Vadászat
Emlékezés
Nagy Imre visszaemlékezése:
Kattints a képre és csatlakozz a WILD Hungary csoporthoz!
Nagy Imre visszaemlékezése édesapjáról:
Hosszú, nehéz út vár ránk életünk során. Kezdetben még könnyen vesszük az akadályokat, ám a gyorsan szálló évek és korunk előrehaladtával előbb-utóbb elfáradunk. Hogy utunkat folytatni tudjuk, erőt kell merítenünk – s ezt a múltunkból tesszük: emlékezünk.
Nagyapám (1979). Fotó: Nagy Imre – Marcal–Bitvaközi Vadásztársaság – Agro Jager News
Elsősorban a gondtalan gyerekkorra. Felmenőim, Apám és Nagyapám is szenvedélyes vadászok voltak. E környezetben nem csoda, hogy már egészen korán, szoros kapcsolatba kerültem a vadászattal. 1967-ben, a lejárt területi szerződéseket követően Apám elnökletével alakult újjá a Pápai Vörös Csillag Vadásztársaság, amelynek később tagja lettem, s amely azóta is felejthetetlen számomra.
Édesapám (1969). Fotó: Nagy Imre – Marcal–Bitvaközi Vadásztársaság – Agro Jager News
Nem csoda hát, hogy a társaság tagjait kivétel nélkül ismertem, apai jó barátként tiszteltem. Tízévesen már nemcsak a vasárnapi fácánvadászatokon voltam örökös vendég, hanem a taggyűlésekre is elkísértem Apámat.Élveztem ezeknek a senki előtt nem hajbókoló, szókimondó, kissé talán nyers, de annál inkább rokonszenves, egyszerű munkásemberek társaságát.
Én 1979-ben. Fotó: Nagy Imre – Marcal–Bitvaközi Vadásztársaság – Agro Jager News
A fő vad – apróvadas vadásztársaság révén – a fogoly, a fácán és a nyúl volt, de szépen gyarapodott az őzállomány is, s a bakonyaljai részeken egyre nagyobb számban jelent meg a szarvas és a vaddisznó. A vadásztársaság területét illetően is egyedi volt: két tájegység, a Kisalföld és a Bakony is képviseltette magát benne, ennek köszönhetően festői szépségű területnek számított.
Fotó: Nagy Imre – Marcal–Bitvaközi Vadásztársaság – Agro Jager News
A kezdeti időszakban csupán három-négy fő rendelkezett golyós lőfegyverrel, a tagság zömét az apróvad érdekelte. Azok a hangulatos vasárnapi fácánvadászatok igazi ünnepnapokat jelentettek számukra. Nem ismertem köztük rossz puskást, közepes szintet mindannyian elértek, sokan pedig kiváló fegyverforgatók voltak. Öröm volt nézni, ahogy tudták az apróvadat lőni az öreg, külsőkakasos Tulákkal és a süllyesztett kakasos Lampartokkal. A fő bevételi forrást az élővad-befogások, az olasz bérvadásztatás és a német vendégek őzbakvadászatai jelentették.
Olasz vendégvadászok. Fotó: Nagy Imre – Marcal–Bitvaközi Vadásztársaság – Agro Jager News
Ennek a jól gazdálkodó kis társaságnak Veszprém megyében, de azon túl is jó híre volt.
Olasz vadászok édesapámmal. Fotó: Nagy Imre – Marcal–Bitvaközi Vadásztársaság – Agro Jager News
Ezt az is alátámasztotta, hogy itt kezdte vadászati pályafutását Bodrogi Gyula is 1971-ben. Közel nyolc éven át vadászott itt, és gyakran elkísérte Beregszászi György is. Röviden, a teljesség igénye nélkül csak annyit: Gyula bátyám itt ejtette el élete első őzbakját, amelynél én voltam a kísérője. Mindez a Pápakovácsi és Ganna községeket összekötő út jobb oldalán fekvő Imári-erdőn történt. Ritkán járok arra, de ha igen, mindig eszembe jut az a hangulatos, szép este. Noha azóta már ötven év is eltelt, örök emlék maradt számomra.
Vadászvacsora 1972-ben. Fotó: Nagy Imre – Marcal–Bitvaközi Vadásztársaság – Agro Jager News
Az 1970-es évek közepén egész Veszprém megye vonatkozásában nagyszabású, mindenre kiterjedő vadászvizsgát rendeztek, amelynek célja a vadászati ismeretek teljes körű megújítása, felfrissítése volt. A terjedelmes írásos tananyagot a vadásztársaságok elnökei vették át Veszprémben. Apám ezt lefénymásoltatta, és egy rendkívüli taggyűlésen minden tagnak kiosztotta. Jól emlékszem, gondosan felhívta mindenki figyelmét az anyag részletes elolvasására, megtanulására.
