Konfár Imre véleménycikket írt a Homokhátság vízrendezési kérdéseiről:

Előzmények és az első nagy lecsapolás

A Duna–Tisza közötti Homokhátság belvízrendezési munkái a 20. század elején kezdődtek, amikor az alföldi mocsaras területek lecsapolását országszerte szorgalmazták. Ekkor épült meg a Duna-völgyi-főcsatorna (DVCS), amely 1912-ben kezdődött és 1929-re fejeződött be. A DVCS Magyarország addig egyik utolsó összefüggő mocsárvilágát szárította ki: többek között levezette a Csukás-tó és a Kolon-tó vizét. Ezek a kiterjedt lápos-mocsaras élőhelyek ekkor szinte teljesen kiszáradtak. Az építkezést az első világháború és gazdasági nehézségek elhúzták, de végül a Soroksári-Duna csatornázása után a DVCS megteremtette a Duna–Tisza közének első nagy belvízelvezető rendszerét.

Fotó: Konfár Imre – Agro Jager News

Az indokok egyértelműek voltak: a pangó vizek felszámolása megelőzhette a „mocsári láz” néven emlegetett maláriát és az ebből eredő egészségügyi gondokat, emellett új mezőgazdasági területeket nyert a vidék. A homokhátsági táj addigi vizenyős mélyedéseinek lecsapolása lehetővé tette a homoktalaj hasznosítását – például szőlőültetvények telepítését a filoxéravész utáni időkben, amikor a homoki szőlők felértékelődtek. Fontos szempont volt továbbá a falvak védelme a belvíz káraitól: a magas talajvíz és az időszakos állóvizek rendszeresen veszélyeztették a települések kertjeit, útjait, egészségügyi viszonyait.

A DVCS megépülte nyomán a Duna–Tisza köze területén a belvizes területek aránya a korábbi mintegy 28%-ról 1,4–2,4%-ra esett vissza, ami óriási eredmény volt. Ezzel Magyarország egyik legnagyobb összefüggő vízrendszere jött létre (Soroksártól Bajáig, mintegy 4440 km² vízgyűjtővel), amely azonban a kezdetleges műtárgyak miatt még nem volt tökéletes: az 1936-os és az 1940–42-es rendkívüli belvizek megmutatták, hogy a DVCS főcsatornája önmagában szűk keresztmetszetű, ezért kiegészítő árapasztó-csatornákat és szivattyútelepeket kellett tervezni. Ennek egyik korai példája az 1941-ben épült Csorna–Foktői árapasztó, amely tehermentesítette a hálózatot.

Végül 1972-ben Bajánál üzembe helyezték a DVCS torkolati szivattyútelepét, hogy magas dunai vízállás idején is kiemelhető legyen a belvíz. Az 1950-es évek végétől pedig a vízrendszert kettős működésűvé alakították, vagyis nemcsak levezetésre, hanem öntözővíz pótlására is alkalmassá tették bizonyos szakaszokon – például zsiliprendszerek és átemelők beiktatásával.

A Homokhátság felszabdalása csatornákkal (1950-es–1960-as évek)

A második világháború után új lendületet kapott a belvízrendezés a Homokhátságon. Az addig elkészült DVCS főleg a Duna menti oldal vizeit gyűjtötte össze, de a hátság távolabbi részein továbbra is jelentkezett a belvíz. Az államszocialista érában, különösen az 1950-es évek elején, nagy állami támogatással és a termelőszövetkezetek (TSZ-ek) bevonásával új főcsatornák épültek.

Ennek csúcspontja a Dong-éri főcsatorna megnyitása 1954-ben, amely a Homokhátság középső–déli vidékeinek vizeit vezeti kelet felé, egészen a Tiszáig (Szentes térségében). A korabeli térképeken még hajózhatóként tüntették fel, bár valójában sosem közlekedtek rajta hajók – inkább az óriási vízelvezető kapacitás szándékát jelezte.

Az 1954-es csatornahálózat kiépítésének oka az akkori súlyos belvízhelyzet volt: a Homokhátság mélyebb részein gyakran összegyűlt a csapadékvíz, hatalmas fertőzéseket és mezőgazdasági károkat okozva. A megépült Dong-ér–Kecskeméti belvízrendszer egy komplex vízhálózat része lett, amelyet gyakran a test érrendszeréhez hasonlítanak: főerekkel, erekkel és hajszálerekkel behálózva a vidéket.

