esett, amikor környes-körül olyan hangzavar és riadt szárnysuhogás indult el, hogy Hubert el sem tudta képzelni, hogy ennyi madár leszállhatott körülötte. Már arra is gondolt, hogy a sötétségben nem vette észre az itt éjszakázó ludakat. Mindegy is. Pillanatokon belül kiürült körülötte a puszta. A nagy lilikje ott feküdt már előtte. Jó kövér volt és a nagy fekete sávok, keresztben a hasán, messziről feketéllett előtte. A homlokfoltját vizsgálta nyomban, mert annak kicsinek kellett lennie és ahogy reptében jól látta, a hóka itt is kicsi! Aztán, ahogy Arthurtól tanulta az úszóhártyás szép sárga lábát vizsgálta meg! Könnyen beszakadt – örvendett meg Hubert, mert így akkor bizonyosan nem kell sokáig főzni!

Amint felkötözte a nagy ludat a hátizsákjára elővette az iránytűjét és tájolt. Arra volt kíváncsi, hogy arra felé indult volna-e el, amerre gondolta. Bizony meglepődött. Annyit forgott, hogy végül a nagy ködben elvesztette az irányt, merről is jött. Mielőtt megnézte volna az iránytűt, meghatározott egy irányt, hogy merre lehet a Kilenclyukú híd és legnagyobb megdöbbenésére eltévesztette volna, nemhogy kicsit mellé, hanem pont ellentétesen indult volna el. Úgy Szásztelek magasságában lehetett és innen, ha elindul abba az irányba, akkor minden bizonnyal jó tíz kilométer után ért volna el Nagyiván határába. Persze úgy van az, hogy tudja az ember, hogy rossz irányba megy, de ha nem tud visszamenni a nyomán oda, ahonnan elindul – vége. El fog tévedni és a köd, ha leereszkedik az este is, kibogozhatatlan. Ritkán használja ezt az iránytűt, de most, hogy jött a Hortobágyra, úgy tűnik mégiscsak jó ötlet volt, hogy betette a táskájába.

Nem sokat kellett gyalogolnia, mire elérte a Kilenclyukú hidat, de a csónak már a túloldalt volt és éppen akkor szállt ki belőle egy ember. Kicsit bosszankodott, mert mikor hűlt helyét látta a csónaknak, először azt hitte, hogy elvitte a víz. Amikor meglátta, hogy a túloldalt van kikötve, úgy elkezdett káromkodni, hogy aki hallotta volna, bizonyosan odébb áll, de mivel nem volt kint a késő őszi pusztában senki, különösen nem így advent első vasárnapján, aztán hirtelen eszébe jutott és hamar meg is csendesedett. Mindegy is és körbesétált a csónakért, de ott  rájött, hogy nem a víz vitte át a túloldalra, hanem valaki átment rajta és még rendesen ki is kötötte!

  • Csak tudjam meg, hogy melyik volt. Csak tudjam meg… – és ballagott fel a csárdának, miközben még mindig morgott, de már szinte csak magában, mert adventben jártunk és ilyenkor már nem illik. Elcsendesedik az ember…

Hubert ekkor már a szemközti oldalban volt és bár ő nem mosolygott a meglehetősen mérges emberen, aki jól láthatóan egy valóságos csikós volt, de hogy az miért akart csónakázni csikós létére, azt már tényleg el sem tudta meg gondolni. Mindenesetre most, hogy így alakult, nem volt mit tennie és a nagy kőhídon, amely lassan kétszáz éves lesz, beballagott Hortobágyra, a hátizsákjára kötözött vadlúddal.

Üres volt most még a csárda és kevesen voltak a pusztában is. Csak Károly, a csárda manója vette észre, aki estére hivatalos volt a vadászházba. Miközben fogalma sem volt arról, hogy vacsorára libasültet szolgálnak fel, meg jut abból a libalevesnek is, amit Hubert egy Kiskundorozsmára beköltözött, majsai öreg kiskuntól tanulhatott el….

December 7-én folytatjuk….

Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter
Illusztrálta: Gyenese Emese – Vadludak a Kilenclyukú híd felett

 

Hubert

MESE: 16. rész – Az utolsó vízivad-vadászat a Holt-Sebes Körös mentén

Ma hajnalra befejeződött vadászati idény. Február elsejére fordult a naptár és tegnap éjfélkor, a régi hagyományok szerint, elhallgattak a puskák. Ugyan fácánra egy-egy helyen lehet még vadászni, de az már nem a régi iskola. Rókára, sakálra menni az más és Hubert nagyot sóhajtott. Kileselkedett a konyhába, ahol napok óta, a sparhelt mellett, a fiatal Ottokár heverészett. Nemrégen érkeztek a gazdájával és a kutyát tegnap kivitte még egy utolsó kacsázásra Hubert, amiatt alszik most ennyit. A ruca, amit megfogott, meg a sakál, azért ennek a kölyöknek már éppen-éppen, hogy már majdcsak sok is volt. De Hubert vigyázott rá és sokat fejlődött a lakli német vizsla. Őszre már igazi nagyfiú lesz…

Kép: Ottokár a gyepen Forrás: Dr. Szilágyi Bay Péter

Egészen pontosan Hubert Ottokárt elcsalta, de nem is kellett különösebben kérni a fiatal vizslát, aki alig múlt egyéves, de ezt az idényt már gazdája mellett végigvadászta és ügyesen is mozgott a vadászok és ami fontos, a többi kutya között. Becsületére vált ez az esztendő a kölyöknek, de az azt se tudta, hogy mit is jelenthet ez.  Karácsony előtt valami miatt majdnem elpusztult, de egy szegedi állatorvos csak megmentette. Azóta a telet bent tölti, úri módban él!

  • Egy kutyának sincs ilyen jó dolga! – állt meg tegnap délután is az orra előtt.

A kölyökvizsla éppen aludt a sparhelt mellett, egy vastag pléden, a bekészített tűzifa és a különféle játékai mellett, amelyeket rendre maga mellé gyűjt és minden este úgy alszik el közöttük. Nagy fájdalmára a nyúllábat, a különféle csontokat persze elkobozzák tőle, mert azokat is behozza. Játéknak veszi az egész életet. Mikor Hubert megállt előtte és ahogy a szemét kinyitotta, már emelte is a fejét! Hatalmas nagy orrával szimatolta a manót! Felettébb mókás jelenetek ezek, mert a kölyök rendszeresen megnyalja a manót, az meg hiába ellenkezik. Hubert megpróbált már mindent, de nem sikerül róla leszoktatnia. A kutya egyáltalán nem hisz a szemének, csak a szagokban bízik, hiszen azok nem hazudnak….szerinte, mert hiába magyarázza neki az öreg Cicke, a magyar agár, hogy csak a mozgásra figyeljen…Ahány kutya, annyi vadászati technika. Nem lehet azok között igazságot tenni és Arthur bácsi csak legyintett: a két nagyokos! De meg kell hagyni, hogy azt, amit csinálnak, jól csinálják – mondta múltkoriban Arthur bácsi.

A manó zöld ruhában, a fején kalappal, vállán egy táskával és a kezében egy 20-as, dupla, Franchival áll a kutya előtt. Meg se tud szólalni, mert, ahogy a kutya megérezte rajta a vadászruhát, a bőraggaték szagát, a fegyvert, azonnal talpra ugrott és úgy elkezdett csóválni a farkával, amelyet régi szokás szerint a gazdája nem kurtított le, hogy még az eleje is hol jobbra, hol balra integetett. Nevette Hubert és csak annyit kérdezett, hogy:

  • Megyünk?

A kutya szinte táncolni kezdett, de Hubert megnyugtatta. Még nem tudta ugyanis megtanítani, ha vele megy, nem kell hangoskodni, mert akkor a gazdája jobban figyel rá és annyi lesz a szökésnek. Mikor kiértek az udvarra, Tikk a diófán azonnal kirregni kezdett! Hogyisne, mert Hubertet nagyon szerette, de a barna kölyökvizsla még mindig szokatlan neki. Egyszerűen nem tudja megszokni, hogy más is mozog az udvaron. Hiába mondja Hubert, hogy a macska, meg a nyest, a görény nem jár ide, ha kutya van, de a kis harkály ellenkezik. Most azon törik a fejüket, hogy hogyan lehetne megszökni? Ottokár a szökésben zseniálisra fejlesztette a készségeit és az ajtónyitásban páratlan ügyességre tett szert, de a gazdája is hamar rájött és kölyök magánakcióit, a szabad sétákat, egyáltalán nem díjazza.

A kertkaput bezárta. Kulcsra. A kerítést hátul megmagasította, a nagykapu lakaton, csak a kiskapu maradt, ahol a kilincset most elfordítva szerelte fel, hogy ne tudja kinyitni a minden hájjal megkent Ottokár. Nem maradt más, a kilincset vissza kell fordítani. Ha észreveszi, hogy a kutya megszökött, majd arra gondol, hogy mégse fordította függőleges irányba!

Kieszelték.

Pár pillanat múlva már a Vass Sándor hídját is elhagyták és az volt a terv, hogy a Fehér hídtól egészen a Kopasz hídjáig végigbogarásszák a Holt-Sebes Körös partját, a sásos vizeket. Annak ellenére, hogy a Sebes-Körös régi medrét vallatják, ahol állóvíznek kellene lenni, abban a víz mégis rendesen folyik. Már csak azért is, mert a halastavak vize ezen keresztül szalad le a rendes, az élő Körösig, vagy Kerezsig, ahogy itt mondják. Ha arra, a hídtól, a Fehér hídtól elnézünk jobbra a nagy fűzfáig, akkor a kanyarban szalad bele a Szilas. Van ott egy zsilip is, hogy ne duzzasszon vissza a Temető-zugba, de még az se lenne olyan nagy baj, mert régen arra mindig figyeltek, hogy a faluban is legyen rendesen víz, mert a rucát és a gyereket arra engedték le. Jó volt, mert a gyerekek peccőztek, szem előtt voltak és tudtak onnan locsolni is az emberek. Na, szépen mentek a dolgok. Most meg, mindenki tartja a markát, hogy pénz nélkül nem lehet csinálni semmit, pediglen, csak kormányozni kéne a vizet. Igaz, ahhoz nem pénz kell, hanem inkább ész, de ahogy egy régi öreg halász mondta: az olyan egyszerű, mert olyan a víz, hogy fentről folyik lefelé…de mondhatok én már akármit.

A híd valamikor szebb időket is megélt. Szép kis korlátja csak emlék, mert egyik évben ezt, aztán a másik évben a másik oldalt törték le. Ott állt vagy 70 évig, megannyi gyerek nőtt fel alatta. Kiengedték játszani őket, ma meg csak tátong a mélység. Viszont onnan már kitárul, megmutatja magát Peszere-puszta.

Vissza falunak, a ház mögötti kis akácos, innen szinte csak bokrosnak tűnik. Holott a nagy akác a ház mögött lassan 90 éves és az egyik legöregebb a környékben. Tikk készített rajta egy biztonsági odút magának, amit időközben elfoglaltak a seregélyek, de azon költött a sárgarigó is. Most, hogy a szalakóták is tanyát vertek, beköltözött a benti eperfára. A házon túl, az udvarban két nyárfa magasodik, abból a fajtából való, amelyik ott állt az udvarban a kút mellett…

Kép: Ottokár a gyepen Forrás: Dr. Szilágyi Bay Péter

A Fehér-híd és a Vass Sándor hídja között kissé meghajlik a föld, valaha ott is kanyargott valami víz, mert ha esős az idő, vagy ha a föld árja úgy hozza, akár félméteres víz is megjelenik rajta, de olyan már jó tíz éve nem volt. A templom tornya még innen karnyújtásnyi közelségre sárgállik, aztán az öreg folyó vize csak szalad, szalad lefelé – tényleg lefelé, arra a Gyermán-zugi szőlőskertnek, aztán kanyarog tovább Fancsikának. Utána találkozik a Begécsi-halastavak levezető csatornájával. No, az is szokott annyi vizet hozni, hogy mire átér Zsadány alá, Bölcsi-pusztának, vagy Nagy Bölchybe, ahogy régen hívták, már komoly vadpontyokat is rejt, meg harcsákat is. A Bádogos tavaly nyáron 24 kilogrammos harcsát akasztott, helyesebben a hálójával fogta…

Errefelé nagy divat volt egy időben az emeli. Szörnyű nagy alkalmatoságokkal, amelyek voltak sokszor öt méterszer öt méteresek is, vallatták a vizeket. Itt a ház háta mögött is mindig volt letéve ilyen szerszám, mert aki a zsiliphez járt, a régi öregekkel jóban volt és az ízíkkórók között megfért a keret. Pénzt nem kértek érte, hogy oda tette le, halat meg minek adott volna, az volt a faluban annyi, hogy már-már a csirkének, rucának nagyobb értéke volt, de a tejnek, túrónak mindenképpen. Persze ebből sem csinált ügyet a falu, mert mindenkinek volt valamije és ha abból jutott, akkor adott a komájának, rokonnak, jó emberének. Már pedig jutott. Jó! Jó! Voltak hetek, amikor nem tojt a tyúk és az első tojásoknak igen örültek az emberek, örültek a borjúnak, mert az után volt bőven tej is. Hiszen volt olyan, hogy egy borjú sem volt, akkor meg se tej, se túró, se tejszín, semmise volt a háznál. Na, akkor értette meg az ember, hogy mit is jelent az, ha van jószága az embereknek, a falunak.

Hubert közben vacillált, hogy melyik oldalon menjen, de úgy volt vele, hogy előbb a Körözs bal partján megy, s majd az Apát-nyaránál átlép a betyár hídon amaz oldalra, mert ott könnyebben lehet járni. A puskáját szinte csak a vállára akasztotta. A nap furcsán sütött. Ereje még nem volt, de magasabban járt és hogy megjöttek a nyugati szelek, kiseperték ezt a füsttel teli, rossz, téli levegőt. Olyan tiszta a levegő, hogy most szinte hunyorogni kell. Szokatlan mindenkinek ez az erős napsütés. Ahogy ballagnak a folyó mellett, az is kerülgeti a mederben a kisebb-nagyobb foltokat, partosabb részeket. Nem lehet tudni, hogy egyes helyeken miért viszi el, máshol meg miért kerül ki egy-egy helyet a víz. Ezt a titkot talán sose árulja el a víz, ez az ő titka marad, mint az is, hogy mit rejt a fekete mélye.

Ahogy az őszi lehalászás után elfogytak a vizek, most lassabban folyik és ahogy apadt, a mederben itt is, ott is,  kisebb-nagyobb halmok emelkedtek ki. Egyiken-másikon gyékény nő, vagy valami nehézséget kell megkerülni a víznek és csendesen kanyarog. A partoldalban cserje. Más nem marad meg, mert gyakran olyan nagy víz van benne, hogy ahogy kiönt, alatta kipusztul minden és csak a füvek, lejjebb a gyékény marad meg. Erre itt nád nincs. Nem igen marad meg, helyette a gyékény vastag, sűrű tömege annál inkább. A Sárrét növénye volt és mennyi mindent lehetett belőle fonni. Voltak igen jó helyek, ahol jobbféle gyékényt lehetett vágni, mert az sem jó mindenütt, mert nem egyforma. Olyan, mint a nád, aközött is sokféle van. Erre a vékony, hosszúszálú nádat szerették. Az a valódi!

