Rohamosan olvadt a jég és még az a kevés hó, ami a ház északi falánál, a fal tövében meglapult, az egyik délután az is elolvadt. Sáros volt az egész határ és kint a tavakon éppen csak körbejártak a halászok, hogy megnézzék, mekkora kárt tett a tél a gátakban, a zsilipekben. A dolmányos varjak irigykedve nézték a rucákat a vízen, hiszen elmúlt az az idő, amikor a jégen egészen a lihogókig besétálhattak s bosszanthattak minden élőt a tavakon. Persze most jobban teszi mindegyik, ha a nyílt vizet elkerüli, mert a sólymok még itt vannak, s hamar megpedzik őket. A vízi madáron kívül, minden állat csak a gátakon tudott járni és senki sem tudta, milyen titkokat őriz a nádas…..

Forrás: Agro Jager News

A Bodor-kisháznál egy kis alkalmatosságban már javában főtt a víz és Arthur takarosan tüzelt alá. Két téglán egy rossz kotli, annyi volt az egész. Az ütött-kopott valami. Régen egy lábas lehetett, de már nem lehet megmondani, hogy milyen volt a színe. Az egyik füle is letört, de úgy, ha túltöltötték vízzel az edényt, akkor ott kifolyt. De ez nem érdekelte sem Arthurt, sem Hubertet, mert odakint ez nem számított, mert más egyébre nem kellett nekik, minthogy a nagy kan agyarát kifőzhessék!

Aznap reggelre derült, ragyogó idő fogadta őket. Nem kapkodtak. Napok óta vadásztak, ennivalójuk meglehetősen sok volt, csak a kenyér volt már fogytán. Lajcsi otthagyta őket, neki azért minden napra akadt dolga és egyáltalán nem szerette elhanyagolni a munkáját. Arról szó nem lehetett. Hubert kiszellőztette a házat, megrakta a tüzet, aztán hordott be annyi fát, hogy másnapig biztosan elég legyen. Mikor már szépen égett a tűz, akkor kiseperte a Bodor-kisházat, kihozta a mosatlant, betette az ablakokat és tisztaság volt. A sárral nagyon kellett vigyázni, mert a kisház körül éppen csak egy körömnyi járdát raktak le és ha arra felhordták, akkor onnan igen hamar bekerült a házba is. Ilyen helyen külön művészet, odafigyelés, hogy ne legyen minden csupa sár. A bakancsokat már régen elfelejtették és mindenki gumicsizmában járt. A zsilipnél egy lejáró, egy lépcső, levezette őket a vízhez és ott a sáros csizmát takarosan megmoshatták. Mosószert, ilyesmit nem használtak, meg minek is használtak volna? A tiszta víz mindent lemosott s mivel semmi sem volt zsíros, mindent levitt a tiszta víz! Szóval semmiféle vegyszert nem használtak és így nyugodtan meg lehetett mosni a csizmákat a patakban. A friss víz hamar elszaladt vele és arrébb lerakta a nád szélébe, majd a vízi növények örülnek neki a legjobban.

Arthur bácsi nézte a kotliban a vizet, takarosan töltögette, mert a világért nem szerette volna, ha megégnek a fogak. Ahogy fért alá a fa, úgy rakta és lobogott benne a víz. Közben pöfékelt a pipájával, amikor egyszer csak sárgarigó füttyére kapták fel a fejüket. Nem lehet! Nem lehet! Az a madár, csak a legmelegebb tavaszi hetekben, majdcsak májusban érkezik s mikor felnéztek, akkor látták meg a seregélyeket!

A seregélyek, a jó 20 centiméteres madarak, csapatostul ott ültek már a kőrisfán. Tollazatuk fényes fekete, amelyek pettyekkel szórtak. Ha úgy süt rá a nap, sokszor még zöldes színük is van. A zajos, mindenféle hangokat utánzó madarak csőre, pedig: sárga.

• Hubert, milyen nap van? – kérdezi Arthur bácsi.
• Február 20!
• Nem lehet.
• Annyi van Arthur bácsi, elhiheted, ha mondom!
• Akkor jönnek a szalonkák is!

Arthur bácsin olyan türelmetlenség uralkodott el, hogy legszívesebben otthagyta volna az agyarakat. Sőt! Már az is megfordult a fejében, hogy rábízza Hubertre, de az már darabolja a vereshagymát, kikészítette a bográcsot is. Nem lehet! Nem lehet! – csóválta a fejét.

Persze, ebben az évben most minden előrébb van. Korán jött a tavasz. Lehetett érezni, mert a hóvirág az ablak alatt, a kastélyban, a tiszafa tövében, már januárban nyílt. Itt maradtak a vörösvércsék is és a gatyásölyvek éppen csak megmutatták magukat ezen a télen. Alig lehetett azokat idén látni. Ámbátor, nyugtatta magát, nincs veszve még semmi, mert a fenyőringók még itt vannak. Legalábbis..

• Arthur bácsi! Közeleg a tavasz, szerintem a fenyőrigók a kastély körül, a parkból, már biztos, hogy elmentek.
• Honnan gondolod Hubert? Hallottál valamit?
• Arthur bácsi, ha itt vannak a seregélyek, azok nem fognak sokáig maradni.

Hubert pontosan jól tudta, hogy Arthur bácsi nagyon várja a szalonkákat és azt is jól tudta, hogy idén még egyetlen egy szalonkás töltényt nem készített. Azt mindig együtt szokták és arra külön fel szoktak készülni. Aztán tovább piszkálta nagybátyját:

• Még az is lehet, hogy hamarabb indul a húzás.
• Gondolod Hubert?
• Hát nem emlékszel arra, amikor március 10 körül, lent a Szálerdőben, a Szép Apóban, te ötöt, én meg hetet lőttem?

Na, még ez is! Arthur annyira elszámította magát, hogy hirtelen felállt, kitakarította a pipáját és fogta magát és bement a házba! Hubert jót mosolygott és csak leste az ajtót s várta, mikor bújik elő a nagybátyja!

• Te Hubert! Egyszer én biztos megnyúzlak!

Arthur mikor bement, csak azt látta, hogy a nagy tölgyfa asztalra újságpapírt rakott ki Hubert. Volt ott kemény kartonpapír, olló, sörét és igen jófajta lőpor! Egy zacskóban hüvelyek, papír, meg egy-egy réz is, viasz, sőt még szőrből fojtást is talált. Az asztal végére egy peremezőt szerelt Hubert. Csak mellé kellett ülniük!

• Azért, várjuk be Lajcsit is! Ő se maradjon ki a jóból!
• Ez a beszéd Hubert. Hárman, csak könnyebben boldogulunk! – és a két komisz manó felnevetett, mert azért ezekhez a csínytevésekhez, azért mégiscsak jobban értettek, mint az emberek.

Ahogy megfőtt a vaddisznó orra, egyszer csak kijöttek a fogak! Egyik a másik után. A kotlira, ha nem is vigyáztak, de azért nem lökték el. Kiöntötték belőle a vizet s ha másra nem, Ottokárnak jó lesz valamire. Az ilyen kinti helyen, a tárgyak felértékelődnek. Nem azért, mert szép, hanem azért, mert jó, mert használható valamire és azért, mert nincs másik. Kicsit elsuvickolták s hogy az idő vasfoga ne marja tovább, fellökték a padlásra. Megfér ott…

A fogakat aztán megmérték. Az egyik 25,6, a másik 25,7 centiméter volt.

• Ej! – szólalt meg Arthur.
• Micsoda jó kis trófea ez, Arthur bácsi!
• Úgy gondolod, hogy kis trófea?
• Ami igaz, az igaz, ha vártál volna még, akkor nagyobbak lettek volna… – de elnevette, nem bírta tovább Hubert…, de elnevette Arthur is.

Hogy vártak volna? Nem kerti disznó volt az, hanem sárréti remete, amelyikkel egy vadász életében csak egyszer találkozik, ha találkozik egyáltalán.

