Vadászat
Gondolatok a vadászatról: Bényi Zoltán 80 éves
Kisteleken Bényi Zoltán idén töltötte a 80. életévét. Csongrád-Csanád vármegyében járunk, ahol Zoli bácsi egy kis kertet ápol tele madarakkal, kerti tóval. Öreg tacskójával rendezkednek az udvarban. Zoli bácsi 80 évesen is nap, mint nap dolgozik a fodrászatában és ha teheti vaddisznóra les, mert aktívan vadászik is. Az életéről most az Agro Jager News hasábjain ír..
Szüleim.
Az életem mégsem itt kezdődött, mert édesapám a vasútnál tisztként dolgozott és Kolozsvárra vezényelték, ahová az egész család követte. Természetesen édesanyám és a lánytestvéreim is. Velem akkor édesanyám várandós volt. A front azonban közelgett és Kolozsvár is felkészült a visszavonulásra. Édesapám, sohasem volt egy ideges ember és azok után, ami akkor történt, érthető, ha feje tetejére állt később is a világ, azt olyan humorral és nyugodtsággal fogadta, hogy abból őt senki sem verhette ki. Drága édesanyám azonban pont ellentéte volt és nagyon sokat aggódott. Érte, a lányokért és már értem is, pedig még megsem születtem.
Első madaraim egyikével.
Érkezett a front és apám egy vagonba menekítette a családot, a két nővéremet és a bátyámat, hogy indulunk, mi is elhagyjuk Kolozsvárt. Ekkor kezdték bombázni a vasútállomást és egy bomba a vagonunk közvetlen közelébe esett, de csodával határos módon nem robbant fel. Mindenki menekült a sínekről, de szerencsére senkinek nem esett baja, csak üvegszilánkoktól sérültek meg a lányok, mert mezítláb szaladtak biztosabb helyre. Így kerültünk vissza Szegedre, ahonnan végül Kistelekre helyezték édesapámat és nyugdíjazásig itt is dolgozott.
Baglyommal.
Kisteleken, a házunk szemben volt a vasútállomással és én csak a tanyavilág felé portyázhattam, hiszen a síneken át tilos volt mennem, mert elüthet a vonat. Gazdag vízi világ volt mindenfelé, kisebb tavak, nádasok, füzesek. Apámnak is volt halastava, de a Tiszára szeretett járni pecázni. Szegedi srácként már – 10 évesen a Tiszára járt – így érthető is. Nekem a barátaim, a sanyarú sorsú lelencgyerekek voltak és egy-két vasutas gyerek. Sajnos az árva gyerekeket nem engedték játszani, csak dolgoztatták őket és a 7-10 éves gyerekeknek dolgozni kellett a tanyákon. Szomorú, kemény életük volt.
Apám a halastavunknál horgászik.
Apám, értehető okok miatt értett a fegyverekhez és azt szerette volna, hogy ne csak szeressem, hanem tudjam is kezelni, használni. 10 évesen vett nekem egy 4,5 mm-es lámpagyári légpuskát. Én addigra a tanya körül már úgy ismertem minden zugot, csalitost, nádast, hogy nyitott könyv volt előttem a határ, de nem tudtam vele betelni – ma sem.
1954. október 4-én lőttem első verebem. Egy tojó háziveréb volt. Az iskolai szertárban láttam a kitömött madarakat, persze én is ki akartam tömetni a verebemet. Kérleltem apám, hogy Szegeden biztos kikészítik, hogy próbálja meg és vigye el oda. Hogy elvitte-e nem tudom, nekem azt mondta, hogy nem vállalták. Októberben még voltak meleg napok és a legyek is felfigyeltek a verebemre, akkor apámnak zseniális ötlete támadt: levágta a két szárnyát és lepkeszárny formában zöld posztóra tette és üveglappal lefedte, majd papírragasztó-szalaggal leszegte a széleit. Büszkén díszelgett rajta az elejtés dátuma. Mondanom sem kell, hogy a molyok nyolc év alatt posztóstól megették.
Rengeteget solymászkodtam.
Az általános iskola után, mivel Homoki-Nagy István filmjein nőttem fel, eldöntöttem, hogy erdész leszek. Négyes átlagom volt, de 1959-ben csak kitűnő tanulókat vettek fel, tehát ez a terv kútba esett. Az erdészeti helyett közgazdasági technikumba jelentkeztem statisztikai tagozatra, hogy onnan majd átjelentkezek, de ezt sem értem meg, mert félévkor matekból hét egyessel kirúgtak, hogy a lábam sem érte a földet. Akkoriban már ragadozó madaraim voltak és elhivatottan solymászkodtam.
Az időm nagyrészét a madaraimmal töltöttem.
A madarakat el kellett lássam télen varjakkal, gerlével, verebekkel, nyáron meg a majorokban házigalambbal. Tehát nem tanultam. Apám azt mondta, hogy elindul a faluba és ahol inast vesznek fel, az lesz a szakmám. Volt lakatosnál, cukrásznál, kéményseprőnél, fényképésznél, de csak a fodrászatnál talált felvételt. Aztán letelt a két hét próbaidő és felvettek.
