Több szem többet lát, s igen megalázná s szük körre szabná a vadászat mesterségét az, ki azt hinné, hogy egyetlen ember e részben mindent tanulhat, s hogy a vadászat nem érdemelné meg más tanok módjára, miszerint elméletének tökéletesítésére az újabb kor jótékony eszköze, a sajtó is igénybe vétessék. Ezekkel a szavakkal hívta fel a figyelmet Vajda János (1827–1897) író, költő, műfordító – és gyakorló vadász – azokra az előnyökre, amelyeket a megfelelő mennyiségű és színvonalú (szak)irodalom jelent a vadászat művelése szempontjából. Valóban, a tapasztalatok rögzítése és megosztása minden területen a fejlődés egyik alapvető feltétele, és különösen így van ez az olyan sokszínű, térben és időben egyaránt kiterjedt tevékenységek esetén, mint a vadászat.  Az információközlés és a tanulás legfőbb eszköze pedig évszázadokon keresztül a nyomtatott könyv volt. A magyarországi vadászatról, annak történetéről alkotott képet tehát jelentősen gazdagítani tudja azoknak az írásműveknek, kiadványoknak az ismerete, amelyek a tartalmuk révén valami újat hoztak, gyarapodást jelentettek az addigiakhoz képest, illetve hozzájárultak ahhoz, hogy a meglévő tudásanyag minél többekhez eljusson. Vadászíró, vadászköltő rovatunkban Szabó Ádám, a Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár “régi könyves” munkatársának cikke következik, aki a magyar nyelvű vadászati irodalom kezdeteivel jelentkezik.

Ennek jegyében a Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár úgy döntött, hogy szeretne hozzájárulni az Agro Jager News által kínált tartalmak további színesítéséhez az általa birtokolt gyűjtemény néhány régi és ritka darabjának bemutatásával, amelyek a vadászat múltjának egy-egy érdekes epizódjára derítenek fényt, bízva benne, hogy érdekes és tanulságos kikapcsolódást szerzünk az olvasó számára, ha felvillantjuk egy-egy állomását annak az útnak, amelyen a vadászati kultúránk az elmúlt évszázadokban végighaladt.

Vajda János Forrás: Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár

Első bemutatott darabként azt a könyvet választottuk, amely a fenti idézetet tartalmazza: Vajda Jánostól A vadászat mestere : önképző gyakorlati útmutatás a vadászat kedvelői számára, amelyet álnéven, Cserszilvásy Ákosként jelentetett meg, első alkalommal 1859-ben. A szerzőt aligha kell bárkinek bemutatni, hiszen a 19. századi magyar irodalom meghatározó alakjáról van szó, a márciusi ifjak és az 1848-as szabadságharcosok egyikéről, akit élete végéig a hazaszeretet, a haladó eszmék iránti elköteleződés jellemzett; ez tükröződött verseiben, cikkeiben és más írásaiban egyaránt. De ugyanilyen erős volt benne a természet szeretete is, amelyet mondhatni az anyatejjel szívott magába, hiszen Vajda gyermekkorának évei a váli erdőben teltek, ahol az apja erdészként dolgozott, s ez a korai meghitt kapcsolat egész életére szóló rajongást oltott belé. Ahogy az egyik versében írja: Mi értjük egymást, ez az erdő / Az én királyi palotám, / E mennyezetes mohos csertő / Trón, bölcső, páholy, nyoszolyám.
Az erdők, a természet iránti vonzódás együtt járt a vadászat kedvelésével is, amelyet Vajda szenvedélyesen gyakorolt. Érdekes módon, amilyen haladó szellemű volt az irodalomban és a közéletben, a vadászat terén ugyanennyire konzervatívnak bizonyult, előnyben részesítve a régi, hagyományos formákat.

A részletes programért kattints a képre!

Már magában a vadászat, mint legősibb foglalkozás, tisztább élvezet, ha minél ősibb valódiságában, s minél kevesb gépiességgel, minél csekélyebb korlátozottsággal, minél szabadabban üzzük. Ha édesebb, a mit magunk szereztünk a mástól öröklöttnél, úgy az oly vadászat is, melyben minden a mi érdemünk, édesebb az olyannál, melyben annyi a más által csinált előny, hogy a szerencse és siker iránt még csak nem is kételkedhetünk.

