A disznó óriási volt. A puskacsövön apró remegés futott végig, ahogy az öreg a céltávcsövön keresztül figyelte. Hónapok óta várta ezt a találkozót, amióta először meglátta az embertenyérnyi csülöknyomot egy évszázados disznóváltón. Vén szíve a torkában dobogott, ahogy kibiztosította a fegyvert és a távcsőben a disznót kereste.

Fotó: Bűdi Gábor

A szálkereszt lassan megállapodott a kan fültövén. A vadász szeme elé táruló látvány hirtelen utat tört az agya felé, majd hirtelen összeszorult a mellkasa, lélegzethez nem jutott és a szíve nagyot dobbant. A disznónak hiányzott a bal füle. Az öreg azonnal elkapta a puska csövét az állatról és remegő kézzel zárta el, majd indulattal a lelkében figyelte az állatot, míg az lassan tovaporoszkált. Csak kevés választotta el attól, hogy utána ne kiáltson…

***

A fekete telefon harsányan csilingelni kezdett a faluszéli parasztház tisztaszobájában. Ambrus bácsi felkapcsolta a gyönge fényű éjjeli lámpát és felülve az ágyban a kagyló után nyúlt. Szemét a vekkerre vetve tudta, hogy mennie kell, hisz jócskán elmúlt éjfél, s ha ilyenkor hívják, az neki mindig munkát jelent.

– Tiszai Ambrus, tisztelettel! – szólt bele a kagylóba.

– Ambrus bácsi! Maga még a telefonba is így beszél? – rökönyödött meg a hang a vonal túlsó felén – de már hadarva folytatta is.

– Király Laci vagyok, Ambrus bácsi! Kiraktunk egy vendégvadászt a Matyi lesre. Rápuskázott egy disznóra, de nem találja, meg azt mondja, hogy nem is tudja kizsigerelni. Menjen már ki Ambrus bácsi, aztán segítsen azon a szerencsétlenen! Ha megvan a disznó, csak nyissák meg, aztán reggel majd én érte megyek.

– Igenis Elnök úr, mindjárt fogom Lurkót és megyek, oszt elrendezem annak az embernek a sorsát…

Kisvártatva az öreg már a parancsnoki UAZ-t kormányozta ki az udvarról, és zörögve-csattogva vonult végig a falun.

– Na, mire tetszett lőni? – kérdezte a lesről szuszogva lekászálódó kipucolkodott embertől, 10 perccel később.

Amaz széles vigyorral az arcán válaszolt:

– Disznóra! Egy hatalmas kanra! Amott ni’, a kukorica sarkán!

– No, hát akkor gyüjjék, oszt nézzük meg azt a nagy kant, nincs az 30 méterre se!

– Hát, én nem mennék, csak nézze meg maga, amíg én összecsomagolom a dolgaim.

Az öreg végignézett a kövér emberen, tiszta ruha, új bakancs, fényes puska. Nem volt tán még harminc éves sem. Szemlátomást idegen volt az erdőn. Ambrus bácsi szó nélkül sarkon fordult, kivette Lurkót a kocsiból. A kutyának vezényelni sem kellett, így zseblámpájával világítva nyílegyenesen bevágott a derékig érő kukoricába a tacskó után.

– Na, jöjjék hát! Itt a disznaja! Ez mán nem harap! – kiáltott vissza percekkel később.

A vendég lihegve, puskáját maga elé tartva állt meg a lőtt vad felett.

– Disznónak disznó, de nem nagy és nem is kan. Ámbár ahogy látom, egy vagy két malaca is volt, mer’ vagy két csecse ki van szopva! – tamáskodott Ambrus bácsi

– És ez most baj? – szeppent meg a városi ember.

– Hát bajnak baj, de mán az nem baj, hogy ez se túrja többet ki a kukoricát.

Ebben a pillanatban susogni kezdett a kukorica levele, Lurkó ugatva vetette magát a sötétbe. Egy szempillantás alatt az ugatás hörgésbe és malacvisításba csapott át.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

Mire Ambrus bácsi megtette azt a pár lépést Lurkó szájában egy malac fület talált, amin egy csíkos hátú sovány malac lógott. Az öreg a kutyáját elhessegetve, a sivítozó apró jószágot ölbe kapta.

– Na, most van baj! – fordult Ambrus bácsi a bamba arcú vendég felé, ölében a kapálódzó, tépett fülű jószággal. – Mer’ ezzel a malaccal most meg valamit csinálni kell!

A vadász értetlenül nézett az öregre

– Ez a kis satnya elpusztul egyedül az erdőn! Kései malac, kondát már nemigen talál magának, szóval…

– Mit szóval? Hát én mit csinálhatnék vele? – nyeldeste az ádámcsutkáját amaz.

– Hát, üsse agyon, oszt süsse meg, de itt mán ne hagyja egyedül szenvedni.

– Én aztán nem, az biztos…

Az öreg úgy forgatta a rongyos fülű malacot, mintha vásárban akarnák rásózni, végül gyöngéd mozdulattal megsimogatta a hátát, majd berakta az UAZ hátsó ülésére. Kizsigerelte a disznót és elgondolkodva nézett a hirtelen távozó vadász autója után, akit nem érdekelt sem töret, sem koca, sem malac többé…

Ambrus bácsi jobb híján bevitte a kis állatot a házba. Leterítette az ágya mellé az öreg télikabátját, arra tette a malacot, majd ő is lefeküdt. Kezét az állat hátára tette, és amikor az elfeküdt, érezte, hogy a szuszogás ritmusában föl s le hullámzik a keze.

***

A malac füle meggyógyult. Habár az állatorvos erősen kuncogott a bajsza alatt, s nem rejtette véka alá véleményét az öreg bolondériájáról, de azért szépen visszametszette a szakadt bőrt és porcot, majd fertőtlenítette és bekötötte. Lurkó kezdetben parancsra, később megszokásból nem abajgatta a disznót, sőt kicsivel később már játszott is vele. Neve is került a jószágnak: Artúr!

A szomszédban lakó fia és unokái rendszeresen jártak át hozzá, s a két csitri lány kedvencévé vált, hisz Artúr minden simogatást mulatságos röfögéssel hálált meg, s hogy az egyik füle jóformán hiányzott, így még esendőbbé és szerethetőbbé vált. Birtokba vette az udvart és válogatás nélkül megevett bármit, amit kapott. Megkergette a csirkéket, maradékért kuncsorgott az ebédlő asztalnál és horkolva aludt, ha jól lakott. A malacból akarva akaratlan családtag lett, és ebből a malacból néhány hónap alatt erős süldő vált, s mire lehullottak a falevelek elérte a negyven kilót. Fia többször ugratta az öreget, hogy bizony karácsonykor finom disznósült lesz Artúrból, de maga sem gondolta komolyan, hogy ez bekövetkezhet. Ambrus bácsi nem akart belegondolni, hogy mi lesz a disznóval, ha kinövi a házát és tulajdonképp őt magát is, hiszen egy kifejlett kannal már nem lesz ilyen mulatságos az élet. De még élvezte Artúr ragaszkodását, hogy bárhova is ment az udvaron, mindig követte, és lelkes röfögéssel nyugtázta, ha távollétéből hazatért.

Aztán, ahogy egy éjszaka az első hó megérkezett, Artúr megszökött reggelre. Ambrus bácsi kezdetben bosszús lélekkel nézett a felgyűrt drótkerítésre és az alatt kitúrt fekete földre, de rá kellett ébrednie, hogy inkább sajnálkozik, hogy a disznó faképnél hagyta. Vigasztalta magát, hogy vagy a jó Isten vagy az állat ösztöne, hozott megoldást a nyomasztó problémára, miszerint egy vadkannak nem az emberek között a helye. Ambrus bácsi mégsem tudott úrrá lenni a csalódottságán…

Kucsmát húzott a fejébe, belépett a nagy csizmába, s elindult a friss hóban távolba kígyózó nyomon. Nem hitte, hogy utoléri, vagy, hogy egyáltalán visszahozhatja, de tudni akarta mi lett a sorsa. A disznó nyomai olykor határozatlan keresgélésről, olykor vidám kocogásról tanúskodtak, át erdőn, kaszálón, völgyön és hegyen. Az öreg órákon át követte a nyomot, míg végül egy friss dagonya közelében rádöbbent, hogy mindhiába. Kucsmáját fejéről levéve megtörölte izzadt homlokát s percekig bámulta Artúr nyomát, ahogy számtalan disznónyommal keveredik össze…

Vác, 2015. október 1.

Írta: Bűdi Gábor – Artúr