Napokig tartott, mire Arthur és Hubert kipihente a mátrai hajtás fáradalmait. Már önmagában az is csodaszámba ment, hogy egyáltalán abban a nagy hóviharban feljutottak Rudolf-tanyáig, nemhogy Hubert végigbírta az egész napi hajtást. Sok jó élménnyel, tapasztalattal és rengeteg vadászati meghívással tértek haza. Jó, ha a felére el tudnak menni. Hubert a tanácskozáson új barátokat is szerzett és úgy van az, hogy apja és Arthur bácsikájának a barátait ő is megkapta. Lassan véget ér a január, hamarosan véget ér ez a vadászati év is. Még vannak teendők odakint, még lehet vadászni, de hamarosan a vadászat mellett a megfigyelésé lesz a főszerep. Elhatározta, hogy felkeresi az öreg nyárfát, ahol tavaly is réti sasok költöttek.

Forrás: Dr. Szilágyi Bay Péter

A délelőtt csendesen telt. Senki nem akart kimozdulni. Malvinka tett vett a konyhában, mert neki mindig voltak külön feladatai, mindig volt valami gyógyszer, amit el kellett készíteni és amiket rendszeresen visz  a faluba a beteg gyerekeknek. Az egyik fára mászott, a másik kabát nélkül ment ki, a harmadik alatt leszakadt a jég, meg ki tudja még mi minden történt a geszti gyerekekkel és azoknak mindig volt valami különleges teája, krémje, kenőcse. Persze először meg kellett néznie, hogy mi a baja kis betegnek, aztán másodjára már vitte is, amit úgy gondolt, hogy használni fog.

Malvinkának egyes gyógynövényekből temérdek mennyiségű volt. Ilyen kedves növénye a szíkfű, ahogy errefelé mondták az orvosi kamillára. Biharország ezen részén, itt Nagyszalonta alatt, vagy Orosi-pusztának, Macskásban, Fancsika-pusztán termett a legszebb kamilla. Olyan helyt nő, ahol kicsit szikes, ahol forrásos a föld és a mélyből a talajvízzel só is feljön. Meg lehet azt könnyen ismerni, mert, ha ilyen helyt szántanak, a föld fehér, de az okos gazda az ilyen földet nem töri fel, csak legelőnek használja. Előfordul azonban olyan, hogy egy jó szántó közepén van szikfolt. Senki nem tudja, hogy miért? Ha száraz az év, akkor megművelik, de a nedvesebb, kerülni kell, mert abba beleragad minden gép. Na, olyankor aztán úgy marad és nyár elejére ott szokott virítani a kamilla, azaz a szíkfű, ahogy errefelé mondják. A puszta különleges ajándéka ez, a száraz, már-már kopár földön. Pelyhecske, úgy szokta szedni, hogy van neki egy olyan sűrű, ujjas szíkfűszedője, amit, ha néhányszor meglenget, akár jó félzsáknyit is lehet egyszerre szedni vele. Az ujjak között a növényke szára nem akad meg, de a virágzat szép, ki fehérszirmos, ki sárga bibés virágai azonban igen s ahogy jól meglengetik, azoknak sorban az összes virágzata mind ott marad. Ezt aztán csendes, szellős helyen, napfénytől óva, meg kell szárítani. Előfordul, hogy Malvinka desztillál is kamilla olajat, de az nagyon erős és nagyon kevés betegség van, amire olyan töményen szabad használni. Ha létezik a természetben valami gyönyörű kék szín, akkor az a kamilla olajé. Mivel nagyon alacsony hőfokon már elillan, elpárolog, ezért kell árnyékos helyen szárítani, hogy a teában az a különleges olaj mind benne maradjon. Na, emiatt sem mindegy, honnan gyűjtjük a gyógynövényt, meg persze amiatt sem, hogy ott vegyszerezni sem lehet. Malvinka teái között, így igen kedvelt helyen szerepel. A hársteát már nem adja ilyen mennyiségben, mert azt messzebbről kell gyűjteni, de a kamillát sosem sajnálja és ha nem is bőven méri, de minden gyereknek jut.

Arthur és Hubert a könyvtárszobában leveleket ír, miszerint épségben hazaérkeztek, meg válaszolnak a vadászati meghívásokra, címeket cserélnek és persze más fontos dolgokról is egyeztetnek. Szakmai kérdésekben, amiket ugyan meg lehetett volna beszélni a Mátrában is, de arra már nem volt idő, mert vadászni is mentek, másrészt bizonyos dolgoknak alaposabban utána kellett nézni: hogy pontos és hiteles, mindenre kiterjedően, tiszta, világos véleményt tudjanak adni. Arthur nem szeretett a levegőbe beszélni. Igen, amolyan előkészítő, háttérmunka volt ez, amihez a széles ismeretek ahhoz voltak csak elegendőek, hogy tudják mit, hol kell keresni, mert mindent még egy manó se tudhat. Néha vagy Arthur, vagy Hubert állt fel és ballagott a könyvekhez, vett le egy lexikont és pontosított. Így telt a délelőttjük, amit Malvinka se bánt, mert csendben dolgoztak és így ő is tudott haladni a munkájával. Igaz otthon voltak, de mindenki korán kelt és dolgozott…