Tevékenysége azonban nem merült ki ebben: a legtöbb vadásztársánál képzettebb és szélesebb látókörű lévén felismerte, hogy a magyarországi vadászati kultúra komoly lemaradásban van az európaihoz képest.

Ugyanis míg nyugoti szomszédainknál egész irodalom fejlett, s rendszeres tudomány nőtt ki a vadászat s vele egybekapcsolt foglalkozások gyakorlatából, nálunk e tér egészen parlagon maradt.

A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

Ezért tudását, írói tehetségét annak szentelte, hogy ezt a különbséget minél inkább csökkentse, a magyar vadászatot segítsen európai színvonalra emelni. E célból Vajda számos vadászati témájú írást jelentetett meg, részben személyes jellegű elbeszéléseket, élménybeszámolókat, részben messzebbre tekintő, általános érvényű megállapításokat tartalmazó műveket. A Vadászat egykor és most-ban például lényeglátó észerevételeket tett a vadászat fejlődési irányaira vonatkozóan, sikerrel jósolva meg számos változást, míg a Vadászat deczemberben című munkája érzékletes leírást nyújt nemcsak a vadak elejtéséről, hanem az ahhoz kapcsolódó vidám hangulatról is.

De egy legkevesb félórai pihenés, kedélyes beszélgetés után mintegy elsivalkodik benne az étvágy, mint valami éhes gyermek, és aztán eszik oly jóizűen, a mily jóizűen csak a vadász ehetik ! Végezvén evését, pipára gyújt, s mert vadászat közben minél’ kevesebbet füstöl (lesállást kivéve) a pipát is legjobb ízzel élvezi. Füstölés közben társainak elbeszéli kalandjait, és senki oly édesdeden nem élvezi a beszélgetés gyönyörét, mint a vadász!

A vadászat mestere c. könyv borítója Forrás: Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár

Szakmai szempontból az itt bemutatott munkája, A vadászat mestere számít a legnagyobb hatásúnak, amelyet ékesen bizonyít, hogy több alkalommal kiadták a század folyamán, sőt modern kiadásai is megjelentek 1978-ban, 1987-ben és 2020-ban. Megírására, mint a könyv előszavában elárulja, a saját tapasztalatai motiválták Vajdát:

Mint magam is szenvedélyes és szerencsés iskolában nőtt műkedvelő vadász, sokszor tapasztaltam, hogy értelmes és vadászatban vénült magyar emberek csupán helyi és személyes tapasztalataikra támaszkodva mennyire több öntudatos élvezettel, de még hasznosabb gyakorlatisággal is űzték volna e nemes mulatságot, ha e részben saját gyarló tapasztalati körük, könyvbeli elmélet által lett volna gyarapítva.

A könyv célja e hiányosság kiküszöbölése volt, „azon, úgy szólván elemi ismeretek rövid szabatos összegezése, a melyeket egy kezdőnek, elméleti előtanulmányként magáévá tenni hasznos és szükséges, hogy a vadászati időtöltés reá nézve veszélytelen, sikeres és élvezetes legyen.” Egyfajta általános bevezetőnek szánta tehát, a vadászattal kapcsolatos alapismeretek rendszerezett bemutatásának, hogy megkönnyítse e tevékenység megismerését és elsajátítását.
Ehhez igazodik a könyv szerkezete is: mindenekelőtt a legfontosabb eszköz, a puska használatával és kezelésével kapcsolatos tudnivalókat adja át, ezt követi néhány, a vadászat során betartandó általános szabály (ajánlott öltözet, elővigyázatossági tanácsok, az egyes tereptípusok jellegzetességei stb.), majd egy további fontos elem, a kutyák, azon belül is a vizslák és a kopók betanításának leírása következik.

A vizsla minden kutyafaj között legtanulékonyabb, legbecsülendőbb; ő úgyszólván a tanult értelmiséget képviseli nemében. Ha a vadász az erdők fejedelme, úgy ő a rendőrfőnök. Mert nem csupán értelmességével, de erkölcseivel is messze felülmúlja kabinet-, vagy akarom mondani ketrecztársait.

