Karácsony előtt járt az idő és Hubert egyik délután bejelentette a kastélyban: úgy döntött, a karácsonyt fent tölti a szüleinél, a Pádison. Egyébként nagy havak jöttek, régen volt fent és elkél otthon a segítség. Malvinkának, így karácsony előtt, rettentő sok dolga akadt, mert amilyen hosszú volt az ősz, olyan hirtelen változott meg az idő. Hol fújt a szél, hol havazott, hol esőre váltott, hol meg fagyott és sok lett a beteg gyerek a faluban, meg ahogy számolgatta, úgy karácsonyra, szentestére is vártak egy babát.

Karácsony a Pádison Rajzolta: Csavajda Dóra

Tudta, hogy ez a karácsony más lesz, mint a többi, hiszen valószínű, sok más emberhez hasonlóan, munkával telnak az ünnepek. Mert mindig vannak, akik a többiek érdekében, még az ünnapnapok alatt is, dolgoznak: az orvosok, a mentősök, a rendőrök, de indulnak a hóeltakarítók is, ha szükség lesz a munkájukra. Az adventi időszakban Hubert jött-ment Peszere-puszta és a kastély között. Vendégek is meg-megfordultak a faluban, a környező erdőkben és voltak, akik libára is lestek. Van, akinek sikerült egyet, egyet elejtenie, de Hubert sajnálta a libákat és mindig leadta a drótot, hogy merre húzzanak ki, hol nem ülnek vadászok. Valahogy ezen az őszön nem érzett rá nagy hajlamot, hogy vadásszon és ez, ha nem is mondott egy szót sem, Arthur bácsinak nagyon tetszett. Nagy pipája alatt elmorzsolta: erdész lesz belőle, erdész!

• Tudod is te, Arthur! Tudod is, te!  – mondta neki Malvinka, de azért neki is tetszett, hogy többet volt a vállán a mordálya Hubertnek, mint a kezében.

Malvinkának volt egy sarka a kamrában ott gyűjtögetett mindenfélét karácsonyra. Na, nem mindenkinek ám, csak akit szeretett: Etrééknek, Arthur öccsének, Hubert apjáéknak ott gyűjtögette az ajándékokat, amit felküld a hegyekbe. Tüsténkedett. Az átlagosnál is többet, mert nem mindig tudott úgy mozogni a kastélyban, mint régebben. Ha Pelyhecskétől kellett valami, azért jobban Arthur tudott kimenni, mert a kastély felújítása miatt egyre jobban lezárták a környéket és a tavaszi átadó miatt is sok idegen jött ide. Hirtelen nagyon fontos lett a régi miniszterelnök, a Tiszák fészke, de legalább már nem hagyják tovább pusztulni a kastélyt. Aztán meg ki tudja, mi lesz vele. Sokan fontoskodnak, de a történelmet nem lehet átírni, a történelmet nem lehet kisajátítani. Nagy idők tanúja volt ez a kastély, kormányülések zajlottak a nagy teraszon, országos nagy döntések születtek itt.

• Ne morogj már Arthur! Inkább hallottad, hogy szegény Pelyhecskét a minap kidobták – panaszolta Malvinka.
• Mondtam már neki, kerülje el a helyet, mert még valaki meg is veri.
• Eszedbe ne jusson, semmit csinálni!
• Azt hiszed, már félek?
• Tudom, hogy nem félsz, de semmi értelme. Fejezzék már be a munkát, aztán menjenek innen. Nem emlékszel mit mondott a gróf?
• Na, mit?
• Akkor leszek a legboldogabb, mikor az utolsó vendég is kihajtat a kapun!
• Ez igaz Malvinkám. Ez igaz!

Nehéz kibogozni, hogy mit is gondolhatott Arthur bácsi és Malvinka néni erről az egész felújításról. Annyi szent, hogy a lakást nem fedezték fel és úgy döntöttek, hogy nem csinálnak semmit, kivárnak. Addig is Malvinka, mint orvosmanó járja a falut, gyógyítja a kicsiket és majd meglátják hogyan alakulnak a dolgok. Nem ugráltak, de a régi világra, a régi okos világra nem igen hasonlít a mai, mert ha valaki össze tudta vetni, akkor ők igen. Rettentően hiányolták az okos embereket. A ragyogó, csillogó szemű, élénk tekintetű embereket és de sajnálták az öreg tiszafát is, amit valamelyik nagyokos kivágatott innen az ajtóból. Arthur eldugta a fűrészt s mikor a markolóval indultak, akkor elvágta az üzemanyagcsövet, de csak elpusztították. Pedig majdcsak egyidős volt a kastéllyal, évente jó, ha egy centit nőtt. Sokszor 500-1000 évig él, de ismernek 2000 évet megélt példányt is. Micsoda veszteség! Hatvan évig volt iskola a kastélyban és az iskolások is megértették, hogy a fa minden porcikája mérgező, nem szabad hozzányúlni. Sosem volt belőle baj. Most meg odavan. Pedig a kastély szimbóluma volt.

Malvinkáék Huberttel megbeszélték, hogy innen indul a Pádisra. Arthur egyik székről, a másikra ült, nem találta a helyét. Kiment, bement, megnézte az ablakot, az ajtókat s abból már Malvinka tudta, hogy készül valamire: jó két hétre felhalmozott annyi fát, ha reggeltől estig tüzelne, akkor sem tudná elégetni, de nem szólt semmit. Az előszobában a majdcsak térdig érő, hegyi, fűzős bakancsot is meglátta. Más egyéb véletlenül se volt kikészítve. Azért csak rákérdezett:

• Jó sok fát hoztál be!
• Sokat, mert esőt is mondtak és nem akartam dagasztani a sarat, meg valamiféle karácsonyi vadászat is lesz – úgy hallottam, mikor fent voltam a színházterem feletti alagútban.
• Érdekes.
• Azt mondta az egyik őr, hogy “nagy kutyák” jönnek!

Malvinka nem bírt magával és elnevette. Kicsit mosolygott Arthur is, mert hát a falubeliek csak aggódtak, mert nekik, a kis életükben ez jelentett mindent és ami egy  nagyhatalmú embernek egy legyintés csak, az valakinek az élete. Ha jönnek, akkor tisztességgel fogadják őket, nem maradhat senki szégyenben, persze az más kérdés, hogy nagyon várja az itteni ember, hogy elmenjenek, de az már a legvége, akkor már mindenki örül. Csak addig ki kell bírni és meg kell élni….magyarul életben kell maradni – ahogy régen is.

Hubert és Arthur az elmúlt nyáron felújított egy öreg alagutat. Nem volt mit tenni, hiszen a restaurátorok, az építészek és mindenféle munkás, naphosszat jött, ment. Voltak éjjeli őrök és kutyák is, teljesen egy fogolytáborrá változott a park és mozdulni nem lehetett. Arthur aztán leakasztott egy nagy kulcscsomót és egy szép nyári napon megmutatta Hubertnek azokat az alagutakat, amelyeket évtizedekkel ezelőtt lezártak, olyan régen, hogy még Hubert, amikor itt nyaralt gyerekként, sem ismert egyet se. Titkos alagutak, arra az esetre, ha… és láss csodát, elérkezett újra ez az idő.

Megfigyelnéd az állatokat, a madarakat? Kattints a képre!

A konyhában aztán felvillant egy kis lámpa és jelezte, hogy az északi alagúton valaki mozog. Ki más lehetne, mint Hubert?! Arthur ment is az alagsorba, hogy várja a vendéget vagy aki jön, de ki más lehetett volna, mint Hubert? A folyosó nyílegyenes volt és a végén lámpafény imbolygott. Egy füttyjellel tudtára adta Hubertnak, hogy ott van, aki felismerve, visszaválaszolta pontosan ugyanazt a dallamot. Arthur ebből tudta, hogy Hubert az és Hubert is tudta, hogy Arthur várja. Ha erdőn lettek volna, akkor rigófüttyöt fújnak, ha éjjel akkor megint más madárét. Ha ugyanazt fújják vissza, akkor nincs veszély, ha mást, akkor el kell bújni. Mindig olyan madár hangját utánozták, aki abban az erdőben, nádasban él és akkor meg lehet figyelni. Ezért, aki érti is, ismeri is a madarakat, sem tudja, hogy manók járhatnak ott. Régi, betyárfogások ezek, de nem kell ezt mindenkinek tudni. Elképzelhetjük milyen, amikor sötét, ködbevesző, nádi éjszakán megszólal a madár, amikor némán várja a hajnalt minden állat. Még az ellenség hátán is feláll a szőr, annak is, aki ránk vadászik. A Sárrét és a régi titkai, benne az emberrel, a réti, a nádi emberrel, amelyiket sem a tatár, sem a török nem tudott megszorítani s ha nem is annyi, mint régen, de abból a fajtából most is ott él belőlünk s ha találkozunk vele a faluban se ismerjük fel…

Hubert hátizsákjába pakolja Malvinka a holmit. Fűszerpaprika a halászlébe, méz, ez mézeskalács, olvasnivaló, de csak a fa alatt kibontani, meg fűszerek, csokoládé és akasztós karácsonyfadíszek, amit csak a legvégén adott oda a naranccsal.

• Mondd meg édesanyádéknak, hogy nem tudok menni, mert sok gyerek beteg és várunk egy pici babát is, ahol az anyuka már most is nagyon gyenge. Remélem megérti.
• Biztosan Malvinka néni, biztosan!
• Ezt a pálinkát meg én küldöm apádnak, de az lesz a legjobb, ha én viszem, mert már nincs is a zsákodban hely!
• Arthur, te vén lókötő!
• Gondoltam, ne menjen ez a gyerek egyedül arra a nagy útra!
• Ezért hoztál be ennyi fát, de láttam én a bakancsot az előszobában!

Hubert csak nevette, hogy Arthur bácsi meg akar szökni a karácsony elől, de Malvinka meg igazából nem bánta, mert szentestére várták a picit és igazán nem akarta, hogy Arthur egyedül üljön a karácsonyfa alatt. Ilyenkor egy orvosnak sokkal több a dolga és Arthur is tudta, mindig is tudta valójában, hogy ez a gyerekorvos szakma egy teljes embert kíván és egy teljes férjet! Szerette Malvinkát és tudta, hogy a kötelessége olyan erős, hogy nem várhatja el, hogy itthon üljön, amikor annyi gyerek beteg. Segíteni nem tud, hát akkor felmenne a hegyekbe. Hubert ahogy elindult, még hallotta maga mögött Malvinka nagy cuppanós pusziját és ugyanazon az alagúton megindultak a kastélyból kifelé. Nem szóltak semmit, csak hallotta Hubert, ahogy Arthur mögötte meghúzza a lépteit és lassan be is érte. Arthur gondolatai is cikáztak, mert szerette Malvinkáját, de húzta haza a Pádis, ahol felnőtt, ahol született.

Két teljesen külön világ volt a két ember, bocsánat manó. Malvinka a nagyvilági, a városi orvosmanó és Arthur, aki, ha igen iskolázott is volt és ha tudott is viselkedni úri körökben is, de valójában egy igazi vérbeli erdész, vadász volt. Hubert nem is tudja, hogy találkozhattak, de az életben vannak véletlenek, amolyan egyszeri, megismételhetetlen véletlenek és Malvinka, ha egy picit tétovázott is, de eldöntötte és Arthurját választotta. Voltak, akik megvetették, voltak, akik lenézték, de amikor vendégséget, fogadást tartottak, ámult a rokonság, hogy mit is kapott Malvinka Arthurjától…olyan életük lett, ami messze híres lett. Hogy még két ilyen távoli szakma közel kerülhet egymáshoz, mi sem bizonyítja jobban, mint Malvinka orvostudománya, ami Arthur mérhetetlen nagy növényismeretével párosult. Arthur tudta, hol, mikor, mi terem, érik, fakad, rügyezik, Malvinka meg tudta, mi, mire jó. Csak azon vitatkoztak, hogy mi a neve. Még szerencse, hogy latinul tudtak, mert meg kell hagyni, mind a kettő beszélte és akkor aztán azon kiegyeztek, de Pelyhecskét Malvinkának külön- külön  tanította, ami lássuk be, veszett fejsze nyele volt, mert Pelyhecske nem engedett a népi nevekből…

Hubert az elmúlt évben sokat változott. Igaz, egy év a manók életében nem jelent nagy időt, de szótlanabb lett és amit a fejébe vett, azt végrehajtotta. A faluban is sok minden változott, sok hangoskodó lett, erre is, arra is és rá kellett jönni, hogy teljesen felesleges vitatkozni, bosszankodni, majd az élet beigazolja, megoldja a problémákat és a sok hangoskodónak az orrára koppint. A nagy folyó előbb-utóbb partra sodorja a szemetet. De van úgy, hogy a Jóisten sokáig engedi. Csak mondják, csak hadd mondják, maradtak ebben az állatokkal, Tikkel, Húval is. Csak hát vizet akarnak ereszteni visszafelé, meg olyan fát akarnak ültetni, ami nem odavaló, de már a régieket kivágták. Aztán a falu egyik végén valaki kitalálta, hogy nem kell szántani, most meg ez terjed. Olyan dolgokat találnak ki, ami külön-külön is káros, de, ha mindenki egyszerre nekifog, akkor aztán abból kiverni már csak a Jóisten tudja őket. De ha az fog neki …márpedig ebből már csak az lehet, hogy felbőszítik. Szóval elég az hozzá, hogy ahogy mentek, sem Hubert, sem Arthur bácsi meg nem szólalt volna.

