Arthur bácsinak, Hubertnek és persze Lajcsinak, esze ágában nem volt, hogy azokat a jó vadásznapokat, a tél utolsó heteit, bent töltsék a faluban. A Bodor-kisházban tüzelő volt annyi, hogy egész nap és egész éjjel bojtolt a kémény. A ház mellett, a tavakhoz érkező csatorna legnagyobb zsilipje, ha nem is úgy, mint nyáron, de csobogott és egész éjjel beszélt. A vízben járt, forgott a hal és a mélyben az is érezte, hogy világosodik az idő. A nagykócsagok, a szürke gémek, mind odagyűltek és lesték a vizet, mert a Sebes-Körös zúgóján kívül, még minden vízen jég és hó uralkodott – de már nem sokáig. A kis csapatot aztán egy nagy fekete harkály ébresztette, amelyik már hajnalban egy nagy nyárfán neki fogott dobolni…

Hajnalodik a Bodor-kisháznál Forrás: Dr. Szilágyi Bay Péter

Lajcsi jött-ment a falu és a Bodor-kisház között. Ha éjjel, ha nappal, ha köd volt, az az ember mindig kitalált a sűrűből. Úgy ismerte a tavakat, az összes ösvényt, átjárót, hogy környékben nem volt senki, aki annyira jártas lett volna idekint, mint ő. Különösen így, a fagyon, tudott jobban mozogni, de amikor meg hullámzik az egész nádas, akkor a csónakkal megy.

• Mindegy nekem, ha én el akarok jutni, akkor én odamegyek, bárhova is kell menjek. Csak a lábam bírja – szokta mondani.

A tavak akkorák itt, olyan méretűek, hogy a túlpartot, ha pára leng a tavak felett, nem látni. Még itt a Bodor-kisház mögött, a Bodor-tavak is akkorák, pedig ezek a többihez képest pocsolyák. A partoldalakban körbe a nád szalad, a tavak között meg csatornák: egyik erre, a másik arra viszi a vizet, nehéz azt követni. A Ludasban, itt szemközt pedig még nádbabák is vannak, amelyek, ha messziről nézzük, csokrosan állnak és tényleg, olyan, mintha valaki, vagy valakik ott állnának. Ilyen a Balatonban van még, csak, ha nagy a víz, vagy hullámzik, akkor nagyon pusztul az is. Itt védettek, helyesebben nem bántja senki, csak halászni nehezebb tőle. Most is, hogy a zsilip átalengedi a vizet, az kígyózva fut a nádbabák felé és látszik, hogy a tél enged már a szorításából, gyengül s a friss víz, mint egy nagy széles kígyó hullámzik már középen. Itt, a zsiliphez közelebb, főleg tőkés récék úszkálnak, de már szárcsák is vannak köztük. Beljebb is bőven úszik még vadruca, míg a babák körül már sokféle madár ringatózik vagy éppen tollászkodik a jégen. Amott a vízen, egy nagy fehér madár, egy hattyú, míg mögöttünk, a nyárfákon, nagykócsagok és szürke gémek éjszakáztak. A vadludak hangosak már és a nyári ludak között csak-csak látni még nagy lilikeket is s ha nem is gyakori, de azért a kis lilik is feltűnik. Arra fenn, Hortobágynak, ami légvonalban nincs is messzire, még vörösnyakú ludakat is láttak. Igazán különleges, színes ludak azok, de a mieink amolyan szürkések, barnák, fehér színekkel. Ide, a pusztára ilyen tollruha kell.

Egy szarka hangoskodik a ház mögött, mert észrevette, hogy egy őzsuta lóg a ház mögötti nagy kőrisen. Arthur pipája már éppen alig parázslott és mivel egyébként is igen jó illatok csavarták az orrát, úgy döntött, hogy kikopogtatja, kitakarítja és visszamegy a házba. Megnézi már, hogy mit főz a két fiatal? Bár még fagyott, de ahova a felkelő nap odasütött, már olvadt, ennek ellenére nagyon gondosan járt el a parázzsal: nem szerette volna, ha leég a nádas. Még az kéne. Kopasz lenne az egész tó, aztán hova mennének a szarvasok, meg a disznók. A disznóm! Kezdett el morogni magában. Sakált lőni, disznó helyett, hát ezt is megéltem öreg fejemre – gondolta, de igazából nem haragudott sem Lajcsira, sem Hubertre, mert előbb a dúvadat, azt kell lőni. Csak szokatlan volt, hogy ennyi sakál kerül az útjukba. Nem lesz ez így, jó – köszörülte meg a torkát és ahogy átlépett a kis hídon, a szarkával találta magát szemközt.

• Na! Te meg odafigyelj magadra! – de a szarka, Cserr, bizony jobban figyelt, mint bárki más.

Számon tartotta, hogy Hubert és Lajcsi bent van, Arthur meg kint, akinek csak egy messzelátó lóg a nyakában és más semmi nincs a keze ügyében. Cserr Lajcsitól egyáltalán nem félt, mint, ahogy egyetlen egy madár sem a tavakon. Annál sose volt puska, az sose bántotta a madarat. Gyűlölte a hurkosokat, csak a halat szerette. Annak úgy ismerte a járását, elég volt ránéznie, hogy vízközt vagy felszínen úszik a ponty? Netán melege van, alszik, vagy túrja az iszapot? De tudta az azt is, hogy a nagy harcsák merre forognak, merre vermelnek télen. Ismerte a Táplálót, a Sebes-Körös minden gödrét és a világért el nem árulta volna, hogy merre „lakik” a hal? Féltette, féltette attól, azoktól, aki nem ismerte a mértéket, aki nem szerette a természetet, aki egyszerre sokat akart. Aki nem tudta megbecsülni maga körül a természetet, mert az ilyen ember, aki így kiismeri az állatokat, aki tudja, hol költ a kanalasgém, aki tudja, hány fia van a réti sasnak, az annyit vehetne el a természettől, amennyit csak akarna. De a mérték, az belülről fakad…Azt nem lehet tanulni. Azt vagy hozza magával, a születésétől, a szüleitől vagy sose tanulja meg. Ilyen ma is a Sárréti ember, csak annyit vesz el, amennyi kell. Akkor jut másnak, jut későbbre és jut mindenkinek…

Hubert és Lajcsi a tegnap lőtt őzmájat, tüdőt, szívet és a velőt készítette elő. Füstölt szalonnát kockáztak fel, azt a kályha platniján olvasztották ki. Nem raktak már rá fát az előbb, hogy ne égessen, csak szépen süljön. A nagy nyeles, magasfalú serpenyőben sütöttek, hogy ha mégis úgy alakulna, akkor mihamarabb levehessék a tűzről. De eltalálták a lángot, mert pont annyira melegített, hogy hamar üveges lett a szalonna. Itt egyebük nem volt, csak a betyárbútor, ezért villával takarosan kiszedegették a kisült szalonnadarabkákat, aztán ment a zsírba a hagyma. Az asztalon szépen felcsíkozva a tüdő, a szíve és a mája. Minden, ahogy kell. Hirtelen odébb lép Lajcsi és kotorja a táskáját, amiből egy paprika kerül elő. Nagy kincs a faluban! Ideki, meg a Bodor-kisháznál, különösképp!

• Kockázzam?
• Kockázzad – és Hubert egy fakanállal igazít a hagymán, amire az apróra vágott paprika is rákerült, aztán sorba minden.
• Na, most tegyünk rá fát! – értették egymást félszavakból. Annyira szót értettek, hogy abban hiba nem volt.

Mind a kettő úgy értette a dolgot, úgy értette a vadászatot, annyira egy nyelvet beszéltek, hogy aki hallotta őket, csak ámult. Na ’iszen jóbarátok, hát miért is perlekednének? Eszük ágában sincs egymás elé helyezni magukat. Egyik se irigy a másikra, egyik se rakja a másik fölé magát. Mindenki jobb valamiben és ezt tudták is magukról. Arthur figyelte őket és ami igaz, az igaz: jól főznek ezek a gyerekek! Csavart is egyet a bajuszán.

• Mit süttök végül – érdeklődik, mintha nem tudná, hogy a tegnapi őzmájat, amiből Jägerrechtet készítenek.

(Jägerrecht: német szó és azt jelenti, hogy a vadász joga, de tulajdonképpen egy különleges vadétel neve. Az elejtett vad és a megszerzett trófea a vadászt illeti meg, a belsőség pedig azé, aki zsigerel. A Jägerrecht egyébként német nyelvterületen, továbbá Csehországban, Szlovákiában ma is élő szokás, számos recepttel. Általában nagy tűzön, bő zsíron, hagymával összesütött belsőség, amelyet bátran fűszereznek. Addig kell sütni, amíg a vérnek semmi nyoma nem látszik, de kiszárítani semmiképpen nem szabad az ételt.

Magyarországon, a két világháború között, közvetlen vadászat után készítették el, percek alatt, mintegy előételként, amit frissen pirított kenyérrel tálaltak.

Csáki Sándor: A XX. század szakácsművészete c. munkájában részletesen ír róla.)

Lajcsi a világért sem szólna, de látja ám, hogy Hubert szeme villan és mosolyra húzódik a szája. Több se kell, már csillog Lajcsinak is a szeme. Na, nézzük, mit talált ki Hubert!

• Mi mást Arthur bácsi? Mi mást? – feleli amolyan hetykén, hogy nagybátyja beugorjon.
• Nem tudom, azért kérdezem – felel, de már kissé mogorván.
• Rókamájat, Arthur bácsi!
• Ne marháskodjál már Hubert, mire jó az!?

De már Lajcsi mondja is:

• Az a valami, Arthur bácsi! Jól meg kell borsolni, aztán nagy lángon tovább, hadd süljön! Akkor adja ki magából a zsírját! – kacagja.
• Na, arra én befizetek, ha ti azt megeszitek – morog az öreg erdész, Arthur, de csakhamar elneveti, mert két ilyen lókötőt, aligha találna még a Tiszántúl!

Forrás: Dr. Szilágyi Bay Péter

Az asztalon nagy terítés nincs. Fatanyérok, egy nagy vastag deszka, tölgyből. Más konyhai holmi nincs az asztalon. Jó az a nagy deszka mindenre, most a kenyér van rajta s míg a platnin sül a Jägerrecht, addig a kályha alsó ajtaját kinyitva, egy nyársra szúrva, Lajcsi kenyeret pirít, de már az utolsót. Még forró lesz az is, ahogy lekerül a tűzről a Jägerrecht. Az asztalra még forró tea, Vátyonból méz került és hogy, hogy nem, Lajcsinál még egy citrom is lapult.

• Ej! Ez az élet – kiáltott fel Arthur.

Kétségtelen, hogy igen jól érezték magukat. Annyi ennivalójuk, annyi fájuk és olyan szabadságuk volt, hogy álmodni nem lehetett szebbet. Az előző napok rókáit, a rókamájat már a sasok, a dögevők mind elhordták, nyoma sem volt már a dúvadnak. A prémek, kint száradtak a ház mögött. A kisházhoz pedig semmi egyéb módon nem lehetett lejutni, mint gyalog. Nem voltak vezetékek, nem voltak elektromos dolgok, csak a régi, ősi eszközök. Mikor megreggeliztek, a tölgyfa asztalt letakarították. Piszok nem volt, mert ami étel maradt még a serpenyőben az napközben biztos elkopik s még a zsírját is kitörlik. Kárba nem vész semmi. Kenyeret annyit szeltek, amennyi kellett és mindent felhasználtak. Amit megpucoltak, amit feldaraboltak elfogyott. A hagyma haja a tűzre került és ami a májról, a belsőségről lekerült, azt már kilökték a fa mögé, amit persze már Cserr, a szarka várt. Ha este kerül ki, akkor az a rókáé, de így, hogy napvilágon sütöttek, a madár szeme elől nem lehetett elrejteni. De minek is dugták volna el? Minden a helyére került. Nagyon vigyáztak a ház környékére és a tavakra, a nádasra, semmi szemetet nem dobtak el és nem is hoztak ki olyan dolgot, ami nem idevaló. Más egyebet nem is hagytak maguk mögött, mint a sárban a lábnyomaikat.

Hubert elvállalta a mosogatást és letörölte az asztalt. Lajcsi felseprett s míg a zsilipnél, a Sebes-Körösből érkező jéghideg, kristálytiszta vízben elöblítette a tányérokat, addig Lajcsi fát hozott be. Arthurnak nem engedtek semmit, aki visszaült az asztalhoz és elővette a naplóját. Nem telhetett el ugyanis nap, hogy le ne írta volna, merre vadászott és a tegnapi, a múlt heti vadászatokat olvasta még vissza, aztán körmölt és egy hangos szó nem volt közöttük. Aztán hirtelen összecsapta, becsukta a naplót. Mindenkinek meg volt a saját fekhelye s Hubert békésen heverészett és Lajcsi is pihengetett, mert hát azt is kell. Sokat járja a tavakat, meg haza is kell menni, hogy a jószágot és Szultánt, a kutyáját megetesse. Valamelyik nap megcsípte az egyik komáját, de még szerencse, hogy az se az ijedős fajtából való és a kutya jobban meglepődött, mint a rokon. Még szerencse, mert a nagy 50 kilós farkaskutya azért nem véletlen van a portán. Veszedelmes, fogas kutya, aki még az Ördögtől sem fél. Amilyen a kutya, olyan a gazdája, mondják. Biza’ a sárréti ember, ha út is vezet ma a falvaiba, azért ma sem változott meg, de úgy látszik Arthur se!

• Ulti! – kiáltott fel Arthur!

Lajcsi szerette volna elkerülni, mert ő annyira nem ismerte ezeknek a lapoknak a járását s tudta, hogy Hubert és Arthur mellett labdába se rúghat, de azt is tudta, hogy most ezek kipihenve, megreggelizve, kiseperve, ha nekiállnak már délelőtt kártyázni, úgy, hogy se Malvinka, se élő ember nem szól közbe, akkor bizonyosan sose hagyják abba!

Arthur már keveri, balra Hubert emeli és Lajcsinak kell nyitni. Ezek olyanok, mint a villám, töri a fejét Lajcsi, de egyik se szólna neki, mert tudják, hogy a csata köztük dől el. Csak emiatt ül le közéjük Lajcsi, mert tudja, ha veszít is, ez a két jómadár, mármint Arthur bácsi és Hubert egymásra pályáznak! Lajcsi, amint teheti passzol, de ezek egymásra licitálnak. Aztán színre színt! Hol Hubert, hol Arthur elé kerül egy-egy kör. Na, most egyik se nyúl érte, mire Arthur megszólal:

• Véletlen volt Lajcsikám! – na az meg már rakja is maga elé.

Arthur nem szól semmit, csak figyel. Hubertet lesi, meg a lapjait. Hátha hibázik. De Hubert nem hibázik és ügyel a lapjaira. Egyre csak fogy a pakli, egyre több kerül az asztalra és Arthur töri a fejét, hogy Hubertnál milyen lapok lehetnek még? Lajcsi lapjait egy pillanatra látta. Hubert is tudja, hogy Arthur szeme, olyan, mint a karvalyé. Ezt persze nem rója fel Arthurnak, hiszen játék az egész élet és valaki ügyesebb, valaki szerencsésebb. De van aki bizony okosabb és úgy nézett fel Arthurra, hogy az rögtön tudta, hogy valamit forral az unoköccse!

• Majd adok én nektek rókamájat! Még egyet!
• Miért Arthur bácsi?
• Majd most már felmegyünk a Börzsönybe, Ipolytölgyesre és megmutatom én, mi az, hogy rókamáj. Úgy is megígértem, hogy meglátogatom a régi barátomat az Erdészlakban.
• Mikor megyünk?
• Majd a tavaszon, őzbakozni, de úgy akarom, hogy addigra legyen már gomba is. Kellene már egy jó őzpaprikást is főzni
• Ha elviszel, akkor megfőzöm!
• Megfőzöd, megfőzöd, hát a mostanit kellett volna már odatenni!
• Előbb a rókamáj volt a terítéken!
• Hubert, most már én sütlek meg, miket olvasol te mostanában?
• Miket?? Hát Faleveleket Arthur – veti oda Lajcsi, de vége lett a parti komolyságának!
• Durchmars! – vágta közébük Arthur és terített…

Mindent vitt, míg azok rókamájaztak. Nevette őket az öreg, a hétpróbás erdész, aki úgy játszott ezzel a két fiatallal, mint macska az egérrel, de élvezte is, mert okosak voltak. Okos volt az mind a kettő. Elevenek. Hiába gyorsult fel körülöttük a világ, ha akarták, kiléptek a sodrásból. Mertek olyan utakra lépni, ahol, ha tévesztenek, derékig süllyednek a mocsárba, hogy beszakadnak a jégen, hogy berántja őket az örvény a mélybe, de azt is tudták, hogyan lehet kikerülni maguk becsületéből, a forgóból talpra állni, hiszen nincs veszedelmesebb dolog a Sebes-Körös „kútjainál”, amit a néha őrjöngve rohanó víz váj ki telhetetlen haragjában. Amikor leránt a mélybe a víz és körülötted minden fekete, amikor úgy forgat a folyó, hogy azt se tudod, hogy merre van a fel vagy le, akkor már nem marad más, csak amit addig tanultál. Ha akkor elhagy a hited megfojt a folyó. Ilyenek voltak ezek ott előtte és valamikor ilyen volt Arthur bácsi…öreg hiba az itteni embert, a református Tiszántúlt lebecsülni, mert ha el is veszít mindenét, a hitét, azt nem hagyja el s mikor már mindenki azt hiszi, hogy vége, akkor az elevenibe vág…

Ebédre még maradt egy kis jägerrecht, de krumpli került elő, azt tették fel főni. A serpenyőben meg újfent szalonnát izzasztottak, arra hagyma került s mikor megsült egy kanálnyi pirospaprikát dobtak rá s ahogy elkeverték már rajta volta a főtt krumpli vagy kolompír, mert a régiek így mondják még ma is.