Igen ám, de ezek az éltes, konok nimródok nem vették túlságosan komolyan. Az ő szemléletükben a jó vadász a jó sörétlövőt jelentette, és néhányan ki is jelentették, hogy ők nem „szóvadászok”. Húsz-harminc éves tapasztalattal a hátuk mögött majd csak „kibeszélik magukat”. Hát, nem így történt. A tanulás hiánya megbosszulta magát: leblokkoltak, összezavarodtak, és végül a harminc-egynéhány tag közel fele megbukott a vizsgán. Ráadásul mindez az apróvad-vadászati idény kellős közepén történt, így a sikertelenül vizsgázóknak a pótvizsgáig le kellett adniuk a fegyvereiket a rendőrségen.
Apám bent volt a vizsgán, neki, mint elnöknek végig kellett néznie mindenki „produktumát”. Voltak persze vicces jelenetek is – egyet elmesélnék. Berki Dezső bácsi, aki világéletében a Bakonyalja lankás vonulatait járta, igazi szíjas, szikár vadászember volt, Apám jó barátja. Életét a Tapolcafő határában működő kőbányában dolgozta végig. Kerékpárral járt lesre – közel lévén a terület –, később ugyan vett egy kis Babetta segédmotort, de az hamar megadta magát. Őt azonban ez sem zavarta, lábbal hajtva is használta tovább, mintha kerékpár lenne.
Az öreget sok mindenből talán meg lehetett volna buktatni, de a vadászat tudományából nem! Válaszolt türelmesen a záporozó kérdésekre, ám a vizsgabizottság tagjai – ismerve tudását a trófeabírálat terén – elhatározták, hogy egy kicsit megforgatják az öreget. A sokadik, „Ezt mire alapozza?” kérdésre, amely a trófeák kormeghatározására vonatkozott, így felelt:
– Arra, hogy én több bikát lőttem, mint maguk itt összesen nyulat!
Nagy volt a derültség, a vizsga viszont kiválóan sikerült.
Akiknek viszont nem, azok a következő vasárnapon is ott voltak, ám csak a felük hátán ágaskodott a régi „moslékkeverő”. Persze otthon sem bírtak maradni, jöttek hajtani. Az első hajtás után Apám levette válláról a süllyesztett kakasos Lampartot, rákacsintott a mellette álló Babos Jani bácsira, és így szólt:
– Na, gyerekek, igen frankón hajtottatok. Jani bátyám, adjuk át a puskáinkat a következő körre, hadd vadásszanak ezek a bukott szamarak!
Mindezt persze baráti hangon, de korholóan hozzátette:
– Ugye megmondtam, hogy olvassátok el azt az anyagot?
Borbély Laci bácsi, a „füles”, elvette Apámtól a fegyvert, s könnybe lábadt szemmel csak annyit mondott:
– Igazad volt, Imre. Máskor hallgatni fogunk rád.
Így is lett: a pótvizsga mindenkinek sikerült, a fegyverek visszakerültek gazdáikhoz, és vadászhattak kedvükre.
Az 1970-es évek elején bizony nem volt olcsó a golyós puska. Apám 1970-ben vásárolt 7,62 × 54 R típusú FÉG puskája 12 000 forintba került – nagy pénz volt az akkoriban. Kezdetben mindössze hárman-négyen vadásztak golyós fegyverrel, és sohasem irigykedve, mértékletesen. Aztán látván egy-egy szép őzbak- vagy szarvasbika-trófeát, egyre többen kezdtek kacsingatni a golyós puska felé. A mag azonban megmaradt a „srétes” mellett, hisz azzal is lehetett disznóra vadászni gyöngygolyóval, a gabonaérés idején, szép holdas nyári estéken. Akkoriban még meg tudtak öregedni a disznók – 16 cm alatt ki sem vették az agyarakat, mondván, hogy az csak „tejfog”.
A tejesedő gabonaföldek mellett a földön vagy kis háromlábú lesszékben ülve, holdvilágnál fél éjszakákat is kint töltve megvárták a kiváltó kondákat. Akkoriban nem voltak lépten-nyomon magaslesek, napközben lecsapáztak, „bagót” kerestek. A kitaposott váltók mutatták a vad útját, és aki türelmes volt, előbb-utóbb eredménnyel járt. Így vadásztak ezek az általam nagyra becsült öreg vadászok.
Jómagam 1979. augusztus 6-án lettem tagja e legendás, mára már teljesen elfeledett, de számomra legkedvesebb vadásztársaságnak. Jó időben, hiszen a nyolcvanas évek Veszprém megyében a vaddisznóbőség évei voltak. Nem volt zaklatva az erdő, nyugodt volt a vad, s napnyugta után, a sötétedés beállta előtt, megfelelő lővilágnál találkozhattunk velük.
Nem kedveltem a szórókat, az éjszakába nyúló lámpás leseket – kivéve a szép holdas estéket. Nem is lőttem sok disznót: eddigi vadászéletem során mintegy kilencven darabot. Ennek közel egyharmadát az első puskámmal, az akkoriban divatos, könnyű, kézre álló egycsövű IZS sörétes puskával, gyöngygolyóval sikerült elejtenem. Ritka, vastag csőfalú puskák voltak ezek, kilőni szinte lehetetlen volt őket. Hetven-nyolcvan méterről is „egyenesen” lőttek, és ez a távolság a legnagyobb disznóra is elegendő volt.
Első vizslámmal, Cinkossal. Fotó: Nagy Imre – Marcal–Bitvaközi Vadásztársaság – Agro Jager News
Életem legöregebb kanját is ezzel a puskával lőttem a nóráti szőlőhegyben. Korát a győri trófeabírálóbizottság kilenc évre állapította meg, és olyan kemény volt a bőre, hogy kopogtatni lehetett rajta.
Fácánozás 1980-ban. Fotó: Nagy Imre – Marcal–Bitvaközi Vadásztársaság – Agro Jager News
Ahogy teltek a vadászévek, kinőttem a kis egycsövűt, s 1987-ben megvásároltam első golyós fegyveremet – ma is megvan –, egy 7×64-es FÉG-et. Jókor volt ez, még a „rendszerváltás” előtt. Kitárult előttem is a világ: őzbakra, szarvasbikára is vadászhattam.
A rendszerváltást azért említem, mert innentől az addig szokásos ingyenes vadászat megszűnt: a trófeás vad elejtését meg kellett fizetni. Második, s életem legkülönb szarvasbikáját 1990 szeptemberében sikerült elejtenem. Az öreg, 7,2 kg-os, bronzérmes nyolcas bikát sokan meg is irigyelték – jó értelemben.
Ekkor már a Vörös Csillag Vadásztársaság jogutódjaként Döbrönte–Váralja néven működtünk. Az új vezetőség mellett a társaság titkáraként, intézőbizottsági tagként három évig tevékenykedtem. 1992 nyarán átigazoltam a Marcal–Bitvaközi Vadásztársaságba, amelynek azóta is tagja vagyok. Apám ekkor már tizenkét éve volt itt tag, így maradt még időnk együtt vadászni.
Sok szép közös élményünk volt 2000-ig. Ekkor, hetvenkét évesen, ötvenéves vadászati múlttal Apám végleg letette a puskát. Még hívtam később is, jöjjön ki velem; az első időben párszor el is kísért, aztán egyre ritkábban. Ígérte ugyan, de az utolsó pillanatban mindig meggondolta magát. Elfáradt az öreg vadász. Tizenhárom éve már, hogy szeptemberben fentről hallgatja a szarvasbőgést.
Sok közös emlékünk bizonyításaként hat szarvasbika és mintegy harminc őzbak trófeáját őrzöm, amelyek vadászéletem örök részét képezik. A trófeák nálam is szaporodtak, s bizony a ház két helyiségét is kinőtték. Ekkor jött az ötlet: a melléképület 25 m²-es helyiségét vadászszobává alakítottam. Faburkolatú mennyezetet, vastag fagerendás oldalfalakat készíttettem, és úgy gondolom, jól sikerült. A trófeák természetközeli, méltó helyre kerültek. Nekem is ez lett a kedvenc helyem.
Ennek már öt éve, de mindig jönnek új ötletek – csinosodik a kis emlékhely. Külön táblán szerepelnek a vaddisznóagyarak, külön a gyenge „csapos bikák”, s az igazán kuriózumnak számító, úgynevezett gombnyársas, gyenge nyársas őzbakok is külön helyet kaptak.
Ahogy minden vadászembernek, nekem is van kedvenc vadfajom – az őzbak. Agancsának egyedisége, ritkaságszámba menő sokszínűsége miatt, és ami ennél is fontosabb: a vadászatával járó körítés. Az alkonyi fényben zölden csillogó lucerna, a vadgerle búgásától és kakukkszótól hangos, nehéz mézillatot árasztó akácerdő, a kis falvak templomaiban megkonduló estharang – mindez része a varázsának.
Már tizenöt éve is van annak, hogy megfogadtam: hatos bakot – legyen bármilyen gyenge – nem lövök. A minden évben esedékes „születésnapi bakomat” kizárólag a rendellenesek közül választom ki. Az elmúlt években Diána istenasszony kegyes volt hozzám: hat félagancsú őzbakkal ajándékozott meg. Ahogy az öreg nimródok mondják: ilyen bak nem minden bokorban terem. Felkutatásuk sok utánjárást és még több szerencsét igényel – de hát erről szól a vadászat.
Sokszor elidőzöm a vadászszobában. A régi, szép vadászemlékek itt tisztábban, élethűbben jelennek meg a gondolataimban. Apám, Nagyapám és a sok-sok régi vadászcimbora, akik már régen az örök vadászmezőket járják. Ilyenkor odaül mellém hűséges társam, Piki, a magyar vizsla. Okos szemei szinte kérdezik, megyünk-e ma vadászni, de aztán látva, hogy a gazdi most nagyon messze jár a gondolataiban, csendben visszaballag a megszokott helyére.
Kutyámmal Pikivel. Emlékezés. Fotó: Nagy Imre – Marcal–Bitvaközi Vadásztársaság – Agro Jager News
Nem egyszer rám sötétedik itt. Felkapcsolom a villanyt, s a lámpa meleg fénye szétárad: megcsillan a rendben sorakozó trófeákon. Egyforma, tiszta fényben állnak – nincs különbség számomra a pár milliméteres gombnyársas őzbak és a 7 kg-os gímbika között, hiszen mindegyik egy-egy gyöngyszem a vadászéletem láncán.
