Minden másképpen alakult, mint ahogyan eltervezte Arthur, de az elmúlt egy hét mégis igen jó hangulatban telt. Nagygyantéról még az éjjel üzenet érkezett azzal, hogy nem tudnak jönni a favágókkal hajtani, mert Miskának, az erdésznek be kell mennie a központba. Az egyik favágó beteg lett, Pelyhecske meg odavan Debrecenben, mert elvitték magukkal a halászok. A sófalviak is tudták, hogy tavaszon munka van. Igaz, náluk még vagy havazik, vagy olyan lágy fenn a hegyen minden, mikor napközben olvad, hogy egyebet otthon se tudnának tenni, mint, hogy állnának kint az udvar túlsó végén s hallgatnák, hogy szénáznak a lovak. Ők sem kívánkoztak már be a házba, úgy nekiülni, meg kártyázni, tenni a törvényt. Nincs olyan asszony, amelyik jó szemmel nézné. Jobb a békesség.

Bezzeg a kastélyban. Na, itt minden más volt. Hatalmas terek, megannyi szoba, társalgó, könyvtár, pince, hatalmas konyha, kandalló, meg ami a legfontosabb, hogy vendégségben mégiscsak másabb. Ahogy Miska, a gyantéi erdész üzent, úgy üzentek haza a sófalviak is, hogy tekintettel a rossz időre, meg arra, hogy a sakált ki kell füstölni a kastély mellől, maradnának még egy kicsit. Amolyan kérés volt ez, de ha szépen is mondták, akkor is ez azt jelentette, hogy ne várják őket, mert hát maradni fognak.

Ennek aztán  Arthur és Etre örült a leginkább és hozzá kell tenni, hogy Dénes, a sófalviak lófője mögé besorakozott mind. Amilyen nagy hanggal voltak, annyira tudtak viselkedni. Urak voltak azok, akik mulatni is úgy tudtak, hogy utána nem kellett szégyenkezniük. Malvinka csak nézte őket:

• Drága Jóistenem! Hogy ezek mennyire hasonlítanak egymásra!

Azok aztán mindent együtt csináltak, de minden komiszság kitervelője természetesen Arthur volt, akit persze rögvest követett mind. Annak ellenére, hogy nem mentek a sakálokra, azért, ki-kilestek a szalonkákra. Arra a pár perce kisétáltak, de túlzásokba nem estek. Lesre nem akart egyik sem felülni, meg a sötétben minek kuksoltak volna, az orruk hegyéig nem láttak. Régi vágású volt mind és ragaszkodtak ahhoz, hogy a lővilágig maradnak. Mivel még csak a napokban volt újhold, hát békesség és csend honolt az erdőn. Hallgattak a fegyverek, a vadászatok ideje lejárt és egyáltalán nem akarták felverni az erdőt.

Sok szarvas nincs ezekben az erdőkben, de annak a néhánynak is kell a nyugalom. A bikák egy része már levetette az agancsot, a tehenek nagy hassal fekszenek napközben, de mivel nem hajtják, zavarják őket, délután felé már feltűnnek. Egy pákosztos tehén, amit borjú korában mentettek meg, most is be-benéz az udvarra, aminek Arthur nem igen örül. Malvinka azonban, ha meglátja, sosem tud neki ellenállni és egy sárgarépa vagy valami a kamrából, mindig kerül. Így aztán számítani lehet rá, hogy beköszön.

Tiszta állatkert…, még hogy vadászkastély – bosszankodik ilyenkor Arthur, de mivel Malvinkát nagyon szereti, hát tűr a gímszarvas tehénnek, amelynek, akárhogy is vesszük, idén már borja lesz.

• Na, majd a borját is idehordja, aztán, majd egy egész rudlit nevelünk.
• Jaj, de szép csapat is lesz….
• Malvinka néni! Rudli az!
• Hadd el Hubert! Malvinka nénéd is úgy járt már, mint te, hogy Faleveleket olvas, aztán mondhatom én neki, hogy nem úgy van, csak hozza a szaklapot, hogy pedig megírták.
• Megírták, megírták. Lehet. De nem azt kell nézni, hanem azt, hogy ki írta…
• Jut eszembe Arthur – kiáltott fel Malvinka – a tiszteletes úr befogott valami baglyot, aztán meg kellene menteni!

Sokat nem kellett nógatni őket. Mindent hátrahagytak. Zsineg, régi lepedő, zsák, minden, ami kellett, szedték össze. A sófalviakat meg otthon se lehetett volna hagyni, már vették is a csizmákat s pár perc múlva Malvinka a nagy konyhaablakból csak azt látta, hogy elindult a menet, a hosszú magyar menet…Fel is sóhajtott, mert úgy megindultak, hogy aki láthatta őket, bizonyos lehetett volna abban is, hogy Kolozsvárig meg se állnak.

Legelől Arthur ment, hiszen házigazdaként úgy gondolta, hogy neki kell legelől menni és alapjában így is illet. Igen-igen fel is szerelkeztek, mert nem tudták, hogy mi történhetett a bagollyal. Kissé aggódtak is, mert, ha az Hú, ha az uhu kerül bajba, azt bajosan lehet elszállítani, de felkészültek minden eshetőségre! A barátjukért mindent megtesznek, annyi szent!

Ahogy közelednek a templom felé az egyik sófalvai vendég megszólal.

• Arthurkám, aztán ez az a régi templom?
• Ez bizony – feleli Arthur.
• Aztán mitől olyan régi? – kérdi egy másik.
• Úgy járja, hogy a negyedik században, a Csörsz-árok szélén álló egyik sánc alapjaira emelték. Árpád-kori.

Erre mind megállt. Még éppen olyan messze voltak tőle, mármint a templomtól, hogy kényelmesen megnézhették. A tetején csillag áll, amire az egyik csak nem bírta megint.

• Felénk, azért kakas is szokott lenni.
• Van az erre is, mondjuk Körösnagyharsányban. – teszi hozzá Hubert.
• Akkor Árpád-kori ez a geszti templom??
• Akkor mink már Sófalván voltunk vagy 500 éve. – teszi hozzá Dénes.
• Tudod is te Déneském – neveti el magát Arthur – az már olyan régen volt, hogy még a manók se emlékezhetnek rá.
• Na, ne mondjad Arthur Malvinka előtt, de te is erdélyi vagy, tudod, hogy miről beszélek. – állnak egymás mellett, féloldalvást, köröttük meg a többiek.
• Tudom és értem is, Dénes – aztán, de nagy csend vágott közébük.

Arthur, Etre, Hubert és a sófalviak megállottak a meglepően nagy falusi templom előtt, amelynek tornya csaknem 30 méter magas. A torony íves sarkú, teteje bádog, ami valamikor zsindelyes volt, az előtt meg nádtetős. Mind csak hallgatta Arthurt, aki szüneteket tartva csak folytatta. Erdély igazán sokszínű, vallásában is, de itt a Tiszántúlon nem igen van más fajta, vagy legalábbis régen, a reformátusokon kívül, más nem nagyon fordult elő. Voltak még szép zsinagógák, de azokat és a lakóit a háború elsodorta. Hatalmas és pótolhatatlan veszteség…

Ott álltak mindannyian, voltak vagy tízen és nézték a templomot, amely olyan titkokat őrzött, amely csak néhányuk előtt volt ismeretes.

• Tehát ez a híres középkori templom.
• Ez, Déneském. Ez az. A falai olyan régiek, hogy nem tudják megmondani, hogy mikor épült. Annyi bizonyos, hogy a temető, meg ez a templom, már 1000 éve is itt állhat. Egy helyen. Rendületlenül.

Az összes manó ott állt. Szemükbe sütött a nap és ki a tornyot, ki a tetejét, ki a tornyon a csillagot nézte, amikor az óra elütötte éppen a tízet. Egyik másik, haza gondolt, hiszen szépen szólnak ám a harangok Geszten is, de mindenkinek a saját harangja a legkedvesebb. Valaki az 1000 évre gondolt, ami az itteni emberek mögött van. Egyik, másiknak megpárásodott a szeme, de csak nagyot köszörült Dénes is a torkán, mert ki látott volna olyat, hogy megríkatja a meglett embereket – egy épület. Pedig bizony úgy volt. Nem más, mint a falakból áradó tiszta történelem, az emlékezés volt az, amely áthatotta őket. Dénes csak lopva nézett Arthur bácsira, mert ami igaz, az igaz, mindig tudta forgatni a szavakat és úgy beszélt, hogy szívéből szólt az embereknek. Volt annak a beszédnek éle is, de igazság is volt benne. Olyan igazság, ami megkerülhetetlen s ha nem beszélnek róla, ha nem adnak neki nyíltan igazat, az akkor is úgy van és úgy is lesz. És ha valamiért, hát ezért szerették sokan Arthur bácsit, mert amit mondott, azt szívből mondta. Akkor is merte mondani, amikor talán jobb lett volna hallgatni. Eltanulta már nagyon a reformátusoktól, de hát mit is lehetne azoknak itt tenni? Itt nincs más, mint neki-, szembefordulni a dolgoknak és megmondani, hogy mi a rossz. Annyi különbség volt viszont Arthurban, hogy nemcsak meg merte mondani, hogy mi a rossz, hanem azt is vállalta, hogy javaslatot tegyen s ha kellett beleállt egymaga is. Arthurnak ugyanis olyan hite volt, ami legtöbbször megsegítette olyan helyzetekben is, amiben más már feladta volna.

A kis turistacsapatot, amely ott állt és csak bámulta a geszti református templomot a tiszteletes nézte, amonnan a oldalról. A világért meg nem szólalt volna, mert úgy álltak ott a helyiek, a vendégeikkel, hogy azt az áhítatot nem szabad volt megzavarni. Az ilyet, amikor rácsodálkozik magától valamire az ember, vagy többen csak úgy megállnak, nem szabad még egy papembernek sem megzavarni. Ezért meg sem mozdult s várta, hogy történjen valami. Tudta, hogy sokáig úgysem állhatnak ott egyhelyben. Megmutatta magát a templom és a csillag ragyogása alábbhagyott, amint egy bárányfelhőt odébb tolt az égen a tavaszi szél, ami már délről fújt és változást hozott magával. Hozta a megannyi költöző madarat. A tiszteletest persze legelébb Arthur vette észre!

• Áldás! Békesség! – köszöntötte Arthur a sófalviakkal együtt, akiknek ugyanilyen hófehérre meszelt templomuk világít a Sószorosban, a völgyben
• Atyám, merre van a bagoly?
• Erre. Mutatom.

A torony alatti lépcsőknél, a templomban, félhomály uralkodott. Egy erős zseblámpával ment előre Hubert, akit Arthur követett, mikor egyszer csak fújásra, kaffogásra torpantak meg!

• Bizonyára már látott bennünket az elejitől fogva! – mondja Arthur bácsi!
• Nem az uhu az, annál kisebb! – mondja Hubert.
• Na, akkor csak elbánunk vele valahogy!
• Ismered?
• Nem, sose láttam, valami idegen bagoly lehet, de meglehetősen haragszik!
• Valahogy ki kell innét vinni – sopánkodik –  hallgatva a manókat – a tiszteletes, mert nagyon úgy volt vele Arthur és Hubert is, hogy jobb lesz itt hagyni, mert hárman is kellenek ahhoz, hogy felvigyék a kastélyba.
• Mi történt vele?? Nem tudja véletlen, tiszteletes úr?
• Nem fiam, talán nekikódult a harangnak, mert mikor éppen megszólalt, akkor esett le. Remélem nem szedett össze mérgezett egeret…

Az összes manó visszavonult. Megegyeztek, hogy a halogén lámpával Hubert belevilágít a szemébe, aztán megrohanják és lepedőbe csavarják, úgy viszik fel a kastélyba.

• Dénes! Ha nem féltek tőle, akkor meg tudjuk fogni! – mondja olyan komolyan Arthur, hogy a sófalviaknak felforrt a vére!
• Micsoda?? Hogy mi félünk? Hát még a medvének is nekimegyünk, nemhogy egy ilyen rossz bagolynak – de még nem tudták, hogy mi vár rájuk!

Na, azzal aztán előkészítették a nagy lepedőt, a kötelet, hogy mikor rádobják, akkor körbe kerítik, megkötözik és úgy aztán már fektetve magukkal hurcolják a kastélyba. Valamit megsejthetett a bagoly is a diskurzusból, mert csak fújt és kaffogott a lépcső alatti sötétből. Meglehetősen félelmetes is volt. De ha már jöttek, csak nem hagyják magára!

Mikor aztán elrendezték, hogy kinek, mi lesz a feladata, Hubertre bízták, hogy mikor indulnak meg. Az meg megvárta, hogy a bagoly kikaffogja magát s mikor elfogyott a levegője, megiramodtak. Hubert legelől, utána a többi. Kettő a lepedőt vitte, az volt a feladatuk, hogy menet közben hirtelen kifeszítik és míg a többi rányomja a bagolyra, addig ők jobbra is, balra is körbekanyarítják. A mögöttük érkezők pedig ugyanúgy járnak el, rányomják és a kötéllel megkötözik.

Igen ám, de mikor Hubert rávilágított, a bagoly ahelyett, hogy becsukta volna a szemét, még jobban kinyitotta. Akkor látszódott igazán, hogy a fülesbagolynak milyen narancssárga szeme is van. De még az! Mekkora tollfülei. Sok baja meg már nem lehetett, mert úgy felfújta magát, hogy már azt hitték, hogy lehet, hogy egy uhu! Hubert után jöttek a lepedősök, azok mögött meg a többi, hogy lefogják a baglyot! Még szerencse, hogy a többi nem látta azokat a nagy szemeket, de hát mind rohant, meg olyan csatakiáltást hallattak, hogy ha medve lett volna, az a Hargitáig meg sem áll. A másik meg az, hogy egy sófalvi sem akart lemaradni, nehogy azt mondják, hogy esetleg gyáva, mert annál nagyobb szégyen nem is érhet egy sómanót! Mikor a lepedővel jobbra balra elhúzódtak, Arthur érte el a legelőbb a baglyot, de az valahogy kihúzta a fejét és úgy lekapta Arthur kalapját, hogy meglepődni sem volt ideje. Dénes közvetlenül mellette szorította és aztán a többi mind gyűrte, nyomta le a baglyot. Rúgkapált, fújt kaffogott, de ügyesen körbe kerítették és a kötéllel már hurkolták is körbe. Dénesnél volt egy nagyobbfajta zsák, azt húzta nagy bátran a fejébe a bagolynak, pedig a csőre akkora volt, mint a manók tenyere! Mikor már azt hitték sikerült, akkor az egyik tollas lábával csak kivergődte magát és úgy elkapta az egyik manón a hátizsákot, hogy abból éppen csak kitudott bújni. A termoszpalackját a nagy karmok úgy lyukasztották át, mintha gyenge fólia lett volna, de mivel már megmarkolta, nem engedték neki, hogy újat fogjon és a lepedő alól kibújt lábát is megkötözték. Mikor biztonságban tudták magukat és a baglyot is, akkor aztán lehuppantak. Mind szuszogott, de nem mondott, nem beszélt azok közül senki. A hatalmas csőr, ami Arthur kalapját levette, csak kilyuggatta a kalapot is, meg sajnálta mindegyik a táskát, a termosszal. Arra is gondoltak, hogy lehetett volna nagyobb baj is, meg aztán kiszámol el a András gyerekkel.

• Ne is aggódjon semmit Dénes bátyám, majd legalább lesz mit meséljek a Tündikének!
• Na még az kéne, hogy anyád is megtudja!
• Nem tudja az meg!
• Nem tudja, nem tudja! Elébb fogja tudni, mint ahogy te hazaérsz!
• Honnan veszi azt Dénes bácsi?
• Onnan fiam, hogy a húgomat, ha valaki ismeri, akkor apád után én volnék az, de akkor, ha megtudja, akkor már csak apádra számíthatsz!

Na ezen jót nevetnek, különösen akkor, amikor Arthur megszólal!

• Na, akkor magam mondom el neki, hogy milyen bátrak is ezek a sómanók!
• A se lesz jó Arthur! Abból se jövünk ki, mert akkor megint csak engem vesznek elő!

A tiszteletes megnyugodott és marasztalta volna őket, hogy körbemutatja a templomot, meg talán maradt valami úrvacsorai bor is a parókián, amire talán hajlottak is volna, de a baglyot rettentően sajnálták s mielőbb fel akarták vinni a padlásra. Meg enni is kellett neki adni. Nem késlekedhetnek.

Megköszönték a szíves kínálást, de aztán megindultak. Oldalra forgatták a baglyot és egy oldalról megragadva négyen felemelték. Kettő sietett előre, a többi is ott volt körülötte, de úgy, ha kibújna, akkor el tudják egyszerre ereszteni. Aztán usgyi!

A tiszteletes kinyitotta a templomajtót, a manók meg a fehér lepedőbe kötözött bagollyal megindultak kifelé. Szép tavaszi idő volt, talán jobb is lett volna nekik az erdőn vagy bárhol máshol lenni, minthogy így fényes nappal a templom előtt, ahová éppen megérkezett Bakóné, hogy a nárciszokat megütögesse, tehát kicsit megkapálgassa. Mikor meglátta a sok manót, akik egy fehérlepedőbe kötözött valamit vittek a hónuk alatt, ami még ráadásul még mozgott is, hirtelen a rosszullét kerülgette. Nem segített neki az sem, hogy a tiszteletes is megjelent, aki még azokkal nagy tisztelettel beszélt is. A menetből meg egy még a kalapját is megemelte, hogy illedelmes legyen.

• Jóska, hogy vinne el a medve! Gyere már!

A tiszteletes meg nyugtatta Bakónét: csak megütötte ez a nagy meleg, ne beszéljen már mellé, hogy manók, meg medve, amikor az nincs is Geszten. Végén abban maradtak, hogy bizonyosan szorosra volt kötve a fekete kendő, ami úgy felmelegedett, hogy megszédült Bakóné, mert más nem igen történhetett.

• Még szerencse, hogy tiszteletes úr erre járt, mert, ha én sokáig fekszek a járdán, bizonyosan megfázok.

A végén már azt sem tudta, mi is történt vele valójában és úgy határozott, hogy nem is beszél róla senkinek, mert bizonyosan kibeszélnék a faluban. A tiszteletestől meg nem tartott, mert arra sok mindent rá lehetett bízni s egyébként sem volt pletykás fajta.

Mire megnyugtatta a tiszteletes Bakónét, a manók felértek a kastélyba és a padlásra vonultak! Ott aztán haditanácsot ültek, hogy miként oldozzák el a baglyot. Abban maradtak, hogy a legutolsó veszi le a zsákot a fejéről és azután olaj!

• Mit beszélsz Arthur? Olaj?
• Jaj, Dénes bácsi! Maguk még nem tudják, hogy Arthur Faleveleket olvas!
• Az meg mi?
• Mi volna Dénes bácsi, hát a szaklap.
• Nekem mindegy, csak nehogy a szarvasrudliból, csapat legyen, meg a kocából coca, meg mit tudom én még mit találnak ki mostanában.
• Na, akkor ki vegye le a zsákot? – kérdezi Arthur.

Erre egyszerre jelentkezik mind.

• Jó, akkor én veszem le és Dénes marad kicsit hátrébb, ha segíteni kell.
• Én nem leszek hátrébb egy centivel se – morog Dénes.
• Jó, akkor húzzunk sorsot, hogy ki lesz hátrébb, mert mikor futni kell az átjáróba csak egyszerre egy ugorhat.
• Én maradok utolsónak! – mondja Dénes.
• Akkor leszel utolsó, ha te veszed le a zsákot. – s már két gyufaszálat elő is vett és az egyikből letört egy darabot. – Aki a rövidebbet húzza az szalad elől.
• Úgy legyen.

A többi hátrébb lép, csak figyelik őket. Arthur elfordul, aztán vissza. Tenyerébe szorítva ott lapul a két gyufaszál, az egyik rövidebb, a másik hosszabb.

• Ha jól értem, aki a rövidebbet húzza az lesz most a gyáva.
• Én nem leszek gyáva.
• Megegyeztünk, hogy sorsot húzunk.
• Emmán igaz.

Nagy komolyan, aztán nekiveselkedik. Nagyon nem szerettek gyávának látszódni ezek a sófalviak és mind azt szerette volna, hogy Dénes vegye le a zsákot, míg Etre és Hubert Arthurnak szurkolt. Arthur vagy Dénes, Dénes vagy Arthur?

• Most már ne vacillálj, Dénes! Húzzál!

Nagy nehezen húzott, de már tudta, hogy neki kell elébb futni, mert Arthur már mosolygott, hiszen ő tudta, hogy melyik a hosszú és az pont a tenyerében maradt.

Hamar kibontották a madarat, leoldoztak róla mindent. Az értékes köteleket lehordták az átjáróba és mind visszahúzódzkodott. Csak ketten maradtak Arhurral, akitől csak egy lépés távolságra állott meg Dénes.

• Mondom, hogy menj arrébb, mert elesünk egymásban!
• Nem a!
• Na, most figyelj! – és egy mozdulattal lekapta a zsákot a bagoly fejéről.

Ám ahelyett, hogy Dénes is megindult volna, végignézte, ahogy Arthur megindult s mikor barátja szemébe nézett, akkor iramodott meg, de akkor úgy futott Arthur után, mint a vereshasú nyúl, mert addigra a bagoly is összeszedte magát.

• Képzeld csak el Malvinka néni! A két nagyokos addig-addig egyezkedett, míg a bagoly elmacskásodott, elzsibbadt szárnyai meg nem javultak. Persze, alig várta, hogy lekerüljön róla a zsák. Gondolhatod, hogy a félhomályban milyen jól látott. Azok meg, hogy ki a bátrabb, még megálltak, aztán egymást nézték.
• Megérdemeltétek volna, hogy nyakon csípjen benneteket!

Azok meg csak kerek szemekkel néztek magok elé, mert a bagoly komolyan gondolta, hogy megfogja őket és úgy a nyomukba eredt, hogy mind a kettő otthagyta a kalapját.

• Arthur! A tied hamarabb esett le. – mondja Dénes.
• Nem igaz! Rágalom! Ha le is esett, az csak azért volt, mert a templomban már megrágta a nyavalyás!
• Elég! Nem akarok többet hallani erről a bagolymentési akcióról! Még az hiányzott volna, hogy itt ápoljam valamelyikőtöket.
• Engem bizonyosan nem, hacsak nem Dénest.
• Úgy, úgy, mert te elébb indultál el! Otthagytál!

Na erre már nehéz volt mit mondani, mert ez mindenki látta, csak hát a kalapok tényleg fent voltak a padláson.

• Na, este beszélek az öreg uhuval, hogy tanítsa jó modorra ezt az erdei fülesbaglyot, mert nem állok jót magamért!
• Nana Arthur bácsi! A fülesbagoly védett madár!

Kész. Nem volt tovább, mind leültek ebédelni, aztán a délutáni szilencium után mind csak kártyázni akart, mert másnapra állítólag megérkeznek az erdészek és meghajtják az erdőt, de elébb az egyik, aztán a másik dőlt ki.

Míg az ebéd fáradalmait pihenték, Hubert körbejárta az erdőt és megállapította, hogy bizonyára bent vannak a sűrűben a sakálok. Nem is volt olyan jó érzés egyedül kint lenni, de hozzá kell szokniuk a manóknak is, hogy Skú, az aranysakál mindennapi veszedelmet jelent mindannyiuknak, akik kint járnak a határban. A nyugalom, a hajdani nagy békesség már a múlté. Hol van már az az idő, amikor borzból is, alig-alig láttak, hogy a nyest és a nyuszt is csak az erdőkben fordult elő, s amikor a róka kerülte még az embert is. Ennek már vége. Mintha dézsából öntenék a dúvadat és olyan, mintha a zsombék teremné a sakált, amiben sokat nem tévedtek Arthurral. Arthurral elhatározták, hogy csinálnak egy szórót a sakálnak. Olyat, amit lent a Balkánon találtak ki, csak ezt itt nem a farkasnak, hanem sakálnak állítják fel. Régen is voltak ilyenek, hát akkor most is készítünk. Majd tudom én, merre kell felállítani – gondolta ki magában Hubert és a délutánnal szépen visszaballagott a kastélyba. Mikor elérte a régi tanító házát, ahol legelőször vették észre a sakál nyomát, megtorpant, mert Miska bácsi hangját hallotta meg, aki a fogattal felhozta a fontos embereket. Csak kacsintott egyet, de meg nem mozdult volna a fogattal. Na, hát kocsizni volt kedvük az uraknak, akkor kocsizzanak. Neki mindegy, hiszen amúgy is fogattal volna, legalább a lovakat nem az erdőn kell gyötörni. Csak hát ettől még nem kell kevesebb fát kihozni ebben a hónapban. Attól neki a munka annyi marad. Helyesebben több, mert hát ezt be kell valahogy hozni, de nagyon nem morgott, mert az erdészek hozzá vannak ehhez szokva.

Nagy hümmögve körbejárták megint a tanító házát. Hát itt lakott a híres költő. Itt – mondja az építésvezető. Ott meg a gróf. Igen, ott meg a gróf. Úgy mondja, aki kérdezte, mintha egy kicsit ez is lehetne, hogy megtudta és egy kicsit amaz is. Hozzászoktak már a helyiek ehhez, hogy aki bejön, azt hiszi egy kicsit lehet főúri is, meg egy kicsit lehet költő is, de mikor integetnek, csak annyit szoktak mondani: se nem úr, se nem paraszt. Magyarul semmihez se ért. Ezt kellett most kivárnia Hubertnek, mert nem tudott felmenni a manólakhoz. Hirtelen annyian lettek, hogy képtelenség lett volna észrevétlenül feljutni. Lenne már vége ennek a felújításnak. Miska bácsi csak tűrte, de a lovak kevésbé, aztán csak szelíden, szelíden odaszólt: Hó, hóóóó. Értették azt a lovak, aztán csak letelt ez az áhítat is, hiszen egyszer minden véget ér.

• Holnap Miska bátyám, akkor jönnek?
• Ha nem maradnak, már pedig nem maradnak, mert lűni nincs mit, akkor hajnalban befogok!
• Körbejártam, szerintem bent vannak.
• Bent vannak?
• Úgy gondolom, hogy kettő. Egy nagy kan és egy fiatalabb. Megleltem a nyomukat.
• Na, kérem, ha úgy gondolják, akkor… – fordul Huberttől el az erdész az urak felé.
• Úgy gondoljuk igen, úgy.
• Kérem, akkor.. – azt se tudja Miska, az erdész, hogyan mondja, hogy pászoljon.

Hubert csak lesi egy szúrós, örökzöld magyalbokor alól. Kissé elhúzza a száját, hiszen szereti az öreg erdészt és rettentően bántja, hogy amolyan foghegyről beszélnek vele. Pedig hiába simogatják itt az erdész a lovait, semmit se ér, ha a kötőféket se tudja a nyakába tenni a lónak…

De Miska bácsi csak csettint a két pejnek és lépésben megindulnak. Kalapját megigazítja Miska bácsi, ami végeredményben Hubertnek szól, de az egyik úr meg úgy gondolja, hogy miatta igazított egyet a kocsis, mert hát tudja ő, hogy miként kell beszélni az ilyennel. Hubert a bokor mélyéről csak nem bírja és beszól:

• Fogatos kérem! Fogatos!

De meghallotta ezt Miska bácsi is és hogy ne legyen nagyobb baj, olyat pattintott az ostorral, hogy akik a hintó derekában ültek, a nyakuk majd kitört, amikor megiramodtak a lovak…

Nem volt mit szépíteni a dolgon. A manók az estével aztán megülték a törvényt és úgy határoztak, hogy csak jó döntés volt, hogy nem adták elő a kincset. Jó helyen volt eddig is, ezután is vigyázunk rá. S hogy a megegyezést megpecsételjék, egy régi bikavért előkerítettek és kihúzták a fogát, majd előkerültek a pipák is. Áldomást ittak. Csak azt az átkozott dohányt ne vették volna elő… és addig mondogatta Hubert Malvinkának, hogy milyen jó idő van már odakint, hogy teraszra száműzték a pipásokat.

• Jó helyen vagytok ott Arthur és közben még friss levegőt is szívhattok.

Aztán előkerült a kártya és ha másnap nem kellett volna korán kelni, biztosan éjszakába nyúlóan folyt volna az ulti, de a sakálhajtás előrébb való volt mindegyiknek.

Hajnalban nehéz lett volna megmondani ki kelt elébb. A sófalviak is kezdték otthon érezni magukat, persze ez nem azt jelentette, hogy rendetlenség uralkodott volna el a kastélyban. Urakként tudtak viselkedni és úgy tudtak viselkedni, hogy vendégek is voltak, de mégsem szolgáltatták ki magukat. Ha Malvinka nem lett volna otthon, akkor bizonyosan úgy érezte volna még Arthur is, hogy valahol fent a Kárpátokban vadásznak együtt egy nagy vadászházban, mert tényleg ilyenek a jóbarátok. Nehéz azt leírni, körüljárni, hogy milyen is ez, hogy nem kell semmit eldugni, eltenni s hiába engedik a mindennapjaikba a barátaikat, azok nem fognak fiókokat kihúzni, lomolni. Na, mint ahogy az előbb is mondtam, urak voltak.

Sokkal korábban keltek, mint ahogy muszáj lett volna, de erre Malvinka is számított, így csak nem tudott elébb kelni nála senki. Mikor megébredt, olyan sötét volt, hogy a denevér is eltévedt volna a szobában. Ezt Arthur bácsi is mondta s hogy denevérhez hasonlítgatta egyetlen szerelmét, hát azt nem felejtette el Malvinka és mivel itt voltak a barátai meg Hubert, hát nem szólt vissza Arthur bácsinak, ami hallgatásból Arthur tudta, hogy ezt majd többel köti be.

Nagy nyeles zoknikban masírozott mind. Olyanok voltak, mint eső előtt a hangyák. Malvinka próbálta megfejteni, hogy hova sertepertélhetnek, de még unokaöccsét, Hubertet sem bírta megérteni. Mindegyik vitt valamit, hozott, pakolt kérdezett, aztán vissza. Kavarogtak. Aztán egyszer csak csend. Mind odagyűlt a fegyverszobához és megkezdődött a haditanács.

• Na, most értekeznek – nevette Malvinka őket.

Arthur beszélt, a többi figyelte. A vendégnek különféle jogai vannak, ami a háziaknál sokszor több előnyt jelent, de ez a vendégjog nem azt jelenti, hogy követelőzhetne, parancsolna, mi több elégedetlenkedne. Persze ez a sófalviak esetében meg sem fordul az ember fejében, csak úgy megjegyzem, mert azért néha elő-előfordul. Bizony van úgy, ha túl feszítik, vendégjog ide vagy oda, megpattan valami. Akkor minden vadászatnak, minden jó hangulatú vadászatnak vége van. Aki méltatlankodik, azt többet nem hívják, különösen úgy, hogy vendégként érkezett. Ezek valami régi időkből fakadhatnak és azért meg-megesik. Nem mondhatjuk azt, hogy azok között, akik mostanában lettek vadászok, mert a régi vadászok között is felüti a fejét az efféle viselkedés. Sokszor azért jót tesz, ha valaki, mielőtt vadász lesz, egy-két évig azért hajtóként megízleli, mit is jelent az, ha puskát is vehet az ember a kezébe. Persze, a fegyverszoba ajtajában még mindig Arthur beszélt, de nem unta senki, mert Arthurt jó volt hallgatni.

• Ahol szalonkázni szoktunk, ott végig felállunk.

Mindenki nézte, senki nem szólt semmit.

• Most kettővel kevesebb álljon fel, mert az erdő két sarkára kell egy-egy elálló. Ha akarjátok sorsot is húzhatunk.
• Arra semmi szükség! – mondja Dénes és a jóbarátok gyorsan megegyeznek a sorban.
• Akkor én vezetem fel a sort. Dénes lesz ezen a felén. Hubert a túlsó sarkán az erdőnek, a András gyerek meg emez felén.
• Fiúk! Ti nagyon figyeljetek, mert amikor elindul a hajtás, azonnal ugorhat a sakál. Ez igaz az elállókra is. A másik! Az elállók pisszenés nélkül sorakozzanak fel, senki nem beszélhet, vagy köhinthet!
• Na, meg lehet bent disznó is. Hubert tegnap lejárta az erdőt, igaz?

Mindenki Hubertre néz, mert ezt nem tudta senki, de hát meglátszik, hogy a gyerek is erdész, mert hát azt nem lehet csak úgy felvenni. Iskola kell hozzá, máskülönben csak műkedvelő lehetne…

• Na, akinek kell, vehet gyöngygolyót. Van itt 12-es is, 20-as is. Mindenki annyit visz, amennyit akar.
• Hubert! Ha akarod, a rétre viheted a golyóst is, én a sarkon a duplagolyóssal leszek. Ha valaki cserélni szeretne, vagy félti a sörétesét, választhat, bármit.

Voltak ott Franchik, Steyr Mannlicherek, egy-egy békebeli Merkel és még ki tudja mik lapultak még ott! Dénes egyszer csak megszólal.

• Az a Benelli, az viszi a gyöngygolyót?
• Az? Mindent is! – válaszolja Arthur, aki bár mosolygott, de úgy adta oda a félautomata Benellijét, mintha a fogát húznák, de még a szeme se rebbent!

Mindenki összeszedte, amire szüksége volt. Hubert a WIN243-asát vitte Arthurnak, talán ezt ismerte a legjobban. Ő a rétre áll le, ami a Csillag-lapos felé nyúlik el. Érezte, ha ki akar törni a sakál, az csak neki a nádnak megy, hazafelé, ahol a háborítatlan ingovány várja.

Reggeliztek, de nem ültek neki, mint a hétvégén, csak úgy hipp-hopp ettek, vettek ebből is abból is, aztán Dénes elindította a tányérját balról és sorba mind rakta egymásba, rá pedig a villákat, késeket. Nem volt azon maradék, csak éppen el kellett mosogatni. Csak annyit szedett mind, amit megettek, aztán ahogy nyílott az ajtó Arthur már meghallotta Miska lovainak a csengőit.

• Éppen jókor!

Malvinka egy kosárba készített össze az embereknek teát, egy-egy szendvicset, mert azok is korán keltek, jusson azoknak is. Ki tudja, honnan jönnek s ahogy megálltak, a füles kaska fel is került a szekérre. A bakon az erdész Miska ült, mögötte pedig a válogatott favágók, erdőkerülők, nádi, réti emberek utolsó hírmondói! Köszönt mind, de ahogy Pelyhecske meglátta Malvinkát, már vette is le a sapkáját!

• Kezit csókolom Malvinka néni! – mondja, kissé meg is hajol és a kékszeme csak úgy ragyog.

Arthur mosolyogja, mert hát Pelyhecske a legszabadabb mind közül. Annak nem lehet parancsolni s talán a legélelmesebb is. Malvinka is szereti, mert nem tud olyat kérni tőle, amit Pelyhecske le nem szedne. Még lórom virágot is tud hozni, ha szükség van rá. Persze, hogy ő kapja meg a kosarat, de ebből nem csinál a többi sem problémát, mert amit kapnak közös és igazságosan elosztják maguk között.

Lent állnak a kastélylakók, meg a sófalviak, fent a kocsin meg a hajtók. Ezek itt lent kalapjukat mind megemelve köszön, azok meg fent a kocsin, azt se tudják mit csináljanak, mert hát ennyi vadászmanót egyszerre nem sokat szoktak látni. Egy a kocsiderékból megkérdi, hogy az a mienk? Az a Hubert? Az. S egyik is, másik is, arrébb hajolva megnézi magának a peszerei vadászmanót. Az meg mindegyiknek a szemébe néz. Nehéz elgondolni az embereknek, mi járhat a vadászmanó, a Hubert fejében, mert úgy szúr, úgy vág a tekintete, hogy szinte éle van. Barna gombszemei azonban becsületesek s a híre, talán az jár jobban előtte. Beszélik, szerte a határban, hogy becsületes, de a rongyembereket nem kedveli, viszont még az ellenségének is segít, ha az bajba kerül. Úgy jár a határban, mint az éjjeli lepke…hát az volna a Hubert, mondja egy idősebb favágó, amire Pelyhecske csak azt feleli:

• Az bizony. Az a Hubert!

Pelyhecske, ha szorul a hurok, odébb áll. Így ígérni sem szokott, mert azt akkor nem kell betartani, de az biztos, hogy általában mindent tud. Sőt, többet tud, mint egy polgármester. Na, annál azért nem dicsőség és kuncognak már a kocsiderékban. Persze Miska nem tudja mit pusmognak és csak rájuk néz. Arthur azt hiszi, hogy valami történt, hogy Miska odapillant és ő is a kocsira veti a tekintetét. Na, azok meg kimeredt szemmel, mint a vadnyúl úgy megmerevedtek, mintha karót nyeltek volna. Neveti őket Hubert, amit meg Arthur hallott meg. Na, kezdődik…

Mindent megbeszéltek. Az elállók csendben felsorakoznak, a kocsival megelindulnak s az András gyerek is felkapaszkodik hátulra. Aztán nagy csend lesz odafent, mert az összes favágó mind megnémul. Ez a sófalvi sómanó ám nagyon nyalkán, szép vadászruhában, szép olajozott, ápolt puskával lépett fel és mindnek köszönt. Látszott rajta, hogy amolyan uraságféle forma, de nem rátarti, szóval nem igen értették, hogy miféle forma manó lehet. De az látszott rajta, hogy nem ijedős fajta, meg hát, egy olyan nagy dupla puska volt nála, hogy aki azt manó létére forgatni tudja, abban valami különleges nagy erő lakhat, mert embernek is megjárná az a puska.

Aztán megáll a kocsi. Hubert lelép. Súgva mutogatja el, merre lőhet, mi hogy fog történni és a bakra visszalépve csak a kalapját lengeti meg. A sok favágó meg mind nézi, ahogy távolodnak tőle, de egyik se másfelé, csak a manót, a sómanót nézi mind, mert hát ilyen azért ritkán történik. S hogy elfelé mennek most már bátrabban vizslatják.

• Egy pisszenést se! Róbert, aztán Pelyhecske, aztán a többiek. Lépésben megyünk, úgy ugorjatok le. Kürtre indulunk!

Még a lovak is tudták, hogy csendben kell járni. Hogyne tudták volna, mert Miska az erdész mondott nekik valamit és olyanok voltak azok a lovak, mint a betyár lovak, mert úgy értették a szót, mint az ember. Talán Miska bácsi még a feleségénél is jobban szerette őket, mert néha szokta is neki mondani, mikor össszevésznek és az erdész kimegy a lovaihoz…

Ahogy szépen kerítették körbe az erdőt úgy fogytak a hajtók a kocsiról, amit meg egyre könnyebben vittek a lovak. Régi hétpróbás emberek voltak. Nem kellett azoknak mondani se, hogy mikor ugorjanak, úgy tudták azok, de azért persze Miska, az erdész rajtuk volt, de szólni nem kellett. Ha szükség volt mégis, elég volt a szemével inteni. Jaj, nagyon tudták ezek a virágnyelvet is. Mikor mind elfogytak, csak Hubert maradt. Azzal kijjebb fordult Miska bácsi s mikor már nem hallotta senki, csak megszólalt:

• Azért nem kellett volna tegnap szólni.
• Nem kellett volna, lehet – feleli Hubert, aki tudta, hogy nem fogja szó nélkül hagyni Miska bácsi a tegnapi esetet – , de ha nem szólunk, akkor azt hiszik, hogy buta, sötét parasztok laknak itt.
• Lehet, de Hubert jól jegyezd meg, hogy az egyik jön, a másik megy. Majd az idő megválasztja, hogy ki lesz az, akire jószívvel emlékeznek az emberek.
• Meglehet Miska bátyám, de addig mi lesz?
• Azt nem tudom, dehogy Gyantéig arról beszéltek, hogy valakik lehettek a sűrűben. Most aztán egyet sem hagyhatok ott a lesen, mert úgy járunk, mint az öreg állatorvossal, aki, ha beesteledett futott haza, ha megzörrent a nád
• Rossz volt annak a lelkiismerete Miska bácsi. Csak az olyan ember fél a sötétben.

Miska bácsi csak nevette Hubertet, mert hát tudvalevő volt, hogy a legtöbb sakált ez az alig térdmagasságú manó lövi és még olyanhelyt is utána megy, ahová kutyákkal kellene menni. Meg hát látja ő a nyomokból, hogy merre jár. Még a Csillaglaposon is meglelte a boglyát, amibe belebújt. Régi fortélyokat tud a gyerek, annyi szent, de ha úgy vesszük, kellett már valaki, aki meg meri mondani az igazságot. Még ha sokszor fáj is. Nem lehetett parancsolni sem a kastélylakóknak, sem pedig a sómanóknak.

A lovakat szépen kifordította, messze elállt s azért a bak alól előkerült a saját sörétese is, amit csak azért nem vett észre senki, mert rendesen, ahogy a sörétes puskákat szokás volt, szétszedte. A bőrtok már régi, rajta kívülről egy-egy késtok. Végül előkerült az öreg mordály. Egy régi szolgálati erdész puska. Persze dupla ez is. Fényesre kopott, az agyazásán is látszik, hol szokta fogni, a szíja meg az időtől és a sok hordástól sötétbarna.

Hubert, mikor meglátta Arthurt tudta, hogy ott is felálltak, emitt tudta, hogy a hajtósor is kész, hiszen ő volt az utolsó. Az összes hajtó arca erre nézett, hiszen fehérlett a képük, Miska bácsira nézett még a távolban. Minden rendben! Akkor aztán megfújta a kürtöt és elindult a hajtás.

Olyan zajjal volt a hajtósor, hogy a sófalviak is megmarkolták a puskát. Feszült csend honolt az elállók között és alig telt el egy perc, a hajtás közepén megszólalt az első puska és egy másik követte!

Dirr, durr, dirr, durr!

Mind lefelé ment, de nehéz volt megmondani, hogy mire lőhettek. Csak sejteni lehetett, hogy sakál az! Hubertre két szajkó és egy dolmányos varjú húzott rá. Gyanította Hubert, hogy kiszúrták a golyóst a kezében, egyszerűen más magyarázatot nem talált rá, mikor Arthur előtt megelevenedik a sűrű és a nagy kan ugrik ki. Kapja a puskáját, de a szeme sarkából egy sakált pillant meg. Majd meghasad a szíve, de visszahúzza a nagy 9,3X62-est és telibe kapja a sakált. Mondani sem kell, hogy egetverő dörrenés rázza meg a hajnalt s ahogy a Fekete hántásban felfordult a sakál, ami Hubertre támadt, ez sem járt másképpen.

• Na, te sem fogsz idén őzgidát! – s fájón a nagy kan után nézett, ami egyenest Miska felé tartott.

Nem irigy ember, helyesebben manó, Arthur bácsi, de azért megállt benne az ütő. Persze Miska bácsi sem ma kezdte a szakmát és mikor kiugrott a kan s felé fordult, már cserélte is a patronokat. A lovak jól ismerték a puskát, a lőpor illatát. Talán a disznót is látták, ami még a téli csuhában nagyobb lehetett egy 424-es gőzmozdonynál is. És mit adott a Jóisten, egyenest nekiszalad Miskának! Arthur csak leste. Tudta, hogy a sakál már nem mozdulhat s mikor 20 méterre lehetett az erdésztől az öreg sörétes is elbőgte magát.

• Még karikára lövi a sörétessel. Még karikára…. – mormogta, de azért örült is neki, mert hát ilyen a vadászszerencse s más különben meg igen jó lövés volt!

Eközben a hajtás szépen haladt, mikor Hubert előtt valami megmozdult a sűrűben és egy borzpofa tűnt fel. Nem idegeskedik. Kutya nem volt bent és meghúzódva most akar kereket oldani. Hubert nem hisz a szemének. A borz egyenest nekiszalad. Persze a szele is jó és az a nagyobb zsombék el is takarja. Mikor megcélozza a rettenetes nagy borzot, megrőkönyödik.

 

A borz közben csak szalad, de nem úgy, mint Miskának a vaddisznó, hanem egyenest neki. Újra a szeméhez emeli a puskát, de már megint leveszi, mert ott van előtte, s mikor a zsombékhoz ér a borz, akkor veszi fel Hubert szagát. Persze, hogy megismeri. Azt sose felejti el, amikor megmentette és átvezette a falun, amikor a kövér kocsmáros és a bandája éppen csak ki nem füstölte.

• Nem éreztem magam jól a Váradi hegyekben. Inkább visszajöttem. – állt meg Hubert előtt az Apát-nyári nagy borzklán feje.

A borz fekete-fehér csíkos pofája a reggeli napfényben sokkal szebb volt, mint amit el lehetett volna képzelni. A hatalmas kanborz dagadt az erőtől. Félelmetes karmai, izmos első lába és az ásásban megedződött izmos teste kicsit lomhává tette, de csak látszólag.

A nagy borz túl volt már azon, hogy féljen a Huberttől, hiszen akkor, mikor a Vass Sándor hídjánál megszorult, bármikor le is puffanthatta volna, ő meg azon az éjszakán többször is széttéphette volna. Sokat jártak egymás nyomában, talán szerencséje volt ennek is, annak is. Most meg Hubertnek lőni kéne, mert a borz, a borz dúvad…

De Hubert nem lő.

• Abban maradtunk, hogy nem térsz vissza.

De Hubert tudta, hogy felesleges volt a kérdés, mert hiszen itt áll előtte. Viszont nagyon érdekelte, hogy mi történhetett azon a napon, kint Szilas-pusztán a toronyban, amíg be nem esteledett és tovább nem tudott indulni, csak hát sem a hely, sem az idő nem volt arra alkalmas, hogy megbeszéljék. Mivel Miska bácsi a disznójával volt elfoglalva, Arthur meg messze volt, így hát Hubert megint megmutatta, hogy merre tud elmenekülni a borz.

• Arra menj! Arra nincsenek vadászok, de… – nem tudta befejezni, mert a borz bekapcsolt és hullámzott a kövér testén a csuha, úgy menekült.

Lehuppant Hubert a kis zsombék mögé, aztán oldalra fordult és kilesett Arthur felé. Persze, hogy figyelte! Vagy őt vagy a borzot. Azt nem lehetett tudni, de kizárt dolognak tartotta, hogy most is látja Arthur, mert innen egyszerűen nem láthatja, maximum sejti, hogy itt lehet. Vajon mit tudhat? Vajon mit látott? Ültében még látta, ahogy a borz kissé jobbra fut már. Megint kilesett Arthurra és látszott, hogy hol a borzra, hol ide kapja a tekintetét.

• Fogadom azt gondolja, hogy leütött! – mondja Hubert a leselkedésben és ekkor lövéseket hallani, amire Arthur elkapja a tekintetét és Hubert felpattan, de a világért rá nem nézett volna Arthurra.

Csak a szeme sarkából látja, hogy újra erre fordul. Persze az öreg veterán pontosan jól tudja, hogy szó nem volt arról, hogy leütötte a borz, mert ha messze is volt, látta, hogy beszélgetnek.

Miska a disznót egyedül nem tudja feltenni, ott hagyja. Kijönnek a hajtók, begyűjtik őket, felveszik Hubertet és már állítják a másik hajtást, miközben a leállók maradnak. Persze a hajtás csendben lemegy. Több sakál, róka nem esik. Aztán felhúzzák a disznót, a sakálokat is összeszedik. Kint a rétben terítéket készítenek, ahogy kell. Elől a dúvad, hátul a vaddisznó. Micsoda disznó. Csodájára járnak. Hubert úgy tesz, mintha észre se venné Arthurt, de az pontosan jól tudja, hogy valami turpisság történt, de azt is tudja, hogy nehezen fog a végére járni.

A titkok körül ölelik a kastély lakóit és Hubert a vadászmanó életét, ahogyan a sómanók is megannyi titokkal élnek együtt, fent a hegyen, messze Erdélyben. Szépen szól a kürt. Vadászok, vendégek, hajtók külön-külön. Emitt a lovak, a kocsival, mert most a fogat, a hintó a színben áll. Ide most ez kell. Csend. Mindenki tudja, hogy ezzel a hajtással most már végleg lezárult az esztendő. Mást hoznak a szelek. Itt, ott már fakad a bodza, virágzik a kökény s ahogy vetni kezdik a kukoricát, megelevenedik a határ. Holnapután már április lesz, közeleg a Húsvét, s hogy melegszik az idő,  azt a madarak is tudják mert a búbosbankákkal együtt megérkeztek a fecskék is…

Folytatjuk…

Dr. Szilágyi Bay Péter LL.M.

Nagyon nehezen csendesedett el a kastély. Miután megérkeztek Sófalváról a rég nem látott barátok, a sómanók kompániája – rögtön a terített asztal mellé ültek. Malvinka ugyancsak bízott benne, hogy nem tartanak ki sokáig, hátha fáradtak lesznek. Ám a nagy utazás, a rég nem látott barátok miatt, se az sófalviaknak, se pedig a kastélylakóknak nem akaródzott lefeküdni. Mi mást csináltak volna, mint daloltak. Mikor a sófalviak kifogytak, Arthur zendített rá, mikor meg Arthurék csendesedtek el, akkor meg azok kontráztak: hogy nem úgy van az, tudunk még mi mást is! Elég az hozzá, hogy Malvinka egyszer félálomban még hallotta: “Hál’ istennek, megfordult a világ, zöld ablakban, piros-fehér virág”, majd jött Csaba királyfi. Azután minden bizonnyal a csillagösvényre lépett az összes, mert egy-egy horkolást leszámítva azért csak elcsendesedett a kastély.

Malvinka a fekete rigó trillázására ébredt. A zsalugáteres ablakok között besurrant a fény és a hófehér, csipkés függönyön, ahogy megtört a hajnali napsugár, az egész szobát bearanyozta. Varázslatos tavaszi reggel fogadta és olyan nagy csend honolt a kastélyban, hogy Malvinka nyugodalmában egy hatalmasat sóhajtott és a paplanra, kívülre rátette a kezét. Nézte a fényeket, amik a zsalugáteren átszüremkedve, csíkokat vetettek a falra. Kicsit hallgatódzott, de különös csend volt az egész kastélyban. Talán egy kis szöszmötölést mintha hallott volna, de úgy volt vele, hogy biztos Ottokár lehet. Mire ráeszmélt, hogy a kutya bizonyosan nem lehet itt, akkor jött rá, hogy ezek bizony nem mentek el hajnalban szalonkázni, mert az ablaküvegeket is megrengette a basszus-bariton összhangzat: „Gábor Áron rézágyúja fel van virágozva….”!

• Drága Jóistenem! – mondta szinte kétségbeesve az ágyában, de akkorra már rázendített a többi is, hiszen március 15-ére ébredtek s azt méltó módon meg kell ünnepelni.
• Ezek tévedésben vannak! Az én konyhám nem a Pilvax kávéház!!

Ránéz az órájára, a nagy felhúzós faliórára, az még a hatot se ütötte el.

• Ennyit a hétórás reggeliről… – sóhajtott.

Kint a konyhában, már a harmadik Kossuth nótát kezdték, amiben már Arthur is éppen olyan elánnal énekelt, mint a többi, mert tisztában volt vele, hogy Gábor Áron rézágyúja után, hamarosan az ő nyakában is virágok lesznek s ha már lúd, akkor legyen kövér. A sófalvaiakat bizonyosan nem fogja elcsendesíteni és inkább ő is énekel. Részben nekik is igazuk volt, de az biztos, hogy azok nem állították vissza az órát! Malvinkáék meg újfent eltévesztettek nekik szólni, hogy itt Geszten, Sófalvához képest, egy órával később van.

Na, a sófalvaiak meg úgy voltak véle, hogy ők bizonyosan nem késnek el a reggeliről, meg különben is őket aztán ne ébresztgesse senki, mert nem aludni jöttek, hanem vadászni!

• Arthurkám! Pihenni tudunk mi otthon is! – mondja egy igen magas, szikár, nagy bajuszú.
• Ha az asszony hagy! – teszi hozzá a másik!

Na, kipukkant mindegyik. Harsány kacagás, mikor Malvinka mindet leülteti, mert reggelizni kell!

Sokat nem kellett készülni Malvinkának, mert a kamrában minden előkészítve várta. Ilyenkor Arthurra egyáltalán nem lehetett számítani, de Hubert sokat segített. Hiszen gyorsan kiderült, hogy a sófalviak egy órával hamarabb keltek, de már a nagy bögrékben kiöntötték a teákat s a pirítósok pillanatok alatt megbarnultak. Geszten szokás volt régen is és ma is, hogy ilyentájt sütnek a tükörtojás mellé, füstölt szalonnát, kolbászt. Kóstolóként megvágták a kuláréba töltött szalámit, meg hagyott Malvinka egy füstölt disznósajtot is, ami egy kicsit csípősre sikeredett. De ették azért! A sófalviak szeretik a fejes, hordós káposztát, azt most széles csíkokra vágva kínálták. Volt ott aztán vadvirágos pusztai méz, sárgabarack lekvár, ami azért mégiscsak valami, mert mostanában gyakran lefagy, meg Erdélyben a magasabb részeken meg sem terem. Arthur kapott meggylekvárt, amit azért a többi is megkóstolt, mert hát meg kell azt is. Arthur mindig is kicsit urizált és mondja is neki Mihály barátja: nagyon főúri lettél, firma! Persze sok szó nem esik, mind elcsendesedett. Ettek, reggeliztek szépen.

Kinek, kinek saját bicskája van, attól nehezen válik meg s a kitett késeket nem igen használják. Ebben természetesen Arthur volt a ludas, mert a sófalviak nagyon tudnak ám viselkedni, de úgy voltak vele, ha Arthurnak lehet, sőt még mondta is, akkor legyen úgy, hát igazából nem akarják ők megsérteni a háziakat és nem is fogják.

Malvinka nézte őket. Szépen, komótosan reggelizett mind. Takarosan megfésülködve, megberetválkozva, szép fehér ingben volt mindegyik. Élére vasalva, úgy vették elő a hosszú út után is az ünnepi ingeket, mintha éppen most vasalták volna ki. Na, ezeket sem ők hajtogatták össze! – mosolyodott el magában és a nagy pultra nézett, mert hát nem jöttek üres kézzel az biztos. Szépen csomagolt, címeres erdélyi só, darabos is, tört is, aztán fenyőszirup, fakanalak, egyik szebb, mint a másik. Aztán ott volt egy szépen hímzett terítő, Arthurnak egy nagy erdélyi, faragott térkép, amiben az összes régi vármegyét mind kifaragták. A főbb nagyvárosok neveit meg, mélyen belevésték a keményfába. Olyan tölgylapot vágattak a gatterossal, hogy egész Erdély úgy ráfért: még a városok nevei is akkora betűkkel voltak ráírva, hogy az is el tudja olvasni, akinek szemüveg kell!

• Látja Malvinka? Az ott az 1000 éves határ! – mutat a térképre a legidősebb!

Aztán csend. Ropogtatják a szalonnabőrét, mert azt szépen, meg lehet ropogtatni!

• Ezt a disznót ki perzselte? – szólal meg az egyik.
• Ki perzselte volna? Hát én perzseltem. – mondja Arthur.
• Erőst jó.
• Na, akkor legközelebb elhívlak benneteket a disznóvágásra, hogy megtanuljátok ti is – viccelődött Arthur, amire az addig csendben, a tányérjukat nézők mind felkacagott egyszerre.
• Előbb kell ahhoz neked felkelni, Arthur!
• Az biztos. Legalább egy órával – emeli fel az ujját a magasba.

Kétséget kizáróan ezek mind bemennek a faluba az ünnepségre. Azért is vannak felöltözve, hiszen március 15-e van.

A sófalvi férfiak viselete ingből, mellényből, harisnyából, zekéből, kalapból és csizmából áll. A férfi inge len vagy kendervászonból készült. Nadrágja, amit harisnyának mondanak, ványolt nyersfehér gyapjúszövet. Erre került a fekete zsinórozás. Télen durva posztóból készült zekét hordtak, melyeket szintén zsinóroztak A székely harisnyához zsinórszegésű, félkemény szárú fekete csizma illik és sima kézelős, csukott gallérú hófehér vászon- vagy gyolcsing. Az ingre fekete mellényt öltenek. Szokásos főrevaló télen, a betúrt tetejű, fekete báránybőr sapka.

A fekete bársony díszítésű ünnepi zekéken virított a kokárda, de nem ám kicsi, hanem igen, igen nagyok, hogy lássa mindenki, hogy a március 15-e kinek fontos. Arthur és Hubert is zsinóros fekete Bocskait öltött, kopogtak a ragyogóra fényesített fekete bőrcsizmák. Malvinkának megmelegedett a szíve, ahogy a gangos, ünneplőbe öltözött csapatra nézett.

• Na, ti márciusi ifjak!! Nem hoztok szégyent ránk a faluban.

Így vonultak aztán el mindannyian a templomba az ünnepi istentiszteletre. Nem hangoskodtak, de rendesen kihúzva magukat. Szépen, nem sietve, de azért tempósan eltűntek a falu felé vezető keskeny járdán.

A kastély most már valóban elcsendesedett. Malvinka kisepregetett, aztán kiszellőztetett. Sok dolga nem volt, mert ezek a sófalviak igen takaros, rendes népek és a szobáikban minden éppen úgy beágyaztak, mint ahogy az este megjöttek. Szemét, piszok nem volt sehol, arra nagyon ügyeltek. Legelébb a fácánokat tette oda főni, de nem igen ment el mellőle, amíg az fel nem főtt, mert azt csak azután lehet magára hagyni, mikor gyöngyözni kezd. Azután egy ceruzányi lángon csak főni kell neki, míg meg nem puhul a hús. A zöldséget nem szabad sajnálni belőle: így hamar került bele répa, petrezselyem, zeller, karalábé, krumpli, egy fej vöröshagyma, egy gerezd fokhagyma, azután szemes bors, vagy 20 szem, só, szerecsendió virágja és néhány szárított, csöves fűszerpaprika. A petrezselyem zöldje összekötve és egyéb dolog ezzel azután nem volt.

Köretnek gombóta, ami régi, tésztából készült pásztorétel, azt főzi most. Itt tanulta már Geszten Malvinka és ezt a sófalviak nem ismerték, ellenben nagyon szokták szeretni. Abból is látszik, ha jut, akkor szoktak volt kérni, márpedig mindig van bőven belőle. Ahhoz aztán sült csirke lesz, még van egy nagy ötliteres téli, kovászos uborka, amit pont erre az alkalomra spórolt meg Malvinka. A kis üvegházban már van friss zöld kapor s mi más sülne még, mint kapros túrós lepény. Felsorolni is sok volt, úgy, hogy a pudingról, meg még a befőttekről nem is beszéltünk!

Egy jó idő múlva aztán nyílik az ajtó és Hubert érkezik. Malvinka már tudja, hogy bizonyosan meglátogatták az egységet és megálltak az ünnepség után beszélgetni a kocsmárossal, ahol azért a falu még mindig össze szokott gyűlni. Egy jó háromcentes még jól is esik nekik ebéd előtt, de tudva levő, hogy Hubert nem igen szereti. No meg pipázni is fognak s ha valamit igazán utál akkor az bizonyosan az. Így hát arra gondolt, hogy besegít Malvinkának teríteni, meg egyáltalán hátha van valami, amivel nem boldogul.

Bent a nagy, hosszú asztalra terítettek. Elfértek volna a konyhában is, meg az is nagyon széles és amiatt, hogy a nagy ablakai a kastély belső udvarára néznek, szereti mindenki. Aki vendégségbe jön, jobb szeretne kint ülni, ott beszélgetni. Malvinka annyira nem is, de Arthur gyakran hajlik rá. Ott ég a tűz, meleg a sparhelt és azért a lobogó láng másmilyen meleget ad, mint egyébként bármi más. Hideg már nincs, de még jól esik a tűz odabent és a kandallóban is lobog egy kicsit a láng. Na, nem annyira, hogy szellőztetni is kelljen, csak tettek rá, hogy égjen az is.

A hősök aztán hazatértek. Persze a késő estig tartó dalolás, az előző napi kimerítő hosszú utazás, a levegőváltozás és a megannyi élmény, a kiadós ebéd elálmosította őket és tudták, ha estefelé szeretnének szalonkázni, no meg este ultizni, akkor pihenni is kell. Nagyon nem kellett nógatni őket és a szálfa sófalviakat az aranylóan sárga, sok zöldséggel, hússal megrakott fácánleves ledöntötte. Egyik, másik annyira eltelt már a levessel is, hogy éppen csak megkóstolták a második fogást, de a pudingra már nem került sor. Tudta azt Malvinka, hogy a kapros-túrós lepény, majd délután lesz az igazi. Teljesen felesleges lett volna azt is megsütni, hiszen már egyik sem volt éhes. Kidőlt a csapat. Arthur bácsi, mint házigazda próbálta magát tartani, de a kandalló előtt a nagy hintaszékben sose maradt még ébren és ez most sem változott. Pedig sorolta ezt, meg ezt és azt is, meg azt is meg kell még csinálnia, de Malvinka nem szólt egy szót sem és ahogy Arthur nézte a tüzet, pár pillanat múlva már csendesen szuszogott.

Malvinka a biztonság kedvéért megőrizte a Bodor-kisháztól hazahozott szalonkákat és azok takarosan kiolvadva már ott sorakoztak a konyhában, mert megeshet, hogy nem lőnek az este. A szalonkavadászat ugyanis kiszámíthatatlan. A konyhaablakon besütött a tavaszi nap és a kastély udvarán a tavasz első virágai díszlettek, amelyeket már járták az első vadméhek. Erre itt balkéznek, a bársonyos árvacsalán már-már rózsaszínre festette a gyepet. Mindenfelé, erdők alján, útszéleken ilyenkor már virít. Máskülönben gyógynövénynek is fel lehet használni, de az első nektárt, ha kevés is, ez a kis gyenge, picike gyomnövény adja a rovaroknak. A gabona között is feltűnik, aztán onnan, ahogy szárba szökken a búza – eltűnik. Ebből gyűjteni is szokott Malvinka, mert reuma ellen, lázra kifejezetten jó.

Onnét feljebb már fehérszínű virágokban akad meg az ember szeme, de kicsikék, csak arra lesz figyelmes az ember, hogy valami fehérlik. Mikor közelebb megy, alig-alig veszi észre, hogy bizony a pásztortáska apró, kis virágai azok. Gyepeken, de főleg öreg, foltosodó lucernásokban üti fel a fejét és bizony, az első kaszálásig rettentően el tud uralkodni. Különféle anyagok vannak benne, de Malvinka vérzéscsillapításra gyűjti. Máskülönben meg lehet enni is. Aztán itt, jobb felől, meg a pitypang sárgállik. Egy-két hete már virágzik, de jobban most kezdi bontogatni a szirmait s azok, amelyek közte fehérek, már be is érlelték a magjaikat. Gyorsan elvirágzik és gondolt is egyet Malvinka, hogy egy kis kosárkányit szed belőle, mert egyáltalán nincs már pitypangméze a kamrában. Teája jó a fáradt ízületekre, és így tavasszal, a sok téli lakoma után, Arthurnak is elég gyakran kell ilyen teát innia, ami ellen szegény Arthur bácsi rendre ellenkezik is. Ám ha egyszer Malvinka, a régi öreg gyógyfüves fejébe vesz valamit, azt Arthur, biztos, hogy nem tudja kiverni se!

Mikor Arthur megébredt, a konyhában nagy rudakban, a kapros-túrós lepény már szépen felsodorva pihent és még egy kicsit kelesztette is Malvinka. A sütő már forró volt és csodálkozott rajta Arthur, hogy merre lehet Malvinka. Éppen már azon volt, hogy kinyitja az ablakot, hogy kicsit kicsapassa a meleget, amikor egy kis szakajtóval megjelent Malvinka, benne a sárga pitypangokkal. Úgy érezte, amikor Arthur a nagy konyhaablak kilincse felé nyúlt, hogy menten megfordul vele a világ.

• Ki ne merje nyitni az uraság az ablakot, mert, ha a tésztám megfázik! – emelte fel a hangját Malvinka. Vendégek ide vagy oda, de a tészta nem mehet tönkre.

Arthur szinte megmerevedett, mondhatnánk úgy is, hogy kővé dermedt, úgy megrémült! Szinte kezében maradt a kilincs, mikor megszólal jó barátja.

• Na, ezért aztán Sófalván sem jár dicséret Arthurkám!
• Na látod Arthur – folytatta Malvinka – Sófalván tudják, hogy kell viselkedni a konyhában, úgy, hogy most tessék nyomban kivonulni!

Az sófalviak csak mosolyogták Arthurt, az egyik erre pedrette a bajuszát, a másik arra és arra gondoltak, hogy Arthurnak sincs könnyebb dolga, mint nékik. Bizony, ami igaz, az igaz, hogy kelt tészta úgy látszik itt is és őnáluk is fázós, még ha egy órával előrébb is vannak…

Arthur szeretett volna mondani valamit, de meglátta a szalonkákat, meg ugyan szerette ő is a kapros-túrós lepényt is. Azt is tudta, hogy jó előre készült már Malvinka, hiszen a kis üvegházban a kaprot már mikor el kellett neki vetni, hogy az is legyen, mire jönnek a nagy barátok. És na, végül is igaza van, mert csak szégyen az, ha rossz, lapos lesz a lepény… Nincs is annál rosszabb, ha valami lehetne jó is, szép is, de lapos marad az egész…

A nappaliban Hubert éppen a kandallóba rakta a fát, mikor szépen lassan mindenki előkerült és csakhamar megsült a lepény is. A kenyértészta illata a friss kaporral összekeveredve, kiszökött a kastélyból, került egyet és a restaurátorok, aki benéztek a kastélyba, megállapították, hogy ez nagyon különös egy hely, mert itt mindig olyan szagokat, illatokat hoz a szél, amivel sehol másutt nem találkoztak eddig. Délutánonként, a boltban szokták is mesélni a helyieknek, aki hallgatnak ilyenkor, hiszen csak ők tudják, hogy a kastély különös titkokat őriz ma is s aki oda rossz szándékkal megy, az bizony pórul jár. Beszélték ezt szerte a faluban, de még a környékben is tudták körbe Zsadánynak, Okánynak és persze a Nagyorosi-pusztán is…

A lepény tenyérnyi széles, hosszú rudakban volt felcsavarva és közte sok túróval, kaporral és persze rendesen, pergelt zsírral megkenve. Az a valódi. Mindenkinek annyi jutott, amennyit csak szeretett volna venni. Nem úgy volt, mint szegény helyen: megkezdték a harmadik tepsit is. Élén Arthurral, mert hát ez volt a kedvence és biztatta is a sófalviakat, hogy vegyék, mert, ha nem, akkor ő vendégek ide vagy oda, – és tudom Malvinka, hogy udvariatlanság, – de meg fogom enni mindet. Persze ez képtelenség lett volna, mert a negyedik tepsivel érkezett Malvinka,  miközben már az esti szalonkázást beszélték…

• Messzire nem megyünk, csak a kastély körüli erdőben állunk le.

A sófalviak csak hallgatták. Tavaly is ott vadásztak és ha idén is olyan lesz a húzás, akkor nem fognak csalódni. Egyébként sem azért jöttek, de ha egy-két szalonka azért akadna, ki ne örülne annak? Sorsot húztak. Összesen nyolc standot állítottak fel, nyolc helyen lehetett jól lőni a szalonkát.

Arthur nyolc pálcikát vágott és egy mindig hosszabb volt a másiknál. Aki a legtávolabb áll, annál a leghosszabb pálcika lesz. Aki a négyest, ötöst húzza, az lesz a derekában, ott a legöregebb fák állnak és ott a legjobb az esély.

• Annak idején ott vadásztunk minden reggel és minden este a gróffal.

Elfordult, kezébe, markába vette mindet s mikor visszafordult, olyan egyforma volt mind, hogy azt nem lehetett megmondani, hogy melyik a rövidebb, melyik a hosszabb? A biztonság kedvéért, hogy igazságos is legyen, „fair play”, ahogy mondja az angol, így szólt:
– Ami marad, az lesz az én helyem és az utolsó előtti, aki húzhat, az Hubert lesz.

Így biztosak voltak benne, hogy semmi csalás nem eshetik. Persze ismerte mind Arthurt, de úgy tűnt, hogy most ebben semmi csalás nem eshetik. Nem tévedtek semmit. Arthur ilyen esetben sose engedte volna meg, hogy ne a szerencse döntsön. Anélkül nem ér semmit a vadászat s a biztos terítéknél nincs visszataszítóbb egy erdésznek. Akkor inkább ki se megy. Olyan dolgot becsületes vadász nem vesz a kezébe, amiért nem küzdött meg, amit adnak. Arról meg nem is beszélve, hogy érdem nélkül?  A semmiért? Aki ilyet tenne, avagy előfordul, hogy tesz is, jobb ha nem megy vadászni se többet, mert előtte jár az ilyen embernek a múltja. Gyorsabban jár a híre maga előtt, mint a legsebesebb madár…Ha becstelen módon meg is kaparintotta, amit kiszemelt, akkor sokkal jobban teszi, ha hazaoldalog vele és otthon, egyedül örül neki. Nem dicsekszik és megmarad magának. De az ilyenfajta nem bírja. Dicsekszik…

Az sófalviak közül legelébb Dénes lép ki. Ha nótára kell fogni, ha nem is sokkal, de talán gondolatban elébb van, mint a többi. Ha meg kell indulni, akkor nem szokta noszogatni a többit. Megyen előre s aki véle megy, annak örül, de ha nem megy utána senki, akkor is megy, mert hát eldöntötte. Mit gondolnának őróla, ha csak úgy meggondolná magát. Olyan meg nincs.

Szóval kihúz egyet. A többi nézi, vajon a leghosszabb volt-e vagy a legrövidebb, de annyira meg hosszú, hogy ne a legkisebb legyen. Arthur szorítja, de olyan ábrázatot vág, mintha kettőig se tudna számolni. Majd a végén sorba rakják. Aztán a következő jön és végül egy marad a kezében, de az olyan hosszú, hogy most látszik csak igazán, hogy éppen kilógott a tenyeréből.

• Erőst jó! Így legalább mindenkit le tudok állítani oda, ahová én gondoltam.

Dénes húzta a legrövidebbet. Szinte itt állna meg a kastély sarkán, miközben Hubert meg a derekában állna. Arthur rezzenéstelen arccal hallgatja.

• Dénes bátyám! Ha nem sértem meg, de cseréljünk.
• Nem cserélünk fiam. Ezt húztam. Ideállok.

Igen nehezen lehetett rábírni, de csak kötélnek állott, de megjegyezte, hogy akkor viszont, mikor legközelebb jönnek Sófalvára minden úgy lesz, ahogy majd ő akarja.

• Dénes bátyám, ha ilyen üzleteket ajánl, máskor is cserélünk! – a sófalviak amit megígértek, az bizonyos, hogy úgy is lesz s az efféle udvariasságot rettentően értékelték is.

Mindenki visszavonult s jó tíz perc múlva már kint álltak az udvaron. Malvinka kinyitotta az az ablakot, éppen ki akart szellőztetni, amikor Arthur bácsi meglengeti a kalapját!

• Isten véled drága Malvinkám! Isten véled! – nevették, de azért Malvinka kicsit belepirult. Ekkor azonban még nem sötétedett, de késő délutánra járt már az idő.

Amarra egy-egy fűzfa már zöldell, a vizek mentén megpattantak a rügyek és a kellemes kora tavaszi délutánon az erdőben is megindultak a méhek. A kastély öreg gyepén, a rengeteg gyomnövény apró, kicsi virágai színesítették az udvart és a gang előtt, a terasz előtt a grófné nárciszai, tulipánjai még mindig megmutatták magukat. Egy némelyik már bimbós volt, de ahhoz melegebb kell legyen az idő, hogy ki is nyíljanak. A kökények rügyei is majd kicsattannak. Miközben Sófalván még csúszkálni lehet, addig idelent már valóságos tavasz fogadta a vendégeket. Egy-egy helyen már a vakond is mozgott és esténként már a sün is portyára indul. Ahol se gyep, de lomb sincs, ott jól látszik, hogy az éjjelente megannyi giliszta tekergőzik a talajon. Nyoma van, mert kitúrják a járatokból a földet. Amelyik meg elalszik és csak félig húzza be magát a járatba a rigók, meg mindenféle madarak kirángatják őket és megeszik. Persze a lomb alatt még inkább nyüzsög az élet, de azt nem szoktuk forgatni. Majd a madár, különösen az erdei szalonka megteszi. Melegszik az idő.

Malvinka nem tétlenkedett és a szalonkákat jól bedörzsölte sóval, borssal és vékony füstölt szalonna csíkokba tekerte. A belsejébe is tett, de oda vöröshagyma és egy gerezd fokhagyma is jutott. Mikor megfűszerezte, akkor zsineggel összekötözte és sorba, egymás mellé tette. Mikor mind a hat ott volt, akkor a forró sütőbe betolta és mikor hallotta, hogy átforrósodott, akkor a legkisebb lángon továbbsütötte. A szívet, a májat aprókockára vágta és a szalonka beleit is belevagdalta. Vajon hagymát, petrezselymet fonnyasztott, aztán rátette az apróra vágott belsőséget. Úgy párolta meg, majd kissé zsírjára sütötte. A reggeli után, a zsemlékből vékony szeleteket vágott, aztán azokat félretette, mikor bejönnek ezzel kezdenek majd!

Köretként móringot gondolt ki és mivel volt még petrezselyem zöldje, hát már pucolta is a hagymát. Azt ledinsztelte az apróra vágott petrezselyemmel és végül fűszerpaprikát szórt rá s az egészet ráöntötte a főtt krumplira. Sózta, kevés borsot is hintett még rá és tessék-lássék összekavarta, törte, de nem annyira, mint a pürét. Mikor megvolt, betette a lerbe, hogy ne hűljön el. Desszertnek vízen gőzölt pudinggal, befőttel készült s aztán mit fognak még kérni, enni, inni az ultizáshoz, azt majd eldöntik, mert jóformán szinte minden volt a kamrában…

Arthurék eközben már régen kiértek és legelébb Hubert állt le. Nem is bánta ezt sem ő, sem Arthur, hiszen, ha bárki idegen odatévedne, akkor Hubert eldöntheti, hogy maradhatnak-e vagy inkább vegyék be magukat a sűrűbe. Most elég nagy a forgalom, de hogy március 15-e van, hát nincs bent a kastélyban senki, csak az öreg őr, akinek már az apja is itt dolgozott a grófnál. Neki nem kell bemutatni, hogy mi is történik és kik is laknak a kastély titkos, felfedezetlen részeiben. Máskülönben mindenki tudja, de senki nem beszél róla. Ha valamelyik gyerek beteg, Malvinka mindig előkerül s ha egy-egy gyerek emlékezne is rá, a felnőttek azt szokták mondani, hogy lázas voltál, félrebeszéltél. Csak hát felnő a gyerek, s mikor annak is családja lesz, Malvinka ott is elő, elő szokott fordulni és hozza a gyógynövényeit. Nahát! Tudtam én – mondta legutóbb is egy fiatal anyuka, amire csak Malvinka mosolygott…

Hubert után jó harminc méterenként egy-egy vadász állt le. Kiszámolhatjuk, hogy jó negyedkilométerre állt meg Arthur, aki egész délután a szalonkapatronjával volt elfoglalva, de még az! Még bemutatót is tartott. Mókáztak, nevették, de azért egyet-egyet elfogadtak a barátok is. Kíváncsiak is voltak, meg Arthur komolyan annyit mesélt a négyrekeszes patronról, hogy kíváncsiságból is elfogadták.

• Hubert majd tölt. Nagyon érti. Vigyétek csak nyugodtan!

Hubert meg csak leste! Még hogy ő! Majd mindenki! De nem szólt semmit.

Aztán előbb az egyik, majd a másik csillag jelent meg az égen. Ott voltak azok addig is, csak a nap fénye erősebb volt. Az erdő az alkonyatban szinte megmozdult. A vén tölgyek göcsörtös ágain különös állatok bújtak elő. Hosszú farkukkal csak úgy egyensúlyoztak és az egyik olyan közel került Huberthez, hogy fekete gombszemét teljesen jól látta. Ugráltak. Olyanok voltak, mint egy-egy egér, csak a farkuk hosszabb is, szőrösebb is volt. Rügyeket kerestek s ahogy sötétedett, egyre több bújt elő.

Amott beljebb egy puska elszólta magát. Nem Arthuré, mert az igen jól ismeri. Talán elejtettek egy szalonkát, de a lövésre a kis szőrös, mogyorós pelék eltűntek. Lehet, hogy ott voltak még, de az ereszkedő sötétség miatt már nem lehetett őket megpillantani. A tavalyi avarról, amit szárazra fújt a szél, is zörgés hallik és Hubert nem bírt magával. Vállára vette a puskát és a lőállásából három lépést tett, hogy megnézze, mi lehet az? Ahogy lehajol, korrogva egy szalonkapár vágódik el felette. Kissé szomorúan nézi, de hogy alacsony is volt, gyorsan is húzott a pár, szóval biztos nem találtam volna el – nyugtatta meg végül magát.

Aztán egy-egy duplázás, egyes lövések, némi beszéd, ami kihallik, mert biztos keresnek valamit. Sokat nem tévedett, mikor egy lapos lövés üti meg a fülét. Na! Ezt biztos, hogy nem szalonkára adták le! Fülelt! Hallja is Dénes bácsi hangját!

• Pista! Ez bizony sakál volt…

Sakál – súgta maga előtt Hubert még egyszer…Skú megint itt jár…

Lassan kisétált mindenki. Botladozni nem kellett a sötétségben, mert egy fogassal, a gyantéi erdésszel elhúzatta a nyiladékot Arthur bácsi, ahogy kell. Szépen, persze lóval, ne verje fel a gép az erdőt.

• Tán elhúzattad?
• Valamelyik nap, hogy könnyebben legyünk. Meg van itt egy öreg bak, tavaly is ügyesebb volt. Ha van időnk, akkor takarítgatjuk a cserkelő utakat.

mondja kifelé Arthur. Mikor odaérnek Déneshez, kiderül, hogy egy sakál is eltévesztette a lépést. Nem is igazán értik…

Nem szokás teli kiabálni ilyenkor az erdőt. Majd a vadászat végén kiderül. Manapság szokássá vált, hogy mindenki kiabál: mi volt, mi volt? Majd kiderül a végén, de a sakál, azért megcsiklandozta a gondolataikat.

Arthur végig hallgatja Dénes elbeszélését és nem zárja ki, sőt.

• Nagyon sötét van. Biztos vagy benne, hogy elugrott?

Csend.

• Menjünk vissza!

Sokat nem teketóriáznak. Ha van valami a manóra veszélyes itt, az a sakál, de a sófalviaknál van még medve, farkas s feljebb hiúz is lehet. Csak a sakállal az a baj, hogy annyira nem fél az embertől. Jobban bevárja. Tanakodnak.

• Aprószemű söréted van neked is?
• Nekem van posta! – veti közbe Hubert.
• Mennyi?
• Hat töltény!
• Az elég lesz. Adjál kettőt Dénes bátyádnak, kettőt nekem. Kettő neked maradjon és menjünk vissza.

Sokat nem időznek, a hét szalonkát a többiekkel ott hagyják, akikkel úgy beszélik meg, hogy felsétálnak a kastélyig. Persze azok meg sem mozdulnak, mert ez most itt komoly dolog. Éjjel, sötétben, sebzett sakált keresni.

Jó száz métert gyalogolnak vissza. Keresni nem kell, hogy hol állt Dénes, mert a stand nádja szépen, takarosan ott áll, rajta a szám.

• Itt álltam. Arról jött s ott lőttem meg.

Hamar ott vannak a rálövésnél, látszik is, ahogy elugrott. Az aprószemű söréttel határeset, bár éppen arrébb, ott is feküdhet. Elindulnak a nyomon, ami csakhamar egy elhanyagolt, olajfás, kökényes sűrűbe vezet, aminek a középen gödrök, nád és járhatatlan sűrű fogadja őket. Valami épület lehetett ott. Oda, bemenni a romokhoz, csak napvilágon lehet, mert a törmelékek között olyan rejtekek vannak, hogy nem véletlenül húzódott az oda be.

• Forduljunk vissza! Majd holnap!

Egyik se ellenkezett Arthurral. Egy ilyen termetes sakált puskavégre keríteni, ami ráadásul még sebzett is lehet, bár vért nem találtak, túl kockázatos. Úgy meg még inkább, hogy vannak ott téglák, nád és kutya nélkül, minden nélkül, még pórul járnának.

A kastély udvarán szépen terítéket készítettek. A madarak a jobb oldalukra kerültek és még tüzet is gyújtottak. Mikor Hubert elfújta a kürtöt egyszer csak eltűnt, de senki nem vette észre. Arthur megkérte, hogy az éjjeliőrrel üzenje meg a gyantéi erdésznek, hogy reggelre jöjjön fel egy-két favágóval, hogy meghajtsák a sűrűt. Ki kell füstölni innét a sakált. Az öreg éjjeliőr kint állt az éjszakában. Látta a tüzet, látta a lángnyelveket táncolni a kastély udvarán és nem a régi vadászatok jutottak eszébe, hanem mikor ideért a front és szétszórták a kastélyt az idegenek. Tüzet gyújtottak s amit csak tudtak, elvittek. A nagy máglyán mennyi könyvet elégettek. Borzalom. A sok szép könyv, a puskák, kések, mind odalettek…minden. Csak a kincs, vajon az merre lehet, mert annak a nyomára nem akadt senki…A sötétben aztán majdnem megijedt, mert már rosszul is látott és a tűz lobogó fénye elvette a figyelmét.

• Jóska bácsi! Arthur bácsikám arra kéri, hogy üzenje meg a szokott módon, hogy reggelre jöjjenek fel Gyantéról a favágók, mert egy sebzett sakál van a sűrűben. Nem volna jó, ha valakit megmarna itt az építkezésen.

Még egy kicsit beszélgettek. Az öreg éjjeli őr nem volt beszédes, de mindent tudott itt a kastély körül, meg a faluban is. Azt Hubert nem akarta megkérdezni, hogyan tudja meg a gyantéi erdész, hogy jönni kell, de abban biztos volt, hogy nem tud olyan korán kijönni az udvarra, hogy azok ne lennének már itt…

Mire visszaért, addigra már mindenki az asztalnál ült és miután megmosta a kezét, leült a többiek közé. Elég volt csak Arthurra ránéznie, az tudta, hogy minden pontosan úgy lesz, ahogy eltervezték. Igaz, szalonkázni akartak, de a sakálhajtás felcsigázta a vendégeket is. Mivel még nem fialtak le a sakálok se, így szívesebben puskavégre kapja bárki. Aztán, mikor fiai vannak, jóérzésű erdész, vadőr nem puskázza meg. Ki tudja? Ha kölykei vannak s azok meg csak várnák, várnák az anyjukat. Na nem, azt azért, nem!

Malvinka mestere a konyhának és mindent úgy időzített, hogy forró is, finom is, mégsem puha, mégsem főzte túl. Egészen addig szinte csend is volt, míg a pudingra nem került a sor, aztán jöttek a történetek sorban.

• Csak jó ez a patron, de nem gyenge egy kicsit?
• Lehet, de ezt a sörétet a nagyobb töltet szétspriccolja. A négy rekeszest így viszi a legszebben, így terít a legjobban úgy 30-35 méteren.
• Arthurkám! Aztán ezt, hogy vizsgáltátok meg?
• Nagy csomagoló papírra lőttünk. Arra rajzoltunk egy nagy kört, abban még egyet és az egészbe még egy keresztet is rajzoltunk, de hogy is volt az a sakál? – kérdezett vissza.
• Én nem is értem. Három vagy négy szalonka már akkora tényleg esett. Egyet lőttem én, mellettem is, balról is, jobbról is esett. Akkor látom, hogy megiramodik valami. Mikor felismertem, hogy sakál, már szólt is a puska. Csak hát az aprószemű sörét…

Eközben Hubert segített a tányérokat leszedni és csakhamar előkerült a kártya. Nem mindenki akart játszani, mert valaki a kandalló elé telepedett le, Hubert jött ment, mert ő töltögetett aztán, csak elindult a parti. Egyszer aztán Malvinka köszönt el, majd szépen lassan fogyott a csapat. Hubert se bírta sokáig s legvégül Arthur, Etre és Dénes maradt.

Forgatták még a lapokat, aztán az egyik számolás után nem járt körbe a pakli. Komoly dolgok kerültek elő, amit se levélben se máshogy nem lehetett megbeszélni. Még a sakáloknál is komolyabb, mert olyan dolgok kezdtek kialakulni, amit már régen nem láttak a manók. A világ egyik fele a tudásban hitt, míg a másik fele abban, hogy munka és tanulás nélkül is lehet előrébb jutni s ezzel egyelőre nem tudtak mit kezdeni. Jaj, de furcsán járnak a kártyalapok – mondta Arthur és úgy döntöttek, hogy inkább lefekszenek, hiszen holnap nyomára kell bukkanni a sebzett sakálnak…

 

Március 22-én folytatjuk….

 

Dr. Szilágyi Bay Péter LL.M.

Napról napra világosodott az idő. Korábban hajnalodott és később sötétedett. Mind magasabbra és magasabbra kapaszkodott fel a nap és szinte érződött, hogy melegebb és melegebb is van. Megfordult a széljárás is és olyan szagokat hozott, amit eddig nem éreztek az emberek és a manók sem. Éjjelente különös hangokat lehetett hallani, mert nemcsak nappal, hanem egész éjjel utaztak északra a vándorok. Megkezdődött a nagy tavaszi madárvonulás is. A réteken összegyűltek a vizek és a nagypólingok, godák és megannyi madár röppent fel Arthur és Hubert előtt, mert ők is elindultak hazafelé…

Búcsúztak Lajcsi komától. Nehéz volt. A rengeteg kaland, a nagy vadászatok a végét járó tél még megmutatta milyen is, amikor megcsikordul még egyszer az idő. Ha nem is vágytak már rá, hogy derékig érő havakban vadásszanak, azért nagyon élvezték. A Bodor-kisház most magára marad, de takarosan rendet tettek kint is és bent is. Mivel ügyeltek a ház környékére, sok dolguk nem volt. Persze kisepreni ki kellett, kitakarította Hubert a pernyét és készített be fát is. Ki tudja, hogy ki, mikor téved be s azért egy kis meleg még áprilisban is jól szokott esni. Szóval rendben, tisztán tették be maguk mögött az ajtót. Lajcsi még átkísérte őket a ház előtti hídon, de tovább nem ment, mert neki visszafelé vezetett az útja.

• Akkor április 14-én este!
• Itt leszünk!

Kezet fogtak rá. Megegyeztek. Szinte egyszerre fordult el Arthur és Hubert is, de egy villanásnyival később Hubert, akinek ennyi elég volt, hogy kacsintson egyet a barátjának, aki rögtön értette, hogy hamarabb fog ő találkozni Huberttel, mert valamivel készül a kis haverja.  Ebben biztosak lehetünk mi is, de Lajcsi csak nem bírta és beszólt Arthurnak:

• Arthur bátyám!
• No, mi az Lajcsi? – fordult vissza egy kissé Arthur bácsi.
• Aztán a rókamájra vigyázzon, meg ne ülje a gyomrát!
• Szerencséd, hogy nincs a régi csőszpatronból, mert adnék most neked!
• A borsosból Arthur bácsi? – neveti Hubert.
• Abból is Hubert! Abból is!

Még kacagta őket Lajcsi, elnézte, ahogy kerülgeti a két barátja a nyomokat, mert azért itt-ott ragadt még a gát teteje. De sok helyen már kopogósra fújta a szél, a böjti szél az utakat és ahogy kiértek a Ludas nagy vaskapuján, szemközt a réteken, fodrosan hullámzott a víz, ameddig a szem ellátott, rajta a tengernyi madárral. Voltak már ott bíbicek, nagy godák, amelyek akkorák, mint egy-egy fácán, csak hosszú a lábuk, a csőrük meg nagy ívben hajlott.

Előkerültek a távcsövek és végigpásztázták a madarakat. Még Arthur vadászott egy-egy fajra, de ma már olyan kevés van belőlük, hogy védik őket. Meg ilyenkor egy része húz északra és alig van már ilyen vizes élőhely, ahol háborítatlanul lehet táplálkozniuk. Különleges érték.

• Na, inkább menjünk itt belül, ne háborgassuk őket – intett Arthur és az övcsatorna melletti parton, a fák között eltűntek a délelőtti napsütésben.

Aki megállt ott, még láthatta, hogy imbolyognak a nagy táskák, a puskák a vállakon, de a benőtt út, a behajló ágak miatt aztán elvesztette őket az is, aki figyelte őket. Csak a szaguk maradt meg egy ideig, meg a lábnyomuk, de azt csak egy-egy jó orrú állat érezte, mint Skú, aki nyomában volt a két manónak. Valami olyasmit vittek a táskájukban, amit Skú akkor szokott érezni, amikor végetérnek a vadászatok. Persze igaza volt, mert a jégveremből kikerültek a szalonkák és a nyershús szaga az, ami Skú orrát annyira csavarta…

Lajcsi nagyon sóhajtott, mikor eltávolodtak a barátai. Neki nem járt a Falevelek, nem is igen érdekelte. Régebben kevesebb járt a faluba, akkor jobban vigyáztak rá, ma meg szinte mindenkinek küldik. Nem kérik el egymástól, nem megy be érte a Poc kocsmába senki, hogy végiglapozza. Az öreg Poc! Meg kéne már nézni, meg Kálmánt is. Vajon mi lehet velük? – gondolta magában Lajcsi. Még egyszer végig nézte a házat, ráfordította a kulcsot az ajtóra. A zsilipnél még egyszer visszanézett. Szokása volt. Nem lehet tudni, hogy ilyenkor mit nézett meg, de Lajcsi szeme olyan volt, hogy a kúpcseréptől kezdve egy keresztbe rakott gallyat is észrevett. Nem is gondolkozott ő ezen. Inkább bízott a szemében, ami mindig megakadt az oda nem illő dolgokon. Igen, régi sárréti családból való volt, akinek az elődei még a törököt is látták, innen bentről, a nádból…

A falu a március napsütésben fürdött. Egy-egy helyen frissen teregetett ruhát fújt a szél s valahonnan friss pogácsa illata nyargalta keresztül a falut. A régi posta előtt már egy szilva virágzott. Korai az még, mondta valaki, de csak arra biciklizett, hogy megnézze. Feljebb két templom: elébb a baptisták, akik a reformáció után szakadtak ki, feljebb meg a régi református templom sárgállott, mert azt, míg a több falu szép tisztára, hófehérre meszelte, az itteniek sárgára. A paplak, a parókia viszont sokkal nagyobb, mint a többi a környékben. Talán a legnagyobb épület is a régi báró öreg kastélya után. Előtte rózsák, amelyek lombot fakasztottak, de még inkább barnásak, mint zöldek. A falu egy-egy háza újul, de sok romosodik, összedűlt. Ez régi körforgás itt a Sárrétben, hiszen  jöttek-mentek a háborúk és rendszeresen elvitte a Körözs is a falut, vele együtt a házakat. Csakhogy most nincsenek fiatalok, akik újra építenék azt, ami összedűlt. Amott is megroggyant egy ház, miután leszedték a cserepet, meg kivették az ablakokat. Azokon kívül minden mást a Sárrét adott.

Két idős ember állt meg előtte.

• A mi gangunkat is kórószárból raktuk még anyjával.
• Nem mondod? A tietek is abból van?
• Abból bizony komám, csak víz ne érje, akkor, nem borul meg az egyház sem!
• Aztán mivel szigeteltétek?
• Nem fogod elhinni. A fal alá nádat tettünk. Én is még apámtól, az meg a nagyapjától tanulta el…

Az egyik háznak van gazdája, a másiknak meg csak volt. Ott állt a két szikár, vékony, magas ember. A munkában csontosodtak meg, de úgy állt rajtuk még a kalap, hogy abban minden benne volt. Régi komák voltak, talán rokonok is. „Fiam! A fajta kiüt!” – régen is, most is úgy barátkoztak az emberek. Akik munkában, gondolkodásban is egyet gondoltak. A két öreg  hallgatag volt, mert szemük előtt pergett az idő s most, hogy egyre kevesebb ember, egyre kevesebb fiatal, gyerek játszik az utcán, az idő nem hogy megállt, hanem felgyorsult körülöttük. Most ennek a fiai, unokái jöttek haza, most a másiknak és még a szomszéd unokáinak is örültek. Megmutatták egymásnak, aztán mikor az övék jött, akkor meg vissza. Dicsekedtek is egy kicsit, kinek beszél szebben az unokája, melyik tud több mondókát, verset, de kis emberek szeretetéből jutott mindenkinek. Ennyi maradt…  Nem merték kimondani, de féltek a jövőtől, nem tudták merre kanyarodik az életük, ahogyan azt se tudták, hogy merre, mikor önt ki a Körözs s vajon sok vizet hoz-e a tavaszon…Ez a kor is hozott magával megannyi aggodalmat, amire lehet, hogy jövőre már legyintünk, de az emberek félnek, mert a tavaszi szél bizonytalanságot is hozott a hátán. Messziről érkezett és rossz hírekkel szaladt végig a falun, a vidéken.

Malvinka már nagyon várta a fiúkat, mert estére már megérkeznek az első vendégek és igen szükség volt már a plusz segítségre. Na, csak jöjjenek haza! Csak kerüljenek a szemem elé – fogadkozott Malvinka, mert már előző nap meg kellett volna érkezniük, de már akkor tudta, amikor Csucsit meglátta, hogy nem jönnek csak másnap, mert a kismadár ritkán szokott máskor jönni, amikor Arthur nincs itthon. Ha jön, bizonyos, hogy a vén lókötő üzent haza. A kismadárnak nem is kellett volna már semmit mondani se, csak annyit, hogy várja meg, míg Malvinka észre nem veszi. Malvinka, ahogy kinyitotta az ajtót, Csucsi szeme már fel is csillant. A kis csóka nagyon szerette, mert mindig kapott tőle valami finom falatot. Ahogy látja, most egy csík csirkehúst hozott!

Malvinka minden mérge elszállt, mikor meglátta az égszínkék szemű, fekete sapkás, szürke tarkójú, feketeszárnyú madarat. Rettentő okos szeme lenyűgözte Malvinkát. Talán többet kéne foglalkoznom vele. Megérdemelné, ha már ember nevelte fel, mert már sose lesz igazi vadmadár. Míg a többi madár fél, Csucsi még beszélni is megtanult.

A darab hússal a tiszafa ágára telepedett és a konyhaablakból még látta Malvinka, amikor felvitorlázott a kastély egyik kéményére. Ahogy onnan elreppent, eszébe jutott a nyest. Soha, el nem tudta volna képzelni, hogy arra fogja őket megkérni Arthurt és Hubertet, amikor hazajönnek: valahogy kapják el a nyestet! Mert a minap, a padlásról alig tudott beugrani a manójáratba. Még oda is utána ugrott, csak beszorult a feje a szűk alagútba. Malvinka egyébként sosem ijedt meg semmitől. Nyugodtan járt a határban, de azért már ami sok, az sok, hogy otthon sincs biztonságban az ember. Annyit megtett, hogy aszalt szilvát vitt fel, vihetett volna tojást is, de azt rettentően sajnálta. Minden alkonyatkor hallotta, ahogy kapaszkodik fel és reggelre el is tűnt a szilva. Na, majd hallgathatom mekkora vadászok, hogy az első este meglőtték, de csak elmosolyodott magában, mert, ha Malvinka nem is volt vadász, azért Arthur előlhagyott könyveit végigolvasva, valahol Hubert és Arthur között lehetett a tudása. Senki nem tudta, hogy Malvinka olyan sokat olvasott, hogy a szavakra már elég volt ránéznie s ezt addig fejlesztette, hogy előbb mondatokat látott egyben s azután előbb féloldalakat, majd egész oldalakra is elég volt ránéznie. Emiatt tudott annyit, mert gyorsan olvasott. De ez már nem is olvasás volt. Emberek között is van, aki ezt megtanulhatja, de ahhoz sokat kell olvasni, gyakorolni, ha úgy vesszük…

Arthur és Hubert nem számított semmi jóra, de nem is akarták kihúzni magukat a munkából. Mégiscsak az ő barátaik jönnek sakálhajtásra és az éves nagy szalonkahúzásra. Nem húzhatják ki magukat a munkából! Mikor beértek a kastélyba, Malvinka nem volt sehol. Persze nem tudták, hogy felvitte a következő aszaltszilva adagot a padlásra. Ledobálták a cuccaikat, átöltöztek s mire Malvinka előkerült, már Hubert porszívózott, Arthur bácsi, meg el is csomagolta a fegyvereket. Mi több, már a táskából pakolt ki, amikor meglátta Malvinka a hat szalonkát! Összecsapta a kötényét, hiszen nagyon szeretett volna már szalonkás ételeket készíteni és könnybe lábadt a szeme, amikor Arthur bácsi megölelgette. Mondania sem kellett semmit, mert Arthur azt is észrevette, hogy a krampampuli fűszerei is már a nagy pulton voltak. Csak akkor szoktak ilyet főzni, ha a régi erdész barátok jönnek. Hát igen, a régi selmeci hagyományok. Sóhajtott Arthur, aki, amikor balek lett, nagyon félt a firmáktól s lám ma már öreg filiszteus….

• Etre estére jön, de egyedül.
• Na, mi történt?
• Fennmarad a Pádison, nagyok még a havak és nem szívesen hagyja ott a házat.
• Nem baj, majd küldünk neki rókamájat.
• Miféle rókamájat? – csodálkozik rá kerek szemekkel Arthurra Malvinka.
• Azt sütöttünk a Bodor-Kisházban. Hubert olvasta és Lajcsival megsütötték. Tudod, zsírjára!

Malvinka előtt, mintha veres posztót lengettek volna, úgy felmérgelte magát. Szegény Hubert mit sem tudott arról, hogy nagybátyja nem felejtette el az ugratást és nagy békésen éppen kikapcsolta a porszívót, amikor szembe találta magát Malvinkával. Rögtön tudta, hogy valami rossz fát tett a tűzre!

• Fiatal úr! Mi lett a róka májával?

Hubert úgy megijedt és tanácstalanul Arthurra nézett. Az meg, az meg, hogy el ne nevese magát, a pipáját a szájába véve szívogatta.

• Semmi Malvinka! Arthur az első lövése után ráduplázott és nem maradt belőle semmi.
• Ó! Arthur! Te vén lókötő, te gazember! Már megint bajba akartad sodorni ezt a gyereket! Na megállj! Háromszor adja ezt kendnek Lúdas Matyi vissza!

Azzal sarkon fordult és otthagyta őket. Hol volt már az elérzékenyült Malvinka, a kikészített krampampuli?  Arthur meg csak nevette mind a kettőt. Na ’iszen, vele nem lesz könnyű elbánnia senkinek se, mert hétpróbás, vén öreg erdész volt, aki néha úgy tett, mintha kettőig se tudna számolni. Ej, be kár volt alul becsülnie bárkinek is, hiszen élvezte az életet, csak most ez a dohány kérdés, ez aggasztotta a legjobban. Talán Malvinkának van még valahol, estig csak ki kéne bírni. Etre Nagyváradról hozni fog, de addig is rá kellene pöffenteni egyet…

• Nem baj az, legalább szív egy kis jó levegőt Arthur bácsi!
• Úgy van! Itt ez a szép tiszta, tavaszi böjti szél, majd az kifújja belőled a rosszaságot.

Arthur törte a fejét, aztán eszébe jutott, hogy nem oda Buda!

• Jut eszembe Malvinkám! – Malvinka azt hitte rosszul hall! – lent a nagy tiszaháti nyárfa rügyei megduzzadtak, ilyenkor szoktál gyűjteni nem?
• Ó! Arthur bácsi! Ó, hogy nem szégyelled magad! – hát ezért álltunk meg?

Persze Malvinka már tudta, hogy kincset hozott neki Arthur és azt is, hogy az a fa híresen jó rügyet ad. Pont abból kellett már a gyógynövénykészletét frissíteni s mikor kibontotta a zacskót, amire rámutatott az asztalon Arthur, összecsapta megint a kezét!

• Arthur, minden bűnödet megbocsátom!

A nyárfarügy az első gyógynövények között szerepelt és az öreg tiszaháti nyárból már csak egyet tudnak a határban. Ott állt meg Hubert és Arthur jövetben és bár Arthur nem szeret gyógynövényt gyűjteni, azért nagyon sokfélét ismer. Az erdész kicsit botanikus is s azért Malvinka kedvéért sokat segít neki, különösen úgy, hogy éppen vele volt Hubert. Rögtön kerített is egy zacskót. Ebből a fából valamikor elég sok volt, talán Algériából származik, a fekete nyár egy fajta változata és nincs is belőle csak nőivarú. Porzósat még sose láttak, de nem is tanultak róla az egyetemen. A nyárfa rügye jó felfázásra, na ezért szokta gyűjteni…

• Arthur! A padlásra feljár egy nyest! A minap, alig tudtam elugrani előle!

Arthur majdnem magára öntötte az édeskömény teáját!

Na, ha valami miatt nem szeret távol lenni, akkor Malvinka miatt, mert, ha elkapja a nyest, akkor mindennek vége! Gyorsan kifaggatták és ami munka még hátra volt, azt feszített tempóban végezték!

• Minden este úgy 17.40 körül jön. Tudom, mert ahogy elüti a felet az óra, hallom, ahogy kapaszkodik fel az ereszen!

Több se kellett nekik és a fal mellett már vizsgálták is a csatornát! Ahogy a vadszőlő befutotta, amellett valóban fel tudott kapaszkodni!

• Biztos a galambok miatt jön!
• Nem tudom, de ez a felújítás az állatokat is megzavarja. Sose lesz vége!
• Menne az Arthur, csak a régészek!
• Azok, de a vége felé járnak már.
• A kincset hova dugtátok?
• Az egyelőre biztonságban van, de résen kell lennünk! Amit ránk bíztak, azt meg kell őrizni!

Többet egy szót nem beszéltek, mert az udvarra bárki feljöhetett. A túlsó oldalon már állványok is voltak és mielőtt bárki észrevehette őket eltűntek!

• Olaj! Hubert! – Hubert szeme kikerekedett.
• Te miféle szófordulatokat használsz Arthur bácsi?
• A Falevelekben olvastam…
• Arthur bácsi, ne tanuljál te abból.
• Na látod, én is ezt mondom már mióta. Nekem is ilyen, amikor Lajcsival hülyéskedtek.
• De a rókamáj.
• Ne rókamájazz, mert az is olyan vad, mint a többi. Tiszteld a vadat, tanulj sokat, azzal lehetsz különb. Nem kell hangoskodni. A pávián üvölti a szavannát és bohóca a többi állatnak.
• A bávatag pávián?
• Hubert, fejezd be! Menjünk, mert ha Malvinka nénéd igazat mondott, akkor hamarosan érkezik a nyest is.

Azzal eltűntek. Jól tették, mert a kastélyban valóban sokan dolgoztak most. Restaurátorok, tervezők, építészek. Mindenki méricskélt, gondolkozott, hogy lenne a legjobb és mit is lehet aztán majd egy ilyen kastéllyal kezdeni, itt, mindentől távol. Távol. Mennyire relatív ez, hiszen, Nagyszalonta tornyai azok ott, amott meg Nagyvárad. Két fiatal építész állt meg az udvaron és értetlenkedtek, hogy lehet egy szőlőskert mellett határt húzni, mert, hogy egyszerűen húztak egy határt és akik iskolába vagy munkába, vagy a rokonaikhoz mentek, azoknak meg kellett állni a határon. Mindenkinek. A faluban is sok idegen jött, ment. A boltban és a kocsmában is kedvesek voltak velük, de utóbbiba csak egy-egy öreg vén, hétpróbás mérnök toppant be. Olyan Arthur bácsi féle-fajta, aki még tudta mit jelent egy kicsit megszökni, a barátokkal, jó ismerősökkel, egy kicsit elidőzni egy pohárka bor mellett vagy éppen inni egy három centes unikumot. Na, nem ám egy fél litert! A fiatalok persze nem járnak kocsmába. Sokan olvasnak és ha úgy érzik, akkor este elmennek színházba. Van, aki Békéscsabára, van, aki Debrecenbe megy, de két gyerek nagyváradi és azok több társukat átviszik Váradra. Na, az még a valami! Csakhogy itt a határ és le kell menni Méhkeréknek vagy fel Ártándnak. Sokat bosszankodnak és most már azok is, akik Budapestről vagy Veszprémből jönnek, a külföldi látogatók meg egyáltalán nem értik, mert náluk már nincsenek határok. Ezek a kisfalvak egyébként nagyon szerethetők lennének ma is és aki egy estét itt marad, azok közül sokan, míg tart a munkájuk, itt is alszanak.

A rengeteg ember között, akik most a kastélyban dolgoznak, Malvinka és Arthur szerint is lehet, a régi családból való, de olyan nehéz megmondani annyi idő távlatából, mert a háborúban mindenki elmenekült innen. Csakhogy az alakjuk elárulta őket, na, meg a beszédük és a viselkedésük, a mozdulataik is a régi. Ezeket, akinek van szeme hozzá, észreveheti. Egy valaki biztos, hogy tudja kik is laknak ma is a kastélyban, az gyerek lehetett akkor még. Hubert is igen kicsi volt és hiába akarták rendre szoktatni a kis Hubit, az is éppen olyan rossz volt, mint a Tisza gyerekek, meg a többi rosszaság, akik itt nyaraltak. Micsoda felfordulást csináltak s az öreg vizsla nyakában, az egyik augusztusi alkonyatban, éppen egy délutáni teázáskor, Hubi nem átallott kinyargalni. Néhányan látták. Az, hogy a gyerekek mit beszéltek, azt még el lehetett ütni, mert gyerek, de egy grófkisasszony, egy kontesz is látta. Egész este erről beszéltek, de az öreg gróf csak mosolygott a bajsza alatt, mert hát mókás is volt a történet. Meg azután az egész este csupa móka volt a kastélyban.

A kastélyt mindig is titkok övezték, legendák, hiszen nemcsak mesebeli történetek történtek, hanem a fővárostól messze eső kastélyhoz, sokan elzarándokoltak. Nagy volt a forgalom és sok minden fontos döntés történt ezek között a falak között és egyáltalán sok minden indult innen. Az öreg grófot Arthur egy barátságos, érdeklődő, nyitott embernek ismerte meg, de a környékben is így ismerték. Voltak falvak, amelyek nem tartoztak az uradalomhoz, de annak az embernek nemcsak a fővárosban nagyvilági barátai voltak, hanem voltak a falvakból is. A Sárrét ingoványa sok értelmes emberfőt termett, akik a Körözs mellett megtanulták, hogy alkalmazkodni is tudni kell, de nem feltétlenül s ha úgy alakul, akkor hallgatni kell. Van az a pont, amikor nincs tovább és beteszik maguk mögött az ajtót. Így áll ehhez mindenki s úgy barátkozik, úgy teszi, veszi, hogy tudja, a másikat megsérteni büntetlenül nem lehet. A tét bizony nem más, mint a barátság…

Ahogy közelgett a négy óra, lassan elcsendesedett az udvar. Arthur és Hubert már régen valahol a titkos folyósokon, lépcsőkön már fent lehetnek a padláson. Aztán szemközt egy kőrakáson Malvinka valami mozgást pillantott meg. Kikészített magának már egy gukkert, amit Arthur fogasáról akasztott le.

A szeméhez emelte és megpillantott a nyestet. Az nagyon okos állat volt, mert a sűrűből figyelte az embereket. Alig várta, hogy eltűnjenek. Kifigyelte már a szokásukat és hamarosan megint magára marad a kastély. Szóval te akartál megmarni tegnap – nézte Malvinka. Jó fél méter lehetett az állat. A farka lekanyarodott mellé, ami vagy 20 centiméter is volt. Emiatt is tudott olyan veszedelmesen ügyesen ugrani és mászni is, mert azzal könnyen egyensúlyban tudja magát tartani. Ahogy felemelte valamire a fejét, a mellfoltja fehér volt. Annak ellenére, hogy Malvinka alig élte túl a találkozást, a közel két kilogrammos, félelmetes, csupa izom, valóságos ragadozóval, azért nagyon tetszetős és gyönyörű állat ücsörgött ott szemközt a köveken. A barnaszínű kisragadozó bundáját Magyarországon nem értékelik, de Horvátországban annyira, hogy a pénzüket, a kunát, is erről az állatról nevezték el. Ugyanis a kuna nyestet jelent magyarul. Veszedelmes erdei állat, ami elől jóformán semmi sincs biztonságban. Még szerencse, hogy nem nő nagyobbra és hogy magányosan él. Persze nem számít nagyon nagynak és azért neki is vannak ellenségei, de a gyorsasága és az, hogy minden gyanúsra menekülőre fogja, azért segít a túlélésben. Bár, ne kaptál volna be a kastélyba! Nem volt mit tenni, rákapott a galambokra és még Malvinkára is ráugrott. Majd Arthurék elkapják, csak nehogy bajuk legyen, kezdett aggódni értük!

Egyszer csak leugrott a kövekről és teljes erejéből kastély felé kezdett rohanni. Minden ugrásában látszott, hogy csupa izom és erő. Errefelé, a konyha ablak felé rohant, mert itt volt az eresz és ahogy közelgett Malvinka ereiben megfagyott a vér, mert eszébe jutott a tegnapelőtti jelenet. Most talán jobban eluralkodott rajta a félelem, mert ugyan biztonságos körülmények közül, a titkos ablakon át figyelte a nyestet, arra gondolt, hogy Arthur és Hubert miket élhetnek át, mikor vadászni mennek. Nem fogom elengedni őket, – gondolta, de aztán ahogy ugrott a nyest és az ereszcsatorna mellett, ahogy kapaszkodott fel, a körmei meg-megcsúsztak a bádogon és hallatszott, ahogy egyre feljebb és feljebb haladt.

Valaki kopogott. Még egyszer! kettő hosszú, három rövid! kettő hosszú, három rövid – nem lehet más csak Etre – örvendett meg Malvinka. Ha egy kicsit hamarabb jön, felmehetett volna velük a nyestre!

A padláson Arthur és Hubert is hallotta, hogy elindult a nyest a csatornán, mert, az üreges vékony eresz felvitte egészen a hangot a padlásig. De hol jöhet be a padlástérbe – gondolkozott Arthur. A padláson sejtelmes félhomály és ahogy sötétedett, egyre rosszabbul is láttak! Arthurt kezdte kiverni a víz, mert fegyverlámpát nem hoztak fel. Egy-egy galamb fütyülő szárnnyal helyezkedett el a gerendákon és olyan helyekről nyújtogatták a nyakukat, ahová a nyest nem tud feljutni. Úgy látszik, rendszeresen feljár már – sajnálta őket Arthur. Még szemközt, az előbb látta, a nagy tartógerenda alá támasztott vastag faoszlop alatt Hubertet, de már csak sejti, hogy ott van! Hubert is ilyenekre gondolt, mert vele szemben, a tető és a padlás között cserepek mellé telepedett le Arthur, hogy onnan belássa az egész padlást!

Az üvegcserepek adtak némi fényt, de valami borulás jött és ezért lett még sötétebb. Még az előbb az esővízcsatorna felől érkező hangos zajokra egy galamb odébb röppent, de azóta félelmetes csend szállt le a padlásra! Megvan – kiáltott fel magában Arthur. Ott jön be, ahol a galambok is be tudtak szállni. Ebben semmit nem tévedett Arthur, csak arra már nem volt idő, hogy oda üljenek le és most azt sem tudják, merről érkezik! Na, ez a valami! Na, ez a vadászat! Csak Hubert! Csak annak nehogy valami baja legyen!

De olyan nagy volt a csönd, hogy tudta valami történni fog. Valami történni fog! Biztos, hogy itt van és az is lehet, hogy már lát is bennünket!

A huszas FRANCHI dupláját kissé megmarkolta, amikor oldalról egy vakítóan fényes lámpa terítette be az egész padlást. A titkos manóátjáróból érkezett a fény és fel, egy tartó gerendára világított, amely éppen Hubert felett tartotta a szelemeneket! Arról figyelt lefelé, éppen oda, ahol Hubert ült! Hogy honnan jött a fény, egy percig sem érdekelte Arthurt és felkapta a puskáját! A nyest a vakító fényre egy pillanatra megmeredt, de már a lövés, ugrásban érte. Arthur nem tudta, hogy eltalálta, csak az látta, hogy ahogy viszi a lendület ugrik le és még a zuhanásban újra eltalálta…

• Na ebből sem lesz Malvinkának finom úri holmi!
• Etre, soha jobbkor!
• Na, veletek se megyek többet vadászni – morgott Hubert!
• Miért?
• Láttam, hogy jön, csak nekem túl közel volt, várni akartam, hogy arrébb menjen!
• Hubert – szólalt meg apja, Etre – a dúvadnak is meg kell adni az esélyt, de ez a nyest már több volt, mint veszélyes.

És ebben igaza volt apjának. Ez a nyest már elszokott az erdőtől és bekapott a faluba. Nem félt már senkitől és az, hogy megtámadta Malvinkát, nagyon veszélyessé tette. Tudta ezt mind a három, mert a nyest talán az egyik legbátrabb vadász. Nála már csak a rozsomák a veszélyesebb.

• Emlékszel Arthur arra a rozsomákra, amikor az Uralban vadásztunk?
• Hogyne, ha lemegyünk, akkor megkeressük azt a naplót!
• Dehogy keresed! Dehogy keresed! Megfőzzük a krampampulit, ezer éve nem ittam!

A nagy dörrenésre lentről hangok hallatszódtak és a három manó megdermedt! Gyorsan! Bedobták a nyestet a régi étellift aknájába! Majd lent kiszedjük! Azzal bevonszolták. Hárman elbírtak vele és ledobták az aknába, amelynek itt fent volt egy nyílása. A nagy csiga még mindig ott várakozott s ha olajozni kellett, azt innen könnyen megoldották a régiek.

 

• Hubert mássz gyorsan fel a tetőre! Oda a villámhárító mellé és szedj le egy pár cserepet.

A hangok már a lépcsőház felől jöttek.

• Van még egy percünk, mert a létrán még fel kell mászniuk!

Hubert felkapaszkodott és a villámhárító körül pár cserepet leadogatott. Amot,t a fal tövében voltak töröttek is, azokat szétszórták. Etre a kémény kürtőjébe benyúlt és megkormozott egy-kettőt, amikor Arthur megszólalt!

• Olaj!

Etre csak állt, nem értette mit akar a bátyja!

• Gyere, apa! Arthur bácsi Faleveleket olvasott…azt akarta mondani, hogy tűnjünk el, de nyomban!
• Aha…akkor gyerünk, odalent már vár a krampampuli! Malvinka már elkészítette – mondta Etre!
• Ez a Malvinka egy főnyeremény – mondta Arthur és beugráltak a titkos manójáratba.

Ahogy eltűntek, már lámpák fénye vágta a besötétedett padlás poros levegőjét. Többen jöttek fel. A háztetőről lekerült cserepek miatt nagy volt a huzat. A szétszóródott cserepeket meglelték és hamar összetapostak minden nyomot.

• Villám volt!
• Az meglehet, de nem volt eső!
• Nem volt, de gyakoriak a száraz villámok is. De azért különös volt, hogy kétszer is levágott!
• Nem volt az kettő, csak reccsent az ég, aztán meg bevágott ide. Látod, kormosak a cserepek is!
• Csoda, hogy nem gyulladt ki!

Ebben igazuk is lehetett volna, mert különös hely ez itt. Van úgy, hogy derült az ég és levág a villám a földbe. Ki van lyuggatva a legelő, ismerik ezt már a pásztorok régóta. Száraz villám, úgy hívják. Mi több, van olyan is, hogy gömb alakú és lemegy a kéményen is. Akik látták, sosem felejtik el, de azoknak meg nem hiszi el senki, csak maradnak a lyukak, amelyek van úgy, hogy 4-5 méter mélyek. Aztán az idő betemeti és nem marad nyoma semminek. Itt a Sárrétben egyébként sem marad meg az emberen, a nádon kívül semmi…

A három jómadár nagy boldogan érkezett le és hangoskodva toppantak be a lakásba! Jaj! Nagyon boldogok voltak, hiszen Arthur és Etre édestestvérek voltak, Etre meg Hubert édesapja volt és így hárman már régen vadásztak együtt. Malvinkát majd csak az infarktus kerülgette, mikor meglátta, hogy micsoda piszokkal jöttek. Mi több, Etre még csupa korom! Na, megálljatok csak!

• Uraim! Itt nem lesz semmiféle krampampuli, meg selmeci hagyomány, meg mit tudom én, hogy milyen titkos erdészszokások!

A három jómadár kerekszemekkel nézett Malvinkára! Ennek fele sem tréfa, gondolták és jobbnak látták, ha piszkos, rettenetes ruházatukkal valóban kijjebb mennek. Arthur azért, csak próbálkozott.

• Malvinkám! Drága Malvinkám! Hát akkora nyestet lőttünk!
• Ne Malvinkázz itt nekem. Kastélyban vagytok, nem a Bodor-kisházban, vagy mit tudom én, milyen erdészlakban!
• Olaj! Arthurkám! Olaj! – mondja Etre.
• Hogy mondta, kedves Etre? – kérdezi Malvinka.
• Semmi, semmi Malvinka néni, csak azt akarta mondani, hogy minél hamarabb menjenek. Tudod, Faleveleket olvasnak!
• Adok én nektek kultúrát, csak kerüljetek a szemem elé!

A három jómadár pillanatok alatt eltűnt és abszolút igazat adtak Malvinkának! De Arthur csaknem bírt magával!

• Nagy firma ez a Malvinka! Sose gondoltam, hogy újra bulek leszek!

Malvinka kicsit megbánta, hogy kifakadt, de még ez a kezdet volt, hiszen holnap már megérkezik a többi barátja is Arthurnak. Talán jobb lett volna, ha hazamegy egy kicsit, meglátogatja a rokonokat Vásárhelyen, de ahogy viszi a tiszta törülközőket, csak meghallja, hogy megint viccelődik ez az Arthur!

• Arthur te nem bulek vagy, hanem balek! El sem tudom képzelni, hogy lehettél te iskolánk büszkesége! Ha én lettem volna a keresztapád, biztos, hogy megneveltelek volna!
• Malvinka néni, ne haragudj, de te csak keresztanya lehettél volna!
• Sose fogom megérteni ezeket a titkos erdész szokásokat… – sóhajtozott! – Uraim, a krampampuli tálalva!

Ezek gyorsan megmosdottak és bevonultak a krampampulihoz. Régi hagyományokat ápoltak, hiszen valamikor a selmeci erdész, bányász tanulók az étkezésükről maguk gondoskodtak. Megosztottak egymással mindent. Máskülönben ma is szokás, hogy az erdészek, amikor kint dolgoznak, megosztják az ételüket s ha van, aki véletlen nem hoz ételt, annak adnak. Elég mindenkinek a magáéból egy törés, az annyi, hogy jól is lakik.

Mikor köré ültek hárman a tálnak, abba darabolt fügét, datolyát és mazsolát, diót, aszalt szilvát és szentjánoskenyeret tettek.

• Nincs több szilvánk?
• Van, de holnapra is kell: A többit meg a nyestnek tettem ki..
• Miket nem tudsz Malvinka!
• Mondtam, hogy bulek vagy Arthur! – neveti ki Etre, de Hubert is kacagja.

Végtére is már mind a hárman firmák is voltak, meg már filiszterek, hiszen végeztek, de akinek keresztapja van, az az örökre megmarad buleknek és ez így megy, míg világ a világ.

• Na, mit nem adtam volna, ha nekem az egyetemen keresztanyám van – mondta Arthur bácsi.
• Látod Arthurkám, egyszer minden kívánságod teljesül, – veregette meg a vállát öccse, Etre.

A tálra egy rácsot tettek, arra egy kúpos cukrot, amit még Nagyváradról hoztak, mikor a télen bent járt Arthur és Malvinka. Arra egy kevés rumot öntöttek, de csak keveset, hogy majd Hubert is tudjon belőle inni! Mikor ezzel megvoltak akkor meggyújtották. Nem kellett nagyon aggódni, mert a szesz mind szépen ellángolt. Mire ez szépen leégett, Malvinka hozott nekik forralt bort, de rákacsintott Hubertre, mert Malvinka addig forralta a tűzön, hogy abba már egy kanálnyi, annyi bor nem volt és hozta a forró teát is. Csavart bele még citromot és egy narancsot is.

• Jaj, de ügyes vagy, drága Malvinkám!

Arthur felállt és megölelgette Malvinkát, nem is haragudott rá egy percig sem, de azért Malvinka tudta, hogy Arthur egy igazi úriember és ha lehet is vele viccelődni, akkor is csak így, maguk között szabad.

• Jó szórakozást, a kártyákat ide kihoztam. Holnapig ne rontsátok el a lakást, maradjatok idekint.

Arthur, Etre és Hubert egyáltalán nem bánta, hogy a konyhában maradnak, mert a nagy tölgyfaasztalon nagyon jót lehetett kártyázni és egyébként is itt, minden volt. Hubert folyamatosan töltögette a puncsos poharakat, szelte a kenyeret, a sonkát, de volt már szarvas szalámijuk is. Jól éltek, gondjuk nem volt a világra és annyiszor elmesélték, hogyan lőtte le Arthur kétszer is a nyestet, ami megtámadta Malvinkát, hogy másnap Malvinka nem volt hajlandó még egyszer végighallgatni. Sok teendőjük volt még, hiszen hamarosan megjönnek a régi jó barátok, a régi öreg erdész cimborák…

 

Március 15-én folytatjuk…

Dr. Szilágyi Bay Péter