Nagyon nehezen csendesedett el a kastély. Miután megérkeztek Sófalváról a rég nem látott barátok, a sómanók kompániája – rögtön a terített asztal mellé ültek. Malvinka ugyancsak bízott benne, hogy nem tartanak ki sokáig, hátha fáradtak lesznek. Ám a nagy utazás, a rég nem látott barátok miatt, se az sófalviaknak, se pedig a kastélylakóknak nem akaródzott lefeküdni. Mi mást csináltak volna, mint daloltak. Mikor a sófalviak kifogytak, Arthur zendített rá, mikor meg Arthurék csendesedtek el, akkor meg azok kontráztak: hogy nem úgy van az, tudunk még mi mást is! Elég az hozzá, hogy Malvinka egyszer félálomban még hallotta: “Hál’ istennek, megfordult a világ, zöld ablakban, piros-fehér virág”, majd jött Csaba királyfi. Azután minden bizonnyal a csillagösvényre lépett az összes, mert egy-egy horkolást leszámítva azért csak elcsendesedett a kastély.

Malvinka a fekete rigó trillázására ébredt. A zsalugáteres ablakok között besurrant a fény és a hófehér, csipkés függönyön, ahogy megtört a hajnali napsugár, az egész szobát bearanyozta. Varázslatos tavaszi reggel fogadta és olyan nagy csend honolt a kastélyban, hogy Malvinka nyugodalmában egy hatalmasat sóhajtott és a paplanra, kívülre rátette a kezét. Nézte a fényeket, amik a zsalugáteren átszüremkedve, csíkokat vetettek a falra. Kicsit hallgatódzott, de különös csend volt az egész kastélyban. Talán egy kis szöszmötölést mintha hallott volna, de úgy volt vele, hogy biztos Ottokár lehet. Mire ráeszmélt, hogy a kutya bizonyosan nem lehet itt, akkor jött rá, hogy ezek bizony nem mentek el hajnalban szalonkázni, mert az ablaküvegeket is megrengette a basszus-bariton összhangzat: „Gábor Áron rézágyúja fel van virágozva….”!

• Drága Jóistenem! – mondta szinte kétségbeesve az ágyában, de akkorra már rázendített a többi is, hiszen március 15-ére ébredtek s azt méltó módon meg kell ünnepelni.
• Ezek tévedésben vannak! Az én konyhám nem a Pilvax kávéház!!

Ránéz az órájára, a nagy felhúzós faliórára, az még a hatot se ütötte el.

• Ennyit a hétórás reggeliről… – sóhajtott.

Kint a konyhában, már a harmadik Kossuth nótát kezdték, amiben már Arthur is éppen olyan elánnal énekelt, mint a többi, mert tisztában volt vele, hogy Gábor Áron rézágyúja után, hamarosan az ő nyakában is virágok lesznek s ha már lúd, akkor legyen kövér. A sófalvaiakat bizonyosan nem fogja elcsendesíteni és inkább ő is énekel. Részben nekik is igazuk volt, de az biztos, hogy azok nem állították vissza az órát! Malvinkáék meg újfent eltévesztettek nekik szólni, hogy itt Geszten, Sófalvához képest, egy órával később van.

Na, a sófalvaiak meg úgy voltak véle, hogy ők bizonyosan nem késnek el a reggeliről, meg különben is őket aztán ne ébresztgesse senki, mert nem aludni jöttek, hanem vadászni!

• Arthurkám! Pihenni tudunk mi otthon is! – mondja egy igen magas, szikár, nagy bajuszú.
• Ha az asszony hagy! – teszi hozzá a másik!

Na, kipukkant mindegyik. Harsány kacagás, mikor Malvinka mindet leülteti, mert reggelizni kell!

Sokat nem kellett készülni Malvinkának, mert a kamrában minden előkészítve várta. Ilyenkor Arthurra egyáltalán nem lehetett számítani, de Hubert sokat segített. Hiszen gyorsan kiderült, hogy a sófalviak egy órával hamarabb keltek, de már a nagy bögrékben kiöntötték a teákat s a pirítósok pillanatok alatt megbarnultak. Geszten szokás volt régen is és ma is, hogy ilyentájt sütnek a tükörtojás mellé, füstölt szalonnát, kolbászt. Kóstolóként megvágták a kuláréba töltött szalámit, meg hagyott Malvinka egy füstölt disznósajtot is, ami egy kicsit csípősre sikeredett. De ették azért! A sófalviak szeretik a fejes, hordós káposztát, azt most széles csíkokra vágva kínálták. Volt ott aztán vadvirágos pusztai méz, sárgabarack lekvár, ami azért mégiscsak valami, mert mostanában gyakran lefagy, meg Erdélyben a magasabb részeken meg sem terem. Arthur kapott meggylekvárt, amit azért a többi is megkóstolt, mert hát meg kell azt is. Arthur mindig is kicsit urizált és mondja is neki Mihály barátja: nagyon főúri lettél, firma! Persze sok szó nem esik, mind elcsendesedett. Ettek, reggeliztek szépen.