Fotó: Nagy Imre – Marcal–Bitvaközi Vadásztársaság – Agro Jager News
Pillantások alatt visszarepít az idő a Bakonyaljától a Bende, Stóring, Pap-kút és a nyárádi nyarasok érintésével egészen a szalóki erdőig. Nézem őket, és nem szégyellem bevallani: nem egyszer elhomályosul a tekintetem. A múltba szálló gondolatokat aranyló keretbe önti az EMLÉKEZÉS.
Írta: Nagy Imre – Marcal–Bitvaközi Vadásztársaság
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Agro Jager News
Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Vadászat
Visszanéző (2026): Zubogyi vadászat
Kattintson és látogasson el a FROMMER Fegyverbolt honlapjára.
Garabuczi Zoltán, Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyében, a Putnoki járásban, Zubogyban vadászott. Élményeiről beszámolt lapunkank:
Desszantos kiképzés Zubogyban, a régi új barátommal, amikor mán csak a géppuska kellett vóna!
Február 23. A tátrai kirándulás után következő kis történetem most itt folytatódik. A Cserehát dombjai előttem, a szörnyű, komor tél utánam. A Valentin-nap elmúlt, de szívemben mélyen őrzöm, a legmélyebben, ahogyan férfi érezhet. Na, de oda se neki, mert hát lassan közeleg a szerelmes tavasz, tele bájjal, kacifántos fordulatokkal. Ez már a tűzló éve, ami robog és elsöpör mindent, vagy lezár, vagy belsőleg a legmélyebben átalakít, de csak azt, ami hiteles. Így az én szerelmemet is. Mondjuk, ha rajtam múlt volna, ez a kacifántos tűzló úgy járt volna, mint a csépai lókupéc lova, a Sanyi, ami az útkaparó porában megdöglött.
Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News
Régóta terveztük Szulej komámmal. Megígértem, és ha olykor nem is vagyok a legjobb barát, tudom, a lelke mélyén tudja, hogy hányadán állunk, mint két hisztis tesó. Mindketten makacsok, bolondok a magunk módján, néha kerék, néha talp, de azért a fröccsszezonra, egy jó irsai hosszúlépésre csak-csak megemeljük poharunkat, és nagyokat nevetve énekeljük Zorán kólóját. Hát a kocsiba pakolva meg is csörrent a szisszentésre váró jóféle balatoni irsai üvege. Mert hát, ha nem is azonnal, beváltom az ígéretem, ami nem más volt, mint egy közös vadászat, igazi fiús program. Igen, Pici, program. Csak neked. :-)))
A komám mán lázban volt teljesen, ahogy jómagam is. A három napra egy akkora málhazsák ruhát rakott oda, hogy az egy igazi desszantos kiképzésre is elegendő lett volna, de erre hamarosan visszatérek. Hozott mindent, az antalkék kabáttól kezdve a bundazokniig, a téli hótaposótól az aksis lámpán át: kis kés, nagy tőr, volt ott minden. Tán még a lelences gyerek is abban a nagy, hatalmas zsákban volt, amit amikor megemeltem, hirtelen még kaka-pisi egybe lett fél perc alatt.
Elindultunk, szecsó a kézben, alibi csoki a kocsiban, Szulej a navigátor, és mán röffent is a kis csühös, fullszervós Volvo újabb útjára, egyenest a Bükk és a Zemplén lankái közé, be a csodálatos Cserehát lába elé, ahová azóta B. komám is költözött. Így hát gyanús, hogy a folytatásnak sem lesz híja. Na, de mindent a maga idejében.
Szóval gurultunk, a Waze beélesítve, de valami furi volt, amikor Szulej felkiáltott a Kilenclyukú hídnál, a Hortobágyon:
– Naaa, Lákrávell, itt is jártam, ni mán, a hortobágyi nagy gulyahíd!
Én még tromfoltam is neki:
– Naa, Szulikám, látod, látod, hova hoztalak! Sightseeing in Hortobágy, majd viszünk hűtőmágnest.
Viszont valami gyanús lett. Amikor ősszel Dzsonival jöttünk, se híd, se marhák, se puszta nem volt, de ez akkor tudatosult bennem igazán, amikor Tiszalúcnál, a kompátkelőnél kötöttünk ki.
– Te, Szuli, ugye nem kapcsoltad ki a kompot a Waze-en?
– Háát, neem, de az autópályát igen. De mondtam én, hogy a Mappel jöjjünk. Sz@r ez a Waze.
– Na, ez fantasztikus – dörmögtem magamban.
Így hát nem volt mit tenni, Imrével romantikusan átkeltünk a Tiszán, szebbnél szebb kompszelfiket készítve az utókornak, mert hát, ha mán, csak adjuk meg a módját ennek a kacifántos, trendi divatnak, ha 11 méteres víz van alattunk.
Kompról le, útra fel. A szecsók is elfogytak, éhesek is lettünk a nagy emberi pánikban, de nem baj, oda se neki, sóvárogva folytattuk utunkat a szeretett cél felé. És láss csodát: Zemplén vármegye! Hejjh, de megörültünk, ki is szúrtuk az első dombokat, melyek sziluettjei nem messze voltak már Zubogytól.
Átrobogva Miskolc avasi lakótelepén, kis idő múlva elénk tárult a csoda, a fenséges, univerzumi békét sugalló Cserehát. Képe most merőben mást mutatott. Az idei tél más volt, mint az előzőek. Rekkenő mínuszok, tomboló szelek – no, nem Szulej gatyájában –, bebizonyították, hogy néha még csak-csak kifoghat az ember egy igazi téli, havas disznóhajtást, egy fagyos, dermedtre hűlt lesvadászatot, egy ropogó havon topogós éjszakai utánkeresést, a remetekanok fehér hótakarón kirajzolódó sziluettjét, az erdei cserkelés közben a nyakunkba hulló hódara bizsergető, hirtelen élénkké tevő érzését is.
Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News
De Felsőnagycsécset elhagyva ekkor hirtelen Szulej mutogatására lettem figyelmes:
– Ni mán, mennyi tehén van ott az erdő tövin.
– Hjajjh, te főtehenész, ezek nem tehenek!
– Hát akkor mik?
– Pontosan azok, amiért jöttünk: a magyar erdők legnemesebb vadjai, a kárpáti gímszarvasok, vagyis Cervus elaphus.
– Szervusz, nem szervusz, pikk-pukk, oszt be a bográcsba.
– Na, menj a p..csába, te ragadozó vadember!
Mondanom sem kell, erre már hangosan, szakadva nevetve pillantottuk meg Ragály település tábláját.
– Nagycsecs, vagy Nagycsécs, Ragály… hát hova hoztál engem, te fiú?
Mondanom sem kell, itt már visítva vertem a kormányt a röhögéstől, így érkeztünk meg Zubogyba. Arra a csodás helyre, ahol a kalandjaink tovább folytatódnak. Nem is olyan soká, mert már délután kettő is lehetett, amikor a szállást elfoglaltuk. Nagyot is nézett a komám, amikor betekertem a kormányt a panzió udvarára. Tetszett neki nagyon: a szép külső, az igényes felszerelés, a mindig tiszta szobák, no és Erzsike és Pali vendégszeretete, ami hét határon párját ritkítja. Egyszerűen elmondhatatlan.
Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News
Ugyanúgy, mint a szomszéd faluban lévő falatozó, a Laci pecsenyéző. Ízes, magyaros kaják, kétliteres Bartell és a Mátyás keserű. És a nemzet aranya, a nélkülözhetetlen alibi csoki, aminek szó szerint fellegvára volt az objektum. Érkezésünk után degeszre is tömtük magunkat finomabbnál finomabb fogásokkal. A méret is jó volt, az ízvilág is párját ritkította, ezért nem féltünk repetázni. Aztán pedig jóllakott óvodás módjára cammogtunk vissza a kocsihoz, ami sebesen repített vissza minket szállásunk meleget és kényelmet adó birodalmába. Mint a sőre marhák az akolban, úgy pihegtünk az ágyainkon.
Itt a történet este, vadászat után folytatódott, Szulej komám nem kicsi izgalmára, akit összekeverve, enyhén alvós állapotomban majdnem összekevertem szeretett kedvesemmel, aminek a következménye egy hangos moraj, a semmiből a fejemre lecsapó párna, valamint Imre morgó hangja lett, amely álomba szenderített:
– Na, nekem itt nem fogsz latin lávörködni, nem Galuska vagyok, üljél meg, oszt aludjál, te dög, mer nekem itt nem lesz hónap se, vadászat se, Lörci-hörpi, me olyat rád teszek, hogy hat kőműves nem szedi le rólad.
Na, de mi is okozta félálombeli támadásomat komám ellen? Hát nem más, mint a késő délutáni cserkelésünk, melyhez most kanyarodok vissza.
Délután 5-re volt megbeszélve kísérőnkkel az indulás. Be is fordult a Ford az udvarra, motorja egyenletes ketyegése tudatta velünk, hogy szedelőzködjünk, mert akció lesz. Ekkor benyílt a panzió ajtaja, és láss csodát, ki állt ott: Dani, akinek nagyon megörültem. Tudtam, ha ő jön, egy biztos: kalandban nem lesz hiány. Az őszi utóbőgésben olyan, de olyan vadászélményeket kaptam tőle Dzsonival, amit élek, nem fogok elfelejteni.
Mehet a cucc a platóra, a puska a hátsó ülésre, és hajrá. El is nyeltek minket a Fehér-kő dombjai. Dani elmondta a haditervet, majd tarvadcsapatok keresésére indultunk. Az egyik fő bőgőhelytől nem messze olyan tarvadcsapatot pillantottunk meg, hogy tátva maradt a szánk. Elkezdtem számolni: 10, 20, 40, 60…
– 83 – szólalt meg Dani. – Na, ebből nem csemegézünk. Egy szarvasszem is éles, itt meg van 166 egyszerre.
Egy ideig még a kereső objektívjén keresztül vizslattuk őket, aztán csendesen tovább gurultunk, nehogy megzavarjuk a gigászi tarvadcsapatot. A szemben lévő domboldal felé vettük az utunkat.
– Itt kiszállunk. Töltsd be a puskát, apuskám, és gyalog megyünk tovább.
Ekkor kezdődött el az a része a küldetésnek, ami szerény művem címét ihlette. Több kilométer erőltetett menet dombon fel, dombon le, vízmosásba be, cserkelőúton át, dombon le, dombon fel. A komámmal az út felén összenéztünk, mivel Dani jó hegyi kísérő módjára úgy szedte a lábát, hogy elérjük a kiszemelt tehénrudlit, hogy szerintem az erdei gerillaharcosok is megirigyelték volna a tempót. Ekkor Szulej megszólalt, mán vártam:
– Hallod, hé, lassítsá mán kicsit, mer mán olyan emlékem van, mint amikor a katonaságba, a Dübörgőn vittem a géppuskát.
– Ohh, ezen segíthetünk – szólt Dani. – Ha szeretsz nosztalgiázni, akkor holnap reggel hozok neked egy vascsövet, azt majd a válladra lökheted, úgy meglesz a feeling.
Hát mondanom sem kell, ettől a mondattól hempergősre röhögtük magunkat mind a hárman. Majd tartottunk egy kis pihenőt, kifújtuk magunkat, aztán Dani megszólalt:
– Nooh, milyen a desszantos kiképzés, mehetünk tovább?
– Mi az hogy! – válaszolta Szulej.
De férfiasan bevallva, szerintem mindkettőnknek inkább lett volna kedve egy lesen csücsülni, mint ezt a kanosszajárást csinálni terep kettőben. Láss csodát, imáink meghallgatásra kerültek: egy leshez érkeztünk. A haditerv megvolt, honnan hova kellene várnunk a vadat, ami sajnos fényváltásig nem érkezett meg, így hát hazaindultunk.
Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News
Este annak rendje és módja szerint meg is érkeztünk a helyi vendéglátós helyiségbe, ahol legurítottunk egy jó savanyú hosszúlépést kedvcsinálónak. A helyi jó arcok meg is találtak minket egyből, megjegyezvén, mi biztos jó kemények vagyunk, ha tél utóján is fröccsöt iszunk vacsora előtt. De hát az ilyen szófia beszédre mit sem adván vettünk inkább egy szerencseputtót, amíg a dürümünk elkészült. Vacsoránk után ittunk még egy búcsúfröccsöt, és hazaballagtunk.
Az esti folytatást és Imre inzultálását meg már elmeséltem. A nagy esti dünnyögés után nyugovóra tértünk, mert reggel 6.30-kor már Dani kopogtatott az ajtón, hogy hajrá, mehet a második felvonás. Nem is sejtettem még ekkor, hogy Diana ilyen kegyes lesz hozzánk, hogy két tarvadat is sikerült terítékre hozni.
De hát a duplázás néha máshol is összejön, nem csak az ..gyban. Szóval csapjunk is bele egyből a közepébe, mert hát a segítségünkre küldött Ford úgy kapaszkodott fel a domboldalon, mintha muszáj lett volna. Hacsak az égiek közbe nem szóltak volna, mert közbeszóltak a felázott gyepen, és úgy csapta keresztbe a seggit, mint Gina Lollobrigida. De nem adtuk fel: ami nem megy egyből, megy utána. El is értük a fantasztikus panorámát adó dombtetőt.
Most cserkelni indultunk. Hjajjh, de jó, igazi erdei vadászat, nincs is ehhez fogható. A mezítelen erdő, a korhadó, nedves fák és az avarillat, az emberderéknyi tölgyek cseres illata. De most egy levél sincs, nincs takarás, nincs kefesűrű aljnövényzet. Lassan haladunk előre, fel egyenest a szemközti tetőre.
– Naa, ez, ez a tempó az igazi – szólalt meg komám.
Mire Dani kontrázott:
– Még most húzunk bele, főgéppuskás.
Így teltek a lépések egyre csak, egyre csak beljebb a Cserehát mesés cseresében. Aztán hirtelen megállt.
– Halkan legyetek, ott vannak. Érzem őket, az illatukat.
– Hát én bár már a bográcsban érezném az illatukat – válaszolt Szulej, egyre csak pirosodó arccal.
Mert hát nekünk, alföldi legényeknek azért csak volt olyan pulzusunk, mintha egy Kamagrát toltunk volna, mán nem is tudom, hova. A szemünk úgy dülledt, na jó, kimondom ismét: mint a régi desszantos katonai kiképzésen, a Dübörgőn.
Megálltunk. Amikor rendbe szedtük a pulzusunkat, meg is pillantottuk a tehénrudlit. 1-2-3 borjú, egy ünő és két tehén volt a dombtetőn. Ferdén a tavalyi makkokat fitették, és a jövések vitamintól duzzadó rügyeit, háncsát csipegették. Lassan haladtak előre. Ekkor Imre egy fa mellé ereszkedett, és bár vállán most nem volt géppuska, de mégis úgy olvadt bele a fába, mint Rambo.
Dani már vette is a lőbotot, és hallgattuk a forgatókönyvet, hogy amikor a fák között a ferdéből egyenes lesz, akkor a kezem már a schnellen legyen, mert folyamatosan mozognak, de ott lesz az a lélegzetnyi idő, az a rövid pillanat, amikor tudni fogom, hogy itt az idő a tiszta lövéshez.
Lassan haladtak, pont úgy, ahogyan én tettem Mauserem a lőbotra. Ekkor egy ágacska rövid, de annál hangosabb csendje törte meg a csendet. Lépés közben nem figyeltem, és a válasz erre hat pár szarvasszem szuggesztíven, mélyen figyelő tekintete volt.
Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News
Itt nem volt idő tapogatni, nézegetni. Az első villás fa közül kivillanó testen pihent az optikám szálkeresztje. Tudtam, hogy az egyik kisebb, satnyább borjú lesz, mert a két tehén a csapat legvégén haladt, de nem bántam. Az ilyenek sose tudnának életerős, kormos testű bikáknak világot adni, csak a kis, vékonyka, borzos testű, örök közepes ivadékok látnák meg a napvilágot, ami a vadgazdának és a genetikának sem kedvez. Farkasokról most nem beszélek, de a mi dolgunk az ilyen egyedek kivétele az állományból.
Ekkor dördült el a kölyökágyú. Mélyen, hosszan szólt a völgyben, hangjára varjak repültek fel a környező fákról. Az erdő csendes lett, az elmúlás csendes, néma zaja volt a levegőben. Nem szenvedett, a 9,3-as titán tette, amire tervezték.
Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News
A csendet Szulej komám hangja törte meg:
– Óhh, Lákrávell, mekkora tehén, ebből egy üst hús lesz! Jajj, a lába, óhh, hagymával a májaaa, mán resztelem, mán dísztelem, hjajjh, de nagyot eszünk este, komám!
– Kisebb lesz, Szulej, de lesz benne anyag, ne aggódj.
– Garabuczi Zoltán! Gratulálok a szép, tiszta, kimért lövéshez – szólalt meg ekkor kísérőnk.
Majd elindultunk elejtett borjúnk felé.
– Jól döntöttél, gyenge és kisebb, mint a többi.
Kértem néhány percet a fotók elkészülte után, hogy megéljem a pillanatot. Szeretem mélyen a szívembe zárni, elraktározni az erdei élményeimet, mert nemcsak vadűzés, hanem erdőzúgás is. De több erdőzúgás. Nem volt trófeás vad, mégis rőtet kapott, és én is az elejtésért. Majd Imre nyugalmára a máj is a helyére került.
– Mi a terved, Zoli? – kérdezte Dani.
Majd összenéztünk, és mély hangon szóltam csendesen:
– Van még a napban…
Autóba ültünk, és továbbindultunk. A szemközti oldal, a Fehér-kő volt a cél. Ismertem a helyet, az egyik őszi fő bőgőhely, sok-sok mérges hangú daliával. Mennydörgésszerű, öblös hangjuk, a terjengő bikaszag, a szerelem érzése még mindig itt van szívemben. Mélyen, mint a hiány. A bikák kedvesüket kereső hiányának érzése. Akkor sem volt ott. Most sincs. De az érzés bennem lüktet, mélyen, de már nem mérgesen, nem bántva, hanem csendesen, már csak inkább a távolból figyelve, de egyre magabiztosabban, stabilabban várva rá.
Meg is érkeztünk oda, ahol a nyáron Dani egy cserkészutat vágott a kefesűrű kökényesbe, mert tudtuk, az út végi domb alján ott lesznek a tarvadak, mint az óramű. A kérdés csak az volt, vajon mennyi és milyen korúak. Mert volt három csapat is, amely sűrűn látogatta az erdei tisztás alján lévő sózót és a zsenge, lassan sarjadó fűvű legelőt.
Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News
Szulej a kocsiban maradt, és távolról figyelte az eseményeket távcsövön keresztül, mert itt a közelség miatt három ember már sok lett volna. Ekkor pillantottam meg: öt borjú.
„Áhh, komám” – gondoltam magamban –, „huncut a sors, csak azt akarja, hogy ismét elhozzalak, mert ebből most nem lesz tehén, még ha a csillagokat is imádkozom le az égről.”
Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News
Szabad kezet kaptam. Nagyjából mind forma-forma volt. Most egy sántikálósat szemeltem ki, mert a többi négy olyan szép volt, mint egy festmény. Így meghúztam az elsütőt. A nagy mag útjára indult, és mély becsapódás jelezte a találatot. Dani rám nézett, és megszólalt:
– Garabuczi Zoltán! Megint! Te csak duplázni jársz Zubogyba?
Nevettem, és megköszöntem a csodás cserkelést. Szuper volt. Majd megint egyedül maradtam, amíg elment az autóért. Csodás percek voltak. Felderengtek az ősz színei, élményei, a bikák, a tehéncsapatok, az őszi táj, és most újra itt, ugyanazon a helyen. S bár a táj rideg és kopasz, de a fák mégis melegséget hordoznak, akárcsak a szívem.
Történetem most zárom, mert az esti resztelt máj még azóta is büfög, annyira hagymásra sikeredett, de egyszer tudom, letisztul minden, és újra találkozunk a festői szépségű csereháti cseres alján. Mert a történet ma megszakadt, de közel sincs még vége. Túl régi, túl mély ahhoz, hogy abbamaradjon.
Írta és fényképezte: Garabuczi Zoltán
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Vadászat
Baranya vármegyei versenyző sikere az Eszéken megrendezett koronglövő U-18 Európa Bajnokságon
Eszéken rendezték meg az U18-as koronglövő Európa-bajnokságot
Kattintson és látogasson el a FROMMER Fegyverbolt honlapjára.
Olimpiai Skeet szakágban a magyar válogatott tagjaként versenyzett az idei évben országos bajnoki címet is megszerző 17 éves Fekete Zalán, akinek ez volt első nemzetközi versenye.
Fotó: OMVK
A tehetséges baranyai fiatal derekasan helyt állt az erős mezőnyben, legeredményesebb magyarként a 15. helyen végzett az egyéni versenyszámában.
A négy napos verseny során csapatversenyben harmadmagával a bronzéremig jutott, úgy, hogy a dobogó harmadik fokáért folytatott küzdelemben Zalán „arany találatával” sikerült 6-4-re legyőzni Csehország csapatát.
Fotó: OMVK
A kiváló sportlövő édesapja mellett már gyerekkorától járta az ormánsági erdőket, 2025-ben tette le a vadászvizsgát, jelenleg már ifjúsági vadászként erősíti a baranyai vadászok közösségét. A koronglövő tudását az Ormánsági Erdész-Vadász-Lövész Egyesület által működtetett Körcsönye-pusztai lőtéren fejleszti.
Részvételét az Európa Bajnokságon az OMVK Baranya vármegyei Területi Szervezete is támogatta, kiváló eredményéhez ezúton is gratulálunk és sok sikert kívánunk a folytatáshoz!
Forrás: Horváth Csaba titkár – OMVK
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Vadászat
Hivatásos vadászok szakmai versenye Fejér vármegyében
Soponyán rendezték meg a Fejér vármegyei hivatásos vadászok szakmai versenyét
Kattintson és látogasson el a FROMMER Fegyverbolt honlapjára.
Fejér vármegyében a hivatásos vadászok szakmai versenye 2026. június 2-án, Soponyán került megrendezésre.
Fotó: Molnár Gabriella – OMVK
Az idei megmérettetés jelentős érdeklődés mellett, kiváló hangulatban zajlott. A verseny reggelén Haas Béla hivatásos vadász alelnök és Weidinger István titkár köszöntötte a megjelenteket. Az eligazítást követő feladatsor lövészettel kezdődött, majd tesztírás, végül egyéb sokrétű, gyakorlati feladat (kürtszignálok felismerése, fás és lágyszárú növényismeret, vadászkutyák felismerése, vadkárismeret, vadbetegségek ismerete és egyéb rendészeti ismeretek, valamint összetett felismerési szám (vadfaj, korcsoport, elejthetőség, becsült távolság) várta a versenyzőket. A részeredmények összesítését követően Weidinger István titkár úr értékelte a versenyt, kiosztotta a díjakat, gratulált valamennyi részvevőnek, megköszönte a szervezési munkát.
A Fejér vármegyei hivatásos vadász verseny győztese NYÁRI ZOLTÁN, így ő képviselheti vármegyénket a 2026. július 8-9-én, Nyírségben megrendezésre kerülő országos versenyen. A résztvevők között értékes vadászati lehetőségek kerültek kiosztásra. A VADEX Zrt. által felajánlott fődíj boldog tulajdonosa Horváth Bálint🦌
🏆 Első alkalommal került megrendezésre, hagyományteremtő céllal a Fejér Vármegye legjobb Sportvadásza verseny. A 2026. év legjobb Sportvadásza címet TÓTH PÉTER érdemelte ki.
Mindenkinek köszönjük a részvételt és gratulálunk a kiváló teljesítményhez.
Forrás: Weidinger István – OMVK
Fotók: Molnár Gabriella
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Visszanéző (2026): Zubogyi vadászat
Baranya vármegyei versenyző sikere az Eszéken megrendezett koronglövő U-18 Európa Bajnokságon
Hivatásos vadászok szakmai versenye Fejér vármegyében
Állattetemet találtak az egyik medencében, átmenetileg bezárták a tatabányai uszodát
Halálos barnamedve-támadások Európában
Megnyitotta kapuit kecskeméti ifjúsági központunk
Ragadozó madarakkal kapcsolatos természetkárosítás
Inváziós faj vagy őshonos faj?
Halálos balesetet okoztak a kiszökött lovak
Élete első nyestjét ejtette el vadkárelhárító vadászaton
Nem volt elejtési jogosultsága
Lőttek az elvárásnak
Lemondott dr. Semjén Zsolt, a Védegylet elnöke
Rekord pontyok a Pilismaróti öbölből
Új kutyajóléti szabályok: ezt kell tudniuk a vadászoknak
Dr. Bárándy Péter a Védegylet új elnöke
Min változtat a hangtompító?
Vadat és halat is lopott egy orvvadász
Itt a Vadászkamara négyéves feladatterve!