Hubert nagyon igyekezett, mert elhatározta, hogy ebéd után most már hazamegy. Malvinka összepakolta neki az ajándékait és a hátizsákba került egy tábla füstölt szalonna, sonka, disznósajt és már rakott neki egy szál idei kolbászt is, ami a nagy, száraz hidegben már igen jól kezdett megszikkadni, de még nem volt az igazi! Aztán pár befőtt, egy kis csomag tört dió, ami Malvinka részéről nagy luxusnak számított, mert az ilyen portéka a süteménybe való volt, de mivel Hubert nagyon szerette, ezért csomagolt azt is. Volt elől kamilla és mivel édesköménnyel is dolgozott, ezért a manóteából is kapott egy dobozzal.

Arthur sokáig nézte Hubertet az ajtóból, Malvinka pedig a konyhaablakból figyelte, ahogy eltűnik a kastély sarkán. Várta, hogy bejön Arthur, de egyszer csak füstöt pillantott meg és tudta, hogy egy pipára is rápöffentett – nem is volt kétség számára, mert még a kucsmáját is fejébe húzta és a hegyes fülei csak úgy meredtek az ég felé. Vastag irhakabátját, meg csak a vállára lökte. Úgy támaszkodott a nagy tiszafa törzsének és miután takarosan megtömködte a pipáját, egy hosszú szál gyufával meggyújtotta. Megvárta, hogy leégjen a mérge és utána gyújtotta meg a dohányt. Mikor belepöffentett és felnézett, Hubert akkor ért a kastély sarkára és visszanézett. Két ujját a szájába véve olyan éleset füttyentett, hogy a kastély tetején ücsörgő kis csóka, Csucsi, a levegőbe dobta magát és visszafordult a falu felé. Arthur még intett egyet és azután Hubertet elvesztette a szeme elől. Sajnálta, hogy elmegy, pedig milyen jól elvoltunk. Igaz-e? És felnézett az öreg uhura, ami szokásától eltérően a nagy tiszafa sötét lombjai között töltötte a nappali órákat. Csak hunyorgott Arthurra és egyet markolt az ágon, amin ült. Igen közel a fatörzshöz. A mozgásra cinkék azonnal hangoskodni kezdtek, de Arthur rájuk parancsolt, hogy ugyan, csendesedjenek már el. Na, még az a felháborodás, amit azok műveltek, de egy bögrényi friss napraforgó, ami az etetőbe került, némiképp segített a helyzeten. Az egyik öreg fekete hasú annyira mondta, hogy a napraforgót is kiejtette a csőréből… Arthur épp kivette a pipát a szájából, hogy mondjon valami modortalant, de a kis cinke érte röppent és a kérges hó tetejéről felvette.

• Hamarosan jön az éjszaka, aztán mindjárt elcsendesedik az udvar is. Aludj nyugodtan, ha valami varnyú észrevesz, itt a kis Franchi az ajtó mögött, majd odapattintunk neki!

Nappal volt még és ilyenkor nem lehet jót beszélgetni az öreg uhuval, a nagy bagollyal, de Arthur tudta, hogy Hubertnek nem lesz egyszerű hazajutnia és lehet, hogy segítségre lesz szüksége. Az állatok mindent tudtak a kastély körül, de azt senki sem tudja, hogy miként keveredett oda a nagy uhu a tiszafára. Malvinka se értette, hogy miért került elő a puska, de tudta, hogy valami oka lehet.

Csak egy valaki tudta még, hogy valami ott ülhet a tiszafa sűrű, fekete lombjai alatt, az pedig Csucsi volt, a kis csóka. Sejtette, mert amikor fent ült az egyik kéményen valami megmozdult a fán. Már találkozott egyszer a bagollyal, akkor is itt. Nagyon félt tőle. Különösen azért, mert a bagoly tudta, hogy ki és még azt is, hogy merre lakik, pedig ő sose látta. El se tudta képzelni a kis csóka, hogy lehet éjjel olyan jól látni, hogy vadászni is tud. Távoli rokonoktól hallotta, hogy kint a Fekete hántásban volt, hogy az éjszaka a varjakat szedte le az ágakról és emiatt a szabad nép rettentően haragszik rá. Támadja is, ha nappal meglelik a búvóhelyét. Ám ő, hogy az emberhez közel él, hogy bizalmas az öreg kocsmárossal, messze elkerülik a dolmányos varjak és más családtagok is, csak a szajkó olyan bátor és sokszor szemtelen, hogy meg-meglátogatja. Emiatt nagyon is szereti Csucsi a Mátyást és neveti, pedig az életével játszik mikor berepül a vadászházakhoz…

Hubert természetesen már sötétben ért haza. Nem volt könnyű átjutnia a geszti kastélyból Peszere-pusztára, de végül sikerült. Rettentő, ordító hideg volt az egész házban. A hátsó ajtó ki sem nyílott, annyi hó volt előtte, így az udvar felől kellett először bemennie. Igen örült, mert úgy indult el, hogy bekészítette a fát. Alá papírt, majd arra vékony gallyacskákat rakott és folyamatosan vastagabb és vastagabb ágak kerültek rá. A nagy kandallónak, mindig van egy kis huzatja és így, ha eddig nem lett volna száraz a fa, akkor is teljesen megszárad. Egyetlen egy gyufaszál és lobogott a tűz. Úgy döntött, hogy a sparheltbe is begyújt és a szépen bekészített fából csak rakta a tüzet, ahogy égett. Míg melegedett a ház, fogta a lapátot, megkerülte az épületet és körbement a hátsó ajtóhoz, ellapátolta a havat. Ahogy az udvarra kilépett a kérges hó recsegett és Tikk, a harkály kidugta a csőrét a diófa nagy odújából. Nagyon álmos volt, de megpillantotta a barátját, Hubertet, akit már hetek óta nem látott. Nem szólt semmit és visszavonult a meleg odúba. Ilyenkor nem illik kiabálni, meg egyébként is. Az egész környéken csak neki van doktorija és mit gondolnának róla az emberek, meg az állatok is. Majd eljön annak az ideje, amikor tudnak rendesen beszélgetni.

Forrás: Dr. Szilágyi Bay Péter

A kémény füstölt és a nagy huzat miatt szikrákat is lökött az éjszakába. Lapátolta a havat az ajtó elől, végül körbe a járdán, egészen az udvari ajtóig. Le se tagadhatta volna, hogy ebben a házban nem lakik senki. Mindenki tudta, hogy valami történik Peszere-pusztán és ahogy mi, a hóban olvasni tudunk az állatok mozgásáról, úgy a falu is tudta, hogy egy-egy háznál mi történik. A nyomok, a füst mind-mind azt erősítették meg az ottaniakban, hogy valaki, vagy valami lakik a házban. Néha világ gyúlt. Imbolygó fény járt az egyik szobából a másikba, de nem tört be senki. A kutyák nem ugattak. Különös. A tiszta járdán aztán csakhamar Jolanda is feltűnt, de azt már Hubert nem tudta, mert a nagy kőkerítésen addig meg sem mozdult, míg Hubert végleg be nem tette az ajtót maga mögött. Kicsit várt és utána körbenézte a házat a szomszéd nagy fekete-fehér macskája!

Csak akkor fújt egy nagyot, mikor az uhu szárnyainak a szelét megérezte. Ilyenkor, kint a határban, a macskának már annyi lenne. Tudta ezt ő is és ettől rémült meg igazán. Hamar kereket is oldott és magában azt hitte, hogy szerencséje volt. Persze a nagy baglyot egyáltalán nem érdekelte, hogy a szemtelen macska mit gondol, mert megvetette. Megvetette, mert bekéredzkedik az ember mellé s vadászni nem azért indul, mert éhes, mert fiai vannak, hanem azért, mert hajtja a vére. S foghatna egeret is, de mennyiszer csak a nyúlfit, a fácáncsirkét szedi össze. Mindenki az ellensége és a róka, ha úgy hozza a sor, ráfordul. Nem úgy van, hogy egy-egy birkadögnél mindenki sorba ül és várják, hogy leessen egy-egy konc. Nem, a macskát nem tűri odakint senki és hogy egyre több a sakál, egyre veszélyesebb is kijárnia…

Hubert elrendezte a dolgait, az ajándékokat s amit kivitt a kamrába, azt mind felakasztgatta és annyi fát rakott a tűzre, amennyit csak tudott. Szinte dorombolt a nagy kandalló és a sparhelt is. Igazi téli idő volt. Szél nem fújt, de hideg volt és a csillagok odafent remegtek az éjszakában. A nagy bagoly eközben fent ült a fán, az udvar közepén a vén dión és látta, hogy Hubert épségben megérkezett, elrendezte a dolgait és tüzel odabent. Sokáig nem maradt, nagyon hideg volt és elrúgta magát a fáról. Mint egy darab kő, amit elhajítanak, olyan csöndben repült az éjszakában és az utca lámpafényében, ahogy elsuhant, látszódott, hogy Geszt felé vette az irányt… A kis harkály hangokat nem hallott, de ahogy a nagy madár elrúgta magát, azt megérezte és mikor kidugta a csőrét, megint érezte azt a hideg fuvallatot, amit a bagoly nesztelen röpte keltett. Beleborzongott. Rosszul is látott a sötétben és nem szerette az efféle történéseket. Nehezen tudott elaludni. Hallgatta az éjszakát, de feljebb egy dióval játszott egy pele, valahol az öreg fa odvas törzsében. Az is aludhatna már, de nem tudott mit tenni ezekkel az éjszakai, bojtos farkú egerekkel. Egyszer látta őket, egy holdfényes éjszakán, amikor ugráltak az ágak között. Sose látott még olyan egeret, aminek ilyen hosszú farka van és úgy ugrál, mint egy kenguru. Na hát!! Csodálkozott rájuk – így emlékezett vissza arra az éjszakára. Igazából semmi baj nincs velük – gondolta, jó szomszédok, de ezek az éjszakai motoszkálásaik. Meg még az! Amikor a gyerekeik elkezdenek szerteszéjjel mászni. Na, akkor milyen felfordulás van az öreg fán! Éjszaka a pelék, nappal meg a seregélyék csinálják a fesztivált. Lehet, hogy el kellene költözni, gondolta a kis balkáni fakopáncs, de annyira szerette az öreg diófát, ami vagy 70 éves, hogy nehezen vált volna meg tőle.

Hubert már virradat előtt úton volt. Ki a halastavakhoz igyekezett, mert nagyon kíváncsi volt, hogy a réti sasok visszatérnek-e a szokott fészkükhöz, vagy átköltöznek az újonnan épített fészekre. Sajnálta volna, mert az ő magasleséhez a legközelebb volt ez a fészek és spektívvel nagyon jól figyelte őket. Távolságtartók voltak. A fészküket minden madár közül a legmagasabb fára építették és ilyenkor már előfordul, hogy tojást is raknak. Őket mostanság a halastó tartja el, de annyit kibír a gazdaság – mondják, csak akkor van baj, amikor halágyon van a piacos hal és megérkeznek a kóborló és vonuló sasok is. Jaj, akkor kezdődik ám a lakmározás. Persze olyankor már van vízi vad is, a határban levágták a kukoricákat és ami beteg állat előkerül, a sasok éles szeme azt meglátja. Mindent megfognak. A rókát, a kutyát, de ha úgy van, a nyájból hátra maradt, gyenge, vagy az elpusztult birkát is pillanatok alatt megkezdik. Különösen ilyen nagy hidegben. Egyáltalán nem válogatósak, szemben a bagollyal és a sólyommal. Most a tavak befagytak. A telelőkön lékeket vágtak a halászok, levegőztetik a vizet, szóval a sasok éles szeme még inkább megakad mindenen, amit el lehet fogyasztani.

A réti sas Magyarországon fokozottan védett, eszmei értéke, avagy ahogy mostanság szokták mondani, természetvédelmi értéke, egy millió forint. Nagyon érdekes, hogy a sasoknál a tojók nagyobbak a hímeknél és súlyuk megközelítheti a hét kilogrammot is, míg a legnagyobb hímek mindössze az öt kilogrammot nyomnak. Szárnyuk, repülés közben, pedig gyakran két méter feletti!

Rendkívül érzékeny madarak, de ennek ellenére a falubelieket, a halászokat és a gazdaság embereit már messziről megismerik, ahogy a juhászokat is kint a legelőn. Ma már nem mérgezik őket és más madarakat sem, mert tilos és ez azt eredményezte, hogy egyre több réti sas fészkel Magyarországon. Sok sas a telelés is idején is szívesen tölti nálunk a téli hónapokat, mert északon, Norvégiában nagyon nagy hideg vannak télen…

Ahogy Hubert felkapaszkodik a lesre, még sötét van és mikor dereng, a spektívjét felállítva a sasok nagy fészkét lesi. A spektív egy nagy nagyítású, egyszemes távcső, de olyan nagy a nagyítása és olyan messzire lehet vele nézni, hogy azt megtartani nehéz! Egy állványon, egy háromlábú alkalmatosságon lehet csak használni.

Virrad..

Az Emlék, a régi tavak egyike, úgy 45 hektár lehet, amely azt jelenti, hogy az egybefüggő vízfelület ekkora, meg körülötte a nád, ami jobban vagy kevésbé terjedt el a tóban. Teljesen természetes tó, vadászni nem lehet rajta és a tó körül sem. Dúvadat csak-csak, de vízi vadat semmiféleképpen nem lehet!  Nagyjából errefelé már libára se lehet vadászni, így igazi mentsvára a vízi vadnak. Etetőoszlopok állnak magányosan a tó közepén, aztán egy oszlopokra épített sziget, amit még akkor építettek, amikor lehetett szabadon rucát, azaz kacsát hízlalni. Azok voltak a szép idők, mind a tó, mind a vízivad életében, mert etetni kellett, de a tóban a ruca megtalálta a számítását és a tóra is igen jó hatással volt. Ma megfordult a világ. A kacsát, libát zárva kell tartani, nem mehet a vízre, mert terjed a betegség. Mióta világ a világ, szabadon éltek, ma be kell zárni. Senki sem érti. Elfogyott a faluból is a ruca és míg a Holt-Körösön megannyi jószágot neveltek, mára mind eltűnt. Hírmondója nincs a falu gazdagságának. Jószág nincs, sokan elköltöztek, a csarnok bezárt. Megint szegényebbek lettünk.

A természet pedig lassan visszavesz mindent, ami az övé. Már nem árkolják meg a földeket, nem vezetgetik a vizeket és nincs egy nyom, egy csizmanyom, ami a sáros dűlőn a határba vezetne, mert, hogy biciklivel se lehet ilyenkor kimenni, akinek meg lova van, nem engedi bele a habarékba, ámbátor szépen rendbe lehet tenni utána a lovat is.

A nyomok mindig beszélnek annak, aki észreveszi. Még azt is elárulják, hogy sietett-e, vagy éppen mennyi idős? Kiféle? Kopott a csizmája? Félrejár? Lúdtalpas? Sztatisz lábú? Ebből aztán elárulják a gazdáját, annak persze, aki meglátja – akarva akaratlan. Ahogy a távolban Lajcsi is szépen jön felfelé Hubert nyomán. Igaz, a dolga is errefelé esik és ott meg-megáll, ahol Hubert kilépett a nyomból. Ebből tudja Lajcsi, hogy nem fordult vissza és még mindig jó irányban halad. A nyúl képes arra, amikor a róka a nyomában van, tesz egy nagy kört és mikor körbeér, újra a saját nyomán jár. Kiugrik belőle! A róka csak akkor veszi észre, ha a saját nyomán jár, de ennyi előny elég a nyúlnak.

A les az út mellett van s bár messziről nézte Lajcsi, van-e rajta valaki, csak akkor látja meg, hogy Hubert ott lehet fent, amikor a nyomból, a keréknyomból a kis csizmácskák el nem váltak és a létra előtt meg nem szakadtak. Érthető, hiszen Hubert felmászott rá!

• Jó reggelt! Korán keltél!
• Jó reggelt! – köszön vissza Hubert, aki tudta, hogy Lajcsinak minden reggel körbe vezet az útja és megnézi, mi történt az éjjel a tavakon. Hátha nem vettek észre valamit. Sose lehet tudni, körbemegyek én mindig, amikor unatkozok akkor is! – szokta mondani.
• A sasokat lesed, mi?
• Azokat!
• Hordják már a gallyat, úgy lehet tojás is van már, de a holló biztos lerakta, mert a tojó fel sem kell a fészekről!
• Na, azt is tudod merre költ?
• Tudok én mindent, csak kérdezzed Hubert! De tudod mit?
• Mit Lajcsi koma?
• Gyere onnan le, mert beviszlek a nádba.
• Miért?
• Tudom, hova járnak most a sasok!

Sok nem kellett Hubertnek, mert igazán meg akarta lesni a madarakat és már szedte is össze a cókmókját! Mikor elindult lefelé, akkor a vállára akasztva meglátta a Lajcsi a kis .22-es magnumot, a 20-as sörétessel szerelt kis vegyescsövűt!

• Na, látom, anélkül nem mész sehova!

Meg is csodálták közösen a kis spanyol Carrarat. Kétkezes, fa agyazású. Felül a golyós, alul a sörétes és mivel kétkezes kis fegyver, a scottkulcsot, amit elfordítva megtörhetjük a csövet, mind a két irányban el lehet fordítani. Külső kakasos, amelyen az ütőszeget átváltva eldönthetjük, hogy melyik csövet süssük el!

• Nem egy ideges embernek való ez Hubert – mondja Lajcsi.
• De nem ám, egyet lehet vele lőni, de az megfontolt lövés lesz. Igazi vadőr puska!

Még forgatták egy kicsit, de Lajcsi komolyan gondolta a megfigyelést és amennyire csak lehetett, csendben mentek tovább, mindig a nyomra lépve, a keréknyomokban maradva. Mint kiderült, Lajcsi észrevette, mert, hogy egy vaddisznó pusztult el s olyan helyt, hogy a madár is be tud szállni.

• Én nem tudom mit akart az a tó közepén? Biztos ment volna a vízhez, mert esetleg az árokban még lehet.
• Hogy került oda?
• Én úgy láttam a nyomokból, hogy megsebezték, azért ment az árkon-bokron túl.
• Aztán nem mentek érte?
• Mentek azok, míg tudtak, de a tó még nem fagyott fel és a mederben olyan iszap van, hogy oda nem lehet bemenni, most meg sehogy se.

Nem sokat mentek, vagy jó 500 métert, amikor Lajcsi azt mondta, Hubertnek, hogy kövesse, de nem lépjen egy centit se arrébb, mert ott nincs befagyva a nád miatt a víz és ha a pallóról lelép, akkor nyakig besüllyed. Hubert meg biztosan.

Mire észbe kapott, Lajcsi eltűnt előtte és összezáródott a nád. Kész. Na mindegy, ahol sejtette, utána lépett s mikor bent volt a nádban, akkor kerekedett ki a szeme, hogy itt tényleg csillog a víz és meglehetősen keskeny a palló is. Hubert követte Lajcsit a nádba. Azért jó 30-40 métert biztosan mehettek, mikor bevárta Lajcsi.

