Kattints a képre és csatlakozz a WILD Hungary csoporthoz!

Nagy Imre visszaemlékezése édesapjáról: 

Hosszú, nehéz út vár ránk életünk során. Kezdetben még könnyen vesszük az akadályokat, ám a gyorsan szálló évek és korunk előrehaladtával előbb-utóbb elfáradunk. Hogy utunkat folytatni tudjuk, erőt kell merítenünk – s ezt a múltunkból tesszük: emlékezünk.

Nagyapám (1979). Fotó: Nagy Imre  – Marcal–Bitvaközi Vadásztársaság – Agro Jager News

Elsősorban a gondtalan gyerekkorra. Felmenőim, Apám és Nagyapám is szenvedélyes vadászok voltak. E környezetben nem csoda, hogy már egészen korán, szoros kapcsolatba kerültem a vadászattal. 1967-ben, a lejárt területi szerződéseket követően Apám elnökletével alakult újjá a Pápai Vörös Csillag Vadásztársaság, amelynek később tagja lettem, s amely azóta is felejthetetlen számomra.

Édesapám (1969). Fotó: Nagy Imre  – Marcal–Bitvaközi Vadásztársaság – Agro Jager News

Nem csoda hát, hogy a társaság tagjait kivétel nélkül ismertem, apai jó barátként tiszteltem. Tízévesen már nemcsak a vasárnapi fácánvadászatokon voltam örökös vendég, hanem a taggyűlésekre is elkísértem Apámat.Élveztem ezeknek a senki előtt nem hajbókoló, szókimondó, kissé talán nyers, de annál inkább rokonszenves, egyszerű munkásemberek társaságát. 

Én 1979-ben. Fotó: Nagy Imre  – Marcal–Bitvaközi Vadásztársaság – Agro Jager News

A fő vad – apróvadas vadásztársaság révén – a fogoly, a fácán és a nyúl volt, de szépen gyarapodott az őzállomány is, s a bakonyaljai részeken egyre nagyobb számban jelent meg a szarvas és a vaddisznó. A vadásztársaság területét illetően is egyedi volt: két tájegység, a Kisalföld és a Bakony is képviseltette magát benne, ennek köszönhetően festői szépségű területnek számított.

Fotó: Nagy Imre  – Marcal–Bitvaközi Vadásztársaság – Agro Jager News

A kezdeti időszakban csupán három-négy fő rendelkezett golyós lőfegyverrel, a tagság zömét az apróvad érdekelte. Azok a hangulatos vasárnapi fácánvadászatok igazi ünnepnapokat jelentettek számukra. Nem ismertem köztük rossz puskást, közepes szintet mindannyian elértek, sokan pedig kiváló fegyverforgatók voltak. Öröm volt nézni, ahogy tudták az apróvadat lőni az öreg, külsőkakasos Tulákkal és a süllyesztett kakasos Lampartokkal. A fő bevételi forrást az élővad-befogások, az olasz bérvadásztatás és a német vendégek őzbakvadászatai jelentették.

Olasz vendégvadászok. Fotó: Nagy Imre  – Marcal–Bitvaközi Vadásztársaság – Agro Jager News

Ennek a jól gazdálkodó kis társaságnak Veszprém megyében, de azon túl is jó híre volt.

Olasz vadászok édesapámmal. Fotó: Nagy Imre  – Marcal–Bitvaközi Vadásztársaság – Agro Jager News

Ezt az is alátámasztotta, hogy itt kezdte vadászati pályafutását Bodrogi Gyula is 1971-ben. Közel nyolc éven át vadászott itt, és gyakran elkísérte Beregszászi György is. Röviden, a teljesség igénye nélkül csak annyit: Gyula bátyám itt ejtette el élete első őzbakját, amelynél én voltam a kísérője. Mindez a Pápakovácsi és Ganna községeket összekötő út jobb oldalán fekvő Imári-erdőn történt. Ritkán járok arra, de ha igen, mindig eszembe jut az a hangulatos, szép este. Noha azóta már ötven év is eltelt, örök emlék maradt számomra.

Vadászvacsora 1972-ben. Fotó: Nagy Imre  – Marcal–Bitvaközi Vadásztársaság – Agro Jager News

Az 1970-es évek közepén egész Veszprém megye vonatkozásában nagyszabású, mindenre kiterjedő vadászvizsgát rendeztek, amelynek célja a vadászati ismeretek teljes körű megújítása, felfrissítése volt. A terjedelmes írásos tananyagot a vadásztársaságok elnökei vették át Veszprémben. Apám ezt lefénymásoltatta, és egy rendkívüli taggyűlésen minden tagnak kiosztotta. Jól emlékszem, gondosan felhívta mindenki figyelmét az anyag részletes elolvasására, megtanulására.

Igen ám, de ezek az éltes, konok nimródok nem vették túlságosan komolyan. Az ő szemléletükben a jó vadász a jó sörétlövőt jelentette, és néhányan ki is jelentették, hogy ők nem „szóvadászok”. Húsz-harminc éves tapasztalattal a hátuk mögött majd csak „kibeszélik magukat”. Hát, nem így történt. A tanulás hiánya megbosszulta magát: leblokkoltak, összezavarodtak, és végül a harminc-egynéhány tag közel fele megbukott a vizsgán. Ráadásul mindez az apróvad-vadászati idény kellős közepén történt, így a sikertelenül vizsgázóknak a pótvizsgáig le kellett adniuk a fegyvereiket a rendőrségen.

Apám bent volt a vizsgán, neki, mint elnöknek végig kellett néznie mindenki „produktumát”. Voltak persze vicces jelenetek is – egyet elmesélnék. Berki Dezső bácsi, aki világéletében a Bakonyalja lankás vonulatait járta, igazi szíjas, szikár vadászember volt, Apám jó barátja. Életét a Tapolcafő határában működő kőbányában dolgozta végig. Kerékpárral járt lesre – közel lévén a terület –, később ugyan vett egy kis Babetta segédmotort, de az hamar megadta magát. Őt azonban ez sem zavarta, lábbal hajtva is használta tovább, mintha kerékpár lenne.

Az öreget sok mindenből talán meg lehetett volna buktatni, de a vadászat tudományából nem! Válaszolt türelmesen a záporozó kérdésekre, ám a vizsgabizottság tagjai – ismerve tudását a trófeabírálat terén – elhatározták, hogy egy kicsit megforgatják az öreget. A sokadik, „Ezt mire alapozza?” kérdésre, amely a trófeák kormeghatározására vonatkozott, így felelt:
– Arra, hogy én több bikát lőttem, mint maguk itt összesen nyulat!
Nagy volt a derültség, a vizsga viszont kiválóan sikerült.

Akiknek viszont nem, azok a következő vasárnapon is ott voltak, ám csak a felük hátán ágaskodott a régi „moslékkeverő”. Persze otthon sem bírtak maradni, jöttek hajtani. Az első hajtás után Apám levette válláról a süllyesztett kakasos Lampartot, rákacsintott a mellette álló Babos Jani bácsira, és így szólt:

– Na, gyerekek, igen frankón hajtottatok. Jani bátyám, adjuk át a puskáinkat a következő körre, hadd vadásszanak ezek a bukott szamarak!
Mindezt persze baráti hangon, de korholóan hozzátette:
– Ugye megmondtam, hogy olvassátok el azt az anyagot?
Borbély Laci bácsi, a „füles”, elvette Apámtól a fegyvert, s könnybe lábadt szemmel csak annyit mondott:
– Igazad volt, Imre. Máskor hallgatni fogunk rád.

Így is lett: a pótvizsga mindenkinek sikerült, a fegyverek visszakerültek gazdáikhoz, és vadászhattak kedvükre.

Az 1970-es évek elején bizony nem volt olcsó a golyós puska. Apám 1970-ben vásárolt 7,62 × 54 R típusú FÉG puskája 12 000 forintba került – nagy pénz volt az akkoriban. Kezdetben mindössze hárman-négyen vadásztak golyós fegyverrel, és sohasem irigykedve, mértékletesen. Aztán látván egy-egy szép őzbak- vagy szarvasbika-trófeát, egyre többen kezdtek kacsingatni a golyós puska felé. A mag azonban megmaradt a „srétes” mellett, hisz azzal is lehetett disznóra vadászni gyöngygolyóval, a gabonaérés idején, szép holdas nyári estéken. Akkoriban még meg tudtak öregedni a disznók – 16 cm alatt ki sem vették az agyarakat, mondván, hogy az csak „tejfog”.

A tejesedő gabonaföldek mellett a földön vagy kis háromlábú lesszékben ülve, holdvilágnál fél éjszakákat is kint töltve megvárták a kiváltó kondákat. Akkoriban nem voltak lépten-nyomon magaslesek, napközben lecsapáztak, „bagót” kerestek. A kitaposott váltók mutatták a vad útját, és aki türelmes volt, előbb-utóbb eredménnyel járt. Így vadásztak ezek az általam nagyra becsült öreg vadászok.

Jómagam 1979. augusztus 6-án lettem tagja e legendás, mára már teljesen elfeledett, de számomra legkedvesebb vadásztársaságnak. Jó időben, hiszen a nyolcvanas évek Veszprém megyében a vaddisznóbőség évei voltak. Nem volt zaklatva az erdő, nyugodt volt a vad, s napnyugta után, a sötétedés beállta előtt, megfelelő lővilágnál találkozhattunk velük.

Nem kedveltem a szórókat, az éjszakába nyúló lámpás leseket – kivéve a szép holdas estéket. Nem is lőttem sok disznót: eddigi vadászéletem során mintegy kilencven darabot. Ennek közel egyharmadát az első puskámmal, az akkoriban divatos, könnyű, kézre álló egycsövű IZS sörétes puskával, gyöngygolyóval sikerült elejtenem. Ritka, vastag csőfalú puskák voltak ezek, kilőni szinte lehetetlen volt őket. Hetven-nyolcvan méterről is „egyenesen” lőttek, és ez a távolság a legnagyobb disznóra is elegendő volt.

Első vizslámmal, Cinkossal. Fotó: Nagy Imre  – Marcal–Bitvaközi Vadásztársaság – Agro Jager News

Életem legöregebb kanját is ezzel a puskával lőttem a nóráti szőlőhegyben. Korát a győri trófeabírálóbizottság kilenc évre állapította meg, és olyan kemény volt a bőre, hogy kopogtatni lehetett rajta.

Fácánozás 1980-ban. Fotó: Nagy Imre  – Marcal–Bitvaközi Vadásztársaság – Agro Jager News

Ahogy teltek a vadászévek, kinőttem a kis egycsövűt, s 1987-ben megvásároltam első golyós fegyveremet – ma is megvan –, egy 7×64-es FÉG-et. Jókor volt ez, még a „rendszerváltás” előtt. Kitárult előttem is a világ: őzbakra, szarvasbikára is vadászhattam.

A rendszerváltást azért említem, mert innentől az addig szokásos ingyenes vadászat megszűnt: a trófeás vad elejtését meg kellett fizetni. Második, s életem legkülönb szarvasbikáját 1990 szeptemberében sikerült elejtenem. Az öreg, 7,2 kg-os, bronzérmes nyolcas bikát sokan meg is irigyelték – jó értelemben.

Ekkor már a Vörös Csillag Vadásztársaság jogutódjaként Döbrönte–Váralja néven működtünk. Az új vezetőség mellett a társaság titkáraként, intézőbizottsági tagként három évig tevékenykedtem. 1992 nyarán átigazoltam a Marcal–Bitvaközi Vadásztársaságba, amelynek azóta is tagja vagyok. Apám ekkor már tizenkét éve volt itt tag, így maradt még időnk együtt vadászni.

Sok szép közös élményünk volt 2000-ig. Ekkor, hetvenkét évesen, ötvenéves vadászati múlttal Apám végleg letette a puskát. Még hívtam később is, jöjjön ki velem; az első időben párszor el is kísért, aztán egyre ritkábban. Ígérte ugyan, de az utolsó pillanatban mindig meggondolta magát. Elfáradt az öreg vadász. Tizenhárom éve már, hogy szeptemberben fentről hallgatja a szarvasbőgést.

Sok közös emlékünk bizonyításaként hat szarvasbika és mintegy harminc őzbak trófeáját őrzöm, amelyek vadászéletem örök részét képezik. A trófeák nálam is szaporodtak, s bizony a ház két helyiségét is kinőtték. Ekkor jött az ötlet: a melléképület 25 m²-es helyiségét vadászszobává alakítottam. Faburkolatú mennyezetet, vastag fagerendás oldalfalakat készíttettem, és úgy gondolom, jól sikerült. A trófeák természetközeli, méltó helyre kerültek. Nekem is ez lett a kedvenc helyem.

Ennek már öt éve, de mindig jönnek új ötletek – csinosodik a kis emlékhely. Külön táblán szerepelnek a vaddisznóagyarak, külön a gyenge „csapos bikák”, s az igazán kuriózumnak számító, úgynevezett gombnyársas, gyenge nyársas őzbakok is külön helyet kaptak.

Ahogy minden vadászembernek, nekem is van kedvenc vadfajom – az őzbak. Agancsának egyedisége, ritkaságszámba menő sokszínűsége miatt, és ami ennél is fontosabb: a vadászatával járó körítés. Az alkonyi fényben zölden csillogó lucerna, a vadgerle búgásától és kakukkszótól hangos, nehéz mézillatot árasztó akácerdő, a kis falvak templomaiban megkonduló estharang – mindez része a varázsának.

Már tizenöt éve is van annak, hogy megfogadtam: hatos bakot – legyen bármilyen gyenge – nem lövök. A minden évben esedékes „születésnapi bakomat” kizárólag a rendellenesek közül választom ki. Az elmúlt években Diána istenasszony kegyes volt hozzám: hat félagancsú őzbakkal ajándékozott meg. Ahogy az öreg nimródok mondják: ilyen bak nem minden bokorban terem. Felkutatásuk sok utánjárást és még több szerencsét igényel – de hát erről szól a vadászat.

Sokszor elidőzöm a vadászszobában. A régi, szép vadászemlékek itt tisztábban, élethűbben jelennek meg a gondolataimban. Apám, Nagyapám és a sok-sok régi vadászcimbora, akik már régen az örök vadászmezőket járják. Ilyenkor odaül mellém hűséges társam, Piki, a magyar vizsla. Okos szemei szinte kérdezik, megyünk-e ma vadászni, de aztán látva, hogy a gazdi most nagyon messze jár a gondolataiban, csendben visszaballag a megszokott helyére.

Kutyámmal Pikivel. Emlékezés. Fotó: Nagy Imre  – Marcal–Bitvaközi Vadásztársaság – Agro Jager News

Nem egyszer rám sötétedik itt. Felkapcsolom a villanyt, s a lámpa meleg fénye szétárad: megcsillan a rendben sorakozó trófeákon. Egyforma, tiszta fényben állnak – nincs különbség számomra a pár milliméteres gombnyársas őzbak és a 7 kg-os gímbika között, hiszen mindegyik egy-egy gyöngyszem a vadászéletem láncán.

Fotó: Nagy Imre  – Marcal–Bitvaközi Vadásztársaság – Agro Jager News

Pillantások alatt visszarepít az idő a Bakonyaljától a Bende, Stóring, Pap-kút és a nyárádi nyarasok érintésével egészen a szalóki erdőig. Nézem őket, és nem szégyellem bevallani: nem egyszer elhomályosul a tekintetem. A múltba szálló gondolatokat aranyló keretbe önti az EMLÉKEZÉS.

Írta: Nagy Imre  – Marcal–Bitvaközi Vadásztársaság

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Agro Jager News
Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131