Mindannyian, akik horgászoknak valljuk magukat, egy olyan ősi szenvedély rabjai vagyunk, ami oly sokszor kicsábít bennünket a víz mellé. Nem tudjuk miért, de mintha a lelki békénket találnánk meg ilyenkor a halakkal. Ott kell lenni a víz mellett, fogni egy pecabotot és türelmesen várni a kapásra…. Sokan ebbe születnek bele, míg másokban egy „benyomás hatására” előtör, mint egy éhes süllő, a kishalak között, naplementekor.

Lohner József és a dunai szürkeharcsája…

Lohner József, azon szerencsés horgászok közé tartozik, aki az édesapjától tanulhatta ezt az ősi mesterséget. Amit lehetett meg is tanult a kis horgász a szülei mellett, főleg nyaranta a vadkempingezések során, Tiszasason.  Sajnos, sokáig nem horgászhattak együtt a Tiszán és a Dunán, de a halak iránt érzett hatalmas nagyrabecsülés tovább öröklődött. József édesapja mindig az élet tiszteletére tanította a fiatal horgászt: óvni, védeni a velünk együtt élő természetet, nem bántva senkit és semmit. Éppen ezért mindig csak annyi halat vittek haza, amit egy vasárnapi ebédkor el is fogyasztott a család, többet nem.

Lohner József igazi vadász-, horgász emberként élt, amit tudott megtanított a kisfiának

Az ifjú horgászból időközben felnőtt ember cseperedett, aki szabadidejében szülőföldjén, Tokodon, a Táti-Duna szakaszon folytatta a szenvedélyét. Sok horgász él ma Magyarországon. Józsi azok közé tartozik, aki inkább százszor megégeti magát a vadvízen bármiféle eredmény nélkül, minthogy feladná ezt a szenvedélyt. Ez az út sokszor körülményes, nehéz és buktatókkal is jár, de ha valaki képes legyőzni saját magát és a Dunát, előbb utóbb sikereket érhet el. Mondd meg, mire szeretsz horgászni és cserébe megmondom TE ki vagy – véli a tokodi horgász.

Kérlek mutasd be a dunai horgászatot!

Bár ennek a folyónak hatalmasak a méretei, jó, ha mindenki tisztában van azzal, hogy nem könnyű eredményeket elérni. Olyan ez a folyó, mint egy bölcs tanár, tanítani próbál bennünket minden egyes alkalommal, de csak akkor lehetünk eredményesek, ha látogatjuk a szemináriumokat és részt veszünk a gyakorlatokon is. Tőlünk függ, hogy képesek vagyunk-e észrevenni és felfogni a jeleket, amivel a folyó üzenni próbál nekünk. Ha meg van bennünk a tűz és kitartás, lépésről lépésre egyre szebb és jobb eredményeket érhetünk el. Egyik hal jön a másik után.

Egy igazi horgásznak a hideg sem jelenthet akadályt. Józsi egy szép dunai csukával

Gyerekkorom óta mindig a saját utamat jártam, ha a többség elment balra, én mindig jobbra indultam el. Nem azért, mert nem vagyok jártas a horgászatban, épp ellenkezőleg – egyedül, önállóan akartam kiismerni azt a vízi világot, amit annyira csodálok. A Nagy-Duna – ha lehet ezt mondani, – már megkedvelt és én is őt. A kudarcaimról pedig azért kell pár szót ejteni, mert ha ezek nem történnek meg velem, most nem lennék az, aki vagyok. Gyerekkoromban már egyedül jártam a Dunát csónakkal. A mai napig nem értem, hogy engedhettek el a szüleim egyedül, de valahol mindig érezték, hogy nem lesz bajom és én is tudtam ezt. A táti szakaszt kinőve, már olykor-olykor a Nagy-Dunát is meg-megpillantottam, mint egy új helyet, amit meg kell majd ismerjek. Tisztelem a Dunát, gyerekként is mindig erre figyelmeztettek. Ha nincs tisztelet, előbb-utóbb baleset érhet. Szüleim óvó szavát mindig megfogadtam és ha tehettem, kerültem a bajt, amennyire egy ekkora folyón lehetséges…

Végigjártam én is a lépcsőfokokat: először a legkisebb, békés halak fogását tanultam meg, majd szépen jött egyik hal a másik után. Szerencsére elérhetetlen álmokat nem kergettem, és nem is lett az életcélom nagyon ritka, folyami halak vadászata. Egyszerűen csak jól éreztem magam, és teszem ezt a mai napig. Gyerekkoromhoz képest viszont azt látom, hogy sajnos a Duna is változik, olykor rossz irányba. Ahol még jól lehetett horgászni régebben, az most elkezdett eliszapolódni.  A Táti szakaszon egy sóderbánya volt a kedvenc helyem sokáig, ami mostanra már csak áradáskor használható. Az árhullámok jelentik sokszor a megtisztulást és a megváltást a Dunának is, és nekünk horgászoknak is. Rám is az vonatkozik, hogy szeretem a természetet egyedül megtapasztalni, ha egy kapásjelző felvisít a semmiből, nekem onnan mennem kell. Inkább várjon a bukás, minthogy egy adott sémába illeszkedve hódoljak ennek az életérzésnek.

Kérlek mesélj a mostani szenvedélyedről?

Ez is jó pár évvel kezdődött el, a gyerekkoromban. Azok a horgászok közé tartozom, akik aktívan keresik a halat. A pergetés lett a mindenem, amihez egy csónakot is beszereztem Tokajból. Szerelem volt első látásra, „megláttuk egymást és tudtuk”, hogy mi együtt fogunk horgászni. Mivel nem a vízparton élek, a csónakomat háromszor ellopták, amit szerencsére mindig vissza is tudtam szerezni, de éreztem, hogy hosszú távon akaratomon kívül el fogom veszíteni. Ezt megelégeltem, szintet léptem előre, váltottam. Minden vizsgát teljesítettem, motorcsónak tulajdonos lettem, és az új hajóm, minden egyes közös pecázás után, jön vissza a biztonságba – azaz haza velem. A tokaji csónakomba pedig egy másik horgász szerelmesedett bele – most jó helyen van, védett helyen várja újra a dunai túrákat.  Az évek alatt számos olyan helyet fedeztem fel, ami partról több okból elérhetetlen. Megtaláltam a Táti Duna csodáit, amit rajtam kívül nem ismer szinte senki. Mindig azt vallom, hogy az utat mindenkinek egyedül kell bejárnia. Akkor válunk igazi horgásszá, amikor az élményeket keressük, nem pedig a fizikai világ materiális kilóit vagy darabszámait. Azokkal, akik mindig a hazaszállítandó halakban gondolkodnak, vagy a mélyhűtő kapacitásaiban – nem tudok mit kezdeni. Egyébként is a fagyasztott hal csak rövid ideig tartja meg az ízét, utána már kiérződik. Én sem szeretem, annak ellenére, hogy szinte alig eszek halat. A barátaimnak, amikor eljönnek velem horgászni, az általam kitapasztalt helyeimre, mindig a filozófiát próbálom átadni. Ismernünk kell a körülöttünk mindent átszövő életet, a halbiológiát, a kívánt hal viselkedési habitusát. Balint inkább nappal lehet fogni. Amikor elkezdődik a fényváltás, akkor megmozdulnak a süllők, a csuka pedig bármikor képes megtölteni a hasát, ha megéhezik.

Egy szép süllő a rejtett Dunából

A harcsák, a folyók nagy urai, pedig lentről, a mélységből figyelik a náluknál többszörösen kisebb zsákmányállatok napi kis életét. Rájuk inkább a sötétség iránt érzett vágy a jellemző, de Duna ebből a szempontból is kiszámíthatatlan. A szürkeharcsáknál is a legutolsó étkezés befolyásolja a következő vadászat idejét, és itt a szerencse faktor megint sokat számít. Akár késő délután is összeakadhatunk szürkeharcsával.. A folyó néha ad, néha pedig bármit is teszünk, még a víz se mozdul. És ez hogy lehet? Senki nem tudja ezt, sajnos én sem – ezek a Duna titkai, amit még a csöndes, sokat tapasztalt dunai nagy öregek sem képesek megérteni, de talán nem is olyan nagy baj ez.

Kérlek meséld el a legutóbbi horgászatodat!

A halakra visszatérve, szépen lassan én is belecsúsztam a ragadozóhalak világába. Ami olyannyira sikerült, hogy már fiatalon saját kuttyogtató fát készítettem, és magamtól meg is tanultam használni. A Duna most éppen emelkedik, a nagyobb vízmennyiség miatt jobban mozog a ragadozóhal is. Ilyenkor tökéletes, akár pergetve is, szürkeharcsát fogni, persze csak akkor, ha minden optimális: van segítségünk és a felszerelésünk is készen áll az óriási harcra. Természetesen én süllőt szerettem volna fogni egy ultra light casting bottal. Olyan szerencsém volt mindeközben, hogy az unokatestvérem, Norbi is velem horgászott és szerencsére mindenben segített. A max.10 gramm dobósúlyú botom, egy 10-es fonott zsinórral felszerelve, egy olyan csatába indult, amit szerintem még a gyártók sem hinnének el. Legnagyobb meglepetésemre a sokadik dobásra a parthoz kifejezetten közel, a körülbelül 40 centiméteres vízben egy óriási ütést éreztem és szabályosan felrobbant a víz. Egyből tudtam, hogy ez jó hal lesz. Természetesen egy éhes harcsa rabolt rá a wobbleremre, és az események innentől kezdve felgyorsultak. A felszerelés és a bot mindenre alkalmas volt, csak nem ekkora méretű harcsák kivarázsolására.

A fárasztás utolsó pillanatai:

Amikor a hal megindult, meg is lepődtem, mert olyan ütemben ment le a damil, hogy szemmel egy pillanatra elgondolkozva számoltam a lefolyó métereket. Ilyenkor jó a segítség. A súly azonnal felkerült és mentünk a csónakkal a Duna nagy harcosa után a vízi alvilágba, amit mi nem is láthatunk. A harcsa ezt követően ösztönösen egy fát és annak gyökereit célozta meg. Mindenem a horgászat, nem engedhettem meg se magamnak, se a nemes halnak, hogy a harcunk ilyen dicstelenül érjen véget. Szeretek harcolni és csak nemes ütközetben szeretem feladni magamat. A mostani alkalom nem ilyen volt. Miután sikerült ezt az akadályt áthidalnunk, közel 50 perces fárasztás következett. A csónak adta lehetőségeket kihasználva megtettünk körülbelül 4 kilométert lefelé, mire a hal is kezdte megérezni a küzdelem kimenetelét és a vele szemben álló horgász kitartását. Én még ekkor se bíztam semmiben, tudom milyen, amikor egy vágy, kudarcba csap át. A damil feszülő jellegzetes hangja, vagy egy botvég elhajlása, már aggasztó jelek, amire figyelni kell. Akár maradandó sebet is ejthet egy ilyen az ember életében, de mint mindent, ezt is el kell tudni engedni. Táti Duna belső gátjától egészen elvonatoztunk a szénrakodóig, Esztergom mellé – mire úgy éreztem, hogy talán fel tudom csalni a harcsát a számára ismeretlen, veszélyes, felszíni világába. Az érzésem be is jött, mert a hal lassan elkezdett fáradni, a felszerelésem kibírta a terhelést, amit a csónak használata nagymértékben elősegített. Az egyik próbálkozásra hirtelen megjelent előttünk a maga teljes valóságában. Életem egyik legszebb harcsa címét ki is érdemelte. A kifogást követően csak a hosszát tudtuk lemérni, megfelelő technika nélkül a súlyát nem mértük, mert óvtuk bármiféle sérüléstől. Süllőt szerettem volna fogni, de helyette egy faroktőig 161 centiméter hosszú, 30 kiló körüli harcsát sikerült kifogni.

A nemes csata véget ért horgász és harcsa között. A visszaengedés pillanatai:

Édesapám gyerekkori tanításait megtartva, a szürkeharcsát pár fotó után azonnal visszaeresztettük a Dunába – mesélte el Lohner József a tapasztalatait.

Írta: Dr. Szilágyi Gergely – Agro Jager News

Képek: Lohner József