Forrás: Agro Jager News

Hubert, ahogy felkockázta a hagymát, egy kevés zsíron odatette Arthur tüze fölé. Arthur kicsit morgott, hogy Hubert, ezt is megspórolta, de azért tetszett is neki, hogy ilyen élelmes. Minden kiló húshoz 18 dekagramm hagymát adott. Aztán takarosan dinsztelte. Egy kanál köménymagot is hintett rá, majd egy paprikát kockázva és egy kis paradicsomkonzervből egy másik kanállal is tett bele. Arthur nézni se szerette, de meg kell hagyni, a Hubert-féle pörköltek, messze híresek. Ámbár Arthur gyanítja, hogy az első praktikákat, Kálmántól leshette el! Aztán egy kanál bors és sóból annyi, hogy könnyebben olvadjon el a hagyma. Mikor felvetette a zsírját, levette a tűzről s a földön, mikor hűlt, kétkilónként egy kanál őrölt paprikát is elkevert benne. Aztán már tette is rá a húst. Ott még a földön jó alaposan összekeverte, majd visszaakasztotta a tűzre és takarosan, de nem nagy lángon, főzni kezdte. Sót nem tett többet rá, azt akarta, hogy összekapja a húst a meleg. Vigyázni kellett rá, forgatni, nehogy megégjen a paprika, de Hubert úgy értette ezeket a fogásokat, hogy bátran rá merte tenni a paprikát már az elején! Ezt csak a Kálmántól tanulhatta – töprengett Arthur! Paprikás lesz a javából – támaszkodott meg Arthur a nagy kőrisen, de a világért nem mondott volna semmit, mert nem akarta, hogy Hubert elbízza magát. Túl éhes volt már ő is!

A lassú tűzön aztán előbb itt, aztán odébb is, buborékok jelentek meg és a sok hús levet eresztett. Ekkor tette rá Hubert a sót. Egy-egy kanállal, de azért nem vitte túlzásba, mert tartott tőle, ha öreg volt az őz, nehogy elsózza! Egy idő után szépen feladta a vizét és más egyebet nem csinált, mint hogy forgatta a bográcsot. Egy hosszú kanállal néha felülről, nem kavarva a bogrács alját, megkopogtatta. Az rendre fémesen kocogott, így nem kellett attól tartani, hogy leragad. Már sütöttek a húsból is, szóval nem volt egészen egy nagy őz. Mindenesetre nagyon éhesek voltak, és Lajcsi, ahogy ráfordult a Bodor-tavak közötti gátra, már érezte, hogy Hubert és Arthur már igencsak jól áll, mert a füsttel összekeveredett paprikás illata, messze belengte a tavakat.

Krumpli is került elő s mikor már majdcsak úgy volt, hogy megfő, akkor az alatt is tüzelni kezdtek. Megnyílt a nád. Elébb az egyik, aztán a másik halász került elő. Jutott bőven mindenkinek hely is, étel is. Úgy intézte Hubert, meg Arthur is, hogy a pörkölt délre megfőjön. Éppen már húzták a harangot a faluban, amikor a napos oldalra kikerült a kecskeláb, arra az asztallap, fentről a padlásról lekerültek a padok is, amik most már egész nyáron lent lesznek. Az egyik tarisznyából kenyér, amonnan egy meggybefőtt, innen meg téli kovászos uborkát tettek az asztalra.

• Hoztam, no – mondta egy nagy magas, marcona kinézetű ember, de szeretettel adta.

Sokat nem beszéltek, előkerültek a fatányérok. Valaki bicskaheggyel szúrta, valakinek volt kanala. Villát, kerekhegyű kést ilyen helyt nem kell keresni, mert haszontalan dolog az. De azok úgy tudtak enni, olyan takarosan, urasan falatoztak, hogy azt megnézhette bárki. A kenyeret megcsapták bicskával, úgy törték le. Nem ám harapva! Egyik-másiknak a bajusza ugyan paprikás lett, de azt itt is, meg Pesten is, megtörlik. Viszont annyi szó nem esett, hogy a madár megriadjon körülöttük a fákon, bokrokon. Szépen, csendesen ettek. Fogyott a paprikás, fogyott a krumpli, aztán egyik bicska után a másik kattant be, majd került a zsebbe.

• Köszönöm!
• Ez tényleg jó volt! – mondta egy másik halász.

De sok dicséretre, szószaporításra, ilyen helyt nem kell várni. Ez éppen azt jelenti, hogy jó volt. A tányérok kitörülve, maradék semmi nem maradt. Savanyúságot mindenki annyit vett, amennyit kívánt, meg amennyi jut, de most volt bőven. Aki, amennyi kenyeret elvett, azt megette, Már-már művészet volt az, hogy éppen annyit szedtek, amennyivel jól is laknak. Csak a sok csont, maradt, de azt a róka, meg talán Skú elhordja az éjjel, mert azért mikor elcsendesedik a halásztanya, a nádból, a sötéttel csak előbújnak majd azok is…

Elébb, aki a pad szélén ült, az állt fel, a kalapját a szemibe húzta, aztán a többi is felkelt és elköszönt. Jól esett nekik s ki erre, ki arra indult el. Innen a Bodor-kisháztól vezetett a legtöbb út szerte a tavak felé és csakhamar maguk maradtak. Annyi dolog volt csak, hogy az asztallapot a fal mellé tették, meg a padokat az eresz alá hordták. A pár fatányért Hubert hamar elöblítette, nem volt vele gond. A bogrács a kamrába került, jó, ha estére elég lesz nekik egy-egy tányérral. Ez már nem romlik meg – gondolta Hubert és örült neki, hogy elfogyott! Így megy ez. A hűtőbe nem főz senki, meg itt amúgy se lehetne, mert áram sincs. Most Hubert főzött, legközelebb majd más: ezek a tavak közötti íratlan törvények…

Ebéd után Hubert lepihent egy kicsit, Lajcsi is elhúzódott, de Arthur elővette a naplóját. Az előkészített asztal sarkán letelepedett és bepótolta a vadásznaplójában az elmaradást. A jégről meglőtt kan, azért nem éppen gyakori vadászat. Milyen furcsa volt a jég, az olvadó jég szélén a kenu, mintha nem is itthon vadásztunk volna. Lapról, lapra haladt és eszébe jutott, hogy tavaly, lent a kastély melletti vén tölgyesben, milyen húzásba botlott. A gróffal voltak utoljára ott és még a háború előtt lőttek szalonkát. Korrogott, pisszegett az egész erdő!

• Arthur bácsi! Nem tudnál kint gyakorolni? – Majd estére kipróbálhatod a tudományodat. – fordult a fal felé Hubert!

Arthur bácsi maga elé nézett és komolyan nem tudta, hogy gondolta vagy tényleg korrogott is az imént, merthogy amikor a szalonka nászrepül, az erdőben különös hangokat hallat, valami ilyesmit…

• Arthur bácsi, inkább mondd meg, hogy töltsünk pár töltényt!
• Ha hallod, akkor nem aludtál.
• Arthur bácsi…
• Ha meg nem alszol, akkor meg nem vagy fáradt! – neveti unokaöccsét Arthur.
• Nem is vagyok fáradt, csak jól esett egy kis szunyókálás! Na, milyen töltényt készítsünk? A rézhüvelybe is legyen?
• Talán csak legyen most papírhüvelyes.

Azzal Hubert eltette a nagy rézhüvelyeket, a papírhüvelyeket vette elő és sorba kiütötte az elsütött csappantyúkat. Egy olyan fémtüskére tette őket, amely belülről pontosan eltalálta a csappantyút. A hüvelyt fentről megnyomva, az aztán kiugrott és a billenőkart a másik oldalra fordítva már az új csappantyút szorították bele. Azért óvatosan jártak el, mert ez, amikor a puska ütőszege ráüt a hüvelyben, berobban. A speciális szúróláng aztán berobbantja majd a lőport, ami aztán kirepíti a sörétrajt!

De egyelőre Hubert még csak a régi csappantyúkat szedte ki és amelyik kész volt, abba újat helyezett. Ezeket átadta Arthurnak, aki kezében egy olyan eszköz volt, amelyiknek a végére egy-egy kisebb hengert szereltek s annak a mélységét, azaz űrméretét, egy-egy csavarral állítani lehetett. Így 12-es, 16-os és 20-as kaliberű fegyverekhez lehetett lőport vagy éppen sörétet kimérni. Óvatosan kellett eljárni, mert ha felcserélték az arányokat, akkor olyat rúgott a puska, hogy kiugrott a válluk!

Előbb tehát a lőport mérték ki, azt beleöntötték a hüvelybe. Egy botocskával eligazítva már rakták is rá a fojtást. Azt újból megkopogtatták, zömítették. Majd ekkor került volna rá a sörét, de ők most szalonkára indultak és egy különleges praktikával készültek. Kartonpapírt vágtak, olyan széleset, hogy éppen még bele tudták dugni a hüvelybe, majd akkora csíkokra szelték, hogy, amikor belekerül a sörét, még le tudják zárni!

Mikor ezzel megvoltak, a rövidebb oldalán, a kis kartonpapír feléig tettek egy-egy bevágást, majd egy-egy lapot szembe, a bevágások mentén, egymásba csúsztattak. Ezután ezeket a hüvelyekbe belerakosgatták. Így osztották el négy rekeszre a sörétkosarat. Lajcsi csak leste őket. A világért nem akart megszólalni!

• Na, ez így lesz a legjobb! Négy külön-külön kis sörétraj, ez a legjobb a szalonkára! – mondta Arthur!
• Lehet Arthur bácsi!
• Lehet?
• De inkább az a lényeg, hogy a sörétraj találkozzon a madárral, mert akkor biztos, hogy leesik!
• Na, majd, meglátjuk, meglátjuk, ki lesz az ügyesebb!
• Rendben, akkor ezt most fogadásnak vehetem?
• Annak!
• Akkor én a szokott töltényeimmel vadászom!
• Kezet rá!
• Kezet rá!
• Holnap az pucolja a halat, aki veszít!
• Úgy legyen!
• Az biztos úgy lesz, mert a halat azt én hozom! – vágta ketté a fogadást Lajcsi!

Többet nem csibészelték egymást, mert komoly dolgok forogtak fenn. Igazi fogadás, igazi téttel. Vajon ki lesz az ügyesebb és vajon lesz-e szalonka az öreg nyárfaerdőn, mert most odaigyekeztek, hiszen az volt a legközelebb hozzájuk.

A tavakról, amelyek várták, hogy felengedjék vízzel, a jég és a hó teljesen eltűnt és az iszapon sokféle madár kereste a falatot. Voltak ott kőforgatók, csigaforgatók, sárszalonkák, de Lajcsi szerint a tó másik felében egy batla is szedegetett. Azt talán jó volna holnap meglesni, mert igen ritka vendég. Hubert jobban a szélerdőbe ment volna, de Zsadány messze volt, Gesztre bajosan jutottak volna át. Itt, az Apát nyarában, meg éppen lehetett volna szalonkázni, de a háztól nem messze, a kis csendes, ligetes nyarast, amiben még egy kis gyékényes is volt középen, Hubert nem akarta felverni. Nem is mondta Arthurnak sem. Az a béke szigete! Nyaranta méheket telepítenek bele és emez felében, az apátnyári nagy borz klán vert tanyát, akiknek időtlen idők óta a homokkúpon áll a váruk. Bár a borzok különös állatok, mégis azért nagyon veszélyesek a manókra, különösen a borz klán feje. Ritkán találkozik Hubert velük, teljesen másként járják a határt s bár Hubert házához nem igen járnak be, mindenesetre azért szemmel tartja őket.

Forrás: Agro Jager News

A nyaras, az öreg nyaras lent a tavak mögött áll. Lajcsi segít is nekik, mert a Ludason átviszi őket, de már nem kell a nád mentén evezni, mehetnek keresztül is. Megint berakott egy rudat is. Az azért kell, mert mikor átérnek a tavon, akkor még ott a nádas és ott már csak lökni lehet a kenut. Még jó, hogy Lajcsinak van ilyen alkalmatossága, mert a nagy csónakokkal nem lehetne a partig eljutni, csak egy-két helyen. Onnan meg még sokat kellene gyalogolni. A nádasokban mindig van egy-egy ér, ahol vagy a szarvas miatt, vagy ki tudja miért, nem nő nád és ott be lehet surranni a partig. A nád alatt sok helyütt mély víz van. Persze, ha nagyon mély a víz, akkor előbb a gyékény jelenik meg, de végül az is lemarad. Máskülönben a tavak körül kell a nádas, mert az rejti a madarat és minden élőt. Tisztítja a vizet, óvja a partot és egyáltalán hozzátartozik a vízhez. Minden élő állat ide húzódik el, a víz nélkül nincs meg a nád, a nád nélkül üresek a tavak. Ez jelenti az életet s valaha ez jelentette az embernek is. A nádból jóformán mindent meg lehetett építeni, valaha a nád jelentett mindent..

Kikecmeregtek. Egy partosabb részen lépdeltek. Sokat nem beszéltek, magaslesek mellett haladtak el, majd egy betyárhídon keltek át. Legelöl Lajcsi ment, ő ismerte a járást meg így illett, hogy aki a legjobban ismeri a csapást, az menjen elől. Az erdő, ahogy közeledtek egyre csak nőtt és nőtt. Voltak abban öreg, meg mindenféle korú fák. Itt nem vágták az erdőt. Messze is volt és nem lehetett egykönnyen kivinni innét a fát. A gép elsüllyedt volna. Ló, ami meg tudta volna húzni a rönköt, már régen nem volt ezen a vidéken. A természet szépen lassan visszahódította magának, ami az övé. Vadregényes hely, helyenként a fák lábai alatt vizekkel és egy ilyen szárazabb dombon állt meg Arthur. Odébb, de csak tényleg odébb meg Hubert s mind a ketten nyugat felé néztek, mert arrafelé ment le a nap s legtovább abba az irányba tudtak célozni.

• Pszt, pszt! – Hubert Arthur felé fordul és azon töpreng miért is ugratja nagybátyja, amikor egy duplázásra kapja fel a fejét!

Négy szalonka tartott felé, ebből kettőt Arthur szólított le, de Hubert, mint a karvaly egyet még utolért a cvikkből.

Egy Arthurhoz, míg a másik kettő Huberthez közelebb esett. Kalap emeléssel gratulál, amit nem különben Arthur is fogad és természetesen viszonoz is. Újabb csapat érkezik, de Arthurnak jobbról és bizony nincsenek közel, ezért nem tesz rá lövést, mert a „vagy-vagy” kategória. Csend. Hubert hol előre, hol Arthurra néz. Kissé feszült, mert Arthur az idényt egy dubléval nyitotta és ha nem is irigy, de Arthur biztos nem fogja kihagyni a patronok dicséretét. Abba meg nem lehet belekötni, mert, ha még magát dicsérné, meg lehetne fogni. De így?

Ott töpreng és megint Arthur felé néz, amikor egy szalonka majdcsak leveri a kalapját. Szemből érkezik és hosszú csőrével elmanőverezett Hubert feje felett. Persze, hogy lekésett a lövésről és ahogy új töltényt tesz a csőbe, Arthur válla csak rázkódik, neveti unokaöccsét. Persze ez azonnal vissza is köszön, mert a következő csapatot Arthur is elhibázza, amit meg Hubert nevet.

Lajcsi nem túl távol egy nagy csomoros nyár tövében lesi a vadászokat és a világért nem szólna, hogy Hubert madara éppen ideesett. Lehet, hogy egy-két szem sörét mégiscsak megakadt. Sebaj, begyűjtötte és a gelebébe rakta. Kettő-kettő, na meglátjuk melyik lesz az ügyesebb!

Ami kicsi szellő volt, az is alább hagyott. A nap vörösen festette meg az erdőt, és egyre kevesebb fény maradt, ahogy lebukott a horizonton. Arthur is, Hubert is úgy állt meg, hogy előre, a lehető legtovább tudjanak lőni, messze beláttak az erdőbe. Hirtelen egy fekete rigó ugrott át, amire Arthur felkapta a puskáját, de nem lőtt rá, mert megismerte. Más volt a röpte és mikor méltatlankodva tovább repült Hubert felé, már mondani sem kellett, hogy nem szalonka. Csak meg ne szólaljanak a békák! Csak meg ne szólaljanak! – fohászkodott Arthur, mert tavaly ilyenkor, február 18-án hangos volt az erdő és olyan aszály jött, amit 100 évenként egyszer, ha látunk. Még egy hónapig, Gyümölcsoltó Boldogasszonyig nem beszélhet a béka. Még egy hónapig!