Kinek, kinek saját bicskája van, attól nehezen válik meg s a kitett késeket nem igen használják. Ebben természetesen Arthur volt a ludas, mert a sófalviak nagyon tudnak ám viselkedni, de úgy voltak vele, ha Arthurnak lehet, sőt még mondta is, akkor legyen úgy, hát igazából nem akarják ők megsérteni a háziakat és nem is fogják.

Malvinka nézte őket. Szépen, komótosan reggelizett mind. Takarosan megfésülködve, megberetválkozva, szép fehér ingben volt mindegyik. Élére vasalva, úgy vették elő a hosszú út után is az ünnepi ingeket, mintha éppen most vasalták volna ki. Na, ezeket sem ők hajtogatták össze! – mosolyodott el magában és a nagy pultra nézett, mert hát nem jöttek üres kézzel az biztos. Szépen csomagolt, címeres erdélyi só, darabos is, tört is, aztán fenyőszirup, fakanalak, egyik szebb, mint a másik. Aztán ott volt egy szépen hímzett terítő, Arthurnak egy nagy erdélyi, faragott térkép, amiben az összes régi vármegyét mind kifaragták. A főbb nagyvárosok neveit meg, mélyen belevésték a keményfába. Olyan tölgylapot vágattak a gatterossal, hogy egész Erdély úgy ráfért: még a városok nevei is akkora betűkkel voltak ráírva, hogy az is el tudja olvasni, akinek szemüveg kell!

• Látja Malvinka? Az ott az 1000 éves határ! – mutat a térképre a legidősebb!

Aztán csend. Ropogtatják a szalonnabőrét, mert azt szépen, meg lehet ropogtatni!

• Ezt a disznót ki perzselte? – szólal meg az egyik.
• Ki perzselte volna? Hát én perzseltem. – mondja Arthur.
• Erőst jó.
• Na, akkor legközelebb elhívlak benneteket a disznóvágásra, hogy megtanuljátok ti is – viccelődött Arthur, amire az addig csendben, a tányérjukat nézők mind felkacagott egyszerre.
• Előbb kell ahhoz neked felkelni, Arthur!
• Az biztos. Legalább egy órával – emeli fel az ujját a magasba.

Kétséget kizáróan ezek mind bemennek a faluba az ünnepségre. Azért is vannak felöltözve, hiszen március 15-e van.

A sófalvi férfiak viselete ingből, mellényből, harisnyából, zekéből, kalapból és csizmából áll. A férfi inge len vagy kendervászonból készült. Nadrágja, amit harisnyának mondanak, ványolt nyersfehér gyapjúszövet. Erre került a fekete zsinórozás. Télen durva posztóból készült zekét hordtak, melyeket szintén zsinóroztak A székely harisnyához zsinórszegésű, félkemény szárú fekete csizma illik és sima kézelős, csukott gallérú hófehér vászon- vagy gyolcsing. Az ingre fekete mellényt öltenek. Szokásos főrevaló télen, a betúrt tetejű, fekete báránybőr sapka.

A fekete bársony díszítésű ünnepi zekéken virított a kokárda, de nem ám kicsi, hanem igen, igen nagyok, hogy lássa mindenki, hogy a március 15-e kinek fontos. Arthur és Hubert is zsinóros fekete Bocskait öltött, kopogtak a ragyogóra fényesített fekete bőrcsizmák. Malvinkának megmelegedett a szíve, ahogy a gangos, ünneplőbe öltözött csapatra nézett.

• Na, ti márciusi ifjak!! Nem hoztok szégyent ránk a faluban.

Így vonultak aztán el mindannyian a templomba az ünnepi istentiszteletre. Nem hangoskodtak, de rendesen kihúzva magukat. Szépen, nem sietve, de azért tempósan eltűntek a falu felé vezető keskeny járdán.

A kastély most már valóban elcsendesedett. Malvinka kisepregetett, aztán kiszellőztetett. Sok dolga nem volt, mert ezek a sófalviak igen takaros, rendes népek és a szobáikban minden éppen úgy beágyaztak, mint ahogy az este megjöttek. Szemét, piszok nem volt sehol, arra nagyon ügyeltek. Legelébb a fácánokat tette oda főni, de nem igen ment el mellőle, amíg az fel nem főtt, mert azt csak azután lehet magára hagyni, mikor gyöngyözni kezd. Azután egy ceruzányi lángon csak főni kell neki, míg meg nem puhul a hús. A zöldséget nem szabad sajnálni belőle: így hamar került bele répa, petrezselyem, zeller, karalábé, krumpli, egy fej vöröshagyma, egy gerezd fokhagyma, azután szemes bors, vagy 20 szem, só, szerecsendió virágja és néhány szárított, csöves fűszerpaprika. A petrezselyem zöldje összekötve és egyéb dolog ezzel azután nem volt.