Karácsony a Pádison Rajzolta: Csavajda Dóra

Mind a ketten nagyöbű fegyvereket vittek. Arthur mi mást, mint a 9,3X62-es duplagolyósát. Hubert meg egy jó kis .30-06-ost, egy olyan éjjellátó távcsővel, ami párját ritkítja. Arthur nem szerette, de be kellett látnia, hogy annyi a sakál, hogy arra nyugodtan lehet használni. Már rókát se lőttünk, na, még védeni kell azt is! – puffogott magában, mert hát Arthur elég mérges fajtából való volt és állítólag, Malvinka szerint, rá is szokott.

A vonat ablakából csak nézték a tájat és Nagyváradon a pályaudvar restije alatt, néhány ismerőssel találkoztak. Meglehetősen nagy volt a forgalom s ha nem is ment volna el Kolozsvárra Arthur, de hazudna ő is, ha azt mondaná, hogy nem fordult meg a fejében. Hubert is ott tanult és egy-két szót váltottak, hozták, vitték a híreket és sokan a háborúról is beszéltek. Voltak, akik északról, Kárpátaljáról jöttek, mentek tovább, vagy éppen a rokonokhoz igyekeztek. Legtöbbet a kantinos tudott s egy biztos, hogy Arthurral régi jó ismerősök voltak, ha nem kellett volna sietni, hogy elérjék a csatlakozást, fix, hogy még Arthurral üzletelnek is. De most tényleg nem volt idő.

• Arthur bácsi! Betolták a kocsit! – mondta Hubert.
• Kellemes ünnepeket, majd valamikor két ünnep között jövök le. – búcsúzott Arthur.
• Hozol le kesztyűket?
• Persze, mind a két fajtából!

Azzal eltűntek a forgatagban. Egy ideig látszódtak a puskatokok a vállukon, de nem törődött velük senki. Ha meg is nézték őket, talán csak elgondolkoztak rajta páran, hogy bizonyára vadászni mennek, de nem voltak sem piperkőcök, sem szakadtak és látszott rajtuk, hogy nem azért lettek vadászok, mert divat.

Már szürkült, amikor egy hegyi úton baktatattak fel. Lóval és egy hóekével Etre megtörette nekik az utat, de nem csinált nagy takarítást, nehogy a túrázók nekiveselkedjenek a hegynek és azután majd lehetett volna azokat is menteni. Szóval csak éppen annyi utat takaríttatott meg, húzatott meg az erdésszel, hogy fel tudjanak jönni. Jó órára lehettek már csak a fennsíktól, amikor Arthurnak már nagyon nem tetszett körülöttük az erdő. Kísérteties csend volt és szinte a bőrén érezte, hogy figyeli minden rezdülésüket a táj.

Hubert még fiatal volt, ezt még nem vette észre, ez még nem alakult ki úgy benne, de Arthur már megérezte a bajt. Nagyon tudta már. Pont olyan volt ez, mint régen, amikor Etrével mentették az embereket. Aludni se volt jó, mert felébredt miatta az ember, a manó s ha megnyugtatta magát, akkor csak utolérte a baj. Nem, nem szabad megnyugtatni magunkat, elaltatni azt a hangot, ami odabent megüti a vészharangot és alighogy elhatározta magában Hubert, megtorpant. A válla fellett látja ám, hogy előbb egy fiatal, majd még egy süldőfarkas ugrik ki az útra. Nem siettek, csak úgy nyurgán. Aztán jött egy csapzottabb öreg szuka, amelyik már őket nézti és mikor a két kölyök arrébb lépett, azok is visszanézték. Utoljára egy akkora, hatalmas kan bújt elő, hogy még Arthur ereiben is meghűlt a vér. Pontosan tudta, hogy kiket kell, miket kell keresnie az úton, de nem kereste az, hanem egyenest a szemükbe nézett. Esélyük nem volt arra, hogy elővegyék a puskákat, hogy betöltsenek s mintha a farkasok tudták volna ezt. Ha sokáig nem is, de az alfa még akkor is nézte őket, mikor a két kölyök és a szuka leugrált jobbra a szakadékba. Egyáltalán nem félt, ismerte már a fegyvert, az embert, a manót is.

Hubert és Arthur összenéztek és lehet, mondani is mondtak volna egymásnak valamit, de ahogy Hubert feje mellett megint elnézett Arthur, valami mozgásra lett szemközt figyelmes s megpillantotta Etrét, aki szemközt intett nekik.

• Apád elébünk jött!

Hubert igen megörült és szinte elhagyta Arthurt, mert sietett az apja felé, aki ereszkedett le, hogy hamarabb az úton legyen. Volt ott fent egy padka, onnan figyelték időtlen idők óta a manók ezt az utat. Nem véletlen, hogy Arthur odapillantott az előbb, mert arra számított, hogy Etre ott várja már őket.

Szeretsz a természetben lenni, akkor az EWIDENT ruháid válaszd! Kattints a képre és nézz körül a webáruházban!

Alig várták Huberték, hogy felérjenek a szülei házába. Mondhatni fogvicsorgató hideg volt már, de odabent az erdészházban is és lent a manólakban is rettentő jó meleg volt. Az erdész is és a manók is keményen tüzeltek. Fát hordtak be még az őszön és volt annyi, hogy tavaszig kitartott nekik. Etre nagyon örült a fiának és Arthurnak is. Minden, amit Malvinka küldött, kincset ért a hegyen, mert ott sem a paprika, sem más nem terem meg s ilyenhelyt a csokoládé igazán nagy ritkaság, mert bolt nincs és ha rendelne is az ember, ide senki fel nem tudna jönni. Hubert anyukája szerette volna hallani mi történt lent a Rétközben, mik a hírek, de a farkasok valóban aggasztóak voltak, tehát ki kellett várni, mert azt a legfontosabb megbeszélni. Sajnálta, hogy Malvinka nem jött, de a babák az elsők és ezt, ha valaki, az anyák biztosan megértették.

• Láttam én! Ott jöttek felettetek az ösvényen.
• Végig magamon éreztem a szemüket – mondta Arthur.
• Az meglehet, de még idegenek. – mondta Etre. – Pár napja fedeztem fel a nyomukat fent a Bihar-nyergen.
• Akkor tudsz róla!?
• Persze. Beszélik, hogy Kárpátalján lőnek és a vad is megmozdult, átjöttek erre, meg nagy a tél és tudod mozog a farkas is. Lenyomja őket a hideg, mint 1942-ben!
• Azt is láttam, hogy hirtelen lefordultak. Biztos lecsapta a szél a szagomat, mert egyik pillanatról a másikra letértek.
• Lőttél volna?
• Lőttem volna. A célon, a marján ült a szálkereszt a kannak. Még az úton is jó lett volna, de ti már irányban voltatok…

Arthur rettenetesen sajnálta. Szerette volna, ha testvérének sikerül elejtenie, de négy farkas már nem játék és valamit tenni kell. Elsőnek Hubertet kell elcsendesíteniük, mert ez már nem nádifarkas és ha jól saccolták 80-90 kilogramm is lehet, ami a toportyánféreg ötszöröse!

• Érted Hubert? Ötször nagyobb!
• Értem, de azt is éppen ugyanúgy fogja a sörét vagy a golyó, mint a sakált.
• Fogni, fogja, az biztos, de Arthur bátyád a megmondhatója, hogy egy vadászaton kétszer is rálőtt egy 8×68-as kaliberű fegyverrel és a farkas elvitte.

Mindenki elfáradt és a kandallóban is roskadozott már a tűz, amikor végre mindenki ágyba került. Odakint pedig havazni kezdett és minden nyomott eltüntetett, amin meg tudtak volna indulni a vadászok.

Karácsony a Pádison Rajzolta: Csavajda Dóra

Reggelire friss hurka-kolbászt ettek, sült szalonnát, dinsztelt savanyú káposztával. A szalonnának úgy pattant a bőre, hogy Arthur nem hagyhatta ki, hogy Etre tudományát dicsérje.

• Ez igen! Ezt alaposan megperzselted!

Közben tervet eszeltek ki és eldöntötték, hogy ahhoz a forráshoz veszik be magukat, amelyik nem fagy be. Oda lejár a szarvas is és van ott egy etető is.

• Úgy gondolom, hogy megjelennek, mert ott sok állat megfordul és a farkas is, higgyétek, fel fog tűnni!

Arthur ott nőtt fel, nem igen tudott sok mást mondani, de Hubertnek volt egy nyaktekerése, ami igen furcsa is volt tőle, de csak észrevették.

• Én nem mennék messze a háztól.
• Hogy, hogy?
• Szerintem feljönnek a nyomunkon, ha már fel nem jöttek az éjjel.
• Mit beszélsz?
• Lehet, hogy igaza van – mondja  Hubert édesapja.

Na, ezen aztán mind a három felbuzdult és kitört a házból. Éppen nem hajadonfőtt, de a kabátokat nem gombolták be. Édesanyja mondani akarta, hogy tegyék be az ajtót maguk mögött, de már késő volt, nem hallották meg.

A fennsíkon kutya hideg volt. Már nem esett a hó, de hordta, vitte a havat és nem volt ott egy nyom se sehol, amit meg lehetett volna nézni. Hubert azonban tudta, mit keres. Az egyik  helyen lefújta a friss porhót, amit odahordott a szél és alatta kirajzolódott a félelmetes mancs az öreg hóban. Nem kellett azt mutatnia sem az apjának, sem Arthur bácsinak, mert mind a hárman itt nőttek fel. Hubertet ők tanították vadászni, de már lassan úgy látszik, ők tanulnak Huberttől. Hubert nem mondott semmit, csak nézte a nagy nyomot és nézte őket, hogy sokkal nagyobb a baj, mint azt eddig gondolták, mert az ukrán farkas egyáltalán nem félt sem az embertől, sem a háztól és még a nyomukon is fel mert jönni. Mind a hárman tudták, hogy ez a farkas pontosan jól tudja, hogy mit akar és azzal, hogy megnézte, merre mentek, hogy feljött a nyomukon, tudatja velük, hogy nem fél tőlük…

Alapjaiban változott meg az élet a Pádison. Mindenki tervet eszelt ki, mindenkinek volt valami ötlete. Azt tudták, hogy a falka veszélyes lehet együtt, de azt nem tudták, hogy merre induljanak el. Felmenjenek a forráshoz. Kiüljenek az esztenához? Lejjebb a völgybe vagy komolyabb váltókra. Csak úgy találomra üljenek ki?

Egyszer csak Hubert megszólalt, hogy:

• Nem vágott-e valaki disznót, lent a faluban?
• Ha vágott is, nem adja oda senki, mert itt mindent felhasználnak, kimosnak és abba töltik a kolbászt.
• Tegyünk egy próbát!

