Természetvédelem
Vonulnak a darvak a Dél-Alföldön
A daru (Grus grus) hazánkba érkező, vonuló állománya, valamint az – enyhe telekből fakadóan – itt telelő állománya az elmúlt három évtizedben a többszörösére nőtt. A vonuláskutatás igazolta, hogy a faj a vonulási stratégiáját szinte azonnali reakcióval módosította a változó körülményekhez igazítva.
A daru (Grus grus) hazánkba érkező, vonuló állománya, valamint az – enyhe telekből fakadóan – itt telelő állománya az elmúlt három évtizedben a többszörösére nőtt. A vonuláskutatás igazolta, hogy a faj a vonulási stratégiáját szinte azonnali reakcióval módosította a változó körülményekhez igazítva.
(©fotó: Horváth Imre – Darutapéta, Hortobágyi Nemzeti Park)
Míg korábban nagyobb távolságú klasszikus kontinensvonuló volt, mára azt lehet mondani, hogy a darvak európai költőállománya – melynek döntő többsége az észak-európai területeken költ, elsősorban Észak-Európában, Dél-Skandináviában – alig lépi át Dél-Európa határait. (Ha mégis, akkor leginkább az észak-afrikai telelőterületeket keresik fel.)
Magyarországi vonulási útvonalak
A darvak jelentősebb vonulóállományai az 1980-as évektől kezdtek mind nagyobb számban megjelenni hazánkban. A 90-es évekre már százezer daru érkezése sem volt ritka, melyeket elsősorban a Hortobágyi Nemzeti Park törzsterületén lehetett megfigyelni. A daru a vonulását az őszi időszakban a mezőgazdasági területekkel övezett nagyobb vizes éjszakázóhelyekhez igazítva választja ki, így a Kiskunsági és Körös–Maros Nemzeti Parkok nagyobb vizes élőhelyeit is mind jobban birtokba vette – leginkább a késő őszi időpont jellemző dél-alföldi tartózkodására. A Dél-Tiszántúlon Kardoskút térségét, a Duna–Tisza közén elsősorban a Pusztaszeri és Mártélyi Tájvédelmi Körzet agrárkörnyezetét, ezeken belül is elsősorban a kukoricatarlókat részesíti előnyben táplálkozásra.
(©fotó: Daróczi Csaba – Demonstráció, Kőrös-Maros Nemzeti Park)
Az éjszakázóhelyek közül a dél-alföldi természetes szikes tavakat, valamint a mesterségesen kialakított nagy halastavak lehalászott, sekély vizű tómedreit használják éjszakázásra. Az elmúlt másfél évtizedben a Szegedtől északra található egykori átalakított szikes tavak (ma mesterséges halastavak) térségében éjszakáznak Szatymaz és Sándorfalva térségében, a Szeged külterületéhez tartozó egykori Fehér-tónál.
(©fotó: Násfayné Kőházi Mária – Esti menedék, Hortobágyi Nemzeti Park)
Vargabetűt csinálnak
Mint ismert, a madarak többhetes, sőt olykor egy-másfél hónapos késéssel érkeznek meg a Hortobágyról a Dél-Alföldre. A vonuló csapatok gyakran nem célirányosan a dél-alföldi útirányt választják, hanem először a közép-tiszai területeken keresztül, egy hatalmas félkörívet leírva érkeznek meg a Csongrád–Csanád megyei területekre. Sokszor megfigyelhető, hogy a Tiszakécske-Tiszaalpár vonalon repülve haladnak át a Duna–Tisza közére, és ott a mezőgazdasági szántóterületeket felkutatva tartanak délnek.
(©fotó: Dr. Nagy Edit – Őszi este, Kiskunsági Nemzeti Park)
Az időjárástól függően október közepétől (enyhébb időben október végétől, november elejétől) figyelhetőek meg a Tiszán átvonuló csapatok. Sokszor laza V alakban vagy éppen össze-vissza tekergő formában repülve keresik a táplálkozó- és éjszakázóhelyeket. A fiatal madarak együtt vonulnak az idős, tapasztalt madarakkal, ami nagyon fontos a vonulási stratégiák megtanulása szempontjából.
(©fotó: Perényi János – Telihold, Hortobágyi Nemzeti Park)
A vonuló madarak csapatai különleges látványt nyújtanak a tiszaalpári várdombról szemlélve, amikor hűvösebb októberi napokon a Tisza alpári öblözete felett folyamatosan érkeznek a két víz közére. Örök élmény marad egy-egy vonulási nap meglesése, főleg, ha még remek fotókat is tud készíteni az idelátogató ökoturista.
Összefogás a darvakért
A Kiskunsági Nemzeti Park az elmúlt évtizedekben jelentős erőfeszítéseket tett a vonuló darvak védelme érdekében. Több helyen hozott létre kukoricatáblákat, melyeket kifejezetten a darvak vehettek birtokba, illetve komoly lépéseket tett a vonuló madarak, így a darvak vonulási útvonalán található légvezetékek felszámolása érdekében is. Sajnos a késő őszi vonulások során az esős, ködös időben az útjukba eső légvezetékek komoly veszélyt jelentenek a madarakra, emiatt sokszor szárny- vagy nyaktörés okozza pusztulásukat. Amíg be nem tiltották, további veszélyforrás volt a rendkívül káros, madarakra nézve különösen mérgező karbofuránt, melyet talajfertőtlenítésre és vetőmagcsávázásra alkalmaztak. Nem egy esetről tudunk, amikor a vonuló, táplálkozó darvak is áldozatul estek a nem szándékos mérgezésnek.
(©fotó: Molnár Péter – Daru riadalom, Kiskunsági Nemzeti Park)
A darvak Dél-Alföldre érkezését sok éve már nemcsak az elsősorban madarászokból álló szakmai közönség várja. A Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság kilenc éve egy turistacsalogató rendezvény létrehozásába fogott: daruünnepet rendeztek „Fehértavi Darvadozás” néven, mely a madárvonulás dél-alföldi ünnepeként vált ismertté. A minden évben zajló esemény rengeteg ideérkező turistának nyújt feledhetetlen élményt. Az esti behúzás semmihez nem fogható látványa, a darvak sokasága, mély hangon szóló „krúgatásuk” örök emlék az idelátogatóknak.
Az idei évben a KNPI által szervezett IX. Fehértavi Darvadozás a Covid-19 világjárvány miatt elmarad. Ám – a hatályos intézkedéseket tartalmazó kormányrendeletet figyelembe véve – egyéni, családi túraként továbbra is csodálatos késő őszi programnak ígérkezik a dél-alföldi darvak megfigyelése.
Forrás: AM
Természetvédelem
Szakmai tapasztalatcsere a vadgazdálkodókkal a rákosi vipera megőrzéséért
Vadgazdálkodók természetvédelmi szakemberekkel egyeztettek
Szakmai tapasztalatcserére vártuk a kiskunsági rákosi vipera élőhelyeken tevékenykedő vadásztársaságokat 2024. április 9-én.
Az esemény keretében beszámoltunk a rákosivipera-védelmi LIFE-projektben végzett munkáról és annak eddigi eredményekről, ugyanakkor a résztvevők is megoszthatták tapasztalataikat és javaslataikat a vipera-élőhelyeken zajló vadgazdálkodásról a természetvédelmi szakemberekkel.
Vendégeinkkel ellátogattunk a Rákosivipera-védelmi Központba is, ahol megtekintettük az éppen nevelkedő kisviperákat, valamint érdekes információkat hallhattunk a Központ működéséről és a rákosi vipera életmódjáról.
Az ilyen, és ehhez hasonló fórumok célja a vadgazdálkodókkal való hatékony együttműködés elérése, amely nélkülözhetetlen a rákosi vipera hosszútávú megőrzéséhez.
Forrás: KNP
Természetvédelem
A növények kihalása
Japánkeserűfű, réti füzény, kudzu nyílgyökér, a mesquite cserjék, kaukázusi medvetalp, bitou bokor. Mi a közös ezekben a növényekben? A válasz könnyű. A bolygó leginvazívabb növényfajai közé tartoznak. Amikor az emberek, ezeket a rendkívül alkalmazkodóképes és gyorsan növekvő növényeket, új ökoszisztémákba viszik, akár szándékosan, akár véletlenül, az őshonos fajok élőhelyükről gyakran kiszorulnak, és ezzel egyidőben a kihalás útjára lépnek.
De ellentétben az olyan ragadozókkal, mint a patkányok és macskák – amelyek állatfajokat fenyegettek és kihalást okoztak szerte a világon –, az olyan növények térhódítása, mint a kudzu nyílgyökér, valójában ténylegesen kipusztíthat egy másik növényfajt? Az AoB Plants folyóiratban megjelent 2016-os cikk szerzői egyetlen megerősített esetet sem tudtak dokumentálni.
Még nem. De ez csak azért van, mert a globalizáció viszonylag új jelenség.
“A fő ok, amiért nincs egyértelmű bizonyíték a kihalásra, ami kizárólag az inváziós terjedésnek tulajdonítható, azaz, hogy ezek az inváziók nem léteznek elég régóta” – mondta Dave Richardson, a dél-afrikai Stellenbosch Egyetem Invázióbiológiai Központjának munkatársa. „Kutatásunk azt mutatja, hogy a növények kihalása gyötrelmesen lassú folyamat. Az aggodalomra okot adó jelek azonban már a világ számos pontján láthatók – ezek olyan fajok, amelyek jelenleg széttöredezett populációkban élnek, és már radikálisan csökkent a szaporodási lehetőségük.”
Richardson és társszerzője, Paul Downey, a Canberrai Egyetemről megvizsgálták ezeket a „vészjósló jeleket”, és hatpontos „kihalási szintmutatót” alkottak azon őshonos növényfajokkal kapcsolatban, amelyekre az invazív növényzet veszélyt jelent:
- A növények egyes helyeken gyorsabban pusztulnak el, mint ahogy utódaikkal pótolni tudnák.
- A növények bizonyos helyekről teljesen eltűnnek, de a potenciális utódok „szaporítóanyagként”, magvak vagy spórák formájában maradnak, amelyek új egyedcsoportot hozhatnak létre.
- Egyes helyek elvesztik az egyes növényeket és szaporítóanyagaikat is. Növények és magvak nélkül ez helyi kihalás.
- Az utolsó fajnak otthont adó helyek elveszítik az egyes növényeiket, de néhány helyen a magvak vagy spórák a talajban maradnak.
- A faj teljesen elveszett a vadonban, egyetlen egyed vagy szaporítóanyag nélkül. Az egyetlen túlélőket botanikai gyűjtemények őrzik.
- A megmaradt növények elvesznek, és a megmaradt magvak vagy spórák már nem képesek új növénnyé válni.
Downey szerint ez a kutatás azt sugallja, hogy a jelenleginél sokkal korábban kell elkezdenünk a veszélyeztetett növények kezelését.
“Ha megvárjuk, amíg elegendő bizonyíték áll rendelkezésünkre annak bizonyítására, hogy kihalások történnek, akkor sok fajt túl késő lesz megmenteni” – mondta. A szerzők figyelmeztetnek, hogy több száz növényfaj már funkcionálisan kihalt, és már csak „élő halottként” léteznek.
Úgy tűnik, hogy sok növényfaj számára a legnagyobb kockázati pont a Downey és Richardson-skála 2. és 4. pontja között van. Amint azt sok veszélyeztetett növénynél láthattuk, nem olyan egyszerű kitalálni, hogyan is tartsunk életben egy fajt botanikai környezetben, hiszen sokszor nem elég egyszerűen a földbe szúrni a magot. Sok növénynek nagyon speciális körülményekre van szüksége a csírázáshoz – némelyik például a tűzre támaszkodik, míg másokat egy állatnak kell elfogyasztania, ami után a gyomorsavak meglágyítják a mag külső rétegét, mielőtt az újból a talajba kerülne. Más növényeknek speciális beporzókra van szükségük, amelyek szintén eltűnhetnek, amikor az ember tönkreteszi az ökoszisztéma kényes egyensúlyát.
Megismerhetjük-e azokat a részleteket, hogy hogyan szaporodnak ezek a veszélyeztetett növények, hogy megmentsük őket? Ez sok faj esetében valószínűtlennek tűnik. A Conservation Biology egy másik, 2016-os tanulmánya arra figyelmeztetett, hogy a növényeket általában továbbra is kevéssé tanulmányozzák, miközben a tudósok az emlősökre és más karizmatikusabb fajokra koncentrálnak, ugyanúgy, ahogy a tudósok figyelmen kívül hagyják a „csúnya, nemszeretem” lényeket is. A szerzők ezt „növényvakságnak” nevezték, és azt sugallják, hogy súlyos következményei lehetnek számos faj megőrzésére most és a jövőben is.
Ahogy Downey és Richardson írták lapjukban, a kihalásra vonatkozó bizonyítékok hiánya „nem jelenti azt, hogy figyelmen kívül kell hagynunk a szélesebb körű fenyegetést”, valójában a mihamarabbi cselekvést kellene sürgetőbbé tennie.
Írta és fényképezte: Lajtár Lili, a Szegedi Tudományegyetem (SZTE – TTIK) harmadéves biológus hallgatója
***
A cikk teljes tartalma (szöveg és kép) a linkre mutató hiperhivatkozással, és ugyanazon cím feltüntetésével felhasználható, bárki számára előzetes engedélykérés nélkül is.
Természetvédelem
Gyűrűt kaptak az erdei szalonka fiókák
Szalonkafiókákat gyűrűztek a Nyírerdő Zrt.-nél.
Egy erdészet életében gyakran fordul elő, hogy várakozni kell. Várjuk a kedvező időjárást, hogy ültethessük a csemetéket, várjuk az esőt, hogy növekedjenek az erdősítések, vagy éppen a szárazságot, hogy ártéren is tudjunk dolgozni, közlekedni. De az elmúlt időszakban nem sok olyan esemény volt, amit úgy vártunk volna, mint a korábban megtalált szalonka tojások kikelését!
Néhány napja adtunk hírt arról a ritka szerencséről, ami kerületvezető erdész kollégánkat, Laczkó Andrást érte: munkája közben erdei szalonka fészekre bukkant. Kivételes szerencse, mert bár hazánkban rendszerint felbukkan egy-egy költő pár, regisztrált fészkeléséről kevés pontos információ van.
A fészek helyét később megjelöltük, ügyelve, hogy ezzel a kotló madarat ne zavarjuk. Az erdőgazdálkodási munkákat is úgy szerveztük, hogy a tojó nyugalma biztosítva legyen. Külön kihívás volt, hogy ezen a területen néhány napja zajlott egy tájfutó verseny, de a szervezőkkel közösen sikerült úgy alakítani a pályákat, hogy a fészek közelében ne legyen mozgás. A verseny után egy munkatársunk ellenőrizte is a fészket, a tojó zavartalanul ült rajta. Mivel az erdei szalonkát, mint „az erdő királynőjét” szokás emlegetni, mi ennek megfelelő izgalommal vártuk a kis „királylányok” kikelését.
A faj kutatóitól kapott információk alapján Petrilláné Bartha Enikővel úgy döntöttünk, hogy hétfőn próbáljuk meg először a fiókák gyűrűzését. Persze fel voltunk készülve arra is, hogy még tojásokon ül a madár, illetve arra is, hogy elkéstünk, és a kis fiókák – akik fészekhagyóak, tehát már egy-két napos korukban elég ügyesek ahhoz, hogy elrejtőzzenek valahol a fészek környezetében – már valahol az aljnövényzetben lapulnak.
A fészket először egyedül közelítettem meg, ahol már távcsővel láttam, hogy a tojások fel vannak törve, tehát a korábbi kis lakójuk már valahol bújócskázik. Ekkor került elő egy precíz hőkamera, amivel méterről-méterre átpásztáztam a talajszintet, ugyanis a kis madarak a fűben teljesen észrevétlenül el tudnak bújni. A keresést siker koronázta: először az tojót találtam meg, majd mellette a négy frissen kikelt szalonkacsibét! Erdész munkatársaink ekkor jöttek csak közelebb, és izgatottan néztük végig, ahogy kolléganőnk pár perc alatt elvégezte a madárgyűrűk felhelyezését, ügyelve arra, hogy ezek ne okozzanak sérülést a kis fiókáknak.
Bár már jó néhány ezer madár lábára helyezett gyűrűt, ez a különleges helyzet még őt is meghatotta. Néhány fénykép és videófelvétel készítése után a lehető leggyorsabban elhagytuk a helyszínt, az egész művelet mintegy 5 percet vett igénybe. A tojáshéjakat persze magunkkal hoztuk, ilyen kincset nem hagy ott az ember!
Szalonkafiókát nagyon nehéz gyűrűzni, 1908 óta hazánkban mindössze 15 példányt sikerült eddig. Bízunk benne, hogy a kis szalonkacsibék egészségesen repülnek majd tovább, és hosszú életet élnek meg, madárgyűrű-adataikkal hozzájárulnak a faj vonulásának eddig is izgalmas kutatásához – tájékoztatott Szokolovszki Géza, a NYÍRERDŐ Zrt. Nyíregyházi Erdészet igazgatója.
Forrás: Nyírerdő Zrt.