• Na, most innen már lassan menjünk, itt van egy megfigyelő helyem, nem tudja senki. Innen szoktam nézni a vizet. Belátom az egészet, rögtön meglátom, ki jár éjjel halért.

Hubert nem szól semmit.

• Na, de azért mondom, hogy csak lassan bújjál ki, mert szerintem lesz már rajta madár s ne verjük fel, hogy mielőbb idejöjjenek a sasok is.

Több szó nem esett és lassan, mint a párduc, bújtak tovább. Ahogy közelgett a nádas széle, úgy tárult ki eléjük a leengedett tómeder.

Amott fent gémek ácsorogtak, mozdulatlanul. Ha van madár, ami észreveszi a mozgást, akkor azok a madarak. Vegyesen van szürke gém és nagykócsag is, azoknak pedig már el kellett volna menni, de úgy látszik, megtalálják a számításukat. Béka ugyan nincs, de a kis hal a csatornákon mozog, aztán pockoznak is a réteken, szóval, amelyik ügyes, marad. Amott már zajongnak a vadlibák. Valami víz lehet alattuk, de majdcsak sárban ülnek. Hogy miért ezen a vízen vannak, azt csak ők tudják. Itt, a nyárfán, egy sólyom ül, amott meg feketéllik a vaddisznó teteme. Ott már a szarkák, dolmányos varjak tornáznak, de a fagyott döggel nehezen boldogulnak. Kövérek. Ha nincs dög, akkor felkeresik a szórókat, felszedik a tengerit, miegymást. Szemtelenebb szarkák a faluszéli házakhoz is benéznek, a szajkók meg állandó látogatói a halásztanyának, ahol, ha ilyenkor nincs is olyan élet, mint nyáron, de valamit csak össze lehet szedni. Aztán ott vannak a zsigerek, a vadászatok után hátrahagyott belsőségek. Aztán pusztul a vadliba is, a ruca is. A víz is csak-csak kivet egy halat, vagy a halászok löknek ki valamit a vízből, szóval, ha más madár nem is, de a varjak, meg a szarkák azért csak megtalálják a számításukat.

• Na, ez az én helyem – mondja Lajcsi – telepedj csak le! Aztán addig maradj, ameddig csak akarsz, nekem el kell menni!

Hubert szeretett volna még Lajcsinak mondani egy-két dolgot, de tényleg sietős volt neki és ott hagyta a vadászmanót. Régi idők embere köszön vissza Lajcsiban, aki ismerte a nádat, a vadat, a halat. Tudja a csapásokat, tudja, mikor, ki merre jár és nem lehet neki újat mondani, mert mindent látott már fiatal korára, amit látni kell. Egy élő legenda…

Aztán csend. Amilyen gyorsan bejöttek olyan gyorsan eltűnt a nádban, visszafelé és úgy lépkedett, mint a macska. Meg sem lehetett hallani, mikor eltűnt a nádfal közt. Hubert egyedül maradt. Elhelyezkedett, felállította a távcsöveket, a spektívet és azért a fegyverét is szépen lefektette! Sose lehet tudni – gondolta!

Ahogy egyre jobban kelt fel a nap, a vadlibák szárnya keltek, helyükbe rucák jöttek. Sokféle volt azok között, voltak tőkés récék, amelyeket lehetett lőni és voltak cifra, színes récék. Díszes tollú igazi ritkaságok. Egy jópofa kerceréce, amelynek a fekete fején egy fehér foltot viselt, nagyon megtetszett Hubertnak. Azt figyelte, mert a dögön, emide, semmi nem történt.

Egyszer csak nagy ribillió vette kezdetét, amikor is az egyik réti sas érkezett meg. A nagy madár nem kerülgetett senkit. Hozzászokott, hogy amikor megérkezik, mindenki eltakarodik az útjából és a dög mellett leszállt. Ugrásra készen álltak a dolmányos varjak, a szarkák is. Mindenki ismerte az öreg sast. Tolla fakóbb, farka tollai fehérek és sárga, nagy csőre akkora, hogy egy dolmányos varjú belepislogott. Mikor mindenki elcsendesedett, akkor esetlenül odatotyogott a döghöz, felugrott rá és égtelen nagy csőrével bontani kezdte: a horpaszánál. Hamar kikezdte. Ahogy hajigálta a cafatokat, egy-egy hétpróbás dolmányos már gyűjtögette is a morzsákat, de azért fél szemmel a sast figyelte. Falt. Mikor eleget evett, otthagyta a varjakat.

Na, azok meg nekiestek a dögnek és egymásnak. Micsoda neveletlen, egymást szidó, gyalázó társaság volt! Mindenki a koncon marakodott és sajnálta a másiktól annak minden egyes falatját!

Egyszer aztán arra lesz figyelmes Hubert, hogy szétugrálnak megint. A mocsaras, iszapos tómederben, egy aranysakált már megbírt a fagy, az követelte most a jussát! Acsarkodott. Meglehetősen szép, kövér sakál volt, de pocsék módon vicsorgott és támadta a szarkákat és a dolmányos varjakat is. Mindent magának akart, de ha jobban nekirugaszkodott, lába alatt az iszapos rész beszakadt, lassan csupa sár lett.

Hubert gondolkozott. 170-180 méterre lehetett tőle, ami, a .222-es, a .223-as vagy a .243-as őzes fegyverével igazán nem lenne távolság, de nem azt hozta, hanem a kis .22-es magnumot! Valamit tenni kéne! Ha előjött így reggel, nem igen talált magának semmit. Tegyünk egy próbát – gondolta.

Forrás: Dr. Szilágyi Bay Péter

Septében elővette a nyúlsíró sípját és miután lefeküdt a pokrócára és a puskát maga elé vette, megfújta! A sakál nyomban felkapta a fejét és a pontosan odanézett, ahol Hubert hasalt. Egy rossz mozdulat, egy rossz hang és elugrik!

A sakál azonban újra a dögöt maradt. Hubert tett újra egy próbát! A sakál újra felkapta a fejét és elindult. A varjak rávetették magukat a dögre. Volt egy-két szarka, ami a nádat figyelte, de mivel több hang nem volt, a véres dög, meg ott piroslott előttük, nem törődtek a sakállal, amelyet mintha zsinóron húzták volna Hubert felé! Lajcsi a túloldalról is meghallotta a sípot és nagyon óvatosan kibújt. Akkor látta meg, hogy a sakál pontosan oda tart, ahol Hubert lehet.

Pontosan jól tudta, hogy Hubert csalhatta be, de azt is tudta, hogy nagy veszélyben lehet a kis barátja, aki jó, ha a térdéig ér! Leste! Körbemenni már nem volt idő, meg akkor a sakál is elugorhat. Nem volt mit tenni, ki kellett neki bírni, hogy a barátja ilyen nagy veszélybe kerül. Olyan volt ez, mikor bejött a török, a tatár a nádba. Amikor kereste, hogy merre lehetnek a sárrétiek. Amikor elhajtotta volna a marhát. Amikor mindent akart a rabló. Ez volt a szerencse, mert ez megzavarta a józan eszét. S aki idebent volt, csak leste, mi történik. A nádi ember meg csalogatta be az ellenséget. Ritkán voltak olyan nagy fagyok, hogy megbírta volna a lovast s ha csak a szemének hitt és nem voltak elegen, innen bizony nem ment ki többet. Senki sem. Ez volt a vesztük, meg az, amikor lebecsülték az egyszerűnek hitt embert, aki, ha úgy vesszük, csendességében néha olyan, mintha kettőig nem tudna számolni…Régi hiba.

Hubert hasalt. A sakál le sem vette a szemét arról a pontról, ahol Hubert feküdt és ment és ment, csak hát hol beszakadt alatta az iszap, hol meg megbírta. A hasa már sáros is, vizes is volt. Ám annyira nem volt lesoványkodva, nem viselte meg még a tél, de láthatóan éhes volt. Maradtál volna a dögnél, – gondolta Hubert, de mikor már jó 100 méterre lehetett, az éles kis távcsövében már tökéletesen látta a sakált. A fegyvere olyan pontos volt, hogy akár egy 10 forintos érmét is el tudott lőni ilyen távolságból és nem várt tovább. Félt, hogy valami szelet fog a sakál orra és futtában nem biztos, hogy golyóval meg tudná lőni, a söréttel meg messze lenne! Mikor egy pillanatra megállt és kiegyenesedett, hogy megpillanthasson valami mozgást, Hubert elsütötte a fegyverét. A sakál tűzben maradt. Látta ezt Lajcsi is, de olyan messze volt, hogy Hubertet nem tudta kivenni, aki ekkor már újra töltött és próbált bemenni a sakálhoz. Persze térdig süllyedt és a nádszálakba kapaszkodva nehezen, de visszakecmergett….

Semmi értelme nem volt tovább maradni. A sakálért képtelenség bemenni és az összes madár elrepült. Élükön a szarkákkal és a dolmányos varjakkal! Jaj, de tudták azok a csíziót és hanyatthomlok menekültek a hanggal ellentétes irányba! Lajcsi a túloldalt jól tudta, hogy merre jön ki Hubert, hiszen másfelé nem jöhetett, ezért elébe ment a Zöldhalmi tónál, ahol már a kályha melegen dorombolt és olyan fákat nyelt el, hogy becsületére vált annak is aki felhasgatta!

Ilyen halásztanyában, ha más nem, de tea mindig van. Embernek kell kint lennie, mert az egynyaras, meg a kétnyaras pontyra, ami most a jég alatt telel, vigyázni kell. Nemcsak amiatt, hogy betörhet a vidra, hanem mert szellőztetni, figyelni kell ilyenkor is a vizet. Megvágni a jeget s ha ezek mind megvannak, akkor ezek a legjobb idők, hogy a hálókat, szákokat megkössék. Értik az ilyet.  Ólmot öntenek a dobóhálóhoz, mert itt azt is lehet, meg, kell is használni. Máshol tilos, de boltba nem mennek, csak zsinórért. Mikor Lajcsi úgy gondolta, hogy Hubert a közelben lehet, kiállt a házsarkához, de csak úgy, hogy őt ne, csak ő láthasson mindent.

Hubert a nagy málhájával, távcsövével, annak az állványával, vállán a kis vegyescsövű fegyverével, térdig sárosan, takarosan, de jött. Meglehetősen kicsi volt, de nagyon nem tűnt fel, csak, ha egy zsiliphez ért. Ahhoz mérten látszott, hogy milyen kicsi és igen kíváncsi is volt, mindig megnézte, hogy fut benne a víz, forog-e benne a hal. Aztán jött tovább. Megint megállt – na ott jár át a vidra – gondolta Lajcsi, aztán mikor azt is megnézte, megint jött. Hogy a halásztanyához mind közelebb és közelebb ért, egyszer csak megállt, belépett a nádfal szélébe és a nyakában lógó keresőtávcsövével végig pásztázta a terepet. A kisház, az úttól beljebb állt. Alacsony volt. Nyomok jobban odáig jöttek be, látszik, ahol megfordult az autó. Odáig be lehet jönni, onnan már bajosan. A ház előtt nagy vastag rönkökből asztal, pad, amiről a havat leseperték, mert annak tisztának kell lenni. A tűzrakóhely körül már nincs hó, biztos szalonnát sütöttek s nem téved sokat, mert a fán minden halásznak ott van a saját nyársa! A ház falán hálók lógnak, hogy ne rágja meg az egér és szépen száraz maradjon. A kémény pedig füstöl. Vannak bent – ennek nem örült, mert nem igen akart beszélgetni, mikor a ház sarkánál egy ismerős arcot pillant meg, aki felé int! – Lajcsi az! Neki viszont igen megörült és bátran kilépett megint az útra.

Ma már nem kell sietnie sehova, mert úgy se ereszti, de nem is utasítaná vissza a meghívást! Odabent régi bútorok, székek, de tisztaság fogadja. Fehérre meszelt falak s bár a kályha már nagyon régi, de nem füstöl és szépen is ég. Ajtaja jól zár és nincs azon semmi kivetnivaló. A bögre tiszta, a tea forró és Hubert hátizsákjából is előkerül egy kis ennivaló, meg Lajcsiéból is. Mindent látott Lajcsi és tán jobban izgult, mint Hubert. Ilyen ember ő: jólelkű, becsületes. Amije van megfelezi azzal, akit szeret, aki nem akarja becsapni. Máskülönben az errefelé való ember ilyen: jó szándékú, de nincs bocsánat..

Lajcsi és Hubert sokáig kint voltak. Persze Lajcsi koma marasztalta is, ne menjen, húzta az időt, mert ebédre be kell mennie úgy is a faluba, Hubert meg ne gyalogoljon, hát beviszi. Szerette a vadászmanót, mert valahogy hasonlított rá: ha beletörik a nyelve akkor se kért. Az itteni ember ugyanis sose kér, az errefelé szégyen. Na, ők ketten aztán mindent megbeszéltek, de Hubert legjobban a sakált sajnálta. Különösen a koponyát, mert az lenne a trófeája!

• Jaj Hubertkám, majd lőssz másikat, a fene ott eszi meg! – persze ugratta a kis barátját, tudta, ő, hogy nagyon fontos, de kíváncsi volt, hogy mi lesz a vége?
• Valahogy be kéne érte menni, csak lesz valami fagy… – szomorkodott Hubert.

De Lajcsi már tudta, hogy ha Hubert nem is, de ő bizonyosan bemegy érte, de semmiképpen nem akarta elárulni, mert ha valamit még utáltak ezen a vidéken, az ígérgetést. A terv, a megbeszélnivaló az más, de ami csak rajtam múlik és a másik várhatja, azt nem igen bírta kiállni senki. Mert az ember a lelkében, ha nem is hiszi el magának, de készül….

Odakint megfordult az idő. A füstöt az udvarra nyomta le a szél és a déli szél kezdett fújni. Esés lesz és úgy forgott körülöttük a vadliba, mintha egy nagy tenyér odafentről kavargatta volna a milliónyi madarat, már-már a kis halásztanya kéményét is majdnem ledöntötték. Odabent jó dolguk volt, élvezték a tél minden pillanatát, nem szólt hozzájuk senki és még azzal sem törődtek, hogy a déli szél, már a tavasz első hírnökeit hozta a hátán…

Február 1-én folytatjuk…

Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter