A szalonkavadászat után, amikor visszaindultak a Bodor-kisházhoz, megmordult az idő. Mintha a tél megbánta volna, hogy engedett a szorításából, nagy fekete fellegeket gyűrt fel a nyugati égen és komisz szélrohamok tépázták meg az elszáradt nádak üstökét.

• Meglátjátok fiúk, hogy esés lesz, mert itt, a jobb térgyem nagyon hasgatódzik – mondta Arthur.

Lajcsi és Hubert nem válaszolt semmit, csak jobban behúzták a nyakukat a kabátjuk gallérjába, mert a szél oda is bekavart. A nádoldalba húzódva igyekeztek vissza a melegbe. A szalonkákat felakasztották a kis ház tornácára, hogy nehogy valami megpocsékolja az éjszaka. A ritka zsákmány finom falatokat ígért, de még el kellett dönteni, hogy mi is legyen vele. Hubert ugyan mindenféle receptről hallott már, de ahhoz a Bodor-kisház szegényes volt. Sem megfelelő edények, sem megfelelő fűszerek és más kiegészítők sem álltak rendelkezésre. Arról nem is beszélve, hogy a szalonka megérdemli, hogy megfelelő körülmények között tálalják fel, hiszen igazi ínyencfalatnak számít.

Benn a kisházban kellemes meleg fogadta őket és megkönnyebbülten vetették le a kabátjaikat, sapkájukat és tették be maguk mögött az ajtót. Kinn a szél megélénkült. Körbekanyarította a kisházat, megrázta az ajtót és az ablakokat. Beszökött a padlásra, bekukkantott a szelemenek közé, összeborogatta Lajcsi: „hátha jó lesz még valamire” lomjait. Aztán elkapta az öreg nyárfák koronáját és elkezdett birkózni a göcsörtös ágakkal. Az öreg fák azonban ügyet sem vetettek rá. A gyökereik mélyen kapaszkodtak meg a földben, számos vihart átéltek már és bár tudták, hogy közeleg a tavasz, még egy utolsót szundítottak. A télvégi szelecske még próbált belekapaszkodni az ágakba, de miután nem boldogult, végigverte a tó körüli nádast, szétszórta a maradék nádbugákat és nekifutott a pusztának. Ott semmi nem állta útját, hangosan süvíthetett, de az elszáradt téli füveknek nem sokat számított.

• Ilyenkor február végén, március elején néha még előfordul, hogy visszajön a tél, de már biztosan nem tart soká – jegyezte meg Lajcsi.

Bár emlékezett olyan időkre, amikor igazi hóvihar támadt és dörgés-villámlás közben szakadt a hó. Olyan is előfordult, hogy falut napokig nem lehetett megközelíteni.

• Most, hogy mondod, – kapcsolódott be Arthur bácsi – én is emlékszem ilyen nagy telekre, amikor csak szánnal lehetett közlekedni. Majd nézd meg Hubert a házadnál az öreg kocsiszínt, a szekér mellett ott van szétszedve a szánkó, amit a régiek használtak. Nagyon egyszerű darabok voltak ezek: két talp, amit szekercével faragott darabok kötöttek össze és faékekkel rögzítettek. Azt a szánkót tehenek húzták és télen leveles kórót hordtak be vele a szőlőskertből, vagy ha kinn maradt a határban, de ezen vitték ki a földekre az istállótrágyát, vagy ahogy itt mondják, a ganét.

De voltak díszes szánkók is, amit lovak húztak. Ha lakodalom volt, akkor a lovakkal együtt feldíszítették. Piros szalagokat fontak a lovak nyakába, a nyakukba csengőt kötöttek, még az ostor is díszes volt. A lovak boldogok voltak, hogy a téli pihenés után jött egy kis változatosság és úgy nyargaltak, hogy porzott utánuk a hó. A klímaváltozás ezt is felülírta, bár valamelyik évben akkora hó esett, hogy három napra megbénult sz ország.

Lajcsi látta meg legelőször, hogy valaki járt a kisházban.

• Figyeljetek ide! Valaki levelet hozott!! Itt van az asztalon.
• Na, ez biztos nem Postás Imre bácsi volt, mert az a fájós lábával nem jön ki ide a pusztába – mondta Arthur. Akkor pedig Hubert bajban vagyunk, mert ezt a levelet valami barátunk hozta. Már azt is sejtem, hogy honnan jött.

Hubert is sejtette, sőt Lajcsi is megvakarta a fejét, mert gondolta, hogy vége a jó világnak. Nem is tévedett sokat:

• Kedves Arthur és Hubert! – kezdte olvasni Malvinka levelét Arthur. Remélem kivadásztátok magatokat és szeretnétek visszatérni a civilizált emberek közé. Rengeteg dolog vár benneteket a kastély körül és ami a legfontosabb, a hét végén vendégek jönnek a Sóvidékről. Sófalván már eltemették a telet és a sómanók néhány napra meglátogatnak bennünket. A fiúk persze vadászni is akarnak, mert teljesen megbolondítottátok őket a sakálos történetekkel. Egy szónak is száz a vége: iparkodjatok haza, hogy kivakarjalak benneteket a koszból. Biztos vagyok benne, hogy nem is borotválkoztatok, megnőtt a hajatok, piszkos a ruhátok.

Ekkor Hubert önkéntelenül az arcához nyúlt, de Arthur is bűntudatos képet vágott.

• Azért az túlzás, hogy piszkosak vagyunk. Ma is megmostam a csizmámat. Az a néhány sárfolt meg semmit nem jelent – jegyezte meg Hubert, de azért tudták, hogy ez a téli vakáció asszonyszemmel másként számít.
• Ne búsuljatok!! Legalább a szalonkák méltó véget érnek, mert mi lehetne finomabb Malvinka főztjénél? – mondta Lajcsi, aki már maga is kóstolta a Malvinka által összekészített tarisznyát, amiben szendvicsek, sültek, sütemények kellették magukat.
• Még szerettem volna néhány napot maradni, de igaza van Malvinnak. Vár a kötelesség. Így is jó dolgunk volt, lehet mit mesélni a kalandjainkról.
• Nem, nem. Még egy napot maradunk! Azért is!
• És mit csinálunk Arthur bácsi?
• Mit?
• Természetesen vadászunk! Hogy hord a 22-es Magnumod?
• Az Arthur bácsi? 100 méterről ellövöm a 10 forintost!
• Na, az kell nekünk most!

Arthur bácsi nagy akkurátusan elcsomagolta a szalonkákat és levitte a jégverembe. Az is volt, hát akkor legyen valami haszna. De most mindenképpen ki akart menni nyúlászni, mert lent, a rétben olyan vonatozásokat látott, annyi nyúl kergetőzött, hogy azzal kezdeni kell valamit – gondolta. Valahogy kimaradhattak a téli körökből és sok van belőlük. Négy-öt is kergetett egy anyát. Na, még. Na, majd Hubertet megtanítom a fortélyra. Mikor levitte a jégverembe a szalonkákat, akkor visszamászott, de már se Hubert, se Lajcsi nem volt. Mind a ketten eltűntek. Valameddig fel kell nekik menni, de Lajcsi megígérte, hogy hazaviszi Hubertet, aztán ameddig tudnak, visszafelé is eljönnek, aztán már mehetünk is vadászni.

Végre van egy kis nyugalmam – gondolta Arthur. A ház déli oldalába átvitte a lócát, arra lökött egy pokrócot és hiába borzolta a szél a házat, próbálta lelökni a kúpcserepeket a gerincről, a déli oldalba odasütött a nap. Kellemesen meleg volt, annak ellenére, hogy a felhők valóban baljósan tornyosultak Várad felett. Na, ha arról feljön az idő, akkor vasmacskával keresik a templomtornyot, annyi hó jön. De nem igen zavartatta magát, mert dohánya volt bőven s ha nem mennek vadászni, hát nem mennek, de akkor haza se tudnak menni. Szóval maradnak itt a Bodor-kisházban és legalább kipihenjük magukat – gondolta és el is mosolyodott magában, mert eszébe jutott Malvinka, akit igazán nagyon szeretett. Mégis ez az igazi élet. Ideki’, ahol a magunk urai vagyunk. Ahol nem parancsol senki, ahol, ha korán kelünk és meglessük a madarakat, ha naphosszat csak távcsövezünk, akkor se szól ránk senki. Nem parancsol itt nékünk senki, csak az Atyaúristen! És magában szépen pipált, amikor megreccsent az ég!

Arthur bácsi nem volt abból az ijedős fajtából való, de érezte, hogy most itt igazából nincsen egyedül. Minden bizonnyal, ha a házban lett volna rajta a kalapja, leveszi, de ilyen farkasordító hidegben, azért ezt nem várhatta el tőle senki. Érezte Arthur, hogy ha másért nem is, Malvinka miatt azért holnap csak haza mennek. Holnap biztosan. S ahogy ezt végig gondolta egy csapásra alább hagyott a szél. Mintha becsukták volna az ajtót előtte. Arthur óvatosan kikandikált és csak azt látta, hogy olyan fekete felleg emelkedett feléje, hogy azt el se tudta mondani, hogy hol van a teteje, mert annak csak alja volt!

A hatalmas dörrenést Malvinka is hallotta a kastélyban. Igazából nem voltak messze, mert alig 6-7 kilométer lehetett közöttük. De az micsoda hat kilométer volt most, az úttalan utakon, ahol a két falu között ma sincs út, csak csapások, amin jár egy-két jómadár. Meg persze Lajcsi, aki azoknak a nyomát lesi, akik kerülgetik a tavakat, benne az alvó halakkal. Nagy érték s ha az ember is rákap, mint a vidra, meg odakap a kormorán is, nem marad semmi tavaszra. Mind elhordják.

Lajcsi leszaladt Huberttel Peszere-pusztára. Csak hát nem úgy van az, hogy kérdés nélkül le lehet menni, mert a szomszédság már jön is elő. A Lackó gyerek, ott támaszkodik a kerítésnek. Kíváncsi. Ó! Hogyne lenne kíváncsi, mert Lajcsi okos gyerek, sokat lát, sokat megy s jó véle beszélni, meg hát mír is jön le, amikor Péter nincs itthon. Persze lehet, csak megnézi, hogy minden rendben van a háznál – gondolja Lacika.

Az utcában Jolanda tekergőzik a hosszú kőkerítés mellett. A nárciszok, meg mindenféle virágok, a hagymások már igencsak leüstököltek. A régiek, amiket nem mozgattak meg, már félaraszos zöld levéllel zöldellnek végig a kerítés tövében. Sok feladat lesz. Meszelni kell, a fákat lekenni, permetezni, az öreg ágakat levagdosni, aztán a füvet levágni, felgereblyézni, a kertben még úgy, meg a vetemény… Elég volt Hubertnek csak körbenézni, látta maga előtt a sok feladatot, de a vadászat, a vadászat még most csalogatta, de már nem annyira. Amott meg kell igazítani egy madárodút, a kerítéslécet hátul, Jaj ez, jaj az! Nem is sorolta tovább. A hátsó ajtón keresztül ment be, addig Lajcsi kint várta, de csak leste, mert addig nem látta az ajtót, míg Hubert ki nem nyitotta. Akkor aztán kinyílt a kis faajtó. Szépen, tölgyfából készült, vastag ajtó volt. Olyan, ami a hideget sem, meg semmi élőt be nem enged. Lajcsi nehezen állotta, közelebb ment. Hubert tudta, hogy behívhatná Lajcsit, az lenne a szokás, de hát Lajcsi ember és ő a manólakba nem fért be! Mivel azonban az ajtó nyitva maradt Lajcsi letérdelt előtte és úgy nézett be az ajtón, a lakásba…

Ahogy Hubert belépett, a csizmáját letette és átlépett egy vastag, nagyon puha szőnyegre. Jobb oldalt volt a fogas, emez oldalt egy olyan kis szekrény, amelynek a teteje kárpitozott, de abban voltak különféle fakkok, fiókok miegymás, hogy a cipők, bakancsokhoz, a különféle keféknek, krémeknek legyen helye. Meg ki tudja, még mi lehetett azokban. Sokat nem látott, mert egy kis folyosó következett és feltehetően ott fordult el Hubert, mert onnan jött a hang. A lakás egyébként nagyon kellemes volt, hiszen, ha Hubert nem gyújtott be, akkor is meleg volt, mert a nagy kemence alatt terült el. Mikor aztán oda begyújtottak, akkor idelent is meleg van. A lakásból egyébként nagyon kellemes fenyőillat áradt, ami Lajcsinak igen szokatlan, mert errefelé nem divat a lambéria, de meg kell hagyni, hogy okos dolog az, bárki is találta ki. Hubert meg kifejezetten szerette, mert a Pádis öreg erdészházait idézte meg, a gyerekkora hangulatát hozta vissza.

• Mit akarhat Arthur bácsi vadászni, nem tudod Lajcsi? – szólt ki Hubert.

Lajcsi nem is gondolkozott el hirtelen.

• Nyulat akar az lőni!

Egyszer csak a folyosón megjelenik félsrégen, kihajolva egy ajtófélfa mögül Hubert. Akkor lepődött meg igazán Lajcsi, hogy honnan tudta Hubert, hogy itt van, amikor, mint a lepke jöttem ide.

• Nyulat? Annak most nincs idénye… – állt meg Hubert a pakolásban.
• Már pedig az lesz, mert vinnem kell krumplit is, meg köménymagot, mert bizonyosan nyúlpaprikást fogunk enni.

Hubert nem szólt semmit. Végül elővette a kis Carrarat. Hozzá sörétet és golyót is. Nyolcas sörétet meg vagy 30 darab töltény. Viszek még 10-et. Ki tudja, nehogy lőszer nélkül maradjunk.

Azzal bezártak mindent és mivel a Laci gyerek ott ácsingózott kerítésen csak megálltak, mert hát nagyon rendes gyerek volt. Hiába nőtt olyan gyorsan, a nagy nyurga gyerek, azért még kicsi volt, féltette is az anyukája, óvta mindentől, de a kerítéshez azért csak kiengedte. Minden esetre megtanulta, hogy az utcára nem szabad kijönni. Lajcsi koma megállt, az ülésen meg mikor kihúzta magát Hubert, éppen csak, hogy kilátott. Na, megörült ennek a Laci gyerek, fülig ért a szája. Jaj, titkot nagyon tudott őrizni, de ha másnak nem is, az anyukájának csak elmondta. Az meg nevette a fiút, mert hát azért rádiót hallgatni, játszani nagyon szeretett és azért sok minden tudott is. Például úgy tudja melyik busz indul és mikor érkezik, hogy ahhoz órát lehet igazítani. Elég volt csak egy-két szóra megállni, aztán már szaladt is az anyukájához, hogy hát mit látott. Gyerek még. Kicsúfolni, bántani, bizonyosan nem szabad, mert akkor azt megveri a Jóisten is. Tudta ezt Hubert is és Lajcsi is, de annak aztán a szeme se állt jól. Nagyon értette a tréfát.

• Képes lettél volna azt mondani, hogy a tűzoltóautóval hordják a tavakba a vizet?
• Mér, hát nem volna jó? Mikor megtelik az egyik tó, csak átlökjük a tűzoltóautó tömlőjét, aztán mehet a másikba, míg meg nem telik!
• De hogy találod ki?
• Nem ráérünk? Pedig milyen szép volna az a nagy piros autó itt kint!
• Nagyon lökött vagy! Inkább vigyünk még egy kenyeret, mert az fogytán van, álljunk meg a boltnál!

A falu közepén, a bolt előtt, sár van, az út is rossz. Amarra a kocsmának már jó, de itt a központban az is rossz. Hitvány a járda, de nem baj, majd megfújja a szél, aztán nem ragad. Csak legyen kenyér, aztán gyerünk vissza a tóra. Lajcsi jön. Állítólag az utolsó kenyeret hozta s nem marad tán Ferkééknek, de odaadta a boltos, mert nem íratta fel. Néztük a füzetben, hát ha nem jött be, akkor majd reggel lesz. Máskülönben.

• Máskülönben ehet tésztát, hát nem?
• Te, azt mi is főzhettünk volna!
• Most menjek vissza?
• Dehogy megyek, tudnak azok a Ferkéék kenyeret is sütni, az is lehet, hogy megint azt sütöttek, olyankor nem szoktak jönni. Nem olyan feledékenyek azok!
• Nem? – kérdezi Hubert.
• Azok Hubert?! A jég hátán is megélnek. Ha itt nem lenne bolt, azok bírnák a legtovább! Van azoknál befőtt, tészta, liszt, cukor. Minden! Beszélik, hogy az udvarukban, a kutat olyan mélyre fúratták, ha nem lesz a Tőke-pallónál kint ártézi víz, arról a kútról az egész falunak lesz ivóvize. Egyszer az öregapjuk mondta el a Töknyolcasban, mikor jó Pistámmal megpálinkáztak. Szegény Pista az is elment, pediglen, ha volt okos, értelmes ember a faluban, az azok közé tartozott….

Kanyar erre, kanyar arra. Most erre megyünk, aztán bújkáltak, végül Hubert csak azt vette észre, hogy közelegnek a nagy nyárfák.

• Tovább egy métert sem tudunk menni. Ámbátor lehet, hogy elmennénk, de hogy összevágnánk a gátat, az biztos.
• Menjünk, ahogy jöttünk!

Azzal hátukra vették a táskákat és a három Bodor-tó találkozásánál a jobb oldali gáton haladtak tovább. Alig tettek pár métert, már mögöttük összezáródott a nád és aki őket követte, csak úgy mehetett utánuk, csak úgy követhette őket, hogy csak a nyomukra vagy a szagukra rááll, ahogyan Skú szokta, aki most a nádasban, egy nagy halom, öreg, avas nádon összetekeredve aludt…

A nádban odabent hiába fújt a szél, annak az alján jó meleg volt. Oda nem ért le semmi és a hangok is távoliak voltak. Különösen most. Az éjjel meglátogatta a Bodor-kisházat, talált is ezt azt, de annyi minden volt a tavak körül, hogy válogathatott is. A halászok kihajigálták a telelőből is egy-egy öreg pontyot, amoda volt egy sárba ragadt régi disznó. Az orvvadászok is meglövöldöztek egy őzet, de azt nem tudta Skú, hogy mi az, csak a szagát érezte, hogy attól lehetett, amit az ember okozott. Érezte annak a valaminek a szagát, ami a húsában volt. Skút sokan lebecsülték, de ügyesnek kellett lennie, hogy életben maradjon. Még ezen a vidéken kevesen voltak, de ahonnan jött, ott már sok sakál volt. Ott már egymásra is tudtak vigyázni, s ha valamelyik jelzett vagy éppen hallgatott az erdő, akkor már tudták, hogy baj jöhet rájuk és még idő előtt kereket oldottak. Majd nekem is lesznek fiam – gondolta. Szégyen a futás, de hasznos. Ha Skú, nem is tudta így megfogalmazni, mégis amikor veszélyt érzett, idő előtt felszívódott és eltűnt a nádban. Ám most furcsa hangokat hallott, még a szagát is érezte a Hubertnek. Igen. Őt már egyre jobban megismeri, mert pár napja is az orra előtt evezett el. A kicsi ember, akitől nem félt annyira, mint mástól. Ez jelentette Hubertnek az igazi nagy veszélyt. A másiknak, az embernek, annak amelyiknek majdnem olyan szaga volt, mint a halászoknak, azt is jól ismerte, de az merőben más volt. Skú úgy gondolta, hogy ember létére érti az állatok nyelvét, de az biztos, hogy olyan hangokról is tudta, mit jelent, amelyeket más észre se vett. Olyan óvatosan járt a tavakon, hogy nemegyszer hamarabb vette észre, mint ő, de az nem bánt se élőt, se semmit. De nem jó azzal se találkozni, mert, mert mégiscsak ember…

Arthur bácsi már eközben felkészült. Csak azon törték a fejüket, hol próbálják ki a fegyvert, mert száz méter az 100 méter. A gáton csak nem kéne lövöldözni, mert valaki fellép, akkor kész a baj. Nincs mit tenni. Lajcsi beevez a tóba, leüt egy karót, aztán meglátjuk!

Hubert elképedve látta meg, hogy a karó tetejét meghasítva egy 10 forintos érme ragyog benne. Na nem…

• Arthur bácsi! Én azt csak úgy mondtam, mert a pénz megsemmisítését a törvény bünteti!
• Na nézd csak – emelte fel a szemöldökét Lajcsi, aki leste, hogy mit felel Arthur!
• Ez igaz, de a söröskupakot nem!

Jaj, Lajcsinak nagyon tetszett a dolog! Már lökte is el a csónakot, Arthur meg egy távolságmérővel mérte, hogy..

• Na ott jó lesz!

Hubert csak nézte Lajcsit, meg Arthurt, hogy miféle dolog az ilyen. A vadászok, ha maguk maradnak különös dolgokat találnak ki és maradjunk annyiban, hogy tényleg felelőtlenség volt részéről, de tudta is ezt Hubert. Nem volt mi tenni! Alea iacta est – A kocka el van vetve – morzsolta el magában Hubert. Most meg kell védenie magát…

Hubert azonban nem esett kétségbe s mivel csak arra koncentrált a nagybátyja, hogy képtelenség ellőni egy ekkora célpontot. Egyéb dologban nem egyeztek meg. A kinti padra egy lőzsák került, amit akkorra már Arthur is észrevett. Mire visszajött Lajcsi, Hubert tökéletesen felkészült. A fegyverét ki nem adta volna a kezéből, de ha magára hagyta volna, akkor sem nyúlt volna hozzá Arthur és Lajcsi. Inkább tört volna el a kezük, hogy bármit tegyenek rajta. Igazi vadászok egyébként sem tennének ilyet, más fegyverével. Valójában szó nem lehet ilyesmiről s aki valaha ilyet tenne vagy kiderülne róla, annak soha többet nem lenne helye egy vadásztársaságban sem. Íratlan, régi törvények ezek…

A karó valójában 100 méterre állt előttünk. A szél, ha nem is volt erős, de azért hullámzottak a tavak. Arthur és Lajcsi is csendben volt. Feszült volt a helyzet, mert szabad szemmel is nehezen lehetett látni a kis kupakot. Ámbár Lajcsi jól megdörzsölte, hogy fényes legyen, mert akkor Hubert jobban látja és ahogy csak tudta, függőlegesen ütötte le, mert azzal is segítette a célzást. Kétszer is leellenőrizte, hogy a lapja merőlegesen a parfelé nézzen, nehogy ferde legyen, mert akkor kisebb a találati pont. Arthur, azért csak megszólalt:

• Elfelejtettem mondani, hogy öt töltényből!

Hubert, csak felnézett és eszébe jutott egy történet:

• Emlékszel Arthur bácsi!
• Mire Hubert?
• Amikor Belinszki Sanyi bácsitól kértek 12 kakast…

Arthur nem is válaszolt. Lajcsi meg azt se tudta, hogy mit mondjon, mert az meg elmosolyodott. Tudta a vén lókötő, hogy emberére akadt s Hubertnek olyan nagy a szája, hogy nem kérte az engedményt. Ugyanis történt egyszer: Belinszki Sanyi bácsitól kértek 12 kakast, fácánkakast. Az öreg a páncélszekrényből kiszámolt 12 patront. Mikor visszafordult, kérdezték tőle, hogy elég lesz a 12 patron. Erre az öreg csak annyit kérdezett: hogy lőni kell több kakast is? Na lássuk, mit tud a kölyök – gondolta Arthur, de most már nem szólt ő se többet, mert Hubert megtámaszkodott!

Aztán egyszer csak elszólta magát a kis 22-es Magnum és ha nem is sok idő telt el, de hallható volt, amikor a csattanás után eltalálta a kupakot, ami pörögve a magasba repült. Még Arthur azt is látta, hogy a lövedék a vízbe csapódott. Akkor azzal sem lesz baj, de Lajcsi már ujjongott!

• Bravó Hubert! Bravó! Micsoda lövés volt!

Arthur bácsi is gratulált, de csak szolidan:

• Valóban, igen szép lövés volt, de a nyúl nem áll meg ilyen hosszan, az bizonyos!

Csípett oda megint s ebben igaza volt. Arthur mindig ilyen volt, mindig magasabbra tette a lécet és mindig azt szerette, ha Hubert jobban és jobban teljesít. S ami igaz az igaz, tényleg a délutáni vadászat még előttük volt.

Sokat nem is késlekedtek. Hubert megint megnyerte a fogadást. Kétségtelen és vitathatatlan, de ettől még nem voltak vadászok. Az, hogy valaki jól kezeli a fegyvert, ért hozzá, az csak egy a mesterségek közül, amit a vadászok tudnak s egyáltalán nem elégséges ahhoz. Lőni, lőni tudni, nagon messze áll attól, amit a vadászat képvisel. Nem vagyunk mi katonák vagy rendőrök – szokta mondani Arthur az Erdészeti Manógyűlésen s ebben igazat is ad a szakma az öreg erdésznek.

Sokat is nem is készülődtek, vállukra kanyarították a puskát. Mindegyiknél volt keresőtávcső, Lajcsi meg hozott magával egy málhazsákot. A tavakon belül is volt nyúl, de azt véletlenül se bántotta senki. Olyan különleges volt egy-egy nyúl a gáton, hogy arra mindenki vigyázott. Az meg, szinte tudta is, hogy neki privilegizált helyzete van és gyakran, meg-megállt a Bodor-kisház előtt. Tavaly még a hídon is átment, de mikor Arthur előkerült a saroknál, úgy megijedt, hogy nekiszaladt a csatornának és azon keresztül menekült. Csupa víz lett a bundája és azóta nem óhajt bekíváncsiskodni. Kevés olyan állat van, ami ennyire kíváncsi, de ennyire ijedős is. A nyulat egyébként minden érdekli. Szívesen megnézi a hangokat, a furcsa dolgokat, tárgyakat, de csak mozduljon meg valami váratlanul! Akkor aztán akkorát ugrik és felveszi a nyúlcipőt. Sokszor vissza-visszanéz, hogy üldözik-e s ha nem akkor megáll, két hátsólábára ül és felegyenesedik, úgy figyel!

Hamar kiértek a tavakról és a legelő szélére letelepedtek. Sokat nem kellett várniuk mert lélekszakadva rohant előttük el egy szemlátomást is kisebb mezei nyúl, aki után még további három, de már szemre is nagyobb, nyúl futott.

• Gyorsan Hubert! A legutolsót hátsót!

Hubert éppen csak megtöltötte a puskáját, a szép hosszú hüvelyű 22-es Magnum töltény éppen csak a töltényűrbe csúszott, amikor már csukta is össze a fegyverét és a kakast hátra húzva, a térdére könyökölve célzott is. A csapat hol erre, hol arra kanyargott és a vetésen szinte poroltak a nyulak. Valahogy itt elmaradhatott a téli vadászat. Vagy ki tudja, az is lehet, hogy rosszabbul lőttek, de egy bizonyos. Baknyúlból, erre az egy anyára, túl sok jutott!

Na, nem volt könnyű dolga Hubertnek, mert bár nem szaladtak annyira gyorsan, mint decemberben, de hol erre, hol arra kanyarogtak és igen ki kellett számolni, hogy mikor tudja meglőni! Lajcsi és Arthur is hallgatott, lélegzet visszafojtva lesték, hogy elborul-e a nyúl, ami, ha 70-80 méterre nem volt, akkor egyre se! Aztán csatt! Hubert karikára lőtte a nyulat. Már erősen fújt a szél, a lövés hangját elcsapta és a nőstény, a maradék udvarlóival elviharzott…

Lajcsi már ballag is érte! Szép nagy baknyúl volt, de nála az első kettő, még erősebb, még vitálisabb lehetett. Ha eddig nem sikerült beállítani az arányokat, akkor majd mi teszünk róla – örvendett meg Arthur!

• Na ez igen – szólalt meg Arthur bácsi, mikor behozta Lajcsi a nyulat – mintha én lőttem volna!
• Na, akkor a következő táblában oda is adom! – ajánlotta fel Hubert!
• Jaj, Hubertkám, tudod, hogy más puskájával nem úgy megy, majd legközelebb. De azért nagyon kedves vagy, nem felejtem el!
• Még szép, hogy nem felejtjük el! Ezt se Arthur, ezt se! – neveti Lajcsi a komiszságot.

Aztán a nyulat a málhába téve, átnéztek a másik gyepre is. Semmit nem láttak. Letelepedtek hát, várták, hogy történjen valami. A változás, a történés, az előbb-utóbb, ha akarták, ha nem, jött magától. Egy nagy körte alatt ültek le, amolyan régi vadkörtefa volt és alatt terítve volt a régi falevél. Hiába voltak azok valamikor a legzöldebbek, őszre, mikor megjöttek a hidegek, megszínesedtek s egyik reggelre, a fa mind eldobta. Most aztán terítve van a fa alja, de nemcsak a falevelekkel, hanem az újulattal is. Takarta a lomb addig a talajt, hogy egy kicsi mag se tudjon felnőni, de nagy igyekezete már a múlté és a legszebb jövések ott nyújtózkodnak már. Megannyi. Terítve van a fa alja.

• Te Arthur bácsi! Innen jó volna vinni egy-két erős jövést. A legszebbeket. Kiültetni másfelé is, mert ez a fa jóféle.
• Én nem bánom Hubert. A vadgyümölcs mindig értéke az erdőnek, meg itt a Sárrétben, a pusztának is. Ki kellene már menni Orosi-pusztára, tudok ott egy vén körtét, amit már fiatal koromban is ismertem. Pár éve javasoltam az Erdészeti Manógyűlésben is, hogy érdemes volna meglátogatni, talán a nyáron most lesz rá alkalom!
• Arthur, Hubert! jönnek a nyulak!

Lajcsinak ebben igaza is volt. Szemközt megint jött egy kis vonat. Elől, egy anya, aztán megint a bakok. Sokan voltak így. Ide az éles és jószemű vadőr kellett – volna. De nem baj, hogy nincs, majd mi beállítjuk az arányt – gondolta megint Arthur, de ezt most nem mondta hangosan. Legalábbis, nagyon bízott benne!

• Na, Hubert, akkor betöltöttél?
• Be!
• Akkor, ha úgy gondolod, hogy beszaladtak lőtávra…

de már nem tudta befejezni, mert elröpült a mérges ólomdarázs és elborult a legutolsó baknyúl.

• Látom jól kezeled a puskát.
• Meghiszem azt, Arthur bácsi!
• Na! Száz szónak is egy a vége! Kiérdemelted, hogy eljöhetsz majd varjazni velem!
• Az már valami – tette hozzá Lajcsi!

Hubert csak kapkodta a levegőt, de tudta, hogy kicsit fellengzős is volt és Arthur ahelyett, hogy megdicsérte volna, ugratta. Na igen, egy vadász sose dicsekszik és legyen visszafogott. Persze Hubert még fiatal volt és Arthur tudta ezt is. Csak azt szerette volna, ha majd olyan helyre mennek, Hubertre odafigyeljen mindenki és ne arról beszéljenek majd, hogy Arthur mellett könnyű volt neki, hanem arról, hogy lám-lám, meglátszik, hogy milyen családból jött…

Tudta Hubert is, hogy lehetett volna szerényebb, de olyan jó volt Arthurral és Lajcsival együtt vadászni és másrészt nem is ő kezdte, hanem Arthur. Már majdnem rájött arra, hogy Arthur úgy játszik vele, mint macska az egérrel, amikor Lajcsi megérkezett a második nyúllal is.

• Szerintem elég lesz ez most! Az egyiket megfőzzük, a másikat meg hazaviszi Lajcsi! Jó?
• Még az, hogy jó!

Azzal megfordultak és visszaballagtak a Bodor-kisházhoz. A nyulak hátán aztán megvágták a bőrt és az egyik az egyik oldalról, a másik a másik irányból húzta. Így aztán gyorsan megnyúzták a nyulakat!

• Rapsic módszer ez, Arthur bácsi – mondja Lajcsi.
• Az volna? – kérdi Arthur.
• Én nem tudom, de úgy hallottam, hogy azok így csinálják! – mondta Lajcsi.
• Régen is jártak a tilosban s akkor is voltak vadászok, papíros puskások közöttük.
• Meg lehet Lajcsi, de az, hogy hogy viselkedsz a vaddal, a másikkal, az a szívedből jön.
• Igazad lehet, halász és halász között is nagy különbség lehet, az bizonyos.

Egy nyulat tehát Lajcsi hazavitt, egyet meg hamar feldaraboltak. A bográcsba, a megfonnyasztott hagymára, hamar paprikát dobtak, rátették aztán a húst. Megforgatták s aztán felengedték némi vízzel. Aztán főzték. Ha nem is nagy lángon, de azért tüzeltek alá s most Arthur forgatta. Hubert krumplit pucolt és egy fedővel letakarva, a benti kályhán főzte meg. Legyen bent is meleg, mert vacsora után kártyázni akartak. Úgy tűnt, minden jel arra mutatott, hogy a vadászatok, kint a Bodor-kisháznál, ezennel véget érnek. Gyorsabban, tempósabban nyúzták a nyulat, pucolták a krumplit és tették oda a nyúlpaprikást is. Jól éltek ott, mind a hárman s akárhogy is, mindannyian tudták, hogy vége lesz a jó világnak. Változás jön és erre még nekik is számítani kellett, mert, ha más nem, most már a téli vadászatoknak tényleg befellegzett. Ha akarták, ha nem, végérvényesen itt kopogtatott a tavasz…

Március 8-án folytatjuk…

Dr. Szilágyi Bay Péter