Még féléves inas koromban is sírtam a paraván mögött, hogy mi lett belőlem. Ez bizony messze van az erdészettől. A verébszárnyakat naponta látván, elhatároztam, megtanulok madarat preparálni. Hatalmas türelemmel belefogtam és 1962-ben Kiskunfélegyházára kerültem a városházi 11-es fodrászszalonba, ahol csodák csodájára egy preparátornak vágtam a haját. Összebarátkoztunk és kérte, hogy mutassak meg neki egy munkámat. Egy tavaszi dürgő pózban preparált vízityúkot vittem el. Nagyon megdicsért és azt mondta, hogy mindenképpen folytassam. A fodrászat mellett még 30 évig preparáltam.
Ebben az üzletben barátkoztam össze Mosányi Antallal, a solymásztársaság elnökével és idősebb Zalai Géza, országos koronglövő bajnokkal, akit később őzbakra is meghívtam – innentől kezdve aztán sínre kerültem.
Nagy nehezen kaptam csak puskát.
Nem győztem preparálni a fácánokat, a szarkákat a vadászoknak, persze ingyen, de lejárhattam hajtani és ígéretet is kaptam a tagfelvételre. Madarat lehetett velem fogatni, nem csak tömetni.
Három évig jártam hajtani és a körvadászatokra, mígnem 1971-ben tagjelölt lettem. Egy évig ugyanúgy részesültem a terítékből, mint más vadász, de puskát nem vehettem a kezembe. 1972-ben vettem egy 12-es boch puskát, még ma is azzal vadászom. Akkoriban augusztus 1-én kezdődött a vadkacsa vadászata és ott, ahol gyerekeskedtem, a Szék-tón, csak az augusztusi hónapban 150-180 kacsát lőttem.
Én elmondhatom, hogy egyszerű, fekete csizmás vadászok között nőttem fel, falusi, tanyasi emberek voltak azok. Utánozhatatlan hangulatú vadászatokon vettem részt. Az első hét-nyolc nyulat bevittük és mire délután lett, addigra már a várt bennünket a bogrács.
Nem abban merült ki a vadászat, hogy ki milyen drága fegyverrel, terepjáróval, drága ruhákban jelent meg.
Mindig volt a ház körül madaram, itt a kedvenc szarkámmal indultunk a kertbe,
Szépen volt abban az időben vad is. Volt, hogy 15 puska 150-180 kakast lőtt délig. Akkoriban neveltünk fácánt és meghatározták, hogy egy vadásznak mennyi első osztályú kakast kell leadni – kötelező volt mindenkinek. Ez engem megtanított arra, hogy ne közelről lőjek, hanem engedjem ki a vadat etikus távolságra, mert a ronggyá lőtt kakas szégyen volt és a leadás sem szaporodott akkor.
Kittenberger elefántagyarából készült dísztárgy.
A titkárunk rendőrparancsnok-helyettes volt, aki a kiterjedt tanyavilágban is – ami hírből sem akkora már – és vadásztársaságban is rendet tartott. Ismerte a jogot, de sose élt vele vissza.Pannónia motorral jártunk vele vadászni. A vadászat ilyen formában státusznak számított, mert még nekem, akinek éveket kellett várnia, még nekem is sikerült bekerülnöm. Igaz voltak benne trükkök, de nem mondhatom, hogy ne sikerült volna.
FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!
1971-ben beköszöntött a Vadászati Világkiállítás, ami számomra nagy élmény volt. Mondhatjuk és nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy azt megismételni nem lehet. Voltak már akkor is olyanok, akik már akkor ezt ki is jelentették. Mindenki itt volt. Az angol királyi családtól egészen a Szovjetunióig, az afrikai országok sora és mindenki. Olyan bemutatkozás volt a világnak és az olyan színvonallal, hogy méltán mutathatta be nemcsak a vadászoknak, hanem a világ nagyközönségének a vadászat értékeit és benne a magyar vadgazdálkodást. Megismételhetetlen és abból egy-egy kis szelet maradt meg, a belépőm és egy-két relikvia, amit ott vásároltam. Kétségtelen, hogy okos, felkészült, rettentő magas nívójú szakemberek készítették elő. Persze mondhatjuk, hogy mögötte volt a politika, de kérem, tudták, hogy mi szakmai és mi politikai kérdés és mondjuk ki, ha nem is beszéltünk róla, azért amikor végre kint vadászhat az ember, olyan messze kerül a politika, hogy senki se foglalkozott vele. Jó tanácsom, hogy képezze magát mindenki és ha nem is nagyon, de tessék alkalmazkodni. No, és a szakmai kérdések sohasem lehetnek politikaiak. Ketté kell választani: a határ vékony, de azt tudni kell!
Próbáltam kiépíteni a kapcsolatot nagyvadas területeken, bakonyi barátommal, Bodó Nándorral egy életre szóló barátságot kötöttünk. Önzetlenül hívott mindig, sosem tudtam neki ezt viszonozni, most 2023-ig, 2019 vaddisznót lőttem, ebből 140-et nála. Magam lőjegyzéket vezetek, amilyet Bodó Nándi barátom is vezet.
Beszélgetések során sok vadásztól kérdeztem vezet-e valaki lőjegyzéket, de nem igen. Manapság már jószerével csak vaddisznóra vadászom.
Terítékem a következő 1971. február 28. és 2023. szeptember 1. között:
Apróvadat: 7942
Nagyvad: 530
Sebzésem, ami sose lett meg: 32
Hibázásom: 58
Gemencre is eljutottam, ahol Sziládi Ferenc élt, dolgozott. Ő egyébként szomszédunk volt Kisteleken, innen került el. Édesapja masiniszta volt. Feri egyébként hat évvel fiatalabb volt nálam és tőlem kapott kedvet a vadászathoz. Kádár, Cinege és Losonczi területén volt vadőr, erdész. többször voltam nála és ott ismertem meg Hangya Károly vadőrt. Hangya lövette meg velem Kádár elvtárs kanját, teljesen szabálytalanul. Az akkori politikai elitnek az a vadban gazdag területe is be volt kerítve. Az öreg Hangya aztán odaültetett a kerítéstől 30 méterre, ahol egyébként 300 méter nem vadászhatott volna senki. Sose felejtem el ezt mondta: „ A likra kő lűni embör! Ott gyün a disznyó ki a kukoricára, mert az erdőben nincs kaja!”.
Ahogy mondta meg is jött az egyes disznó, megnyikorogtatta a drótot és mikor átjött gyöngygolyóval meglőttem.
A harmadik barátom Tóth Gáspár lett, vértesi vadász volt, sok vadat lőttem nála is.
A negyedik Nagy Sándor volt, aki Császártöltésen élt. Felejthetetlen vadászataink voltak. Ott vaddisznó mindig volt. Legkedvesebb élményeimet nekik köszönhetem, jóformán vadászéletem savát-borsát. Hubertusz legyen velük.
Akkoriban főként holdvilágnál vadásztunk. Biciklilámpa első égőt szereltünk a csőre és lapos zseblámpa elemmel világítottuk meg. Azután jöttek az orosz halogén égők, majd a KaCsa lámpák és végül a ledesek. A mostani technikáról meg már ne is beszéljünk.
Belépőjegy az 1971-es világkiállításról.
Régen a vad megtalálta a nyugalmat. Nem zaklattuk az erdőt ennyire. Volt nyugalma a vadnak. Hangzatos szavakat használnak ma a vadászatról, de a vadászat a barátságról szól. Ritkán látott barátokkal találkozni, élményeket mesélni, erről szól nekünk. A puska, a horgászbot, a festőecset, fényképezőgép pedig egy olyan eszköz, amely arra inspirál bennünket, hogy hosszasan részévé válhassunk a természetnek. Ilyenkor mutat meg legtöbbet magából – a csendes megfigyeléseink során – a természet.
Szuvenír 1971-ből.
A fodrászatot 80 évesen is aktívan folytatom és mivel a hétvégék a szombatok a fodrászatban igen mozgalmasak, a körvadászatokra nem tudok kimenni, ugyanis egyik héten szombaton, míg a másik héten vasárnap tartják a vadászatokat. Így évente a társaságomnál két, három alkalommal megyek csak apróvadvadászatra. A szarvasbika sem érdekel már, annak is van már 10 éve. Sajnálok én már minden vadat, a könnyű zsákmányt meg kiváltképpen. A tarlókon, a gabonán való cserkelést, leselkedést, az éjszakai magányt imádom még most is. Megadatott nekem az a lehetőség, hogy nagyvad leseken soha nem volt mellettem kísérő. Őzre itt a környékben nem mehetünk ki, de nem is bánom, mert nem szeretek csak cserkelni és minden más opció nekem nem vadászat. Csak is a cserkelés, hívás. Ha így nem mehetek, akkor nekem többet ér, ha itthon a gyűjteményemet, könyveimet rendezgetem. Agancsot is faragok, rajzolok és festek is. Főként Balogh Pétertől merítek témát, vadászati képeslapok is szóba jönnek még. Kipróbáltam a pirografikát is, de egyszer elvesztettem az égő hegyét és nem próbáltam azóta sem, abbahagytam.
Késekre szoktam nyeleket vágni, például agancsból, de rózsafát is faragtam legutóbb, igen, nyakbaakasztót. Ilyen dolgokat szoktam ajándékba vinni. Kifőzöm, rendbe rakom a trófeákat, montírfákat készítek – nekem ez is a vadászathoz tartozik és sosem fogadok el pénzt.
Azt üzenem a mai fiataloknak, hogy több időt szenteljenek egymás megismerésére, meghallgatására. Ismerkedjenek a vadászterülettel, a tájjal, a vaddal – lövés nélkül is. Adjanak több tiszteletet az idős vadászoknak az apróvadvadászatokon, ahol hagyjuk a szomszéd vadászt is lőni. Nem kell kapkodni. Az csak légyfogásra jó. Egyébként is, kezdő vadászoknak nem is adnék csak egycsövű sörétespuskát, hogy alaposan gondolja meg, mit csinál s hogy megtanulja, ne olyan távolságra lőjenek a vad után, hogy az teljesen felesleges.
80. évesen üzlete előtt Bényi Zoltán.
