Horgászat
Egy váratlan vendég a Dunán
Mindannyian, akik horgászoknak valljuk magukat, egy olyan ősi szenvedély rabjai vagyunk, ami oly sokszor kicsábít bennünket a víz mellé. Nem tudjuk miért, de mintha a lelki békénket találnánk meg ilyenkor a halakkal. Ott kell lenni a víz mellett, fogni egy pecabotot és türelmesen várni a kapásra…. Sokan ebbe születnek bele, míg másokban egy „benyomás hatására” előtör, mint egy éhes süllő, a kishalak között, naplementekor.
Mindannyian, akik horgászoknak valljuk magukat, egy olyan ősi szenvedély rabjai vagyunk, ami oly sokszor kicsábít bennünket a víz mellé. Nem tudjuk miért, de mintha a lelki békénket találnánk meg ilyenkor a halakkal. Ott kell lenni a víz mellett, fogni egy pecabotot és türelmesen várni a kapásra…. Sokan ebbe születnek bele, míg másokban egy „benyomás hatására” előtör, mint egy éhes süllő, a kishalak között, naplementekor.

Lohner József és a dunai szürkeharcsája…
Lohner József, azon szerencsés horgászok közé tartozik, aki az édesapjától tanulhatta ezt az ősi mesterséget. Amit lehetett meg is tanult a kis horgász a szülei mellett, főleg nyaranta a vadkempingezések során, Tiszasason. Sajnos, sokáig nem horgászhattak együtt a Tiszán és a Dunán, de a halak iránt érzett hatalmas nagyrabecsülés tovább öröklődött. József édesapja mindig az élet tiszteletére tanította a fiatal horgászt: óvni, védeni a velünk együtt élő természetet, nem bántva senkit és semmit. Éppen ezért mindig csak annyi halat vittek haza, amit egy vasárnapi ebédkor el is fogyasztott a család, többet nem.

Lohner József igazi vadász-, horgász emberként élt, amit tudott megtanított a kisfiának
Az ifjú horgászból időközben felnőtt ember cseperedett, aki szabadidejében szülőföldjén, Tokodon, a Táti-Duna szakaszon folytatta a szenvedélyét. Sok horgász él ma Magyarországon. Józsi azok közé tartozik, aki inkább százszor megégeti magát a vadvízen bármiféle eredmény nélkül, minthogy feladná ezt a szenvedélyt. Ez az út sokszor körülményes, nehéz és buktatókkal is jár, de ha valaki képes legyőzni saját magát és a Dunát, előbb utóbb sikereket érhet el. Mondd meg, mire szeretsz horgászni és cserébe megmondom TE ki vagy – véli a tokodi horgász.
Kérlek mutasd be a dunai horgászatot!
Bár ennek a folyónak hatalmasak a méretei, jó, ha mindenki tisztában van azzal, hogy nem könnyű eredményeket elérni. Olyan ez a folyó, mint egy bölcs tanár, tanítani próbál bennünket minden egyes alkalommal, de csak akkor lehetünk eredményesek, ha látogatjuk a szemináriumokat és részt veszünk a gyakorlatokon is. Tőlünk függ, hogy képesek vagyunk-e észrevenni és felfogni a jeleket, amivel a folyó üzenni próbál nekünk. Ha meg van bennünk a tűz és kitartás, lépésről lépésre egyre szebb és jobb eredményeket érhetünk el. Egyik hal jön a másik után.

Egy igazi horgásznak a hideg sem jelenthet akadályt. Józsi egy szép dunai csukával
Gyerekkorom óta mindig a saját utamat jártam, ha a többség elment balra, én mindig jobbra indultam el. Nem azért, mert nem vagyok jártas a horgászatban, épp ellenkezőleg – egyedül, önállóan akartam kiismerni azt a vízi világot, amit annyira csodálok. A Nagy-Duna – ha lehet ezt mondani, – már megkedvelt és én is őt. A kudarcaimról pedig azért kell pár szót ejteni, mert ha ezek nem történnek meg velem, most nem lennék az, aki vagyok. Gyerekkoromban már egyedül jártam a Dunát csónakkal. A mai napig nem értem, hogy engedhettek el a szüleim egyedül, de valahol mindig érezték, hogy nem lesz bajom és én is tudtam ezt. A táti szakaszt kinőve, már olykor-olykor a Nagy-Dunát is meg-megpillantottam, mint egy új helyet, amit meg kell majd ismerjek. Tisztelem a Dunát, gyerekként is mindig erre figyelmeztettek. Ha nincs tisztelet, előbb-utóbb baleset érhet. Szüleim óvó szavát mindig megfogadtam és ha tehettem, kerültem a bajt, amennyire egy ekkora folyón lehetséges…
Végigjártam én is a lépcsőfokokat: először a legkisebb, békés halak fogását tanultam meg, majd szépen jött egyik hal a másik után. Szerencsére elérhetetlen álmokat nem kergettem, és nem is lett az életcélom nagyon ritka, folyami halak vadászata. Egyszerűen csak jól éreztem magam, és teszem ezt a mai napig. Gyerekkoromhoz képest viszont azt látom, hogy sajnos a Duna is változik, olykor rossz irányba. Ahol még jól lehetett horgászni régebben, az most elkezdett eliszapolódni. A Táti szakaszon egy sóderbánya volt a kedvenc helyem sokáig, ami mostanra már csak áradáskor használható. Az árhullámok jelentik sokszor a megtisztulást és a megváltást a Dunának is, és nekünk horgászoknak is. Rám is az vonatkozik, hogy szeretem a természetet egyedül megtapasztalni, ha egy kapásjelző felvisít a semmiből, nekem onnan mennem kell. Inkább várjon a bukás, minthogy egy adott sémába illeszkedve hódoljak ennek az életérzésnek.
Kérlek mesélj a mostani szenvedélyedről?
Ez is jó pár évvel kezdődött el, a gyerekkoromban. Azok a horgászok közé tartozom, akik aktívan keresik a halat. A pergetés lett a mindenem, amihez egy csónakot is beszereztem Tokajból. Szerelem volt első látásra, „megláttuk egymást és tudtuk”, hogy mi együtt fogunk horgászni. Mivel nem a vízparton élek, a csónakomat háromszor ellopták, amit szerencsére mindig vissza is tudtam szerezni, de éreztem, hogy hosszú távon akaratomon kívül el fogom veszíteni. Ezt megelégeltem, szintet léptem előre, váltottam. Minden vizsgát teljesítettem, motorcsónak tulajdonos lettem, és az új hajóm, minden egyes közös pecázás után, jön vissza a biztonságba – azaz haza velem. A tokaji csónakomba pedig egy másik horgász szerelmesedett bele – most jó helyen van, védett helyen várja újra a dunai túrákat. Az évek alatt számos olyan helyet fedeztem fel, ami partról több okból elérhetetlen. Megtaláltam a Táti Duna csodáit, amit rajtam kívül nem ismer szinte senki. Mindig azt vallom, hogy az utat mindenkinek egyedül kell bejárnia. Akkor válunk igazi horgásszá, amikor az élményeket keressük, nem pedig a fizikai világ materiális kilóit vagy darabszámait. Azokkal, akik mindig a hazaszállítandó halakban gondolkodnak, vagy a mélyhűtő kapacitásaiban – nem tudok mit kezdeni. Egyébként is a fagyasztott hal csak rövid ideig tartja meg az ízét, utána már kiérződik. Én sem szeretem, annak ellenére, hogy szinte alig eszek halat. A barátaimnak, amikor eljönnek velem horgászni, az általam kitapasztalt helyeimre, mindig a filozófiát próbálom átadni. Ismernünk kell a körülöttünk mindent átszövő életet, a halbiológiát, a kívánt hal viselkedési habitusát. Balint inkább nappal lehet fogni. Amikor elkezdődik a fényváltás, akkor megmozdulnak a süllők, a csuka pedig bármikor képes megtölteni a hasát, ha megéhezik.

Egy szép süllő a rejtett Dunából
A harcsák, a folyók nagy urai, pedig lentről, a mélységből figyelik a náluknál többszörösen kisebb zsákmányállatok napi kis életét. Rájuk inkább a sötétség iránt érzett vágy a jellemző, de Duna ebből a szempontból is kiszámíthatatlan. A szürkeharcsáknál is a legutolsó étkezés befolyásolja a következő vadászat idejét, és itt a szerencse faktor megint sokat számít. Akár késő délután is összeakadhatunk szürkeharcsával.. A folyó néha ad, néha pedig bármit is teszünk, még a víz se mozdul. És ez hogy lehet? Senki nem tudja ezt, sajnos én sem – ezek a Duna titkai, amit még a csöndes, sokat tapasztalt dunai nagy öregek sem képesek megérteni, de talán nem is olyan nagy baj ez.
Kérlek meséld el a legutóbbi horgászatodat!
A halakra visszatérve, szépen lassan én is belecsúsztam a ragadozóhalak világába. Ami olyannyira sikerült, hogy már fiatalon saját kuttyogtató fát készítettem, és magamtól meg is tanultam használni. A Duna most éppen emelkedik, a nagyobb vízmennyiség miatt jobban mozog a ragadozóhal is. Ilyenkor tökéletes, akár pergetve is, szürkeharcsát fogni, persze csak akkor, ha minden optimális: van segítségünk és a felszerelésünk is készen áll az óriási harcra. Természetesen én süllőt szerettem volna fogni egy ultra light casting bottal. Olyan szerencsém volt mindeközben, hogy az unokatestvérem, Norbi is velem horgászott és szerencsére mindenben segített. A max.10 gramm dobósúlyú botom, egy 10-es fonott zsinórral felszerelve, egy olyan csatába indult, amit szerintem még a gyártók sem hinnének el. Legnagyobb meglepetésemre a sokadik dobásra a parthoz kifejezetten közel, a körülbelül 40 centiméteres vízben egy óriási ütést éreztem és szabályosan felrobbant a víz. Egyből tudtam, hogy ez jó hal lesz. Természetesen egy éhes harcsa rabolt rá a wobbleremre, és az események innentől kezdve felgyorsultak. A felszerelés és a bot mindenre alkalmas volt, csak nem ekkora méretű harcsák kivarázsolására.
A fárasztás utolsó pillanatai:
Amikor a hal megindult, meg is lepődtem, mert olyan ütemben ment le a damil, hogy szemmel egy pillanatra elgondolkozva számoltam a lefolyó métereket. Ilyenkor jó a segítség. A súly azonnal felkerült és mentünk a csónakkal a Duna nagy harcosa után a vízi alvilágba, amit mi nem is láthatunk. A harcsa ezt követően ösztönösen egy fát és annak gyökereit célozta meg. Mindenem a horgászat, nem engedhettem meg se magamnak, se a nemes halnak, hogy a harcunk ilyen dicstelenül érjen véget. Szeretek harcolni és csak nemes ütközetben szeretem feladni magamat. A mostani alkalom nem ilyen volt. Miután sikerült ezt az akadályt áthidalnunk, közel 50 perces fárasztás következett. A csónak adta lehetőségeket kihasználva megtettünk körülbelül 4 kilométert lefelé, mire a hal is kezdte megérezni a küzdelem kimenetelét és a vele szemben álló horgász kitartását. Én még ekkor se bíztam semmiben, tudom milyen, amikor egy vágy, kudarcba csap át. A damil feszülő jellegzetes hangja, vagy egy botvég elhajlása, már aggasztó jelek, amire figyelni kell. Akár maradandó sebet is ejthet egy ilyen az ember életében, de mint mindent, ezt is el kell tudni engedni. Táti Duna belső gátjától egészen elvonatoztunk a szénrakodóig, Esztergom mellé – mire úgy éreztem, hogy talán fel tudom csalni a harcsát a számára ismeretlen, veszélyes, felszíni világába. Az érzésem be is jött, mert a hal lassan elkezdett fáradni, a felszerelésem kibírta a terhelést, amit a csónak használata nagymértékben elősegített. Az egyik próbálkozásra hirtelen megjelent előttünk a maga teljes valóságában. Életem egyik legszebb harcsa címét ki is érdemelte. A kifogást követően csak a hosszát tudtuk lemérni, megfelelő technika nélkül a súlyát nem mértük, mert óvtuk bármiféle sérüléstől. Süllőt szerettem volna fogni, de helyette egy faroktőig 161 centiméter hosszú, 30 kiló körüli harcsát sikerült kifogni.
A nemes csata véget ért horgász és harcsa között. A visszaengedés pillanatai:
Édesapám gyerekkori tanításait megtartva, a szürkeharcsát pár fotó után azonnal visszaeresztettük a Dunába – mesélte el Lohner József a tapasztalatait.
Írta: Dr. Szilágyi Gergely – Agro Jager News
Képek: Lohner József
Horgászat
„Ilyen nincs és mégis van!” – rekordponty Csepelen
Krikkó Ádám a Duna csepeli szakaszán keszegezés közben egy hatalmas pontyot akasztott. Élményeiről beszámolt lapunknak: Vasárnap úgy gondoltam, nem árt egy kis agyfertőtlenítő peca, így hajnalban kimentem a csepeli részre. Fél hat felé érkeztem, és az első szabad helyre be is ültem.

Fotó: Krikkó Ádám – Agro Jager News
Gyors kajakeverés egy keszeges pecához: semmi bonyodalom, egy egyszerű keszeges etető, és csonti bele. Botok elő, sima, egyszerű MH feeder, mert a dobótáv kell a nagyobb keszegekhez. Jöhet a bevetés. Csalinak 4-5 csonti ment fel és egy pici lebegő pellet, mert az már bevált.
Hét óráig csak maszatolós kapások voltak, majd végre jött egy kicsit komolyabb. Gondoltam, na végre megvan az első, bár ez sem lesz nagy. A bevágás pillanatában megjött a „mintha egy betontuskót akasztottam volna” érzés – csak ez mozgott. 🙂
Azt sejtettem, hogy 10 kg feletti, mert nem rázta a fejét, hanem ha megindult valamerre, akkor konokul tolta az irányt. Közben azon gondolkodtam, hogy ezt hogyan fogom kiemelni egyedül, amikor nagy merítő nincs is nálam, csak egy 50×50×60-as méretű… És vajon a szerelék kibírja?
0,16-os fluorocarbon előke volt fent. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy ez könnyen elszakadhat, ha erőltetem. Az első 20 percben sokat nem irányítottam, csak hagytam úszni, finoman visszafogva, és amikor hagyott egy kis szünetet, akkor próbáltam közelebb csempészni. Így sikerült kb. 15 méterre húzni, nagyjából 50-60 méterről, és éreztem, hogy fárad.
Na, ekkor jött a második, hevesebb roham a nádasok felé. Először a jobb oldali nádast vette célba. Tudtam, hogy onnan nem tudom kifordítani, ezért megnyitottam a féket: hadd menjen. Abban a pillanatban visszaindult középre, de még ekkor sem nagyon tudtam megállítani a finom szerelék miatt, csak lassítani. Az ellenállást érezve egy szép nagy körben a bal oldali nádas felé tört ki. Újra engedtem neki, ő pedig megint a nyílt víz felé vette az irányt.
Közben éreztem, hogy végre ismét közelebb tudom csempészni. Ezt a nádas–nyílt víz játékot még kétszer eljátszottuk, mire végre előttem volt 6-7 méterre…
Ekkor láttam meg a hátát egy fordulásnál, és örültem, hogy barna nadrág van rajtam. 😃

Fotó: Krikkó Ádám – Agro Jager News
Tudatosult bennem, hogy ezt egyedül, kis merítővel esélytelen kiemelni. Közben próbáltam segítséget szerezni telefonon vagy bárhogy, de nem jártam sikerrel. Szerencsére ekkor ért mögém egy fiatal horgász pár, én pedig azonnal lecsaptam a lehetőségre: hátha van náluk nagy merítő. Nem volt, viszont készségesen rögtön jöttek segíteni.
A hal még próbált néha kitörni, de már 3-4 méteres kirohanások után sikerült lassan meríthető távba hozni. Itt kezdődött az igazi zsonglőrködés: vajon hogyan fogjuk fejjel belebuktatni a kicsi merítőbe? Végül sikerült.
Ott, a part szélén állva esett le igazán: ez a meccs papíron majdnem elment. És mégis nálam volt! Külön köszönet és hála az ifjú párnak a segítségért!
Jött a gyors mérlegelés és mérés: az eredmény 20,45 kg és 82 cm. Láttam, de nehéz volt elhinni, hogy ott állok a parton, és azt látom, amit látok. Egy örök klasszikus jutott eszembe: „Ilyen nincs, és mégis van!” – Török László / Magyar Rádió, 1988.
Pár fotó után jött a következő nehéz feladat: hogyan tesszük vissza a csúszós köveken? De ezt is sikeresen megoldottuk.
Jobb ajándék nem is lehetett volna a közelgő gyereknapra, mint a saját rekord megdöntése, ami eddig 11,75 kg volt. Hogy majdnem a duplája lett, az már csak a pont volt az i-re.

Fotó: Krikkó Ádám – Agro Jager News
Igazából innentől úgy voltam vele, hogy amit lehetett, kihoztam a napból. Akár haza is mehetnék, de eleve a víz látványa miatt mentem ki. A foglalkozás elérte célját: ez a negyven perc teljesen kitakarította az agyam.
Ilyen egy jó „peca”!
Írta és fényképezte: Krikkó Ádám
Van egy szép élménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Horgászat
Ezekkel mindig történik valami Diósjenőn
Pálinkás Viktor és barátai harcsára horgásztak Diósjenőn
Pálinkás Viktor élménybeszámolója:
Onnan indul a történet, hogy 2025-ben, Diósjenő taván, a II. Baráti Harcsafogó Versenyen, Viktor és Moxi tórekordot állítottak fel, és a tavat feljegyezték a MOHOSZ ranglistájára is, a kifogott 94,5 kilogrammos harcsájukkal.

Fotó: Pálinkás Viktor – Agro Jager News
Idén a csapat címvédőként érkezett Diósjenőre, és már az öltözetükön is látszott, hogy kemény úriemberek szállnak újra versenybe a tavon.
Az első éjszaka csendesen telt, de a hajnal hangosra sikeredett… A kapásjelző először megcsippant, majd a ráható erő visításra kényszerítette! Mint mindig, Dodi ért elsőként a botokhoz, és határozott bevágással jelezte a halnak, hogy a kemények csapatához érkezett. Itt hozzátenném: Dodi technikáját tanítani lehetne. Folyamatos, egyenletes halvezetés — nem sokan tudják utánozni. A csapat a stégen várta a bajszos vendéget. A stég körüli kis csatát ismét a kemények nyerték. Mikor a hal a stégre került, a barátok összenéztek, és hangosan elhangzott a csapat neve:
NEM MI VÓTUNK!!!
Négy nap leforgása alatt temérdek élmény, nevetés és sztori került elő, az utolsó napon pedig kiderült, hogy a csapat háza táján még egy deci tej is elfogyott… Senki sem vállalta magára.
Lehet, hogy azzal festették fehérre az utolsó halukat? Az történt, hogy az utolsó éjjel a brigád aludt, csak Moxi volt talpon, és ekkor jött az idei év különdíja… Amikor a harcsa betépte a szakító segéddamilt, Moxi Dodit megelőzve bevágott a halnak — ez is különdíjat érdemelne. Szép lassan jött kifelé a hal, néha kissé nehezen is. Mint később kiderült, mindkét horog akadt, ezért volt nehézkes a fárasztás.

Fotó: Pálinkás Viktor – Agro Jager News
A csapat ismét a stégen állt, és nem maradhatott el a felkiáltás:
NEM MI VÓTUNK!!!
A gyönyörű hal egy albínóharcsa volt. A csodálatos tavon élmény a horgászat, ezek a baráti találkozók pedig folyamatos mosolygós koccintásokkal telnek. A főszervező, Zsolna Mihály évről évre színvonalasabb baráti találkozókat szervez a horgászegyesület segítségével. Székely Mihály, a horgászegyesület elnöke mindig kedves szavakkal és mosollyal az arcán fogadja a harcsahorgászokat.

Fotó: Pálinkás Viktor – Agro Jager News
Délelőtt kezdődött az eredményhirdetés, és a horgászegyesület ismét kitett magáért, mert üres hassal senkit nem engedett haza: egy finom étellel kedveskedtek a résztvevőknek. Köszönünk mindent, Diósjenő, jövőre támadunk…
Ui.: Mikor távoztak az autók, és elérték az erdő szélét, Diósjenő kedves lakossága már csak annyit hallott, hogy négy öblös hang azt kiáltja:
NEM MI VÓTUNK!
Rögtön összenéztek, és sorolták:
DODI, VIKTOR, SÜNI, MOXI…
Írta és fényképezte: Pálinkás Viktor
Van egy szép élménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Kattintson és látogasson el a FROMMER Fegyverbolt honlapjára.
A közösségi médián keresztül ismertem meg Pécz Józsefet, aki szabadidejének nagy részét rendkívül eredményesen tölti a Pilismaróti-öbölben. Köztudott, hogy az egyik legeredményesebb horgász, aki képes nagyobbnál nagyobb pontyokat kifogni. Sikereiről és tapasztalatairól kérdezte lapunk:

– Körülbelül 4-5 évvel ezelőtt kezdtem el ismét komolyabban horgászni. Horgászengedéllyel 1986 óta rendelkezem. Senkinek sem kell bemutatni, milyen drámai változásokat okozott a koronavírus egyik pillanatról a másikra. 2019 decemberében, a kínai Vuhan városában tört ki a vírus. Akkor még hihetetlennek hangzott, hogy kis hazánkat is eléri. 2020 márciusában igazolták az első esetet Magyarországon. A hatóságok ezt követően lezárták a határokat, és hirtelen a családom élete is teljesen megváltozott. Minden felborult egyik pillanatról a másikra.
Megközelítőleg húsz évig roncsderbiztem, ekkor azonban ezt is elengedtem. Egy korszak lezárult. Ekkor döntöttem úgy, hogy ismét elkezdek horgászni. A közösségi médiában láttam, mekkora halakat lehet fogni a Pilismaróti-öbölben. Mivel a nyári családi nyaralás elérhetetlenné vált, a feleségemmel úgy döntöttünk, hogy vásárolunk egy lakókocsit, amellyel bármennyi időt a vízpart mellett tölthetünk. Az első próbánk során szinte azonnal sikerült megszákolni egy 11 kilogrammos amurt, amelyet több hasonló súlyú hal követett.
Ekkor kezdődött el az igazi nagy szenvedély. A bojlis horgászat lett a nagy szerelem. Szerencsére a feleségem mindig toleráns volt velem, így a horgászattal kapcsolatban is megértő maradt. Nem titok, hogy az elmúlt évben körülbelül 150 alkalommal voltam kint horgászni, időjárástól függetlenül. Legyen bármilyen cudar is az idő, akár még a téli hónapokban is.

A napi tapasztalatok aztán elkezdtek kombinálódni a megfigyelésekkel, az információcserével és a folyamatos tanulással. A horgászat is egy gyorsan változó „tudománnyá” vált, amelyben nagyon gyorsan le lehet maradni, mert közben a halak viselkedése is változik. Újabbnál újabb tippek és trükkök jelennek meg, a nagy fogások pedig a siker egyik ismérvei.
A megcélzott nagy halakhoz minden szükséges felszerelést lépésről lépésre beszereztem. 3,75 librás botokkal és 130 grammos ólmokkal horgászom, Korda Krank horgokkal, amelyek az egyik legjobbak a kavicsos aljzaton. A körülmények miatt érdemes két-három horgászat után cserélni a horgokat, mert az élük gyorsan tompulhat. Folyamatosan tanulok másoktól. Az elmúlt időszakban már én is klippelem a horgokat, nem kötöm őket saját kezűleg.
Az elmúlt években komoly gyakorlati tapasztalatokat szereztem a bojlik terén is. Mindent kipróbáltam, időt és pénzt nem kímélve. Végül Jankovics Krisztián termékei mellett maradtam, amelyeket az egyik legjobbnak tartok a vadvízi horgászatokhoz. A halak viselkedése nagyban függ a víz hőmérsékletétől. Minél melegebb a víz, annál jobban szeretik a pontyok az édes ízű csalikat. A mangós, cseresznyés és szilvás ízekkel szinte mindig eredményt tudok elérni. Míg pontyot szinte bármikor horogra lehet csalni, az amur csak 14 fokos vízhőmérséklet felett aktivizálódik. A fűzött tigrismogyoró az egyik kedvenc csalijuk.
Ezzel szemben a téli időszakban a kisebb bojlik működnek jobban. Szinte minden esetben 13–30 milliméteres bojlikat kínálok fel. A több kapás érdekében etetőhajót is alkalmazok. A nagyobb halak már sokat megéltek, sok horgásszal találkoztak. Saját tapasztalatból tudom, hogy a tökéletes formájú bojlikat a kapitális halak gyakran elkerülik. Éppen ezért mindig megfaragom őket kocka vagy trapéz alakúra. Dőlőbóját használok, előtte pedig kitapogatom a medret. A meder ismerete nélkülözhetetlen. Közismert, hogy a ponty mély iszapba nem szívesen megy bele. Emellett a nagy halaknak már nincs igazán félnivalójuk, ezért sokszor külön, magányosan járnak.

A nagy fogás mindig hatalmas örömöt okoz, ilyenkor egy szivart szoktam meggyújtani a parton. Természetesen minden fogást megörökítek, videókat is készítek. Ezt követően a helyi horgászrend szabályait betartva minden esetben visszaengedem a halakat. Tavaly összesen 17 szivar fogyott el. Több olyan eset is volt, amikor a kifogott hal mérete még engem is meglepett.
Az egyéni rekordom 23, illetve 27 kilogramm volt, amelyekhez különleges történet is kapcsolódik. Karácsony előtt mindig adakozni szoktam. Minden évben december 26-tól szilveszterig kint ülök a parton és folyamatosan horgászom. Mindig akad olyan horgászfelszerelésem, amelyet már nem használok, kidobni viszont soha nem szerettem semmit, ezért ezeket rendszeresen felajánlom másoknak. 2024-ben a közösségi médiában kerestem meg a pilismaróti közösséget, ahol egy kisebb ajándékcsomagot ajánlottam fel egy olyan fiatal horgásznak, aki anyagi okok miatt nem tud megfelelő felszerelést vásárolni. Egyetlen édesanya jelentkezett, akinek a kisfia szeretett volna horgászni.
A találkozót a parton beszéltük meg, ahová néhány déli gyümölcsöt is összekészítettem az ifjú horgásznak. Miután átadtam neki mindent, a kisfiú egy pillanatra megállt, és azt kívánta nekem, hogy fogjam ki életem legnagyobb halát. Ez december 20-án történt, ami nem éppen a rekordfogások optimális időszaka. Nem sokkal később érkezett meg a 23 kilogrammos ponty. Akkor sajnos segítség nélkül kellett megszákolnom ezt az óriási halat. Bár nem voltak ideálisak a körülmények, a fogás után be is mentem a vízbe, hogy segítsek a halnak az elúszásban. Mindketten elfáradtunk – talán ő egy kicsivel jobban, mint én.
Egy évvel később megismétlődött a történelem, ugyanott, ugyanazokkal a szereplőkkel. A kisfiú ismét jó szerencsét kívánt nekem, ezt követően pedig megfogtam életem legnagyobb pontyát, amely elérte a 27 kilogrammot. Örömömben sírva fakadtam. Soha nem gondoltam volna, hogy a Pilismaróti-öböl megajándékozhat ekkora hallal.
Azért, hogy másnak is legyen hasonló élménye, én is felkaroltam egy körülbelül 15 éves fiút, akinek lépésről lépésre próbálom átadni a tudásomat, ahogyan annak idején nekem is segítettek mások gyerekkoromban. Mindenkinek csak azt tudom javasolni, hogy menjen ki horgászni, amennyit csak tud, mert előbb-utóbb megérkeznek a szebbnél szebb halak is. A fogás nélküli napok pedig a vadvízi horgászat természetes részei. A víz próbára teszi a horgászokat. Akik türelmesek és kitartóak, azok akár kapitális halakat is foghatnak a Pilismaróti-öbölben.
Írta: Dr. Szilágyi Gergely

























