Nagy, erős hangu, magas kutya volt ez – írja egy kopóról – Tambur névvel, komoly, bölcs pofával, haragos tekintettel, melynek méltóságát öreg kora nevelte … Egy, különben tréfás erdőkerülő máig is csak a Tambur névre komolyodik el, s mély bensőséggel állítja, hogy Tamburnak több esze volt, mint neki; pedig ő sem tartja magát utolsónak ész dolgában.

Ezután tér rá Vajda a legfontosabb hazai vadak elejtésére, külön fejezetet szentelve mindegyiknek. Leírja magát a fajt (kinézetét, életmódját, szokásait), majd a vadászatával kapcsolatos tudnivalókat, mindig valamilyen személyes tapasztalattal, történettel fűszerezve azt. A fejezet elején egyfajta felvezetés gyanánt azt is kifejti, hogy az adott állat vadászata vagy általában az a területtípus, ahol honos, milyen élményt jelent, kik számára ajánlható.

A vadászok azon osztálya előtt, mely sem a veszélyesen kalandos, sem a nagyon fárasztó vadjáratoknak nem barátja, kétségkívül legkedvesebb a fogoly vadászata, melynek ingere úgy áll a veszélyes vadászatokéhoz, mint a csatározás harczkéje a rohaméhoz.

Kétségkívül a vizi vadászat, vadbőséges nádasban, legmulattatóbb, vagy bizonynyal legtanulságosabb neme a vadászatnak, mert szakadatlanul foglalkodtatja a szenvedélyt, s a ki az unalom nyavalyájából még itt sem bir kiépülni, az ilyen szerencsétlenen aztán valóban mi sem segít.

Aztán, ha kevesebb is a lőalkalom az erdőn, de a reménység minden perczben táplálja a vadászt, s a ki csak mulatni akar, kereshet-e szebb időtöltést, mint a reménynyel való játszadozást, az ifjúság e kékszemű, kedves barátnéjával.

Megbízható távcsövet keresel? Távolságmérős távcsövek és minden, ami a megfigyeléshez kell – > FROMMER Fegyverbolt! Kattints a fényképre!

Általában azon vadak … melyek ritkák, illetőleg kevesbbé szaporák, s e mellett szerfölött félénkek, óvatosak, szemesek: az ilyen vadak a legérdekesebbek közé tartoznak, melyek a vadászok szenvedélyét leginkább ingerlik, s csak veszélyes vadak ellenében érzünk hasonló vagy tán még hatalmasabb feszültséget annál is, mint a mekkorát a túzokvadászat kelt bennünk.

A veszélylyel szembeszállani és azt legyőzni, legdicsőbb szenvedélye a valódi férfiúnak, s e szenvedély fölélesztésére és fokozására, háború hiányában, legközelebbi alkalmat nyújt az oly vadászat, melynek tárgya egy nemesebb, nagy vad, olyan, mely az embert, kit megtámadni mer, erőre, s életerejének szívósságára messze fölülhaladja. Ilyen vad nálunk a medve …

Vajda az egyes állatok jellemzésénél is igyekszik összekötni az informatív tartalmat az élvezetes előadásmóddal.

A természet ez állatban a ravaszság eszméjét testesítette meg, s az ős emberek, kik a természettel többet foglalkoztak, mint a maiak, mintán ellesték ravasz fogásait, a róka nevét azonosíták a ravaszság fogalmával, ezer mesét gondolva ki fortélyairól; azonban, hogy a természettudomány ez állat való életmódjának teljes ismeretével birna, vagyis hogy minden cselfogásait fölfedezte volna, bátran kétségbe lehet vonni.

A mi az apró pénz az életben, mindenes a cselédség közt, kinek mindenki parancsol, az a szerep jutott a nyúlnak.

Nézése sanda, ijesztő – írja a farkasról –, járása vontatott; hátuljára sántítani látszik, mintha félne, s gonosz lelkiismerete bántaná.

A kötetet egy vadásznaptár zárja, amely havonkénti bontásban tartalmazza az adott időszakban vadászható, vagy éppen tiltottnak minősülő állatok nevét, szokásaikat. A kötet minden részéből érződik a széles körű tapasztalat és szakmai tájékozottság, amelyet szépírói tehetséggel ötvözve Vajda egy olvasmányos, könnyen érthető, de egyúttal informatív művet alkotott, amely valóban fontos lépésnek bizonyult az előszóban említett hiányosságok pótlását illetően.

