Természetvédelem
Ismét felmérést végeztünk a földikutya-rezervátumban
Kiskunsági Nemzeti Park: December elején – ahogy 2013 óta minden évben – ismét elvégezték munkatársaink a Bajai Földikutya-rezervátum Természetvédelmi Területen található földikutya túráscsoportok felmérését. Ennek eredményeként kaphatunk képet hazánk legveszélyeztetettebb gerinces állatának bajai állománynagyságáról, és az élőhelyet érintő esetleges változásokról.
A délvidéki földikutya (Nannospalax leocodon montanosyrmiensis) egykor a nagy kiterjedésű sztyeppei füves élőhelyek lakója volt. Főként a XX. század második felében szűkültek be az élőhelyei az egyre intenzívebbé váló mezőgazdasági művelés és a mesterséges erdősítések térhódításának következményeként. Ez a kis testű talajlakó rágcsálónk napjainkban alig néhány kárpát-medencei élőhelyen fordul elő. Hazánkban Kelebia és Ásotthalom mellett Baján és Albertirsán élnek erősen izolált populációi. A határainkon túl is csupán Szabadka és Újvidék mellett található néhány állománya, szintén kedvezőtlen természetvédelmi helyzetben.
Legnagyobb hazai állománya a Baja melletti egykori katonai gyakorlótéren lelhető fel, amelyet a 2013-as „felfedezése” után – felismerve a terület jelentőségét – 2017-ben miniszteri rendeletben védetté nyilvánítottak, Bajai Földikutya-rezervátum Természetvédelmi Terület néven. A helyi populáció megtalálása óta a szakemberek minden évben elvégzik a területen található földikutya túráscsoportok (az egymáshoz közel lévő, így valószínűleg egy egyedhez kötődő túrások) felmérését, ennek eredménye alapján tudnak képet kapni a földikutyák hozzávetőleges állománynagyságáról és az élőhelyet érintő esetleges változásokról. A Bajai Földikutya-rezervátum esetében a szakértők úgy gondolják, hogy a legnagyobb kiterjedésű hazai élőhelyen egy stabil, életképes földikutya-populáció él, a rezervátum megléte pedig hosszú távon szavatolhatja a faj fennmaradását.
– Az állatok aktivitása főként az ősz végi időszakban erősödik fel, ilyenkor építik hosszú, táplálékszerző járataikat és ebben az időszakban jelennek meg a friss túrásaik is, amelyek alapján becsülhető az adott populáció nagysága. Továbbá ebben az időszakban már az idei születésű fiatalok is önálló életet élnek és kialakítják a saját járatrendszerüket, vagyis a kutatók ilyenkor tudnak legpontosabb képet kapni a területen élő földikutyák számáról – mondta el Tamás Ádám természetvédelmi őrkerület-vezető.
Hozzátette: ismereteink szerint ez az egyetlen olyan emlős állat, amely az evolúciója során – közel 2 millió évvel ezelőtt – a Kárpát-medencében alakult ki és különült el a többi földikutya fajtól, ezért evolúcióbiológia szempontból is igazi kuriózumnak számít, ami még nagyobb felelősséget ró hazánkra a faj megőrzésében.
Az idei felmérést a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság munkatársai a vajdasági Palics-Ludas Közvállalat két szakemberével kiegészülve december 1-jén végezték el. Tizenhárom szakember összesen 280 túráscsoportot regisztrált. Az egész napos felmérést Baja Város Önkormányzata felajánlásának köszönhetően egy vacsora követte. A távolról érkezett szakemberek elszállásolását is az önkormányzat vállalta fel.
Az elmúlt években a túráscsoportok száma Baján 380 és 420 között ingadozott, az idei évben tapasztalt drasztikus csökkenés Tamás Ádám véleménye szerint a szakembereket is meglepte. Nem kizárt, hogy az aszályos évek sorozatának hatására, esetlegesen a táplálékkínálat lecsökkenése, vagy a szaporodási időszakban fellépő kedvezőtlen időjárás következményeként esett vissza ilyen mértékben az állomány, de ezek hipotézisek, közvetlen bizonyíték egyelőre nem áll rendelkezésre, ami a feltételezéseket igazolná.
A Kelebia térségében található állományok nagyságának felmérését 2009 óta Krnács György természetvédelmi őrkerület-vezető végzi. Nem kis munka ez, ha figyelembe vesszük, hogy közel 100 hektárt kell gyakorlatilag négyzetméterről négyzetméterre átvizsgálnia. Munkatársunk három nap alatt tudja ezt a területet bejárni. Mint tőle megtudtuk, ő is csökkenést tapasztalt a négy nagyobb és néhány kisebb kelebiai populáció túráscsoportjainak számában: a tavalyi 224 helyett ezúttal 165-öt számolt. Krnács György hangsúlyozta: ebből az adatból az állatok pontos számára nem lehet következtetni, és megfigyelhető, hogy a túráscsoportok mennyisége azért évről-évre ingadozik. A bajai és a kelebiai adatokban bekövetkezett mostani jelentősebb csökkenés viszont jelezheti, hogy a környezeti tényezők összességében idén nem voltak kedvezőek a talajlakó rágcsáló szaporodásának.
Alig ezer délvidéki földikutya lehet a Földön
A délvidéki földikutya hazánk és Európa egyik legritkább emlős állata. Világállományát jelenleg 1000-1200 példányra becsülik. Hazánkban jogi védelmet élvez, természetvédelmi értéke 1 millió forint.
Forrás: Kiskunsági Nemzeti Park
Természetvédelem
A növények kihalása
Japánkeserűfű, réti füzény, kudzu nyílgyökér, a mesquite cserjék, kaukázusi medvetalp, bitou bokor. Mi a közös ezekben a növényekben? A válasz könnyű. A bolygó leginvazívabb növényfajai közé tartoznak. Amikor az emberek, ezeket a rendkívül alkalmazkodóképes és gyorsan növekvő növényeket, új ökoszisztémákba viszik, akár szándékosan, akár véletlenül, az őshonos fajok élőhelyükről gyakran kiszorulnak, és ezzel egyidőben a kihalás útjára lépnek.
De ellentétben az olyan ragadozókkal, mint a patkányok és macskák – amelyek állatfajokat fenyegettek és kihalást okoztak szerte a világon –, az olyan növények térhódítása, mint a kudzu nyílgyökér, valójában ténylegesen kipusztíthat egy másik növényfajt? Az AoB Plants folyóiratban megjelent 2016-os cikk szerzői egyetlen megerősített esetet sem tudtak dokumentálni.
Még nem. De ez csak azért van, mert a globalizáció viszonylag új jelenség.
“A fő ok, amiért nincs egyértelmű bizonyíték a kihalásra, ami kizárólag az inváziós terjedésnek tulajdonítható, azaz, hogy ezek az inváziók nem léteznek elég régóta” – mondta Dave Richardson, a dél-afrikai Stellenbosch Egyetem Invázióbiológiai Központjának munkatársa. „Kutatásunk azt mutatja, hogy a növények kihalása gyötrelmesen lassú folyamat. Az aggodalomra okot adó jelek azonban már a világ számos pontján láthatók – ezek olyan fajok, amelyek jelenleg széttöredezett populációkban élnek, és már radikálisan csökkent a szaporodási lehetőségük.”
Richardson és társszerzője, Paul Downey, a Canberrai Egyetemről megvizsgálták ezeket a „vészjósló jeleket”, és hatpontos „kihalási szintmutatót” alkottak azon őshonos növényfajokkal kapcsolatban, amelyekre az invazív növényzet veszélyt jelent:
- A növények egyes helyeken gyorsabban pusztulnak el, mint ahogy utódaikkal pótolni tudnák.
- A növények bizonyos helyekről teljesen eltűnnek, de a potenciális utódok „szaporítóanyagként”, magvak vagy spórák formájában maradnak, amelyek új egyedcsoportot hozhatnak létre.
- Egyes helyek elvesztik az egyes növényeket és szaporítóanyagaikat is. Növények és magvak nélkül ez helyi kihalás.
- Az utolsó fajnak otthont adó helyek elveszítik az egyes növényeiket, de néhány helyen a magvak vagy spórák a talajban maradnak.
- A faj teljesen elveszett a vadonban, egyetlen egyed vagy szaporítóanyag nélkül. Az egyetlen túlélőket botanikai gyűjtemények őrzik.
- A megmaradt növények elvesznek, és a megmaradt magvak vagy spórák már nem képesek új növénnyé válni.
Downey szerint ez a kutatás azt sugallja, hogy a jelenleginél sokkal korábban kell elkezdenünk a veszélyeztetett növények kezelését.
“Ha megvárjuk, amíg elegendő bizonyíték áll rendelkezésünkre annak bizonyítására, hogy kihalások történnek, akkor sok fajt túl késő lesz megmenteni” – mondta. A szerzők figyelmeztetnek, hogy több száz növényfaj már funkcionálisan kihalt, és már csak „élő halottként” léteznek.
Úgy tűnik, hogy sok növényfaj számára a legnagyobb kockázati pont a Downey és Richardson-skála 2. és 4. pontja között van. Amint azt sok veszélyeztetett növénynél láthattuk, nem olyan egyszerű kitalálni, hogyan is tartsunk életben egy fajt botanikai környezetben, hiszen sokszor nem elég egyszerűen a földbe szúrni a magot. Sok növénynek nagyon speciális körülményekre van szüksége a csírázáshoz – némelyik például a tűzre támaszkodik, míg másokat egy állatnak kell elfogyasztania, ami után a gyomorsavak meglágyítják a mag külső rétegét, mielőtt az újból a talajba kerülne. Más növényeknek speciális beporzókra van szükségük, amelyek szintén eltűnhetnek, amikor az ember tönkreteszi az ökoszisztéma kényes egyensúlyát.
Megismerhetjük-e azokat a részleteket, hogy hogyan szaporodnak ezek a veszélyeztetett növények, hogy megmentsük őket? Ez sok faj esetében valószínűtlennek tűnik. A Conservation Biology egy másik, 2016-os tanulmánya arra figyelmeztetett, hogy a növényeket általában továbbra is kevéssé tanulmányozzák, miközben a tudósok az emlősökre és más karizmatikusabb fajokra koncentrálnak, ugyanúgy, ahogy a tudósok figyelmen kívül hagyják a „csúnya, nemszeretem” lényeket is. A szerzők ezt „növényvakságnak” nevezték, és azt sugallják, hogy súlyos következményei lehetnek számos faj megőrzésére most és a jövőben is.
Ahogy Downey és Richardson írták lapjukban, a kihalásra vonatkozó bizonyítékok hiánya „nem jelenti azt, hogy figyelmen kívül kell hagynunk a szélesebb körű fenyegetést”, valójában a mihamarabbi cselekvést kellene sürgetőbbé tennie.
Írta és fényképezte: Lajtár Lili, a Szegedi Tudományegyetem (SZTE – TTIK) harmadéves biológus hallgatója
***
A cikk teljes tartalma (szöveg és kép) a linkre mutató hiperhivatkozással, és ugyanazon cím feltüntetésével felhasználható, bárki számára előzetes engedélykérés nélkül is.
Természetvédelem
Gyűrűt kaptak az erdei szalonka fiókák
Szalonkafiókákat gyűrűztek a Nyírerdő Zrt.-nél.
Egy erdészet életében gyakran fordul elő, hogy várakozni kell. Várjuk a kedvező időjárást, hogy ültethessük a csemetéket, várjuk az esőt, hogy növekedjenek az erdősítések, vagy éppen a szárazságot, hogy ártéren is tudjunk dolgozni, közlekedni. De az elmúlt időszakban nem sok olyan esemény volt, amit úgy vártunk volna, mint a korábban megtalált szalonka tojások kikelését!
Néhány napja adtunk hírt arról a ritka szerencséről, ami kerületvezető erdész kollégánkat, Laczkó Andrást érte: munkája közben erdei szalonka fészekre bukkant. Kivételes szerencse, mert bár hazánkban rendszerint felbukkan egy-egy költő pár, regisztrált fészkeléséről kevés pontos információ van.
A fészek helyét később megjelöltük, ügyelve, hogy ezzel a kotló madarat ne zavarjuk. Az erdőgazdálkodási munkákat is úgy szerveztük, hogy a tojó nyugalma biztosítva legyen. Külön kihívás volt, hogy ezen a területen néhány napja zajlott egy tájfutó verseny, de a szervezőkkel közösen sikerült úgy alakítani a pályákat, hogy a fészek közelében ne legyen mozgás. A verseny után egy munkatársunk ellenőrizte is a fészket, a tojó zavartalanul ült rajta. Mivel az erdei szalonkát, mint „az erdő királynőjét” szokás emlegetni, mi ennek megfelelő izgalommal vártuk a kis „királylányok” kikelését.
A faj kutatóitól kapott információk alapján Petrilláné Bartha Enikővel úgy döntöttünk, hogy hétfőn próbáljuk meg először a fiókák gyűrűzését. Persze fel voltunk készülve arra is, hogy még tojásokon ül a madár, illetve arra is, hogy elkéstünk, és a kis fiókák – akik fészekhagyóak, tehát már egy-két napos korukban elég ügyesek ahhoz, hogy elrejtőzzenek valahol a fészek környezetében – már valahol az aljnövényzetben lapulnak.
A fészket először egyedül közelítettem meg, ahol már távcsővel láttam, hogy a tojások fel vannak törve, tehát a korábbi kis lakójuk már valahol bújócskázik. Ekkor került elő egy precíz hőkamera, amivel méterről-méterre átpásztáztam a talajszintet, ugyanis a kis madarak a fűben teljesen észrevétlenül el tudnak bújni. A keresést siker koronázta: először az tojót találtam meg, majd mellette a négy frissen kikelt szalonkacsibét! Erdész munkatársaink ekkor jöttek csak közelebb, és izgatottan néztük végig, ahogy kolléganőnk pár perc alatt elvégezte a madárgyűrűk felhelyezését, ügyelve arra, hogy ezek ne okozzanak sérülést a kis fiókáknak.
Bár már jó néhány ezer madár lábára helyezett gyűrűt, ez a különleges helyzet még őt is meghatotta. Néhány fénykép és videófelvétel készítése után a lehető leggyorsabban elhagytuk a helyszínt, az egész művelet mintegy 5 percet vett igénybe. A tojáshéjakat persze magunkkal hoztuk, ilyen kincset nem hagy ott az ember!
Szalonkafiókát nagyon nehéz gyűrűzni, 1908 óta hazánkban mindössze 15 példányt sikerült eddig. Bízunk benne, hogy a kis szalonkacsibék egészségesen repülnek majd tovább, és hosszú életet élnek meg, madárgyűrű-adataikkal hozzájárulnak a faj vonulásának eddig is izgalmas kutatásához – tájékoztatott Szokolovszki Géza, a NYÍRERDŐ Zrt. Nyíregyházi Erdészet igazgatója.
Forrás: Nyírerdő Zrt.
Természetvédelem
Tanyaromok: ahol egykor gyerekek játszottak, ott most madarak nevelik fiókáikat
A madarak visszafoglalták az elhagyatott tanyákat a Csanádi pusztákon
A Körös-Maros Nemzeti Parkhoz tartozó Csanádi pusztákat járva még napjainkban is láthatók az egykori tanyasi élet nyomai – igaz, már csak romokban. Az udvarok zöldellő fáin és a romos padlásokon azonban ma is van élet: a hajdani lakhelyek most madaraknak adnak otthont.
Manapság már nagyon kevesen adják arra a fejüket, hogy a településektől távol, tanyán éljenek. Nem is olyan régen, néhány évtizede azonban még kifejezetten általános volt a tanyasi életforma, kiterjedt tanyavilág működött az egész magyar Alföldön, így a Csanádi puszták térségében is.
Bár sok tanya teljesen eltűnt már a föld színéről, néhányuknál a valamikori tanyaudvart megkímélték a beszántástól, műveléstől, így az ott régen ültetett fák még megvannak, sok esetben sűrű bozót nőtte be a tanyahelyeket. Ezek a pusztákba, szántóföldekbe beékelődő kis facsoportok jelzik a hajdani otthonokat. Az egyébként igencsak fátlan vidéken ezek, a régi tanyasiak által ültetett fák felértékelődnek, pihenő-, kilátó-, fészkelőhelyet biztosítanak például a térség ragadozó madarainak, egerész- és pusztai ölyveknek, parlagi sasoknak.
Nemcsak a tanyaudvarok fái, de maguk az épületek, a régi otthonok is élőhelyet jelentenek számos védett madárfaj számára. Ezek a tanyaépületek még természetes anyagokból, sárból, szalmából, nádból épültek. Mióta nem lakják, és nem tartják karban őket, lassan omladoznak, összedőlnek, végül újra eggyé válnak a földdel. A tetők beszakadnak, az omladozó falakban számos üreg keletkezik. Ezeket a helyeket keresi például több bagolyfaj is. Egyik legimpozánsabb megjelenésű éjjeli ragadozónk, a gyöngybagoly például előszeretettel rakja tojásait a romos épületek padlásaira, ahol védett körülmények között nevelkedhetnek fiókái. A lakott emberi településeket is kedvelő kuvikok szintén szívesen választják költőhelyül a romok falainak üregeit, padlásait. Vörös vércsékkel is találkozhatunk, ha a tanyaromokon találnak olyan alkalmas párkányt, üreget, ahol költeni tudnak. A színpompás szalakóták és búbosbankák is gyakran költenek ezeken a helyeken, a nagyszámú mezei veréb és seregély mellett. Az énekesmadarak közül még a házi rozsdafarkúra jellemző a romos épületekben való fészkelés. Nem egyszer előfordul, hogy az épületekben maradt, korhadó, poros bútorokban találkozunk madárfészkekkel.
A pusztákat járva épp ezért érdemes alaposabban szemügyre venni egy-egy régi tanyahelyet. Az udvarok, melyeken nem is oly rég még gyerekek játszhattak, ma már madárzsivajtól hangosak.
Forrás: KMNP