Így a kutyával, helyesebben Ottokárral, feltehetően nem fognak lőni egy rucát sem, mert a kutya fitet és ahogy egyik kanyar után a másikra ráfordulnak, ahogy meglátja őket a ruca, már röppen is fel! Nem baj, nem sajnálja Hubert, mert a tőkés récék már párban vannak. A gácsérok a nászruhájukban pompáznak és a tojókkal együtt röppenek fel. Amire éppen lehetett volna lőni, azok meg a vagy-vagy kategória, ami Hubert olvasatában „a vagy leesik vagy nem” és ezt nem igen szerette a vadászmanó. Az ilyen lövésekkel általában csak sebezzük a vadat…

Ahogy így bogarásznak a délutáni napsütésben, mert hogy Hubert csak arra figyel, hogy Ottokár ne menjen messzire. Ám eddig nem kellett rászólni, hogy messze menne, egyszer csak egy buggyanásra lesznek figyelmesek. Egy tőkés réce próbált elmenekülni, de nem tudott szárnyra kapni. Egy gácsér volt! Lőni nem lehetett, de Ottokár már ment is érte. Valahogy Huberttel másképpen vadászik, mint a gazdájával. Kicsit önállósodik, nevette Hubert, aki el is határozta, hogy a fiatal Ottokárral nem fogja elrontani a kapcsolatát, majd a gazdája féken tartja! De azért nagyon tetszett neki, hogy a kutyának, ennek a kölyökkutyának ilyen jó orra van, hiszen e nélkül nem menne!

A parton állt Hubert. A távolban egy dió kapaszkodott meg a parton, amit a vízügy nem is bántott, nem vágott ki, mert érték az ilyen fa. Különösen úgy, hogy még a diója is jó. Nem lehet az máshonnan, csak arról a fáról…tűnődött el Hubert, amikor a jobb szeme sarkában valami mozgásra lett figyelmes.

Ottokár lent fröcskölte a vizet, igyekezett megfogni a sebzett récét, amikor a napsütötte oldalból, amely szélárnyékos most, a sásban megmozdult valami. De nehezen vette észre, hogy mi lehet az, hiszen pontosan olyan színű volt az a valami, mint a körülötte lévő növényzet. Csak a mozgást látta meg, arra lett figyelmes.

Ottokár most a diófa felé hajtotta a rucát, ahol valami oknál fogva kisebb volt a víz és a kutya fogni is tudott a mederben. Rendesen utána tudott rugaszkodni a rucának, amit természetesen beért. Pihent, egészséges fiatal kutya volt, az a szegény réce, meg pár szem söréttel lelassulhatott. Miközben Hubert már csakis a sást figyelte. A sás egy idő után nem terjedt tovább és a tavalyi régi fű, már összeesett, semmi takarás nem volt ott. Fel a partnak pedig lassan teljesen elfogyott, hiszen arra egyre szárazabb volt a part, a növény meg a vizes részeket szereti.

A kutya a partra, szájában a rucával kiért, de nem ezen az oldalon, hanem a túloldalon igyekezett vissza Huberthez, amikor nem volt mit tennie a sakálnak, minthogy kiugrik.

Csak a kutyát figyelte és nem vette észre, hogy Hubert a partoldalon már mozdulatlanul figyeli. Először hasmánt ment fel a part tetejére és onnan, a szántás szélében, a barázda fenéken próbált elslisszanni. Mint a legóvatosabb macska, úgy kúszott fel s mikor Hubert kétséget kizáróan meggyőződött róla, hogy sakál, csak akkor mozdult meg! Abban a pillanatban, ahogy megmozdult a keze és a teljes testével ráfordult a sakálra az már rögtön ugrott. Így Hubertnek rendesen elé kellett fogni, mert félő volt, hogy mögé lő. Olyan sebességre váltott a sakál, hogy ahogy meglőtte, a lendülettől, az ugrás erejétől még beesett a barázdafenékre. A szántás, becsületes őszi mélyszántás volt és erről az oldalról nem is lehetett látni, hogy a sakál elfeküdt vagy egyáltalán mi történt vele?

Ottokár a lövésre megállt, felnézett, de nem törődött vele, mert a szájában ott volt a kacsa és egy pillanatra nem akarta letenni. Olyan eleven volt a madár, meg olyan nehezen tudta megfogni, hogy esze ágába sem volt, hogy míg odaért Huberthez, előtte bárhol is letegye.

Átúszta a vizet s mikor Huberthez ért, a vadászmanóra nemcsak a kutya pislogott, hanem a halálra rémült tőkés réce is! Még ez kellett! Sóhajtozott Hubert és elvette a kacsát Ottokártól!

Helyesebben megkérte, hogy tegye le, mert a manóhoz képest a kacsa igen nagy volt. Egyáltalán nem akarta már Hubert bántani a rucát, ami ilyen közelről rendkívül szép madár volt. Sárga a csőre, zöld a nyaka, a szárnyában kékes, lilás folttal. A szürkés-barnás pehelytolla ugyan csapzott volt most, de a fekete farktollai, a gácsértollai, most is pörgén álltak! A vadászmanó aztán ráparancsolt, hogy maradjon most már nyugodtan, mert ha elugrik, akkor Ottokár nem biztos, hogy élve hozza oda még egyszer. A kutya persze jó vérvonalú vizsla volt, ahogy a régiek is azok voltak, ahonnan ez a kölyök is származott. Ezekből az almokból kikerült kölykök nem ölhették meg az apróvadat. Ez főszabály ma is.

Ottokár, a kölyök, alig akart leülni. Végül csak nehezen megértette, hogy nincs tovább, jó lesz, ha most már lefekszik és figyel! A gácsér nem idei madár volt, hétpróbás, vén, öreg ruca, amit kuktában is egy napig főztek volna. Ebből most nem eszünk, helyesebben belőled és Hubert meg akarta vizsgálni a madár szárnyát, amire az megharapta. Helyesebben megcsípte, amit nem vett jó néven Hubert, ráadásul Ottokár is ugrott.

Hubert lassan kezdett kijönni a béketűrésből. Először Ottokárt parancsolta a helyére, aztán meg újra a gácsérhoz fordult, aki nagy nehezen, de megértette, hogy segíteni fognak rajta. Csak hát a rémülete is olyan nagy volt, hogy nehezen tudott uralkodni magán. Hamar kiderült, hogy a gácsér bal szárnyában egy sörétszem nyomja az ízületet, de nem lesz könnyű kipattintani.

Egyetlen egy szem sörét, de az sem a kicsi fajtából, hanem egy 4,5 mm-es golyó volt! Még ez a szerencséd – mondta Hubert, meg az, hogy magasan lehettél, mert ha ebből több is eltalál, nem éled túl. A kacsa csak pislogott s mikor Hubert elővette a vadászbicskáját. Ekkor már megint harapni akart, de Hubertnek elég volt ránézni, miközben Ottokárnak már parancsolni kellett. El se tudta képzelni, hogy mit csináljon, de úgy volt vele, hogy mivel látja a golyót, megpróbálja kifordítani. A kacsa elég nagy volt, így nem tudta azt megtenni, mint a szarkával, kint a Teleki Szőlőskertben, hogy rálép. A ruca szárnya majd a homlokáig ért és széthúzta, annyira, hogy a karevező tollai is kiterültek. Az egyik kezében levő bicska hegyével aztán alászúrt a golyónak!

Na, erre a kacsa hátulról megharapta Hubertet, lekapta róla a kalapot, amit Ottokár sem hagyott annyiban. A vizsla fölémagasodott a gácsérnak, ami ettől most igen megszeppent s különösen úgy, hogy a nagy fájdalom egy pillanatra meg is szűnt…

Elhatározta, hogy felreppen, de csak bukdácsolás lett belőle és pár méter után, Hubert parancsa ellenére, Ottokár újra megfogta, de csak rálépett a kutya, így egyáltalán nem sérült a madár. A fájdalom persze rögtön visszatért a madár szárnyába, ami kínjában egyet-kettőt hápogott, de már látszott a szemén is, hogy nagyon lázas, beteg…

Hubert felvette a kalapját és addig hagyta, hogy Ottokár a kacsán álljon, de azt már nem engedte neki, hogy fel is vegye. Megállt előtte és azt mondta, hogy most bejössz velünk a házhoz…

Kép: Ottokár a gyepen Forrás: Dr. Szilágyi Bay Péter

Azt nem lehet tudni pontosan mit gondolt a kacsa, de Ottokár egyáltalán nem tudta, hogy most előre menjen és keressen vagy kísérje az orrával a madarat, mert ha közelébe ment, akkor Hubert rettentő mérgesen, a korábban: „megmondtam, elmondtam százszor” szavakkal adta tudatára, hogy fejezze be. A munkának és a vadászatnak ezennel vége. Tartogassa az energiáit későbbre, mert a sakálért még vissza kell jönni!

A vadászmanó, a mellette totyogó tőkés réce és a kajla német vizsla különös látványt nyújtott. Jolanda, a fekete-fehér macska a szomszédból, csak a száját nyalta és már a vadkacsa pecsenyére gondolt, meg arra, ha Ottokár nem lesz résen, akkor, ha nagy is a madár, úgy is el fogja vinni. De úgy elviszi!! De látta még őket valaki! A Bocskai utca végén, szokásától eltérően Socó állt. Valamikor az első volt az elsők között, egy istenadta tehetség volt, úgy tudott hegedülni. Egy utcával feljebb született, idejárt iskolába s olyan híres művész volt, hogy még Párizsban is játszott. A csodálatos sárréti nép, amely az igazi kincse ennek a vidéknek ma is itt él. Ha elmenne is, azt kellene kijárni, hogy hazajöjjön s ha marad, segíteni, hogy itt boldoguljon, ne menjen más vidékekre…. Sajnos szegény párának másképpen fordult az élete s egyszer nem ment többet el a faluból. Örökre itt maradt.

Jó másfélóra is eltelt, mikor Hubert és Ottokár újra feltűnt. Már nem sétálgattak. Most Hubert úgy szedte a lábait, ha Ottokár meg-megállt szimatolni, loholnia kellett, hogy beérje. Nagy baj lebegett Hubert feje felett, mert ugyan megjegyezte, hogy hol feküdt el a sakál, de a kanyar miatt erről nem lehetett rálátni, ha pedig a szántás felől mennek, a barázda olyan mély, hogy nem fogja időben meglátni.

  • Mitévő is legyek? – vakarta meg a fejét és közben nézte az egyébként okos, de még szertelen, lakli német vizslakölyköt, Ottokárt.

Mindegy.

  • Itt jössz a lábam mellett – mondta, amire a kutya csak a képébe nevetett, mert Hubert, ha egy ujjnyival lehetett nála magasabb. – Úgy értettem akkor, hogy itt a bal oldalamon!

A kis folyó egyik kanyarja után már a következőt mutatta és Hubert számolta, leste a fákat, mikor feltűnt a dió, amelytől feléjük lehetett a sakál, de már ezen az oldalon.

A kutyát először maga mellé parancsolta, de akkor az a partoldalban ment és lejjebb került a partéltől! Ha sebzett a sakál és ugrik, akkor megöli ezt a kölyköt – gondolta Hubert és inkább úgy döntött, hogy leugrik és ő a barázdafenékben megy, míg a kutya a partélen biztonságosabb helyen jön. Nem volt szerencsés így se, mert innen nem látott úgy ki Hubert, de abban bízott, hogy Ottokár rögtön jelez, ha meglátja vagy éppen megérzi a sakált. Elértek a kanyarig, amelytől úgy számolta, hogy tíz méterre lehet a sakál!

Ottokár felette magasodott és a széles barázdafenékben a fegyvercsövével előrenézve haladt. Ilyen veszélyben Arthurral voltak Afrikában, amikor is egyik barátjukat látogatták meg és bent a bushban keresték a leopárdot. Még ez a kölyök! Már azon volt Hubert, hogy visszafordulnak, amikor Ottokár szagot fogott és pár lépést előre ugorva, megindult! De megindult ekkor a sakál is.Egyenest neki a kölyöknek! Tudtam – futott át Hubert agyán a rossz érzés és ráparancsolt Ottokárra!

  • Vissza!

A jól dresszírozott kölyök visszaugrott, amitől a sakál elbízta magát és egyenest a kutya felé szökött. Ottokár persze szembefordult vele, csak hát a kezdeti lendületét elvesztve, tudta az is, hogy hátrányba került a támadó sakállal szemben. Hubert ekkor már nem gondolkozott és egyik lövése után, jött a másik! Késlekedés nélkül ráduplázott a sakálra, amelybe a második lövés szinte felesleges is volt, mert a lendület majdcsak Ottokárig vitte. Csaknem karikában ért földet…

Hubert megtörte a fegyverét, két lőszert nyomban megint betöltött és csak annyit mondott Ottokárnak…

  • Fogjad…

Messze voltak a falutól és a szél is fújt. A lövések zaja nem hallatszódott messzire. Ottokár az ősellenségnek nekiugrott, de Hubert hamar megint ráparancsolt és lefektette. A kutya még sose látott sakált, egyszer már érezte, lent a nádban, Kiskundorozsmán, ahol a gazdájával vadásztak. Akkor csak a szagával találkozott. Szép, erős kansakál volt, vizsgálta meg Hubert. Még téli szőrt viselt, de a gereznája teljesen értéktelenné vált, mert a jobb oldala és erről a torka, a szügye felől is tönkrement a bőr, csak a trófea, a koponyája maradt éppen. Azt mentette meg most éppen Hubert. Felpakolva indultak vissza és a kölyökvizsla hol előtte, hol visszaszaladva meg-megszagolta a hátizsákot, hogy mit is visznek éppen. Nagyon tetszett neki a szaga, csak Hubert nem volt boldog, hogy a faluhoz ennyire közel bemerészkedtek már sakálok, mi több, ott napozott a sásban, a meleg, csendes partoldalban. Lesz mit mesélni Arthur bácsinak is, de félt is tőle: attól tartott, hogy nagybátyja megdorgálja. A nap lassan lebukott nyugaton és Hubert ekkor még nem tudta, hogy Lajcsi érte ment a tavakon lőtt sakáljáért és most egy főzéssel két koponyát is rendbe tud tenni. Sok feladat várt rájuk, most a rucát is el kell látni, meggyógyítani. Hamarosan az őzbakokat is figyelni kell. Vajon milyen lesz a felrakás?

Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal fordultak rá a Fehér-híd után a Peszere-pusztán álló ház felé vezető dűlőútra. Néhány vadliba azon az estén már máshol éjszakázott és a gatyásölyvek számra is megfogyatkozott, de ezt még alig lehetett észrevenni. Még tartotta magát a tél, de az éjszakák egyre inkább rövidültek és napról, napra magasabban járt a nap is….megfordult az idő.

Február 8-án folytatjuk…

 

Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter

Kép: Ottokár a gyepen Forrás: Dr. Szilágyi Bay Péter

 

 

 

Tovább olvasom

Hubert

MESE: 15. rész – Réti sasok vertek tanyát az öreg nyárfán

Napokig tartott, mire Arthur és Hubert kipihente a mátrai hajtás fáradalmait. Már önmagában az is csodaszámba ment, hogy egyáltalán abban a nagy hóviharban feljutottak Rudolf-tanyáig, nemhogy Hubert végigbírta az egész napi hajtást. Sok jó élménnyel, tapasztalattal és rengeteg vadászati meghívással tértek haza. Jó, ha a felére el tudnak menni. Hubert a tanácskozáson új barátokat is szerzett és úgy van az, hogy apja és Arthur bácsikájának a barátait ő is megkapta. Lassan véget ér a január, hamarosan véget ér ez a vadászati év is. Még vannak teendők odakint, még lehet vadászni, de hamarosan a vadászat mellett a megfigyelésé lesz a főszerep. Elhatározta, hogy felkeresi az öreg nyárfát, ahol tavaly is réti sasok költöttek.

Forrás: Dr. Szilágyi Bay Péter

A délelőtt csendesen telt. Senki nem akart kimozdulni. Malvinka tett vett a konyhában, mert neki mindig voltak külön feladatai, mindig volt valami gyógyszer, amit el kellett készíteni és amiket rendszeresen visz  a faluba a beteg gyerekeknek. Az egyik fára mászott, a másik kabát nélkül ment ki, a harmadik alatt leszakadt a jég, meg ki tudja még mi minden történt a geszti gyerekekkel és azoknak mindig volt valami különleges teája, krémje, kenőcse. Persze először meg kellett néznie, hogy mi a baja kis betegnek, aztán másodjára már vitte is, amit úgy gondolt, hogy használni fog.

Malvinkának egyes gyógynövényekből temérdek mennyiségű volt. Ilyen kedves növénye a szíkfű, ahogy errefelé mondták az orvosi kamillára. Biharország ezen részén, itt Nagyszalonta alatt, vagy Orosi-pusztának, Macskásban, Fancsika-pusztán termett a legszebb kamilla. Olyan helyt nő, ahol kicsit szikes, ahol forrásos a föld és a mélyből a talajvízzel só is feljön. Meg lehet azt könnyen ismerni, mert, ha ilyen helyt szántanak, a föld fehér, de az okos gazda az ilyen földet nem töri fel, csak legelőnek használja. Előfordul azonban olyan, hogy egy jó szántó közepén van szikfolt. Senki nem tudja, hogy miért? Ha száraz az év, akkor megművelik, de a nedvesebb, kerülni kell, mert abba beleragad minden gép. Na, olyankor aztán úgy marad és nyár elejére ott szokott virítani a kamilla, azaz a szíkfű, ahogy errefelé mondják. A puszta különleges ajándéka ez, a száraz, már-már kopár földön. Pelyhecske, úgy szokta szedni, hogy van neki egy olyan sűrű, ujjas szíkfűszedője, amit, ha néhányszor meglenget, akár jó félzsáknyit is lehet egyszerre szedni vele. Az ujjak között a növényke szára nem akad meg, de a virágzat szép, ki fehérszirmos, ki sárga bibés virágai azonban igen s ahogy jól meglengetik, azoknak sorban az összes virágzata mind ott marad. Ezt aztán csendes, szellős helyen, napfénytől óva, meg kell szárítani. Előfordul, hogy Malvinka desztillál is kamilla olajat, de az nagyon erős és nagyon kevés betegség van, amire olyan töményen szabad használni. Ha létezik a természetben valami gyönyörű kék szín, akkor az a kamilla olajé. Mivel nagyon alacsony hőfokon már elillan, elpárolog, ezért kell árnyékos helyen szárítani, hogy a teában az a különleges olaj mind benne maradjon. Na, emiatt sem mindegy, honnan gyűjtjük a gyógynövényt, meg persze amiatt sem, hogy ott vegyszerezni sem lehet. Malvinka teái között, így igen kedvelt helyen szerepel. A hársteát már nem adja ilyen mennyiségben, mert azt messzebbről kell gyűjteni, de a kamillát sosem sajnálja és ha nem is bőven méri, de minden gyereknek jut.

Arthur és Hubert a könyvtárszobában leveleket ír, miszerint épségben hazaérkeztek, meg válaszolnak a vadászati meghívásokra, címeket cserélnek és persze más fontos dolgokról is egyeztetnek. Szakmai kérdésekben, amiket ugyan meg lehetett volna beszélni a Mátrában is, de arra már nem volt idő, mert vadászni is mentek, másrészt bizonyos dolgoknak alaposabban utána kellett nézni: hogy pontos és hiteles, mindenre kiterjedően, tiszta, világos véleményt tudjanak adni. Arthur nem szeretett a levegőbe beszélni. Igen, amolyan előkészítő, háttérmunka volt ez, amihez a széles ismeretek ahhoz voltak csak elegendőek, hogy tudják mit, hol kell keresni, mert mindent még egy manó se tudhat. Néha vagy Arthur, vagy Hubert állt fel és ballagott a könyvekhez, vett le egy lexikont és pontosított. Így telt a délelőttjük, amit Malvinka se bánt, mert csendben dolgoztak és így ő is tudott haladni a munkájával. Igaz otthon voltak, de mindenki korán kelt és dolgozott…

Hubert nagyon igyekezett, mert elhatározta, hogy ebéd után most már hazamegy. Malvinka összepakolta neki az ajándékait és a hátizsákba került egy tábla füstölt szalonna, sonka, disznósajt és már rakott neki egy szál idei kolbászt is, ami a nagy, száraz hidegben már igen jól kezdett megszikkadni, de még nem volt az igazi! Aztán pár befőtt, egy kis csomag tört dió, ami Malvinka részéről nagy luxusnak számított, mert az ilyen portéka a süteménybe való volt, de mivel Hubert nagyon szerette, ezért csomagolt azt is. Volt elől kamilla és mivel édesköménnyel is dolgozott, ezért a manóteából is kapott egy dobozzal.

Arthur sokáig nézte Hubertet az ajtóból, Malvinka pedig a konyhaablakból figyelte, ahogy eltűnik a kastély sarkán. Várta, hogy bejön Arthur, de egyszer csak füstöt pillantott meg és tudta, hogy egy pipára is rápöffentett – nem is volt kétség számára, mert még a kucsmáját is fejébe húzta és a hegyes fülei csak úgy meredtek az ég felé. Vastag irhakabátját, meg csak a vállára lökte. Úgy támaszkodott a nagy tiszafa törzsének és miután takarosan megtömködte a pipáját, egy hosszú szál gyufával meggyújtotta. Megvárta, hogy leégjen a mérge és utána gyújtotta meg a dohányt. Mikor belepöffentett és felnézett, Hubert akkor ért a kastély sarkára és visszanézett. Két ujját a szájába véve olyan éleset füttyentett, hogy a kastély tetején ücsörgő kis csóka, Csucsi, a levegőbe dobta magát és visszafordult a falu felé. Arthur még intett egyet és azután Hubertet elvesztette a szeme elől. Sajnálta, hogy elmegy, pedig milyen jól elvoltunk. Igaz-e? És felnézett az öreg uhura, ami szokásától eltérően a nagy tiszafa sötét lombjai között töltötte a nappali órákat. Csak hunyorgott Arthurra és egyet markolt az ágon, amin ült. Igen közel a fatörzshöz. A mozgásra cinkék azonnal hangoskodni kezdtek, de Arthur rájuk parancsolt, hogy ugyan, csendesedjenek már el. Na, még az a felháborodás, amit azok műveltek, de egy bögrényi friss napraforgó, ami az etetőbe került, némiképp segített a helyzeten. Az egyik öreg fekete hasú annyira mondta, hogy a napraforgót is kiejtette a csőréből… Arthur épp kivette a pipát a szájából, hogy mondjon valami modortalant, de a kis cinke érte röppent és a kérges hó tetejéről felvette.

  • Hamarosan jön az éjszaka, aztán mindjárt elcsendesedik az udvar is. Aludj nyugodtan, ha valami varnyú észrevesz, itt a kis Franchi az ajtó mögött, majd odapattintunk neki!

Nappal volt még és ilyenkor nem lehet jót beszélgetni az öreg uhuval, a nagy bagollyal, de Arthur tudta, hogy Hubertnek nem lesz egyszerű hazajutnia és lehet, hogy segítségre lesz szüksége. Az állatok mindent tudtak a kastély körül, de azt senki sem tudja, hogy miként keveredett oda a nagy uhu a tiszafára. Malvinka se értette, hogy miért került elő a puska, de tudta, hogy valami oka lehet.

Csak egy valaki tudta még, hogy valami ott ülhet a tiszafa sűrű, fekete lombjai alatt, az pedig Csucsi volt, a kis csóka. Sejtette, mert amikor fent ült az egyik kéményen valami megmozdult a fán. Már találkozott egyszer a bagollyal, akkor is itt. Nagyon félt tőle. Különösen azért, mert a bagoly tudta, hogy ki és még azt is, hogy merre lakik, pedig ő sose látta. El se tudta képzelni a kis csóka, hogy lehet éjjel olyan jól látni, hogy vadászni is tud. Távoli rokonoktól hallotta, hogy kint a Fekete hántásban volt, hogy az éjszaka a varjakat szedte le az ágakról és emiatt a szabad nép rettentően haragszik rá. Támadja is, ha nappal meglelik a búvóhelyét. Ám ő, hogy az emberhez közel él, hogy bizalmas az öreg kocsmárossal, messze elkerülik a dolmányos varjak és más családtagok is, csak a szajkó olyan bátor és sokszor szemtelen, hogy meg-meglátogatja. Emiatt nagyon is szereti Csucsi a Mátyást és neveti, pedig az életével játszik mikor berepül a vadászházakhoz…

Hubert természetesen már sötétben ért haza. Nem volt könnyű átjutnia a geszti kastélyból Peszere-pusztára, de végül sikerült. Rettentő, ordító hideg volt az egész házban. A hátsó ajtó ki sem nyílott, annyi hó volt előtte, így az udvar felől kellett először bemennie. Igen örült, mert úgy indult el, hogy bekészítette a fát. Alá papírt, majd arra vékony gallyacskákat rakott és folyamatosan vastagabb és vastagabb ágak kerültek rá. A nagy kandallónak, mindig van egy kis huzatja és így, ha eddig nem lett volna száraz a fa, akkor is teljesen megszárad. Egyetlen egy gyufaszál és lobogott a tűz. Úgy döntött, hogy a sparheltbe is begyújt és a szépen bekészített fából csak rakta a tüzet, ahogy égett. Míg melegedett a ház, fogta a lapátot, megkerülte az épületet és körbement a hátsó ajtóhoz, ellapátolta a havat. Ahogy az udvarra kilépett a kérges hó recsegett és Tikk, a harkály kidugta a csőrét a diófa nagy odújából. Nagyon álmos volt, de megpillantotta a barátját, Hubertet, akit már hetek óta nem látott. Nem szólt semmit és visszavonult a meleg odúba. Ilyenkor nem illik kiabálni, meg egyébként is. Az egész környéken csak neki van doktorija és mit gondolnának róla az emberek, meg az állatok is. Majd eljön annak az ideje, amikor tudnak rendesen beszélgetni.

Forrás: Dr. Szilágyi Bay Péter

A kémény füstölt és a nagy huzat miatt szikrákat is lökött az éjszakába. Lapátolta a havat az ajtó elől, végül körbe a járdán, egészen az udvari ajtóig. Le se tagadhatta volna, hogy ebben a házban nem lakik senki. Mindenki tudta, hogy valami történik Peszere-pusztán és ahogy mi, a hóban olvasni tudunk az állatok mozgásáról, úgy a falu is tudta, hogy egy-egy háznál mi történik. A nyomok, a füst mind-mind azt erősítették meg az ottaniakban, hogy valaki, vagy valami lakik a házban. Néha világ gyúlt. Imbolygó fény járt az egyik szobából a másikba, de nem tört be senki. A kutyák nem ugattak. Különös. A tiszta járdán aztán csakhamar Jolanda is feltűnt, de azt már Hubert nem tudta, mert a nagy kőkerítésen addig meg sem mozdult, míg Hubert végleg be nem tette az ajtót maga mögött. Kicsit várt és utána körbenézte a házat a szomszéd nagy fekete-fehér macskája!

Csak akkor fújt egy nagyot, mikor az uhu szárnyainak a szelét megérezte. Ilyenkor, kint a határban, a macskának már annyi lenne. Tudta ezt ő is és ettől rémült meg igazán. Hamar kereket is oldott és magában azt hitte, hogy szerencséje volt. Persze a nagy baglyot egyáltalán nem érdekelte, hogy a szemtelen macska mit gondol, mert megvetette. Megvetette, mert bekéredzkedik az ember mellé s vadászni nem azért indul, mert éhes, mert fiai vannak, hanem azért, mert hajtja a vére. S foghatna egeret is, de mennyiszer csak a nyúlfit, a fácáncsirkét szedi össze. Mindenki az ellensége és a róka, ha úgy hozza a sor, ráfordul. Nem úgy van, hogy egy-egy birkadögnél mindenki sorba ül és várják, hogy leessen egy-egy konc. Nem, a macskát nem tűri odakint senki és hogy egyre több a sakál, egyre veszélyesebb is kijárnia…

Hubert elrendezte a dolgait, az ajándékokat s amit kivitt a kamrába, azt mind felakasztgatta és annyi fát rakott a tűzre, amennyit csak tudott. Szinte dorombolt a nagy kandalló és a sparhelt is. Igazi téli idő volt. Szél nem fújt, de hideg volt és a csillagok odafent remegtek az éjszakában. A nagy bagoly eközben fent ült a fán, az udvar közepén a vén dión és látta, hogy Hubert épségben megérkezett, elrendezte a dolgait és tüzel odabent. Sokáig nem maradt, nagyon hideg volt és elrúgta magát a fáról. Mint egy darab kő, amit elhajítanak, olyan csöndben repült az éjszakában és az utca lámpafényében, ahogy elsuhant, látszódott, hogy Geszt felé vette az irányt… A kis harkály hangokat nem hallott, de ahogy a nagy madár elrúgta magát, azt megérezte és mikor kidugta a csőrét, megint érezte azt a hideg fuvallatot, amit a bagoly nesztelen röpte keltett. Beleborzongott. Rosszul is látott a sötétben és nem szerette az efféle történéseket. Nehezen tudott elaludni. Hallgatta az éjszakát, de feljebb egy dióval játszott egy pele, valahol az öreg fa odvas törzsében. Az is aludhatna már, de nem tudott mit tenni ezekkel az éjszakai, bojtos farkú egerekkel. Egyszer látta őket, egy holdfényes éjszakán, amikor ugráltak az ágak között. Sose látott még olyan egeret, aminek ilyen hosszú farka van és úgy ugrál, mint egy kenguru. Na hát!! Csodálkozott rájuk – így emlékezett vissza arra az éjszakára. Igazából semmi baj nincs velük – gondolta, jó szomszédok, de ezek az éjszakai motoszkálásaik. Meg még az! Amikor a gyerekeik elkezdenek szerteszéjjel mászni. Na, akkor milyen felfordulás van az öreg fán! Éjszaka a pelék, nappal meg a seregélyék csinálják a fesztivált. Lehet, hogy el kellene költözni, gondolta a kis balkáni fakopáncs, de annyira szerette az öreg diófát, ami vagy 70 éves, hogy nehezen vált volna meg tőle.

Hubert már virradat előtt úton volt. Ki a halastavakhoz igyekezett, mert nagyon kíváncsi volt, hogy a réti sasok visszatérnek-e a szokott fészkükhöz, vagy átköltöznek az újonnan épített fészekre. Sajnálta volna, mert az ő magasleséhez a legközelebb volt ez a fészek és spektívvel nagyon jól figyelte őket. Távolságtartók voltak. A fészküket minden madár közül a legmagasabb fára építették és ilyenkor már előfordul, hogy tojást is raknak. Őket mostanság a halastó tartja el, de annyit kibír a gazdaság – mondják, csak akkor van baj, amikor halágyon van a piacos hal és megérkeznek a kóborló és vonuló sasok is. Jaj, akkor kezdődik ám a lakmározás. Persze olyankor már van vízi vad is, a határban levágták a kukoricákat és ami beteg állat előkerül, a sasok éles szeme azt meglátja. Mindent megfognak. A rókát, a kutyát, de ha úgy van, a nyájból hátra maradt, gyenge, vagy az elpusztult birkát is pillanatok alatt megkezdik. Különösen ilyen nagy hidegben. Egyáltalán nem válogatósak, szemben a bagollyal és a sólyommal. Most a tavak befagytak. A telelőkön lékeket vágtak a halászok, levegőztetik a vizet, szóval a sasok éles szeme még inkább megakad mindenen, amit el lehet fogyasztani.

A réti sas Magyarországon fokozottan védett, eszmei értéke, avagy ahogy mostanság szokták mondani, természetvédelmi értéke, egy millió forint. Nagyon érdekes, hogy a sasoknál a tojók nagyobbak a hímeknél és súlyuk megközelítheti a hét kilogrammot is, míg a legnagyobb hímek mindössze az öt kilogrammot nyomnak. Szárnyuk, repülés közben, pedig gyakran két méter feletti!

Rendkívül érzékeny madarak, de ennek ellenére a falubelieket, a halászokat és a gazdaság embereit már messziről megismerik, ahogy a juhászokat is kint a legelőn. Ma már nem mérgezik őket és más madarakat sem, mert tilos és ez azt eredményezte, hogy egyre több réti sas fészkel Magyarországon. Sok sas a telelés is idején is szívesen tölti nálunk a téli hónapokat, mert északon, Norvégiában nagyon nagy hideg vannak télen…

Ahogy Hubert felkapaszkodik a lesre, még sötét van és mikor dereng, a spektívjét felállítva a sasok nagy fészkét lesi. A spektív egy nagy nagyítású, egyszemes távcső, de olyan nagy a nagyítása és olyan messzire lehet vele nézni, hogy azt megtartani nehéz! Egy állványon, egy háromlábú alkalmatosságon lehet csak használni.

Virrad..

Az Emlék, a régi tavak egyike, úgy 45 hektár lehet, amely azt jelenti, hogy az egybefüggő vízfelület ekkora, meg körülötte a nád, ami jobban vagy kevésbé terjedt el a tóban. Teljesen természetes tó, vadászni nem lehet rajta és a tó körül sem. Dúvadat csak-csak, de vízi vadat semmiféleképpen nem lehet!  Nagyjából errefelé már libára se lehet vadászni, így igazi mentsvára a vízi vadnak. Etetőoszlopok állnak magányosan a tó közepén, aztán egy oszlopokra épített sziget, amit még akkor építettek, amikor lehetett szabadon rucát, azaz kacsát hízlalni. Azok voltak a szép idők, mind a tó, mind a vízivad életében, mert etetni kellett, de a tóban a ruca megtalálta a számítását és a tóra is igen jó hatással volt. Ma megfordult a világ. A kacsát, libát zárva kell tartani, nem mehet a vízre, mert terjed a betegség. Mióta világ a világ, szabadon éltek, ma be kell zárni. Senki sem érti. Elfogyott a faluból is a ruca és míg a Holt-Körösön megannyi jószágot neveltek, mára mind eltűnt. Hírmondója nincs a falu gazdagságának. Jószág nincs, sokan elköltöztek, a csarnok bezárt. Megint szegényebbek lettünk.

A természet pedig lassan visszavesz mindent, ami az övé. Már nem árkolják meg a földeket, nem vezetgetik a vizeket és nincs egy nyom, egy csizmanyom, ami a sáros dűlőn a határba vezetne, mert, hogy biciklivel se lehet ilyenkor kimenni, akinek meg lova van, nem engedi bele a habarékba, ámbátor szépen rendbe lehet tenni utána a lovat is.

A nyomok mindig beszélnek annak, aki észreveszi. Még azt is elárulják, hogy sietett-e, vagy éppen mennyi idős? Kiféle? Kopott a csizmája? Félrejár? Lúdtalpas? Sztatisz lábú? Ebből aztán elárulják a gazdáját, annak persze, aki meglátja – akarva akaratlan. Ahogy a távolban Lajcsi is szépen jön felfelé Hubert nyomán. Igaz, a dolga is errefelé esik és ott meg-megáll, ahol Hubert kilépett a nyomból. Ebből tudja Lajcsi, hogy nem fordult vissza és még mindig jó irányban halad. A nyúl képes arra, amikor a róka a nyomában van, tesz egy nagy kört és mikor körbeér, újra a saját nyomán jár. Kiugrik belőle! A róka csak akkor veszi észre, ha a saját nyomán jár, de ennyi előny elég a nyúlnak.

A les az út mellett van s bár messziről nézte Lajcsi, van-e rajta valaki, csak akkor látja meg, hogy Hubert ott lehet fent, amikor a nyomból, a keréknyomból a kis csizmácskák el nem váltak és a létra előtt meg nem szakadtak. Érthető, hiszen Hubert felmászott rá!

  • Jó reggelt! Korán keltél!
  • Jó reggelt! – köszön vissza Hubert, aki tudta, hogy Lajcsinak minden reggel körbe vezet az útja és megnézi, mi történt az éjjel a tavakon. Hátha nem vettek észre valamit. Sose lehet tudni, körbemegyek én mindig, amikor unatkozok akkor is! – szokta mondani.
  • A sasokat lesed, mi?
  • Azokat!
  • Hordják már a gallyat, úgy lehet tojás is van már, de a holló biztos lerakta, mert a tojó fel sem kell a fészekről!
  • Na, azt is tudod merre költ?
  • Tudok én mindent, csak kérdezzed Hubert! De tudod mit?
  • Mit Lajcsi koma?
  • Gyere onnan le, mert beviszlek a nádba.
  • Miért?
  • Tudom, hova járnak most a sasok!

Sok nem kellett Hubertnek, mert igazán meg akarta lesni a madarakat és már szedte is össze a cókmókját! Mikor elindult lefelé, akkor a vállára akasztva meglátta a Lajcsi a kis .22-es magnumot, a 20-as sörétessel szerelt kis vegyescsövűt!

  • Na, látom, anélkül nem mész sehova!

Meg is csodálták közösen a kis spanyol Carrarat. Kétkezes, fa agyazású. Felül a golyós, alul a sörétes és mivel kétkezes kis fegyver, a scottkulcsot, amit elfordítva megtörhetjük a csövet, mind a két irányban el lehet fordítani. Külső kakasos, amelyen az ütőszeget átváltva eldönthetjük, hogy melyik csövet süssük el!

  • Nem egy ideges embernek való ez Hubert – mondja Lajcsi.
  • De nem ám, egyet lehet vele lőni, de az megfontolt lövés lesz. Igazi vadőr puska!

Még forgatták egy kicsit, de Lajcsi komolyan gondolta a megfigyelést és amennyire csak lehetett, csendben mentek tovább, mindig a nyomra lépve, a keréknyomokban maradva. Mint kiderült, Lajcsi észrevette, mert, hogy egy vaddisznó pusztult el s olyan helyt, hogy a madár is be tud szállni.

  • Én nem tudom mit akart az a tó közepén? Biztos ment volna a vízhez, mert esetleg az árokban még lehet.
  • Hogy került oda?
  • Én úgy láttam a nyomokból, hogy megsebezték, azért ment az árkon-bokron túl.
  • Aztán nem mentek érte?
  • Mentek azok, míg tudtak, de a tó még nem fagyott fel és a mederben olyan iszap van, hogy oda nem lehet bemenni, most meg sehogy se.

Nem sokat mentek, vagy jó 500 métert, amikor Lajcsi azt mondta, Hubertnek, hogy kövesse, de nem lépjen egy centit se arrébb, mert ott nincs befagyva a nád miatt a víz és ha a pallóról lelép, akkor nyakig besüllyed. Hubert meg biztosan.

Mire észbe kapott, Lajcsi eltűnt előtte és összezáródott a nád. Kész. Na mindegy, ahol sejtette, utána lépett s mikor bent volt a nádban, akkor kerekedett ki a szeme, hogy itt tényleg csillog a víz és meglehetősen keskeny a palló is. Hubert követte Lajcsit a nádba. Azért jó 30-40 métert biztosan mehettek, mikor bevárta Lajcsi.

  • Na, most innen már lassan menjünk, itt van egy megfigyelő helyem, nem tudja senki. Innen szoktam nézni a vizet. Belátom az egészet, rögtön meglátom, ki jár éjjel halért.

Hubert nem szól semmit.

  • Na, de azért mondom, hogy csak lassan bújjál ki, mert szerintem lesz már rajta madár s ne verjük fel, hogy mielőbb idejöjjenek a sasok is.

Több szó nem esett és lassan, mint a párduc, bújtak tovább. Ahogy közelgett a nádas széle, úgy tárult ki eléjük a leengedett tómeder.

Amott fent gémek ácsorogtak, mozdulatlanul. Ha van madár, ami észreveszi a mozgást, akkor azok a madarak. Vegyesen van szürke gém és nagykócsag is, azoknak pedig már el kellett volna menni, de úgy látszik, megtalálják a számításukat. Béka ugyan nincs, de a kis hal a csatornákon mozog, aztán pockoznak is a réteken, szóval, amelyik ügyes, marad. Amott már zajongnak a vadlibák. Valami víz lehet alattuk, de majdcsak sárban ülnek. Hogy miért ezen a vízen vannak, azt csak ők tudják. Itt, a nyárfán, egy sólyom ül, amott meg feketéllik a vaddisznó teteme. Ott már a szarkák, dolmányos varjak tornáznak, de a fagyott döggel nehezen boldogulnak. Kövérek. Ha nincs dög, akkor felkeresik a szórókat, felszedik a tengerit, miegymást. Szemtelenebb szarkák a faluszéli házakhoz is benéznek, a szajkók meg állandó látogatói a halásztanyának, ahol, ha ilyenkor nincs is olyan élet, mint nyáron, de valamit csak össze lehet szedni. Aztán ott vannak a zsigerek, a vadászatok után hátrahagyott belsőségek. Aztán pusztul a vadliba is, a ruca is. A víz is csak-csak kivet egy halat, vagy a halászok löknek ki valamit a vízből, szóval, ha más madár nem is, de a varjak, meg a szarkák azért csak megtalálják a számításukat.

  • Na, ez az én helyem – mondja Lajcsi – telepedj csak le! Aztán addig maradj, ameddig csak akarsz, nekem el kell menni!

Hubert szeretett volna még Lajcsinak mondani egy-két dolgot, de tényleg sietős volt neki és ott hagyta a vadászmanót. Régi idők embere köszön vissza Lajcsiban, aki ismerte a nádat, a vadat, a halat. Tudja a csapásokat, tudja, mikor, ki merre jár és nem lehet neki újat mondani, mert mindent látott már fiatal korára, amit látni kell. Egy élő legenda…

Aztán csend. Amilyen gyorsan bejöttek olyan gyorsan eltűnt a nádban, visszafelé és úgy lépkedett, mint a macska. Meg sem lehetett hallani, mikor eltűnt a nádfal közt. Hubert egyedül maradt. Elhelyezkedett, felállította a távcsöveket, a spektívet és azért a fegyverét is szépen lefektette! Sose lehet tudni – gondolta!

Ahogy egyre jobban kelt fel a nap, a vadlibák szárnya keltek, helyükbe rucák jöttek. Sokféle volt azok között, voltak tőkés récék, amelyeket lehetett lőni és voltak cifra, színes récék. Díszes tollú igazi ritkaságok. Egy jópofa kerceréce, amelynek a fekete fején egy fehér foltot viselt, nagyon megtetszett Hubertnak. Azt figyelte, mert a dögön, emide, semmi nem történt.

Egyszer csak nagy ribillió vette kezdetét, amikor is az egyik réti sas érkezett meg. A nagy madár nem kerülgetett senkit. Hozzászokott, hogy amikor megérkezik, mindenki eltakarodik az útjából és a dög mellett leszállt. Ugrásra készen álltak a dolmányos varjak, a szarkák is. Mindenki ismerte az öreg sast. Tolla fakóbb, farka tollai fehérek és sárga, nagy csőre akkora, hogy egy dolmányos varjú belepislogott. Mikor mindenki elcsendesedett, akkor esetlenül odatotyogott a döghöz, felugrott rá és égtelen nagy csőrével bontani kezdte: a horpaszánál. Hamar kikezdte. Ahogy hajigálta a cafatokat, egy-egy hétpróbás dolmányos már gyűjtögette is a morzsákat, de azért fél szemmel a sast figyelte. Falt. Mikor eleget evett, otthagyta a varjakat.

Na, azok meg nekiestek a dögnek és egymásnak. Micsoda neveletlen, egymást szidó, gyalázó társaság volt! Mindenki a koncon marakodott és sajnálta a másiktól annak minden egyes falatját!

Egyszer aztán arra lesz figyelmes Hubert, hogy szétugrálnak megint. A mocsaras, iszapos tómederben, egy aranysakált már megbírt a fagy, az követelte most a jussát! Acsarkodott. Meglehetősen szép, kövér sakál volt, de pocsék módon vicsorgott és támadta a szarkákat és a dolmányos varjakat is. Mindent magának akart, de ha jobban nekirugaszkodott, lába alatt az iszapos rész beszakadt, lassan csupa sár lett.

Hubert gondolkozott. 170-180 méterre lehetett tőle, ami, a .222-es, a .223-as vagy a .243-as őzes fegyverével igazán nem lenne távolság, de nem azt hozta, hanem a kis .22-es magnumot! Valamit tenni kéne! Ha előjött így reggel, nem igen talált magának semmit. Tegyünk egy próbát – gondolta.

Forrás: Dr. Szilágyi Bay Péter

Septében elővette a nyúlsíró sípját és miután lefeküdt a pokrócára és a puskát maga elé vette, megfújta! A sakál nyomban felkapta a fejét és a pontosan odanézett, ahol Hubert hasalt. Egy rossz mozdulat, egy rossz hang és elugrik!

A sakál azonban újra a dögöt maradt. Hubert tett újra egy próbát! A sakál újra felkapta a fejét és elindult. A varjak rávetették magukat a dögre. Volt egy-két szarka, ami a nádat figyelte, de mivel több hang nem volt, a véres dög, meg ott piroslott előttük, nem törődtek a sakállal, amelyet mintha zsinóron húzták volna Hubert felé! Lajcsi a túloldalról is meghallotta a sípot és nagyon óvatosan kibújt. Akkor látta meg, hogy a sakál pontosan oda tart, ahol Hubert lehet.

Pontosan jól tudta, hogy Hubert csalhatta be, de azt is tudta, hogy nagy veszélyben lehet a kis barátja, aki jó, ha a térdéig ér! Leste! Körbemenni már nem volt idő, meg akkor a sakál is elugorhat. Nem volt mit tenni, ki kellett neki bírni, hogy a barátja ilyen nagy veszélybe kerül. Olyan volt ez, mikor bejött a török, a tatár a nádba. Amikor kereste, hogy merre lehetnek a sárrétiek. Amikor elhajtotta volna a marhát. Amikor mindent akart a rabló. Ez volt a szerencse, mert ez megzavarta a józan eszét. S aki idebent volt, csak leste, mi történik. A nádi ember meg csalogatta be az ellenséget. Ritkán voltak olyan nagy fagyok, hogy megbírta volna a lovast s ha csak a szemének hitt és nem voltak elegen, innen bizony nem ment ki többet. Senki sem. Ez volt a vesztük, meg az, amikor lebecsülték az egyszerűnek hitt embert, aki, ha úgy vesszük, csendességében néha olyan, mintha kettőig nem tudna számolni…Régi hiba.

Hubert hasalt. A sakál le sem vette a szemét arról a pontról, ahol Hubert feküdt és ment és ment, csak hát hol beszakadt alatta az iszap, hol meg megbírta. A hasa már sáros is, vizes is volt. Ám annyira nem volt lesoványkodva, nem viselte meg még a tél, de láthatóan éhes volt. Maradtál volna a dögnél, – gondolta Hubert, de mikor már jó 100 méterre lehetett, az éles kis távcsövében már tökéletesen látta a sakált. A fegyvere olyan pontos volt, hogy akár egy 10 forintos érmét is el tudott lőni ilyen távolságból és nem várt tovább. Félt, hogy valami szelet fog a sakál orra és futtában nem biztos, hogy golyóval meg tudná lőni, a söréttel meg messze lenne! Mikor egy pillanatra megállt és kiegyenesedett, hogy megpillanthasson valami mozgást, Hubert elsütötte a fegyverét. A sakál tűzben maradt. Látta ezt Lajcsi is, de olyan messze volt, hogy Hubertet nem tudta kivenni, aki ekkor már újra töltött és próbált bemenni a sakálhoz. Persze térdig süllyedt és a nádszálakba kapaszkodva nehezen, de visszakecmergett….

Semmi értelme nem volt tovább maradni. A sakálért képtelenség bemenni és az összes madár elrepült. Élükön a szarkákkal és a dolmányos varjakkal! Jaj, de tudták azok a csíziót és hanyatthomlok menekültek a hanggal ellentétes irányba! Lajcsi a túloldalt jól tudta, hogy merre jön ki Hubert, hiszen másfelé nem jöhetett, ezért elébe ment a Zöldhalmi tónál, ahol már a kályha melegen dorombolt és olyan fákat nyelt el, hogy becsületére vált annak is aki felhasgatta!

Ilyen halásztanyában, ha más nem, de tea mindig van. Embernek kell kint lennie, mert az egynyaras, meg a kétnyaras pontyra, ami most a jég alatt telel, vigyázni kell. Nemcsak amiatt, hogy betörhet a vidra, hanem mert szellőztetni, figyelni kell ilyenkor is a vizet. Megvágni a jeget s ha ezek mind megvannak, akkor ezek a legjobb idők, hogy a hálókat, szákokat megkössék. Értik az ilyet.  Ólmot öntenek a dobóhálóhoz, mert itt azt is lehet, meg, kell is használni. Máshol tilos, de boltba nem mennek, csak zsinórért. Mikor Lajcsi úgy gondolta, hogy Hubert a közelben lehet, kiállt a házsarkához, de csak úgy, hogy őt ne, csak ő láthasson mindent.

Hubert a nagy málhájával, távcsövével, annak az állványával, vállán a kis vegyescsövű fegyverével, térdig sárosan, takarosan, de jött. Meglehetősen kicsi volt, de nagyon nem tűnt fel, csak, ha egy zsiliphez ért. Ahhoz mérten látszott, hogy milyen kicsi és igen kíváncsi is volt, mindig megnézte, hogy fut benne a víz, forog-e benne a hal. Aztán jött tovább. Megint megállt – na ott jár át a vidra – gondolta Lajcsi, aztán mikor azt is megnézte, megint jött. Hogy a halásztanyához mind közelebb és közelebb ért, egyszer csak megállt, belépett a nádfal szélébe és a nyakában lógó keresőtávcsövével végig pásztázta a terepet. A kisház, az úttól beljebb állt. Alacsony volt. Nyomok jobban odáig jöttek be, látszik, ahol megfordult az autó. Odáig be lehet jönni, onnan már bajosan. A ház előtt nagy vastag rönkökből asztal, pad, amiről a havat leseperték, mert annak tisztának kell lenni. A tűzrakóhely körül már nincs hó, biztos szalonnát sütöttek s nem téved sokat, mert a fán minden halásznak ott van a saját nyársa! A ház falán hálók lógnak, hogy ne rágja meg az egér és szépen száraz maradjon. A kémény pedig füstöl. Vannak bent – ennek nem örült, mert nem igen akart beszélgetni, mikor a ház sarkánál egy ismerős arcot pillant meg, aki felé int! – Lajcsi az! Neki viszont igen megörült és bátran kilépett megint az útra.

Ma már nem kell sietnie sehova, mert úgy se ereszti, de nem is utasítaná vissza a meghívást! Odabent régi bútorok, székek, de tisztaság fogadja. Fehérre meszelt falak s bár a kályha már nagyon régi, de nem füstöl és szépen is ég. Ajtaja jól zár és nincs azon semmi kivetnivaló. A bögre tiszta, a tea forró és Hubert hátizsákjából is előkerül egy kis ennivaló, meg Lajcsiéból is. Mindent látott Lajcsi és tán jobban izgult, mint Hubert. Ilyen ember ő: jólelkű, becsületes. Amije van megfelezi azzal, akit szeret, aki nem akarja becsapni. Máskülönben az errefelé való ember ilyen: jó szándékú, de nincs bocsánat..

Lajcsi és Hubert sokáig kint voltak. Persze Lajcsi koma marasztalta is, ne menjen, húzta az időt, mert ebédre be kell mennie úgy is a faluba, Hubert meg ne gyalogoljon, hát beviszi. Szerette a vadászmanót, mert valahogy hasonlított rá: ha beletörik a nyelve akkor se kért. Az itteni ember ugyanis sose kér, az errefelé szégyen. Na, ők ketten aztán mindent megbeszéltek, de Hubert legjobban a sakált sajnálta. Különösen a koponyát, mert az lenne a trófeája!

  • Jaj Hubertkám, majd lőssz másikat, a fene ott eszi meg! – persze ugratta a kis barátját, tudta, ő, hogy nagyon fontos, de kíváncsi volt, hogy mi lesz a vége?
  • Valahogy be kéne érte menni, csak lesz valami fagy… – szomorkodott Hubert.

De Lajcsi már tudta, hogy ha Hubert nem is, de ő bizonyosan bemegy érte, de semmiképpen nem akarta elárulni, mert ha valamit még utáltak ezen a vidéken, az ígérgetést. A terv, a megbeszélnivaló az más, de ami csak rajtam múlik és a másik várhatja, azt nem igen bírta kiállni senki. Mert az ember a lelkében, ha nem is hiszi el magának, de készül….

Odakint megfordult az idő. A füstöt az udvarra nyomta le a szél és a déli szél kezdett fújni. Esés lesz és úgy forgott körülöttük a vadliba, mintha egy nagy tenyér odafentről kavargatta volna a milliónyi madarat, már-már a kis halásztanya kéményét is majdnem ledöntötték. Odabent jó dolguk volt, élvezték a tél minden pillanatát, nem szólt hozzájuk senki és még azzal sem törődtek, hogy a déli szél, már a tavasz első hírnökeit hozta a hátán…

 

Február 1-én folytatjuk…

 

Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter

 

 

Tovább olvasom

Hubert

MESE: 14. rész – Vaddisznóhajtás és farkas a Mátrában

Hubert és Arthur nehezen koptatta a januári napokat és szinte napjában többször is meg-megnézték a falinaptárat: nagyon lassan közelgett a január 18-i dátum, amikor is az Országos Erdészeti Manótanács kihelyezett ülésén, Rudolf-tanyára igyekszik majd mindenki, hogy megbeszéljék az idei feladatokat, tanácskozzanak és persze részt vegyenek az év legnagyobb hajtásán! Mindenki készült és az ország több pontjáról, a határokon túlról is mindenki odaigyekszik. A Mátra, az Északi-középhegység vulkanikus tagja és páratlan vadászterület.

Gyenese Emese – Vaddisznók a Martalóc-völgyben

Délről, az Alföldről felől érkezett Arthur és Hubert. Már maguk mögött hagyták Gyöngyös forgalmas buszállomását is. Gyalog kellett elindulniuk a Rudolf-tanyára, amely a Galyatető és a Kékestető között, de a Galya oldalában keletről, egy kis völgyben húzódik meg. Napok óta nemhogy esik, hanem szakad a hó és lezárták a hegyi utat. Nem mehet fel senki, így gyalog vágnak neki az útnak. Mikor az egyetem előtti útzárhoz érnek, Arthur egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy egy speciálisan felépített, régi típusú, egy orosz raj-GAZ érkezik, amelynek minden kerekére egy-egy hóláncot szereltek. Az oldalán hatalmas betűkkel, öt tölgyfalevél körül, ez a felirat volt látható:

„Parádfürdői Erdészet” 

Késlekedésre nem volt idő és azonnal Hubertre parancsolt Arthur, hogy ugorjon fel a vadrácsra, amely érdekes módon le volt nyitva – talán úgy maradt, de most kit érdekel, hogy miért maradt úgy? Páratlan lehetőség! Amint megállt a terepjáró és a vezető lehúzta az ablakot, a rendőr az erdész engedélyét megvizsgálva, már engedte is tovább a kocsit. Arthur eközben feladta a puskáját és a táskáját, de szerencse, hogy fogta a rácsot, mert már az autó az erőteljes gázadásra máris megiramodott. Bizony, Hubertnek segíteni kellett, hogy bácsikája felkapaszkodjon – ez már nem volt gyerekjáték! Megijedt Hubert, de Arthur kalapja alól, ami félrebiccent, kacagott: De jó, hogy eljöttünk Hubert, micsoda kaland lesz ez! Kétségtelen tény, hogy ennek a szenvedélynek élt Arthur és megragadott mindent annak érdekében, hogy izgalmasak is legyenek ezek a kirándulásai. Néha azért Hubert, ezektől a jelenetektől szerette volna megkímélni magát!

Menetközben persze kavargott hátul a hó, de cseppet sem érdekelte a két edzett manót, hiszen gyakran járnak ők szeles, havas helyeken elég csak a gyantéi vaddisznóvadászatra, no meg a múlt heti kormoránvadászatra gondolni.

A Mátra valamikor vulkanikus, háborgó hegyünk volt. A hegy azonban régen kihűlt, ma már nincsenek tűzhányói és az erodálodó, pusztuló középhegység déli lankáin a szőlőkultúra teszi híressé ezt a tájat. Ha nem esne ennyire a hó, láthatnák a legmagasabb pontját a Kékest, ami 1014 méter, míg a második legmagasabb csúcsa a Galyatető, amely 965 méter magas. Tőle keletre a Bükk, míg nyugatra a Cserhát húzódik, attól élesen a Zagyva választja el.

  • Remélem Valter is feljut, mert ő arról érkezik – mutat Arthur bácsi Hubertnek a rettentő hóesésben nyugatra. Persze, éppen csak az útszéli szőlőkig lehet ellátni.
  • Hamarosan elhagyjuk a Mátraalját – folytatta Arthur, miközben azt figyelték, hogy bajosan mászták volna meg a hegyet.

Míg délen, széles lefutású, lankás a Mátra, addig északon már egy nehéz, kemény tereppel találkozhatunk. Az úttól jobbra, felfelé a Kékesnek haladva, a Sár-hegy köszön először az utazóra, aztán elhagyva a Mérges-patakot, már a Pipis-hegy látható, míg innen balra Gyöngyössolymos húzódik meg. Mátrafüred előtt érik el Arthurék a 300 méter tengerszintfeletti magasságot, ahol ma is képeznek erdésztechnikusokat. Páratlan helye a középfokú erdészképzésnek, hiszen az iskola és a kollégium is kint áll a kisváros szélén, s ha iskola után vagy hétvégén túrázni támad kedvük, netán ősszel szarvasbőgést hallgatnának a diákok, elég csak a kollégium udvarára kilépdelniük. Persze hajtásokra is lehet menni, mert talán a legjobb helyen vannak azok, akik hegyvidéki erdőgazdálkodást, vadgazdálkodást szeretnének tanulni.

  • Nincs szerencsénk Hubert, mert lefordultunk a főútról. Megyünk az iskolába!

Arthur úgy ismerte a Mátrát, mint a tenyerét. Az iskola tényleg kint állt a város szélén. Hubertnek nagyon tetszett és az is, hogy a nagy havazás miatt egy gyereket sem engedtek haza és egész nagy hóvárakat építettek már az udvaron. Folyt a hóemberépítés és a hógolyózás, miközben folyamatosan lapátolták az iskola körül a járdákat és itt a parkolót is. Mikor megállt az autó, egy zöldruhás ember lépett az autóhoz. Szemmel láthatóan várta a kocsit.

  • Szervusz! Itt vannak a levelek, ezeket tudtam felhozni! Van mindenetek? – kérdezte az autót vezető.
  • Szervusz igazgató úr! – köszöntötte a tanár. Arthurnak kikerekedett hátul a szeme és felállt a vadrácson, hogy a hátsó ablakon benézzen, vajon kivezeti az autót?
  • Persze, akár egy hétig is bírjuk. Étel van, a gyerekek nagyon élvezik, ha meg a fűtéssel lenne baj, fa is van bőven, tehát át tudunk állni.
  • Akkor jó. Fent vagyok Parádfürdőn, ha kell valami csak szóljatok! Elővettem az öreg raj-GAZ-t, ezzel bárhova le tudok menni. A többi csodajármű már feladta!

Azzal el is köszöntek egymástól, de ahogy Arthur felállt, egy szemfüles erdésztanuló észrevette és már kiabált is:

  • Nézzétek! Egy manó ül a vadrácson!
  • Nem is egy, hanem kettő – rikkantott egy másik és akkor hógolyóval találta képen, hogy még a sapkája is leesett!

Mire aztán összeszedte a sapkáját, addigra a raj-GAZ már kifordult az udvarról és tovább folyt a hógolyó csata. Szinte csoda, hogy a tanárt a levelekkel nem találták el! Volt, aki a Palkó oldalára állt és volt, aki nem. Aztán bekapcsolódtak a felsősök is és 50-60 gyerek hógolyója közül egy sem találta el a tanárukat.

  • Na, ezekből lesz a jó erdész – mondta az igazgatói irodában a teáját szürcsölgetve egy idősebb, ősz hajú ember. Az ablak előtt állt, onnan figyelte a csatát,
  • Azért a Palkó gyerek csak jól látta!
  • Jól, de milyen jól célzott a másik!

Az igazgató irodájában is jó volt a hangulat. Végre esett a hó és régi időket hozta vissza ez a nagy hóvihar, amikor minden gyerek bent volt a kollégiumban. Kezdődtek a nagy téli hajtások, a fakitermelések. Ha van szép oldala az erdész szakmának, akkor ezek a téli hónapok is azokhoz tartoznak. A hajtások közötti nagy tábortüzek, a fakitermelésen a szalonnasütések, meg a diszkoszban sült krumpli, kolbász, miegymás. Igen, ezekért érdemes élni, amikor pattog a tűz és körülötte megolvad a hó…

Füreden erdészeket neveltek és nevelnek ma is. Olyan emberek, akik maguk is ebben nőttek fel, ezt tanulták, ehhez értenek. Ezért nem fogad be senkit maga közé a szakma, mert abban a csatában, ami odalent zajlott, minden eldőlt. Ott az elsős harcol a keresztapjáért, aki már harmadikos és az ötödikes pedig úgy védi a keresztfiát, aki valamelyik harmadikos lehet, mint az anyatigris. Nincsenek évfolyamok, nincsenek klikkek, csak a barátság! Soha nem árulják el a másikat. Hagyták a tanárok. Hagyták most is, hagyták régen is. Ez a törvény s aki nincs ott, aki nem állja meg a helyét, az nem is lehet később sem közöttük. Talán erdésznek születni kell, mert már később nem válhat azzá az ember…

Ahogy emelkedett az út, fel a Mátrába, először Mátrafüredre értek be Arthurék és szerencséjükre a különös ember, aki a rég orosz terepjárót vezette, csak megállt a Mátrafüredi Erdésziskolánál és már ment is tovább északra. Az iskolától, ami most is ott áll, a Kékes felé vették az irányt. Tehát éppen csak elhagyták Füredet – mert szokták így is mondani -, de már 400 méter magasan voltak. Hólánc nélkül már innen biztosan nem lehetett volna tovább menni és egy újabb rendőrségi záron átjutva haladtak, kaptattak fel a hegyre. Füred után rögtön jobbra a Muzslatető magasodik. Ha gyalog mennének, jó félórajárás a kisvárosból. Valaha ott fent állt egy sáncvár is.

Jó néhány kanyar után tovább kaptattak északra, miközben igen keményen havazott. Már nyom sem volt, csak amit a terepjárójuk vágott. Az erdész jól ismerte az utat és az engedélyeivel szépen minden útzáron át is engedték. Láthatóan mindenkit ismert, de minden ponton illendően köszönt és kérés nélkül adta át az okmányait, együtt a behajtási engedélyével. A rendőröknek persze ezt meg kellett nézni és hiába ismerték, senkit nem engedhettek fel a hegyre, csak akinek érvényes papírjai voltak: például ilyen rendkívüli időjárás esetére. Az egyik ilyen ellenőrzési ponton régi jó barátja állította meg, akiről kiderült, hogy együtt is vadásznak. Pár szót beszéltek, de a rendőr nem akarta feltartani az igazgatót, pedig hallották a manók, hogy az igazgató gyerekeinek még a keresztapja is. Valami bikáról beszéltek még, de nem tudta kivenni Arthur, mert félszavakkal kommunikáltak. Annyit hámozott ki belőle, hogy valami 14-15 éves matuzsálem, visszarakott bikát lőttek, amit most visznek majd bírálatra. Súlyra nem nagy, de igen különleges. Egyelőre fent van a Parádfürdői Erdészetnél s ha lesz ideje, a rendőr, mármint a keresztkoma, ott majd megnézheti, ha javul az idő. Csak telefonáljon, mert bizonyosan ez a nagy hó sok munkát ad és kint lesz a területen – kezdődik majd a károk felmérése.

Igen, ezek a nagy havazások, aztán az olvadások, majd a tavaszi szelek mindig plusz munkát, feladatot is tartogatnak az erdészeknek. Karban kell tartani a turistautak környékét, hogy az erdei pihenők, menedékházak felkészítve várják a túrázókat, a bajba jutott kirándulókat. Aztán  még nem is beszéltünk a vadról, hogy ki kell küldeni a hóekéket, hogy a nagy havakban, elsősorban a muflon, túl élje a teleket. Takarmányt kell vinni, a környékben élőknek meg tüzelőt kell biztosítani s azon túl az erdésznek még arra is van ideje, hogy egy-egy régi öreg barátnak a portájára is benézzen: ugye minden rendben van? A régi kerületet, akitől átvesszük, azért is, kicsit, felelőséggel tartozunk. Illik. Őtőle kaptuk az erdőt, hiszen amit most mi ültetünk fát, felújítunk, bontunk meg egy-egy tagot, avagy éppen letermelünk, azok mind, mind az előttünk járó erdészek keze nyomát őrzi és az utánunk lévők ápolják, nevelik tovább. Örök körforgás. Ha most gondatlanok vagyunk, nem ritkítjuk, nem ügyelünk az erdőre és a hó, a szél megnyomja, akkor évtizedes munkák mennek tönkre. Nagy felelősség és sok feladat nyomja a vállukat…

Sástó után tovább kapaszkodnak az úton, maguk mögött hagyták a Rákóczi-forrást és hamarosan már 600 méter magasra kerültek. Ezen a magasságon a cseres-tölgyeseket, lassan-lassan felváltja a gyertyános-tölgyes, amely mutatja, hogy egyre hűvösebb és párásabb a levegő. Északon, ahol eleve hidegebb a hegy, ez a zóna már 550 méter környékén kezdődik. Nyilván a déli naposabb, szárazabb oldal, ami teljesen más és itt jóval magasabbra kell kapaszkodni – tanítgatta Arthur Hubertet, mert az Erdélyi hegységben azért, fenn a Pádison kicsit minden másabb, mint ebben a középhegységben. Ennek ellenére a Mátra sok izgalmat tartogat az ideérkezőknek. Különösen úgy, hogy most a kihelyezett tanácsülés a mátrai ősjuharok köré szerveződik.

Egyre csak haladtak felfelé, neki a Tetves-rétnek! Aztán hirtelen elérték Mátraházát. Ekkor már nagyon emésztette Arthurt, hogy mit csináljanak? Hiszen látható volt, hogy olyan elképesztő hó szakadt le, hogy bajosan jutnak el a Rudolf-tanyára. Valamit ki kellene találni. Parádfürdő előtt, Parádsasvár volt, de az se lesz jobb, onnan se könnyű feljutni és azt sem tudja, hogy az északi oldalban mekkora hó esett! Nincsenek hírek és ezt a nagy havat nem mondta a meteorológia! Eszébe jutott, ha ennek a kölyöknek valami baja lesz, Malvinka biztos, hogy nem áll jót magáért. Aztán Arthur nyugtatta magát, hogy azért a Pádison is szokott havazni. Annyira félt Malvinkától, hogy már azt is elfelejti, hogy Hubert azért mégiscsak magashegyi gyerek!

Az út Mátraháza után nem emelkedett jobban és 700 méter magasra jutottak csak el. Innen a Kékes tőlük keletre esett és ereszkedtek le a Galyatető és Parádsasvári elágazáshoz. Az autóval, amikor a lejtős részekhez értek csak lépésben haladtak. Egyáltalán nem volt takarítva az út és az erdész óvatosan manőverezett lefelé. Tudta, hogy vannak vízátfolyások és ha a hó jégre hullott rá, akkor azon biztos megcsúszik az autó. Itt már szurdokok is vannak, aztán egyik kanyar a másik után érkezett. Aztán tényleg lassítani kezdett az autó és végül megállt.

Arthur kinézett és intett Hubertnek, hogy akkor itt az idő. Láthatóan várt valakit a kis terepjáró és innen úgy döntött Arthur, hogy jobb lesz erről megközelíteni a Rudolf-tanyát, mint az északi oldal ismeretlen hegyi útjait, bizonytalan körülményeit választva Parádsasvárról felkapaszkodni a Rudolf-tanyáig.

Ahogy leugráltak hátul és kilépnek az autó mögött, hogy a szemközti korlátnál elbújjanak, az autó ajtaja is kinyílt! Kiszállt a terepjáróból az erdész is! Nem volt mit tenni, meglátta őket!    – Üdv az erdésznek! – mondta Arthur, miközben a kalapját megemelte! Igen meglepődött az igazgató, de illő köszönni, különösen, ha valami firma, azaz idősebb köszön rá az erdészre!

  • Jó szerencsét! – érkezett a válasz, de még felocsúdni sem tudott, mert akkor lépett elő Hubert, aki Arthur mögött még nem látta kinek köszönt a nagybátyja, de már ő is emelte a kalapját!
  • Üdv az erdésznek! – mondta Hubert is, de akkor már szinte szólni sem tudott az igazgató!
  • Jó szerencsét! – mondta Hubertnek…

Aztán ott állt az autója mellett és végignézte, ahogy eltűnnek az út túloldalán a korlát mögött. Rendesen öltözött manók voltak, de szakasztott erdészeknek néztek ki. A nagy hóban alig tudtak menni. Mind a kettőn rendes bakancs volt, amire ráhúzták a nadrágszárát és mindegyiket gondosan lekötötték. Kalapot viseltek, széles karimájút, hogy a hó ne essen a nyakukba, vagy nyáron a kullancs. Mind a kettő hátizsákot viselt, amelyekre kettő-kettő külső zsebet varrtak. Két rövidebb fegyvertok volt náluk, amolyan sörétesnek való, de az erdész tudta, hogy abban két dupla golyós lapulhatott. Ebben nem is tévedett semmit. Rétegesen öltöztek, egyiken sem volt kesztyű, mert olyan hideg még nem volt. Talán, ha eláll a havazás, utána már szükséges lesz! Tehát mégiscsak igazat mondott az öreg Pista bácsi a múlt héten a sasvári fogadóban… és itt lesz a találkozó…

Nem sok ideig tudott gondolkozni, mert Parádfürdőről felért az erdészet új LKT-je, a törzskormányzású speciális erdészeti közelítő gép, amivel a farönköket gyűjtik össze. Elégedett volt, mert pontosan érkeztek és ahogy kérte az embereit, felszerelték hóláncokkal is. Így kell. Magától is, az embereitől is pontos, precíz munkavégzést várt el. Az erdészeknek mindig többet kell teljesíteni, mert ilyenkor a hegyen csak mi tudunk közlekedni, csak ránk számíthatnak. Egy félpótkocsit, egy egytengelyes utánfutót kötöttek utána. Az igazgató nem éppen beszédes fajta és az erőgép vezetője sem a szószátyár fajtából való. Hozzászokott, ha a főnök kint is van, akkor csak bólintanak egymásnak és végzi a dolgát. A jó főnök úgy is látja, ha nem úgy mennek a dolgok s még időben megállítja a munkát, de azért egy igazgató nem szokott ám mindenbe beleszólni. Vannak középvezetők és lépcsőzetesen épül fel a szakma. Ha ott van és beavatkozik, akkor bizonyosan azért, hogy nagyobb baj ne legyen. De most ahelyett, hogy menne a dolgára a gép felé lép és int! Karesz, a gépész nem igen örül ennek, biztosan akar valamit és elveszi a gázt. Leparkol, de nem állítja meg a gépet, csak rögzíti, azaz felhúzza a kéziféket. Az igazgató is tudja, hogy nem akar fontoskodni az embere, menne a dolgára.

  • Jó reggelt Károly! Jöjjön csak! – aztán int is, hogy kövesse az autóig! – Na figyeljen! Mielőtt felmenne a Galyáig, ezt a rúd szalámit vigye már le a Rudolf-tanyára!

Akkor észrevette, hogy a két manó ott bukdácsol a nagy hóban és a jeges pótkocsira, alig tudnak felmászni. Na, még az hiányzik, hogy a szemfüles Károly észrevegye őket és hirtelen eszébe jut még valami!

  • Várjon csak! Karcsika most lett hét éves igaz? Úgy emlékszem, hogy valahogy, így vízkereszt után született?
  • Jól emlékszik főnök!
  • Na, ezt vigye el neki! – és egy nagy, hosszúkás mogyorós csokit adott a gépésze kezébe! Boldog születésnapot a nagy fiúnak!

Ennyi idő éppen elég volt ahhoz, hogy bebújjon a két manó a félpótkocsira, de az igazgató, csak aggódott még.

  • Az LKT-n nincs vonófej, aztán, hogy rögzítették Károly a pótkocsit?
  • Behoztunk egy vonófejet és azt a csörlőkkel, a drótkötelekkel odahúzattuk. Biztos nem szakad el, mert azt a nagy rönköt is felhoztuk a szurdokból, tudja amit két daruval raktunk fel, mert egy nem bírta!
  • Jól van, csak óvatosan Károly, ahogy szoktuk!
  • Nem ma kezdtük főnök! Bízhat bennünk!

Aztán a nagy erdészeti közelítő hathengeres motorja elindult nyugatra, hogy megmássza a Galyára vezető utat és arról leereszkedjen a Rudolf tanyára. A tükörből még Karesz nézte az igazgatót és egyáltalán nem értette, hogy miért emelte meg még a kalapját is, de betudta annak, hogy pontosan érkezett és hogy minden rendben van, ezért visszaintett ő is! Nem is gondolta, hogy a pótkocsin a minden hájjal megkent Arthur köszönte meg az igazgatónak a figyelmességét! Mindennek megvan az ára, ennek is és Arthur soha nem maradt adós, ilyen dolgokban sem.

Nem tartott sokáig az út, de rendesen dolgozott is a gép, mert az orrára egy nagy tolólapot szereltek, amivel felfelé az út jobboldalára tolta le a havat és majd jövetben lefelé, pedig majd a másik oldalt takarítják le. Nem szoktak feljönni, mert nem ez a feladata az erdészetnek, hogy a közutakat takarítsák, de most a rendkívüli helyzet miatt így hozta a sor és az erdészet úgy döntött, hogy bekapcsolódik a mentesítésbe.

Karesznak teljesen mindegy volt, merre megy. Szerette ezt az új gépet, meg általában a gépeket. Ráadásul ezzel az LKT-vel gyakorlatilag nincs olyan hely a Mátrában, ahol ne tudna elmenni. Ezekkel a rettenetes hóláncokkal meg a legnehezebb erdészeti fakitermelésben is biztonsággal tud közlekedni, nemhogy közutakon.

Gyenese Emese – Vaddisznók a Martalóc-völgyben

Rudolf-tanya a Galyatető alatt, keletre, a Kékesnek fekszik. Azon menedékházak egyike, ahol ma is lakik egy hegyimanó. A turisták számára fent, a ház teljesen lakható, felújított, de senki nem tudja, hogy a tanya alatt egy kiterjedt manó rezidencia húzódik meg. Hosszú évszázadok óta lakott, már a ház előtt is volt itt valamiféle barlangszerűség, mert abból van itt egy-két különleges a Mátrában. Persze rengeteg szobája, hatalmas terme, óriási kandallója van, ami a turistaház kéményére kötöttek, igencsak kellemes időt, jó meleget ad a ház lakóinak.

A gyűlésre az elsők között érkezett meg Arthur, Huberttel és ahogy elment az LKT, egyszer csak arra lesznek figyelmesek, hogy fentről egy sílécen Valter érkezik, aki egyből levette, hogy Arthur csavaros észjárását kihasználva, megint könnyebben jutott el a Rudolf-tanyára, mint bárki más!

  • Arthur, de lókötő! – döfte le a hóba a síléceit Valter!
  • Merre harcolsz, Valterkám?! – nevetett a képébe!

A kórósi cimborát már régen látta, hiszen az őszi vadászatok óta csak leveleztek és nagyon megörültek egymásnak! De Arthur már kezdte!

  • Hoztam neked egy kis Trinidadit?
  • Hát még van?
  • Hogy ne lenne, te úgy is elszívtad volna az összeset! – és bizony, ami Arthurnál volt, abból éppen csak egy pipányi hiányzott!
  • Te már akkor tudtad, hogy mire jövünk, nem marad semmi abból dohányból!
  • Hogyne tudtam volna!

Hubert már csóválta fejét, mert úgy utálta a dohányt, meg a pipázást, hogy nagyon bízott benne, hogy megkínálnak mást is és akkor hamarabb elkopna. Csakhogy nem úgy van az, mint szegény helyen, mert itt mindenki teli hátizsákkal jött és úgy van az, ahogy régi mondás tartja: erdész-, vadászházba csak hozni lehet, vinni nem! Sose fog elfogyni itt semmi, sóhajtozott Hubert…

Mindenki elfoglalta a szállását, becuccolt. A csizmáknak, bakancsoknak külön szobát fűtöttek fel. Hubert nevette is a csizmaöltözőt, de kétségtelen tény, hogy okos dolog és ott nyugodtan száradhattak, melegedhettek a lábbelik. A konyhában mi mást, mint pörköltet főztek és igen kellemesen telt az este is. Mindenki a másnapi konferenciára készült, a programokat jó előre már egyeztették. Sok kérdésről beszéltek, sok mindent tűztek ki, de Hubertet igazán nem érdekelte semmi, csak a mátrai ősjuhar. Zsinatolt az Országos Erdészeti Manótanács. Feladat volt bőven, minden téren. Új fafajok, a régi erdők megőrzése, klímaváltozás, aszály, öntözés, szaporítóanyagok, annyi minden, hogy a titkár alig győzte a sok hozzászólást jegyzőkönyvbe venni. Érdekes volt azonban, hogy konstruktív, előre mutató ülés volt és a kritikák a vélemények mellett, megoldásokat is javasoltak, amelyek után sokszor nagy csend és bólogatások következtek. Aki ott volt, aki látta őket, megértette, hogy a sok okos, értelmes, tanult, a gyakorlati feladatokat, fogásokat is jól ismerő manó tudja csak előre vinni a sorsát az erdészetnek és a vadgazdálkodásnak. Nem is volt kérdés, hogy aki valamihez hozzászólt, hogy ne értsen hozzá. A véletlenben nem bíztak és szó nem lehetett róla, hogy egy-egy részlet felett átsuhanjanak.

  • Elég lesz azt megoldani, amire nem számítunk! Úgy gondolom, hogy ne hozunk még döntést! – javasolta egy szikár, igen hegyes fülű erdészmanó.

A tájszólásokból kivehető volt, hogy érkeztek a Vajdaságból, de voltak a Felvidékről, Erdélyből és Kárpátaljáról is, de a konferencia fénypontja mégiscsak a mátrai ősjuhar volt, amelyre annyian voltak kíváncsiak.

Teljes csend uralkodott el, amikor elkezdődött a vetítés. 1954-ben Parádsasváron fedezték fel. Nagyon érdekes a levele, mert úgy 15-20 millió éve élt egy ugyanilyen levélzetű, amit levéllenyomatokból ismernek. Élő kövületeknek tartják ma is: például ilyen a páfrányfenyő is és Magyarországon is híres a szegedi Arany János utca, amelyben egy egész sort ültettek.

A mátrai ősjuhar komolyan foglalkoztatta a szakembereket, mert Erdőbényén találtak egy fossziliát, egy régi lenyomatot, amely igen hasonlított erre a fajra. Különleges és igen ritka felfedezést tettek, amikor Aldebrőn találtak további öt fát! Majd két évvel később 2012-ben ismét találtak egy fát a Dél-Börzsönyben, Verőce határában, a Gimpli-patak mellett. Sajnálattal hallották, hogy a parádsasvári fa 2014-ben kipusztult.  A fa annyira ritka, hogy alig pár darabot ismernek belőle a világon – igazi endemikus faj! Olyan, mint a magyar bucó, a halfajta, ami csak itt a Duna és Dnyeszter vízgyűjtőjében él – örvendezett Hubert és igazán elhatározta, hogy felkeresi ezeket a fákat. Nagyon bízott benne, hogy különleges intézkedéseket hoztak, hogy megvédjék őket! Ez a gondolkodás, hogy egy-egy fát megszemélyesített Hubert és nemcsak tárgyként gondolt rájuk, jellemző az összes erdészre, sokszor egy-egy matuzsálemet már az előttünk járó erdész is 100 éves fának ismert. Jár nekik a tisztelet és jár a kalapemelés is…

A tanácsülés elhúzódott. Nem a hivatalos előadásai és a zárás, hanem az azok utáni egyeztetések. Az ilyen alkalmat igen kihasználta mindenki, hiszen tavasszal kezdődnek a munkák. Jön az őzbakvadászat, jönnek a német, meg az osztrák vendégek és egyik munkából esik bele az ember a másikba. Jönnek az erdősítések, a felújítások, intézni kell a vadföldeket, festések, vadászházak karbantartása, megannyi feladat. Szinte nincs idő semmire, arra meg végképp, hogy valaki beletanuljon, vagy majd megtanulja…képtelenség. Arra ott az iskola, az egyetem – csóválta egy idős, szemüveges, kopasz, öreg manó a fejét. Elég hangos a többi között, de tudja is mit beszél, meg azt az ultit nagyon érti. Lehet, hogy idén is megmérkőznek Arthurral, nagyon úgy járja. Estére bizonyosan nagy meccs lesz, sokan beszélik és több bontatlan pakli várja őket, hogy biztos, tiszta legyen a csata! Mert ha az a két manó elkezdi törni a fejét, az igazán izgalmas lesz…

Hubert azonban ebből a nagy forgatagból kicsit ki akart maradni és szépen eloldalazott. Az udvarra kilépett és a havazás abba maradt. A hold magasra kúszott és csillogott a völgy minden hókristálya. Jobbra tőle előbb a Mogyorós-orom magasodik 838 méterrel, aztán a Galya csúcsa, de az innen nem látszik. Balra, kicsit előre, a Mátra legmagasabb csúcsa a Kékes tör az ég felé.  Hubert előtt pedig közvetlenül a Nagy-Lipót, ahonnan látni lehet a Csór-réti víztározót. A Rudolf-tanya csendessége különleges, a turista útvonalak elkerülik. Innen északra a Nagy-Piros-rétet találhatjuk, alatta folyik el az Áldozó-patak. Fent, ahogy lefordultak a Galyára vezető útról, ott halad el az országos kéktúra útvonal, amiről, ha visszafelé haladnánk, egyszer csak leágazik a piros kereszt, ami ugyan Parádsasvárra igyekszik, de az se jön le erre. Szóval ez talán az egyik legcsendesebb része a Mátrának.

Mivel elállt a szél és kitisztult a levegő, Hubert biztos volt benne, hogy rettentő hideg lesz hajnalra, de örült is ennek, mert így legalább nem lesz ragadós a hó, nem olvad és így, még ekkora hóban, a hajtások is foghatóak lesznek! Igen várta már a vadászatot!

Visszament a szobájába, elrendezte a holmiját, elővette a puskáját, átnézte a duplagolyóst. Arthur bácsi is ilyet hozott, de az övéhez nem nyúlt. Ez törvény a vadászok, de az erdészek között még inkább.

Már nem emlékezett arra, hogy nagybátyja mikor feküdt le, de ő se húzta sokáig, hiszen mindenki nagyon várta már az éves nagy hajtást, amit most, itt a Mátrában szerveztek meg. Vadászat előtt azért tudták ők is, hogy illik, piheni, aludni és ezért nem is feszítették ők se tovább az ulticsatát.

Reggel aztán előkerültek a kürtök és ébresztő után reggelihez, aztán vadászatra szóló felhívást is lehetett hallani. Az első strófák után hibátlanul fújtak a kürtösök, de a vadászok üdvözlését már mindenki levett kalappal felsorakozva hallgatta. Igen nagy hideget hozott a napfelkelte s mivel tisztességesen végigfújták az üdvözlést, féltávon a vadászmester intett, hogy aki úgy gondolja, felveheti a fejfedőjét. Ő biztosan visszaveszi és már húzta is rá a hegyes fülére! Ezt bólogatások követték és mindenki vissza is vette a sapkáját. Persze, majd a nyári őzbakvadászat idején azért majd másképp lesz!

Két hajtás lesz! A standokat kisorsolták és Arthur, illetve Valter is érdeklődött, hogy Hubert melyiket húzta. Kiderült, hogy esze ágába sem volt megfagyni, hanem a helyiekkel megbeszélte, hogy velük megy be a hajtásba!

Arthur jólesően mosolygott és Valternek is tetszett a dolog, mert kicsit magukat is látták benne, meg valami régi dolog ez és a helyi vadászatvezető, a vadászmester nem is ellenkezett. Aki hajtásban akar menni, azt engedni kell, oda nem lehet elég hajtót vagy kutyát beállítani.

A hajtók között senki nem lehet gyerek. Mindenkinek viselnie kell láthatósági mellényt és így Hubertnek is adtak egyet, amit ő egy láthatósági kalapszalaggal is megerősített. A kutyákon is nyakörvek. Egyik-másikon, amit jobban féltettek, mellény is volt, ami meg igazán drága és értékes, kiképzett kutya volt, még rádió adó-vevőt kapott! Voltak ott jagd terrierek, amelyek feketék és csak a hasukon van egy kis okkersárga és még a lábuk szokott ilyen lenni. Rettentő bátor és makacs kutyák. Nincs olyan kotorék vagy remete kan, aminek ne mernének nekimenni. Aztán látott sima és drótos fox-terriereket, amelyek fehérszínűek és barna, illetve fekete foltok voltak rajtuk, de igazán akkor örült meg, amikor megpillantott egy erdélyi kopót.

Az erdélyi kopó Hubert számára mindent megtestesített, amit Erdély jelentett számára, hiszen ez a kutyafajta kishíján csaknem eltűnt. Módszeresen pusztították a nagy háborúk után, de a magyarság igyekezett megmenteni. Végül Máramarosszigeten találtak két kutyát, amellyel sikerült újra indítani a fajtát, aztán mentette még egy-két, a vadászatért és fajtáért rajongó erdélyi ember. Ma az erdélyi kopó hivatalosan is a kilencedik magyar kutyafajta, ami a magyarsághoz köthető. A kutya, amely itt most Rudolf-tanyán feltűnt, Lutri névre hallgat és fekete. Ráadásul a hosszúlábú változat közé sorolható. Gyors, fürge kutyák és bátrak, no és meglehetősen csendesek, ami egy vadászkutyának az előnyére válik! A gazdája éppen meséli is, ha egyszer rááll egy nyomra s az a vad csak horzslövést kapott, akkor sem hagyja veszni, mert soha nem adja fel. Volt úgy, hogy a Mátrából indult és a Bükkben fogták meg. De ma már adóvevő van a nyakában így, ha eltűnne is, tudjuk követni…

A patak mellett láthatóan néhány halom emelkedett és mondja is a helyi erdész, hogy vöröshangya-bolyok, csak belepte a hó. Van úgy, hogy egy-egy kisragadozó koponyáját ki sem főzi, csak kihozza ide és nincs még egy állat, nincs még egy olyan technika, ami tisztábbra lehúsolna egy trófeát, mint a milliónyi hangya! Hubert jól az eszébe véste, mert ilyen bolyokat tudott otthon is és megfogadta, hogy ezt is kipróbálja!

Sok idő azonban nem maradt a tervezésre, mert megszólaltak a puskák.

  • Disznóóóóó! Mondom, disznóóóó! – ordított valaki artikulátlanul lent a völgyben. Többen fel is nevettek, mert mindenki tudta, hogy a Pirkó az, senki más nem tud ekkorát kiáltani!

Szépen megiramodott a konda, ráadásul jóirányba vagy jóirányban jelölték ki a standokat. Csakhogy itt senki nem ma kezdte a szakmát és mindenki az erdészt dicsérte. Nincs új a nap alatt és nincsenek véletlenek. Még a Pirkó sem véletlenül megy a legnehezebb terepen. Egy részt ott vannak lent a vaddisznók, másrészt nincs ember rajta kívül, aki ott el tud és el mer menni! Ez az ő dicsősége, ismeri mindenki, talán a legjobb hajtók egyike…

  • De hogy tud az kurjongatni – mondja megint valaki és kipukkad a hajtós soron a nevetés mikor megint megszólal!
  • Há’ de disznóóóóó! Disznóóóó!! Előőőőreee! – és visszhangzik a Mátra keleti lejtője.

Egy-egy nyiladékon meg-megállnak a hajtók. Aztán tovább megy a vonal, de olyan nagy kiigazodás nincs, mint az Alföldön, csak a mellette lévőt, esetleg eggyel túl látja a hajtó. Egy-egy puskás van a hajtósorban. Amott egy erdész sörétessel megy, a mindkét csőben egy-egy gyöngygolyó, az imént mutatta. A bő csőben egy nagy ólomgolyó, a szűkben egy plasztik, műanyag burkolattal, hogy védje a chokot, a szűkítést. Ezzel jár szalonkázni is, úgy, hogy igencsak óvja, de nem szereti az új puskáját, csak a régit, ahogy a régi, avett vadászkalapját, csak azzal jár. Az hozza a szerencséjét, meg a sok kitűző, meg a zergetoll. Van azon sokféle jelvény, még sakálos is! Pedig az errefelé ritkaság…

A sűrűket még nagyobb sűrűk követik. Aztán jönnek szembe magas bükkösök, a nehéz terep után alig tudják kifújni magukat, mert rossz, nehezen járható vágások a keleti és az északi oldala a Galyatetőnek.

  • Neki a Martalóc-völgynek, Pirkó! – kiált a hajtásvezető!

Előttük húzódik a Mátra északi odalában, a Martalóc-völgy. Ott várják már a hajtókat és vadászokat is. Égnek már a tüzek, két akkora tűz, hogy az egyik köré a hajtók, másik köré a vadászok is odaállhatnának, de ezek itt összekeveredtek. Semmi urizálás! Egyébként is Hubert már ott van reggel óta a hajtók között és ott van a nagy élet, a történetek, egyáltalán ott lehet megismerni az embereket, a kutyásokat. Ha valaki tudja, hogy merre jár a szarvas, a disznó, aki ismeri a gombákat, ezek az emberek, de ismeri ám az erdőt ez a sok manó is, nem kell azoknak se bemutatni, merről kél fel a nap. Szóval összekeveredett már mind. A tüzet a kutya is szereti. Fél tőle, de tudja, hogy meleget ad és amennyire merik, megközelítik. Valamelyik nézi is, úgy melegszik. A fiatalabb kutya még ugrál, könyörög egy-egy falatért és a gazdája ad is neki, a magáéból. Ha kínálták az imént, mondjuk kolbásszal, ne haragudjon meg senki, hogy egy morzsányit ad a kutyájának is, mert a kutya is a vadászhoz tartozik. Így van ez és ezt a kutya is tudja. Minden nem jár neki, de annak is meg kell kóstolni, adni kell neki egy falatot. A kutya egyébként mindent tud és azt is tudja, hogy az ember vagy a manó ennivalója a táskában van, de ahhoz nem szabad hozzányúlni, mi több, rá lehet bízni! Ha a vadat, táskát ott hagyjuk, a jó kutya addig őrzi, míg a gazdája elő nem kerül. Kiváltképp a vizslák tudják ezt. A foxikra azért ebben a tekintetben nem lehet számítani, mert önfejű, makacs társaság, de őket meg ezért szeretjük, hogy sose adják fel. No, meg sose kötnek kompromisszumot. Nincs üzlet! Nincs alku!

Szánokkal vitték a disznókat. Beszélik, hogy 12 már esett és három után külön-külön egy-egy vérebes indult. Ebből kettő egy mély szurdokba ment le, de bizonyosan felhozzák azokat is.

Jó órás ebédszünet, beszélgetés, készülődés után szedelődzködni kezdett a csapat. A tüzek is megroskadtak és ha nem is nagy nyugalommal, de hogy nem fújt a szél és havazott is, hátra hagyják – azért két mátraalmásit megbíztak, hogy hazafelé még nézzenek rá. De ismerték a tüzet, jól bántak vele az ottaniak.

  • Na! Nem gondoltad meg magad? – kérdezi Arthur Hubertet mindenki előtt!

Csend. Aki, ahol kezdett, úgy járja, hogy ott is fejezze be. Amit vállalt az ember, a manó, abba álljon bele. Figyelte a többi manó és figyelték a hajtók is, mit felel. Figyelte az öreg, a nagy ultis manó is, amelyiknek most egy nagy prémsapka volt fején. Ilyen apró dolgok azok, amik eldöntik a sorsát embernek és manónak egyaránt, de leste a sok hajtó is, elől Pirkóval, de még a szeme se rebbent, csak markolta a göcsörtös, régi botját. Azzal szokott volt hajtani…

  • Kizárt dolog, hogy ott hagyjam a hajtást Arthur bácsi!

Leszakadt a teher mindenkiről, mert akárhogy is, Hubert az Országos Erdészeti Manógyűlés legfiatalabb tagja volt és próbára tették, hogy mit mond, hogy mit gondol? Valter meg is bökte Arthurt, hogy miért teszi próbára unokaöccsét, de Arthur csak annyit mondott, hogy egy dolog az, hogy rokon, másik dolog az, hogy rátermett-e? Őszinte leszek veled Valter, semmi kedvem pátyolgatni, ha később úgy alakul. Meg kell neki is állni a helyét, ahogy neked is és nekem is meg kellett. Meg kell tanulnia dönteni és azért felelősséget vállalni.

Mindenki közül azonban Pirkó örült a legjobban, mert ő a hangja volt a hajtóknak. Azoknak az embereknek, akik az erdei utakat tisztítják, akik hótörés után az utakat rendbe rakják, akik a fogatokkal már hajnalban elindulnak a vágásokba vagy fel az erdészházakhoz. Pirkó, abból a fajtából való volt, akinek az apja, meg az öregapja is itt nőtt fel s akik most, ha nem is tudnak már végigmenni a kemény terepen, de valaha ők tanították meg, merre szaladnak a vizek, meddig lehet elmenni a Fekete-tó partján, az égerlápban. Most is, öregen, itt vannak, mert hajnal óta ők rakták a tüzet. Mások a terítéket készítik s vannak, akik fent a Rudolf-tanyán dolgoznak, segítenek, hogy a sok vendéget mind megetessék. Tudta ezt az összes manó és mindenki örült annak, hogy Hubert is tudja, mi a törvény. A hajtók között kezdett és nem árulta el őket, ment velük a második hajtásban is….

Hubert egyáltalán nem bánta meg. A Mátra északi oldala ugyanis a Kárpátok hangulatát hozta. A fenyő itt nem őshonos, úgy hozták be, de Hubertnek a lucok és a bükkök a Pádist idézték. Abban is biztos volt, hogy jó gombákat lehet itt szedni, de beszélgetni, vadászat közben, nem szerencsés, meg akkor nem is lehet. Mikor megindultak, épp egy ilyen fenyvest hajtottak meg. Szarvasok váltottak ki. Volt olyan öreg bika, amelyen már nem volt agancs és volt olyan bika is, amit, ha lehet, érdemes lett volna kiülni. Hajtásban szarvasbikát lőni tilos és nincs is rá példa! Olyat itt Magyarországon nem lehet tenni. Vannak országok, ahol lehet, de itt régi törvény ez is, újat meg nem kérünk.

Fáról, fára bujkált Hubert, amikor egyszer csak megmeredt. A fenyvesben melegebb is van és sötétebb is. A hó sem úgy hullott le és maga előtt egy árnyat látott, ami egyáltalán nem úgy mozgott, mint a vaddisznó vagy a szarvas. Megállt és mint a szellem mozgott előtte. Pirkót hallotta Hubert óbégatni, amit az állat is meghallott de mivel Hubert szótlanul jött, egyszer csak erre fordult.

Gyenese Emese – Vaddisznók a Martalóc-völgyben

Hubert pontosan tudta, hogy mit lát. Nem volt ismeretlen számára a Pádison a szürke farkas, de arra nem gondolt, hogy itt, a Mátrában ilyen helyzetbe kerül. Egyáltalán nem voltak averziói (idegenkedése), hogy ha nekifordul akkor le kell puffantsa. A farkas ugyanis sokkal nagyobb volt a Lutrinál, ami a gazdája szerint is 35 kilogrammot nyomott. Ha nem is volt kétszer akkora, de másfélszer igen.

Félelmetes árnyékként mozdult meg felé, de a szele is jó volt és nem is láthatta Hubertet, mert az már idő előtt belépett egy fa takarásába. A fegyver biztosítóját előretolta, ami csendben engedelmeskedett is. Nem akart zajt csapni, azt akarta Hubert, hogy ez a nagy szürkefarkas, ami pontosan úgy néz ki, mint egy német juhász, minél hamarabb kerüljön ki a hajtásból. Mert ez kíméletlenül megmarja a kutyát, félelmetes ragadozóvá válik, ha sebzett és teljességgel kiszámíthatatlan. Egyáltalán nem szerencsés, hogy feltűnt a Mátrában, még akkor is, ha a beteg vagy sebzett állatokat fogja össze. Látta a Pádison, Erdélyben mit jelent a farkas és itt már elfelejtette az ember, mit jelent a farkas az erdőben. Egy farkas talán nem is jelentene akkora bajt, de falkában vadászik….

A farkas mértani pontossággal egyenlő távolságot tartva a jobb és baloldali hajtótól elindult kifelé. Pontosan arra indult, ahol Hubert állt. Hubert egyáltalán nem ijedt meg, számított erre. A puskáját készenlétben tartotta. mert egy manónak az aranysakál is hatalmas veszélyt jelentett, nemhogy a farkas! Eszébe jutott az Apát-nyári borz megmentése, amikor szét is téphette volna a csíkos borz, de a farkas már igazán a legveszedelmesebb ellenség!

Közelgett. Nem sietett és nem is loholt. Tapasztalt magányos farkas volt. A sűrűt választotta. A szele rossz volt csak a fülére hagyatkozhatott és pontosan jól tudta, hogy ebből a hajtásból merre tud kitörni. Mikor már Hubert mellé ért volna, az előtte álló fa gallyai miatt kissé kerülnie kellett és egyetlenegy fával odébb haladt el. Fejét előre tartva, farka nyugodtan hátra lógott. Kecsesen, elegánsan lépdelt. Néha agarat láthatunk így, egy-egy parkban, könnyedén sétálni, ruganyosan. Mikor mellé ért Hubertnek, akkor érezhetett meg valamit. Hubert egyáltalán nem viccelt a szerinte is jó 50 kilogrammos farkassal! A dupla Franchi .30-06-os nyíltirányzéka olyan merevül rajta ült a farkas lapockáján, hogy az iskolapéldája lehetett volna bárkinek.

Ekkor fordított oldalra a fejét a farkas. Jól lakott, egészséges, veszedelmes, ereje teljében és erejének a tudatában lévő farkas volt. Az irányt tartotta és igen megnézte a manót. Látott már efféle szerzetet. Félni, nem félt tőle most sem, de előrébb volt a menekülése, a bajból a menekülése, mint a kíváncsisága. Különös találkozás volt, mert csak úgy „futtában” nézte meg magának, aztán eltűnt a sűrűben. Egy villanás volt az egész jelenet.

Az elálló soron Arthur és Valter is látta a farkast. Egyáltalán nem örült a jelenségnek egyik manó sem. Termetes farkasnak gondolta mindegyik és igazán aggódtak Hubertért, mert a farkas abban az irányban tűnt el, ahol ő is jöhetett.

A hajtósor kiért, aztán mentek tovább a következő tagba és mikor meglátta Arthur Hubertet fellélegzett!

  • Láttad?
  • Láttam! Mellettem ment ki…

Mire mondhatott volna bármit is, tovább ment a hajtás és Valter annyira kíváncsian nézett, de nem lehetett se átkiáltani, se lejönni a lesről, csak akkor, ha vége van a hajtásnak. No, hát lesz mit megbeszélni, az bizonyos…

A hajtókért valahol egy fenti vágásban szánokkal mentek, ahogyan Arthurékat is takarosan gyűjtötték össze. A szán meg se állt, csak folyamatosan lépdeltek fel hátulra a manók. Két nagy hidegvérű pej lovat fogtak be, amelyek olyan helyekről hozzák fel a fát, ahova gép nem tud lemenni. Annak a két lónak, ha kazalba raknák mögöttük a manókat, se jelentene gondot, hogy felvigyék a Rudolf-tanyára őket! A vadászmester meg is kérdezte, hogy bírják-e a lovak Laci, de az csak hunyorgott, mert nevetni nem mert, ugyanis ennyi manót életében nem látott, nem hogy erdészt és még azon felül mindegyiknek volt puskája is. Beszélgettek azok egymással is vele is, de némelyiknek olyan szúrós volt a tekintete, hogy szinte beleláttak azok a lelkembe is – mondta a pár nappal később kint a favágóknak, akik közül mind ott volt a mátrai nagy hajtáson.

Éppen egy tűz körül ültek. Szinte mind ott volt, aki a hajtásban is. Akárki nem mehetett oda, csak ezek a hétpróbás favágók. Ezek közül se látta mindenki a Rudolf-tanyán élő erdészmanót, de most nemhogy azt, hanem az egész Országos Erdészeti Manótanács minden egyes tagját megismerhették!

  • Halljátok – kezdte Pirkó – én azt hittem, hogy menten nekimegyek a Fekete-tónak, mikor megláttam azokat felsorakozni. Én azt hittem, hogy nem is itthon vagyok a Mátrában!
  • Még az! Úgy jöttek föl egyesével. Ki erről, ki arról! Egy eltévedt! Bagolyirtásnál fordult meg, mondta a komám!
  • Nem tudom, de egy biztos – vette át Pirkó a szót! – Ezek úgy forgatták a puskát, hogy ilyet életemben nem láttam. Számoltam is! 36 lövés volt és 36 vaddisznó feküdt a terítéken.

Mindenki maga elé nézett, mert amit Pirkó mondott, az úgy volt. 36 vaddisznó feküdt a terítéken és az embert egyik se engedte magához közel, csak ha egyik-másik manó azt mondta, hogy a Pirkóban, meg a többi favágóban meg lehet bízni, de csak akkor.

  • Ezek a manók nem akármilyen népek voltak!
  • Még az, de hogy lőttek?
  • Aztán úgy forgatták a bicskát, mikor ettek, hogy azt nem lehet akárhol megtanulni.
  • A tűznél meg mind odajött közébük. Beszélgettek!
  • Na még! De volt az a fiatalabbik! – mondta egy bekecset viselő ember, aki eddig meg nem szólalt volna.
  • Hubert, az volt az – mondja Pirkó.
  • Na az még valaki! Egész nap ott volt a hajtásban és elhihetitek, olyan közel engedte magához a farkast, hogy ha akartam volna se tudtam volna neki segíteni, ha megtámadja….

Aztán egyetlen egy szó nem esett többet se aznap, se máskor a nagy mátrai hajtásról. Régi erdész regula volt ez is. Aki ott volt, ott volt! Ezek a favágók itt már sok mindent láttak, sok mindent tudtak is. Vége lett, elment, befejeződött a nagy vadászat és nagy manógyűlés is. Egyszer minden vadászatnak vége szakad és menni kell haza. Hubert tudta, hogy, ahogyan Arthur szívét, úgy az ő szívét is örökre elragadta a Mátra, a szurdokjaival, bükköseivel, fenyveseivel és mátrai ősjuharral. No meg Pirkóval, aztán Palkóval, a varázslatos erdészeti iskolával, amely ma is ott áll Mátrafüred szélén, az erdők alatt…


Január 25-én folytatjuk…

 

Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter
Illusztrálta: Gyenese Emese – Vaddisznók a Martalóc-völgyben

 

 

 

 

 

 

 

Tovább olvasom