Fotó: Konfár Imre – Agro Jager News

Ide tartozott a Dong-éri-főcsatornán kívül számos egyéb ág is, például a Kőrös-ér, Maty-ér, Domaszéki-főcsatorna, Dorozsma–Majsai-főcsatorna, Kelebiai-Kőrös-ér, Fehértó–Majsai-csatorna stb., amelyek összegyűjtötték a homokhátsági vizeket és levezették a Tiszába.

Nyugati irányban a DVCS-hez kapcsolódva szintén épültek új csatornák: például 1962-ben adták át a Kiskunsági-főcsatornát, amely a hátság középső részének vizeit vezeti a DVCS felé. 1966-ban és 1976–77-ben újabb csatornabővítések, tápcsatornák és tározók létesültek, hogy a rendszer kapacitását tovább növeljék.

Az 1960-as és 1970-es években gyakorlatilag az egész Homokhátságot behálózták mesterséges vízlevezetőkkel, sokszor a kisebb „hajszálér”-csatornákat maguk a helyi TSZ-ek és állami gazdaságok alakították ki a földjeiken. „Ha jön a víz, szabaduljunk meg tőle, minél előbb vezessük le a Dunába vagy a Tiszába” – ez volt a kor szemlélete.

Az 1960–70-es évek csapadékos, árvizes időszakában így épült ki a belvízelvezető hálózat szinte teljes egészében, keresztül-kasul szelve a Homokhátságot. Ennek köszönhetően még a kisebb esők után felgyülemlő víz is gyorsan mederbe terelhetővé vált, akár a tanyasi kertekből, utcákról is – nem maradtak tartósan megülő pocsolyák vagy mocsaras foltok.

A korszak fő célja a mezőgazdasági területek azonnali használhatósága volt: a gyors vízelvezetés lehetővé tette, hogy a belvizes károk minimalizálódjanak, a vetéseket ne veszélyeztesse pangó víz, és új szántók, legelők, szőlők létesülhessenek ott is, ahol korábban lápos volt a terep. Ennek a vízrendezési politikának jelentős sikere, hogy a Homokhátság termőfölddé tett területei nőttek, és több település is megmenekült a gyakori belvíz miatti elnéptelenedéstől.

Összefoglalva a főbb mérföldköveket

• 1912–1929: Duna-völgyi-főcsatorna (DVCS) megépítése – az első nagy lecsapolás, amely a Duna mentén vezette le a vizet (Csukás-tó, Kolon-tó lecsapolása).

• 1947–1949: Duna–Tisza-csatorna kísérleti szakaszának megépítése (Dunaharaszti–Dabas, 22 km) – vízpótlási célú, részben belvízlevezető szerep, de a teljes Duna–Tisza összeköttetés nem valósult meg.

• 1954: Dong-éri főcsatorna-rendszer átadása – kiterjedt csatornahálózat épült ki, ami a Homokhátság belvizeit a Tiszába vezeti (ekkor jelölték papíron hajózhatónak is).

• 1962: Kiskunsági-főcsatorna megnyitása – új főág a hátság középső részén, a DVCS és a belső területek összekötésére.

• 1960–1975: Számtalan mellékcsatorna, övcsatorna és átemelő műtárgy létesítése – a TSZ-ek és vízgazdálkodási társulatok aktív közreműködésével a hálózat finomítása (pl. Büdöstó-csatorna, Alpár–Nyárlőrinci-csatorna, Gerje–Perje-csatorna, Kőrös-ér, Domaszéki-főcsatorna stb.), valamint belvíztározók és zsilipek építése a rendszer szabályozhatóságához (pl. bajai szivattyútelep, 1972).

Az okok és a haszon: miért volt szükség a csatornákra?

A Homokhátság vízrendezését főként gazdasági és egészségügyi kényszerek indokolták. A 19. század végétől kezdve több terv született a Duna és a Tisza összekötésére és a mocsaras vidékek lecsapolására (már Zilinszky Elek 1899-es lecsapolási tervei is foglalkoztak a térséggel). A belvizek rendszeresen súlyos károkat okoztak: a belvíz „megfojtotta” a termést, gátolta a tavaszi munkákat és tönkretette a termőföldeket. Ahol sikerült a lecsapolás, ott új élet kezdődhetett: gabonát, zöldséget lehetett termeszteni, illetve a filoxérának ellenálló homoki szőlőkultúra is virágzásnak indult – a 20. század első felére a Duna–Tisza köze az ország egyik legjelentősebb bortermelő vidékévé vált.