Köretnek gombóta, ami régi, tésztából készült pásztorétel, azt főzi most. Itt tanulta már Geszten Malvinka és ezt a sófalviak nem ismerték, ellenben nagyon szokták szeretni. Abból is látszik, ha jut, akkor szoktak volt kérni, márpedig mindig van bőven belőle. Ahhoz aztán sült csirke lesz, még van egy nagy ötliteres téli, kovászos uborka, amit pont erre az alkalomra spórolt meg Malvinka. A kis üvegházban már van friss zöld kapor s mi más sülne még, mint kapros túrós lepény. Felsorolni is sok volt, úgy, hogy a pudingról, meg még a befőttekről nem is beszéltünk!

Egy jó idő múlva aztán nyílik az ajtó és Hubert érkezik. Malvinka már tudja, hogy bizonyosan meglátogatták az egységet és megálltak az ünnepség után beszélgetni a kocsmárossal, ahol azért a falu még mindig össze szokott gyűlni. Egy jó háromcentes még jól is esik nekik ebéd előtt, de tudva levő, hogy Hubert nem igen szereti. No meg pipázni is fognak s ha valamit igazán utál akkor az bizonyosan az. Így hát arra gondolt, hogy besegít Malvinkának teríteni, meg egyáltalán hátha van valami, amivel nem boldogul.

Bent a nagy, hosszú asztalra terítettek. Elfértek volna a konyhában is, meg az is nagyon széles és amiatt, hogy a nagy ablakai a kastély belső udvarára néznek, szereti mindenki. Aki vendégségbe jön, jobb szeretne kint ülni, ott beszélgetni. Malvinka annyira nem is, de Arthur gyakran hajlik rá. Ott ég a tűz, meleg a sparhelt és azért a lobogó láng másmilyen meleget ad, mint egyébként bármi más. Hideg már nincs, de még jól esik a tűz odabent és a kandallóban is lobog egy kicsit a láng. Na, nem annyira, hogy szellőztetni is kelljen, csak tettek rá, hogy égjen az is.

A hősök aztán hazatértek. Persze a késő estig tartó dalolás, az előző napi kimerítő hosszú utazás, a levegőváltozás és a megannyi élmény, a kiadós ebéd elálmosította őket és tudták, ha estefelé szeretnének szalonkázni, no meg este ultizni, akkor pihenni is kell. Nagyon nem kellett nógatni őket és a szálfa sófalviakat az aranylóan sárga, sok zöldséggel, hússal megrakott fácánleves ledöntötte. Egyik, másik annyira eltelt már a levessel is, hogy éppen csak megkóstolták a második fogást, de a pudingra már nem került sor. Tudta azt Malvinka, hogy a kapros-túrós lepény, majd délután lesz az igazi. Teljesen felesleges lett volna azt is megsütni, hiszen már egyik sem volt éhes. Kidőlt a csapat. Arthur bácsi, mint házigazda próbálta magát tartani, de a kandalló előtt a nagy hintaszékben sose maradt még ébren és ez most sem változott. Pedig sorolta ezt, meg ezt és azt is, meg azt is meg kell még csinálnia, de Malvinka nem szólt egy szót sem és ahogy Arthur nézte a tüzet, pár pillanat múlva már csendesen szuszogott.

Malvinka a biztonság kedvéért megőrizte a Bodor-kisháztól hazahozott szalonkákat és azok takarosan kiolvadva már ott sorakoztak a konyhában, mert megeshet, hogy nem lőnek az este. A szalonkavadászat ugyanis kiszámíthatatlan. A konyhaablakon besütött a tavaszi nap és a kastély udvarán a tavasz első virágai díszlettek, amelyeket már járták az első vadméhek. Erre itt balkéznek, a bársonyos árvacsalán már-már rózsaszínre festette a gyepet. Mindenfelé, erdők alján, útszéleken ilyenkor már virít. Máskülönben gyógynövénynek is fel lehet használni, de az első nektárt, ha kevés is, ez a kis gyenge, picike gyomnövény adja a rovaroknak. A gabona között is feltűnik, aztán onnan, ahogy szárba szökken a búza – eltűnik. Ebből gyűjteni is szokott Malvinka, mert reuma ellen, lázra kifejezetten jó.

