Úgy parádézott előttem, mintha a sorstól kaptam volna ajándékba, és én – csakis gondolatban – vakarózni kezdtem.
Nem tudtam letenni a távcsövet… Óriási feje, fekete „bundája”, őszes pofája, erős marja és csapott hátsó fertálya elárulta, nem tegnap látta meg a napvilágot. Egy koros vaddisznóval, egy megtermett kannal néztem farkasszemet.

Hatalmas vaddisznó volt.

Tökéletes teremtménye a Jóistennek, és szerintem ezzel ő is tisztában volt. Minthogy azzal is, nincs ellensége, nincs mitől félnie.

A lesem elé penderülő vőlegény valami erdei mulatságból jöhetett – vagy éppen abba tartott –, hiszen a búgás, vagyis disznóéknál a szerelemittas lakodalom már javában zajlott.

Úgy parádézott előttem, mintha a sorstól kaptam volna ajándékba, és én – csakis gondolatban – vakarózni kezdtem. Ugyanis nem őt vártam.

Vagyis ez így, ebben a formában nem teljesen igaz. Természetesen őkelmét is terítékre hozhattam volna, hiszen van puskám, van lőszerem, és elszántságból sincs nálam éppenséggel hiány, de ma délután nem vele akartam közelebbi kapcsolatba kerülni, nem őrá volt kihegyezve zsákmányszerzési idegvégződésem, hanem egy kicsit kisebb, gömbölydedebb, formásabb, kerekebb, ám hasonlóképpen vaddisznóformájú jószágra fájt a fogam, csak éppen a süldő korosztályból.

Joggal mondhatná a tisztelt olvasó, hogy mit válogatok, dördüljön már el végre az a puska, és mindenki mehet a dolgára… De a dolog nem ilyen egyszerű, mivel vaddisznószerelem idején e hős daliáknak igencsak vaddisznószaguk van…

És aki szagolt már búgáskor terítékre hozott idősebb kandisznót, netalántán kezével is illette, nos, az pontosan tudja, hogy miről beszélek, mert hogy az ember orra még pár nap után is emlékszik eme „fenséges” illatra, az biztos. És hogy nincs az a mosószer, amellyel a kézről el lehetne tüntetni a vaddisznóhölgyek csábítására, szerelmi légyottok parfümjéül szolgáló – magyarán szólva – kanszagot, az is bizonyos.

Ezzel még megbirkóztam volna valahogy, de azt azért lássuk be, hogy ilyen vaddisznóhúst – ajándék címszó alatt – mégsem adhatok karácsonykor az orvosnak, a szomszédnak, a rokonságnak, sőt magamnak sem. Mert az egész évben „nyaggatók” és „elvárók”, mind vaddisznóhúsra vágynak. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy nekik ilyenkor nem vagyok ám véreskezű gyilkos vagy éppen csúnya, rossz vadász.)

Szóval ezért nem ejthettem el ezt a vaddisznót.

Nem szép dolog a húsvadászat – zsörtölődtem –, és különben is, mi van, ha ez lesz a legkülönb kan, amit életem során elejthetek? És az is igaz – nyugtattam magam –, hogy van még néhány nap karácsonyig, és süldőt még „akármikor” is lőhetek.

És ekkor döntöttem…

Vagyis döntöttem volna, mert mielőtt felemeltem volna a puskát, a szél, amely eddig valahol máshol csatangolt, most először a tarkómat „paskolta” meg, majd a vaddisznó orrát. És úgy tűnt el a megfáradt szerelmes a szemem elől, mint a pipafüst a szivarszoba szellőztetésre tárt ablakán.

Vége lett a morfondírozásnak.

Szalad a hús, szalad az agyar, én meg jöhetek ki holnap is – „ajándékot” lőni.

mno.hu