Vadászat
KITEKINTŐ: Gyenge László – Vadászat a végletek országában, Kazahsztánban
Közép-Ázsia legnagyobb országa, Kazahsztán életébe volt szerencsém bepillantani. Bejárni persze eleve lehetetlen, hiszen a Kaspi-tengertől az Altaj hegységig nyújtózó ország területébe harmincszor is beleférne hazánk, igaz, a népessége csak kétszerese a miénknek, mivel sivatagok, jószerével terméketlen, hideg, széljárta puszták, keleten pedig égbe nyúló hegyek teszik ki jó részét. Télen mínusz 40 alá eshet, nyáron plusz 40 fölé is emelkedhet a hőmérséklet, eső, hó pedig alig esik, s ha mégis, akkor szinte az egész évi csapadék egyszerre zúdul le, helyenként özönvizet okozva.
Az orosz légtérzár miatt, jókora kerülővel, a régi fővárosba, Almatiba (egykori nevén Alma-Atába) érkeztem. Kint élő testvérem, illetve magyar és kazah barátai vártak, akik a bemutatkozás után nyomban terepjáróba ültettek, irány a környező hegyek…
Toyota Tundra terepjárókkal vártak bennünket. Fotó: Gyenge László
Zárt platós, dupla kabinos terepjárónk igazi szörnyeteg: 5,7 literes, nyolchengeres, gázos Toyota Tundra, amely száz kilométerenként fogyaszt vagy 30 litert, igaz, itt olcsó az üzemanyag. A szabdalt, sziklás terepen nem kímélte kazah, pontosabban ujgur nemzetiségű tulajdonosa, és persze minket sem, a három magyart és két helyi barátját, akik közül az egyik vadőr hátul, a platón foglalt helyet a számtalan csomag tetején.
Törpe nőszirom. Fotó: Gyenge László
Testvérem jó előre tájékoztatta őket érdeklődési körömről, ezért felszerelésükkel a terepi megpróbáltatásokra, vadászatra és horgászatra is készültek annak ellenére, hogy ez időben általános vadászati és horgászati tilalom van Kazahsztánban, igaz, néhány kivétellel. Így egyebek között lehet lőni mormotát és maralünőt – ezt ajánlották nekem is. A horgászat tilalmát pedig gyakorlatilag nem ellenőrzi senki.
Kazah csapatunk, akikkel nekivágtunk a túrának. Fotó: Gyenge László
Tehát ahogy leszálltam a repülőről, a hosszú úttól elcsigázottan, kialvatlanul, bőröndöstől indultam, indultunk a kalandokra. Útközben kellett átöltöznöm is, igaz, tartottunk egy rövid pihenőt egy jurtatáborban, ahol kumisszal, erjesztett lótejjel kínáltak. Mindenféle tejtől egyébként is iszonyodom, de hősiesen megkóstoltam – szörnyű élmény volt…
Rövid pihenő egy jurta táborban és a kumiszpróba. Fotó: Gyenge László
Látványos és egyre magasabb hegyek között vezetett az utunk, a lelkünket is kirázva a sziklás terepen kanyargó csapáson. Különleges madarak tűntek fel az út mentén, s ha kértem, készségesen fékezett sofőrünk, hogy teleobjektívemmel célba vehessem őket. Korábban soha nem láttam vörös ásóludat és pusztai hantmadarat, most sikerült megörökítenem őket. Az igazi különlegesség egy pártás daru feltűnése volt, ami arrafelé is ritkaság.
Vörös ásólúd Kazahsztánban. Fotó: Gyenge László
Az égbe törő hegyek között egy füves fennsíkon álltunk meg harapni valamit. Előkerült a gázfőző, amelyen lóhúskonzervet melegítettünk. Tartottam tőle, de igazán ízletes volt, vagy csak nagyon megéheztünk. Körülöttünk törpe nőszirmok és apró vadtulipánok virultak. A lejtőkön rideg tartású lovak legeltek. Talán éppen húsukért tartják őket, ami itt természetes dolognak számít.
Pusztai hantmadár Kazahsztánban. Fotó: Gyenge László
– Szurok! – mutatott egy távoli sárga pontra a vadőr, ami a mormota orosz neve. (Valamennyi kazah beszél oroszul, ami hivatalos nyelve is az országnak a kazakon kívül.) Látni valóan ez felvillanyozta a társaságot, s igyekeztünk közelebb kerülni a mormotás lejtőkhöz.
Mormoták Kazahsztánban. Fotó: Gyenge László
Korábban, az Alpokban már láttam mormotát, ha nem is lőttem, de ezek itt valahogy mások voltak. A színük sokkal inkább sárga, mint szürke, és mintha nagyobbak is lennének. Errefelé egy másik faj, az altáj mormota honos (Marmota baibacina), amelynek a kifejlett hímjei láthatóan nagyobbak. A vadőr előpakolta fegyverarzenálját: egy kisebb, egy közepes és egy nagyobb kaliberű golyóst. Valamennyi félautomata; inkább hasonlítottak mesterlövész hadipuskára, mint vadászfegyverre. Ahogy nézelődtünk, egyre több kíváncsi mormota tűnt fel a kotorékoknál. A távcsöves, 5,6x50R kaliberű puska aztán tette a dolgát. A saroglyába került a két lőtt vad, ők elfogyasztják a húsát.
Életem első kazah mormotája: egy termetes hím mellett Fotó: Agro Jager News
Lenyűgöző tájakon jártunk, de maralt egész nap nem láttunk. Itt bizony sokkal kisebb a vadsűrűség, mint minálunk. Igaz, akinek szerencséje van, és elég kitartó, többféle vadat lőhet, mint hazánkban. A hatalmas országban vadászható a jávorszarvas, a maralszarvas, a szibériai őz, kétféle antilop, három vadkecske- és két vadjuhfaj, vaddisznó, medve, farkas és többféle kisebb ragadozó, számos vadréce- és vadlúdfaj, fácán, fogoly, fürj, több fajdféle és nyúlfaj, mormota, mókus és még számos egyéb vadfaj.
A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!
A több részből álló vadászvizsga itt is kötelező, és állami hatóság ad engedélyt a vadászatra. A területi igazgatási feladatokat a vadászati és erdészeti hatóságok látják el, és ezek nevében egy társadalmi szerv, a Kansonar adja ki a vadászjegyet és a vadászati licenszeket, ami nem éppen olcsó dolog, főleg a külföldieknek nem, mert számukra más az árjegyzék.
Szavak nélkül: Kazahsztán Fotó: Gyenge László
Az irdatlan kiterjedésű vadászmezőkön persze nincs igazi ellenőrzés, ezért az ottani lakosok számára meglehetősen lazák a szabályok. Nem jellemző a trófeavadászat, inkább a vadhúsnak és a szőrmés vad gereznájának van becsülete.
Pártás daru Fotó: Gyenge László
A terepjárók elterjedésével ma már visszaszorulóban van a hagyományos lovas vadászat és a solymászat, pedig még nem is olyan régen szirti sassal vadásztak akár farkasra is.
A nap vége felé megálltunk egy zúgó hegyi pataknál, összerakták a horgászfelszereléseket, és állítólag külön engedély birtokában szerencsét próbáltunk pisztrángra, pérhalra, de most egyikünknek sem volt egyetlen kapása sem, pedig okostelefonjaikon csábító képeket mutattak korábbi zsákmányukról.
Horgászat Kazahsztánban: egy zugó patak mentén. Fotó: Agro Jager News
Éjszakára egy távoli völgyben találtunk szállást, ahol meglehetősen szerényen felszerelt panzió kertjében azért ott gőzölgött egy termálvizes medence, mert a kutatófúrások során meleg vizet találtak. A régi szovjet időket idéző étkezde (sztalovaja) kínálata és birkapörköltje azért eredményesen csillapította éhségünket.
Folytatjuk…
Írta és fényképezte: Gyenge László
Vadászat
A dámszarvasbikám története
Csernyánszky Kitti dámszarvasbikára vadászott. Élményeiről bezsámolt lapunknak:
Kattints a képre és csatlkozz a WILD Hungary csoporthoz!Csernyánszky Kitti dámszarvasbikára vadászott. Élményeiről bezsámolt lapunknak:
A történet még szeptemberben kezdődött, amikor a baráti társaságunkkal elindultunk vadászni. Az egész hétvégét a területen töltöttük, ám sajnos a vadászat akkor sikertelennek bizonyult. A sikertelenség ellenére azonban megpillantottuk azt a bizonyos, nem mindennapi dámbikát. Már akkor elhatároztam, ha lehetőségem adódik rá, visszatérek, és szeretném majd terítékre hozni.
Fotó: Csernyánszky Kitti – Agro Jager News
Úgy is lett. Október 18-án hajnalban korán felkeltünk, és egy kis készülődés után útnak indultunk, hogy a megbeszélt reggeli időpontra a helyszínre érkezzünk. Sikeresen megérkeztünk, és egy rövid beszélgetést követően elindultunk a területre. Először egy kis ösvénynél álltunk meg, abban bízva, hogy kilép az a bizonyos bika. Vártunk, figyeltünk, hallgattuk, ahogy a barcogástól zeng az erdő, ám a hőn áhított bika nem jelent meg.
Már délelőtt járt az idő, amikor a kísérőm befejezettnek nyilvánította a reggeli vadászatot. Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy a délutáni vadászatot ebéd után folytatjuk. A vadászházban elfogyasztottunk néhány finom falatot, majd egy kis pihenőt követően ismét útnak indultunk, bízva abban, hogy ezúttal nagyobb szerencsénk lesz, mint reggel.
Ismét a reggeli helyünkre mentünk. A várakozást hosszú, izgalmakkal teli percek követték, de a bika továbbra sem jött. Tanakodtunk, hogyan tovább: cserkeljünk, vagy inkább várjunk még egy kicsit? Miközben ezen gondolkodtunk, egyszer csak az erdőből kilépett a bika a tarvadakkal. Ám ahogy megjelentek, úgy el is futottak. A kísérőmmel a nyomukba eredtünk, de sehol sem láttuk őket – mintha a föld nyelte volna el a társaságot. Felsétáltunk egy domboldalra, hátha az alatta lévő katlanban megpillantjuk a bikát, de nagy meglepetésünkre a katlan teljesen üres volt.
Nem tudtuk már, mi tévők legyünk. Az idő egyre hidegebbre fordult, és már délután négy óra körül jártunk. Magamban már elkönyveltem, hogy ez sem az én napom lesz, talán majd holnap. A kísérőm megkérdezte, mit tegyünk, én pedig a hidegre hivatkozva azt javasoltam, üljünk fel a lesre. Így is tettünk. A lesen kényelmesen elhelyezkedtünk, és beszélgetni kezdtünk. Őszintén szólva ekkor már egyikünk sem bízott abban, hogy Diána ezen a napon megajándékoz bennünket.
Fotó: Csernyánszky Kitti – Agro Jager News
A beszélgetés közben azonban egyszer csak két dámbikát láttunk futni a les irányába. Abban a pillanatban tudtam, hogy az elöl haladó bika az a várva várt, különleges példány. A bika megállt a domboldalban, én pedig egy pontos lövéssel terítékre hoztam. A vad tűzben rogyott. A kísérőmmel meghatottan összenéztünk – sikerült!
Egy kis várakozás után leszálltunk a lesről, és megadva a vadnak a végtiszteletet, birtokba vettük. A gratuláció és a terítékkép elkészítése után a vadat bevittük a vadászházhoz. Ezzel véget ért ez a csodás nap, amelyre úgy érzem, életem végéig emlékezni fogok.
Írta és fényképezte: Csernyánszky Kitti
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Agro Jager News
Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Vadászat
A természet megőrzése folyamatos felelősség
Gróf Széchenyi Zsigmondról elnevezett emlékérem díjátadó ünnepségét szerveztek
A vadászat nem a hatalomról, hanem a felelősségről szól, nem a birtoklásról, hanem az őrzésről, nem a zsákmányról, hanem a kapcsolatról, a közösségről – jelentette ki Hubai Imre, az Agrárminisztérium mezőgazdaságért felelős államtitkára gróf Széchenyi Zsigmondról elnevezett emlékérem díjátadó ünnepségén, csütörtökön, a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban.
Fotó: AM
Hubai Imre a rendezvényen kiemelte, az emlékérem átadásával nem pusztán a mai példaképek előtt hajtunk fejet, hanem tiszteletünket fejezzük ki gróf Széchenyi Zsigmond életműve, szellemisége, hűsége iránt is. Hiszen az elismerés névadója nemcsak kiváló vadász és író volt, hanem az emberi tartás és a magyar nemzeti önbecsülés megtestesítője is.
Kifejtette, gróf Széchenyi Zsigmond és családja a második világháború alatt szinte nincstelenné vált, és ő maga csak 1947-ben kapott munkát az Országos Erdészeti Központban, majd három évre rá, a Mezőgazdasági Múzeumban. A kommunista rendszer azonban nem engedte érvényesülni, 1951-ben kitelepítették. Megjárta az Andrássy út 60-at, másfél évig Sopronkőhidán és a Mosoni utcában raboskodott. Mindenét elvették, de megtörni nem tudták. Értékrendjét, hűségét, karizmáját mindvégig megőrizte, neve egybeforrt a szülőföld és a család iránti hűséggel, ahogyan a mostani kitüntetetteké is.
Fotó: AM
Ugyanis nincs szebb és méltóbb cselekedet a világon annál, mint ha valaki önzetlenül beteg gyerekek gyógyulását támogatja, szolgálva ezzel a hazáját és a teljes magyar nemzetet – tette hozzá.
Forrás: AM
Fotó: AM – Magyar Mezőgazdasági Múzeum
Kattints a képre és csatlkozz a WILD Hungary csoporthoz!A Bakonyi Gyilkos-tó fölött, a Hivatásos Vadászok Emlékhelyénél gyűltek össze november 4-én a vármegye vadászai és erdészei. A Bakony Vadászkürt Egylet rövid szólamai nyitották meg az eseményt, majd megkezdődött a tizedik vadászkamarai trófeaszemlét megelőző megemlékezés és tiszteletadás.
Fotó: Szegedi László – OMVK
Elsőként Varga László, a Bakonyerdő Zrt. vezérigazgatója köszöntötte a résztvevőket. Megköszönte Korn Ignác és Fodor Zoltán munkáját, akiknek segítségével a közelmúltban megrongált emlékhely ismét méltó állapotban fogadhatta a közösséget. Beszédében szólt a szakma előtt álló kihívásokról – a klímaváltozásról, a túlszaporodott nagyvadállományról, az apróvadat érintő élőhelyvesztésről és a betegségek elleni felkészülés fontosságáról. „Emlékeznünk kell azokra, akik tudásukat ránk hagyták – ez a vadászati kultúra szerves része” – mondta.
Ugron Ákos Gábor, a VERGA Zrt. vezérigazgatója a szeptemberi munkacsúcsot idézte fel. Elmondta, hogy a hivatásos vadászok idén is példásan helytálltak, hibás elejtés nélkül zártak, és nemrégiben sikerült rekordméretű csigahosszal rendelkező muflonkost is terítékre hozatniuk. Külön említést tett arról a ritka trófeáról, amely a 19. század végéről származik, és most visszakerült a gazdasághoz – egy gróf Nádasdy Ferenc által zsákmányolt gímszarvas agancsáról.
A megemlékezés során Pölöskei Balázs, a megyei vadászkamara hivatásos vadász alelnöke hangsúlyozta: az emlékezés nem puszta szertartás, hanem a hivatás része. Azokért állunk itt, akik életüket adták a munkájukért – akik most a terepen szolgálnak, akik már nyugállományban vannak, és akik eltávoztak közülünk.
Ezután Pap Gyula, a megyei vadászkamara elnöke átadta a Huartlaki Kereszt kitüntetést Németh Mihálynak, a Csángotáér Tulajdonosi Vadásztársaság hivatásos vadászának. Méltatását ide kattintva olvashatják.
A kitüntetés átadása után koszorút helyeztek el a hivatásos vadászok emlékhelyénél a megyei vadászkamara és az állami erdőgazdaságok képviselői.
A trófeaszemle hivatalos megnyitóján Pap Gyula köszönetet mondott a vadőrök egész éves munkájáért, és külön gratulált Hári Csabának, aki Cseresznye nevű vizslájával harmadik helyezést és két különdíjat nyert az országos vizsla főversenyen.
Fotó: Szegedi László – OMVK
A szemlét Takács Szabolcs főispán, az Országos Vadgazdálkodási Tanács elnöke nyitotta meg. Elmondta, hogy a vármegyében idén 1600 gímszarvas-trófeát bíráltak el – a tavalyi évhez képest nőtt az átlagéletkor és az érmes arány. A legnagyobb trófea több mint 13 kilogramm tömegű volt, a Darnay Kálmán Vadászterület területéről. A dámszarvasok közül száz trófea került bírálatra, köztük öt kilogrammot meghaladó agancsok is. A főispán arra biztatta a vadászatra jogosultakat, hogy osszák meg tapasztalataikat a hatósággal, és dolgozzanak együtt a fenntartható vadgazdálkodás érdekében.
A szemlén huszonhat vadászatra jogosult reprezentálta a vármegye idei „termését”: 141 trófeát, köztük 97 gímszarvast, 17 dámszarvast, 22 őzet, 4 muflont és egy vaddisznót.
A program végén a résztvevők közösen megtekintették a trófeákat, majd egy tál szarvasraguleves mellett zárták a napot – egyszerűen, ahogy a vadászemberhez illik.
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Agro Jager News
Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
A dámszarvasbikám története
Márnázás a Dunán
A természet megőrzése folyamatos felelősség
Tíz év emléke és felelőssége
Továbbra sincs vadászatellenesség, sőt!
A természet mindig üzenetet küld a számunkra
Nem morális kérdés a dúvad hatékony elejtése
GYULAJ: Kihelyezett trófeabírált a Rácvölgyben és Kisszékelyen
A Veránka-szigeti kanom
Mihálygergei muflonkos
Engedély nélkül vadászott
A sakál, mint bioindikátor szervezet – veszélyes penészgombamérgek nyomában
Kapitális gímbika a Kelet-Mecsekben
Pusztítják a mindent felzabáló toportyánt Somogyban, de nincs még fény az erdő végénél
KITEKINTŐ: Öt vadászkutya esett farkastámadás áldozatául a Hegyi Nafpaktia térségében
Trófeamustrát rendeztek a Dráva mentén – G A L É R I A
Farkast gázoltak el Aachen közelében, a „Himmelsleiter” útszakaszon
VÉRTESERDŐ: Trófeaszemle a Vértesben – GALÉRIA
A három napos bika