Gondozzuk, ápoljuk a vadászterületet és benne a vadat. Etessünk, legyenek itatók, helyezzünk ki sót és törekedjünk arra, hogy egymást tiszteljük. A fiataloknak, az új vadászoknak meg kell tenni mindent. Nemcsak a vadászatokon, a hajtásokon, hanem munka során is. Sok, sok éven át jártam hajtani, mindösszesen öt évig, két társasághoz. Ha valaki tudja, hogy mit jelent, úgy gondolom, hogy én tudom, de azoknak az éveknek egy percét sem sajnáltam, mert megismertem a vadászterületet és megismertem nagyon sok embert is, akik közül voltak tagtársak, de lettek nagyon jó barátok, életre szóló barátok.
Egy emlékezetes kan a Bakonyból.
Nem mindenki lesz a barátunk, de törekedjünk arra, hogy soha ne romoljon el a jókedv. Haraggal, mérgelődve, netán hangoskodva elindulni vadászni, nincs értelme. Akkor inkább csukja össze mindenki a puskáját és menjen haza. A vadászat varázsát nem szabad elrontania senkinek sem…
Bényi Zoltán
Vadászat
Visszanéző (2026): Zubogyi vadászat
Kattintson és látogasson el a FROMMER Fegyverbolt honlapjára.
Garabuczi Zoltán, Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyében, a Putnoki járásban, Zubogyban vadászott. Élményeiről beszámolt lapunkank:
Desszantos kiképzés Zubogyban, a régi új barátommal, amikor mán csak a géppuska kellett vóna!
Február 23. A tátrai kirándulás után következő kis történetem most itt folytatódik. A Cserehát dombjai előttem, a szörnyű, komor tél utánam. A Valentin-nap elmúlt, de szívemben mélyen őrzöm, a legmélyebben, ahogyan férfi érezhet. Na, de oda se neki, mert hát lassan közeleg a szerelmes tavasz, tele bájjal, kacifántos fordulatokkal. Ez már a tűzló éve, ami robog és elsöpör mindent, vagy lezár, vagy belsőleg a legmélyebben átalakít, de csak azt, ami hiteles. Így az én szerelmemet is. Mondjuk, ha rajtam múlt volna, ez a kacifántos tűzló úgy járt volna, mint a csépai lókupéc lova, a Sanyi, ami az útkaparó porában megdöglött.
Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News
Régóta terveztük Szulej komámmal. Megígértem, és ha olykor nem is vagyok a legjobb barát, tudom, a lelke mélyén tudja, hogy hányadán állunk, mint két hisztis tesó. Mindketten makacsok, bolondok a magunk módján, néha kerék, néha talp, de azért a fröccsszezonra, egy jó irsai hosszúlépésre csak-csak megemeljük poharunkat, és nagyokat nevetve énekeljük Zorán kólóját. Hát a kocsiba pakolva meg is csörrent a szisszentésre váró jóféle balatoni irsai üvege. Mert hát, ha nem is azonnal, beváltom az ígéretem, ami nem más volt, mint egy közös vadászat, igazi fiús program. Igen, Pici, program. Csak neked. :-)))
A komám mán lázban volt teljesen, ahogy jómagam is. A három napra egy akkora málhazsák ruhát rakott oda, hogy az egy igazi desszantos kiképzésre is elegendő lett volna, de erre hamarosan visszatérek. Hozott mindent, az antalkék kabáttól kezdve a bundazokniig, a téli hótaposótól az aksis lámpán át: kis kés, nagy tőr, volt ott minden. Tán még a lelences gyerek is abban a nagy, hatalmas zsákban volt, amit amikor megemeltem, hirtelen még kaka-pisi egybe lett fél perc alatt.
Elindultunk, szecsó a kézben, alibi csoki a kocsiban, Szulej a navigátor, és mán röffent is a kis csühös, fullszervós Volvo újabb útjára, egyenest a Bükk és a Zemplén lankái közé, be a csodálatos Cserehát lába elé, ahová azóta B. komám is költözött. Így hát gyanús, hogy a folytatásnak sem lesz híja. Na, de mindent a maga idejében.
Szóval gurultunk, a Waze beélesítve, de valami furi volt, amikor Szulej felkiáltott a Kilenclyukú hídnál, a Hortobágyon:
– Naaa, Lákrávell, itt is jártam, ni mán, a hortobágyi nagy gulyahíd!
Én még tromfoltam is neki:
– Naa, Szulikám, látod, látod, hova hoztalak! Sightseeing in Hortobágy, majd viszünk hűtőmágnest.
Viszont valami gyanús lett. Amikor ősszel Dzsonival jöttünk, se híd, se marhák, se puszta nem volt, de ez akkor tudatosult bennem igazán, amikor Tiszalúcnál, a kompátkelőnél kötöttünk ki.
– Te, Szuli, ugye nem kapcsoltad ki a kompot a Waze-en?
– Háát, neem, de az autópályát igen. De mondtam én, hogy a Mappel jöjjünk. Sz@r ez a Waze.
– Na, ez fantasztikus – dörmögtem magamban.
Így hát nem volt mit tenni, Imrével romantikusan átkeltünk a Tiszán, szebbnél szebb kompszelfiket készítve az utókornak, mert hát, ha mán, csak adjuk meg a módját ennek a kacifántos, trendi divatnak, ha 11 méteres víz van alattunk.
