VADÁSZIRODALOM | Fejes Zoltán 2015. irodalmi pályázatának nyertes novellája.

Egész éjjel esett a hó. Hol épp csak szállingózott, hol meg sűrű pelyhekben. Mire kivilágosodott, menyasszonyi fehérbe öltözött minden. Az öreg kan róka óvatosan csúszott be a halastó lecsapolójának nádcsíkjába. Lassan haladt a bevezető váltón majd egy elágazásnál megállt. Lerázta szőréről a vizet. Tömött téli bundája már nem volt hibátlan. Farka végéről hiányzott a fehér hegy, jobb füle meg úgy csüngött a nagy busa fején mintha rajzszeggel szúrták volna oda. Pofáján jó néhány forradás árulkodott arról, hogy rókáéknál ő volt a környék ura. Nem tűrte a betolakodókat.

Nappali pihenőjéül, most egy tisztást választott, melynek egyik oldalán meg volt dőlve a nád. Az alatt meg száraz volt a fű. A biztonság kedvéért tett még egy kört a szállása körül. Leellenőrizte a nagy betondarabot, hátha van rajta idegen szag. Nem volt. Felülbélyegezte régi jelölését, majd a kis tisztáson átkelve leült a ledőlt nád előtt. Nézelődött, hallgatózott. Hatalmasat ásított. Aztán felkelt, még egyszer megrázta magát és bemászott a fekvőhelyre. Ott meg karikába gömbölyödött, orrát a farka alá dugta és lassan álomba szenderült.

* * *

Az öreg – nehogy felébressze az asszonyt – óvatosan kelt fel az ágyból. Egy darabig csak a szélén ült, elgémberedett tagjait próbálta mozgásra bírni. Aztán belecsúszott a papucsába és kissé hajlott háttal az ablakhoz csoszogott. Az utcai lámpák beszűrődő fénye megvilágította napbarnított arcát. Vastag szemöldöke alatt barázdákkal szántott apró szemei csak sunyorogtak az éjszaka fényeiben. Megsimította kopasz fejét, tüskés bajsza alatt szája mosolyra húzódott. – Leesett az első hó – dörmögte alig hallhatóan. Ahogy öregedett egyre többször kapta rajta magát azon, hogy magában beszél. Olyankor mindig körülnézett, látta-e valaki. – Még a végén bolondnak nézik – gondolta… – Kiülök a lecsapolóhoz a nagy fa lesre, hátha elkapom az öreg Félfülűt! Tavaly is a bolondját járatta velem. Viszem Simont is – szőtte tovább a gondolatait, miközben visszafordult az ágyhoz. Ügyesen húzta magára a takarót, nehogy zajt csapjon. Aztán nagyokat sóhajtva visszazuhant az álmok világba.

Simon az egyetlen fiú unoka volt, a falu másik végén laktak. Az öreg fia, Zotya, elvette Pankát, aki egy lovardát vezetett, így aztán a fiú még alig múlt tíz éves, de már szépen ülte a lovat, nagyapja jóvoltából meg biztosan kezelte a puskát. Mindene volt a határjárás, csatangolás az erdőn, ilyenkor összeszedett kígyót-békát, varjúcsipaszt, mindenféle tojást. Estére, mire hazavergődött, úgy nézett ki mint egy ördögfióka. Az öreg sokszor vitte magával, okította, tanította. Többször meg is állapította: – Ebbe a gyerekbe van vér! Mintha magamat látnám! – mondta büszkén, fennhangon, ha szóba jött, hogy ki viszi tovább az örökséget, a puskát.

Kivirradt. Az öreg nyugtalanul aludt, épp úgy, mint gyerekként, mikor várta az első havat, s azon morfondírozott, mennyi is fog majd esni reggelre. Együtt kelt az asszonnyal. Felöltöztek, majd ment mindenki a maga dolgára. Lekotorta a hamut a kályhában, aztán tüzet gyújtott. Mikor már pattogott a tűz, magára kapta könnyű kis kabátját, fejébe nyomta kalapját és kiment havat söpörni. Többször tartott pihenőt, mert kifulladt. Meg is jegyezte magában, bezzeg régebben meg se kottyant a söprögetés, egy szuszra lecsapta az egész udvart. Mikor végzett, leverte csizmájáról a havat és bement. Ledobta magáról a felesleges gúnyát és jólesően huppant a kályha melletti karosszékbe. Elnyomta a meleg, elszundított. – Készen van az ebéd! – rázta meg az asszony, mire talpra is ugrott, úgy a maga módján. Ebéd után szedelőzködni kezdett. Szertartásosan tett-vett, pakolászott. Mikor úgy gondolta, hogy minden a hátizsákba került, vállára lökte az öreg vegyes csövűt és a pakkal kiment a kocsihoz. Bepakolt és elindult Simiért.

Szokás szerint először az istállóba vezetett az útja, végigszemlélte a lovakat. Mindegyiknek dörmögött valamit, némelyiket meg is paskolta, aztán ment a házba. Az ajtó előtt verte a lábáról a havat, mikor az hirtelen megnyílott. Egy gyerekfej jelent meg, de mindez olyan hirtelen történt, hogy majd hanyatt esett. – Nagyapa, nagyapa, ugye kiviszel magaddal? Megígérted!!! Meg azt is, hogy ha leesik az első hó, nyomokat olvasunk! Tudod!!? A abból a nagy fehér könyvből! Meg még azt is, hogy ha betöltöm a tíz évet, lőhetek majd vadra a puskáddal!!

Mint a nyári jégeső, úgy záporoztak az öreg fejére, vissza, ígéretei. – Megígérted!!! Meg …meg…. – mondta volna még tovább a mondókáját, mint akit felhúztak, de az öreg betessékelte a házba. – Na, adjon Isten, mindenkinek! – köszöntötte a háziakat, s máris kimondta a verdiktet. – Öltözz gyerek, mert megyünk! Lett is erre nagy örömujjongás, az anyja alig bírt vele. Gyorsan összepakolt mindent a kis hátizsákba, puszit nyomott szülője orcájára és hangos szóval kijelentette. – Mehetünk! Az ajtóból a gyerek anyja az öreg után kiáltott. – Aztán vigyázzon ám rá, mint a szeme fényére!!

• Tovább a teljes novellára (hunormagazin.hu)