Napról napra világosodott az idő. Korábban hajnalodott és később sötétedett. Mind magasabbra és magasabbra kapaszkodott fel a nap és szinte érződött, hogy melegebb és melegebb is van. Megfordult a széljárás is és olyan szagokat hozott, amit eddig nem éreztek az emberek és a manók sem. Éjjelente különös hangokat lehetett hallani, mert nemcsak nappal, hanem egész éjjel utaztak északra a vándorok. Megkezdődött a nagy tavaszi madárvonulás is. A réteken összegyűltek a vizek és a nagypólingok, godák és megannyi madár röppent fel Arthur és Hubert előtt, mert ők is elindultak hazafelé…

A veszedelmes nyest.

Búcsúztak Lajcsi komától. Nehéz volt. A rengeteg kaland, a nagy vadászatok a végét járó tél még megmutatta milyen is, amikor megcsikordul még egyszer az idő. Ha nem is vágytak már rá, hogy derékig érő havakban vadásszanak, azért nagyon élvezték. A Bodor-kisház most magára marad, de takarosan rendet tettek kint is és bent is. Mivel ügyeltek a ház környékére, sok dolguk nem volt. Persze kisepreni ki kellett, kitakarította Hubert a pernyét és készített be fát is. Ki tudja, hogy ki, mikor téved be s azért egy kis meleg még áprilisban is jól szokott esni. Szóval rendben, tisztán tették be maguk mögött az ajtót. Lajcsi még átkísérte őket a ház előtti hídon, de tovább nem ment, mert neki visszafelé vezetett az útja.

• Akkor április 14-én este!
• Itt leszünk!

Kezet fogtak rá. Megegyeztek. Szinte egyszerre fordult el Arthur és Hubert is, de egy villanásnyival később Hubert, akinek ennyi elég volt, hogy kacsintson egyet a barátjának, aki rögtön értette, hogy hamarabb fog ő találkozni Huberttel, mert valamivel készül a kis haverja.  Ebben biztosak lehetünk mi is, de Lajcsi csak nem bírta és beszólt Arthurnak:

• Arthur bátyám!
• No, mi az Lajcsi? – fordult vissza egy kissé Arthur bácsi.
• Aztán a rókamájra vigyázzon, meg ne ülje a gyomrát!
• Szerencséd, hogy nincs a régi csőszpatronból, mert adnék most neked!
• A borsosból Arthur bácsi? – neveti Hubert.
• Abból is Hubert! Abból is!

Még kacagta őket Lajcsi, elnézte, ahogy kerülgeti a két barátja a nyomokat, mert azért itt-ott ragadt még a gát teteje. De sok helyen már kopogósra fújta a szél, a böjti szél az utakat és ahogy kiértek a Ludas nagy vaskapuján, szemközt a réteken, fodrosan hullámzott a víz, ameddig a szem ellátott, rajta a tengernyi madárral. Voltak már ott bíbicek, nagy godák, amelyek akkorák, mint egy-egy fácán, csak hosszú a lábuk, a csőrük meg nagy ívben hajlott.

Előkerültek a távcsövek és végigpásztázták a madarakat. Még Arthur vadászott egy-egy fajra, de ma már olyan kevés van belőlük, hogy védik őket. Meg ilyenkor egy része húz északra és alig van már ilyen vizes élőhely, ahol háborítatlanul lehet táplálkozniuk. Különleges érték.

• Na, inkább menjünk itt belül, ne háborgassuk őket – intett Arthur és az övcsatorna melletti parton, a fák között eltűntek a délelőtti napsütésben.

Aki megállt ott, még láthatta, hogy imbolyognak a nagy táskák, a puskák a vállakon, de a benőtt út, a behajló ágak miatt aztán elvesztette őket az is, aki figyelte őket. Csak a szaguk maradt meg egy ideig, meg a lábnyomuk, de azt csak egy-egy jó orrú állat érezte, mint Skú, aki nyomában volt a két manónak. Valami olyasmit vittek a táskájukban, amit Skú akkor szokott érezni, amikor végetérnek a vadászatok. Persze igaza volt, mert a jégveremből kikerültek a szalonkák és a nyershús szaga az, ami Skú orrát annyira csavarta…

Lajcsi nagyon sóhajtott, mikor eltávolodtak a barátai. Neki nem járt a Falevelek, nem is igen érdekelte. Régebben kevesebb járt a faluba, akkor jobban vigyáztak rá, ma meg szinte mindenkinek küldik. Nem kérik el egymástól, nem megy be érte a Poc kocsmába senki, hogy végiglapozza. Az öreg Poc! Meg kéne már nézni, meg Kálmánt is. Vajon mi lehet velük? – gondolta magában Lajcsi. Még egyszer végig nézte a házat, ráfordította a kulcsot az ajtóra. A zsilipnél még egyszer visszanézett. Szokása volt. Nem lehet tudni, hogy ilyenkor mit nézett meg, de Lajcsi szeme olyan volt, hogy a kúpcseréptől kezdve egy keresztbe rakott gallyat is észrevett. Nem is gondolkozott ő ezen. Inkább bízott a szemében, ami mindig megakadt az oda nem illő dolgokon. Igen, régi sárréti családból való volt, akinek az elődei még a törököt is látták, innen bentről, a nádból…

A falu a március napsütésben fürdött. Egy-egy helyen frissen teregetett ruhát fújt a szél s valahonnan friss pogácsa illata nyargalta keresztül a falut. A régi posta előtt már egy szilva virágzott. Korai az még, mondta valaki, de csak arra biciklizett, hogy megnézze. Feljebb két templom: elébb a baptisták, akik a reformáció után szakadtak ki, feljebb meg a régi református templom sárgállott, mert azt, míg a több falu szép tisztára, hófehérre meszelte, az itteniek sárgára. A paplak, a parókia viszont sokkal nagyobb, mint a többi a környékben. Talán a legnagyobb épület is a régi báró öreg kastélya után. Előtte rózsák, amelyek lombot fakasztottak, de még inkább barnásak, mint zöldek. A falu egy-egy háza újul, de sok romosodik, összedűlt. Ez régi körforgás itt a Sárrétben, hiszen  jöttek-mentek a háborúk és rendszeresen elvitte a Körözs is a falut, vele együtt a házakat. Csakhogy most nincsenek fiatalok, akik újra építenék azt, ami összedűlt. Amott is megroggyant egy ház, miután leszedték a cserepet, meg kivették az ablakokat. Azokon kívül minden mást a Sárrét adott.

Két idős ember állt meg előtte.

• A mi gangunkat is kórószárból raktuk még anyjával.
• Nem mondod? A tietek is abból van?
• Abból bizony komám, csak víz ne érje, akkor, nem borul meg az egyház sem!
• Aztán mivel szigeteltétek?
• Nem fogod elhinni. A fal alá nádat tettünk. Én is még apámtól, az meg a nagyapjától tanulta el…

Az egyik háznak van gazdája, a másiknak meg csak volt. Ott állt a két szikár, vékony, magas ember. A munkában csontosodtak meg, de úgy állt rajtuk még a kalap, hogy abban minden benne volt. Régi komák voltak, talán rokonok is. „Fiam! A fajta kiüt!” – régen is, most is úgy barátkoztak az emberek. Akik munkában, gondolkodásban is egyet gondoltak. A két öreg  hallgatag volt, mert szemük előtt pergett az idő s most, hogy egyre kevesebb ember, egyre kevesebb fiatal, gyerek játszik az utcán, az idő nem hogy megállt, hanem felgyorsult körülöttük. Most ennek a fiai, unokái jöttek haza, most a másiknak és még a szomszéd unokáinak is örültek. Megmutatták egymásnak, aztán mikor az övék jött, akkor meg vissza. Dicsekedtek is egy kicsit, kinek beszél szebben az unokája, melyik tud több mondókát, verset, de kis emberek szeretetéből jutott mindenkinek. Ennyi maradt…  Nem merték kimondani, de féltek a jövőtől, nem tudták merre kanyarodik az életük, ahogyan azt se tudták, hogy merre, mikor önt ki a Körözs s vajon sok vizet hoz-e a tavaszon…Ez a kor is hozott magával megannyi aggodalmat, amire lehet, hogy jövőre már legyintünk, de az emberek félnek, mert a tavaszi szél bizonytalanságot is hozott a hátán. Messziről érkezett és rossz hírekkel szaladt végig a falun, a vidéken.

Malvinka már nagyon várta a fiúkat, mert estére már megérkeznek az első vendégek és igen szükség volt már a plusz segítségre. Na, csak jöjjenek haza! Csak kerüljenek a szemem elé – fogadkozott Malvinka, mert már előző nap meg kellett volna érkezniük, de már akkor tudta, amikor Csucsit meglátta, hogy nem jönnek csak másnap, mert a kismadár ritkán szokott máskor jönni, amikor Arthur nincs itthon. Ha jön, bizonyos, hogy a vén lókötő üzent haza. A kismadárnak nem is kellett volna már semmit mondani se, csak annyit, hogy várja meg, míg Malvinka észre nem veszi. Malvinka, ahogy kinyitotta az ajtót, Csucsi szeme már fel is csillant. A kis csóka nagyon szerette, mert mindig kapott tőle valami finom falatot. Ahogy látja, most egy csík csirkehúst hozott!

Malvinka minden mérge elszállt, mikor meglátta az égszínkék szemű, fekete sapkás, szürke tarkójú, feketeszárnyú madarat. Rettentő okos szeme lenyűgözte Malvinkát. Talán többet kéne foglalkoznom vele. Megérdemelné, ha már ember nevelte fel, mert már sose lesz igazi vadmadár. Míg a többi madár fél, Csucsi még beszélni is megtanult.

A darab hússal a tiszafa ágára telepedett és a konyhaablakból még látta Malvinka, amikor felvitorlázott a kastély egyik kéményére. Ahogy onnan elreppent, eszébe jutott a nyest. Soha, el nem tudta volna képzelni, hogy arra fogja őket megkérni Arthurt és Hubertet, amikor hazajönnek: valahogy kapják el a nyestet! Mert a minap, a padlásról alig tudott beugrani a manójáratba. Még oda is utána ugrott, csak beszorult a feje a szűk alagútba. Malvinka egyébként sosem ijedt meg semmitől. Nyugodtan járt a határban, de azért már ami sok, az sok, hogy otthon sincs biztonságban az ember. Annyit megtett, hogy aszalt szilvát vitt fel, vihetett volna tojást is, de azt rettentően sajnálta. Minden alkonyatkor hallotta, ahogy kapaszkodik fel és reggelre el is tűnt a szilva. Na, majd hallgathatom mekkora vadászok, hogy az első este meglőtték, de csak elmosolyodott magában, mert, ha Malvinka nem is volt vadász, azért Arthur előlhagyott könyveit végigolvasva, valahol Hubert és Arthur között lehetett a tudása. Senki nem tudta, hogy Malvinka olyan sokat olvasott, hogy a szavakra már elég volt ránéznie s ezt addig fejlesztette, hogy előbb mondatokat látott egyben s azután előbb féloldalakat, majd egész oldalakra is elég volt ránéznie. Emiatt tudott annyit, mert gyorsan olvasott. De ez már nem is olvasás volt. Emberek között is van, aki ezt megtanulhatja, de ahhoz sokat kell olvasni, gyakorolni, ha úgy vesszük…

Arthur és Hubert nem számított semmi jóra, de nem is akarták kihúzni magukat a munkából. Mégiscsak az ő barátaik jönnek sakálhajtásra és az éves nagy szalonkahúzásra. Nem húzhatják ki magukat a munkából! Mikor beértek a kastélyba, Malvinka nem volt sehol. Persze nem tudták, hogy felvitte a következő aszaltszilva adagot a padlásra. Ledobálták a cuccaikat, átöltöztek s mire Malvinka előkerült, már Hubert porszívózott, Arthur bácsi, meg el is csomagolta a fegyvereket. Mi több, már a táskából pakolt ki, amikor meglátta Malvinka a hat szalonkát! Összecsapta a kötényét, hiszen nagyon szeretett volna már szalonkás ételeket készíteni és könnybe lábadt a szeme, amikor Arthur bácsi megölelgette. Mondania sem kellett semmit, mert Arthur azt is észrevette, hogy a krampampuli fűszerei is már a nagy pulton voltak. Csak akkor szoktak ilyet főzni, ha a régi erdész barátok jönnek. Hát igen, a régi selmeci hagyományok. Sóhajtott Arthur, aki, amikor balek lett, nagyon félt a firmáktól s lám ma már öreg filiszteus….

A veszedelmes nyest.

• Etre estére jön, de egyedül.
• Na, mi történt?
• Fennmarad a Pádison, nagyok még a havak és nem szívesen hagyja ott a házat.
• Nem baj, majd küldünk neki rókamájat.
• Miféle rókamájat? – csodálkozik rá kerek szemekkel Arthurra Malvinka.
• Azt sütöttünk a Bodor-Kisházban. Hubert olvasta és Lajcsival megsütötték. Tudod, zsírjára!

Malvinka előtt, mintha veres posztót lengettek volna, úgy felmérgelte magát. Szegény Hubert mit sem tudott arról, hogy nagybátyja nem felejtette el az ugratást és nagy békésen éppen kikapcsolta a porszívót, amikor szembe találta magát Malvinkával. Rögtön tudta, hogy valami rossz fát tett a tűzre!

• Fiatal úr! Mi lett a róka májával?

Hubert úgy megijedt és tanácstalanul Arthurra nézett. Az meg, az meg, hogy el ne nevese magát, a pipáját a szájába véve szívogatta.

• Semmi Malvinka! Arthur az első lövése után ráduplázott és nem maradt belőle semmi.
• Ó! Arthur! Te vén lókötő, te gazember! Már megint bajba akartad sodorni ezt a gyereket! Na megállj! Háromszor adja ezt kendnek Lúdas Matyi vissza!

Azzal sarkon fordult és otthagyta őket. Hol volt már az elérzékenyült Malvinka, a kikészített krampampuli?  Arthur meg csak nevette mind a kettőt. Na ’iszen, vele nem lesz könnyű elbánnia senkinek se, mert hétpróbás, vén öreg erdész volt, aki néha úgy tett, mintha kettőig se tudna számolni. Ej, be kár volt alul becsülnie bárkinek is, hiszen élvezte az életet, csak most ez a dohány kérdés, ez aggasztotta a legjobban. Talán Malvinkának van még valahol, estig csak ki kéne bírni. Etre Nagyváradról hozni fog, de addig is rá kellene pöffenteni egyet…

• Nem baj az, legalább szív egy kis jó levegőt Arthur bácsi!
• Úgy van! Itt ez a szép tiszta, tavaszi böjti szél, majd az kifújja belőled a rosszaságot.

Arthur törte a fejét, aztán eszébe jutott, hogy nem oda Buda!

• Jut eszembe Malvinkám! – Malvinka azt hitte rosszul hall! – lent a nagy tiszaháti nyárfa rügyei megduzzadtak, ilyenkor szoktál gyűjteni nem?
• Ó! Arthur bácsi! Ó, hogy nem szégyelled magad! – hát ezért álltunk meg?

Persze Malvinka már tudta, hogy kincset hozott neki Arthur és azt is, hogy az a fa híresen jó rügyet ad. Pont abból kellett már a gyógynövénykészletét frissíteni s mikor kibontotta a zacskót, amire rámutatott az asztalon Arthur, összecsapta megint a kezét!

• Arthur, minden bűnödet megbocsátom!

A nyárfarügy az első gyógynövények között szerepelt és az öreg tiszaháti nyárból már csak egyet tudnak a határban. Ott állt meg Hubert és Arthur jövetben és bár Arthur nem szeret gyógynövényt gyűjteni, azért nagyon sokfélét ismer. Az erdész kicsit botanikus is s azért Malvinka kedvéért sokat segít neki, különösen úgy, hogy éppen vele volt Hubert. Rögtön kerített is egy zacskót. Ebből a fából valamikor elég sok volt, talán Algériából származik, a fekete nyár egy fajta változata és nincs is belőle csak nőivarú. Porzósat még sose láttak, de nem is tanultak róla az egyetemen. A nyárfa rügye jó felfázásra, na ezért szokta gyűjteni…

• Arthur! A padlásra feljár egy nyest! A minap, alig tudtam elugrani előle!

Arthur majdnem magára öntötte az édeskömény teáját!

Na, ha valami miatt nem szeret távol lenni, akkor Malvinka miatt, mert, ha elkapja a nyest, akkor mindennek vége! Gyorsan kifaggatták és ami munka még hátra volt, azt feszített tempóban végezték!

• Minden este úgy 17.40 körül jön. Tudom, mert ahogy elüti a felet az óra, hallom, ahogy kapaszkodik fel az ereszen!

Több se kellett nekik és a fal mellett már vizsgálták is a csatornát! Ahogy a vadszőlő befutotta, amellett valóban fel tudott kapaszkodni!

• Biztos a galambok miatt jön!
• Nem tudom, de ez a felújítás az állatokat is megzavarja. Sose lesz vége!
• Menne az Arthur, csak a régészek!
• Azok, de a vége felé járnak már.
• A kincset hova dugtátok?
• Az egyelőre biztonságban van, de résen kell lennünk! Amit ránk bíztak, azt meg kell őrizni!

Többet egy szót nem beszéltek, mert az udvarra bárki feljöhetett. A túlsó oldalon már állványok is voltak és mielőtt bárki észrevehette őket eltűntek!

• Olaj! Hubert! – Hubert szeme kikerekedett.
• Te miféle szófordulatokat használsz Arthur bácsi?
• A Falevelekben olvastam…
• Arthur bácsi, ne tanuljál te abból.
• Na látod, én is ezt mondom már mióta. Nekem is ilyen, amikor Lajcsival hülyéskedtek.
• De a rókamáj.
• Ne rókamájazz, mert az is olyan vad, mint a többi. Tiszteld a vadat, tanulj sokat, azzal lehetsz különb. Nem kell hangoskodni. A pávián üvölti a szavannát és bohóca a többi állatnak.
• A bávatag pávián?
• Hubert, fejezd be! Menjünk, mert ha Malvinka nénéd igazat mondott, akkor hamarosan érkezik a nyest is.

Azzal eltűntek. Jól tették, mert a kastélyban valóban sokan dolgoztak most. Restaurátorok, tervezők, építészek. Mindenki méricskélt, gondolkozott, hogy lenne a legjobb és mit is lehet aztán majd egy ilyen kastéllyal kezdeni, itt, mindentől távol. Távol. Mennyire relatív ez, hiszen, Nagyszalonta tornyai azok ott, amott meg Nagyvárad. Két fiatal építész állt meg az udvaron és értetlenkedtek, hogy lehet egy szőlőskert mellett határt húzni, mert, hogy egyszerűen húztak egy határt és akik iskolába vagy munkába, vagy a rokonaikhoz mentek, azoknak meg kellett állni a határon. Mindenkinek. A faluban is sok idegen jött, ment. A boltban és a kocsmában is kedvesek voltak velük, de utóbbiba csak egy-egy öreg vén, hétpróbás mérnök toppant be. Olyan Arthur bácsi féle-fajta, aki még tudta mit jelent egy kicsit megszökni, a barátokkal, jó ismerősökkel, egy kicsit elidőzni egy pohárka bor mellett vagy éppen inni egy három centes unikumot. Na, nem ám egy fél litert! A fiatalok persze nem járnak kocsmába. Sokan olvasnak és ha úgy érzik, akkor este elmennek színházba. Van, aki Békéscsabára, van, aki Debrecenbe megy, de két gyerek nagyváradi és azok több társukat átviszik Váradra. Na, az még a valami! Csakhogy itt a határ és le kell menni Méhkeréknek vagy fel Ártándnak. Sokat bosszankodnak és most már azok is, akik Budapestről vagy Veszprémből jönnek, a külföldi látogatók meg egyáltalán nem értik, mert náluk már nincsenek határok. Ezek a kisfalvak egyébként nagyon szerethetők lennének ma is és aki egy estét itt marad, azok közül sokan, míg tart a munkájuk, itt is alszanak.

A rengeteg ember között, akik most a kastélyban dolgoznak, Malvinka és Arthur szerint is lehet, a régi családból való, de olyan nehéz megmondani annyi idő távlatából, mert a háborúban mindenki elmenekült innen. Csakhogy az alakjuk elárulta őket, na, meg a beszédük és a viselkedésük, a mozdulataik is a régi. Ezeket, akinek van szeme hozzá, észreveheti. Egy valaki biztos, hogy tudja kik is laknak ma is a kastélyban, az gyerek lehetett akkor még. Hubert is igen kicsi volt és hiába akarták rendre szoktatni a kis Hubit, az is éppen olyan rossz volt, mint a Tisza gyerekek, meg a többi rosszaság, akik itt nyaraltak. Micsoda felfordulást csináltak s az öreg vizsla nyakában, az egyik augusztusi alkonyatban, éppen egy délutáni teázáskor, Hubi nem átallott kinyargalni. Néhányan látták. Az, hogy a gyerekek mit beszéltek, azt még el lehetett ütni, mert gyerek, de egy grófkisasszony, egy kontesz is látta. Egész este erről beszéltek, de az öreg gróf csak mosolygott a bajsza alatt, mert hát mókás is volt a történet. Meg azután az egész este csupa móka volt a kastélyban.

A veszedelmes nyest.

A kastélyt mindig is titkok övezték, legendák, hiszen nemcsak mesebeli történetek történtek, hanem a fővárostól messze eső kastélyhoz, sokan elzarándokoltak. Nagy volt a forgalom és sok minden fontos döntés történt ezek között a falak között és egyáltalán sok minden indult innen. Az öreg grófot Arthur egy barátságos, érdeklődő, nyitott embernek ismerte meg, de a környékben is így ismerték. Voltak falvak, amelyek nem tartoztak az uradalomhoz, de annak az embernek nemcsak a fővárosban nagyvilági barátai voltak, hanem voltak a falvakból is. A Sárrét ingoványa sok értelmes emberfőt termett, akik a Körözs mellett megtanulták, hogy alkalmazkodni is tudni kell, de nem feltétlenül s ha úgy alakul, akkor hallgatni kell. Van az a pont, amikor nincs tovább és beteszik maguk mögött az ajtót. Így áll ehhez mindenki s úgy barátkozik, úgy teszi, veszi, hogy tudja, a másikat megsérteni büntetlenül nem lehet. A tét bizony nem más, mint a barátság…

Ahogy közelgett a négy óra, lassan elcsendesedett az udvar. Arthur és Hubert már régen valahol a titkos folyósokon, lépcsőkön már fent lehetnek a padláson. Aztán szemközt egy kőrakáson Malvinka valami mozgást pillantott meg. Kikészített magának már egy gukkert, amit Arthur fogasáról akasztott le.

A szeméhez emelte és megpillantott a nyestet. Az nagyon okos állat volt, mert a sűrűből figyelte az embereket. Alig várta, hogy eltűnjenek. Kifigyelte már a szokásukat és hamarosan megint magára marad a kastély. Szóval te akartál megmarni tegnap – nézte Malvinka. Jó fél méter lehetett az állat. A farka lekanyarodott mellé, ami vagy 20 centiméter is volt. Emiatt is tudott olyan veszedelmesen ügyesen ugrani és mászni is, mert azzal könnyen egyensúlyban tudja magát tartani. Ahogy felemelte valamire a fejét, a mellfoltja fehér volt. Annak ellenére, hogy Malvinka alig élte túl a találkozást, a közel két kilogrammos, félelmetes, csupa izom, valóságos ragadozóval, azért nagyon tetszetős és gyönyörű állat ücsörgött ott szemközt a köveken. A barnaszínű kisragadozó bundáját Magyarországon nem értékelik, de Horvátországban annyira, hogy a pénzüket, a kunát, is erről az állatról nevezték el. Ugyanis a kuna nyestet jelent magyarul. Veszedelmes erdei állat, ami elől jóformán semmi sincs biztonságban. Még szerencse, hogy nem nő nagyobbra és hogy magányosan él. Persze nem számít nagyon nagynak és azért neki is vannak ellenségei, de a gyorsasága és az, hogy minden gyanúsra menekülőre fogja, azért segít a túlélésben. Bár, ne kaptál volna be a kastélyba! Nem volt mit tenni, rákapott a galambokra és még Malvinkára is ráugrott. Majd Arthurék elkapják, csak nehogy bajuk legyen, kezdett aggódni értük!

Egyszer csak leugrott a kövekről és teljes erejéből kastély felé kezdett rohanni. Minden ugrásában látszott, hogy csupa izom és erő. Errefelé, a konyha ablak felé rohant, mert itt volt az eresz és ahogy közelgett Malvinka ereiben megfagyott a vér, mert eszébe jutott a tegnapelőtti jelenet. Most talán jobban eluralkodott rajta a félelem, mert ugyan biztonságos körülmények közül, a titkos ablakon át figyelte a nyestet, arra gondolt, hogy Arthur és Hubert miket élhetnek át, mikor vadászni mennek. Nem fogom elengedni őket, – gondolta, de aztán ahogy ugrott a nyest és az ereszcsatorna mellett, ahogy kapaszkodott fel, a körmei meg-megcsúsztak a bádogon és hallatszott, ahogy egyre feljebb és feljebb haladt.

Valaki kopogott. Még egyszer! kettő hosszú, három rövid! kettő hosszú, három rövid – nem lehet más csak Etre – örvendett meg Malvinka. Ha egy kicsit hamarabb jön, felmehetett volna velük a nyestre!

A padláson Arthur és Hubert is hallotta, hogy elindult a nyest a csatornán, mert, az üreges vékony eresz felvitte egészen a hangot a padlásig. De hol jöhet be a padlástérbe – gondolkozott Arthur. A padláson sejtelmes félhomály és ahogy sötétedett, egyre rosszabbul is láttak! Arthurt kezdte kiverni a víz, mert fegyverlámpát nem hoztak fel. Egy-egy galamb fütyülő szárnnyal helyezkedett el a gerendákon és olyan helyekről nyújtogatták a nyakukat, ahová a nyest nem tud feljutni. Úgy látszik, rendszeresen feljár már – sajnálta őket Arthur. Még szemközt, az előbb látta, a nagy tartógerenda alá támasztott vastag faoszlop alatt Hubertet, de már csak sejti, hogy ott van! Hubert is ilyenekre gondolt, mert vele szemben, a tető és a padlás között cserepek mellé telepedett le Arthur, hogy onnan belássa az egész padlást!

Az üvegcserepek adtak némi fényt, de valami borulás jött és ezért lett még sötétebb. Még az előbb az esővízcsatorna felől érkező hangos zajokra egy galamb odébb röppent, de azóta félelmetes csend szállt le a padlásra! Megvan – kiáltott fel magában Arthur. Ott jön be, ahol a galambok is be tudtak szállni. Ebben semmit nem tévedett Arthur, csak arra már nem volt idő, hogy oda üljenek le és most azt sem tudják, merről érkezik! Na, ez a valami! Na, ez a vadászat! Csak Hubert! Csak annak nehogy valami baja legyen!

De olyan nagy volt a csönd, hogy tudta valami történni fog. Valami történni fog! Biztos, hogy itt van és az is lehet, hogy már lát is bennünket!

A huszas FRANCHI dupláját kissé megmarkolta, amikor oldalról egy vakítóan fényes lámpa terítette be az egész padlást. A titkos manóátjáróból érkezett a fény és fel, egy tartó gerendára világított, amely éppen Hubert felett tartotta a szelemeneket! Arról figyelt lefelé, éppen oda, ahol Hubert ült! Hogy honnan jött a fény, egy percig sem érdekelte Arthurt és felkapta a puskáját! A nyest a vakító fényre egy pillanatra megmeredt, de már a lövés, ugrásban érte. Arthur nem tudta, hogy eltalálta, csak az látta, hogy ahogy viszi a lendület ugrik le és még a zuhanásban újra eltalálta…

• Na ebből sem lesz Malvinkának finom úri holmi!
• Etre, soha jobbkor!
• Na, veletek se megyek többet vadászni – morgott Hubert!
• Miért?
• Láttam, hogy jön, csak nekem túl közel volt, várni akartam, hogy arrébb menjen!
• Hubert – szólalt meg apja, Etre – a dúvadnak is meg kell adni az esélyt, de ez a nyest már több volt, mint veszélyes.

És ebben igaza volt apjának. Ez a nyest már elszokott az erdőtől és bekapott a faluba. Nem félt már senkitől és az, hogy megtámadta Malvinkát, nagyon veszélyessé tette. Tudta ezt mind a három, mert a nyest talán az egyik legbátrabb vadász. Nála már csak a rozsomák a veszélyesebb.

• Emlékszel Arthur arra a rozsomákra, amikor az Uralban vadásztunk?
• Hogyne, ha lemegyünk, akkor megkeressük azt a naplót!
• Dehogy keresed! Dehogy keresed! Megfőzzük a krampampulit, ezer éve nem ittam!

A nagy dörrenésre lentről hangok hallatszódtak és a három manó megdermedt! Gyorsan! Bedobták a nyestet a régi étellift aknájába! Majd lent kiszedjük! Azzal bevonszolták. Hárman elbírtak vele és ledobták az aknába, amelynek itt fent volt egy nyílása. A nagy csiga még mindig ott várakozott s ha olajozni kellett, azt innen könnyen megoldották a régiek.

• Hubert mássz gyorsan fel a tetőre! Oda a villámhárító mellé és szedj le egy pár cserepet.

A hangok már a lépcsőház felől jöttek.

• Van még egy percünk, mert a létrán még fel kell mászniuk!

Hubert felkapaszkodott és a villámhárító körül pár cserepet leadogatott. Amot,t a fal tövében voltak töröttek is, azokat szétszórták. Etre a kémény kürtőjébe benyúlt és megkormozott egy-kettőt, amikor Arthur megszólalt!

• Olaj!

Etre csak állt, nem értette mit akar a bátyja!

• Gyere, apa! Arthur bácsi Faleveleket olvasott…azt akarta mondani, hogy tűnjünk el, de nyomban!
• Aha…akkor gyerünk, odalent már vár a krampampuli! Malvinka már elkészítette – mondta Etre!
• Ez a Malvinka egy főnyeremény – mondta Arthur és beugráltak a titkos manójáratba.

Ahogy eltűntek, már lámpák fénye vágta a besötétedett padlás poros levegőjét. Többen jöttek fel. A háztetőről lekerült cserepek miatt nagy volt a huzat. A szétszóródott cserepeket meglelték és hamar összetapostak minden nyomot.

• Villám volt!
• Az meglehet, de nem volt eső!
• Nem volt, de gyakoriak a száraz villámok is. De azért különös volt, hogy kétszer is levágott!
• Nem volt az kettő, csak reccsent az ég, aztán meg bevágott ide. Látod, kormosak a cserepek is!
• Csoda, hogy nem gyulladt ki!

Ebben igazuk is lehetett volna, mert különös hely ez itt. Van úgy, hogy derült az ég és levág a villám a földbe. Ki van lyuggatva a legelő, ismerik ezt már a pásztorok régóta. Száraz villám, úgy hívják. Mi több, van olyan is, hogy gömb alakú és lemegy a kéményen is. Akik látták, sosem felejtik el, de azoknak meg nem hiszi el senki, csak maradnak a lyukak, amelyek van úgy, hogy 4-5 méter mélyek. Aztán az idő betemeti és nem marad nyoma semminek. Itt a Sárrétben egyébként sem marad meg az emberen, a nádon kívül semmi…

A veszedelmes nyest.

A három jómadár nagy boldogan érkezett le és hangoskodva toppantak be a lakásba! Jaj! Nagyon boldogok voltak, hiszen Arthur és Etre édestestvérek voltak, Etre meg Hubert édesapja volt és így hárman már régen vadásztak együtt. Malvinkát majd csak az infarktus kerülgette, mikor meglátta, hogy micsoda piszokkal jöttek. Mi több, Etre még csupa korom! Na, megálljatok csak!

• Uraim! Itt nem lesz semmiféle krampampuli, meg selmeci hagyomány, meg mit tudom én, hogy milyen titkos erdészszokások!

A három jómadár kerekszemekkel nézett Malvinkára! Ennek fele sem tréfa, gondolták és jobbnak látták, ha piszkos, rettenetes ruházatukkal valóban kijjebb mennek. Arthur azért, csak próbálkozott.

• Malvinkám! Drága Malvinkám! Hát akkora nyestet lőttünk!
• Ne Malvinkázz itt nekem. Kastélyban vagytok, nem a Bodor-kisházban, vagy mit tudom én, milyen erdészlakban!
• Olaj! Arthurkám! Olaj! – mondja Etre.
• Hogy mondta, kedves Etre? – kérdezi Malvinka.
• Semmi, semmi Malvinka néni, csak azt akarta mondani, hogy minél hamarabb menjenek. Tudod, Faleveleket olvasnak!
• Adok én nektek kultúrát, csak kerüljetek a szemem elé!

A három jómadár pillanatok alatt eltűnt és abszolút igazat adtak Malvinkának! De Arthur csaknem bírt magával!

• Nagy firma ez a Malvinka! Sose gondoltam, hogy újra bulek leszek!

Malvinka kicsit megbánta, hogy kifakadt, de még ez a kezdet volt, hiszen holnap már megérkezik a többi barátja is Arthurnak. Talán jobb lett volna, ha hazamegy egy kicsit, meglátogatja a rokonokat Vásárhelyen, de ahogy viszi a tiszta törülközőket, csak meghallja, hogy megint viccelődik ez az Arthur!

• Arthur te nem bulek vagy, hanem balek! El sem tudom képzelni, hogy lehettél te iskolánk büszkesége! Ha én lettem volna a keresztapád, biztos, hogy megneveltelek volna!
• Malvinka néni, ne haragudj, de te csak keresztanya lehettél volna!
• Sose fogom megérteni ezeket a titkos erdész szokásokat… – sóhajtozott! – Uraim, a krampampuli tálalva!

Ezek gyorsan megmosdottak és bevonultak a krampampulihoz. Régi hagyományokat ápoltak, hiszen valamikor a selmeci erdész, bányász tanulók az étkezésükről maguk gondoskodtak. Megosztottak egymással mindent. Máskülönben ma is szokás, hogy az erdészek, amikor kint dolgoznak, megosztják az ételüket s ha van, aki véletlen nem hoz ételt, annak adnak. Elég mindenkinek a magáéból egy törés, az annyi, hogy jól is lakik.

Mikor köré ültek hárman a tálnak, abba darabolt fügét, datolyát és mazsolát, diót, aszalt szilvát és szentjánoskenyeret tettek.

• Nincs több szilvánk?
• Van, de holnapra is kell: A többit meg a nyestnek tettem ki..
• Miket nem tudsz Malvinka!
• Mondtam, hogy bulek vagy Arthur! – neveti ki Etre, de Hubert is kacagja.

Végtére is már mind a hárman firmák is voltak, meg már filiszterek, hiszen végeztek, de akinek keresztapja van, az az örökre megmarad buleknek és ez így megy, míg világ a világ.

• Na, mit nem adtam volna, ha nekem az egyetemen keresztanyám van – mondta Arthur bácsi.
• Látod Arthurkám, egyszer minden kívánságod teljesül, – veregette meg a vállát öccse, Etre.

A tálra egy rácsot tettek, arra egy kúpos cukrot, amit még Nagyváradról hoztak, mikor a télen bent járt Arthur és Malvinka. Arra egy kevés rumot öntöttek, de csak keveset, hogy majd Hubert is tudjon belőle inni! Mikor ezzel megvoltak akkor meggyújtották. Nem kellett nagyon aggódni, mert a szesz mind szépen ellángolt. Mire ez szépen leégett, Malvinka hozott nekik forralt bort, de rákacsintott Hubertre, mert Malvinka addig forralta a tűzön, hogy abba már egy kanálnyi, annyi bor nem volt és hozta a forró teát is. Csavart bele még citromot és egy narancsot is.

• Jaj, de ügyes vagy, drága Malvinkám!

Arthur felállt és megölelgette Malvinkát, nem is haragudott rá egy percig sem, de azért Malvinka tudta, hogy Arthur egy igazi úriember és ha lehet is vele viccelődni, akkor is csak így, maguk között szabad.

• Jó szórakozást, a kártyákat ide kihoztam. Holnapig ne rontsátok el a lakást, maradjatok idekint.

Arthur, Etre és Hubert egyáltalán nem bánta, hogy a konyhában maradnak, mert a nagy tölgyfaasztalon nagyon jót lehetett kártyázni és egyébként is itt, minden volt. Hubert folyamatosan töltögette a puncsos poharakat, szelte a kenyeret, a sonkát, de volt már szarvas szalámijuk is. Jól éltek, gondjuk nem volt a világra és annyiszor elmesélték, hogyan lőtte le Arthur kétszer is a nyestet, ami megtámadta Malvinkát, hogy másnap Malvinka nem volt hajlandó még egyszer végighallgatni. Sok teendőjük volt még, hiszen hamarosan megjönnek a régi jó barátok, a régi öreg erdész cimborák…

Március 15-én folytatjuk…

Dr. Szilágyi Bay Péter