Kompról le, útra fel. A szecsók is elfogytak, éhesek is lettünk a nagy emberi pánikban, de nem baj, oda se neki, sóvárogva folytattuk utunkat a szeretett cél felé. És láss csodát: Zemplén vármegye! Hejjh, de megörültünk, ki is szúrtuk az első dombokat, melyek sziluettjei nem messze voltak már Zubogytól.
Átrobogva Miskolc avasi lakótelepén, kis idő múlva elénk tárult a csoda, a fenséges, univerzumi békét sugalló Cserehát. Képe most merőben mást mutatott. Az idei tél más volt, mint az előzőek. Rekkenő mínuszok, tomboló szelek – no, nem Szulej gatyájában –, bebizonyították, hogy néha még csak-csak kifoghat az ember egy igazi téli, havas disznóhajtást, egy fagyos, dermedtre hűlt lesvadászatot, egy ropogó havon topogós éjszakai utánkeresést, a remetekanok fehér hótakarón kirajzolódó sziluettjét, az erdei cserkelés közben a nyakunkba hulló hódara bizsergető, hirtelen élénkké tevő érzését is.
Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News
De Felsőnagycsécset elhagyva ekkor hirtelen Szulej mutogatására lettem figyelmes:
– Ni mán, mennyi tehén van ott az erdő tövin.
– Hjajjh, te főtehenész, ezek nem tehenek!
– Hát akkor mik?
– Pontosan azok, amiért jöttünk: a magyar erdők legnemesebb vadjai, a kárpáti gímszarvasok, vagyis Cervus elaphus.
– Szervusz, nem szervusz, pikk-pukk, oszt be a bográcsba.
– Na, menj a p..csába, te ragadozó vadember!
Mondanom sem kell, erre már hangosan, szakadva nevetve pillantottuk meg Ragály település tábláját.
– Nagycsecs, vagy Nagycsécs, Ragály… hát hova hoztál engem, te fiú?
Mondanom sem kell, itt már visítva vertem a kormányt a röhögéstől, így érkeztünk meg Zubogyba. Arra a csodás helyre, ahol a kalandjaink tovább folytatódnak. Nem is olyan soká, mert már délután kettő is lehetett, amikor a szállást elfoglaltuk. Nagyot is nézett a komám, amikor betekertem a kormányt a panzió udvarára. Tetszett neki nagyon: a szép külső, az igényes felszerelés, a mindig tiszta szobák, no és Erzsike és Pali vendégszeretete, ami hét határon párját ritkítja. Egyszerűen elmondhatatlan.
Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News
Ugyanúgy, mint a szomszéd faluban lévő falatozó, a Laci pecsenyéző. Ízes, magyaros kaják, kétliteres Bartell és a Mátyás keserű. És a nemzet aranya, a nélkülözhetetlen alibi csoki, aminek szó szerint fellegvára volt az objektum. Érkezésünk után degeszre is tömtük magunkat finomabbnál finomabb fogásokkal. A méret is jó volt, az ízvilág is párját ritkította, ezért nem féltünk repetázni. Aztán pedig jóllakott óvodás módjára cammogtunk vissza a kocsihoz, ami sebesen repített vissza minket szállásunk meleget és kényelmet adó birodalmába. Mint a sőre marhák az akolban, úgy pihegtünk az ágyainkon.
Itt a történet este, vadászat után folytatódott, Szulej komám nem kicsi izgalmára, akit összekeverve, enyhén alvós állapotomban majdnem összekevertem szeretett kedvesemmel, aminek a következménye egy hangos moraj, a semmiből a fejemre lecsapó párna, valamint Imre morgó hangja lett, amely álomba szenderített:
– Na, nekem itt nem fogsz latin lávörködni, nem Galuska vagyok, üljél meg, oszt aludjál, te dög, mer nekem itt nem lesz hónap se, vadászat se, Lörci-hörpi, me olyat rád teszek, hogy hat kőműves nem szedi le rólad.
Na, de mi is okozta félálombeli támadásomat komám ellen? Hát nem más, mint a késő délutáni cserkelésünk, melyhez most kanyarodok vissza.
Délután 5-re volt megbeszélve kísérőnkkel az indulás. Be is fordult a Ford az udvarra, motorja egyenletes ketyegése tudatta velünk, hogy szedelőzködjünk, mert akció lesz. Ekkor benyílt a panzió ajtaja, és láss csodát, ki állt ott: Dani, akinek nagyon megörültem. Tudtam, ha ő jön, egy biztos: kalandban nem lesz hiány. Az őszi utóbőgésben olyan, de olyan vadászélményeket kaptam tőle Dzsonival, amit élek, nem fogok elfelejteni.
Mehet a cucc a platóra, a puska a hátsó ülésre, és hajrá. El is nyeltek minket a Fehér-kő dombjai. Dani elmondta a haditervet, majd tarvadcsapatok keresésére indultunk. Az egyik fő bőgőhelytől nem messze olyan tarvadcsapatot pillantottunk meg, hogy tátva maradt a szánk. Elkezdtem számolni: 10, 20, 40, 60…
– 83 – szólalt meg Dani. – Na, ebből nem csemegézünk. Egy szarvasszem is éles, itt meg van 166 egyszerre.
Egy ideig még a kereső objektívjén keresztül vizslattuk őket, aztán csendesen tovább gurultunk, nehogy megzavarjuk a gigászi tarvadcsapatot. A szemben lévő domboldal felé vettük az utunkat.
– Itt kiszállunk. Töltsd be a puskát, apuskám, és gyalog megyünk tovább.
Ekkor kezdődött el az a része a küldetésnek, ami szerény művem címét ihlette. Több kilométer erőltetett menet dombon fel, dombon le, vízmosásba be, cserkelőúton át, dombon le, dombon fel. A komámmal az út felén összenéztünk, mivel Dani jó hegyi kísérő módjára úgy szedte a lábát, hogy elérjük a kiszemelt tehénrudlit, hogy szerintem az erdei gerillaharcosok is megirigyelték volna a tempót. Ekkor Szulej megszólalt, mán vártam:
– Hallod, hé, lassítsá mán kicsit, mer mán olyan emlékem van, mint amikor a katonaságba, a Dübörgőn vittem a géppuskát.
– Ohh, ezen segíthetünk – szólt Dani. – Ha szeretsz nosztalgiázni, akkor holnap reggel hozok neked egy vascsövet, azt majd a válladra lökheted, úgy meglesz a feeling.
Hát mondanom sem kell, ettől a mondattól hempergősre röhögtük magunkat mind a hárman. Majd tartottunk egy kis pihenőt, kifújtuk magunkat, aztán Dani megszólalt:
– Nooh, milyen a desszantos kiképzés, mehetünk tovább?
– Mi az hogy! – válaszolta Szulej.
De férfiasan bevallva, szerintem mindkettőnknek inkább lett volna kedve egy lesen csücsülni, mint ezt a kanosszajárást csinálni terep kettőben. Láss csodát, imáink meghallgatásra kerültek: egy leshez érkeztünk. A haditerv megvolt, honnan hova kellene várnunk a vadat, ami sajnos fényváltásig nem érkezett meg, így hát hazaindultunk.
Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News
Este annak rendje és módja szerint meg is érkeztünk a helyi vendéglátós helyiségbe, ahol legurítottunk egy jó savanyú hosszúlépést kedvcsinálónak. A helyi jó arcok meg is találtak minket egyből, megjegyezvén, mi biztos jó kemények vagyunk, ha tél utóján is fröccsöt iszunk vacsora előtt. De hát az ilyen szófia beszédre mit sem adván vettünk inkább egy szerencseputtót, amíg a dürümünk elkészült. Vacsoránk után ittunk még egy búcsúfröccsöt, és hazaballagtunk.
Az esti folytatást és Imre inzultálását meg már elmeséltem. A nagy esti dünnyögés után nyugovóra tértünk, mert reggel 6.30-kor már Dani kopogtatott az ajtón, hogy hajrá, mehet a második felvonás. Nem is sejtettem még ekkor, hogy Diana ilyen kegyes lesz hozzánk, hogy két tarvadat is sikerült terítékre hozni.
De hát a duplázás néha máshol is összejön, nem csak az ..gyban. Szóval csapjunk is bele egyből a közepébe, mert hát a segítségünkre küldött Ford úgy kapaszkodott fel a domboldalon, mintha muszáj lett volna. Hacsak az égiek közbe nem szóltak volna, mert közbeszóltak a felázott gyepen, és úgy csapta keresztbe a seggit, mint Gina Lollobrigida. De nem adtuk fel: ami nem megy egyből, megy utána. El is értük a fantasztikus panorámát adó dombtetőt.
Most cserkelni indultunk. Hjajjh, de jó, igazi erdei vadászat, nincs is ehhez fogható. A mezítelen erdő, a korhadó, nedves fák és az avarillat, az emberderéknyi tölgyek cseres illata. De most egy levél sincs, nincs takarás, nincs kefesűrű aljnövényzet. Lassan haladunk előre, fel egyenest a szemközti tetőre.
– Naa, ez, ez a tempó az igazi – szólalt meg komám.
Mire Dani kontrázott:
– Még most húzunk bele, főgéppuskás.
Így teltek a lépések egyre csak, egyre csak beljebb a Cserehát mesés cseresében. Aztán hirtelen megállt.
– Halkan legyetek, ott vannak. Érzem őket, az illatukat.
– Hát én bár már a bográcsban érezném az illatukat – válaszolt Szulej, egyre csak pirosodó arccal.
Mert hát nekünk, alföldi legényeknek azért csak volt olyan pulzusunk, mintha egy Kamagrát toltunk volna, mán nem is tudom, hova. A szemünk úgy dülledt, na jó, kimondom ismét: mint a régi desszantos katonai kiképzésen, a Dübörgőn.
Megálltunk. Amikor rendbe szedtük a pulzusunkat, meg is pillantottuk a tehénrudlit. 1-2-3 borjú, egy ünő és két tehén volt a dombtetőn. Ferdén a tavalyi makkokat fitették, és a jövések vitamintól duzzadó rügyeit, háncsát csipegették. Lassan haladtak előre. Ekkor Imre egy fa mellé ereszkedett, és bár vállán most nem volt géppuska, de mégis úgy olvadt bele a fába, mint Rambo.
Dani már vette is a lőbotot, és hallgattuk a forgatókönyvet, hogy amikor a fák között a ferdéből egyenes lesz, akkor a kezem már a schnellen legyen, mert folyamatosan mozognak, de ott lesz az a lélegzetnyi idő, az a rövid pillanat, amikor tudni fogom, hogy itt az idő a tiszta lövéshez.
Lassan haladtak, pont úgy, ahogyan én tettem Mauserem a lőbotra. Ekkor egy ágacska rövid, de annál hangosabb csendje törte meg a csendet. Lépés közben nem figyeltem, és a válasz erre hat pár szarvasszem szuggesztíven, mélyen figyelő tekintete volt.
Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News
Itt nem volt idő tapogatni, nézegetni. Az első villás fa közül kivillanó testen pihent az optikám szálkeresztje. Tudtam, hogy az egyik kisebb, satnyább borjú lesz, mert a két tehén a csapat legvégén haladt, de nem bántam. Az ilyenek sose tudnának életerős, kormos testű bikáknak világot adni, csak a kis, vékonyka, borzos testű, örök közepes ivadékok látnák meg a napvilágot, ami a vadgazdának és a genetikának sem kedvez. Farkasokról most nem beszélek, de a mi dolgunk az ilyen egyedek kivétele az állományból.
Ekkor dördült el a kölyökágyú. Mélyen, hosszan szólt a völgyben, hangjára varjak repültek fel a környező fákról. Az erdő csendes lett, az elmúlás csendes, néma zaja volt a levegőben. Nem szenvedett, a 9,3-as titán tette, amire tervezték.
Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News
A csendet Szulej komám hangja törte meg:
– Óhh, Lákrávell, mekkora tehén, ebből egy üst hús lesz! Jajj, a lába, óhh, hagymával a májaaa, mán resztelem, mán dísztelem, hjajjh, de nagyot eszünk este, komám!
– Kisebb lesz, Szulej, de lesz benne anyag, ne aggódj.
– Garabuczi Zoltán! Gratulálok a szép, tiszta, kimért lövéshez – szólalt meg ekkor kísérőnk.
Majd elindultunk elejtett borjúnk felé.
– Jól döntöttél, gyenge és kisebb, mint a többi.
Kértem néhány percet a fotók elkészülte után, hogy megéljem a pillanatot. Szeretem mélyen a szívembe zárni, elraktározni az erdei élményeimet, mert nemcsak vadűzés, hanem erdőzúgás is. De több erdőzúgás. Nem volt trófeás vad, mégis rőtet kapott, és én is az elejtésért. Majd Imre nyugalmára a máj is a helyére került.
– Mi a terved, Zoli? – kérdezte Dani.
Majd összenéztünk, és mély hangon szóltam csendesen:
– Van még a napban…
Autóba ültünk, és továbbindultunk. A szemközti oldal, a Fehér-kő volt a cél. Ismertem a helyet, az egyik őszi fő bőgőhely, sok-sok mérges hangú daliával. Mennydörgésszerű, öblös hangjuk, a terjengő bikaszag, a szerelem érzése még mindig itt van szívemben. Mélyen, mint a hiány. A bikák kedvesüket kereső hiányának érzése. Akkor sem volt ott. Most sincs. De az érzés bennem lüktet, mélyen, de már nem mérgesen, nem bántva, hanem csendesen, már csak inkább a távolból figyelve, de egyre magabiztosabban, stabilabban várva rá.
Meg is érkeztünk oda, ahol a nyáron Dani egy cserkészutat vágott a kefesűrű kökényesbe, mert tudtuk, az út végi domb alján ott lesznek a tarvadak, mint az óramű. A kérdés csak az volt, vajon mennyi és milyen korúak. Mert volt három csapat is, amely sűrűn látogatta az erdei tisztás alján lévő sózót és a zsenge, lassan sarjadó fűvű legelőt.
Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News
Szulej a kocsiban maradt, és távolról figyelte az eseményeket távcsövön keresztül, mert itt a közelség miatt három ember már sok lett volna. Ekkor pillantottam meg: öt borjú.
„Áhh, komám” – gondoltam magamban –, „huncut a sors, csak azt akarja, hogy ismét elhozzalak, mert ebből most nem lesz tehén, még ha a csillagokat is imádkozom le az égről.”
Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News
Szabad kezet kaptam. Nagyjából mind forma-forma volt. Most egy sántikálósat szemeltem ki, mert a többi négy olyan szép volt, mint egy festmény. Így meghúztam az elsütőt. A nagy mag útjára indult, és mély becsapódás jelezte a találatot. Dani rám nézett, és megszólalt:
– Garabuczi Zoltán! Megint! Te csak duplázni jársz Zubogyba?
Nevettem, és megköszöntem a csodás cserkelést. Szuper volt. Majd megint egyedül maradtam, amíg elment az autóért. Csodás percek voltak. Felderengtek az ősz színei, élményei, a bikák, a tehéncsapatok, az őszi táj, és most újra itt, ugyanazon a helyen. S bár a táj rideg és kopasz, de a fák mégis melegséget hordoznak, akárcsak a szívem.
Történetem most zárom, mert az esti resztelt máj még azóta is büfög, annyira hagymásra sikeredett, de egyszer tudom, letisztul minden, és újra találkozunk a festői szépségű csereháti cseres alján. Mert a történet ma megszakadt, de közel sincs még vége. Túl régi, túl mély ahhoz, hogy abbamaradjon.
Írta és fényképezte: Garabuczi Zoltán
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Vadászat
Baranya vármegyei versenyző sikere az Eszéken megrendezett koronglövő U-18 Európa Bajnokságon
Eszéken rendezték meg az U18-as koronglövő Európa-bajnokságot
Kattintson és látogasson el a FROMMER Fegyverbolt honlapjára.
Olimpiai Skeet szakágban a magyar válogatott tagjaként versenyzett az idei évben országos bajnoki címet is megszerző 17 éves Fekete Zalán, akinek ez volt első nemzetközi versenye.
Fotó: OMVK
A tehetséges baranyai fiatal derekasan helyt állt az erős mezőnyben, legeredményesebb magyarként a 15. helyen végzett az egyéni versenyszámában.
A négy napos verseny során csapatversenyben harmadmagával a bronzéremig jutott, úgy, hogy a dobogó harmadik fokáért folytatott küzdelemben Zalán „arany találatával” sikerült 6-4-re legyőzni Csehország csapatát.
Fotó: OMVK
A kiváló sportlövő édesapja mellett már gyerekkorától járta az ormánsági erdőket, 2025-ben tette le a vadászvizsgát, jelenleg már ifjúsági vadászként erősíti a baranyai vadászok közösségét. A koronglövő tudását az Ormánsági Erdész-Vadász-Lövész Egyesület által működtetett Körcsönye-pusztai lőtéren fejleszti.
Részvételét az Európa Bajnokságon az OMVK Baranya vármegyei Területi Szervezete is támogatta, kiváló eredményéhez ezúton is gratulálunk és sok sikert kívánunk a folytatáshoz!
Forrás: Horváth Csaba titkár – OMVK
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Vadászat
Hivatásos vadászok szakmai versenye Fejér vármegyében
Soponyán rendezték meg a Fejér vármegyei hivatásos vadászok szakmai versenyét
Kattintson és látogasson el a FROMMER Fegyverbolt honlapjára.
Fejér vármegyében a hivatásos vadászok szakmai versenye 2026. június 2-án, Soponyán került megrendezésre.
Fotó: Molnár Gabriella – OMVK
Az idei megmérettetés jelentős érdeklődés mellett, kiváló hangulatban zajlott. A verseny reggelén Haas Béla hivatásos vadász alelnök és Weidinger István titkár köszöntötte a megjelenteket. Az eligazítást követő feladatsor lövészettel kezdődött, majd tesztírás, végül egyéb sokrétű, gyakorlati feladat (kürtszignálok felismerése, fás és lágyszárú növényismeret, vadászkutyák felismerése, vadkárismeret, vadbetegségek ismerete és egyéb rendészeti ismeretek, valamint összetett felismerési szám (vadfaj, korcsoport, elejthetőség, becsült távolság) várta a versenyzőket. A részeredmények összesítését követően Weidinger István titkár úr értékelte a versenyt, kiosztotta a díjakat, gratulált valamennyi részvevőnek, megköszönte a szervezési munkát.
A Fejér vármegyei hivatásos vadász verseny győztese NYÁRI ZOLTÁN, így ő képviselheti vármegyénket a 2026. július 8-9-én, Nyírségben megrendezésre kerülő országos versenyen. A résztvevők között értékes vadászati lehetőségek kerültek kiosztásra. A VADEX Zrt. által felajánlott fődíj boldog tulajdonosa Horváth Bálint🦌
🏆 Első alkalommal került megrendezésre, hagyományteremtő céllal a Fejér Vármegye legjobb Sportvadásza verseny. A 2026. év legjobb Sportvadásza címet TÓTH PÉTER érdemelte ki.
Mindenkinek köszönjük a részvételt és gratulálunk a kiváló teljesítményhez.
Forrás: Weidinger István – OMVK
Fotók: Molnár Gabriella
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Visszanéző (2026): Zubogyi vadászat
Baranya vármegyei versenyző sikere az Eszéken megrendezett koronglövő U-18 Európa Bajnokságon
Hivatásos vadászok szakmai versenye Fejér vármegyében
Állattetemet találtak az egyik medencében, átmenetileg bezárták a tatabányai uszodát
Halálos barnamedve-támadások Európában
Megnyitotta kapuit kecskeméti ifjúsági központunk
Ragadozó madarakkal kapcsolatos természetkárosítás
Inváziós faj vagy őshonos faj?
Halálos balesetet okoztak a kiszökött lovak
Élete első nyestjét ejtette el vadkárelhárító vadászaton
Nem volt elejtési jogosultsága
Lőttek az elvárásnak
Lemondott dr. Semjén Zsolt, a Védegylet elnöke
Rekord pontyok a Pilismaróti öbölből
Új kutyajóléti szabályok: ezt kell tudniuk a vadászoknak
Dr. Bárándy Péter a Védegylet új elnöke
Min változtat a hangtompító?
Vadat és halat is lopott egy orvvadász
Itt a Vadászkamara négyéves feladatterve!