Részlet: Cserszilvásy Ákos A vadászat mestere c. könyvéből Forrás: Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár

Közrejátszott azonban egy további szempont is:

Vadászat-gyakorló uraink ezelőtt még pár évtizeddel magyartalanok levén, a pór pedig kizáratván annak gyakorlatából, nemhogy rendszeres, de még csak parlagi vadász-nyelvünk sem fejlődött ki.

A részletes programért kattints a képre!

Ez némileg túlzó megállapítás, de tény, hogy a 19. század közepe táján a hazánkban addig megjelent gyér vadászati irodalom többségében idegen nyelvű, elsősorban német, a legrégebbi írásokat tekintve pedig latin volt. Vajda Jánosra és nemzedékére várt a feladat, hogy megteremtsék a magyar vadászati szaknyelvet, részben az idegen szavak lefordítása, részben a régi, népnyelvi kifejezések újrafelfedezése révén. Ezen a téren a legnagyobb és ma is legjobban ismert probléma az egyes állatfajok elnevezése volt, különösen azoké, amelyek Magyarországon nem voltak őshonosak, így nehéz volt magyaros hangzású nevet találni számukra. Vajda könyvében ez a kérdés nem kerül elő, mert csak a legismertebb és leggyakrabban vadászott fajokkal foglalkozik. Néhány eszközre, tevékenységre használt kifejezése azonban furcsa lehet a mai olvasó számára. A puska tisztítására szolgáló radírgumit például „törlő-mézgának” hívja, a dörzspapírt „gorombaélű csiszolónak”. A kutyák képzéséről szólva használja, de ő maga is megmagyarázandónak érzi a „szegődi” jelzőt, míg a ma általánosnak számító „apportíroz” kifejezést az „ósdi, műveletlen és rossz magyarság” megnyilvánulásának tartja. Az effajta nyelvi kreativitásra azonban feltétlenül szükség volt ebben az időszakban, hiszen próbálkozás nélkül a magyar vadászati szaknyelv nem alakulhatott volna ki.

Hogy ezen a téren mit sikerült elérni, azt jól mutatja az 1880-as és 1896-os kiadásokba írt új előszó:

Az olvasóra is örvendetes benyomást teend, ha … fölkiálthat, hogy ime, hála égnek, e téren is csak haladtunk már észrevehetőleg; az óhajtás, mely itt kifejezve lőn, immár jó részben teljesült; vadászati irodalmunk föllendült, nyelvmüvelésünk ez ága gyors fejlésnek indult, szóval, közművelődési haladásunk e téren is közel áll ahhoz, hogy e részben is az európai színvonalba sorakozzunk.

Nehéz vállalkozás volt, a magyarországi vadásztársadalmat nyelvi, szakmai és kulturális szinten felzárkóztatni a korhoz; Vajda János azonban egyike volt azoknak, akikben a kellő tudás, akareterő, de mindenekelőtt az anyanyelv és a természet szeretete is rendelkezésre állt a feladat végrehajtásához. Ha szándékuk nem is valósult meg maradéktalanul, az ő és társai örökségének, erőfeszítése gyümölcsének tekinthető a virágzásnak indult és azóta is gyarapodó magyar vadászati irodalom.

Szabó Ádám

Felhasznált irodalom:

Barta János, „Bevezetés”, in Vajda János, Szépprózai írások (Vajda János összes művei V. kötet). Budapest: Akadémiai Kiadó, 1972, 339–344.
Csőre Pál, A magyar vadászat története. Budapest: Mezőgazda Kiadó, 1994.
Csőre Pál, „A magyar vadászati szaknyelv kialakulása”, in W. Nagy Ágota (szerk.), A magyar mezőgazdasági, kertészeti, erdészeti és vadászati szaknyelv kialakulása. Budapest: Magyar Mezőgazdasági Múzeum, 2003, 51–64.
Kerekes György, Vajda János élete és munkái. Budapest: Országos Irodalmi Részvénytársaság, 1901.