Fotó: Konfár Imre – Agro Jager News

Közegészségügyi okok is álltak a háttérben: a mocsarak lecsapolása drasztikusan visszaszorította a malária hordozó szúnyogok élőhelyeit. A DVCS és a kapcsolódó csatornák megépülésével „megelőzhetővé vált a mocsárláz és a mezőgazdasági katasztrófák” – írták a kor szakértői. Településvédelmi indokkal is találkozunk: számos homokhátsági község határában (pl. Jászszentlászló, Móricgát, Szank környékén) rendszeresen állt a víz a mélyebb fekvésű részeken. A levezető csatornák és árkok kiépítése „falumegmentő” tett volt, hiszen lehetővé tette e helységek hosszú távú fenntarthatóságát.

Összességében a belvízelvezető hálózat rövid távon beváltotta a reményeket: a „totális vízelvezetés” következtében a földek gyorsan művelhetővé váltak, a korábban rendszeresen elöntött területek nagy részét termelésbe vonták. Az állami vízügyi szervek (vízügyi igazgatóságok) és a helyi termelőszövetkezetek együttműködésével a Homokhátság vízgazdálkodása papíron rendeződött: a csatornák és szivattyúk feleslegessé tették a mocsarakat, és „megoldott problémának” tekintették a belvizet.

Fontos kiemelni, hogy már az 1950-es évek végétől gondoltak az öntözésre is. A homokháti csatornák egy részét úgy alakították ki, hogy száraz időben vizet is lehessen juttatni rajtuk a földekre (például szivattyúzással vagy ideiglenes duzzasztással). Azonban a Homokhátság adottságai – folyók hiánya, mélyre süllyedő víztükör – miatt az öntözési lehetőségek korlátozottak maradtak. Ennek ellenére a kettős hasznosítás ideája már a ’60-as években megjelent, előrevetítve a későbbi vízpótlási terveket.

A túlméretezés következményei: kiszáradó Homokhátság

A vízelvezető rendszer kiépítésekor a döntéshozók a korábbi klimatikus viszonyokból indultak ki: bő csapadékú telek, belvizes tavaszok váltották egymást, így a fő kihívás a felesleges víz levezetése volt. Csakhogy az 1970-es évektől kezdve a helyzet gyökeresen megváltozott. Egyrészt az éghajlat szárazabbra fordult, másrészt – részben éppen a csatornázás miatt – a talajvízszint kritikusan lesüllyedt. Az ENSZ FAO szervezete a Homokhátságot mára félsivatagos övezetnek minősíti, nem véletlenül: az 1970-es évek óta 2–5 métert csökkent a talajvíz szintje, sőt egyes helyeken 10 méteres apadást is kimutattak. Ezt a „lassú gyilkost” – az aszályt – eleinte észrevétlenül erősítette a kiépített csatornahálózat.

Kutatások igazolták, hogy 1960–1980 között a csatornák még kimutathatóan apasztották a talajvizet, egészen addig, míg a talajvíztükör le nem süllyedt a medrük fenékszintjéig. Az 1980-as évekre gyakorlatilag a Homokhátság vízháztartását már nem a belvízveszély, hanem a vízhiány jellemezte. Ha csapadékosabb év is jött a ’90-es években, a csatornák akkor sem teltek meg – 2003-ban a Hidrológiai Társaság folyóirata arról számolt be, hogy a Homokhátságon „nedves időszakokban is sok belvízcsatorna száraz marad”. Azóta pedig szinte minden évben csontszárazon állnak a medrek: a nyári–téli hónapokban vízmentes csatornák úgy hozzátartoznak a tájképhez, mint a buckák vagy az akácerdők.

Fotó: Konfár Imre – Agro Jager News

A belvízrendezési „túlméretezés” tehát utólag megmutatkozott: a Homokhátságra jellemző vízhiányban a szakemberek szerint „a helyi totális vízelvezetés és a globális felmelegedés egymást erősítő hatása” játszik döntő szerepet. Ökológiai szempontból a következmények drámaiak: a szikes tavak és mocsarak túlnyomó többsége ma már huzamosan kiszáradt, csak időszakosan, nagy esőzések idején telnek meg rövid időre. A Kolon-tó nádas mocsara is erősen öregszik és zsugorodik; nyílt vízfelületei csak mesterséges beavatkozásoknak köszönhetően maradtak (kotrások, duzzasztások). Összességében a Homokhátság biodiverzitása csökken, a talaj kiszárad, a hagyományos ágazatok (pl. homoki szőlő, gyümölcs) visszaszorulnak – a valaha virágzó „homoki kultúra” mára válságba került.

Fontos hangsúlyozni, hogy a problémát már az 1980-as években felismerték a szakemberek, de a gyakorlat nehezen változott. A vízügyi politika sokáig ragaszkodott a megszokott lecsapolási gyakorlathoz, és csak 1990 körül indult társadalmi–szakmai vita arról, hogy a Homokhátságot „mi magunk szárítottuk ki”, és nekünk is kell helyrehozni.

Vízvisszatartási kísérletek és természetvédelmi beavatkozások

Az elmúlt mintegy 60 évben alig történt tudatos vízvisszatartás a Homokhátságon – a fókusz sokáig a vízelvezetésen maradt. Azonban helyi szinteken már korábban is felmerült az igény a szabályozottabb vízgazdálkodásra. A Kiskunsági Nemzeti Park (KNP) megalakulása (1975) után kiemelten foglalkozott a hátság vizes élőhelyeinek sorsával. Például a Kolon-tó esetében a park szakemberei kezdeményezték, hogy gátolják meg a tó teljes kiszáradását. A Kolon-tavat lecsapoló csatornára így zsilip került, amelyet zárva tartva igyekeztek magasabban tartani a vízszintet a mocsárban. Az ún. Kulléri-zsilipnél a vízszint évtizedekig stabilabb volt, bár a talajvíz süllyedése miatt újabban ez a vízszint is rekordalacsony.

A Csukás-tó (melyet a DVCS teljesen lecsapolt) esetében a rendszerváltás után felmerült egy helyreállítási terv: szakértők javasolták egy zsilipekkel szabályozott víztározó létrehozását a régi mederben, turisztikai és ökológiai célokkal. A tervek eljutottak a megvalósíthatósági tanulmányig, azonban a tulajdonviszonyok rendezetlensége és pénzügyi akadályok miatt a projekt meghiúsult.

A 2000-es években azért történt néhány konkrét lépés. 2002 körül rekonstruálták a Kolon-tó zsiliprendszerét, és kiépült a Gátér–Fehértó megkerülő csatorna is, amely bizonyos fokú vízvisszatartást tesz lehetővé a Kiskunság déli részén (a szegedi Fehér-tó környékén). A Kígyós-ér és a Dong-ér mentén a nemzeti park és civilek együtt keresték a módját, hogyan lehetne duzzasztókat, tiltókat beiktatni a csatornákba a vizek lokalizálása érdekében. Több helyen kisebb műtárgyakat telepítettek (pl. fenékgátakat) kísérleti jelleggel, máshol a gazdák saját maguk torlaszolták el ideiglenesen a csatornákat, hogy tavasszal elárasszák a földjeik mélyedéseit. „Azt akarjuk, hogy ami víz nálunk esik, az maradjon is nálunk” – vallották a helyi gazdák, akik akár saját területük egy részét is feláldozzák erre a célra. Három település (Jászszentlászló, Móricgát, Szank) gazdálkodói még egyesületet is alapítottak (Dongér–Kelőér Vize Egyesület) az összefogásra, hogy az emberi tényező miatti kiszáradást közösen mérsékeljék. Ezek az alulról jövő kezdeményezések azt mutatják, hogy a túlméretezett csatornarendszer „újragondolása” helyi szinten megindult – még ha egyelőre csak szórványosan is.

Fotó: Konfár Imre – Agro Jager News

Természetvédelmi oldalról az egyik legjelentősebb beavatkozás a Kolon-tó élőhely-rehabilitációs programja (2011–2013) volt, amely uniós támogatással valósult meg. Ennek során a nemzeti park nagy kiterjedésű nyílt vízfelületeket kotort ki a korábban elnádasodott mederben, és helyreállították a víz természetes áramlását bizonyos fokig. Bár ez a program főként élőhelyi szempontból volt fontos (fajvédelem, vízminőség), közvetve hozzájárul a vízmegtartáshoz is (a nyílt vízfelszín párolgása kisebb, mint a sűrű nádé, így több víz marad a tóban). Hasonló, kisebb rehabilitációk zajlottak más szikes tavaknál is a Kiskunságban. Összességében azonban 2010 előtt nem történt átfogó infrastruktúra-fejlesztés a vízvisszatartásra – csak elszórt projektek és kísérletek jelzik a szemléletváltás kezdetét.

Vízpótlási tervek az elmúlt két évtizedben

Bár kérés szerint erre csak röviden térünk ki, fontos megemlíteni: az utóbbi 10–20 évben több hullámban kerültek elő nagyszabású vízpótlási elképzelések a Homokhátság számára. Valójában már közel 100 éve léteznek tervek a Duna–Tisza-összekötő csatornára (számos változatban), de megvalósításuk mindig elmaradt. 2003 után, a súlyos aszályok hatására, a politika és a vízügy újra napirendre tűzte a kérdést. 2010-ben szakértői tanulmány készült „Duna–Tisza csatorna: víziók vagy valóság” címmel, amely ajánlásokat fogalmazott meg a Homokhátság vízpótlására. 2013-ban kormányhatározat született a Homokhátság komplex vízpótlási programjáról, és azóta is tervezési szakaszban van egy „gigantikus állami stratégia”, amely dunai eredetű víz betáplálását célozza a térségbe. A legújabb tervek szerint több ütemben valósulna meg a vízbevezetés: északon a Tisza felől (Lakitelek térségében egy új kivételi pont), délen pedig a Duna felől (a meglévő DVCS és csatornák fejlesztésével) juttatnának vizet a kiszáradt tavakba és csatornákba. Ha ezek a projektek megvalósulnak, az alapjaiban rajzolhatja át újra a Homokhátság vízháztartását. Ugyanakkor e grandiózus tervek ökológiai kockázatokkal járnak (pl. idegen fajok behurcolása a Dunáról), de a szakértők szerint már kisebb a kockázatuk, mint a tétlenségnek, hiszen a jelenlegi trend a teljes kiszáradás felé mutat.

Összegzés

A Duna–Tisza közi Homokhátság vízrendezésének története tanulságos példa arra, hogyan változik meg egy táj emberi beavatkozások nyomán. Az internet előtti korszakban – különösen a 20. század közepén – a Homokhátságot elárasztó belvizek ellen heroikus munkával csatornákat nyitottak, mocsarakat csapoltak le. A DVCS, a Dong-ér, a Kolon-tavi csatorna és számtalan kisebb ág kiépítése racionalizálta a víz elvezetését: falvakat mentett meg az elöntéstől, termőföldek százait tette művelhetővé, és megfelelt a kor gazdasági elvárásainak. Mindez írott tervdokumentumokban és levéltári anyagokban maradt fenn, hiszen a projektek java része még papíralapon szerveződött – mára ezek a források részben feledésbe merültek, vagy csak szakmai körökben ismertek.

A 21. századra azonban a homokháti vízgazdálkodás új kihívása az elsivatagosodás lett. Utólag világossá vált, hogy a csatornák „túlméretezettek” a jelenlegi viszonyokhoz képest: ami egykor áldás volt, ma részben átok – nem véletlenül emlegetik sokan „átokcsatornaként” a DVCS-t vagy a Dong-ért. Felismerték, hogy a vízelvezetést okosabban, szabályozottabban kell csinálni. Az utóbbi években elindult némi szemléletváltás: vízvisszatartó műtárgyak épülnek, gazdák és természetvédők együtt keresik a megoldást, és országos program készül a Homokhátság vízpótlására. Bár a múltat meg nem változtathatjuk, a Homokhátság jövőjének kulcsa az, hogy az egykori lecsapoló rendszert egy korszerű, rugalmas vízgazdálkodási rendszerré alakítsuk, amely képes kezelni mind a víztöbbletet, mind a vízhiányt – megőrizve a táj életképességét a következő generációk számára.

Források

Az elemzés során felhasználtuk a vízügyi szakirodalom és helytörténeti beszámolók adatait, köztük Turán István előadásának összefoglalóját (a DVCS megépítéséről), a Greendex és a Válasz Online cikkeinek megállapításait, a Homokhátság területfejlesztési koncepcióját, valamint a Kiskunsági Nemzeti Park és a Magyar Hidrológiai Társaság által közölt adatokat a térség kiszáradásáról. A történelmi dátumok és létesítmények listája több forrás egybevetésével készült, beleértve a Vízügyi Levéltár dokumentumait és a Dong-ér–Kecskeméti belvízrendszer wiki-összefoglalóját. A Kolon-tó példáján keresztül a korai lecsapolás és a mai rehabilitáció kontrasztját a BAON.hu cikke illusztrálta. Mindezek alapján a Homokhátság vízgazdálkodásának múltja és jelene – bár sokáig nem került reflektorfénybe – ma már jól dokumentált és tanulságokkal szolgál a jövőre nézve.

Írta: Konfár Imre

Róma, 2025. november 3. – Mintegy 1,7 milliárd ember él olyan területeken, ahol a terméshozamok csökkennek az emberi tevékenység okozta talajromlás – egy mindent átható és csöndes válság miatt, ami aláássa a mezőgazdaság termelékenységét és az ökoszisztémák egészségét szerte a világon.

Szerbiai kísérleti gabonatábla Újvidék környékén. © FAO/ Blagoje Grujic

A vészjósló adat a legfrissebb Az élelmezés és a mezőgazdaság helyzete kiadványból származik, amit az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezetének (FAO) szakértői ma mutattak be Rómában.

A kiadvány egyértelművé teszi: a talajromlás nem csupán egy környezetvédelmi probléma, hanem összefügg a mezőgazdaság termelékenységével, a vidéki megélhetésekkel és az élelmezésbiztonsággal.

A FAO 2025-ös jelentése az eddigi legátfogóbb elemzést adja az ember okozta talajdegradáció hatásáról a haszonnövények hozamára, rámutat a leginkább érintett térségekre és azokra is, ahol a veszteségek összefüggésben állnak a szegénységgel, éhezéssel és az alultápláltsággal.

A gazdaságok eloszlására, méretére és a növénytermesztésére vonatkozó legfrissebb globális adatokra támaszkodva a jelentés felvázolja az integrált fenntartható földhasználat és -gazdálkodás lehetőségeit, valamint a célzott szakpolitikákat. Ezek az intézkedések a talajromlás elkerülését, mértékének csökkentését és visszafordítását célozzák, miközben javíthatják az élelmiszertermelést és a gazdálkodók megélhetését.

„Határozottan kell cselekednünk a lehetőségek kiaknázásához. A fenntartható földgazdálkodás megkívánja az olyan környezetet, amely támogatja a hosszú távú beruházásokat, az innovációt és a felelős gazdálkodást” – írta a FAO főigazgatója, Csü Tung-jü a jelentés előszavában.

A talajromlás hatása

A FAO definíciója szerint a talajdegradáció a talaj azon képességének, hogy alapvető ökoszisztéma funkciókat és szolgáltatásokat biztosítson hosszú távú csökkenése.

A talajromlás ritkán vezethető vissza egy okra, inkább egy sor tényező kombinációja idézi elő. Ezek között találjuk a természetes okokat, mint a talajerózió vagy a szikesedés, illetve az ember által előidézett folyamatokat, amik egyre inkább dominánssá válnak. Manapság már a fő kiváltó tényezők között találjuk az erdőirtást, a túllegeltetést, vagy a nem fenntartható növénytermesztést és öntözést. A mezőgazdasági termelékenységre gyakorolt hatása miatt ezért a kiadvány ez utóbbiakkal foglalkozik.

Ennek mérésére a jelentés adósságalapú megközelítést alkalmaz, amely három kulcsfontosságú mutató – a talaj szervesszén-tartalma, a talajerózió és a talajvíz – jelenlegi értékeit hasonlítja össze azokkal a körülményekkel, amelyek emberi tevékenység nélkül, natív vagy természetes állapotban léteznének. Ezeket az adatokat egy gépi tanulási modell dolgozza fel, amely figyelembe veszi a változás környezeti és társadalmi-gazdasági mozgatórugóit, hogy megbecsülje, milyen lenne a talaj alapállapota, emberi beavatkozás hiányában.

A FAO becslése szerint világszerte körülbelül 1,7 milliárd ember él olyan területeken, ahol a terméshozamok 10%-kal alacsonyabbak az ember okozta talajromlás miatt. Közülük 47 millió 5 év alatti gyermek, akik növekedése elmarad az egészségestől. Az abszolút számokat tekintve az ázsiai országok a leginkább érintettek – mind a felhalmozott degradációs „adósságuk”, mind a magas népsűrűségük miatt.

A jelentés némi reménnyel is szolgál: ha a meglévő termőföldeken az ember okozta degradáció mindössze 10%-át vissza tudnánk fordítani (például fenntartható talajhasználat, mint a vetésforgó és a takarónövények bevezetésével a talaj egészségének megőrzése, az erózió csökkentése és a biológiai sokféleséghez való hozzájárulás érdekében) az így elért termelési növekmény elegendő lenne ahhoz, hogy évente további 154 millió embert lehessen ellátni élelemmel. Ezek pedig nem elvont számok, hanem valódi lehetőségeket jelentenek az élelmezésbiztonság megerősítésére, a természeti ökoszisztémákra nehezedő nyomás enyhítésére és az ellenállóbb agrár-élelmezési rendszerek kiépítésére.

Ennek elérése érdekében a FAO 2025 Az élelmezés és a mezőgazdaság helyzete kiadványa szorgalmazza az integrált földhasználati stratégiákat és szakpolitikai beavatkozásokat – beleértve az olyan szabályozási intézkedéseket, mint az erdőirtás ellenőrzése, az ösztönzőkön alapuló programok és a kölcsönös megfeleltetési mechanizmusok, amelyek a támogatásokat a környezeti eredményekhez kötik.

Forrás: FAO

Megjelent az egyes agrártámogatások igénybevételének feltételeit tartalmazó miniszteri rendeletek módosításáról szóló 44/2025. (X. 27.) AM rendelet, mellyel az Agrárminisztérium módosította többek között az Egységes kérelemre vonatkozó 15/2024. (IV.9.) AM rendeletet.

Fotó: Pixabay

A változás értelmében az Agro-ökológiai Program keretében elvégzett agrotechnikai műveletek bejelentési határideje a művelet elvégzésétől számított 20 nap helyett 30 napra bővült.

Milyen agrotechnikai műveletekre vonatkozik a változás:

• A változás kizárólag az Agro-ökológiai program keretében benyújtott agrotechnikai műveletekre vonatkozik. A következők lehetnek ezek:
• Mikrobiológiai készítmények alkalmazása
• Kondícionáló, nitrogénmegkötő készítmények alkalmazása
• Szilárd karbamid műtrágya alkalmazása
• Folyékony karbamid műtrágya alkalmazása
• Talajtakarás takarónövények vetésével
• Sorköztakarás egynyári növények vetésével
• Sorköztakarás évelő növények vetésével
• Sorköztakarás gyepesítéssel (a gyep felújítása)
• Biológiai ágensek alkalmazása
• Feromonos légtértelítő kihelyezése
• Forgatás nélküli talajművelés műveletei
• Kaszálás
• Kaszálás alternáló vagy szársértő nélküli kasza használatával
• Kaszálás 10 cm-es tarlómagasság meghagyásával

Milyen időszakot érint a változás:

A módosítás már a 2025. évre is vonatkozik. Mivel a folyamatban lévő ügyekre is alkalmazni kell, ezért a 2025. évben már korábban benyújtott agrotechnikai műveletek esetében is elfogadásra kerül az a művelet bejelentés, amely a korábbi 20 napon túl, de 30 napon belül érkezett be a Nemzeti Kifizető Ügynökséghez.

Fontos megjegyezni, hogy a változás nem érinti a másodvetés elvégzésére vonatkozó bejelentéseket (hagyományos, ökológiai jelentőségű és zöldtrágyázás céljából vetett másodvetés) és az Agrár-környezetgazdálkodás támogatás keretében elvégzett agrotechnikai műveleteket. Ezek bejelentési határideje maradt a korábban már meghosszabbított határidő, a művelet elvégzésétől számított 20 nap.

Forrás: MVH