Teltek a napok. Egyik jött a másik után és lassan február első dekádja is elkopott. Ha sok hó nem is esett, de ami megmaradt, az az árkok, mélyedések, bokrok, kökények északi lábánál ott fehérlett. Várja a többit – mondták az emberek. A tél éjjelente megmart minden elevent, de hiába markolt, mart mindenbe, amibe csak tudott, a nap egyre magasabban kúszott fel és egyre melegebb volt napról napra. Hubert házában a kemence, a házakban a kályhák faluszerte dörmögtek és az istálló melegéből a tyúkok egyre kijjebb és kijjebb merészkedtek.

Magasles a tó partján  Forrás: Dr. Szilágyi Bay Péter

Egy-egy öreg tyúk, amelyik már látott egyet mást, a hátsó, a kertkapu lécei között ki-kikandikált. Volt közte olyan, amelyik olyan ügyesen rakta le a tojásait, hogy még odakint is ki tudta költeni. Amikor aztán az összes csibe felszáradt, megindult velük, persze befelé. De ez még messze volt, nagyon messze.

Mióta Ottokár itthon van, azóta csendesebb az udvar. Jolanda sem mer átjönni, amit Hubert ugyan nem bán, de egy kicsit minden csendesebb akkor, ha kutya is van a háznál. Ámbátor furcsa teremtménye a Jóistennek ez a kutya, mert az énekesmadarakat nem bántja. A fekete rigók, amelyek egyre jobban terjednek és újabban Peszere-pusztán is feltűnnek, naphosszat tekereghetnek az udvaron és a barna színű lakli vizsla nem bánja, ha a tálja körüli húscafatokat, morzsákat összeszedik. Pediglen a fán, nem itt a ház előtt, hanem a kerti nagy dión, fent van nekik egy faggyúdarab, amit a cinkékkel, Vincsékkel derekasan csipkednek is. A háj, nem romlik el. Ez tulajdonképpen nem szalonna, hanem disznóvágáskor, a hasüregben felhalmozott zsír. Azt mindig külön sütik ki a szalonnától, akkor jobb ízű a zsír is s miután ezt nem aznap, hanem a disznóvágás után később sütik, hát a háziasszonyok, még ha drága dolog is a háj, nem bánják, hogy a madárnak is jut. Mert annak is kell enni és ha itt maradnak a ház körül, a gyümölcsösben teménytelen sok hernyót, férget miegymást összeszednek, de annyit, hogy azt felsorolni is nehéz. Minden madár valamiért hasznos. Egyik ügyesen mozog a legvékonyabb gallyak között, mint a cinkék, míg például Tikk, a harkály, a fák belsejéből is ki tudja vésni a férget. A fiatal fa gyorsan nő, sebeit hamar benövi, abban kevesebb a betegség is s hogy a harkály megmaradjon, öreg erdőnek, öreg fának is kell lenni.

Mostanság, jobb helyeken, az erdészek is úgy vágják a fát, hogy mindig csak azt vágják ki, ami már akkora, hogy lehet vele kezdeni valamit és az erdő, ha nem is gyorsan, de szépen lassan vegyes korú lesz. Akkor aztán lesz benne a harkálynak is kellően öreg fa, amibe odút is tud vésni.

A fekete rigó hamar kitanulta, hogy a kölyökvizsla nem bántja és a kút mellett, a kutya itatója mellett ül. Biztonságban érzi magát és csak lesi az udvart. Egy hím fekete rigó, amely tényleg teljesen fekete. Igazi öreg madár, mert a csőre és a szeme körüli gyűrű élénk narancssárga színű. A tojót, most nem látni, pedig biztos az is itt van valahol az udvarban, de barnás, kormos színe miatt, ha nem mozog, nehéz észre venni. Rejtőzködő a tollruhája, pontosan ilyen egyszínűek a fiatal madarak is, amelyek éppen úgy a talajon sétálnak le és fel, mint a szüleik. A cinkéknél jelentősen nagyobbak. Énekük meglehetősen tetszetős. Az udvarban csak egyvalaki nem hagyja nyugodni Ottokárt, az pedig a sebesült tőkés réce, amely nyomorúságában a kutyaház és a kerítés közé bújt be. Na, nem mintha onnan Ottokár nem tudta volna elővenni, de tartott Huberttől nagyon. Ilyenkor, az ajtó előtt, a pokrócon, igen jó dolga van. Egyáltalán nem fázós fajta és hogy süt a nap, hogy nem fúj a szél, a barna szőre úgy szívja magába a napot, hogy kifejezetten jól érzi magát. Egyáltalán nem vágyik be, ki is kérezkedett és úgy tűnik, hogy most már teljesen meg is gyógyul!