A bársonyos árvacsalán az egyik legkorábban virágzó gyom- és gyógynövényünk. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter

Onnét feljebb már fehérszínű virágokban akad meg az ember szeme, de kicsikék, csak arra lesz figyelmes az ember, hogy valami fehérlik. Mikor közelebb megy, alig-alig veszi észre, hogy bizony a pásztortáska apró, kis virágai azok. Gyepeken, de főleg öreg, foltosodó lucernásokban üti fel a fejét és bizony, az első kaszálásig rettentően el tud uralkodni. Különféle anyagok vannak benne, de Malvinka vérzéscsillapításra gyűjti. Máskülönben meg lehet enni is. Aztán itt, jobb felől, meg a pitypang sárgállik. Egy-két hete már virágzik, de jobban most kezdi bontogatni a szirmait s azok, amelyek közte fehérek, már be is érlelték a magjaikat. Gyorsan elvirágzik és gondolt is egyet Malvinka, hogy egy kis kosárkányit szed belőle, mert egyáltalán nincs már pitypangméze a kamrában. Teája jó a fáradt ízületekre, és így tavasszal, a sok téli lakoma után, Arthurnak is elég gyakran kell ilyen teát innia, ami ellen szegény Arthur bácsi rendre ellenkezik is. Ám ha egyszer Malvinka, a régi öreg gyógyfüves fejébe vesz valamit, azt Arthur, biztos, hogy nem tudja kiverni se!

A pásztortáska a kiöregedő lucernások gyomnövénye, szintén korán virágzik Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter

Mikor Arthur megébredt, a konyhában nagy rudakban, a kapros-túrós lepény már szépen felsodorva pihent és még egy kicsit kelesztette is Malvinka. A sütő már forró volt és csodálkozott rajta Arthur, hogy merre lehet Malvinka. Éppen már azon volt, hogy kinyitja az ablakot, hogy kicsit kicsapassa a meleget, amikor egy kis szakajtóval megjelent Malvinka, benne a sárga pitypangokkal. Úgy érezte, amikor Arthur a nagy konyhaablak kilincse felé nyúlt, hogy menten megfordul vele a világ.

• Ki ne merje nyitni az uraság az ablakot, mert, ha a tésztám megfázik! – emelte fel a hangját Malvinka. Vendégek ide vagy oda, de a tészta nem mehet tönkre.

Arthur szinte megmerevedett, mondhatnánk úgy is, hogy kővé dermedt, úgy megrémült! Szinte kezében maradt a kilincs, mikor megszólal jó barátja.

• Na, ezért aztán Sófalván sem jár dicséret Arthurkám!
• Na látod Arthur – folytatta Malvinka – Sófalván tudják, hogy kell viselkedni a konyhában, úgy, hogy most tessék nyomban kivonulni!

Az sófalviak csak mosolyogták Arthurt, az egyik erre pedrette a bajuszát, a másik arra és arra gondoltak, hogy Arthurnak sincs könnyebb dolga, mint nékik. Bizony, ami igaz, az igaz, hogy kelt tészta úgy látszik itt is és őnáluk is fázós, még ha egy órával előrébb is vannak…

Arthur szeretett volna mondani valamit, de meglátta a szalonkákat, meg ugyan szerette ő is a kapros-túrós lepényt is. Azt is tudta, hogy jó előre készült már Malvinka, hiszen a kis üvegházban a kaprot már mikor el kellett neki vetni, hogy az is legyen, mire jönnek a nagy barátok. És na, végül is igaza van, mert csak szégyen az, ha rossz, lapos lesz a lepény… Nincs is annál rosszabb, ha valami lehetne jó is, szép is, de lapos marad az egész…

A nappaliban Hubert éppen a kandallóba rakta a fát, mikor szépen lassan mindenki előkerült és csakhamar megsült a lepény is. A kenyértészta illata a friss kaporral összekeveredve, kiszökött a kastélyból, került egyet és a restaurátorok, aki benéztek a kastélyba, megállapították, hogy ez nagyon különös egy hely, mert itt mindig olyan szagokat, illatokat hoz a szél, amivel sehol másutt nem találkoztak eddig. Délutánonként, a boltban szokták is mesélni a helyieknek, aki hallgatnak ilyenkor, hiszen csak ők tudják, hogy a kastély különös titkokat őriz ma is s aki oda rossz szándékkal megy, az bizony pórul jár. Beszélték ezt szerte a faluban, de még a környékben is tudták körbe Zsadánynak, Okánynak és persze a Nagyorosi-pusztán is…

A lepény tenyérnyi széles, hosszú rudakban volt felcsavarva és közte sok túróval, kaporral és persze rendesen, pergelt zsírral megkenve. Az a valódi. Mindenkinek annyi jutott, amennyit csak szeretett volna venni. Nem úgy volt, mint szegény helyen: megkezdték a harmadik tepsit is. Élén Arthurral, mert hát ez volt a kedvence és biztatta is a sófalviakat, hogy vegyék, mert, ha nem, akkor ő vendégek ide vagy oda, – és tudom Malvinka, hogy udvariatlanság, – de meg fogom enni mindet. Persze ez képtelenség lett volna, mert a negyedik tepsivel érkezett Malvinka,  miközben már az esti szalonkázást beszélték…

• Messzire nem megyünk, csak a kastély körüli erdőben állunk le.