• Móring? – kérdezte Arthur.
• A májból most már elég volt!
• Akkor jó! – és többet nem szólt semmit Arthur!

Az őzből kivágták a szűzpecsenyét s mivel Hubert igen szerette a sültet, a gerincből is hasítottak ki. Azokat karikára szelték, megsózták, de csak a sütés előtt, megszórták borssal és az előbb kivett füstölt szalonna zsírjában lobogó lángon pillanatok alatt megsütötték, még szinte sercegett, mikor a krumplira rakták.

• A móringon van-e bors? – kérdezte Arthur Hubertet.
• Hogyne, de ha teszel még rá, kicsit hintsd meg, mert csípős paprikával készítettem.

Lajcsi csak leste Hubertet, mert az nagyon tudott ám főzni. Elleste az édesanyjától, aztán Malvinkától, meg mindenkitől, akitől csak tudott, tanult! Volt, aki szívesen elmondta, de volt olyan, aki hagyta, hogy figyelje, miként jár a keze. Mindenki másként adta át, amit tudott. Volt, aki szerette elmondani, volt, aki jobban vigyázott a fogásokra, de vannak még most is olyan pásztorok, akiknek nehezebben pereg a nyelve. Azok meg inkább megmutatják. Ej, micsoda dolog nekiülni egy pörköltnek, takarosan, nem sietve, fát hasogatva s úgy megfőzni egy bográcsost…Na majd holnap, majd holnap nekifogunk,  – határozta el magában Hubert és ránézett Arthurra és Lajcsira is, aki most egy almapaprikát vágott ketté!

• Na, azt meg honnan vetted?
• Honnan Hubert, hát a táskámból?! Már azt hittem észre se veszitek!
• Lajcsi most már hivatalosan is családtag! – mondja Arthur!
• Úgy van! Támogatom! – felelte Hubert és aztán több szó nem esett, mert a csípős almapaprika annyira kellett ehhez az ételhez, hogy mást ki se lehetett volna találni.

Kint a tavakon csak nőtt a forgalom. Olvadt a jég és mind több és több víz jutott a madárnak. A nádszéleken tűnt el legelébb és ott, a vékony lábú gémek már halásztak. Még nem tudta eldönteni, hogy a vízből, vagy a jégről jobb-e a kishalat lesni, vagy a vízből, a zsilip partján, a köveken állva, de már egy biztos, hogy a kishal mozgott. Kellett már, mert megvékonyodott, megsoványkodott minden madár. Egy-kettő már a réten is pockozott, ami ugyan nem is olyan haszontalan dolog, de a hal, a béka, a sikló azért kedvesebb falatja a gázlómadárnak. A rucák hol a vízen, hol a jégen napoztak és egyáltalán nem törődtek vele, hogy fogy a jég, mert az napról napra vékonyodott. Az öreg, avas nádak között verebek éjszakáztak. A gátak partosabb, kavicsos, homokos részein pirul a föld és száraz lábbal is meg lehet állni, miközben a nyomokban azért a vizek, még egyelőre gyülekeznek a következő hetekben. A fagyok lassan kiengednek, de már nem tart sokáig az éjszakai fagy sem, mert a mogyoró virágzik és megpattantak egy-egy helyen a fűzfa rügyei is. Közeleg a tavasz és már csak napok kérdése, hogy a bíbicek megjelenjenek. Akkor biztos, hogy vége lesz a télnek. A madár már tudja meg az elsők között, hogy közeleg a tavasz.

Kimondva, kimondatlanul, de Lajcsi tudta, hogy mi bántja Arthurt. Hubert ugyan máson sem törte a fejét, hogy miképpen tudjon még több rókát és sakált lőni, de Arthur bácsi, amióta megpillantotta a nagy kant az Ördög árkában, csak forgolódott az ágyán. Az előbb is, mikor kint volt a zsilipnél pipázni, abba az irányba nézett. Sajnos minden olvad és a fagy, csak estére jön. Nehéz mozogni a lágy gátakon, nehéz nyomára akadni. A kérges hó meg úgy ropog, amikor visszafagy, hogy lehetetlen cserkelni. Tudta, hogy vagy megleli a nagy kant, vagy éppen úgy elveszíti, mint a téli fácánvadászaton, amikor az Ördög-árokból megugrott. (A helyiek a Csörsz árkot hívják maguk között Ördög árkának.) Pont, akkor is ugyanígy volt, mint a minap a lesen. Rafinált, öreg, agyaras. Mit kéne tenni, mit kéne tenni? – morfondírozik most is.

• Van énnékem, fent a padláson, egy könnyű kis kenum….

Arthur átnéz Lajcsira, hiszen, aki menni akar vadászni, annak bizony most már szedelőzködnie kell. Hubert is mit szöszmötöl már kint, ha rókára akar lesni, már mennie kéne, de Lajcsit nem érti.

• A Ludas keleti oldalában, a nádszélben megfeneklett tavaly az etetőcsónak. A búza egy részét ki kellett ott lapátolni, mert nem tudtuk másképp megszabadítani. A víz nem mosta el, aztán benn van egy része a mocsárban már, a nádszéliben. Ott dúr…

Arthur erre felült. Kinézett, aztán vissza Lajcsira.

• Gondolod, hogy nádszélen már fel lehet menni a kenuval?
• Mi az hogy!! Csak ne legyen lyukas a kenu! Ha a poc nem rágta meg, akkor tőlem mehetünk!

Papucsban mentek ki a ház végébe, hogy a feltámasztott létrán, a padlásról lehozzák a kenut. Dehogy volt annak azon kívül semmi baja, hogy poros volt. Fejjel lefelé kötötte fel, hogy ne tudjon megmaradni abban semmi. Gondosan elcsomagolta, csak az evező legyen meg, de a sötétségben a tető gerendái közül az is előkerült. Kicsi, két személyes, de Lajcsival a két manó bőven elfér.

Forrás: Dr. Szilágyi Bay Péter

Sok idő nem volt a készülődésre, mert alkonyodott. Legelöl Arthur térdelt a kenuban, aztán Hubert és leghátul Lajcsi. Ej!  Éppen-éppen elfért a nád és a jég között a kenu, így most késő délután, de reggelre visszahízik a jég: bajos lesz száraz lábbal kijönni, ha bent ragadnak. A biztonság kedvéért egy rudat is betett, hogy ha úgy lesz, akkor csak kitolja majd azzal, ha evezni nem tudnak. Tehát mindenre felkészültek. Csak a kan kijöjjön!

Körbe nem mehettek, csak erről. Ha jó lesz a szelük akkor lehet, hogy a szerencse is melléjük áll, ha nem, akkor nincs mást tenni, visszajönnek. A szürkületre megélénkült megint az égbolt. Vegyesen került elő a vadliba, miközben egye több ruca húzott kifelé. Egy-egy legelőn már megfutottak a vizek és ott lehet a füveket tépkedni, de jók már a gabonavetések is. A ruca és vadliba megtalálja a számítását, nem marad éhen, különösen így, ha elolvad a hó. A vetések a melegre napról napra gyarapodnak és az őznek, a nyúlnak is hamarosan terülj, terülj asztalkája lesz a határ. Csak a gazdák morognak, pediglen az őz, és a nyúl a gabonában nem tesz kárt. Más kérdés, ha a liba csapatostul járja, de abból itt most egyre kevesebb fordul elő…húznak már északra. Nyílik a tavasz.

Arthur 9,3X62-es duplagolyósát tartotta a kezében. A tölténybe szerelt lövedék maga egyenként 15 gramm volt! Félelmetes ágyú az, nézett az evezés közben Lajcsi a puskára. Ezzel kizárt dolog, hogy elugrik, meg ekkora disznóhoz fegyver is kellett. Kifejezetten utálta Arthur, ha a vadon kísérleteztek. „Jó lesz az”, vagy „Kicsi, de én pontos célzok!”, vagy „Majd a kutya megleli!” – nem szerette még hallani sem ilyet és az efféle vadászok társaságát kerülte is. Régi vágású erdész volt és úgy volt vele, ha nem kerül olyan helyzetbe, ha nem tud rálőni, akkor nem sebez meg egy állatot sem. Hubert mögötte bajban volt, hogy milyen fegyvert is hozzon, egyáltalán menjen-e velük, mert ha disznóra mennek, biztos nem fog másra lőni. A nagybátyja hívására csak velük tartott, de, hogy Arthurnál egy ilyen nagygolyós volt, úgy döntött, hogy magával viszi a Franchi .243-as kaliberű fegyverét. Jó lesz az. Kellően erős, de távolra is lehet vele lőni. Hátha látunk valamit. De azonkívül, hogy betárazott és cső alatt voltak a töltényei, nem vette komolyan a vadászatot. Élvezte, ahogy suhan a kenu a nádfal mellett és egyébként kíváncsi is volt arra, hogy hol járhat le a nagy kan. De igazán az érdekelte, hogy Lajcsi honnan tudta meg?

Persze Lajcsi nem árulta el, hogy minden nap végigtávcsövezi a nádfalak szélét, mindig a másik oldalt kutatva és egy alkalommal megpillantotta a nagy kant is. Ő tudta, hogy egyszer csak feltűnt, de nem szólt senkinek. Nem volt garancia arra, hogy éppen ma este találkozni is fognak, de ez a jó holdvilág talán kedvező lesz.

Mikor majdcsak odaértek, Arthur hátrafordult:

• Ott lenne? – mutatott előre.
• Ott ám, Arthur bácsi. Ott ám!
• Na, akkor lökd fel a jégre a kenut. Kiszállok a jégre!

Hubertnek kikerekedett a szeme, de Lajcsi már tolta is fel a rúddal a kezében a kenu orrát, ami a lapos feneke miatt könnyen felszaladt a jégre. Arthur bácsi óvatosan már mászott is ki, de nem ugrott, csak óvatosan, nehogy beszakadjon alatta.

A jég teteje kásás volt, de szinte szemlátomást keményedett, mert ereszkedett le az éjszaka és egyre hidegebb lett. Azzal megemelte a kalapját és már kapkodta is a lábát. Lajcsi alatt még víz volt és hiába volt a kenu orra a jégen, a rúddal visszalökte magát a nádszélbe és igencsak visszacsurogtak. Egészen oda, ahol a legszélesebb a nádas. Volt ott egy bejárat a nádba. A nagy pontyok ott úsztak be és betette a kenut, hogy a víz felől és a túloldalról se látszódjon, ha valaki netán ideki járna. Úgy forgatták persze a kenut, hogy Arthurt azért részint láthassák, de az persze már nem látta őket, már azt se, hogy hol tűntek el.

Vékonyodott a jég, kásás is volt a teteje. Lefeküdni már nem lehetett rá és a vadászszék lába is áttörte volna a jeget, de három kis hasított fát alá rakott a lábainak. Ügyes – mondta Lajcsi, aki távcsőből figyelte Arthurt. Mozdulatlanul ült Arthur bácsi a jégen, előtte a nád, azon túl Szilas-puszta s onnan már azért Nagyvárad fényei már látszódtak. Innen is látszódna, de alig van 70-80 méterre a nádtól Arthur. A szele jó volt, de annak nem igen örült, mert olyan hideg volt a jégen, hogy azt nehéz lenne elmondani. Nyers, kabát alá bújó, hideg idő volt. A hold is felkapaszkodott már és csapatostul érkezett a vadliba. Sötét volt és meg sem mert mozdulni, mert mind közelebb és közelebb gyűltek mellé a ludak, akik mivel a szeme sem rebbent, kezdték megszokni. No, meg egyre többen is voltak és egymásban is bízva, nyugodtabb a lúd is. Ám meglehetősen hangosak voltak, nem lehetett hallani semmit a nádas felől. Huberték is csak, csaknem hangosan is beszélhettek. Arthur egyáltalán nem hallott semmit az éjszakázó ludak miatt. A jégre, hogy a szélei megolvadtak, a róka, a sakál nem tud feljönni, de ettől függetlenül a vadliba mindig éber és figyelmes. Különösen így tél végén. Máskülönben a fácán is ilyenkorra már nagyon éber.

Forrás: Dr. Szilágyi Bay Péter

Na, elég az hozzá, hogy egyszer csak mozgásra lesz figyelmes. Nagyon lassan a szeméhez emeli a távcsövet és megpillantja a mozdony nagyságú kant. Hát megjött! Rettentő lassan leengedi a távcsövet és felemeli a fegyverét. Elég világos van, jégen is ül, de nem látja rendesen a kant, mert a nádfalból, ahogy kilépett, azért ott, ahol most van, csánkig merült az iszapban. Csámcsog! – hallik oda Arthur bácsihoz! A bal térdén ülve megtámaszkodik a könyökével és célra tart. Mikor biztos benne, hogy célon van, már éppen felpattintaná a lámpát, amikor megérzi a tarkóján a szelet! Elkéstem! De már horkant is a kan! Régi erdész már Arthur és abban a pillanatban belevág az éjszakába a lámpa fénye és akkorát dördül a fegyvere, hogy még a faluban, de Geszten is hallják. Hogy is ne! A jégen nincs mi megakadályozza a hangot és az meg vágtat a jég hátán! Millió madár emelkedik fel az éjszakába! Jajong az összes madár. Arthur nem is gondolta volna, hogy ennyi vadlúd gyűlt köré, de nyomban felugrik. Egy percet sem vár, mert úgy kellene, de tudja, hogy a hátracsúszott lövést elviheti a vad és ha lehet, még beéri!

Rohan a jégen, miközben már a töltényt is kicserélte! Futva érkezik és megdöbbenve tapasztalja, hogy az este kásás jég újra megfagyott. A vadludaktól összejárt teteje még hepehupás is. Mikor megállna, nem tud, még pár métert csúszik. Már látja a hatalmas kant, amely pontosan jól tudta, hogy merről jön a veszély. Neki is fordult Arthurnak, egy percig sem gondolkodott, de a jégre nem tudott felkapaszkodni, mert ott már mélyebb volt a víz. Ott érte be Arthur…

Mire az első lövés után elindultak volna Lajcsiék, már másodjára is megszólalt a puska. Mind a ketten tudták, hogy Arthur ráment a kanra, ami a lehető legveszélyesebb dolog a vaddisznóvadászatban. Igyekeztek is hozzá. Nem szabad felülírni a régi szabályokat, de Arthur tudta, hogy kizárt, hogy a jégre fel tudjon kapni a kan. Csak hát sok minden történhetett volna még!

Persze Lajcsi is vakarta a fejét, mikor meglátta a kant. Egyáltalán, hogyan tudják onnét kipeccőzni?! De gondolt egyet! Hamar kötelet kötött az orrába, majd feldobta Arthurhoz a jégre. Aztán fellökte a kenu orrát is és Huberttel mind a ketten kiszálltak. Nem kellett azt messzire vinni, vagy 700 méter ide a Bodor-kisház.

• Majd a jégen behúzzuk – mondta Lajcsi.
• Arra kíváncsi leszek, hogy húzzuk fel – mondta Arthur.
• Na, arra én is, Arthur bácsi! – mondta Lajcsi, miközben Hubertre nézett!

A disznó nem tudott elmerülni a vízben, mert alig, ha félméteres volt a tó szélében. Szép, ezüstös hátú, remetekan volt, amolyan „ékorrú”.  Már régen a jégen volt a feje, amikor a teste még a vízben úszott. Persze, hogy kínlódtak. Lajcsi meg a két manó, de azért addig-addig, míg felkerült a jégre. Két hatalmas agyara fehérlett. Na! Lehetnek ezek vagy 28, de 29 centiméteresek is. Nehéz megmondani, mennyi van még az állkapcsában…

• Most már csak be ne szakadjunk! – Lajcsi úgy volt vele, hogy minél előbb menjenek le a jégről. Nem is emlékszik, hogy így olvadásban valaha fent lett volna a tó tetején…

Még megizzadtak benne, ahogy felrángatták, de jó ötlet volt és a jégen már könnyedén húzták. Pedig Hubert nem is húzta, mikor jó 50 méter után megszólalt!

• Visszamegyek a kenuért, aztán addigra én is odaérek!

Emezek nem is bánták, mert semmi kedvük nem volt visszagyalogolni. Mikor aztán látták, hogy boldogulnak, Arthur visszakiáltott Hubertnek:

• Hubert, hozd már el a székemet is!

Lajcsi és Hubert a Bodor-kisház felé vette az irányt, míg Hubert elhozta a vadásszéket, bedobta a kenuba és azzal igyekezett vissza a Bodor-kisházhoz.

A tavak körül a madarak lassan megnyugodtak. Előfordult, hogy éjszaka is dörgött, villámlott az ég, de nem télen. Az ilyenkor ritkaság. Szokta az ilyesmit a madár, de ez most váratlanul ért mindenkit. Lajcsi és Arthur bácsi valahol arra eltűnt a jégen, hallani sem lehet már őket, csak az előttük felszálló vadlibák gágogásából lehetett tudni, hogy valami furcsa dolog történik a jégen. Valaki vagy valami jár a jégen. Arra lent, az Emlék-tó felé, a nádszélben, Skú, az aranysakál figyelte az éjszakát, szagolta a levegőt. Egyáltalán nem volt éhes, mert megtalálta az őz zsigereit és azt is tudta, hogy most is lesz a fogára való falat, csak azt nem tudta miként jut hozzá? Ismerte már a dörrenéseket, nem félt tőle, mert élelmet jelentett. Csak akkor jelentett veszélyt, ha a közelben hallja, akkor veszett oda a párja is, akkor maradt el tőle, épp itt kilátó körül. Csavarta arra a tekintetét és folyamatosan figyelt és szimatolta az éjszakát. Nem is megyek arra többet – gondolta az okos állat, amikor egy nagy valami úszott el előtte, amelyben hátul Hubert, a vadászmanó ült. Felismerte Skú…

Február 22-én folytatjuk..

Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter