Hubert egyedül volt a plébánián. Csendes őszi nap volt, délután, közvetlenül ebéd után indultak Öreghegybe, hogy felszenteljék azt a kettős keresztet, amelyet a kiskundorozsmai vadászok Szent Hubertusz tiszteletére állítottak. Derült, csendes igazi őszi idő volt, de a levegőben már benne volt a változás. A hatalmas törökmogyorók, amelyek a plébániával éppen szemközt álló templom körül álltak pedig ragyogóan sárgállottak, miközben a szomszédos Fehér-tóra megérkezett darvak szomorú krúgatásától volt hangos a táj.

Gyenese Emese: Szent Hubertusz kereszt Öreghegyben

A könyvtárban nagyon sokféle lexikon, régi és Hubert előtt teljesen ismeretlen könyvek sorakoztak. Ferdinánd meghagyta, hogy bármikor meglátogathatja a könyvtárszobát s bár igen rendkedvelő volt, de nem tette hozzá, hogy mindent rendben a helyére vissza kell tenni. Valamikor régen, mikor még élt a gróf, járt már a geszti Tiszafészekben s tudta, hogy hatalmas mennyiségű könyvet őriztek ott is, illetve Arthurnak és Malvinkának is tekintélyes könyvtára van, ezért biztos volt benne, ha valaki megnevelte Hubertet, akkor a nagynénje Malvinka biztosan megtette.

Persze Hubert minden után nagyon érdeklődött, de rendre úgy csűrte-csavarta, hogy mindig valahogy benne legyen a vadászat. Kereste, kutatta és a szabadidejét ezzel töltötte. Tetszett is ez Ferdinándnak és hozzá kell tenni, hogy Harkányban, a rendkívül illedelmesen viselkedő Hubertet és azt az asztaltársaságot, ahol Ferdinánd a papmanó is helyet kapott, azért sokan megnézték. Valter és Arthur persze egy-egy jelenség volt és mivel szakmai hírük messze ismert, azok is ismerték az erdész manókat, akik nem vadásztak. Valter felesége, Emerencia a Harkányi Gyógyfürdő manódoktornője, míg Malvinka a grófok manódoktornője volt. Hubert a manók között is meglehetősen magas és sudár volt. Ez alapvetően felkeltette az érdeklődést, de Georgina nagy, loknis haja, igazán visszafogott, udvarias előkelő stílusa, amely egyáltalán nem volt hivalkodó, kiváltotta a fogadás vendégei között az elismerést. Mindezeken felül pedig Ferdinánd papmanó, lenyűgöző ünnepi reverendája, tájékozottsága és rendkívül visszafogott, de barátságos beszélgető partnere volt mindenkinek. Ekkor bőven volt alkalma megfigyelni Ferdinándnak Hubertet és bizony az első személyes találkozás is meggyőzhette Ferdinándot.

Híre ment ugyanis, hogy becsületes és tisztességes vadász, hogy mindig segít a gyengéknek az elesetteknek, no és legendás sakálvadász is. Nem retten meg a legfélelmetesebb ragadozótól sem és ha teheti, utánunk megy. Olyan bátor volt, hogy a legsűrűbb nádasokba is bemerészkedett. Féltette is emiatt eleget bácsikája Arthur, s persze Malvinka. Ám sok vadászatra már régóta egyedül jár. Becsületes, tisztességes manónak ismerték meg s mi több nemcsak dolgozni, hanem tanulni is szeretett. Erdész maga is, de jobban a vadászat kötötte le és persze olvasni, azt nagyon szeretett.

Ferdinánd a nagyon nagy csendre lett figyelmes. Ha valaki, ő bizonyosan tudja, mit jelent a csend. Hogy mit jelent a várakozás? Hogy mit jelent üzenetre várni? Hogy mit jelent hinni akkor is, amikor úgy érezheti az ember, bocsánat manó, hogy körülötte olyan hatalmas a világ, hogy szinte eltörpül benne. De minden reggel, amikor felébredt, akkor felnézett az 52 méteres hatalmas templom tornyára. Reményt jelentett számára és a templom oly régóta áll azon a dombon, oly sok embernek jelentett valamit, vagy éppen mindent, hogy mindig erőt merített belőle.

De most ez a csend! Ez a csend? Hiszen olyan csend van, mint vasárnap az iskolában. Kereste Hubertet a konyhában, kereste a szobájában. Kipillantott az udvarra, látta, hogy a bakancsa, szépen a bejárat mellett, már szépen kitakarítva várja az indulást. A kalap és a kabát is a fogason lóg. Hubert a világért nem piszkolta volna össze a csodaszép padlót. Hol lehet ez a Hubert? – gondolkozott el Ferdinánd, amikor a könyvtárszoba ajtaját megpillantotta, hiszen éppen egy résnyire nyitva volt! No, ide is benézünk – -gondolta Ferdinánd. Aztán csendesen benyitott, mert nem volt szokás a plébánián a hangoskodás és bizony a sok tanulásban akár meg is szunnyadhatott Hubert! – gondolta. Mikor kinyitotta az ajtót, akkor látta, hogy egy lexikon, a Katolikus Nagy Lexikon van Hubert előtt. Érdekelte, hogy vajon mit olvashat, de a világért sem akarta zavarni. Éppen meg akart szólalni, amikor?

• Szervusz, kedves Ferdinánd – üdvözölte Hubert – Nézd, mit találtam!

Ferdinánd pontosan tudta, hogy mit talált Hubert, de nem akarta elvenni az örömét, hogy olvas, hogy forgatja a könyvet. Mennyi titok, mennyi érdekes adat, történet rejtőzik a könyvekben s Ferdinánd jól tudta, hogy Szeged, mindig fontos bázisa volt az egyháznak. Még a török idejében is megmaradhattak a ferencesek és a Tisza-parti város fogadalmait előbb vagy utóbb betartotta. Szokásai, hiedelmei összemosódtak és Bálint Sándor gyűjtése szerint így maradhatott fenn az a Szent Hubertusz napi szokás, hogy aki Szent Hubertusz tiszteletére, Szent Hubertusz napján nem megy vadászni, annak egész évben nem lesz szerencséje. Ferdinánd nagyot sóhajtott és kedvesen szólt Huberthez.

• Hubert! Hubertkém! Olvass nyugodtan, de délután kettő órakor már Öreghegyben kell lennünk.

A vadászház lent a rétben feküdt és Ferdinánd kérte kis vendégét, hogy igyekezzenek, mert hamarosan indulni kell.

A manólakás titkos ajtaján, hipp, hopp a templom előtt találták magukat és Hubert csakhamar patkókopogásra lett figyelmes, amikor az iskola felől, a cukrászda irányából egyszer csak feltűnt egy pej és egy nagy szürke ló. Szépen felszerszámozva, a szíjak, a kötőfékek feketék voltak, a csatok pedig úgy ragyogtak, mint a csillagok. A lovak lába szépen lemosva s úgy fenntartotta a két ló a fejét, hogy büszkébben nem vitték volna Kilenclyukú hídon se a fogatot. A bakon a fogatos, fekete köténnyel, ragyogó szép ostorral, fekete kalappal, hófehér ingben ült. Amikor meglátta a fogatos égszínkék szemét, akkor ismerte meg, hogy: a Róka az!

Barátságosan, szinte beszélt a lovaihoz és a templom előtt várakozó atya előtt megállította a lovakat. Pár szót váltottak és az atya a szép, tiszta, kikészített takarókra ült, amikor is Ferdinánd bíztatta Hubertet!

• Hubertkém! Most! Gyorsan felugrani! – Meg sem mert szólalni Hubert, mert amikor meglátta jobb oldalra befogott pej ló, annak, úgy kimeredt a szeme, hogy még a füle is felé fordult!

Mikor az atya elhelyezkedett, megigazította a reverendáját és előre hajolva azt látta, hogy egy csodaszép zöld ruhába öltözött, hegyesfülű manó ugrik fel, mögötte meg kis barátja, Ferdinánd. De olyan fürgén, hogy maga is elcsodálkozott rajta!

Hubert nem is tudott hirtelen mit tenni, csak ijedtében illedelmesen köszönt!

• Áldás! Békesség! – mondta szerényen, de már bújt is el.

Aztán ugrott Ferdinánd papmanó is, aki az atyát már rendesen, ahogy Szegeden szokás köszöntötte:

• Dícsértessék a Jézus Krisztus! – mondta. Az atya nagyon ritkán lepődött meg ennyire.. Hozzászokott, hogy mindenkit ismer, de ez a református köszönés, igen meglepte!

Róka, hirtelen hátrafordul és megszólal!

• Dícsértessék kedves Atyám, ne haragudj meg…
• Dícsértessék Józsikám, dícsértessék! – és lenézett Ferdinándra és enyhén mosolyra húzódott a szája – Ha gondolod, Józsikám, mehetünk is!

Úgy lesz atyám s egy-két szó elég volt, hogy a két ló, mint a könnyű selymet lendítse meg a kocsit, de odafent sem a fogaton, sem a bakon ülve, ezt nem érezte senki.

A két ló patkói szépen szóltak a főutcán és Róka nagy tisztességnek vette, hogy az atya elfogadta a felkérést és most együtt mennek Öreghegyi Vadászházba és aztán ahogy megkerülték a templomot, Kiskunhalasnak fordultak.

• Régi utak ezek itt, Józsikám – mondta.
• Atyám, ha ezek mesélni tudnának! – mondta Róka.

S mivel régóta ismerték egymást, van az úgy, hogy meg sem szólalnak egymás között. A délután ragyogó napsütése kellemes, kora őszi időket hozott így, Szent Hubertusz napjára. A nagy templomdomb másik útján Majsa felé visz az út. A templommal szemközt a plébánia áll és közvetlen közelében az Orczy István Általános Iskola. A kis téren túl, a könyvtár hatalmas kapuja, magas ablakai várták az olvasókat, de most nem volt erre idő.

Az út lefelé kanyarog a templomtól s előbb a híres STOP cukrászda, a piactér, majd a széksósi út kanyarogva vezette ki Rókát, az atyát, Ferdinándot és persze Hubertet Dorozsmáról. A két manó talált egy kis ablakot a fogat hátsó ülése alatt. Összehajtogattak egy pokrócot és arra ülve nézték a távolodó templomtornyot, amely akárhogy kanyargott az út, előbb-utóbb, mindenhonnan látszódott.

• Hogy lehet ez Ferdinánd?
• Hubertkém, a régi öregek tudták, hova kell a templomot felépíteni.

És valóban, amerre kanyargott a kocsi, előbb vagy utóbb feltűnt a templom mögöttük. Régi házak, kifolyóskút és egy olyan hatalmas tölgy magasodott az ég felé a Széksósi úton, hogy a korát Ferdinánd sem tudta megmondani.

Ahogy elhagyták a dorozsmai helységtáblát, az út nádasok között vezetett és a kanyarban kőkeresztet pillantott meg Hubert. No, ezt majd közelebbről is megnézem. A bakon, az ülésen és az ülés alatt a két manó sem szólt semmit. A jó volt az idő, a Fehér-tón telelő darukkal volt tele a határ és a nádas, – fel a reptér felé, a lőszerraktárnak és innen fel Hosszúhátig, – háborítatlan élőhelye volt minden élőnek. Hubert szemügyre vette, de igazán akkor csodálkozott el rajta, amikor az autópálya felüljárójáról tekintett le. Onnan lehetett belátni, hogy milyen magasra építkezett Kiskundorozsma és itt lent, mekkora vizes élőhelyek nádasok, vízjárta, mocsaras nádi világ húzódik Dorozsma körül, amelyekre szántók, fent Hosszúháton meg lucernások futottak le. Az eke minden évben közelebb-közelebb jár, de aztán jönnek vizesebb évek és ahol az eke kiforgatta a nádat, néha már egy esztendő alatt újra fakad.

A Kiskunhalasra vezető úton balról Subasa, majd jobbról Öreghegy következett – arra megyünk mi is Hubertkám!

Öreghegy régi gyümölcsöskertje volt a Dorozsmának és mielőtt befordulnánk, előbb a Sia-patak hídjára kell felkapaszkodni. Onnan aztán, mindig csak jobbra tartva, egyszer csak az erdőben, sorompó mögött feltűnik a vadászház. A fehér ház udvarára, négy nagy, tiszta ablaka néz, majd derékszögben a másik épület, ahonnan egy csillogó fekete szemű, szatymazi ember lép ki!

Ahogy bekanyarodik a fogat a vadászház elé és egyre jobban haladnak a rét felé, feltűnik a nagy kettős kereszt.

Gyenese Emese: Szent Hubertusz kereszt Öreghegyben

Mindenki Rókát és az atyát köszönti és ezt kihasználva Ferdinánd, a baloldali lépcsőn leugrik, nyomában Huberttel, aztán a vadászház melletti bokor felé lépnek, amely alatt egy jó kis pad várja már őket. Szépen el is helyezkednek, amikor egy nagy bajor hegyi véreb szimatol feléjük. Hubert már látott egy-két vérebet és ennek a pofáján látta, hogy kemény, harcokban edzett, középkorú kutya. Kemény tekintete, miután felvette az új jövevény szagát, Hubertre meredt. Aztán kinyitotta a pofáját és hagyta, hogy Ferdinánd megsimogassa. Jó, ha állva akkora volt Ferdinánd, mint a kutya ülve. Illett Hubertnek is bemutatkozni, hiszen Lump úr mégiscsak a vadászház vérebe volt. Akárhogy is vesszük, sok mindent tudott arról, hogy mi történik Öreghegyben és a vadászház körül. Sok ember volt már az udvaron. A helyi vadászok és a legjobb barátaik is itt voltak. A forgatagban egyszer csak egy magas, szigorú tekintetű ember figyelt feléjük. A vadőr látta, hogy a kutya a bokorban szaglálódik, de mivel az lefeküdt, úgy volt vele, hogy nem viszi be a vadászház melletti tanyába, maradjon akkor.

Voltak ott Szerbiából, Szlovákiából és még Franciaországból is. Sok féle szó hallatszódott el hozzájuk, de itt sem voltak hangosak, sőt kifejezetten ügyeltek is erre, mert közöttük volt a plébános is. Aztán egyszer csak felgyulladtak a tüzek és kürtszó úszott el a fák alatti réten. Régi dolgok ezek és valami megmozdult az emberekben. Aztán a Róka megszólalt és kiállt az emberek elé. Nem ijedt meg… Hubert a bokor alatt megszólalt.

• Ferdinánd! Ki ez az ember?
• Kedves Hubertkém – mondta csendesen – ő az elnök!

Hubert megdöbbent és jól szemügyre vette az elnököt, a Rókát. Szépen, csendesen és kimérten beszélt, de jólesően és egyáltalán nem úgy, hogy ő az elnök, hanem úgy, hogy erre felkérték és ő mindenkit képvisel egytől, egyig. Érződött a szavaiban, hogy amit mond, azt komolyan is gondolja. Hubert csak tovább fülelt:

• Erre a Hubertusz keresztre régóta várunk. Régóta szerettük volna, hogy álljon Szent Hubertusz tiszteletére egy, itt, az Öreghegyi Vadászház udvarán. Elhatározásunkat komolyan vettem és az oszlopot egy szívós, akácfa adta. A szívem egy darabkáját Somogyországban hagytam, Somogysárdon ezért onnan hoztam az egyik kereszt fáját. Míg a másikat Ditróból, sok évvel ezelőtt, amely számunkra Erdélyt és Székelyföldet szimbolizálja, hogy összetartozásunk sziklaszilárd. Ez a mi hitvallásunk: a kitartás és a becsület.

Nagyon nagy szavak voltak és olyan csend fogadta az elnök beszédét, hogy csak a tűz pattogását lehetett hallani. Sokan voltak az udvaron, sokan jöttek messzi vidékekről, de úgy látszik, hogy a vadászat, Szent Hubertusz tisztelete mindannyiónkat összeköt. Az atya tisztességgel hallgatta az elnököt s láthatta, hogy az elhatározás sok éve született meg a szívekben. Látszódott az arcán, hogy hitt az emberekben és felszentelte a keresztet, amely azóta is ott áll az Öreghegyi Vadászház udvarán.

Rendre megemlékeznek Szent Hubertuszról és ezen a napon vehetik át trófeáikat a vadászok, vadászvendégek Dorozsmán. Ez is olyan régi hagyomány, mint hogy a szegedi öreg polgárok úgy tartják, hogy Szent Hubertusz tiszteletére, Szent Hubertusz napján ki kell menni vadászni…

A keresztszentelés után kürtök harsantak s ahogy a tüzek meg-megroskadtak s ahogy a parazsak izzani kezdtek, az őszi alkonyatban lassan-lassan egy-egy autó is elindult.

A fogat is előállt, az atya és Ferdinánd is fent ült már, amikor Hubert kalapját meglengette a ház sarkánál egy tekintélyes kőris lábánál! Ferdinánd és még az atya is köszönt a fiatal Hubertnek – nagy tisztesség gondolta Hubert s már a sorompónál fordultak, amikor Hubert látta, hogy Róka mellé ült Ferdinánd és kissé hátra fordulva, hogy az atyát is lássa, beszélgetni kezdtek. Ej, de vajon miről beszélhettek? De arra, hogy azt megtudja esélyes sem volt Hubertnek, ezért nem is emésztette magát. Vállára vette a kis .410-est és azon ügyeskedett, hogy valahogy ellépjen a vadászháztól. A Sia-patak hídja után, úgy látta a benti térképen, hogy lejjebb van egy másik híd is, ott akart átlépni és úgy gondolta, hogy hátha a vízen lát egy-egy récét. De jó volna egy-kettőt elejteni. Tegnap is vadászni akart, de az a kutya! Ottokár, vagy ki!

A vadászház konyháját megkerülve, a góré alól lesett ki. Parkolt még ott is egy két, autó, de azoktól nem félt és gyorsan a rét szélfái mellett volt. Kinézett, jobbra és balra. Nem látott senkit s a rét füveit kerülgetve, úgy döntött, hogy átvág a réten. Egészen jól haladt és nem vette észre senki, csak a konyhából nézett ki az a magas, szatymazi, fekete szemű ember és megjegyezte: úgy lehet, hogy valami átváltott a réten. A vadőr is elengedte a füle mellett, csak az volt a helyzet, hogy sokszor úgy csinált, mintha nem hallotta volna a dolgokat, csak később nézett sarkára…

A rét valóban igen nagy volt és kapkodni a kellett Hubertnek a lábát, hogy átérjen. Vagy kétszer akkora volt, mint a Vass Sándor hídjától a Fehér hídig az út, lent Peszere-pusztán, Hubert házánál. Aztán elért egy kis pici dombocskát, inkább partoldal volt az…

Onnan bokrok, csenevész fácskák jöttek vele szemben, aztán egyszer csak szépen fehérre meszelt kőkerítést pillantott meg. Aha! Ez lesz a régi híd!

Hubert nem tévedett, mert elérte a régi hidat, amely most is szépen rendben volt. Mögötte volt egy régi meder és egy régi híd maradványa is és Hubert nem tudta, hogy a Sia egy új mederben kanyarog, de nem sokkal messzebb. A meder itt egyenesebb és érdekes, hogy a víz az új mederbe mindenféle vízinövénymagot hozott s ha nem is rögtön, de az új parton is megerősödött a gyékény, tavasszal pedig sárga vízililiomok virítottak. A vize a Fehér-tóról jött, az meg a távolban kanyargó Tiszából. Egészen különleges élőhely volt. Hubert a gát oldalában helyezkedett el. Várta az esti húzást, mert szeretett volna egy-két récét lőni. Várakozása és türelme csakhamar kifizetődött, mert mikor felgyúltak Kiskundorozsma fényei és amikor a darvak is lassan elfogytak, akkor fütyülő szárnyakra lett figyelmes. Úgy húztak el felette a vadkacsák, a rucák, ahogy ők szokták hívni Biharban, hogy csak kapkodta a fejét. Talán gyorsabbak, nem tudom – -gondolta Hubert, de ügyelt rá, hogy a következő récékre már felkapja a puskáját!

Az első lövésre nem, majd csak a második lövésre billent meg s messze a vetésre esett. Megtörte a puskáját, kivette a kilőtt hüvelyeket és újakat helyezett be és elindult a récéért…

Gyenese Emese: Szent Hubertusz kereszt Öreghegyben

A vadászháznál eközben az egyik autócsomagtér fedele nyitva volt és hátul a nagy kombi pokrócán egy barnaszínű vizsla kapta fel a lövésre a fejét. Kinézett a kocsiból és nem tudta, hogy mi tévő legyen? A vadászok a vadászházban beszélgettek. Senki nincs itt! Elmentek? Nélkülem? Vadászni! – gondolta a fiatal kutya és mint akit puskából lőttek ki, úgy ugrott ki a kocsiból. Átugrott a fák között és a réten egyszer csak egy érdekes, de új szagot kapott fel s már tudta, hogy az a valami lehet, ami tegnap lóvá tette!

Hubert eközben már a második kacsáját gyűjtötte be, amikor újra töltött. Öt kacsa ereszkedett felé és már kezdett formába jönni, amikor először a távolabbi, majd a közelebbi récére célzott. A harmadik récéje nagyot puffant a híd oldalában és ment érte. Azt viszont nem tudta, hogy veszi ki a vízből a negyedik récéjét.

Jaj!! – sajnálta rettenetesen, de mély is volt a víz, hideg is volt. Felette egyszer csak megjelent a tegnap esti kölyökvizsla, amelyik éppen most rugaszkodott el a vadászháztól! A vizsla, ahogy megpillantotta a manót, lent a partszélben, mozdulatlanná vált. Persze a nagy trappolásra a manó is felnézett.

Újfent kellemetlen és kényes helyzetbe került! Már megint! Sok ez nekem. Egyszerűen nem tudott mit tenni:

• Eredj, hozd! – intett a víz felé! Nem tudta, mitévő legyen s bízott benne, hogy a jólképzett vizsla szót fogad.

Nem tévedett. A szertelen vizslakölyök felé rohanva, még a partról elugrott és olyan csobbanással landolt a vízbe, hogy a felcsapódó hullámok kis híján Hubertet is elérték. Szóhoz sem tudott jutni, de a kutya hideg vízben szépen ráfordult a rucára és egy határozott mozdulattal ráfogott. Huber tudta, hogy mi következik és teljes erejéből elindult, hogy a gát tetejére érjen. Tudta, ha kutya kijön a vízből, mellette rázza le a vizet a szőréről. Nem is tévedett, csak a gát tetején volt már helye, hogy arrébb ugorjon.

Még örülni sem tudott a harmadik rucának, mert azt igyekezett kipeccőzni a vízből, amikor megjött Ottokár. Bizony, a kutya nem más volt, mint a tegnap esti kölyökvizsla. Eljött az idő: ezt a kiskutyát is meg kell ismerni.

A szertelen kölyök büszkén vitte a manónak a rucát és letette elé, majd szépen a hátsó lábait maga alá véve, az első lábait is kinyújtva, lefeküdt a manó elé…

Úgy nézték egymást és Hubertnek nagyon tetszett a jó orrú, bátor, barna színű német vizsla, aki nevét a cseh királyról kapta. Ottokár még soha nem látott manót, de pontosan olyan szaga volt, mint a vadászoknak és pontosan annak is olyan valami volt a kezében, mint az embereknek. Ha rámutatnak azzal valamire és durran, akkor leesik a madár. Persze, sokszor nem találják meg, de ő mindig meg tudja keresni – mondta a manónak!

Mikor ott beszélgetnek, egyszer csak a távolból síp hangját hallották meg. A kutya felkapta a fejét és Hubert is tudta, hogy a kutyát keresik! Vidd el ezt! Akkor nem lesz semmi baj…

Hubert a három récével ott maradt s a kutya úgy eltűnt az éjszakában, hogy csak egy villanás volt. A sötétbarna német vizsla alig vált a sötétségtől. Tudta ezt a kutya is és kihasználta ezt az adottságát. Szájában a récével szinte úszott a Nagyszék hatalmas nagy rétjén. Szinte repült. Alig múlt egyéves és a füle lobogott utána. Újra szólt a síp és minden erejét összeszedve, még jobban rohant át a vadászház felé…

• Le kellett volna csukni a kocsiajtót, de eddig sose ment el – mondta egy magas vadász
• Előkerült az, nem megy el a vadászháztól – mondta a fekete szemű szatymazi vadász. Valahogy mindig megtalálta, hogy mondjon valami bíztatót is, de látszott rajta, hogy sajnálja a kutyát. Csak el ne vesszen már, kár lenne érte – gondolta.

Felelőtlenség is volt magára hagyni a vizslát, de nem szokták itt lekötni a kutyákat. A vizsla nem való láncra. Csak hát nincs meg a kutya.

Még egyszer tett egy próbát, de mire megfújta volna, a kölyökvizsla teljes erőből megérkezett és gazdáját csaknem fellökte, a szájában a kacsával.

• Na, hát kutya lesz ebből! – mondta valaki.
• Csak, ne az lenne a gazdája! – ugratták már a vadászbarátjukat, hiszen mindenki örült, hogy megkerült a vizsla.

De honnan szerezte a récét? Úgy lehet, mondta valaki, hogy tegnap az a kacsa csak meglett, amire rálőttünk. Találgattak, hiszen mégiscsak egy kacsával került meg a kutya. Csak a vadőr gondolkozott el, hogy a kacsa még meleg s a lövésnyomok olyan frissek, hogy azokat nem régen tehették, de nem szólt semmit.

Valahogy ezen a napon minden kicsit furcsa volt. Lump úr a bokrok alatt heveredett le, a szatymazi barátjuk valamit látott a réten, most meg az Ottokár hoz egy kacsát, ami még ráadásul vizes is. Valami nem stimmel a területen, valami nagyon nem stimmel, de Szent Hubertusz napja volt és a felszentelt kereszt, a megemlékezéshez most nem illett, az, hogy kérdéseket tegyünk fel. Holnapután indul az első társasvadászat, majd kibogozzuk ezt – gondolta és rakott még egy rönköt az udvaron izzó parázsra.

A távolban ekkor már Hubert úton volt, de az izzó zsarátnok olyan parazsat, szikrát lökött az éjszakába, hogy az messzire bevilágította a rétet és a megemlékezés fényére, a tűz fölé magasodó Szent Hubertusz keresztre, sokáig emlékezni fog Hubert, mert a Sia-patak gátjáról mindent látott….

November 23-án folytatjuk!

Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter

Illusztrálta: Gyenese Emese