A sófalviak csak hallgatták. Tavaly is ott vadásztak és ha idén is olyan lesz a húzás, akkor nem fognak csalódni. Egyébként sem azért jöttek, de ha egy-két szalonka azért akadna, ki ne örülne annak? Sorsot húztak. Összesen nyolc standot állítottak fel, nyolc helyen lehetett jól lőni a szalonkát.

Arthur nyolc pálcikát vágott és egy mindig hosszabb volt a másiknál. Aki a legtávolabb áll, annál a leghosszabb pálcika lesz. Aki a négyest, ötöst húzza, az lesz a derekában, ott a legöregebb fák állnak és ott a legjobb az esély.

• Annak idején ott vadásztunk minden reggel és minden este a gróffal.

Elfordult, kezébe, markába vette mindet s mikor visszafordult, olyan egyforma volt mind, hogy azt nem lehetett megmondani, hogy melyik a rövidebb, melyik a hosszabb? A biztonság kedvéért, hogy igazságos is legyen, „fair play”, ahogy mondja az angol, így szólt:
– Ami marad, az lesz az én helyem és az utolsó előtti, aki húzhat, az Hubert lesz.

Így biztosak voltak benne, hogy semmi csalás nem eshetik. Persze ismerte mind Arthurt, de úgy tűnt, hogy most ebben semmi csalás nem eshetik. Nem tévedtek semmit. Arthur ilyen esetben sose engedte volna meg, hogy ne a szerencse döntsön. Anélkül nem ér semmit a vadászat s a biztos terítéknél nincs visszataszítóbb egy erdésznek. Akkor inkább ki se megy. Olyan dolgot becsületes vadász nem vesz a kezébe, amiért nem küzdött meg, amit adnak. Arról meg nem is beszélve, hogy érdem nélkül?  A semmiért? Aki ilyet tenne, avagy előfordul, hogy tesz is, jobb ha nem megy vadászni se többet, mert előtte jár az ilyen embernek a múltja. Gyorsabban jár a híre maga előtt, mint a legsebesebb madár…Ha becstelen módon meg is kaparintotta, amit kiszemelt, akkor sokkal jobban teszi, ha hazaoldalog vele és otthon, egyedül örül neki. Nem dicsekszik és megmarad magának. De az ilyenfajta nem bírja. Dicsekszik…

Az sófalviak közül legelébb Dénes lép ki. Ha nótára kell fogni, ha nem is sokkal, de talán gondolatban elébb van, mint a többi. Ha meg kell indulni, akkor nem szokta noszogatni a többit. Megyen előre s aki véle megy, annak örül, de ha nem megy utána senki, akkor is megy, mert hát eldöntötte. Mit gondolnának őróla, ha csak úgy meggondolná magát. Olyan meg nincs.

Szóval kihúz egyet. A többi nézi, vajon a leghosszabb volt-e vagy a legrövidebb, de annyira meg hosszú, hogy ne a legkisebb legyen. Arthur szorítja, de olyan ábrázatot vág, mintha kettőig se tudna számolni. Majd a végén sorba rakják. Aztán a következő jön és végül egy marad a kezében, de az olyan hosszú, hogy most látszik csak igazán, hogy éppen kilógott a tenyeréből.

• Erőst jó! Így legalább mindenkit le tudok állítani oda, ahová én gondoltam.

Dénes húzta a legrövidebbet. Szinte itt állna meg a kastély sarkán, miközben Hubert meg a derekában állna. Arthur rezzenéstelen arccal hallgatja.

• Dénes bátyám! Ha nem sértem meg, de cseréljünk.
• Nem cserélünk fiam. Ezt húztam. Ideállok.

Igen nehezen lehetett rábírni, de csak kötélnek állott, de megjegyezte, hogy akkor viszont, mikor legközelebb jönnek Sófalvára minden úgy lesz, ahogy majd ő akarja.

• Dénes bátyám, ha ilyen üzleteket ajánl, máskor is cserélünk! – a sófalviak amit megígértek, az bizonyos, hogy úgy is lesz s az efféle udvariasságot rettentően értékelték is.

Mindenki visszavonult s jó tíz perc múlva már kint álltak az udvaron. Malvinka kinyitotta az az ablakot, éppen ki akart szellőztetni, amikor Arthur bácsi meglengeti a kalapját!

• Isten véled drága Malvinkám! Isten véled! – nevették, de azért Malvinka kicsit belepirult. Ekkor azonban még nem sötétedett, de késő délutánra járt már az idő.

Amarra egy-egy fűzfa már zöldell, a vizek mentén megpattantak a rügyek és a kellemes kora tavaszi délutánon az erdőben is megindultak a méhek. A kastély öreg gyepén, a rengeteg gyomnövény apró, kicsi virágai színesítették az udvart és a gang előtt, a terasz előtt a grófné nárciszai, tulipánjai még mindig megmutatták magukat. Egy némelyik már bimbós volt, de ahhoz melegebb kell legyen az idő, hogy ki is nyíljanak. A kökények rügyei is majd kicsattannak. Miközben Sófalván még csúszkálni lehet, addig idelent már valóságos tavasz fogadta a vendégeket. Egy-egy helyen már a vakond is mozgott és esténként már a sün is portyára indul. Ahol se gyep, de lomb sincs, ott jól látszik, hogy az éjjelente megannyi giliszta tekergőzik a talajon. Nyoma van, mert kitúrják a járatokból a földet. Amelyik meg elalszik és csak félig húzza be magát a járatba a rigók, meg mindenféle madarak kirángatják őket és megeszik. Persze a lomb alatt még inkább nyüzsög az élet, de azt nem szoktuk forgatni. Majd a madár, különösen az erdei szalonka megteszi. Melegszik az idő.

Malvinka nem tétlenkedett és a szalonkákat jól bedörzsölte sóval, borssal és vékony füstölt szalonna csíkokba tekerte. A belsejébe is tett, de oda vöröshagyma és egy gerezd fokhagyma is jutott. Mikor megfűszerezte, akkor zsineggel összekötözte és sorba, egymás mellé tette. Mikor mind a hat ott volt, akkor a forró sütőbe betolta és mikor hallotta, hogy átforrósodott, akkor a legkisebb lángon továbbsütötte. A szívet, a májat aprókockára vágta és a szalonka beleit is belevagdalta. Vajon hagymát, petrezselymet fonnyasztott, aztán rátette az apróra vágott belsőséget. Úgy párolta meg, majd kissé zsírjára sütötte. A reggeli után, a zsemlékből vékony szeleteket vágott, aztán azokat félretette, mikor bejönnek ezzel kezdenek majd!

Köretként móringot gondolt ki és mivel volt még petrezselyem zöldje, hát már pucolta is a hagymát. Azt ledinsztelte az apróra vágott petrezselyemmel és végül fűszerpaprikát szórt rá s az egészet ráöntötte a főtt krumplira. Sózta, kevés borsot is hintett még rá és tessék-lássék összekavarta, törte, de nem annyira, mint a pürét. Mikor megvolt, betette a lerbe, hogy ne hűljön el. Desszertnek vízen gőzölt pudinggal, befőttel készült s aztán mit fognak még kérni, enni, inni az ultizáshoz, azt majd eldöntik, mert jóformán szinte minden volt a kamrában…

Arthurék eközben már régen kiértek és legelébb Hubert állt le. Nem is bánta ezt sem ő, sem Arthur, hiszen, ha bárki idegen odatévedne, akkor Hubert eldöntheti, hogy maradhatnak-e vagy inkább vegyék be magukat a sűrűbe. Most elég nagy a forgalom, de hogy március 15-e van, hát nincs bent a kastélyban senki, csak az öreg őr, akinek már az apja is itt dolgozott a grófnál. Neki nem kell bemutatni, hogy mi is történik és kik is laknak a kastély titkos, felfedezetlen részeiben. Máskülönben mindenki tudja, de senki nem beszél róla. Ha valamelyik gyerek beteg, Malvinka mindig előkerül s ha egy-egy gyerek emlékezne is rá, a felnőttek azt szokták mondani, hogy lázas voltál, félrebeszéltél. Csak hát felnő a gyerek, s mikor annak is családja lesz, Malvinka ott is elő, elő szokott fordulni és hozza a gyógynövényeit. Nahát! Tudtam én – mondta legutóbb is egy fiatal anyuka, amire csak Malvinka mosolygott…

Hubert után jó harminc méterenként egy-egy vadász állt le. Kiszámolhatjuk, hogy jó negyedkilométerre állt meg Arthur, aki egész délután a szalonkapatronjával volt elfoglalva, de még az! Még bemutatót is tartott. Mókáztak, nevették, de azért egyet-egyet elfogadtak a barátok is. Kíváncsiak is voltak, meg Arthur komolyan annyit mesélt a négyrekeszes patronról, hogy kíváncsiságból is elfogadták.

• Hubert majd tölt. Nagyon érti. Vigyétek csak nyugodtan!

Hubert meg csak leste! Még hogy ő! Majd mindenki! De nem szólt semmit.

Aztán előbb az egyik, majd a másik csillag jelent meg az égen. Ott voltak azok addig is, csak a nap fénye erősebb volt. Az erdő az alkonyatban szinte megmozdult. A vén tölgyek göcsörtös ágain különös állatok bújtak elő. Hosszú farkukkal csak úgy egyensúlyoztak és az egyik olyan közel került Huberthez, hogy fekete gombszemét teljesen jól látta. Ugráltak. Olyanok voltak, mint egy-egy egér, csak a farkuk hosszabb is, szőrösebb is volt. Rügyeket kerestek s ahogy sötétedett, egyre több bújt elő.

Amott beljebb egy puska elszólta magát. Nem Arthuré, mert az igen jól ismeri. Talán elejtettek egy szalonkát, de a lövésre a kis szőrös, mogyorós pelék eltűntek. Lehet, hogy ott voltak még, de az ereszkedő sötétség miatt már nem lehetett őket megpillantani. A tavalyi avarról, amit szárazra fújt a szél, is zörgés hallik és Hubert nem bírt magával. Vállára vette a puskát és a lőállásából három lépést tett, hogy megnézze, mi lehet az? Ahogy lehajol, korrogva egy szalonkapár vágódik el felette. Kissé szomorúan nézi, de hogy alacsony is volt, gyorsan is húzott a pár, szóval biztos nem találtam volna el – nyugtatta meg végül magát.

Aztán egy-egy duplázás, egyes lövések, némi beszéd, ami kihallik, mert biztos keresnek valamit. Sokat nem tévedett, mikor egy lapos lövés üti meg a fülét. Na! Ezt biztos, hogy nem szalonkára adták le! Fülelt! Hallja is Dénes bácsi hangját!

• Pista! Ez bizony sakál volt…

Sakál – súgta maga előtt Hubert még egyszer…Skú megint itt jár…

Lassan kisétált mindenki. Botladozni nem kellett a sötétségben, mert egy fogassal, a gyantéi erdésszel elhúzatta a nyiladékot Arthur bácsi, ahogy kell. Szépen, persze lóval, ne verje fel a gép az erdőt.

• Tán elhúzattad?
• Valamelyik nap, hogy könnyebben legyünk. Meg van itt egy öreg bak, tavaly is ügyesebb volt. Ha van időnk, akkor takarítgatjuk a cserkelő utakat.

mondja kifelé Arthur. Mikor odaérnek Déneshez, kiderül, hogy egy sakál is eltévesztette a lépést. Nem is igazán értik…

Nem szokás teli kiabálni ilyenkor az erdőt. Majd a vadászat végén kiderül. Manapság szokássá vált, hogy mindenki kiabál: mi volt, mi volt? Majd kiderül a végén, de a sakál, azért megcsiklandozta a gondolataikat.

Arthur végig hallgatja Dénes elbeszélését és nem zárja ki, sőt.

• Nagyon sötét van. Biztos vagy benne, hogy elugrott?

Csend.

• Menjünk vissza!

Sokat nem teketóriáznak. Ha van valami a manóra veszélyes itt, az a sakál, de a sófalviaknál van még medve, farkas s feljebb hiúz is lehet. Csak a sakállal az a baj, hogy annyira nem fél az embertől. Jobban bevárja. Tanakodnak.

• Aprószemű söréted van neked is?
• Nekem van posta! – veti közbe Hubert.
• Mennyi?
• Hat töltény!
• Az elég lesz. Adjál kettőt Dénes bátyádnak, kettőt nekem. Kettő neked maradjon és menjünk vissza.

Sokat nem időznek, a hét szalonkát a többiekkel ott hagyják, akikkel úgy beszélik meg, hogy felsétálnak a kastélyig. Persze azok meg sem mozdulnak, mert ez most itt komoly dolog. Éjjel, sötétben, sebzett sakált keresni.

Jó száz métert gyalogolnak vissza. Keresni nem kell, hogy hol állt Dénes, mert a stand nádja szépen, takarosan ott áll, rajta a szám.

• Itt álltam. Arról jött s ott lőttem meg.

Hamar ott vannak a rálövésnél, látszik is, ahogy elugrott. Az aprószemű söréttel határeset, bár éppen arrébb, ott is feküdhet. Elindulnak a nyomon, ami csakhamar egy elhanyagolt, olajfás, kökényes sűrűbe vezet, aminek a középen gödrök, nád és járhatatlan sűrű fogadja őket. Valami épület lehetett ott. Oda, bemenni a romokhoz, csak napvilágon lehet, mert a törmelékek között olyan rejtekek vannak, hogy nem véletlenül húzódott az oda be.

• Forduljunk vissza! Majd holnap!

Egyik se ellenkezett Arthurral. Egy ilyen termetes sakált puskavégre keríteni, ami ráadásul még sebzett is lehet, bár vért nem találtak, túl kockázatos. Úgy meg még inkább, hogy vannak ott téglák, nád és kutya nélkül, minden nélkül, még pórul járnának.

A kastély udvarán szépen terítéket készítettek. A madarak a jobb oldalukra kerültek és még tüzet is gyújtottak. Mikor Hubert elfújta a kürtöt egyszer csak eltűnt, de senki nem vette észre. Arthur megkérte, hogy az éjjeliőrrel üzenje meg a gyantéi erdésznek, hogy reggelre jöjjön fel egy-két favágóval, hogy meghajtsák a sűrűt. Ki kell füstölni innét a sakált. Az öreg éjjeliőr kint állt az éjszakában. Látta a tüzet, látta a lángnyelveket táncolni a kastély udvarán és nem a régi vadászatok jutottak eszébe, hanem mikor ideért a front és szétszórták a kastélyt az idegenek. Tüzet gyújtottak s amit csak tudtak, elvittek. A nagy máglyán mennyi könyvet elégettek. Borzalom. A sok szép könyv, a puskák, kések, mind odalettek…minden. Csak a kincs, vajon az merre lehet, mert annak a nyomára nem akadt senki…A sötétben aztán majdnem megijedt, mert már rosszul is látott és a tűz lobogó fénye elvette a figyelmét.

• Jóska bácsi! Arthur bácsikám arra kéri, hogy üzenje meg a szokott módon, hogy reggelre jöjjenek fel Gyantéról a favágók, mert egy sebzett sakál van a sűrűben. Nem volna jó, ha valakit megmarna itt az építkezésen.

Még egy kicsit beszélgettek. Az öreg éjjeli őr nem volt beszédes, de mindent tudott itt a kastély körül, meg a faluban is. Azt Hubert nem akarta megkérdezni, hogyan tudja meg a gyantéi erdész, hogy jönni kell, de abban biztos volt, hogy nem tud olyan korán kijönni az udvarra, hogy azok ne lennének már itt…

Mire visszaért, addigra már mindenki az asztalnál ült és miután megmosta a kezét, leült a többiek közé. Elég volt csak Arthurra ránéznie, az tudta, hogy minden pontosan úgy lesz, ahogy eltervezték. Igaz, szalonkázni akartak, de a sakálhajtás felcsigázta a vendégeket is. Mivel még nem fialtak le a sakálok se, így szívesebben puskavégre kapja bárki. Aztán, mikor fiai vannak, jóérzésű erdész, vadőr nem puskázza meg. Ki tudja? Ha kölykei vannak s azok meg csak várnák, várnák az anyjukat. Na nem, azt azért, nem!

Malvinka mestere a konyhának és mindent úgy időzített, hogy forró is, finom is, mégsem puha, mégsem főzte túl. Egészen addig szinte csend is volt, míg a pudingra nem került a sor, aztán jöttek a történetek sorban.

• Csak jó ez a patron, de nem gyenge egy kicsit?
• Lehet, de ezt a sörétet a nagyobb töltet szétspriccolja. A négy rekeszest így viszi a legszebben, így terít a legjobban úgy 30-35 méteren.
• Arthurkám! Aztán ezt, hogy vizsgáltátok meg?
• Nagy csomagoló papírra lőttünk. Arra rajzoltunk egy nagy kört, abban még egyet és az egészbe még egy keresztet is rajzoltunk, de hogy is volt az a sakál? – kérdezett vissza.
• Én nem is értem. Három vagy négy szalonka már akkora tényleg esett. Egyet lőttem én, mellettem is, balról is, jobbról is esett. Akkor látom, hogy megiramodik valami. Mikor felismertem, hogy sakál, már szólt is a puska. Csak hát az aprószemű sörét…

Eközben Hubert segített a tányérokat leszedni és csakhamar előkerült a kártya. Nem mindenki akart játszani, mert valaki a kandalló elé telepedett le, Hubert jött ment, mert ő töltögetett aztán, csak elindult a parti. Egyszer aztán Malvinka köszönt el, majd szépen lassan fogyott a csapat. Hubert se bírta sokáig s legvégül Arthur, Etre és Dénes maradt.

Forgatták még a lapokat, aztán az egyik számolás után nem járt körbe a pakli. Komoly dolgok kerültek elő, amit se levélben se máshogy nem lehetett megbeszélni. Még a sakáloknál is komolyabb, mert olyan dolgok kezdtek kialakulni, amit már régen nem láttak a manók. A világ egyik fele a tudásban hitt, míg a másik fele abban, hogy munka és tanulás nélkül is lehet előrébb jutni s ezzel egyelőre nem tudtak mit kezdeni. Jaj, de furcsán járnak a kártyalapok – mondta Arthur és úgy döntöttek, hogy inkább lefekszenek, hiszen holnap nyomára kell bukkanni a sebzett sakálnak…

Március 22-én folytatjuk….

Dr. Szilágyi Bay Péter LL.M.