Ma hajnalra befejeződött vadászati idény. Február elsejére fordult a naptár és tegnap éjfélkor, a régi hagyományok szerint, elhallgattak a puskák. Ugyan fácánra egy-egy helyen lehet még vadászni, de az már nem a régi iskola. Rókára, sakálra menni az más és Hubert nagyot sóhajtott. Kileselkedett a konyhába, ahol napok óta, a sparhelt mellett, a fiatal Ottokár heverészett. Nemrégen érkeztek a gazdájával és a kutyát tegnap kivitte még egy utolsó kacsázásra Hubert, amiatt alszik most ennyit. A ruca, amit megfogott, meg a sakál, azért ennek a kölyöknek már éppen-éppen, hogy már majdcsak sok is volt. De Hubert vigyázott rá és sokat fejlődött a lakli német vizsla. Őszre már igazi nagyfiú lesz…

Kép: Ottokár a gyepen Forrás: Dr. Szilágyi Bay Péter

Egészen pontosan Hubert Ottokárt elcsalta, de nem is kellett különösebben kérni a fiatal vizslát, aki alig múlt egyéves, de ezt az idényt már gazdája mellett végigvadászta és ügyesen is mozgott a vadászok és ami fontos, a többi kutya között. Becsületére vált ez az esztendő a kölyöknek, de az azt se tudta, hogy mit is jelenthet ez.  Karácsony előtt valami miatt majdnem elpusztult, de egy szegedi állatorvos csak megmentette. Azóta a telet bent tölti, úri módban él!

• Egy kutyának sincs ilyen jó dolga! – állt meg tegnap délután is az orra előtt.

A kölyökvizsla éppen aludt a sparhelt mellett, egy vastag pléden, a bekészített tűzifa és a különféle játékai mellett, amelyeket rendre maga mellé gyűjt és minden este úgy alszik el közöttük. Nagy fájdalmára a nyúllábat, a különféle csontokat persze elkobozzák tőle, mert azokat is behozza. Játéknak veszi az egész életet. Mikor Hubert megállt előtte és ahogy a szemét kinyitotta, már emelte is a fejét! Hatalmas nagy orrával szimatolta a manót! Felettébb mókás jelenetek ezek, mert a kölyök rendszeresen megnyalja a manót, az meg hiába ellenkezik. Hubert megpróbált már mindent, de nem sikerül róla leszoktatnia. A kutya egyáltalán nem hisz a szemének, csak a szagokban bízik, hiszen azok nem hazudnak….szerinte, mert hiába magyarázza neki az öreg Cicke, a magyar agár, hogy csak a mozgásra figyeljen…Ahány kutya, annyi vadászati technika. Nem lehet azok között igazságot tenni és Arthur bácsi csak legyintett: a két nagyokos! De meg kell hagyni, hogy azt, amit csinálnak, jól csinálják – mondta múltkoriban Arthur bácsi.

A manó zöld ruhában, a fején kalappal, vállán egy táskával és a kezében egy 20-as, dupla, Franchival áll a kutya előtt. Meg se tud szólalni, mert, ahogy a kutya megérezte rajta a vadászruhát, a bőraggaték szagát, a fegyvert, azonnal talpra ugrott és úgy elkezdett csóválni a farkával, amelyet régi szokás szerint a gazdája nem kurtított le, hogy még az eleje is hol jobbra, hol balra integetett. Nevette Hubert és csak annyit kérdezett, hogy:

• Megyünk?

A kutya szinte táncolni kezdett, de Hubert megnyugtatta. Még nem tudta ugyanis megtanítani, ha vele megy, nem kell hangoskodni, mert akkor a gazdája jobban figyel rá és annyi lesz a szökésnek. Mikor kiértek az udvarra, Tikk a diófán azonnal kirregni kezdett! Hogyisne, mert Hubertet nagyon szerette, de a barna kölyökvizsla még mindig szokatlan neki. Egyszerűen nem tudja megszokni, hogy más is mozog az udvaron. Hiába mondja Hubert, hogy a macska, meg a nyest, a görény nem jár ide, ha kutya van, de a kis harkály ellenkezik. Most azon törik a fejüket, hogy hogyan lehetne megszökni? Ottokár a szökésben zseniálisra fejlesztette a készségeit és az ajtónyitásban páratlan ügyességre tett szert, de a gazdája is hamar rájött és kölyök magánakcióit, a szabad sétákat, egyáltalán nem díjazza.

A kertkaput bezárta. Kulcsra. A kerítést hátul megmagasította, a nagykapu lakaton, csak a kiskapu maradt, ahol a kilincset most elfordítva szerelte fel, hogy ne tudja kinyitni a minden hájjal megkent Ottokár. Nem maradt más, a kilincset vissza kell fordítani. Ha észreveszi, hogy a kutya megszökött, majd arra gondol, hogy mégse fordította függőleges irányba!

Kieszelték.

Pár pillanat múlva már a Vass Sándor hídját is elhagyták és az volt a terv, hogy a Fehér hídtól egészen a Kopasz hídjáig végigbogarásszák a Holt-Sebes Körös partját, a sásos vizeket. Annak ellenére, hogy a Sebes-Körös régi medrét vallatják, ahol állóvíznek kellene lenni, abban a víz mégis rendesen folyik. Már csak azért is, mert a halastavak vize ezen keresztül szalad le a rendes, az élő Körösig, vagy Kerezsig, ahogy itt mondják. Ha arra, a hídtól, a Fehér hídtól elnézünk jobbra a nagy fűzfáig, akkor a kanyarban szalad bele a Szilas. Van ott egy zsilip is, hogy ne duzzasszon vissza a Temető-zugba, de még az se lenne olyan nagy baj, mert régen arra mindig figyeltek, hogy a faluban is legyen rendesen víz, mert a rucát és a gyereket arra engedték le. Jó volt, mert a gyerekek peccőztek, szem előtt voltak és tudtak onnan locsolni is az emberek. Na, szépen mentek a dolgok. Most meg, mindenki tartja a markát, hogy pénz nélkül nem lehet csinálni semmit, pediglen, csak kormányozni kéne a vizet. Igaz, ahhoz nem pénz kell, hanem inkább ész, de ahogy egy régi öreg halász mondta: az olyan egyszerű, mert olyan a víz, hogy fentről folyik lefelé…de mondhatok én már akármit.

A híd valamikor szebb időket is megélt. Szép kis korlátja csak emlék, mert egyik évben ezt, aztán a másik évben a másik oldalt törték le. Ott állt vagy 70 évig, megannyi gyerek nőtt fel alatta. Kiengedték játszani őket, ma meg csak tátong a mélység. Viszont onnan már kitárul, megmutatja magát Peszere-puszta.

Vissza falunak, a ház mögötti kis akácos, innen szinte csak bokrosnak tűnik. Holott a nagy akác a ház mögött lassan 90 éves és az egyik legöregebb a környékben. Tikk készített rajta egy biztonsági odút magának, amit időközben elfoglaltak a seregélyek, de azon költött a sárgarigó is. Most, hogy a szalakóták is tanyát vertek, beköltözött a benti eperfára. A házon túl, az udvarban két nyárfa magasodik, abból a fajtából való, amelyik ott állt az udvarban a kút mellett…

Kép: Ottokár a gyepen Forrás: Dr. Szilágyi Bay Péter

A Fehér-híd és a Vass Sándor hídja között kissé meghajlik a föld, valaha ott is kanyargott valami víz, mert ha esős az idő, vagy ha a föld árja úgy hozza, akár félméteres víz is megjelenik rajta, de olyan már jó tíz éve nem volt. A templom tornya még innen karnyújtásnyi közelségre sárgállik, aztán az öreg folyó vize csak szalad, szalad lefelé – tényleg lefelé, arra a Gyermán-zugi szőlőskertnek, aztán kanyarog tovább Fancsikának. Utána találkozik a Begécsi-halastavak levezető csatornájával. No, az is szokott annyi vizet hozni, hogy mire átér Zsadány alá, Bölcsi-pusztának, vagy Nagy Bölchybe, ahogy régen hívták, már komoly vadpontyokat is rejt, meg harcsákat is. A Bádogos tavaly nyáron 24 kilogrammos harcsát akasztott, helyesebben a hálójával fogta…

Errefelé nagy divat volt egy időben az emeli. Szörnyű nagy alkalmatoságokkal, amelyek voltak sokszor öt méterszer öt méteresek is, vallatták a vizeket. Itt a ház háta mögött is mindig volt letéve ilyen szerszám, mert aki a zsiliphez járt, a régi öregekkel jóban volt és az ízíkkórók között megfért a keret. Pénzt nem kértek érte, hogy oda tette le, halat meg minek adott volna, az volt a faluban annyi, hogy már-már a csirkének, rucának nagyobb értéke volt, de a tejnek, túrónak mindenképpen. Persze ebből sem csinált ügyet a falu, mert mindenkinek volt valamije és ha abból jutott, akkor adott a komájának, rokonnak, jó emberének. Már pedig jutott. Jó! Jó! Voltak hetek, amikor nem tojt a tyúk és az első tojásoknak igen örültek az emberek, örültek a borjúnak, mert az után volt bőven tej is. Hiszen volt olyan, hogy egy borjú sem volt, akkor meg se tej, se túró, se tejszín, semmise volt a háznál. Na, akkor értette meg az ember, hogy mit is jelent az, ha van jószága az embereknek, a falunak.

Hubert közben vacillált, hogy melyik oldalon menjen, de úgy volt vele, hogy előbb a Körözs bal partján megy, s majd az Apát-nyaránál átlép a betyár hídon amaz oldalra, mert ott könnyebben lehet járni. A puskáját szinte csak a vállára akasztotta. A nap furcsán sütött. Ereje még nem volt, de magasabban járt és hogy megjöttek a nyugati szelek, kiseperték ezt a füsttel teli, rossz, téli levegőt. Olyan tiszta a levegő, hogy most szinte hunyorogni kell. Szokatlan mindenkinek ez az erős napsütés. Ahogy ballagnak a folyó mellett, az is kerülgeti a mederben a kisebb-nagyobb foltokat, partosabb részeket. Nem lehet tudni, hogy egyes helyeken miért viszi el, máshol meg miért kerül ki egy-egy helyet a víz. Ezt a titkot talán sose árulja el a víz, ez az ő titka marad, mint az is, hogy mit rejt a fekete mélye.

Ahogy az őszi lehalászás után elfogytak a vizek, most lassabban folyik és ahogy apadt, a mederben itt is, ott is,  kisebb-nagyobb halmok emelkedtek ki. Egyiken-másikon gyékény nő, vagy valami nehézséget kell megkerülni a víznek és csendesen kanyarog. A partoldalban cserje. Más nem marad meg, mert gyakran olyan nagy víz van benne, hogy ahogy kiönt, alatta kipusztul minden és csak a füvek, lejjebb a gyékény marad meg. Erre itt nád nincs. Nem igen marad meg, helyette a gyékény vastag, sűrű tömege annál inkább. A Sárrét növénye volt és mennyi mindent lehetett belőle fonni. Voltak igen jó helyek, ahol jobbféle gyékényt lehetett vágni, mert az sem jó mindenütt, mert nem egyforma. Olyan, mint a nád, aközött is sokféle van. Erre a vékony, hosszúszálú nádat szerették. Az a valódi!

Így a kutyával, helyesebben Ottokárral, feltehetően nem fognak lőni egy rucát sem, mert a kutya fitet és ahogy egyik kanyar után a másikra ráfordulnak, ahogy meglátja őket a ruca, már röppen is fel! Nem baj, nem sajnálja Hubert, mert a tőkés récék már párban vannak. A gácsérok a nászruhájukban pompáznak és a tojókkal együtt röppenek fel. Amire éppen lehetett volna lőni, azok meg a vagy-vagy kategória, ami Hubert olvasatában „a vagy leesik vagy nem” és ezt nem igen szerette a vadászmanó. Az ilyen lövésekkel általában csak sebezzük a vadat…

Ahogy így bogarásznak a délutáni napsütésben, mert hogy Hubert csak arra figyel, hogy Ottokár ne menjen messzire. Ám eddig nem kellett rászólni, hogy messze menne, egyszer csak egy buggyanásra lesznek figyelmesek. Egy tőkés réce próbált elmenekülni, de nem tudott szárnyra kapni. Egy gácsér volt! Lőni nem lehetett, de Ottokár már ment is érte. Valahogy Huberttel másképpen vadászik, mint a gazdájával. Kicsit önállósodik, nevette Hubert, aki el is határozta, hogy a fiatal Ottokárral nem fogja elrontani a kapcsolatát, majd a gazdája féken tartja! De azért nagyon tetszett neki, hogy a kutyának, ennek a kölyökkutyának ilyen jó orra van, hiszen e nélkül nem menne!

A parton állt Hubert. A távolban egy dió kapaszkodott meg a parton, amit a vízügy nem is bántott, nem vágott ki, mert érték az ilyen fa. Különösen úgy, hogy még a diója is jó. Nem lehet az máshonnan, csak arról a fáról…tűnődött el Hubert, amikor a jobb szeme sarkában valami mozgásra lett figyelmes.

Ottokár lent fröcskölte a vizet, igyekezett megfogni a sebzett récét, amikor a napsütötte oldalból, amely szélárnyékos most, a sásban megmozdult valami. De nehezen vette észre, hogy mi lehet az, hiszen pontosan olyan színű volt az a valami, mint a körülötte lévő növényzet. Csak a mozgást látta meg, arra lett figyelmes.

Ottokár most a diófa felé hajtotta a rucát, ahol valami oknál fogva kisebb volt a víz és a kutya fogni is tudott a mederben. Rendesen utána tudott rugaszkodni a rucának, amit természetesen beért. Pihent, egészséges fiatal kutya volt, az a szegény réce, meg pár szem söréttel lelassulhatott. Miközben Hubert már csakis a sást figyelte. A sás egy idő után nem terjedt tovább és a tavalyi régi fű, már összeesett, semmi takarás nem volt ott. Fel a partnak pedig lassan teljesen elfogyott, hiszen arra egyre szárazabb volt a part, a növény meg a vizes részeket szereti.

A kutya a partra, szájában a rucával kiért, de nem ezen az oldalon, hanem a túloldalon igyekezett vissza Huberthez, amikor nem volt mit tennie a sakálnak, minthogy kiugrik.

Csak a kutyát figyelte és nem vette észre, hogy Hubert a partoldalon már mozdulatlanul figyeli. Először hasmánt ment fel a part tetejére és onnan, a szántás szélében, a barázda fenéken próbált elslisszanni. Mint a legóvatosabb macska, úgy kúszott fel s mikor Hubert kétséget kizáróan meggyőződött róla, hogy sakál, csak akkor mozdult meg! Abban a pillanatban, ahogy megmozdult a keze és a teljes testével ráfordult a sakálra az már rögtön ugrott. Így Hubertnek rendesen elé kellett fogni, mert félő volt, hogy mögé lő. Olyan sebességre váltott a sakál, hogy ahogy meglőtte, a lendülettől, az ugrás erejétől még beesett a barázdafenékre. A szántás, becsületes őszi mélyszántás volt és erről az oldalról nem is lehetett látni, hogy a sakál elfeküdt vagy egyáltalán mi történt vele?

Ottokár a lövésre megállt, felnézett, de nem törődött vele, mert a szájában ott volt a kacsa és egy pillanatra nem akarta letenni. Olyan eleven volt a madár, meg olyan nehezen tudta megfogni, hogy esze ágába sem volt, hogy míg odaért Huberthez, előtte bárhol is letegye.

Átúszta a vizet s mikor Huberthez ért, a vadászmanóra nemcsak a kutya pislogott, hanem a halálra rémült tőkés réce is! Még ez kellett! Sóhajtozott Hubert és elvette a kacsát Ottokártól!

Helyesebben megkérte, hogy tegye le, mert a manóhoz képest a kacsa igen nagy volt. Egyáltalán nem akarta már Hubert bántani a rucát, ami ilyen közelről rendkívül szép madár volt. Sárga a csőre, zöld a nyaka, a szárnyában kékes, lilás folttal. A szürkés-barnás pehelytolla ugyan csapzott volt most, de a fekete farktollai, a gácsértollai, most is pörgén álltak! A vadászmanó aztán ráparancsolt, hogy maradjon most már nyugodtan, mert ha elugrik, akkor Ottokár nem biztos, hogy élve hozza oda még egyszer. A kutya persze jó vérvonalú vizsla volt, ahogy a régiek is azok voltak, ahonnan ez a kölyök is származott. Ezekből az almokból kikerült kölykök nem ölhették meg az apróvadat. Ez főszabály ma is.

Ottokár, a kölyök, alig akart leülni. Végül csak nehezen megértette, hogy nincs tovább, jó lesz, ha most már lefekszik és figyel! A gácsér nem idei madár volt, hétpróbás, vén, öreg ruca, amit kuktában is egy napig főztek volna. Ebből most nem eszünk, helyesebben belőled és Hubert meg akarta vizsgálni a madár szárnyát, amire az megharapta. Helyesebben megcsípte, amit nem vett jó néven Hubert, ráadásul Ottokár is ugrott.

Hubert lassan kezdett kijönni a béketűrésből. Először Ottokárt parancsolta a helyére, aztán meg újra a gácsérhoz fordult, aki nagy nehezen, de megértette, hogy segíteni fognak rajta. Csak hát a rémülete is olyan nagy volt, hogy nehezen tudott uralkodni magán. Hamar kiderült, hogy a gácsér bal szárnyában egy sörétszem nyomja az ízületet, de nem lesz könnyű kipattintani.

Egyetlen egy szem sörét, de az sem a kicsi fajtából, hanem egy 4,5 mm-es golyó volt! Még ez a szerencséd – mondta Hubert, meg az, hogy magasan lehettél, mert ha ebből több is eltalál, nem éled túl. A kacsa csak pislogott s mikor Hubert elővette a vadászbicskáját. Ekkor már megint harapni akart, de Hubertnek elég volt ránézni, miközben Ottokárnak már parancsolni kellett. El se tudta képzelni, hogy mit csináljon, de úgy volt vele, hogy mivel látja a golyót, megpróbálja kifordítani. A kacsa elég nagy volt, így nem tudta azt megtenni, mint a szarkával, kint a Teleki Szőlőskertben, hogy rálép. A ruca szárnya majd a homlokáig ért és széthúzta, annyira, hogy a karevező tollai is kiterültek. Az egyik kezében levő bicska hegyével aztán alászúrt a golyónak!

Na, erre a kacsa hátulról megharapta Hubertet, lekapta róla a kalapot, amit Ottokár sem hagyott annyiban. A vizsla fölémagasodott a gácsérnak, ami ettől most igen megszeppent s különösen úgy, hogy a nagy fájdalom egy pillanatra meg is szűnt…

Elhatározta, hogy felreppen, de csak bukdácsolás lett belőle és pár méter után, Hubert parancsa ellenére, Ottokár újra megfogta, de csak rálépett a kutya, így egyáltalán nem sérült a madár. A fájdalom persze rögtön visszatért a madár szárnyába, ami kínjában egyet-kettőt hápogott, de már látszott a szemén is, hogy nagyon lázas, beteg…

Hubert felvette a kalapját és addig hagyta, hogy Ottokár a kacsán álljon, de azt már nem engedte neki, hogy fel is vegye. Megállt előtte és azt mondta, hogy most bejössz velünk a házhoz…

Kép: Ottokár a gyepen Forrás: Dr. Szilágyi Bay Péter

Azt nem lehet tudni pontosan mit gondolt a kacsa, de Ottokár egyáltalán nem tudta, hogy most előre menjen és keressen vagy kísérje az orrával a madarat, mert ha közelébe ment, akkor Hubert rettentő mérgesen, a korábban: „megmondtam, elmondtam százszor” szavakkal adta tudatára, hogy fejezze be. A munkának és a vadászatnak ezennel vége. Tartogassa az energiáit későbbre, mert a sakálért még vissza kell jönni!

A vadászmanó, a mellette totyogó tőkés réce és a kajla német vizsla különös látványt nyújtott. Jolanda, a fekete-fehér macska a szomszédból, csak a száját nyalta és már a vadkacsa pecsenyére gondolt, meg arra, ha Ottokár nem lesz résen, akkor, ha nagy is a madár, úgy is el fogja vinni. De úgy elviszi!! De látta még őket valaki! A Bocskai utca végén, szokásától eltérően Socó állt. Valamikor az első volt az elsők között, egy istenadta tehetség volt, úgy tudott hegedülni. Egy utcával feljebb született, idejárt iskolába s olyan híres művész volt, hogy még Párizsban is játszott. A csodálatos sárréti nép, amely az igazi kincse ennek a vidéknek ma is itt él. Ha elmenne is, azt kellene kijárni, hogy hazajöjjön s ha marad, segíteni, hogy itt boldoguljon, ne menjen más vidékekre…. Sajnos szegény párának másképpen fordult az élete s egyszer nem ment többet el a faluból. Örökre itt maradt.

Jó másfélóra is eltelt, mikor Hubert és Ottokár újra feltűnt. Már nem sétálgattak. Most Hubert úgy szedte a lábait, ha Ottokár meg-megállt szimatolni, loholnia kellett, hogy beérje. Nagy baj lebegett Hubert feje felett, mert ugyan megjegyezte, hogy hol feküdt el a sakál, de a kanyar miatt erről nem lehetett rálátni, ha pedig a szántás felől mennek, a barázda olyan mély, hogy nem fogja időben meglátni.

• Mitévő is legyek? – vakarta meg a fejét és közben nézte az egyébként okos, de még szertelen, lakli német vizslakölyköt, Ottokárt.

Mindegy.

• Itt jössz a lábam mellett – mondta, amire a kutya csak a képébe nevetett, mert Hubert, ha egy ujjnyival lehetett nála magasabb. – Úgy értettem akkor, hogy itt a bal oldalamon!

A kis folyó egyik kanyarja után már a következőt mutatta és Hubert számolta, leste a fákat, mikor feltűnt a dió, amelytől feléjük lehetett a sakál, de már ezen az oldalon.

A kutyát először maga mellé parancsolta, de akkor az a partoldalban ment és lejjebb került a partéltől! Ha sebzett a sakál és ugrik, akkor megöli ezt a kölyköt – gondolta Hubert és inkább úgy döntött, hogy leugrik és ő a barázdafenékben megy, míg a kutya a partélen biztonságosabb helyen jön. Nem volt szerencsés így se, mert innen nem látott úgy ki Hubert, de abban bízott, hogy Ottokár rögtön jelez, ha meglátja vagy éppen megérzi a sakált. Elértek a kanyarig, amelytől úgy számolta, hogy tíz méterre lehet a sakál!

Ottokár felette magasodott és a széles barázdafenékben a fegyvercsövével előrenézve haladt. Ilyen veszélyben Arthurral voltak Afrikában, amikor is egyik barátjukat látogatták meg és bent a bushban keresték a leopárdot. Még ez a kölyök! Már azon volt Hubert, hogy visszafordulnak, amikor Ottokár szagot fogott és pár lépést előre ugorva, megindult! De megindult ekkor a sakál is.Egyenest neki a kölyöknek! Tudtam – futott át Hubert agyán a rossz érzés és ráparancsolt Ottokárra!

• Vissza!

A jól dresszírozott kölyök visszaugrott, amitől a sakál elbízta magát és egyenest a kutya felé szökött. Ottokár persze szembefordult vele, csak hát a kezdeti lendületét elvesztve, tudta az is, hogy hátrányba került a támadó sakállal szemben. Hubert ekkor már nem gondolkozott és egyik lövése után, jött a másik! Késlekedés nélkül ráduplázott a sakálra, amelybe a második lövés szinte felesleges is volt, mert a lendület majdcsak Ottokárig vitte. Csaknem karikában ért földet…

Hubert megtörte a fegyverét, két lőszert nyomban megint betöltött és csak annyit mondott Ottokárnak…

• Fogjad…

Messze voltak a falutól és a szél is fújt. A lövések zaja nem hallatszódott messzire. Ottokár az ősellenségnek nekiugrott, de Hubert hamar megint ráparancsolt és lefektette. A kutya még sose látott sakált, egyszer már érezte, lent a nádban, Kiskundorozsmán, ahol a gazdájával vadásztak. Akkor csak a szagával találkozott. Szép, erős kansakál volt, vizsgálta meg Hubert. Még téli szőrt viselt, de a gereznája teljesen értéktelenné vált, mert a jobb oldala és erről a torka, a szügye felől is tönkrement a bőr, csak a trófea, a koponyája maradt éppen. Azt mentette meg most éppen Hubert. Felpakolva indultak vissza és a kölyökvizsla hol előtte, hol visszaszaladva meg-megszagolta a hátizsákot, hogy mit is visznek éppen. Nagyon tetszett neki a szaga, csak Hubert nem volt boldog, hogy a faluhoz ennyire közel bemerészkedtek már sakálok, mi több, ott napozott a sásban, a meleg, csendes partoldalban. Lesz mit mesélni Arthur bácsinak is, de félt is tőle: attól tartott, hogy nagybátyja megdorgálja. A nap lassan lebukott nyugaton és Hubert ekkor még nem tudta, hogy Lajcsi érte ment a tavakon lőtt sakáljáért és most egy főzéssel két koponyát is rendbe tud tenni. Sok feladat várt rájuk, most a rucát is el kell látni, meggyógyítani. Hamarosan az őzbakokat is figyelni kell. Vajon milyen lesz a felrakás?

Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal fordultak rá a Fehér-híd után a Peszere-pusztán álló ház felé vezető dűlőútra. Néhány vadliba azon az estén már máshol éjszakázott és a gatyásölyvek számra is megfogyatkozott, de ezt még alig lehetett észrevenni. Még tartotta magát a tél, de az éjszakák egyre inkább rövidültek és napról, napra magasabban járt a nap is….megfordult az idő.

Február 8-án folytatjuk…

Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter

Kép: Ottokár a gyepen Forrás: Dr. Szilágyi Bay Péter