Etrének és Arthurnak nemigen fűlt hozzá foga, hogy kérdezősködjenek, de tudták, hogy Hubertnek igaza lehet, hát fogta a telefont Etre és felcsörgetett az erdészhez, eggyel feljebb. Kis diskurzus, persze kiderült, hogy az is hallott a farkasokról, mert a nyergen láttak a nyomukat, csak még azt nem tudták, merre vannak. No, szó, szót követett, amikor az erdésznek eszébe jutott, hogy egyhelyt elpusztult egy juh, a bárányok ugyan megvannak, de az anyjukat, ha kell odaadja a juhász, csak át kell érte menni a völgybe, nem a faluba!

Még jobb! A juhászt nagyon jól ismerik. Egyedül él az állataival a fennsík egyik völgyében. Az erdész pedig felajánlotta a lovát: vigyék. De ha baja lesz a Gábornak! Ha baja lesz…

Gábor csendesen szénázott, amikor az erdész felkantározta és kivezette. Ismerte már ezeket a manókat Etrét, Arthurt és Hubertet. Nem a nagy szánkót, hanem a kicsit kapták meg, az is elég lesz. A nagy fekete ló, a Gábor, csak nézte a szánkót, meg a manókat, majd megindultak.  Rettenetesen hordta a havat a szél és az erdész rögtön megbánta, hogy egyedül engedte el kis barátait. Hamar meggondolta magát, ugrott a csizmájába és csak éppen a nyakába kanyarította a puskáját. Majd elébük vágok  a völgynél – döntötte el magában

Csavajda Dóra illusztrátor weboldalát, a képre kattintva érheted el!

Gábort, a hatalmas magyar hidegvérűt nem kellett se nógatni, se biztatni, mert hát örült a lelkem, hogy kiszabadult az istállóból. Nem volt fázós fajta és már éppen meg is kellett volna járatni. Talán kapóra is jött ez az út. De miért nem mentem velük? Miért nem? -korholta magát az erdész. Ügyes erdész volt, ismert minden vágást és hiába a nagy hó, úgy tudta, hogy hova lehet lépni és hova nem, hogy azt nála jobban talán csak Etre ismerte. Lefelé, a gerinc után, már lécen ereszkedik – tervezte el.

Hubert anyja nem örült ennek a vadászatnak, egyáltalán nem szerette a farkast, mert okos, rafinált és kegyetlen ellenfele a manóknak. Ha meg sebzett, vagy a kölykeit védi, még az embernek is nekifordul, nemhogy a manóknak. Féltette őket, de az se lehet, hogy ez az idegen falka itt portyázzon, rettegésbe tartsa a fennsíkot. Tudta mindenki, hogy pocsék munkát végeznek. Egyáltalán nem szerencsés, hogy pont most, karácsonykor, amikor csendesedne az az erdő is, amikor ünnepre készülünk, garázdálkodjanak a farkasok.

Ahogy elhagyták az erdészházat, volt, hogy a szél teljesen elhordta a havat s volt, hogy vastagabb volt az úton, de még nagyobb torlaszokat nem épített és viszonylag könnyedén át lehetett jutni rajtuk. A nagy erős ló, persze akkor is elhúzta volna a szánkót, ha a hasáig, vagy még feljebb ér neki, de még attól messze voltak. Az ilyenfajta ló csontozata, az igáslovaké, sokkal erősebb, szörnyű nagy izomzata miatt lassabb, de rettentő erős és látszott rajta, hogy az erdésszel sokat dolgoznak kint. Az ilyen  munkalovak, igáslovak kint az erdőn megedződnek s különösen, itt a hegyen, rettentő ügyesen tudnak manőverezni. Nagy segítségére vannak az embernek. Ez a magyar hidegvérű ráadásul hosszabb távon is képes kocsit húzni, ilyenkor meg, a pillekönnyű szánnal, rajta a három manóval, csak játszik.

A nagy fekete ló élvezte, hogy mehet és Etre hagyta is, hiszen a ló mindig be tudta osztani az erejét és egyébként is, nem mennek ma sokat, mert lemennek a birkáért, aztán azzal vissza, helyesebb utána kötik a szánnak és úgy húzzák majd fel a nagy magaslesig. Ott meg egy oszlopra felhúzatják. Ez volt a terv és felváltva kiülik a farkast. A nyomon, amit a szán után kötve hagynak, felcsalják, mert megannyi váltót keresztezni fognak.

Hubert a szán hátuljában úgy döntött, hogy előveszi a puskáját és betölt. Átszámolta a töltényeket és elzárta a puskáját. Arthur hátranézett és meglátta Hubertet, amire csak elővette ő is a 9,3X62-est. A billenőcsövű duplagolyósba a két rettentő nagy töltényt behelyezte és a lábára tette, de megtörve. Etre nem szólt semmit, csak hajtott.

Ereszkedtek lefelé a szerpentinen és mit sem tudtak arról, hogy az erdész már valahol felettük jár, kigombolkozva, hátán keresztbe vetve a puskájával, már síléceire állva vág neki a lejtőnek. Mérges volt magára az erdész, de nagyon élvezte az utat, bár a felesége korholta, hogy ilyen időben kimenni. Mindenki tudta, hogy a farkas nem játék, ahogyan nem játék a téli idő, a hóvihar, különösen nem a Pádison. Ha úgy ismerte is, mint a tenyerét, csak eszébe jutott, hogy, ha most valami baj éri, pár óra eltelik, mire a manók meglelik. A szerpentinen aztán egyszer csak Gábor prüszkölt egyet, mert hát megérezte a farkasok szagát.

Biztos, hogy még a tegnapi – mondta Etre, de Hubert már nem hitt a meséknek és úgy leste fent a hegyoldalt, mint sas. Nem különben Arthur is, aki arra várt, hogy összecsapja a puskát. Valahogy Hubert azt érezte, hogy fentről lesz valami, nem tudta miért, de érezte és meg se merte gondolni, hogy az ereszkedő erdész szagára ugrottak fel a farkasok, akik, ha nem is ügyetlenül, de igen óvatlanul megugrottak és jöttek lefelé. Hubert már hátul állt a szán jobb hátsó talpán, hogy ha meglátná a farkasokat, akkor le tudjon lépni. Arthur gondolta, hogy hátramászik, de nem volt már rá idő, mert, ha tényleg ugranak, akkor késő lesz onnan előkecmeregni. Ideges volt, úgy érezte, hogy hamarabb felkészülhetett volna, talán úgy, mint Hubert.

Kavargott a hó. A ló, a nagy fekete ló, ismerte már a farkasok szagát és rettegett már attól is, nemhogy a látványuktól. A farkas átharapja az áldozata torkát, kihasítja a lágyékát és szörnyű munkát végez. A hatalmas nagy lucok sötétzölden magasodtak felettük és, hogy fújt a szél, hogy porhó esett, nem rakódott rájuk semmi. Zúgott, búgott az erdő s csak a ló orrában és a szemükben bízhattak, amikor Hubert csak mondja:

• Apja, apja! Húzd balra a szánt!

Etre már húzta is a szárat és megállította a szánkót, de még meg sem állt, amikor megszólalt a fegyver és az első farkas már tűzben is rogyott. Arthur, nem volt irigy, de már ugrott is előre és ahogy a ló keresztben megállt, annak a lábai közé ugrott és féltérddel, ahogy kint a fronton tanulta, már lőtte is a második farkast. A harmadikat csak sebezte Hubert, amit ő még az út szélén helyben marasztalt. Etre csak nézte, hogy miért késik, de a duplagolyósnak vissza kellett állnia, mert tudvalevő, hogy az egyik lövés elhúzza a másik csövet. Miután felborult a harmadik is, ízibe megtörte, hogy ürítsen, de Hubert ekkor már újra célon volt és a hatalmas, kapitális kant blatton lőtte. Az ösvényről, ahogy ugrott le, már nem volt ideje irányt változtatni vagy nagyobbat ugrani. Etre csak nézte, ahogy egyik farkas a másik után tűzben marad és csak tartotta a szárat. Még szerencse, hogy Gábort bevadásztunk már csikó korában, de hogy a hasa alatt is lőttek, azért már egy kicsit Etrének is sok volt. A nagy, hatalmas ló azonban tűrte és állta. Rettentően félt, hogy megtapossa Arthurt, miközben a félelmetes ellenség a farkas, alig volt előttünk 50 méterre.

Karácsony a Pádison Rajzolta: Csavajda Dóra

Olyan szél volt, olyan vihar kavargott, hogy az erdész, aki alig volt már 100 méterre felettük valami morgást ugyan hallott, de ahogy jött lefelé, csak azt látta, hogy a szép fekete lova ott áll keresztbefordulva, neki a szakadéknak. Meghűlt benne a vér, azt hitte valami baja lett a manóknak. Még két kanyar – gondolta magában és lent vagyok az úton, amikor azt látja, hogy a három kis ember ballag felé s a lovon már pokróc, hogy meg ne fázzon. Előtte pedig, itt, ni, meg négy farkas…

Még meglepődni sem tudott és éppen úgy járt, mint a farkasok, mert ő se tudott megállni, mikor az út fölé ért és le kellett ugrania az útra. Arthur csak nevette és mondja is:

• Még szerencse, hogy jól célzunk, mert most kicakkozták volna lábad ikráját!

Ott álltak az út szélén szótlanul. Gábor aztán megunta, hogy hátrahagyták és kutya módjára közelebb húzta a szánkót, mindenestül, hátán a pokróccal.

Karácsony előtt egy nappal a Pádisra vezető hegyi úton, négy farkassal ott állt három manó, akik mellett sílécen ott csodálkozott a helyi erdész. Tombolt a vihar. A ló nagyokat prüszkölt a farkasokra. Mindannyian készültek a lesre, mert mégiscsak az a valami, de erre nem számolt senki, hogy meglövik a farkasokat. Aztán csak megszólalt az erdész:

• Tegyük fel mind a szánkóra és menjünk le azért a birkáéért, mert azzal is lesz majd valami. Ismerem Károlyt, vár bennünket s aztán ha nem megyünk, megindul elénk, mert azt hiszi bajunk van.

Sokat nem is teketóriáztak és felpakolták a farkasokat, aztán az erdész felült a bakra. Elővette a pipáját, amit Arthur igencsak megnézett, mert, hát akkora volt az, mint Arthurék üstje a kastélyban. Igen rácsodálkozott, pedig nem szokása és egy csipet dohányt adott neki az erdész, ami olyan sok volt, hogy jutott még a bőrszütyőjébe is. Aztán takarosan mind a kettő rágyújtott. A ló néha, néha hátra nézett, mert mikor úgy fordultak, érezte a farkasok szagát, de most, hogy itt volt az erdész, meg a két manó, meg hogy a pipafüstöt is ismerte, csak megnyugodott. Hubertet nem ismerte annyira, de nem félt tőle. Egyik se beszélt, csak Hubert nézte a farkasokat és néha, néha Arthur hátrapillantott. Tetszett neki az unokaöccse, mert a fiatalos tűz most jól jött. Nézte Hubertet és örült annak, hogy nemcsak a zsíros falatok, a hasa után megy, hanem a dúvad, a dúvad a mindene. Látszik, hogy él-hal érte. Az ilyet nem lehet tanítani.

Még igencsak fent voltak a fennsíkon, amikor a kutyák, lent a hodály mellett, jeleztek és Károly már kint állt. Várta a vendégeit. Egyszerű ember volt, de szerette az erdészt, a lovat ismerte és mikor leértek, akkor látta meg a manókat. Etrét jól ismerte. Persze Arthurt is, hiszen az is idevaló volt, de Hubert úrfinak örült meg igazán, tessékelte is őket be, de amikor hirtelen meglátta a négy farkast, megállt benne az ütő!

• Erdész úr! Mik vannak itt fent?
• Látja Károly, hogy farkasok, nem?
• Látom én, hogy azok, de, hogy egyszerre négy is?
• Miért lepődik meg, hiszen mindenki lőtt egyet, úgy illik nem?

Károly kerek szemekkel leste a farkasokat, meg a vadászokat, sehogy se tudta elképzelni, hogy lehet, de pokróc került a lóra és egy perce beléptek. Szépen meszelt fal, meleg, a kályha mellett felstócolva a hasított fa.

• Na, fogjad Károly! A nejem küldi! Bor, kalács, miegymás. Én nem néztem mi van benne, ne is pakold ki, majd lejövök a kosárért! Újévig csak találkozunk még, nem?
• Nagyon kedvesek vagytok! Hálásan köszönöm!

A kosárba, hogy pontosan mi lehetett még, nem tudni, mert a dugós boron mellett minden kendővel szépen le volt takarva. Károlynak nem volt senkije és ha el is volt látva mindennel, ilyen házi dolgokat, karácsonyi ízeket, nem küldött fel neki senki. Ha még küldött is volna, ilyen időben nincs, aki fel tudott volna jönni. Talán majd napokkal később, ha elül a vihar. Persze az erdésznek mindig is gondja volt rá, hogy figyeljen Károlyra, mert olyan bátor, ügyes ember ez a pásztor, bármikor lehet rá számítani.

Kicsit még beszélgettek, de ha folytatták volna, akkor igen neki kellett volna vetkőzni és a lovat se akarták, hogy megfázzon, ezért feldobták a birkát és visszaindultak a fennsíkra.

• Ne vigyétek! Nem megy arra már semmi!

Már majdnem hajlottak rá, amikor Hubert megszólalt.

• Csak vigyük el, mert hát ki tudja, régen volt már ilyen szóró fent a Pádison.
• Igaza van a gyereknek – mondta Arthur, aki kapva kapott az alkalmon, hogy éppen jó lehetőség lesz ez az ünnep arra, hogy kivadásszák magukat. Ha már Malvinka elengedte, nehogy a tűz mellett ücsörögjenek.
• Nem bánom, vigyük – mondta Etre – de karácsony első és másodnapján nincs vadászat!

Hubert, Arthur szinte egyszerre válaszolt, hogy:

• Nem, az kizárt! Biztos, hogy nem.

Az erdész is és Etre is lemondóan legyintett, nem Hubert miatt, hanem, hogy a vén lókötő, Arthur is úgy viselkedik, mint a gyerek, ha vadászatról van szó. Nem ismer tréfát. Az erdész is azon törte a fejét és Etre is, hogy de jó volna kiülni rá, de hát az már most Hubert és Arthur lese, hiszen ők már a Pádison mégiscsak vendégek.

Karácsony a Pádison Rajzolta: Csavajda Dóra

Mindannyian felszálltak a szánkóra. A szánkóról hátul szinte lelógtak a farkasok, a birka és azok ott négyen, az erdész és a három manó kaptattak fel a nagy fekete hidegvérű lóval a hegyre. Károly még sokáig ott állt a kis ház előtt. Aztán belépett és ahogy betette az ajtót maga mögött és nézte a kis fenyőgallyat, megmelegedett a szíve is. Volt már pár szem szaloncukra, volt ott a fa alatt narancs, dió és csokoládé is, egy jóféle üveg bor és bejgli, töltött káposzta és még halászlé is. Biztos Hubert úrfi hozta a Rétközből a halat. Nézte, hogy miféle karácsonya lett neki, idefent a hegyen, ahová ilyen viharba senki, de senki nem tudott volna feljönni. Jöttek, jöttek őhozzá a fennsíkról a híres vadász és erdészmanók s nézte, nézte a rengeteg ajándékot, ételt, italt. Hát mégiscsak vannak csodák! Mégiscsak vannak…És megpárásodott a szeme, mert, ha egyedül is volt idefent és semmi, de semmi jel nem utalt arra, hogy történne bármi is a kis életében, hittel hitte, hogy eljön a kis Jézus és láss csodát, itt van, neki is lett karácsonya…

Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok!

Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter LL.M.

Illusztrálta: Csavajda Dóra

Tel: +3630/394-4706
E-mail cím: dora.csavajda@gmail.com 

December 8-án átadták a díjakat a Hubert és az állatok rajzversenyen, amelyet a Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár Dorozsmai Fiókkönyvtára és Dr. Szilágyi Bay Péter író szervezett Kiskundorozsmán. A rendezvényen 49 oklevelet és emléklapot adtak át, de a helyi kezdeményezésű program azonban átlépte Szeged város határait, hiszen Gödöllőről, a Nyírségből és a Hajdúságból is érkeztek pályázatok.

Ünnepélyes megnyitó a Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár Dorozsmai Fiókkönyvtárában Kiskundorozsmán. A képen balról Paksi Pauletta könyvtárvezető, Ruzsa Roland önkormányzati képviselő és Dr. Szilágyi Bay Péter író.

Paksi Pauletta, a Dorozsmai Fiókkönyvtár vezetője kiemelte, hogy nagy meglepetésre az ország számos pontjáról érkeztek rajzok, pályázatok. Hubert története, különösen az első kötet, nem a legkönnyebben olvasható ifjúsági regény a könyvtár állományában, de ennek ellenére a gyerekek szívesen kölcsönözték ki és azok a szülők, akik a kisebbeknek olvastak fel, sokszor arról számoltak be, hogy mikor a gyermekek elaludtak egy-egy történetnél, nem vártak másnap estéig, hanem maguknak olvasták tovább.

Érkeznek a Dorozsmai Fiókkönyvtár legfiatalabb olvasói és a verseny pályázói.

A könyvtár vezetője hangsúlyozta, hogy Hubert alakja a gyermekek számára egy szerethető lény, akivel nagyon szívesen azonosulnak, aki annak ellenére, hogy vadász, sokat segít az állatoknak. Olyanoknak is, akik természetüknél fogva más állatokra veszélyt jelentenek. Az éles határok, a jó és a rossz kézzel fogható elhatárolása, véleménynyilvánítása megfogja a gyermekek fantáziáját és az, hogy Hubertnek önállóan kell döntéseket hozni, a kicsiket is fejleszti. Ezért találták ki, hogy a gyermekek által elképzelt világot ábrázolják. Nem volt megkötés, részletes meghatározás és ezért is volt meglepő, hogy mennyi érdekes rajzot kaptak.

Ottokár hűságesen őrizte a díjakat.

Ruzsa Roland önkormányzati képviselő köszöntőjében elmondta, hogy a gyermekek számára az iskola mellett, Kiskundorozsmán egy stabil pont a könyvtár, amely a művelődési házzal és a belső udvarral évközben is egy meghatározó közösségi pont. Ez a rajzverseny is jól példázza, hogy mennyi gyerek érdeklődik és mennyi gyermek ragadott színes ceruzát, festett vagy éppen grafittal rajzolta le azt, ami az ifjúsági regényben feltűnik és ami itt, Kiskundorozsmán, szűken vett lakókörnyezetünkben körülöttünk él. Az állatokért, a madarakért, környezetünkért mindannyian felelősök vagyunk és jól látszott, hogy ezt az alkotásaikban megjelenítették a gyerekek. A természetjárás, a környezetvédelem már a legkisebbek számára is elérhető és Kiskundorozsma és a körülötte elterülő táj értékes, védett és fokozottan védett ritkaságai csak közös erővel óvhatók meg.

Paksi Pauletta az eredményhirdetés előtt vette át a fényképen látható rajzot. Sajnos emléklappal már nem, de a bátorsága miatt egy tábla csokoládéval tudtuk jutalmazni a fiatal alkotót.

Dr. Szilágyi Bay Péter író, a könyv, az ifjúsági regénysorozat szerzője összegezte, hogy a rendezvényre 87 fő érkezett és összesen 49 díjat adtak át. Ezek között szerepelt a legfiatalabbtól, a legtehetségesebb pályázóig valamilyen díj. Az író kiemelte, hogy Hubert alakja, a vadászmanó és a körülötte élő, főleg madárbarátok éppen ezért születtek meg, hogy odafigyeljünk azokra az élőlényekre, amelyek a legsebezhetőbbek. Nem titkolt szándéka a sorozatnak, hogy Hubert alakján keresztül megérthessük azt, hogy mi is a feladata egy vadásznak, egy erdésznek, hogy mennyi megoldásra váró kérdéssel kell nap, mint nap találkozni azoknak, akik a természetben, vagy a természet közelében élnek, dolgoznak.

Az eredmény hirdetés előtti pillanatok.

Számos rajz érkezett be, voltak, akik magaslest is ábrázoltak, voltak, akik olyan állatokat is lerajzoltak, akik nem szerepelnek a kötetben, ezért az önálló munkát, ötleteket, megfigyeléseket is szerették volna értékelni. Az író jól emlékszik gyerekkorára, a nagyszüleinél, Peszere-pusztán töltött időkre, ahol megannyi állat élt, él ma is. A rajzot, az olvasást, az alkotást mindig a megfigyelés előzi meg, amihez türelem kell. Hozzátette, hogy a gyerekek nagyon érdeklődnek az olyan dolgok iránt, amit nem lehet megvenni, elérni, csak megfigyelni és a titkok, a titokzatosság, ami pedig Skút, az aranysakált lengi körül, persze még a felnőttek figyelmét is leköti, nemhogy a kíváncsi gyerekekét.

A díjátadó izgalmas pillanatai Ottokárral.

A díjátadó egyik legkedvesebb pillanata pedig az volt, amikor egy család érkezett, ahol a kisebbik testvér – aki még óvodás – kezében egy rajzot szorongatva toppant be, hogy határidő után lehet-e még nevezni? Bátorságát ugyan oklevéllel már nem, de egy tábla csokoládéval tudták jutalmazni. Dr. Szilágyi Bay Péter kiemelte, hogy éppen ezért született meg Hubert alakja, hogy a gyerekeket önálló döntésekre tanítsa és bemutassa, hogy mindig van választás, hogy mindig mi döntjük el, hogy milyenek leszünk. Ha kitartóak, ha okosak, ha bátrak és ami legfontosabb, hogy becsületesek, akkor az előbb vagy utóbb, de megmutatkozik az életünkben.

A zsűri a Hubert és az állatok című rajzpályázatra beadott munkák közül Kohári Gabica alkotását I. díjjal jutalmazta.

Hubert a vadászmanó c. ifjúsági regény folytatásaként idén augusztusban megjelent a Hubert Kiskundorozsmán című regény, amely igen sok kalandban bővelkedik. Belépett a regény hősei közé Ottokár, a német vizsla, aki a 2022-ben Dorozsma körül pusztító tűzvészben kimenekített két gyereket a nádból. A könyv, a regény folytatódik, hamarosan megjelenik a harmadik kötet, amelyben Hubert újra hazatér…

December 8-án Kiskundorozsmán, a Hubert és az állatok rajzpályázat eredményhirdetésén a résztvevőkkel és a szervezőkkel.

A versenyt Szarvasról Kohári Gabica nyerte, a második helyezett Bere Zsófia, a harmadik Naphegyi Dániel, a negyedik Ménesi Izabella, míg az ötödik helyezett Kovács Boglárka lett!

Agro Jager különdíjat három nevező kapott:

A Somogyi Károly különdíjat kilenc versenyző érdemelt ki:

Hubert Kiskundorozsmán

Karácsonyi ajándékot keresel? Megjelent a sorozat második kötete: a Hubert Kiskundorozsmán. A képre kattintva tudod megrendelni.

A Kiskundorozsmáért Alapítvány különdíját két nevező vehette át:

Emlélkapot vehettek át:

További meséket keresel? Kattints a képre és látogass el az Agro Jager Hubert című rovatába!

Gratulálunk minden résztvevőnek!

Köszönjük a támogatását a Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár Dorozsmai Fiókkönyvtárának és minden munkatársának, a Kiskundorozsmáért Alapítványnak. Köszönjük a kiskundorozsmai Papír Kuckó Írószer és Nyomtatvány Bolt támogatását és közreműködését az oklevelek, emléklapok nyomtatásában és végül, de nem utolsó sorban Ruzsa Roland önkormányzati képviselőnek, hogy jelenlétével megtisztelte a díjátadót.

PAPÍRKUCKÓ

Minden másképpen alakult, mint ahogyan eltervezte Arthur, de az elmúlt egy hét mégis igen jó hangulatban telt. Nagygyantéról még az éjjel üzenet érkezett azzal, hogy nem tudnak jönni a favágókkal hajtani, mert Miskának, az erdésznek be kell mennie a központba. Az egyik favágó beteg lett, Pelyhecske meg odavan Debrecenben, mert elvitték magukkal a halászok. A sófalviak is tudták, hogy tavaszon munka van. Igaz, náluk még vagy havazik, vagy olyan lágy fenn a hegyen minden, mikor napközben olvad, hogy egyebet otthon se tudnának tenni, mint, hogy állnának kint az udvar túlsó végén s hallgatnák, hogy szénáznak a lovak. Ők sem kívánkoztak már be a házba, úgy nekiülni, meg kártyázni, tenni a törvényt. Nincs olyan asszony, amelyik jó szemmel nézné. Jobb a békesség.

Bezzeg a kastélyban. Na, itt minden más volt. Hatalmas terek, megannyi szoba, társalgó, könyvtár, pince, hatalmas konyha, kandalló, meg ami a legfontosabb, hogy vendégségben mégiscsak másabb. Ahogy Miska, a gyantéi erdész üzent, úgy üzentek haza a sófalviak is, hogy tekintettel a rossz időre, meg arra, hogy a sakált ki kell füstölni a kastély mellől, maradnának még egy kicsit. Amolyan kérés volt ez, de ha szépen is mondták, akkor is ez azt jelentette, hogy ne várják őket, mert hát maradni fognak.

Ennek aztán  Arthur és Etre örült a leginkább és hozzá kell tenni, hogy Dénes, a sófalviak lófője mögé besorakozott mind. Amilyen nagy hanggal voltak, annyira tudtak viselkedni. Urak voltak azok, akik mulatni is úgy tudtak, hogy utána nem kellett szégyenkezniük. Malvinka csak nézte őket:

• Drága Jóistenem! Hogy ezek mennyire hasonlítanak egymásra!

Azok aztán mindent együtt csináltak, de minden komiszság kitervelője természetesen Arthur volt, akit persze rögvest követett mind. Annak ellenére, hogy nem mentek a sakálokra, azért, ki-kilestek a szalonkákra. Arra a pár perce kisétáltak, de túlzásokba nem estek. Lesre nem akart egyik sem felülni, meg a sötétben minek kuksoltak volna, az orruk hegyéig nem láttak. Régi vágású volt mind és ragaszkodtak ahhoz, hogy a lővilágig maradnak. Mivel még csak a napokban volt újhold, hát békesség és csend honolt az erdőn. Hallgattak a fegyverek, a vadászatok ideje lejárt és egyáltalán nem akarták felverni az erdőt.

Sok szarvas nincs ezekben az erdőkben, de annak a néhánynak is kell a nyugalom. A bikák egy része már levetette az agancsot, a tehenek nagy hassal fekszenek napközben, de mivel nem hajtják, zavarják őket, délután felé már feltűnnek. Egy pákosztos tehén, amit borjú korában mentettek meg, most is be-benéz az udvarra, aminek Arthur nem igen örül. Malvinka azonban, ha meglátja, sosem tud neki ellenállni és egy sárgarépa vagy valami a kamrából, mindig kerül. Így aztán számítani lehet rá, hogy beköszön.

Tiszta állatkert…, még hogy vadászkastély – bosszankodik ilyenkor Arthur, de mivel Malvinkát nagyon szereti, hát tűr a gímszarvas tehénnek, amelynek, akárhogy is vesszük, idén már borja lesz.

• Na, majd a borját is idehordja, aztán, majd egy egész rudlit nevelünk.
• Jaj, de szép csapat is lesz….
• Malvinka néni! Rudli az!
• Hadd el Hubert! Malvinka nénéd is úgy járt már, mint te, hogy Faleveleket olvas, aztán mondhatom én neki, hogy nem úgy van, csak hozza a szaklapot, hogy pedig megírták.
• Megírták, megírták. Lehet. De nem azt kell nézni, hanem azt, hogy ki írta…
• Jut eszembe Arthur – kiáltott fel Malvinka – a tiszteletes úr befogott valami baglyot, aztán meg kellene menteni!

Sokat nem kellett nógatni őket. Mindent hátrahagytak. Zsineg, régi lepedő, zsák, minden, ami kellett, szedték össze. A sófalviakat meg otthon se lehetett volna hagyni, már vették is a csizmákat s pár perc múlva Malvinka a nagy konyhaablakból csak azt látta, hogy elindult a menet, a hosszú magyar menet…Fel is sóhajtott, mert úgy megindultak, hogy aki láthatta őket, bizonyos lehetett volna abban is, hogy Kolozsvárig meg se állnak.

Legelől Arthur ment, hiszen házigazdaként úgy gondolta, hogy neki kell legelől menni és alapjában így is illet. Igen-igen fel is szerelkeztek, mert nem tudták, hogy mi történhetett a bagollyal. Kissé aggódtak is, mert, ha az Hú, ha az uhu kerül bajba, azt bajosan lehet elszállítani, de felkészültek minden eshetőségre! A barátjukért mindent megtesznek, annyi szent!

Ahogy közelednek a templom felé az egyik sófalvai vendég megszólal.

• Arthurkám, aztán ez az a régi templom?
• Ez bizony – feleli Arthur.
• Aztán mitől olyan régi? – kérdi egy másik.
• Úgy járja, hogy a negyedik században, a Csörsz-árok szélén álló egyik sánc alapjaira emelték. Árpád-kori.

Erre mind megállt. Még éppen olyan messze voltak tőle, mármint a templomtól, hogy kényelmesen megnézhették. A tetején csillag áll, amire az egyik csak nem bírta megint.

• Felénk, azért kakas is szokott lenni.
• Van az erre is, mondjuk Körösnagyharsányban. – teszi hozzá Hubert.
• Akkor Árpád-kori ez a geszti templom??
• Akkor mink már Sófalván voltunk vagy 500 éve. – teszi hozzá Dénes.
• Tudod is te Déneském – neveti el magát Arthur – az már olyan régen volt, hogy még a manók se emlékezhetnek rá.
• Na, ne mondjad Arthur Malvinka előtt, de te is erdélyi vagy, tudod, hogy miről beszélek. – állnak egymás mellett, féloldalvást, köröttük meg a többiek.
• Tudom és értem is, Dénes – aztán, de nagy csend vágott közébük.

Arthur, Etre, Hubert és a sófalviak megállottak a meglepően nagy falusi templom előtt, amelynek tornya csaknem 30 méter magas. A torony íves sarkú, teteje bádog, ami valamikor zsindelyes volt, az előtt meg nádtetős. Mind csak hallgatta Arthurt, aki szüneteket tartva csak folytatta. Erdély igazán sokszínű, vallásában is, de itt a Tiszántúlon nem igen van más fajta, vagy legalábbis régen, a reformátusokon kívül, más nem nagyon fordult elő. Voltak még szép zsinagógák, de azokat és a lakóit a háború elsodorta. Hatalmas és pótolhatatlan veszteség…

Ott álltak mindannyian, voltak vagy tízen és nézték a templomot, amely olyan titkokat őrzött, amely csak néhányuk előtt volt ismeretes.

• Tehát ez a híres középkori templom.
• Ez, Déneském. Ez az. A falai olyan régiek, hogy nem tudják megmondani, hogy mikor épült. Annyi bizonyos, hogy a temető, meg ez a templom, már 1000 éve is itt állhat. Egy helyen. Rendületlenül.

Az összes manó ott állt. Szemükbe sütött a nap és ki a tornyot, ki a tetejét, ki a tornyon a csillagot nézte, amikor az óra elütötte éppen a tízet. Egyik másik, haza gondolt, hiszen szépen szólnak ám a harangok Geszten is, de mindenkinek a saját harangja a legkedvesebb. Valaki az 1000 évre gondolt, ami az itteni emberek mögött van. Egyik, másiknak megpárásodott a szeme, de csak nagyot köszörült Dénes is a torkán, mert ki látott volna olyat, hogy megríkatja a meglett embereket – egy épület. Pedig bizony úgy volt. Nem más, mint a falakból áradó tiszta történelem, az emlékezés volt az, amely áthatotta őket. Dénes csak lopva nézett Arthur bácsira, mert ami igaz, az igaz, mindig tudta forgatni a szavakat és úgy beszélt, hogy szívéből szólt az embereknek. Volt annak a beszédnek éle is, de igazság is volt benne. Olyan igazság, ami megkerülhetetlen s ha nem beszélnek róla, ha nem adnak neki nyíltan igazat, az akkor is úgy van és úgy is lesz. És ha valamiért, hát ezért szerették sokan Arthur bácsit, mert amit mondott, azt szívből mondta. Akkor is merte mondani, amikor talán jobb lett volna hallgatni. Eltanulta már nagyon a reformátusoktól, de hát mit is lehetne azoknak itt tenni? Itt nincs más, mint neki-, szembefordulni a dolgoknak és megmondani, hogy mi a rossz. Annyi különbség volt viszont Arthurban, hogy nemcsak meg merte mondani, hogy mi a rossz, hanem azt is vállalta, hogy javaslatot tegyen s ha kellett beleállt egymaga is. Arthurnak ugyanis olyan hite volt, ami legtöbbször megsegítette olyan helyzetekben is, amiben más már feladta volna.

A torony tetején csak úgy ragyogott a csillag!

A kis turistacsapatot, amely ott állt és csak bámulta a geszti református templomot a tiszteletes nézte, amonnan a oldalról. A világért meg nem szólalt volna, mert úgy álltak ott a helyiek, a vendégeikkel, hogy azt az áhítatot nem szabad volt megzavarni. Az ilyet, amikor rácsodálkozik magától valamire az ember, vagy többen csak úgy megállnak, nem szabad még egy papembernek sem megzavarni. Ezért meg sem mozdult s várta, hogy történjen valami. Tudta, hogy sokáig úgysem állhatnak ott egyhelyben. Megmutatta magát a templom és a csillag ragyogása alábbhagyott, amint egy bárányfelhőt odébb tolt az égen a tavaszi szél, ami már délről fújt és változást hozott magával. Hozta a megannyi költöző madarat. A tiszteletest persze legelébb Arthur vette észre!

• Áldás! Békesség! – köszöntötte Arthur a sófalviakkal együtt, akiknek ugyanilyen hófehérre meszelt templomuk világít a Sószorosban, a völgyben
• Atyám, merre van a bagoly?
• Erre. Mutatom.

A torony alatti lépcsőknél, a templomban, félhomály uralkodott. Egy erős zseblámpával ment előre Hubert, akit Arthur követett, mikor egyszer csak fújásra, kaffogásra torpantak meg!

• Bizonyára már látott bennünket az elejitől fogva! – mondja Arthur bácsi!
• Nem az uhu az, annál kisebb! – mondja Hubert.
• Na, akkor csak elbánunk vele valahogy!
• Ismered?
• Nem, sose láttam, valami idegen bagoly lehet, de meglehetősen haragszik!
• Valahogy ki kell innét vinni – sopánkodik –  hallgatva a manókat – a tiszteletes, mert nagyon úgy volt vele Arthur és Hubert is, hogy jobb lesz itt hagyni, mert hárman is kellenek ahhoz, hogy felvigyék a kastélyba.
• Mi történt vele?? Nem tudja véletlen, tiszteletes úr?
• Nem fiam, talán nekikódult a harangnak, mert mikor éppen megszólalt, akkor esett le. Remélem nem szedett össze mérgezett egeret…

Az összes manó visszavonult. Megegyeztek, hogy a halogén lámpával Hubert belevilágít a szemébe, aztán megrohanják és lepedőbe csavarják, úgy viszik fel a kastélyba.

• Dénes! Ha nem féltek tőle, akkor meg tudjuk fogni! – mondja olyan komolyan Arthur, hogy a sófalviaknak felforrt a vére!
• Micsoda?? Hogy mi félünk? Hát még a medvének is nekimegyünk, nemhogy egy ilyen rossz bagolynak – de még nem tudták, hogy mi vár rájuk!

Na, azzal aztán előkészítették a nagy lepedőt, a kötelet, hogy mikor rádobják, akkor körbe kerítik, megkötözik és úgy aztán már fektetve magukkal hurcolják a kastélyba. Valamit megsejthetett a bagoly is a diskurzusból, mert csak fújt és kaffogott a lépcső alatti sötétből. Meglehetősen félelmetes is volt. De ha már jöttek, csak nem hagyják magára!

Mikor aztán elrendezték, hogy kinek, mi lesz a feladata, Hubertre bízták, hogy mikor indulnak meg. Az meg megvárta, hogy a bagoly kikaffogja magát s mikor elfogyott a levegője, megiramodtak. Hubert legelől, utána a többi. Kettő a lepedőt vitte, az volt a feladatuk, hogy menet közben hirtelen kifeszítik és míg a többi rányomja a bagolyra, addig ők jobbra is, balra is körbekanyarítják. A mögöttük érkezők pedig ugyanúgy járnak el, rányomják és a kötéllel megkötözik.

Igen ám, de mikor Hubert rávilágított, a bagoly ahelyett, hogy becsukta volna a szemét, még jobban kinyitotta. Akkor látszódott igazán, hogy a fülesbagolynak milyen narancssárga szeme is van. De még az! Mekkora tollfülei. Sok baja meg már nem lehetett, mert úgy felfújta magát, hogy már azt hitték, hogy lehet, hogy egy uhu! Hubert után jöttek a lepedősök, azok mögött meg a többi, hogy lefogják a baglyot! Még szerencse, hogy a többi nem látta azokat a nagy szemeket, de hát mind rohant, meg olyan csatakiáltást hallattak, hogy ha medve lett volna, az a Hargitáig meg sem áll. A másik meg az, hogy egy sófalvi sem akart lemaradni, nehogy azt mondják, hogy esetleg gyáva, mert annál nagyobb szégyen nem is érhet egy sómanót! Mikor a lepedővel jobbra balra elhúzódtak, Arthur érte el a legelőbb a baglyot, de az valahogy kihúzta a fejét és úgy lekapta Arthur kalapját, hogy meglepődni sem volt ideje. Dénes közvetlenül mellette szorította és aztán a többi mind gyűrte, nyomta le a baglyot. Rúgkapált, fújt kaffogott, de ügyesen körbe kerítették és a kötéllel már hurkolták is körbe. Dénesnél volt egy nagyobbfajta zsák, azt húzta nagy bátran a fejébe a bagolynak, pedig a csőre akkora volt, mint a manók tenyere! Mikor már azt hitték sikerült, akkor az egyik tollas lábával csak kivergődte magát és úgy elkapta az egyik manón a hátizsákot, hogy abból éppen csak kitudott bújni. A termoszpalackját a nagy karmok úgy lyukasztották át, mintha gyenge fólia lett volna, de mivel már megmarkolta, nem engedték neki, hogy újat fogjon és a lepedő alól kibújt lábát is megkötözték. Mikor biztonságban tudták magukat és a baglyot is, akkor aztán lehuppantak. Mind szuszogott, de nem mondott, nem beszélt azok közül senki. A hatalmas csőr, ami Arthur kalapját levette, csak kilyuggatta a kalapot is, meg sajnálta mindegyik a táskát, a termosszal. Arra is gondoltak, hogy lehetett volna nagyobb baj is, meg aztán kiszámol el a András gyerekkel.

• Ne is aggódjon semmit Dénes bátyám, majd legalább lesz mit meséljek a Tündikének!
• Na még az kéne, hogy anyád is megtudja!
• Nem tudja az meg!
• Nem tudja, nem tudja! Elébb fogja tudni, mint ahogy te hazaérsz!
• Honnan veszi azt Dénes bácsi?
• Onnan fiam, hogy a húgomat, ha valaki ismeri, akkor apád után én volnék az, de akkor, ha megtudja, akkor már csak apádra számíthatsz!

Na ezen jót nevetnek, különösen akkor, amikor Arthur megszólal!

• Na, akkor magam mondom el neki, hogy milyen bátrak is ezek a sómanók!
• A se lesz jó Arthur! Abból se jövünk ki, mert akkor megint csak engem vesznek elő!

A tiszteletes megnyugodott és marasztalta volna őket, hogy körbemutatja a templomot, meg talán maradt valami úrvacsorai bor is a parókián, amire talán hajlottak is volna, de a baglyot rettentően sajnálták s mielőbb fel akarták vinni a padlásra. Meg enni is kellett neki adni. Nem késlekedhetnek.

Megköszönték a szíves kínálást, de aztán megindultak. Oldalra forgatták a baglyot és egy oldalról megragadva négyen felemelték. Kettő sietett előre, a többi is ott volt körülötte, de úgy, ha kibújna, akkor el tudják egyszerre ereszteni. Aztán usgyi!

A tiszteletes kinyitotta a templomajtót, a manók meg a fehér lepedőbe kötözött bagollyal megindultak kifelé. Szép tavaszi idő volt, talán jobb is lett volna nekik az erdőn vagy bárhol máshol lenni, minthogy így fényes nappal a templom előtt, ahová éppen megérkezett Bakóné, hogy a nárciszokat megütögesse, tehát kicsit megkapálgassa. Mikor meglátta a sok manót, akik egy fehérlepedőbe kötözött valamit vittek a hónuk alatt, ami még ráadásul még mozgott is, hirtelen a rosszullét kerülgette. Nem segített neki az sem, hogy a tiszteletes is megjelent, aki még azokkal nagy tisztelettel beszélt is. A menetből meg egy még a kalapját is megemelte, hogy illedelmes legyen.

• Jóska, hogy vinne el a medve! Gyere már!

A tiszteletes meg nyugtatta Bakónét: csak megütötte ez a nagy meleg, ne beszéljen már mellé, hogy manók, meg medve, amikor az nincs is Geszten. Végén abban maradtak, hogy bizonyosan szorosra volt kötve a fekete kendő, ami úgy felmelegedett, hogy megszédült Bakóné, mert más nem igen történhetett.

• Még szerencse, hogy tiszteletes úr erre járt, mert, ha én sokáig fekszek a járdán, bizonyosan megfázok.

A végén már azt sem tudta, mi is történt vele valójában és úgy határozott, hogy nem is beszél róla senkinek, mert bizonyosan kibeszélnék a faluban. A tiszteletestől meg nem tartott, mert arra sok mindent rá lehetett bízni s egyébként sem volt pletykás fajta.

Mire megnyugtatta a tiszteletes Bakónét, a manók felértek a kastélyba és a padlásra vonultak! Ott aztán haditanácsot ültek, hogy miként oldozzák el a baglyot. Abban maradtak, hogy a legutolsó veszi le a zsákot a fejéről és azután olaj!

• Mit beszélsz Arthur? Olaj?
• Jaj, Dénes bácsi! Maguk még nem tudják, hogy Arthur Faleveleket olvas!
• Az meg mi?
• Mi volna Dénes bácsi, hát a szaklap.
• Nekem mindegy, csak nehogy a szarvasrudliból, csapat legyen, meg a kocából coca, meg mit tudom én még mit találnak ki mostanában.
• Na, akkor ki vegye le a zsákot? – kérdezi Arthur.

Erre egyszerre jelentkezik mind.

• Jó, akkor én veszem le és Dénes marad kicsit hátrébb, ha segíteni kell.
• Én nem leszek hátrébb egy centivel se – morog Dénes.
• Jó, akkor húzzunk sorsot, hogy ki lesz hátrébb, mert mikor futni kell az átjáróba csak egyszerre egy ugorhat.
• Én maradok utolsónak! – mondja Dénes.
• Akkor leszel utolsó, ha te veszed le a zsákot. – s már két gyufaszálat elő is vett és az egyikből letört egy darabot. – Aki a rövidebbet húzza az szalad elől.
• Úgy legyen.

A többi hátrébb lép, csak figyelik őket. Arthur elfordul, aztán vissza. Tenyerébe szorítva ott lapul a két gyufaszál, az egyik rövidebb, a másik hosszabb.

• Ha jól értem, aki a rövidebbet húzza az lesz most a gyáva.
• Én nem leszek gyáva.
• Megegyeztünk, hogy sorsot húzunk.
• Emmán igaz.

Nagy komolyan, aztán nekiveselkedik. Nagyon nem szerettek gyávának látszódni ezek a sófalviak és mind azt szerette volna, hogy Dénes vegye le a zsákot, míg Etre és Hubert Arthurnak szurkolt. Arthur vagy Dénes, Dénes vagy Arthur?

• Most már ne vacillálj, Dénes! Húzzál!

Nagy nehezen húzott, de már tudta, hogy neki kell elébb futni, mert Arthur már mosolygott, hiszen ő tudta, hogy melyik a hosszú és az pont a tenyerében maradt.

Hamar kibontották a madarat, leoldoztak róla mindent. Az értékes köteleket lehordták az átjáróba és mind visszahúzódzkodott. Csak ketten maradtak Arhurral, akitől csak egy lépés távolságra állott meg Dénes.

• Mondom, hogy menj arrébb, mert elesünk egymásban!
• Nem a!
• Na, most figyelj! – és egy mozdulattal lekapta a zsákot a bagoly fejéről.

Ám ahelyett, hogy Dénes is megindult volna, végignézte, ahogy Arthur megindult s mikor barátja szemébe nézett, akkor iramodott meg, de akkor úgy futott Arthur után, mint a vereshasú nyúl, mert addigra a bagoly is összeszedte magát.

• Képzeld csak el Malvinka néni! A két nagyokos addig-addig egyezkedett, míg a bagoly elmacskásodott, elzsibbadt szárnyai meg nem javultak. Persze, alig várta, hogy lekerüljön róla a zsák. Gondolhatod, hogy a félhomályban milyen jól látott. Azok meg, hogy ki a bátrabb, még megálltak, aztán egymást nézték.
• Megérdemeltétek volna, hogy nyakon csípjen benneteket!

Azok meg csak kerek szemekkel néztek magok elé, mert a bagoly komolyan gondolta, hogy megfogja őket és úgy a nyomukba eredt, hogy mind a kettő otthagyta a kalapját.

• Arthur! A tied hamarabb esett le. – mondja Dénes.
• Nem igaz! Rágalom! Ha le is esett, az csak azért volt, mert a templomban már megrágta a nyavalyás!
• Elég! Nem akarok többet hallani erről a bagolymentési akcióról! Még az hiányzott volna, hogy itt ápoljam valamelyikőtöket.
• Engem bizonyosan nem, hacsak nem Dénest.
• Úgy, úgy, mert te elébb indultál el! Otthagytál!

Na erre már nehéz volt mit mondani, mert ez mindenki látta, csak hát a kalapok tényleg fent voltak a padláson.

• Na, este beszélek az öreg uhuval, hogy tanítsa jó modorra ezt az erdei fülesbaglyot, mert nem állok jót magamért!
• Nana Arthur bácsi! A fülesbagoly védett madár!

Kész. Nem volt tovább, mind leültek ebédelni, aztán a délutáni szilencium után mind csak kártyázni akart, mert másnapra állítólag megérkeznek az erdészek és meghajtják az erdőt, de elébb az egyik, aztán a másik dőlt ki.

Míg az ebéd fáradalmait pihenték, Hubert körbejárta az erdőt és megállapította, hogy bizonyára bent vannak a sűrűben a sakálok. Nem is volt olyan jó érzés egyedül kint lenni, de hozzá kell szokniuk a manóknak is, hogy Skú, az aranysakál mindennapi veszedelmet jelent mindannyiuknak, akik kint járnak a határban. A nyugalom, a hajdani nagy békesség már a múlté. Hol van már az az idő, amikor borzból is, alig-alig láttak, hogy a nyest és a nyuszt is csak az erdőkben fordult elő, s amikor a róka kerülte még az embert is. Ennek már vége. Mintha dézsából öntenék a dúvadat és olyan, mintha a zsombék teremné a sakált, amiben sokat nem tévedtek Arthurral. Arthurral elhatározták, hogy csinálnak egy szórót a sakálnak. Olyat, amit lent a Balkánon találtak ki, csak ezt itt nem a farkasnak, hanem sakálnak állítják fel. Régen is voltak ilyenek, hát akkor most is készítünk. Majd tudom én, merre kell felállítani – gondolta ki magában Hubert és a délutánnal szépen visszaballagott a kastélyba. Mikor elérte a régi tanító házát, ahol legelőször vették észre a sakál nyomát, megtorpant, mert Miska bácsi hangját hallotta meg, aki a fogattal felhozta a fontos embereket. Csak kacsintott egyet, de meg nem mozdult volna a fogattal. Na, hát kocsizni volt kedvük az uraknak, akkor kocsizzanak. Neki mindegy, hiszen amúgy is fogattal volna, legalább a lovakat nem az erdőn kell gyötörni. Csak hát ettől még nem kell kevesebb fát kihozni ebben a hónapban. Attól neki a munka annyi marad. Helyesebben több, mert hát ezt be kell valahogy hozni, de nagyon nem morgott, mert az erdészek hozzá vannak ehhez szokva.

Nagy hümmögve körbejárták megint a tanító házát. Hát itt lakott a híres költő. Itt – mondja az építésvezető. Ott meg a gróf. Igen, ott meg a gróf. Úgy mondja, aki kérdezte, mintha egy kicsit ez is lehetne, hogy megtudta és egy kicsit amaz is. Hozzászoktak már a helyiek ehhez, hogy aki bejön, azt hiszi egy kicsit lehet főúri is, meg egy kicsit lehet költő is, de mikor integetnek, csak annyit szoktak mondani: se nem úr, se nem paraszt. Magyarul semmihez se ért. Ezt kellett most kivárnia Hubertnek, mert nem tudott felmenni a manólakhoz. Hirtelen annyian lettek, hogy képtelenség lett volna észrevétlenül feljutni. Lenne már vége ennek a felújításnak. Miska bácsi csak tűrte, de a lovak kevésbé, aztán csak szelíden, szelíden odaszólt: Hó, hóóóó. Értették azt a lovak, aztán csak letelt ez az áhítat is, hiszen egyszer minden véget ér.

• Holnap Miska bátyám, akkor jönnek?
• Ha nem maradnak, már pedig nem maradnak, mert lűni nincs mit, akkor hajnalban befogok!
• Körbejártam, szerintem bent vannak.
• Bent vannak?
• Úgy gondolom, hogy kettő. Egy nagy kan és egy fiatalabb. Megleltem a nyomukat.
• Na, kérem, ha úgy gondolják, akkor… – fordul Huberttől el az erdész az urak felé.
• Úgy gondoljuk igen, úgy.
• Kérem, akkor.. – azt se tudja Miska, az erdész, hogyan mondja, hogy pászoljon.

Hubert csak lesi egy szúrós, örökzöld magyalbokor alól. Kissé elhúzza a száját, hiszen szereti az öreg erdészt és rettentően bántja, hogy amolyan foghegyről beszélnek vele. Pedig hiába simogatják itt az erdész a lovait, semmit se ér, ha a kötőféket se tudja a nyakába tenni a lónak…

De Miska bácsi csak csettint a két pejnek és lépésben megindulnak. Kalapját megigazítja Miska bácsi, ami végeredményben Hubertnek szól, de az egyik úr meg úgy gondolja, hogy miatta igazított egyet a kocsis, mert hát tudja ő, hogy miként kell beszélni az ilyennel. Hubert a bokor mélyéről csak nem bírja és beszól:

• Fogatos kérem! Fogatos!

De meghallotta ezt Miska bácsi is és hogy ne legyen nagyobb baj, olyat pattintott az ostorral, hogy akik a hintó derekában ültek, a nyakuk majd kitört, amikor megiramodtak a lovak…

Délután hamar körbejárta az erdőt Hubert.

Nem volt mit szépíteni a dolgon. A manók az estével aztán megülték a törvényt és úgy határoztak, hogy csak jó döntés volt, hogy nem adták elő a kincset. Jó helyen volt eddig is, ezután is vigyázunk rá. S hogy a megegyezést megpecsételjék, egy régi bikavért előkerítettek és kihúzták a fogát, majd előkerültek a pipák is. Áldomást ittak. Csak azt az átkozott dohányt ne vették volna elő… és addig mondogatta Hubert Malvinkának, hogy milyen jó idő van már odakint, hogy teraszra száműzték a pipásokat.

• Jó helyen vagytok ott Arthur és közben még friss levegőt is szívhattok.

Aztán előkerült a kártya és ha másnap nem kellett volna korán kelni, biztosan éjszakába nyúlóan folyt volna az ulti, de a sakálhajtás előrébb való volt mindegyiknek.

Hajnalban nehéz lett volna megmondani ki kelt elébb. A sófalviak is kezdték otthon érezni magukat, persze ez nem azt jelentette, hogy rendetlenség uralkodott volna el a kastélyban. Urakként tudtak viselkedni és úgy tudtak viselkedni, hogy vendégek is voltak, de mégsem szolgáltatták ki magukat. Ha Malvinka nem lett volna otthon, akkor bizonyosan úgy érezte volna még Arthur is, hogy valahol fent a Kárpátokban vadásznak együtt egy nagy vadászházban, mert tényleg ilyenek a jóbarátok. Nehéz azt leírni, körüljárni, hogy milyen is ez, hogy nem kell semmit eldugni, eltenni s hiába engedik a mindennapjaikba a barátaikat, azok nem fognak fiókokat kihúzni, lomolni. Na, mint ahogy az előbb is mondtam, urak voltak.

Sokkal korábban keltek, mint ahogy muszáj lett volna, de erre Malvinka is számított, így csak nem tudott elébb kelni nála senki. Mikor megébredt, olyan sötét volt, hogy a denevér is eltévedt volna a szobában. Ezt Arthur bácsi is mondta s hogy denevérhez hasonlítgatta egyetlen szerelmét, hát azt nem felejtette el Malvinka és mivel itt voltak a barátai meg Hubert, hát nem szólt vissza Arthur bácsinak, ami hallgatásból Arthur tudta, hogy ezt majd többel köti be.

Nagy nyeles zoknikban masírozott mind. Olyanok voltak, mint eső előtt a hangyák. Malvinka próbálta megfejteni, hogy hova sertepertélhetnek, de még unokaöccsét, Hubertet sem bírta megérteni. Mindegyik vitt valamit, hozott, pakolt kérdezett, aztán vissza. Kavarogtak. Aztán egyszer csak csend. Mind odagyűlt a fegyverszobához és megkezdődött a haditanács.

• Na, most értekeznek – nevette Malvinka őket.

Arthur beszélt, a többi figyelte. A vendégnek különféle jogai vannak, ami a háziaknál sokszor több előnyt jelent, de ez a vendégjog nem azt jelenti, hogy követelőzhetne, parancsolna, mi több elégedetlenkedne. Persze ez a sófalviak esetében meg sem fordul az ember fejében, csak úgy megjegyzem, mert azért néha elő-előfordul. Bizony van úgy, ha túl feszítik, vendégjog ide vagy oda, megpattan valami. Akkor minden vadászatnak, minden jó hangulatú vadászatnak vége van. Aki méltatlankodik, azt többet nem hívják, különösen úgy, hogy vendégként érkezett. Ezek valami régi időkből fakadhatnak és azért meg-megesik. Nem mondhatjuk azt, hogy azok között, akik mostanában lettek vadászok, mert a régi vadászok között is felüti a fejét az efféle viselkedés. Sokszor azért jót tesz, ha valaki, mielőtt vadász lesz, egy-két évig azért hajtóként megízleli, mit is jelent az, ha puskát is vehet az ember a kezébe. Persze, a fegyverszoba ajtajában még mindig Arthur beszélt, de nem unta senki, mert Arthurt jó volt hallgatni.

• Ahol szalonkázni szoktunk, ott végig felállunk.

Mindenki nézte, senki nem szólt semmit.

• Most kettővel kevesebb álljon fel, mert az erdő két sarkára kell egy-egy elálló. Ha akarjátok sorsot is húzhatunk.
• Arra semmi szükség! – mondja Dénes és a jóbarátok gyorsan megegyeznek a sorban.
• Akkor én vezetem fel a sort. Dénes lesz ezen a felén. Hubert a túlsó sarkán az erdőnek, a András gyerek meg emez felén.
• Fiúk! Ti nagyon figyeljetek, mert amikor elindul a hajtás, azonnal ugorhat a sakál. Ez igaz az elállókra is. A másik! Az elállók pisszenés nélkül sorakozzanak fel, senki nem beszélhet, vagy köhinthet!
• Na, meg lehet bent disznó is. Hubert tegnap lejárta az erdőt, igaz?

Mindenki Hubertre néz, mert ezt nem tudta senki, de hát meglátszik, hogy a gyerek is erdész, mert hát azt nem lehet csak úgy felvenni. Iskola kell hozzá, máskülönben csak műkedvelő lehetne…

• Na, akinek kell, vehet gyöngygolyót. Van itt 12-es is, 20-as is. Mindenki annyit visz, amennyit akar.
• Hubert! Ha akarod, a rétre viheted a golyóst is, én a sarkon a duplagolyóssal leszek. Ha valaki cserélni szeretne, vagy félti a sörétesét, választhat, bármit.

Voltak ott Franchik, Steyr Mannlicherek, egy-egy békebeli Merkel és még ki tudja mik lapultak még ott! Dénes egyszer csak megszólal.

• Az a Benelli, az viszi a gyöngygolyót?
• Az? Mindent is! – válaszolja Arthur, aki bár mosolygott, de úgy adta oda a félautomata Benellijét, mintha a fogát húznák, de még a szeme se rebbent!

Mindenki összeszedte, amire szüksége volt. Hubert a WIN243-asát vitte Arthurnak, talán ezt ismerte a legjobban. Ő a rétre áll le, ami a Csillag-lapos felé nyúlik el. Érezte, ha ki akar törni a sakál, az csak neki a nádnak megy, hazafelé, ahol a háborítatlan ingovány várja.

Reggeliztek, de nem ültek neki, mint a hétvégén, csak úgy hipp-hopp ettek, vettek ebből is abból is, aztán Dénes elindította a tányérját balról és sorba mind rakta egymásba, rá pedig a villákat, késeket. Nem volt azon maradék, csak éppen el kellett mosogatni. Csak annyit szedett mind, amit megettek, aztán ahogy nyílott az ajtó Arthur már meghallotta Miska lovainak a csengőit.

• Éppen jókor!

Malvinka egy kosárba készített össze az embereknek teát, egy-egy szendvicset, mert azok is korán keltek, jusson azoknak is. Ki tudja, honnan jönnek s ahogy megálltak, a füles kaska fel is került a szekérre. A bakon az erdész Miska ült, mögötte pedig a válogatott favágók, erdőkerülők, nádi, réti emberek utolsó hírmondói! Köszönt mind, de ahogy Pelyhecske meglátta Malvinkát, már vette is le a sapkáját!

• Kezit csókolom Malvinka néni! – mondja, kissé meg is hajol és a kékszeme csak úgy ragyog.

Arthur mosolyogja, mert hát Pelyhecske a legszabadabb mind közül. Annak nem lehet parancsolni s talán a legélelmesebb is. Malvinka is szereti, mert nem tud olyat kérni tőle, amit Pelyhecske le nem szedne. Még lórom virágot is tud hozni, ha szükség van rá. Persze, hogy ő kapja meg a kosarat, de ebből nem csinál a többi sem problémát, mert amit kapnak közös és igazságosan elosztják maguk között.

Lent állnak a kastélylakók, meg a sófalviak, fent a kocsin meg a hajtók. Ezek itt lent kalapjukat mind megemelve köszön, azok meg fent a kocsin, azt se tudják mit csináljanak, mert hát ennyi vadászmanót egyszerre nem sokat szoktak látni. Egy a kocsiderékból megkérdi, hogy az a mienk? Az a Hubert? Az. S egyik is, másik is, arrébb hajolva megnézi magának a peszerei vadászmanót. Az meg mindegyiknek a szemébe néz. Nehéz elgondolni az embereknek, mi járhat a vadászmanó, a Hubert fejében, mert úgy szúr, úgy vág a tekintete, hogy szinte éle van. Barna gombszemei azonban becsületesek s a híre, talán az jár jobban előtte. Beszélik, szerte a határban, hogy becsületes, de a rongyembereket nem kedveli, viszont még az ellenségének is segít, ha az bajba kerül. Úgy jár a határban, mint az éjjeli lepke…hát az volna a Hubert, mondja egy idősebb favágó, amire Pelyhecske csak azt feleli:

• Az bizony. Az a Hubert!

Pelyhecske, ha szorul a hurok, odébb áll. Így ígérni sem szokott, mert azt akkor nem kell betartani, de az biztos, hogy általában mindent tud. Sőt, többet tud, mint egy polgármester. Na, annál azért nem dicsőség és kuncognak már a kocsiderékban. Persze Miska nem tudja mit pusmognak és csak rájuk néz. Arthur azt hiszi, hogy valami történt, hogy Miska odapillant és ő is a kocsira veti a tekintetét. Na, azok meg kimeredt szemmel, mint a vadnyúl úgy megmerevedtek, mintha karót nyeltek volna. Neveti őket Hubert, amit meg Arthur hallott meg. Na, kezdődik…

Mindent megbeszéltek. Az elállók csendben felsorakoznak, a kocsival megelindulnak s az András gyerek is felkapaszkodik hátulra. Aztán nagy csend lesz odafent, mert az összes favágó mind megnémul. Ez a sófalvi sómanó ám nagyon nyalkán, szép vadászruhában, szép olajozott, ápolt puskával lépett fel és mindnek köszönt. Látszott rajta, hogy amolyan uraságféle forma, de nem rátarti, szóval nem igen értették, hogy miféle forma manó lehet. De az látszott rajta, hogy nem ijedős fajta, meg hát, egy olyan nagy dupla puska volt nála, hogy aki azt manó létére forgatni tudja, abban valami különleges nagy erő lakhat, mert embernek is megjárná az a puska.

Aztán megáll a kocsi. Hubert lelép. Súgva mutogatja el, merre lőhet, mi hogy fog történni és a bakra visszalépve csak a kalapját lengeti meg. A sok favágó meg mind nézi, ahogy távolodnak tőle, de egyik se másfelé, csak a manót, a sómanót nézi mind, mert hát ilyen azért ritkán történik. S hogy elfelé mennek most már bátrabban vizslatják.

• Egy pisszenést se! Róbert, aztán Pelyhecske, aztán a többiek. Lépésben megyünk, úgy ugorjatok le. Kürtre indulunk!

Még a lovak is tudták, hogy csendben kell járni. Hogyne tudták volna, mert Miska az erdész mondott nekik valamit és olyanok voltak azok a lovak, mint a betyár lovak, mert úgy értették a szót, mint az ember. Talán Miska bácsi még a feleségénél is jobban szerette őket, mert néha szokta is neki mondani, mikor össszevésznek és az erdész kimegy a lovaihoz…

Ahogy szépen kerítették körbe az erdőt úgy fogytak a hajtók a kocsiról, amit meg egyre könnyebben vittek a lovak. Régi hétpróbás emberek voltak. Nem kellett azoknak mondani se, hogy mikor ugorjanak, úgy tudták azok, de azért persze Miska, az erdész rajtuk volt, de szólni nem kellett. Ha szükség volt mégis, elég volt a szemével inteni. Jaj, nagyon tudták ezek a virágnyelvet is. Mikor mind elfogytak, csak Hubert maradt. Azzal kijjebb fordult Miska bácsi s mikor már nem hallotta senki, csak megszólalt:

• Azért nem kellett volna tegnap szólni.
• Nem kellett volna, lehet – feleli Hubert, aki tudta, hogy nem fogja szó nélkül hagyni Miska bácsi a tegnapi esetet – , de ha nem szólunk, akkor azt hiszik, hogy buta, sötét parasztok laknak itt.
• Lehet, de Hubert jól jegyezd meg, hogy az egyik jön, a másik megy. Majd az idő megválasztja, hogy ki lesz az, akire jószívvel emlékeznek az emberek.
• Meglehet Miska bátyám, de addig mi lesz?
• Azt nem tudom, dehogy Gyantéig arról beszéltek, hogy valakik lehettek a sűrűben. Most aztán egyet sem hagyhatok ott a lesen, mert úgy járunk, mint az öreg állatorvossal, aki, ha beesteledett futott haza, ha megzörrent a nád
• Rossz volt annak a lelkiismerete Miska bácsi. Csak az olyan ember fél a sötétben.

Miska bácsi csak nevette Hubertet, mert hát tudvalevő volt, hogy a legtöbb sakált ez az alig térdmagasságú manó lövi és még olyanhelyt is utána megy, ahová kutyákkal kellene menni. Meg hát látja ő a nyomokból, hogy merre jár. Még a Csillaglaposon is meglelte a boglyát, amibe belebújt. Régi fortélyokat tud a gyerek, annyi szent, de ha úgy vesszük, kellett már valaki, aki meg meri mondani az igazságot. Még ha sokszor fáj is. Nem lehetett parancsolni sem a kastélylakóknak, sem pedig a sómanóknak.

A lovakat szépen kifordította, messze elállt s azért a bak alól előkerült a saját sörétese is, amit csak azért nem vett észre senki, mert rendesen, ahogy a sörétes puskákat szokás volt, szétszedte. A bőrtok már régi, rajta kívülről egy-egy késtok. Végül előkerült az öreg mordály. Egy régi szolgálati erdész puska. Persze dupla ez is. Fényesre kopott, az agyazásán is látszik, hol szokta fogni, a szíja meg az időtől és a sok hordástól sötétbarna.

Hubert, mikor meglátta Arthurt tudta, hogy ott is felálltak, emitt tudta, hogy a hajtósor is kész, hiszen ő volt az utolsó. Az összes hajtó arca erre nézett, hiszen fehérlett a képük, Miska bácsira nézett még a távolban. Minden rendben! Akkor aztán megfújta a kürtöt és elindult a hajtás.

Olyan zajjal volt a hajtósor, hogy a sófalviak is megmarkolták a puskát. Feszült csend honolt az elállók között és alig telt el egy perc, a hajtás közepén megszólalt az első puska és egy másik követte!

Dirr, durr, dirr, durr!

Sakál a hajtásban.

Mind lefelé ment, de nehéz volt megmondani, hogy mire lőhettek. Csak sejteni lehetett, hogy sakál az! Hubertre két szajkó és egy dolmányos varjú húzott rá. Gyanította Hubert, hogy kiszúrták a golyóst a kezében, egyszerűen más magyarázatot nem talált rá, mikor Arthur előtt megelevenedik a sűrű és a nagy kan ugrik ki. Kapja a puskáját, de a szeme sarkából egy sakált pillant meg. Majd meghasad a szíve, de visszahúzza a nagy 9,3X62-est és telibe kapja a sakált. Mondani sem kell, hogy egetverő dörrenés rázza meg a hajnalt s ahogy a Fekete hántásban felfordult a sakál, ami Hubertre támadt, ez sem járt másképpen.

• Na, te sem fogsz idén őzgidát! – s fájón a nagy kan után nézett, ami egyenest Miska felé tartott.

Nem irigy ember, helyesebben manó, Arthur bácsi, de azért megállt benne az ütő. Persze Miska bácsi sem ma kezdte a szakmát és mikor kiugrott a kan s felé fordult, már cserélte is a patronokat. A lovak jól ismerték a puskát, a lőpor illatát. Talán a disznót is látták, ami még a téli csuhában nagyobb lehetett egy 424-es gőzmozdonynál is. És mit adott a Jóisten, egyenest nekiszalad Miskának! Arthur csak leste. Tudta, hogy a sakál már nem mozdulhat s mikor 20 méterre lehetett az erdésztől az öreg sörétes is elbőgte magát.

• Még karikára lövi a sörétessel. Még karikára…. – mormogta, de azért örült is neki, mert hát ilyen a vadászszerencse s más különben meg igen jó lövés volt!

Eközben a hajtás szépen haladt, mikor Hubert előtt valami megmozdult a sűrűben és egy borzpofa tűnt fel. Nem idegeskedik. Kutya nem volt bent és meghúzódva most akar kereket oldani. Hubert nem hisz a szemének. A borz egyenest nekiszalad. Persze a szele is jó és az a nagyobb zsombék el is takarja. Mikor megcélozza a rettenetes nagy borzot, megrőkönyödik.

A borz közben csak szalad, de nem úgy, mint Miskának a vaddisznó, hanem egyenest neki. Újra a szeméhez emeli a puskát, de már megint leveszi, mert ott van előtte, s mikor a zsombékhoz ér a borz, akkor veszi fel Hubert szagát. Persze, hogy megismeri. Azt sose felejti el, amikor megmentette és átvezette a falun, amikor a kövér kocsmáros és a bandája éppen csak ki nem füstölte.

• Nem éreztem magam jól a Váradi hegyekben. Inkább visszajöttem. – állt meg Hubert előtt az Apát-nyári nagy borzklán feje.

A borz fekete-fehér csíkos pofája a reggeli napfényben sokkal szebb volt, mint amit el lehetett volna képzelni. A hatalmas kanborz dagadt az erőtől. Félelmetes karmai, izmos első lába és az ásásban megedződött izmos teste kicsit lomhává tette, de csak látszólag.

A nagy borz túl volt már azon, hogy féljen a Huberttől, hiszen akkor, mikor a Vass Sándor hídjánál megszorult, bármikor le is puffanthatta volna, ő meg azon az éjszakán többször is széttéphette volna. Sokat jártak egymás nyomában, talán szerencséje volt ennek is, annak is. Most meg Hubertnek lőni kéne, mert a borz, a borz dúvad…

De Hubert nem lő.

• Abban maradtunk, hogy nem térsz vissza.

De Hubert tudta, hogy felesleges volt a kérdés, mert hiszen itt áll előtte. Viszont nagyon érdekelte, hogy mi történhetett azon a napon, kint Szilas-pusztán a toronyban, amíg be nem esteledett és tovább nem tudott indulni, csak hát sem a hely, sem az idő nem volt arra alkalmas, hogy megbeszéljék. Mivel Miska bácsi a disznójával volt elfoglalva, Arthur meg messze volt, így hát Hubert megint megmutatta, hogy merre tud elmenekülni a borz.

• Arra menj! Arra nincsenek vadászok, de… – nem tudta befejezni, mert a borz bekapcsolt és hullámzott a kövér testén a csuha, úgy menekült.

Lehuppant Hubert a kis zsombék mögé, aztán oldalra fordult és kilesett Arthur felé. Persze, hogy figyelte! Vagy őt vagy a borzot. Azt nem lehetett tudni, de kizárt dolognak tartotta, hogy most is látja Arthur, mert innen egyszerűen nem láthatja, maximum sejti, hogy itt lehet. Vajon mit tudhat? Vajon mit látott? Ültében még látta, ahogy a borz kissé jobbra fut már. Megint kilesett Arthurra és látszott, hogy hol a borzra, hol ide kapja a tekintetét.

• Fogadom azt gondolja, hogy leütött! – mondja Hubert a leselkedésben és ekkor lövéseket hallani, amire Arthur elkapja a tekintetét és Hubert felpattan, de a világért rá nem nézett volna Arthurra.

Csak a szeme sarkából látja, hogy újra erre fordul. Persze az öreg veterán pontosan jól tudja, hogy szó nem volt arról, hogy leütötte a borz, mert ha messze is volt, látta, hogy beszélgetnek.

Miska a disznót egyedül nem tudja feltenni, ott hagyja. Kijönnek a hajtók, begyűjtik őket, felveszik Hubertet és már állítják a másik hajtást, miközben a leállók maradnak. Persze a hajtás csendben lemegy. Több sakál, róka nem esik. Aztán felhúzzák a disznót, a sakálokat is összeszedik. Kint a rétben terítéket készítenek, ahogy kell. Elől a dúvad, hátul a vaddisznó. Micsoda disznó. Csodájára járnak. Hubert úgy tesz, mintha észre se venné Arthurt, de az pontosan jól tudja, hogy valami turpisság történt, de azt is tudja, hogy nehezen fog a végére járni.

A titkok körül ölelik a kastély lakóit és Hubert a vadászmanó életét, ahogyan a sómanók is megannyi titokkal élnek együtt, fent a hegyen, messze Erdélyben. Szépen szól a kürt. Vadászok, vendégek, hajtók külön-külön. Emitt a lovak, a kocsival, mert most a fogat, a hintó a színben áll. Ide most ez kell. Csend. Mindenki tudja, hogy ezzel a hajtással most már végleg lezárult az esztendő. Mást hoznak a szelek. Itt, ott már fakad a bodza, virágzik a kökény s ahogy vetni kezdik a kukoricát, megelevenedik a határ. Holnapután már április lesz, közeleg a Húsvét, s hogy melegszik az idő,  azt a madarak is tudják mert a búbosbankákkal együtt megérkeztek a fecskék is…

Folytatjuk…

Dr. Szilágyi Bay Péter LL.M.