Mikor így töpreng Arthur, Hubert egyetlen egy lövésére lesz figyelmes, aki már szalad is. Biztosan szárnyalt a madár! De nem tudta tovább figyelni unokaöccsét, mert két szalonka libben át előtte. Bár nagyon koncentrált, az egyik elment. Azért két dublé, egy húzáson, már tényleg sok lett volna, még akkor is, ha Arthur bácsi messze a legjobb koronglövő, nemcsak itt, hanem az Országos Erdészeti Manógyűlésben is. Hubert még éppen látott a szürkületben, amikor felvette, helyesebben megfogta a szalonkáját, de Arthur bácsinak már lámpa kellett. Jól megjegyezte, hogy hova esett le, arra felé indult. Sokat nem tévedett. Ott várta.

A hosszú csőrű madarat a kezébe fogta. Különleges, erdei madarak, amelyek itt érzik jól magukat a fák között, szemben a sárszalonkák mindenféle nemzetségével. Persze, azokat sem könnyű puska végre kapni, de ma már nem szokás, csak az erdei szalonkára vadászni.

Na, mondtam én, hogy ezek a patronok kellettek ide. Három a kettővel szemben! Na, majd mindjárt terítéket készítünk s mikor felvette a maga szalonkáját már mögötte volt Lajcsi is és Hubert is. Indultak ki a gátra s mikor már felértek az Esthajnal csillag fényesen ragyogott felettük. Sorban lefektették a szalonkákat. Arthur hármat, Hubert kettőt. Már éppen levegőt vett volna Arthur, hogy értékelje a fogadást és az esti húzást, amikor Lajcsi megszólal.

• Khm – köszörülte meg a torkát, ami igen furcsa volt, mert nem szokott ilyet csinálni. Van még egy madár!
• Nem létezik! – kerekedett ki a szeme Arthurnak!
• De bizony úgy van. Hubert szalonkája, ami majdcsak leverte a kalapját, éppen elém esett le, az erdőben!
• Akkor döntetlen, Arthur bácsi! – örvendett meg Hubert!
• A számokat tekintve valóban az, de aki szaladni akar a madara után, az inkább tartson kutyát!

Na ezt elnevette mindegyik, mert ebben igaza volt Arthutnak. Eb a vadász, kutya nélkül – tartja a szólás és ami igaz, az igaz! Hubert tényleg szaladt, de ha a terítéket nézzük, akkor meg három-három!

– Majd én megmutatom, hogy kell halat pucolni, úgy egyikőtök sem tud, azt elhihetitek nekem! – mondta a sötétségben Lajcsi és ebben teljesen igaza volt, mert nemcsak a hal járását ismerte, hanem a környékben nem pucolt annyi halat az összes, mint amit Lajcsi a kezébe vett. Ha valaki értette a különféle halak pucolását, nyúzását, az csakis Lajcsi volt. Vitán felül állt és ő megengedhette magának néha az efféle hozzászólásokat is.

Elcsendesedtek és Hubert táskájából egy mini vadászkürt került elő. Tüzet nem gyújtottak, csak körül állták a madarakat, amelyik mindegyike a jobb oldalán feküdt, aztán megszólalt a minikürt. Viszhangzott a kora tavaszi erdő és a vizek felett messze szállt a kürtszó. A csillagok fényesen, reszketve ragyogtak, amikor legelöl Lajcsi, aztán Arthur, végül Hubert megindult a nádasban visszafelé, a Bodor-kisházhoz. Újra éjszaka borult a nagy tavakra s a sötétséggel, a hideg párakkal együtt Skú, az aranysakál is előmerészkedett, aki a hat szalonka helyét szagolva, szinte még maga előtt látta a távolodó vadászokat. Figyelte őket…

Március 1-jén folytatjuk…

Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter