Bűdi Gábor vaddisznóra vadászott barátjával Debreceni Attilával. Az elejtő megosztotta élményeit lapunkkal:

Fotó: Bűdi Gábor – Agro Jager News

Elszoktunk a kemény telektől. A pustoló hó és a kemény fagyok is csak a régmúlt ködéből köszönnek néha ránk. De ennek a télnek azért mégis volt néhány olyan mozzanata, amely a legnagyobb jóindulattal sem illeszkedett a megpróbáltatások nélküli időszakok sorába. Ha hinni lehetett a higanyos hőmérőnek, akkor éjfél környékén már mínusz 15 fokos szél hizlalta vastagabbra és keményebbre az arasznyi hópaplan páncélját. Cserkelésről szó sem lehetett. Már az autótól a magaslesig megtett út is felért egy szilveszteri tűzijáték ropogásával, pedig a havas, téli éjszaka igencsak csábító és izgalmas lehetőséget kínált a vadásznak.

A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

Immáron órák óta ücsörögtem mozdulatlanul a lesen. A kabátom és a meleg leszsákom is régesrég áthűlt és a lábujjaim csak azért nem fagytak le, mert egy vastag pokrócot gyömöszöltem a leszsák aljába és abba léptem bele bakancs nélkül. Lábaim gyakran összedörzsölve igyekeztem a vérkeringést életben tartani, a kezemben pedig egy faszenes kézmelegítőt szorongattam annak ellenére, hogy már régóta elégett benne a muníció. Az arcom, de leginkább az orrom bizonyul védtelennek.

Valahogy úgy képzeltem, hogy ha megpróbálnám kifújni az orrom, akkor az a legkisebb nyomásra is vagy eltörne vagy az orrlyukaim egyszerűen összefagynának, így nem túl elegáns módon egy-egy apró papírzsebkendő darabot gyömöszöltem bele, hogy ne csöppenjen el. Nyilván nem szép, de legalább mulatságos látvány lehettem, illetve lehettem volna, ha akadt volna szemtanúja a túlélési gyakorlatnak beillő vadászesténknek. De nem volt.

Egyedül ültem a szálerdő szélén. Attila valahol egy szűk kilométernyi távolságban szintén a kitartását próbálgatta. Nyilvánvaló volt, hogy ő az elszántabb, hisz egyetlen rövid üzenetére is kész lettem volna feladni és beismerni, hogy habár szenvedélyesen vonz a vadászat, de kész vagyok beismerni, hogy a természet képes letörni a lelkesedésemet, legalábbis ott, azon az estén biztosan. De nem hívott, nem üzent, így maradt az a rettenetes süket csend a zalai éjszakában.

Ha vadászruházat, akkor -> EWIDENT

A puskám csöve, a holdvilágnak és a havas tájnak köszönhetően, a szinte nappali világosságban apránként egyre világosabb és világosabb lett, ahogy a ráfagyott kristályok hízásnak indultak. A fegyvert lábam közé fogva a puska csövén végighúztam a körmömet és figyeltem a csigavonalban feltekeredő jeget. Hirtelen eszembe jutott egy gyerekkori élményem, amikor az akkor még megszokott fagyos időben nagyot nevettünk egymáson, ha bátorságpróbaként odadugtuk a nyelvünket a szánkó vasához és az azonnal odafagyott a hideg fémhez és idétlenkedve próbáltunk az oldhatatlannak tűnő kötésből szabadulni. És hát persze sosem sikerült roncsolásmentesen megúszni a történetet, bár ennek ellenére véres szájjal, de térdünket csapkodva hahotáztunk egymáson. Ó, édes Istenem, milyen lököttek is voltunk – gondoltam, és ezzel egy időben egy önkéntelen mozdulattal a nyelvemet hozzáérintettem a jeges vashoz. Nem vagyok normális!

Ezt édesanyám is többször hangoztatta a vadásztörténeteim hallatán, de most beigazolódni látszott a verdikt. Orromba tömködött papírzsebkendővel és puskacsőhöz ragadt nyelvvel ülök az éjszakában. Ezt a legkevésbé sem szalonképes, de felettébb szánalmas helyzetet súlyosbítva, hirtelen a lelki szemeim előtt megjelent anyukám, aki látva nyomorult helyzetemet, hangos kacagásba tör ki és konstatálja, hogy nem tévedett, tényleg nem vagyok normális. Képzeletbeli kacagása ragályosnak bizonyult, hisz éreztem, hogy hullámokban tör rám a nevetés. Néma rángatózásom egy külső szem számára inkább tűnhetett haláltusának, mint felszabadult mulatságnak, pedig esküszöm, hangtalanul, kinyújtott nyelvvel röhögtem. Ameddig tudtam.

Majd vastag fagyott szövetréteget hagyva a fegyver csövén, megszabadultam a kínos kapcsolattól. Éreztem, hogy édes vér terül szét a számban, de nem tűnt túl veszélyesnek és legalább elterelte a figyelmemet a dermed végtagjaimról. Még nem is lendültem túl az apró közjáték traumáján, amikor halk, majd egyre erősödő ropogás ütötte meg a fülemet. Nyilvánvaló volt, hogy a gerincem vonalában a hátam mögött közeledik valami felém. A szívem szokás szerint nagyot dobbant, s a fülemben dobolni kezdett a vér.

Eddig is mozdulatlanul ültem, de immár arra is vigyázni kezdtem, hogy ne vegyek túl nagy levegőt, hogy táguló mellkasom fölött a feszülő ruha nehogy hangot adjon ki. A ropogás egyre erősebbé vált, majd hihetetlen módon csak alig pár méterre tőlem szakadt meg. Jézus ereje! Egy disznó áll mögöttem! Tisztán hallottam a lélegzetét, sőt, még azt is, hogy a sörtéiről apró, fagyott hódarabkák hullanak le.
Mozdulatlanságomban lázasan kerestem a lehetőségeimet.

Bíztam benne, hogy a disznó tovább megy és a lest kikerülve nekiindul a havas szántónak, ahol esetleg már puskát emelhetek rá. Végül is megdolgoztam érte. Ha mással nem is, de a fagyoskodással fűszerezett kitartásommal. De nem, nem történt semmi, csak állt mögöttem, mintha csak türelemjátékra hívna. A másodpercek ólomlábon jártak.

A végtelennek tűnő türelemjáték kiábrándító módon ért véget. A kabátzsebem mélyén a telefonom halkan, de jól hallhatóan pittyent egyet. Összerándultam meglepetésemben és ebben a pillanatban a disznó meglódult és elrohant mellettem, hátrahagyva a semmivel össze nem téveszthető téli kanszagot. Kétségbeesve néztem utána és az édeskés vér íze keserűvé vált a számban. A disznó nyílegyenesen ropogott el.
Ó, Te címeres ökör – szakadt fel belőlem az indulat! Talán nem ezeket a szavakat használtam, és csak a múlt jótékony homálya tompítja a kemény szavakat.
Dühösen nyúltam a zsebembe a telefon után, amit balga módon elfelejtettem lenémítani. Az orromból kitéptem a zsepkendő darabokat és hatalmas párafelvőt fújva homályos szemmel próbáltam kisilabizálni az üzenetet. Attila írt, pusztán egyetlen kérdőjelet küldött. Megvallom némileg dühösen pötyögtem neki a választ: Elriasztottad a disznómat!!!
Majd némileg megenyhülve írtam tovább: „Feléd megy!”

Feladva minden óvatosságot, morogva csapkodtam magamról a fagyott párát és mozgattam elgémberedett tagjaimat! Már fájt a hideg, szóval elég is volt a vadászatból.

Durr! Éles, semmivel sem összetéveszthető puskalövés hangja hasított az éjszakába Attila irányából, azzal a kettős hanggal, ami a jó becsapódást is sejteti. Hát ezt nem hiszem el! Meglőtte a disznómat! De hát ez nekem járt volna! Egy sms-el megrendelte és meglőtte!

Na, de Diana! Hát hol van itt az igazság? Hogy nőne pattanás az orrára az összes Attilának, meg Dianának, vagy valami hasonló…
Bosszankodtam, de tulajdonképp mulattam is a dolgon, mert hát mégis csak eredményesek voltunk, és hát mégis csak a barátom….
Éveken át meséltük ezt a történetet különböző baráti társaságokban. Sőt Attila évekig őrizgette azokat az üzeneteket, amiket aznap éjszaka még váltottunk. Hitték vagy nem hitték, nem tudom. Pedig úgy éljek, hogy igaz ; üzenetben rendeltek tőlem egy disznót.

Írta: Bűdi Gábor

***

A cikk teljes tartalma (szöveg és kép) a linkre mutató hiperhivatkozással, és ugyanazon cím feltüntetésével felhasználható, bárki számára előzetes engedélykérés nélkül is.

Hirdetni szeretne? Írjon nekünk: marketing@agrojager.hu