Azonban, ahelyett, hogy aludna, lesi a kutyaházat, ami az udvar túl oldalán áll. Háttal a kertnek, míg a bejárata az udvart nézi. Amögött lapul a tőkés réce, ami az előbb éppen ki dugta a csőrét és mielőtt észrevehette volna a kutyát, az a csőre miatt már tudta, hogy megmozdul. Ahogy felvette a fejét a pokrócról a gólya már kelepelt is. Az meg a kutyaház tetején trónol. Repülni nem tud, az egész telet Huberttel töltötte. Tiszta állatkert lett az udvar, lépett be az utcáról Ottokár gazdája, aki egy pillanatra megállt és nézte a rigót, a kutyaházon a gólyát és most megint a tőkés récét! El is nevette és úgy csóválta a fejét, mikor észrevette a tál mellett gubbasztó fekete rigót, ami meg felpillantott az öreg dióra, amelynek az udvar fölé hajló ágán ült Tikk.

• Nagyszerű! Akkor mindenki itthon van, majd Hubert ápol benneteket. Ottokár! Figyeljed őket!

Azzal betette maga mögött az ajtót és a kutya körbenézett az egész udvaron. A kölyök felelőssége teljes tudatában úgy érezte, hogy nélküle itt nem is lenne rend, hiszen megmondták, hogy figyeljen! Persze ezenkívül nem történt semmi és az udvarban az összes jómadár Ottokárt leste, annak minden mozdulatát. A kutya aztán persze elaludt, mert csak nézni ezeket a madarakat, rendkívül unalmas és a szagukat is már megszokta. Csendes, napsütéses, téli udvarban aztán nem történt semmi és minden madár élvezte a békességet, mert tudta mindegyik, elég csak rikkantania és a kutya úgy ugrik fel, mintha puskából lőtték volna ki. Legjobban mind a macskától, a fekete-fehér Jolandától félt, amely annak ellenére, hogy nagy volt, meglehetősen fürgén és gyorsan tudott vadászni. Az udvarban a gólya furcsa látvány volt így télvíz idején, de a sebesült tőkés réce különös, beteg, lázas szárnya már más ragadozókat is a ház köré csalogatott…

Hubert odabent a leveleket bontja. Olvas. Korán kelt, begyújtott, kisepregetett és most mivel egyáltalán semmi komoly munkába nem tud fogni, teljesen nyugodtan leveleket ír. Persze, hogy Arthur bácsinak, mert végre sikerült puskavégre kapni egy szuka rókát, amit már Lajcsi el is vitt és a Bodor-kisház nagy kőrisére akasztott fel. Ott találkoznak holnap, mert a délután Lajcsi koma madzagot köt a rókára. A koslatás már javában zajlik, lehet, hogy szerencsével is járnak. A nádban, a tavak körül, most ugyanis jó lehetőség mutatkozik, hogy a rókák számát megcsappantsák.

Lajcsi egész nap kint járta a tavakat és úgy füstölt a Bodor-kisház kéménye, hogy a tiszta időben a magasra szálló füstöt messziről lehetett látni. Lehetett volna csendesen is tüzelni, de odabent farkasordító hideg volt és minél előbb fel kellett melegednie a háznak, hogy ha a következő napokban Hubert, Arthur bácsi és Lajcsi meg ne fázzon. Elhatározták, hogy amennyi rókát csak tudnak, elejtenek a napokban, hiszen a koslatás most már olyan erős, hogy napközben is lehetett látni rókát. Elhúzódó dolog ez a rókák násza. Sokat vitatkoznak rajta, de az öregebb vadászok úgy vannak vele, ha hiszik, ha nem, végül is nekik mindegy, de ha egy szuka róka nyomán, feljön aztán egy kanróka, az mindig kíváncsiságra ad okot. Most, hogy Hubert valami csoda folytán elejtett egy szukát, komoly esélyei lesznek a manóknak, csak Lajcsi ne hibázzon, mert akkor felesleges bárkinek is kiülni!

Lajcsi azonban nem abból a fajtából való, aki hibázni szokott. Kitanulta már a fortélyt és mindenben úgy jár el, ahogy megbeszélték Huberttel. A rókához semmiféleképpen nem lehet hozzányúlni. A nyakába Hubert átvetett egy teljesen szagtalan drótot, amit előtte libazsírral lekent. Az minden szagot eltakart és a drót legvégén emelhette csak meg a komája. Úgy vitte el a sötétben, hogy magától eltartotta.

• Ne félj! Úgy viszem körbe, hogy azt egyetlen egy róka se szagolja ki!

Ezzel búcsúztak el a minap. Arra pedig már nem volt idő, hogy bevárja Arthur válaszát. Ha ott lesz az este, akkor ott lesz és együtt vadásznak, ha nem, akkor így járt Arthur bácsi. Vadászoknál úgy van az, hogy aki ott van, az vadászik, aki nem jön időre, azt pedig ott hagyják. Késni nem lehet s ha úgy vesszük, csak igen ritkán, igen jóbarátok szokták mondani, hogy mennek-e a társasvadászatra vagy nem. Persze, amikor őzbakra vagy bikára megyünk, az más kérdés…akkor mérhetetlen illetlenség a megbeszéltektől eltérni, vagy késni. Kimenteni magunkat csak lánykéréssel lehet, de akkor annak a lánynak feleségnek is kell lenni. Még így is, de még így is, ráég az emberre, ha elkésik.

A kamrában még volt üveges libamájpástétom, halvány zsírréteggel a tetején és egy eperbefőtt is árválkodott. Foghíjas volt már a hagymászsák, de egy-egy jó lilahagymát még lehetett válogatni, ami mind a málhába került. Arra pokrócot kötözött fel Hubert és még ráfért a leszsák is. Komoly fagyra készültek, mert a szél napok óta elcsendesült, felhőtlen, csillagos éjszaka várt rájuk és két napja telehold is volt. Szóval várhatóan nagyon hideg lesz. Így szerelkezett fel Hubert. Sokat hezitált, hogy melyik puskáját vigye, de úgy döntött, hogy ritkán van lehetőség duplázásra a szűk gátakon, a nádasok között, ezért nem visz más fegyvert, mint a kis spanyol Carrarát, a kis vegyescsövű fegyverét, amelyen felül a egy 22WIN magnum, míg alul egy 20-as sörétes csövet szereltek.  10 lőszernél nem vitt többet a golyósból, ennyi fért a kis tölténytáskájába és pontosan ennyi sörétest is csomagolt…

A falu csendes volt és az utcán sem voltak emberek. Kiürült a falu. Sokan elmentek, elköltöztek és egyre kevesebben laknak, állapította meg Hubert megint, ahogy felért Peszere-pusztáról. Sok fát is kivágtak itt a templom előtt, meg a temető sok szép szomorú fűzfáit. Ha nem is volt dísze, de azért a nagy öreg fák csak odatartoztak. Nem volt azoknak semmi bajuk, bosszankodott, csak nem értettek a fához se. Mindegy is. Ami volt, volt, elmúlt. Kár rajta bánkódni, csak lehetett volna jobban, lehetett volna másképpen bánni a faluval, lehetett volna szeretetből, hozzáértéssel, mindegy miből, csak fejlődött volna egy kicsit, valamelyest. Legalább, legalább az iskola, az iskola maradt volna meg a faluban, de ott is csak a hideg falak kongnak most is az ürességtől…

Hubert nem is foglalkozott ezzel többet. Egy pillanatra elgondolta, hogy a főutcán, megy, aztán majd a Zöldfás úton, de aztán csak úgy volt vele, hogy lekanyarodik Poc felé, hátha van ott valaki – bekukkant az öreg barátjához, hiszen időben indult, bőven van ideje. Az öreg korcsma előtt egy lélek sem volt, még egy bicikli sem árválkodott előtte. Mikor odaér, megnyitja az ajtót, aztán lassan kinyitja, besurran és beteszi maga mögött és vár. Picit hallgatózik, de nem sokat.

Poc, a magas pult mögött kényelmesen, egy nagy széken ücsörgött. Kávét ivott és egy kis pohárban egy kevés üdítőt. Ez volt a szokása. Persze volt, ott nagyobb pohár is és sok minden a hűtőben. A gyerekeknek még jégkrém is, a TV alatt pingpongasztal. Gondja volt rá, ha a gyerekek játszani akarnak, akkor délután, ha elengedték őket, akkor lehetett játszani is, mert máshol nem volt ilyen a faluban és jó volt egy kicsit játszani. Persze, csak üdítőt lehetett inni, mert ott mást nem kaphatott a gyerek s ha rosszul viselkedett, mehetett haza. Persze Pocnak gondja volt rá, hogy mielőtt hazaér, már várják otthon. De szerette mindenki, mert erre igen régóta nem került sor. Inkább jó volt elmenni, benézni. Főzés is volt és jobbára Kálmán főzött, ő meg igen híres pörköltfőző mester volt, de halászlét is módfelett tud még ma is főzni. Titkát nem is árulja el senkinek. Ha igen ritkán mégis előfordul, de akkor meg is jegyzi: ha visszahallom, akkor tudom, hogy te voltál, mert más nem tudhatja, szóval…komoly dolgok ezek. A pörköltek is olyanok, hogy sokszor, mikor tudja az ember, mit, hogy kell és azt betartja, akkor esetleg meg ismételheti a korábbi főztjét, de annyi mindentől függ, hogy még Kálmán is megjegyzi: „Na ez most jól sikerült!” – hogy ez egyébként mit is jelenthet, valójában ő tudja igazán, mert valóban jókat szokott főzni, mestere a bográcsnak.

Ahogy nyílott az ajtó látszólag nem jött be senki és Pocnak nyújtania kellett a nyakát, hogy a küszöbig lelásson. Magas volt ugyanis a pult és arra gondolt, hogy a szomszéd tacskója jött át melegedni, meg egy-két falatot kunyerálni, hátha van valami a konyhában. Persze ott mindig jutott neki is. Poc ilyen ember volt. Szerette mindenki. Annál mindenki egyforma volt, csak a hangoskodókat nem szerette. Mivel délután sok fiatal is járt hozzá, akik kint a padon, a fák alatt beszélgettek vagy pingpongoztak, sose engedte, hogy rossz híre legyen a kocsmájának. Igazán különleges hely volt a Nimród kocsma, mert, hogy így hívták a környékben.

Mikor megemelkedett kicsit, hogy megnézze mi is történt, akkor látta meg, hogy Hubert az és nagyon megörült neki. Ritkán lehetett látni boldognak, de akkor szinte ragyogtak a szemei és nevetett. Már nyomban mondta is, hogy csak befelé, befelé, tegyed be az ajtót, mert bejön a hideg.

• Na, mit kérsz Hubertkám? Mit kérsz?
• Teád van Poc?
• Többféle is, többféle!

Igazából Hubert így tervezte, tudta, hogy ebéd után nem lesz bent senki és meglátogatja Pocot. Volt miről beszélni, sokat tudott Poc is, mindenkit ismert, sok hír jött, sok hír ment itt a kocsmában. Voltak, akik csak itt találkoztak. Az egyik jött erről, a másik arról. Akkor a halászok reggel itt gyülekeztek, aztán innen mentek haza is. Volt ott minden. Valakinek malaca volt eladó, valakinek kellett egy fuvar az erdőről, amott vadászni mentek. Mikor főzünk? Hogy lesz? Kálmán mikor ér rá? Hiszen attól függött minden. Így mentek a dolgok. Előbb tudott a Poc kocsma mindenről, mint bárki más. Túrázók jöttek, megpihentek aztán vagy Körösnagyharsánynak mentek tovább, vagy Gesztnek, ki merről jött, ki merre tartott. A Poc kocsmába jóformán még a nagyváradi varjak is bejártak, mert az utcán lévő fára gyakran letelepedtek. Így ment ez, hiszen közel volt a határ és a forgalom is sokkal nagyobb ilyen helyen.

Elég az hozzá, hogy elidőztek. Hubert már hónapok óta ígérte, hogy benéz, de mindig mentek valahova és míg Poc a falu dolgait mesélte, addig Hubert meg a nagyvilági vadászatokat. Poc nagyon élvezte, de a legjobban az ételeket, mert mondhatni úgy is, hogy nagy gasztronómus volt, de úgy is, hogy a konyha nagyon fontos volt az életében, persze, a vendéglátás legfontosabb része ma is. A dorozsmai molnár ponty, na azt hogyan csinálják? Milyen volt a Keresztelő Szent János plébánia? Hogy van a papmanó, Ferdinánd?

Na, ekkor állt meg egy pillanatra Hubert, mert azért tudta, hogy Poc nagyon sokat tud, de azért azt nem gondolta, hogy ismeri is. Poc is megállt a kérdésekkel és nézett maga elé. Egyik se szólt. Poc tudta, hogy most többet kérdezett, mint amennyit lehetett volna. Sőt, egyáltalán nem lehetett volna s most, most ki kell magyarázni, vagy minden elmondani – törte a fejét. Hubert meg azon agyalt, hogy honnan ismer mindenkit?

• Hubert, ez egy olyan hosszú történet, hogy ezt most nem tudom elmesélni neked, de egyszer nekiülünk – vágta ki magát Poc.

Hubert azért úri manóként viselkedett és elfogadta a választ. Nem is kérdezett többet, nem illett és elfogadta, de azzal most már teljesen tisztában volt, hogy sokkal nagyobb dolgok vannak a világban, mint amit ő ismer.

Hubertnek azonban nem kellett tartania semmitől, mondjuk olyanféle volt, hogy nem is tartott, mert hitt abban, hogy tanulással, szorgalommal és tudással, főleg ezzel működhet a világ, no meg persze akkor, ha tisztességes és becsületes marad a manó. Hazudni nem szabad és ha úgy is alakul, hogy másképpen, másfelé vezet az út, akkor is nyugodtan fordul neki az ismeretlennek. Ha lehetett is volna jobban csinálni, akkor sem maradt becstelen és nem kell szégyenkeznie semmi miatt. Hogy egy kicsit szomorú lett, hogy Poc nem árulta el, hogy honnan ismeri még Ferdinándot is az nem tarott sokáig, mert ’iszen azt is tudta, hogy nem tartozik rá s majd úgy is elmesélik. Mindenesetre azért Arthur bácsikáját, ha előkerül, azért megmasszírozza, hátha megtud valamit. Ugyan Poc előtt szégyellte, de azért igen kíváncsi is volt, hogy micsoda titkok lapulhatnak még a manókról!

Poctól, hogy megmelegedett, már nem volt sok hátra, ismerte a járást, így átvágott a kacsatelepeken, hátul a szolgálati lakások között és végül a Halas utca legvégén lyukadt ki. Na, ott mehetett a belső úton, a gáton, meg mehetett kívülről is, de úgy határozott, hogy nem megy belül, nem járja össze a gátat, nehogy rontson a helyzetükön.

Magasles a tó partján  Forrás: Dr. Szilágyi Bay Péter

A tavakat meghúzta a jég, de arra ráesett a hó és most mutatta meg igazán, hogy a sok-sok tíz hektáros medrekben, hol melegebb, hol hidegebb a víz. Mert, ahol valami miatt melegebb volt a meder, afelett megolvadt a hó is. Voltak ott lihogók, amit a madár nem hagyott, hogy befagyjon és ahogy fürdött rajta a sok madár, a víz nem is bírt megfagyni. Van úgy, hogy befagy, de ahhoz nagy hidegnek kell lenni, amit most már régen nem láttak. Az még a pazar látvány, hiszen ott sorakozik olyankor az összes madár és várják, hogy kiolvadjon. Elmenni olyankor már késő és az óvatosabb vadliba, megérezvén a rossz időt, hamarabb útra kel. Maradnak a vadrucák, egy pár gém s persze a kötözködő dolmányos varjak, no meg a sasok, illetve a sólymok, amelyek kiszedik bőven a téli tizedet.

A Bodor-tavak mellett, a védcsatorna közötti gáton olyan nyárfasor áll, hogy a több ember se éri körül a törzsüket. Már nem emlékeznek, hogy kiültette azokat, de akkorák, hogy kivágni is veszélyes, azok meg évről évre csak gyarapodnak. Persze fogják a gyökereikkel a gátat, sok hasznuk van. Árnyékot is vetnek, főleg itt délutánfelé fordul úgy a nap. A csatornában mindig van víz. Oda folyik le a tavakból a régi víz, de azt is szolgálja, hogy ne járjon be a tolvaj. Ámbátor, aki halért jön, az úgy is vizes lesz, de mégis ezt a célt is szolgálja. Mondjuk olyan a nád, hogy hamar megmutatja annak, aki érti a nyelvét, hogy bement-e, átment-e rajta valami vagy valaki. Csak a városi embernek egyforma minden. A tavaktól jobbkézre szikes, rossz földek terülnek el, de az nem baj, mert legelőnek éppen jó. Valaha a tavak helyén is legelő volt, úgy ásták ki az összes tavat és úgy vezették ide a vizet a Sebes-Körösből. Régen természetes úton jött, jöhetne ma is, csak mióta határ van, azóta még a víz is másképpen folyik. Ezért egy mesterséges csatornát kellett építeni, amelybe két olyan hatalmas szivattyú termeli a vizet, hogy azt elmondani is nehéz. Fent van az Körösnagyharsánynál, a bukógátnál.

Nagyon hosszú ez az út, mire eléri a Ludas nagy vaskapuját, ahonnan, ha nem is közvetlenül, de már lehet látni a Bodor-kisházat. Mondjuk nem egészen, csak a felszálló füstből tudja az, aki ismeri a helyet, hogy ott, a nagy kőrisek között megbújó helyen áll, a Bodor kisház!

Hubert tempósan haladt. Hátán a zsákja, azon minden felkötözve, vállán a puskája s mikor a kishídon elérte a házat és benyitott, akkor nézett nagyot, mert Arthur bácsikája gravírozott hózentrógerjében, felgyűrt ingujjban tanítgatta Lajcsit az ulti rejtelmeire.

• Hárman jobb lesz ultizni is!

Hubert el sem tudta képzelni, hogy Arthur, hogy keveredett ide és miként van ilyen jó meleg, hogy mennyi minden van az asztalon. Azt se tudta, hogy hozta át Arthur bácsi, de volt egy sejtése, hogy Lajcsi valahogy érte mehetett a nyúlgáton, mert, ha valaki ilyenkor is át tud jutni Gesztre, az csak Lajcsi lehet. A két falu között ugyan évtizedek óta ígérik, hogy lesz út, meg, hogy megnyitják ott is, meg itt is a határt, de abból nincs semmi. Az úttalan utakat, csak ilyen nagy utazók, mint Lajcsi ismeri. Mindenki másnak marad a nagy körutazás, fel Zsadánynak, onnan meg Mezőgyánnak s úgy le Gesztre…

A partiba nem illik beleszólni, de sanszos, látva a lapjárást, hogy Arthur bácsi erősen nyerésre áll. Különösen úgy, hogy nyílt lapokkal hozakodott elő Lajcsi, de Arthur bácsi nagyon udvarias Lajcsival és akkor most ezt, meg azt. Ultimo, kontra…

– Arthur és ezt most bedobom! – szólalt meg Lajcsi is!

– Na nem, hát a hetessel vihetted volna a partit is!

– Majd Hubert, Arthur bácsi, majd Hubert! Este csatázunk, de most mennem kell, mert nem lesz a rókavadászatból semmi!

Hubert csak kapkodta a levegőt, mert ebben a körben már nem osztottak neki lapot. Amit ő szépen kigondolt, eltervezett, abból nincs semmi, a két nagymenő szépszerivel átvette az irányítást, már ebbe nem volt beleszólása. Arthur vette a kucsmáját, magára dobta a kabátját, vette a pipát! A pipát – szörnyülködött Hubert! Hát nem lesz egy róka se, ami idejönne! Mind kimegy a világból. Lajcsi vette a pulóverét, de nem öltözött túl, nem szokása, mert akkor nem vagyok annyira fürge – fog a sok ruha! -szokta mondani!

Kiértek a ház elé, Lajcsi még papucsban, úgy lép ki a hóba. Olyan vastag kapcát tekert a lábára, hogy olyat nem sokat látni. Azt se tudják azt, hogy miből kell vágni, hogy kell feltekerni. Aki érti, az úgy fel tudja tekerni, hogy mehet benne naphosszat. Még ilyet! Na, ezt most megfigyelem. Mikor kiérnek a ház elé Hubert már nem bírta tovább…

• Lajcsi, itt van a libazsír, hogy bekend a csizmát… – mondta már igazán csendesen és kétségbe esve, mert úgy érezte, hogy ebből a vadászatból sem lesz semmi.

Mikor Lajcsi már jó hét, nyolc lépésre volt tőlük Arthur bácsi már gyújtotta is a pipát! A pipát, azzal az átkozott, bűzös dohánnyal. Na, ez már tényleg büdös volt, nem olyan, mint a Trinidadi. Az, ehhez képest, parfüm! Micsoda kapadohány, na ezt is biztos…nézett nagyot, és jutott eszébe, hogy Poc mindig termelt dohányt eldugva a kukorica közt, ahol a fináncok nem találják meg…Annyira megdöbbent, hogy ismerik egymást, észre se vette, hogy Lajcsi csak ment kapcában, papucsban a hóban.

Aztán egy rissz-rossz csizmába belelépett, amire csak egy nádpalló volt lökve, hogy ne essen bele a hó. Na, abba úgy lépett bele, hogy még a szárát se fogta meg. Ügyes gyerek volt a Lajcsi, értette a csíziót és egy pillanat múlva lábán volt a csizma!

• Na Hubert, nincs az a róka, amelyik megszimatolja, hogy más is járt a róka körül!

Lajcsi azonban nem várt elismerést a barátjától. Feladat volt és az igazi elismerés akkor lesz, ha a szuka róka csapáján megjelenik majd a kan. Az lesz a valami. Addig csak üres beszéd az egész s annak se eleje, se hátulja.

• Na, majd jövök! – nevetett, csillogott a szeme és eltűnt a gáton, ahol mögötte sok helyen összehajolt a nád.

A rókát, amit Hubert lőtt, egy hosszú, vagy két-három méteres dróton pedig maga mögött húzta. Olyan helyekre akarta bevinni, ahol tudta, ha előjön a többi, akkor keresztezni fogják a csapát és ha szerencséjük lesz és ügyesek lesznek Arthurék, akkor lőni is fognak! Kell is, mert a nádban sok róka meghúzódik s a tavaszon, mikor elindul a költés, csinál olyan pusztítást a róka és sakál is, hogy felesleges akkor védeni itt a sok madarat. A „fíreg”, ahogy faluhelyen mondják a dúvadra, szedi a tojást, szedi a madárfiókot és mindent megfog.Persze annak is fiai vannak, élni kell azoknak is.

Egyáltalán nem vették érzékenyre a búcsút és Arthur elpöffentette a pipáját, majd bevonultak. Kártyázni nem volt már kedvük és mivel Hubert sem és Arthur sem volt éhes, tüzeltek. Több fát nem tudtak a tűzre tenni és a kosárba se fért több, amikor Hubert arra lett figyelmes, hogy Arthur bácsi csendesen szuszog, elaludt. De elaludt Hubert is, mert egyszer csak hallja…

• Elaludtatok? Nem baj, én is szoktam! – nevet Lajcsi – Körbevittem, bementem még olyan helyre is, ahova inkább csónakkal szoktunk menni. Ha erre nem jön ki a róka, akkor kipusztult! Akkor pedig védeni kell!
• Na, arra én befizetek, Lajcsi – ült fel Arthur bácsi!
• Nem lesz olyan Arthur. Akkor vége lesz a világnak, ha az utolsó sakál és az utolsó róka puskavégre kerül! Lehet, hogy most segítek nektek, de én azért a sakáloknak is drukkolok! Okosak. Okosak azok, annyi szent!
• Lajcsi – szólalt meg Arthur – mindenkitől lehet tanulni, még egy ilyen hétpróbás rablótól is, mint Skú, a sakál…

Lajcsinak haza kellett ugrani, mert kisnyulai voltak. Meg a jóságot is el kellett rendezni. A tavakon csend volt s akinek nem volt kint dolga a határban, nem szédelgett, mert akkor, ha eltűnt valami, akkor bizonyosan képbe kerül, azaz megkérdezik tőle, hogy: „Te Jóska! Mír jártál arra?”.

Arthur és Hubert nekiállt amolyan hadi tanácsot tartani, hogy ki hova üljön. Fontos volt, mert szél nem volt, de mégis ki kellett találni, hogy hol lenne a legjobb letelepedni? Hubert úgy döntött, hogy bemegy a Bodor tavak közé, oda, ahol a három tó találkozik. Onnan annyi utat belát. Valamelyiken csak érkezik róka. Arthur vacillált: végül abban maradtak, hogy ő innen visszamegy az Emlék tó felé és van ott egy magasles, amire felül. Igaz magasan lesz, de a kölcsön kapott 22-250-es ideális lesz, mert nagy távolságot belát, aztán meglátjuk – gondolta, de nem volt biztos a dolgában.

Hubert elindult befelé, Arthur meg a magasleshez, a megfigyelő toronyhoz. Kicsit elszomorodott Hubert, hogy talán választhatott volna másik fegyvert is, hiszen az esélyeit nagyon lehatárolta a kis vegyes csövűvel, de nem volt mit tenni. Ez a hajó már elment, vagyis az, hogy cseréljen, akkor ez már így marad. Mikor beért már nem bánta, hogy mégiscsak ezt a puskát hozta és ahelyett, hogy a gátra ült volna ki, a pokrócot leterítve, letörve a nádat felvette a leszsákot és hasmánt feküdt le.

A fegyver felhúzta és úgy volt vele, hogy a kakason az ütőszeget átfordítja a sörétesre, mert, ha a távolból érkezik a róka, akkor könnyebb lesz átpattintani. Ha esetleg óvatlan lesz, vagy figyelmetlen és belép valami dúvad, akkor meghallja, ahogy átváltja és a kattanásra minden bizonnyal elugrik.

Hubert a nádasban bújt el Forrás: Dr. Szilágyi Bay Péter

Eközben Arthur bácsi is elfoglalta a lest, helyesebben a kilátót és fent az egyik lécet, a pad alatt, elég volt elfordítania és tökéletesen kilátott. Még az. Szinte belátta az egész tórendszert, olyan világos volt. Tökéletes biztonságban és pazar kilátásban részesült. Rendes, meleg ruhájában távcsövezett.

Arra balkéznek Geszt, emide a háta mögött Atyás, a kettő között Nagyszalonta, emitt meg Nagyvárad fényei láthatók! Igazi magyar városok. Nagyszalonta neve Arany Jánossal forrt egybe, míg Nagyvárad Adytól kezdve mindig fontos kulturális helyszín volt. A Körös-parti Párizs – mosolyodott el Arthur, mert, ha szeretett valahova bemenni, akkor neki Nagyvárad volt az, ahová bármikor hajlandó volt ellátogatni a kastélyból. Annak idején mennyiszer behajtatott a gróffal. Micsoda élet volt, csak ez a fránya határ, na ezt, ha megnyitnák itt, akkor most már csak jobb lenne, de ez a 100 év lassan…éppen folytatni akarta, amikor a Zöldhalmi felől mozgásra lett figyelmes.

Felkapta a távcsövét és látja ám, hogy egy koma, azaz egy róka koma zsinórozik felé! Csere – és felveszi helyette a puskáját. Olyan világos van a hold miatt, hogy a fehér havon teljesen tisztán látja a rókát. Még messze van, vár. Mikor úgy gondolja, hogy jó lehet, akkor rácincogott. Na, a róka ahelyett, hogy megállt volna, elkezdett iszkolni a les felé. Már jó 100 méterre volt, amikor megállt. De Arthur egy percet sem várt és tűzben rogyott. A lövésre a róka helyben maradt, amire alatta, már szinte közvetlenül a les alól, horkantva egy vaddisznó ugrott ki! De már röppent is át a következő nádasba. Még hallotta, ahogy szuszogva, horkantva töri a nádat. Csak annyi ideje maradt, hogy felismerje, ez a kan volt az, amelyik a Csörsz árkánál ugrott el, amikor az öreg Samuval fácánoztak…Még ilyet! Pedig a sapkámat is megettem volna, hogy többet sose látjuk. Micsoda kan volt!  Én meg itt rókákat vadászok. Hogy mire tud engem ez a gyerek rávenni. De micsoda kan volt!

Hubert ugyan messze volt, de a befagyott tavak felett átrepült a puska éles csattanása és úgy vette ki, hogy becsapódás is volt. Na, ennek örült, de ahol ő ült bent, egy árva róka, annyi se mozdult meg. Csillagos volt az ég, de hogy a Hold is világított, annyira nem voltak fényesek. Csendes volt a nád. Néha, egy-egy egér megmozdult, de egy zizzenést, annyit nem lehetett hallani. Csak figyelt. A kezén kesztyű volt és annyira beöltözött, hogy hiába zuhant -10 fok alá a hőmérséklet, az arca meleg volt. Hasalt a vastag lópokrócon, a leszsák is igen meleg volt és várta a rókát. Még jó, hogy aludtak kicsit délután, mert egyáltalán nem volt álmos és figyelte az estét.

Arthur hátán felállt a szőr, amikor meghallotta az öreg bagoly csőrének hangos pattintását. Óvatosan nézett ki a pad alól, amikor a tető alatti nagy gerendán megpillantotta a hatalmas uhut. Elég nyugodtnak tűnt és bár tisztelte a nagy baglyot ő is, az efféle jelenései, ha nem is keltett félelmet Arthur bácsiban, de mindig elgondolkozott azon, hogy miként lehet ennyire csendesen repülni vagy egyáltalán mozogni. A bagoly nyelt egyet és Arthur nem állhatta, de megkérdezte, hogy vacsorázott-e, amire nagyon rövid válasz érkezett: fácánt…

Beszélgettek. A magaslesen nem kellett félni tőle, hogy meghallja a róka, a sakál őket, de azért nem hangoskodtak. Legutoljára a tiszafa alatt találkoztak, de mire besötétedett és újra kiment Arthur, hogy beszéljenek, a bagoly már elrepült. Folytatták volna a beszélgetést, amikor a bagoly elnézett a Bodor-kisház felé. Arthur se volt rest és kikukkantott. Szeméhez vette a távcsövet és látja ám, hogy amerről jött, egy róka oldalog errefelé.

Ahogy levette a szeméről a távcsövet, éppen szólni akart a barátjának, de a bagoly nem igen szerette a lövés zaját és már szárnyra is kapott. Még utánanézett a nagy bagolynak. Az éjszakában fenséges és igen ritka látványt nyújtott, ahogy a befagyott, hóval borított tavak felett, kiterített szárnyakkal megindult Szilas-pusztának. Hiányzik neki a régi kastély padlása, valamikor ott bújt ki a tojásból…és sokat nem tévedett Arthur, mert Bölönyi kastély, a régi park, sok kedves emléket idézett fel benne is. Kár, hogy az utolsó tégláig széthordták a háború után.…A róka azonban, ha nem is olyan sebesen, de azért csak jött. Egyszer csak megállt, leült és oldalvást a lesnek figyelt. Jó 200 méternél közelebbre nem jött. Arthur csavart egy kicsit a nagyításon, de nem volt az igazi, így visszaállította olyan értékre, hogy jól lássa a rókát. A puskáját egy lőzsákra felfektette és elengedte a lövést.

A második becsapódást is jól hallotta Hubert. Igazán nem volt irigy, de megállapította, hogy a terve bevált, csak hát ő rossz helyre ült ki, mert itt egy fia róka, annyi sincs. Egyszer azonban zajra lett figyelmes. Nem volt nagyon hangos, de fagyos éjszakában úgy pattant el egy nádszál, hogy azt nem lehetett nem meghallani. A zaj okozója is mozdulatlanná vált. Meg se mozdult s mikor már Hubert is arra gondolt, hogy csak a hideg játszott vele, akkor egy árny jelent meg előtte!

Szemközt, ahogy a gátak elágazásában feküdt, úgy jó tíz méterre egy árny jelent meg és ahogy mind előrébb és előrébb bújt, egyre jobban kikerült a nádas árnyékából. Addig-addig jött, mígnem a két első lábával fel nem állt a gát tetejére. Csodaszép pofája rajzos volt. Okos tekintete, fülei a kilátó felé néztek és úgy járt az orra, hogy szinte el-elcsavarodott. Tudta, hogy ott ember lehet. Ismerte a halőröket, a halászokat hangjukról, szagukról is. A lövés, ami más, mint a karbidágyú, ami csak úgy pukkan, élelmet jelent. Nem kell mást tenni, mint várni és körbeszimatolni. A kormorán, a fekete halevő madár, az szokott olyankor előkerülni. Egyáltalán nem nehéz megtalálni, csak furcsa, hogy ilyenkor az nem repül! S ahogy felnézett az égre, hogy biztos nem lát-e halevő madarat a hideg éjszakában, amelyben mozdulatlan volt minden, a manó szaga mégiscsak elért hozzá. Ahogy szagot fogott, tudta merre kell nézni és egész testével arra fordult. Megfeszültek az izmai és már csak látni akarta, hogy mekkorát kell ugrani, hogy megtámadja Hubertet. De Hubert nem várt többet. Nem várta meg, hogy ugorjon, mert hason fekve életveszélyben volt. Ha ott fektében azt a csepp manót megragadja, akkor vége Hubert életének. És eldördült a fegyver!

A 20-as sörétes belebömbölt az éjszakába és ahogy fekve lőtt, a havon is csíkot húzott a légnyomás. Olyan közel volt a sakál, hogy a lövés ereje berepítette a nádba s a csattanás után hátra esett. Aztán éktelen nagy csend következett. A sakál nem látott semmit, csak azt látta, hogy mintha menykő csapott volna le, amiben a mögötte nyújtózkodó szuka teljes mértékben bizonyos is volt. Úgy megindult, hogy a Bodorba beugorva, hanyatt-homlok menekült. Hallotta ezt Hubert is, de hallotta a lövést Arthur is, aki úgy határozott, hogy elég lesz neki a két rókát bevonszolni, elébe megy Hubertnek, hogy vajon mit lőhetett. Arthur is volt legalább annyira kíváncsi, mint Hubert.

Míg Arthur a két rókával küszködött, addig Hubertnek sem volt könnyebb dolga s ha nem is egyszerre, de majdcsak egy időben értek be. Két fa közé felkötöttek egy rudat és úgy kötözték fel a rókákat és a sakált. Arthurnak már megint nem tetszett Hubert hajmeresztő vadászata, hiszen féltette a kölyköt, de meg kellett hagyni, egyezett meg magában, hogy igen jól forgatja a fegyvert. No és a sörétest is, ahogy mi régen, amikor még azzal lőttük az őzet…

• A sörétessel lőttétek az őzet?
• Azzal Hubert, de most pihenjük le, mert hamarosan hajnalodik, ezt meg majd később elmesélem neked…

Február 15-én folytatjuk…

Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter