Nagyon nehezen csendesedett el a kastély. Miután megérkeztek Sófalváról a rég nem látott barátok, a sómanók kompániája – rögtön a terített asztal mellé ültek. Malvinka ugyancsak bízott benne, hogy nem tartanak ki sokáig, hátha fáradtak lesznek. Ám a nagy utazás, a rég nem látott barátok miatt, se az sófalviaknak, se pedig a kastélylakóknak nem akaródzott lefeküdni. Mi mást csináltak volna, mint daloltak. Mikor a sófalviak kifogytak, Arthur zendített rá, mikor meg Arthurék csendesedtek el, akkor meg azok kontráztak: hogy nem úgy van az, tudunk még mi mást is! Elég az hozzá, hogy Malvinka egyszer félálomban még hallotta: “Hál’ istennek, megfordult a világ, zöld ablakban, piros-fehér virág”, majd jött Csaba királyfi. Azután minden bizonnyal a csillagösvényre lépett az összes, mert egy-egy horkolást leszámítva azért csak elcsendesedett a kastély.

Malvinka a fekete rigó trillázására ébredt. A zsalugáteres ablakok között besurrant a fény és a hófehér, csipkés függönyön, ahogy megtört a hajnali napsugár, az egész szobát bearanyozta. Varázslatos tavaszi reggel fogadta és olyan nagy csend honolt a kastélyban, hogy Malvinka nyugodalmában egy hatalmasat sóhajtott és a paplanra, kívülre rátette a kezét. Nézte a fényeket, amik a zsalugáteren átszüremkedve, csíkokat vetettek a falra. Kicsit hallgatódzott, de különös csend volt az egész kastélyban. Talán egy kis szöszmötölést mintha hallott volna, de úgy volt vele, hogy biztos Ottokár lehet. Mire ráeszmélt, hogy a kutya bizonyosan nem lehet itt, akkor jött rá, hogy ezek bizony nem mentek el hajnalban szalonkázni, mert az ablaküvegeket is megrengette a basszus-bariton összhangzat: „Gábor Áron rézágyúja fel van virágozva….”!

• Drága Jóistenem! – mondta szinte kétségbeesve az ágyában, de akkorra már rázendített a többi is, hiszen március 15-ére ébredtek s azt méltó módon meg kell ünnepelni.
• Ezek tévedésben vannak! Az én konyhám nem a Pilvax kávéház!!

Ránéz az órájára, a nagy felhúzós faliórára, az még a hatot se ütötte el.

• Ennyit a hétórás reggeliről… – sóhajtott.

Kint a konyhában, már a harmadik Kossuth nótát kezdték, amiben már Arthur is éppen olyan elánnal énekelt, mint a többi, mert tisztában volt vele, hogy Gábor Áron rézágyúja után, hamarosan az ő nyakában is virágok lesznek s ha már lúd, akkor legyen kövér. A sófalvaiakat bizonyosan nem fogja elcsendesíteni és inkább ő is énekel. Részben nekik is igazuk volt, de az biztos, hogy azok nem állították vissza az órát! Malvinkáék meg újfent eltévesztettek nekik szólni, hogy itt Geszten, Sófalvához képest, egy órával később van.

Na, a sófalvaiak meg úgy voltak véle, hogy ők bizonyosan nem késnek el a reggeliről, meg különben is őket aztán ne ébresztgesse senki, mert nem aludni jöttek, hanem vadászni!

• Arthurkám! Pihenni tudunk mi otthon is! – mondja egy igen magas, szikár, nagy bajuszú.
• Ha az asszony hagy! – teszi hozzá a másik!

Na, kipukkant mindegyik. Harsány kacagás, mikor Malvinka mindet leülteti, mert reggelizni kell!

Sokat nem kellett készülni Malvinkának, mert a kamrában minden előkészítve várta. Ilyenkor Arthurra egyáltalán nem lehetett számítani, de Hubert sokat segített. Hiszen gyorsan kiderült, hogy a sófalviak egy órával hamarabb keltek, de már a nagy bögrékben kiöntötték a teákat s a pirítósok pillanatok alatt megbarnultak. Geszten szokás volt régen is és ma is, hogy ilyentájt sütnek a tükörtojás mellé, füstölt szalonnát, kolbászt. Kóstolóként megvágták a kuláréba töltött szalámit, meg hagyott Malvinka egy füstölt disznósajtot is, ami egy kicsit csípősre sikeredett. De ették azért! A sófalviak szeretik a fejes, hordós káposztát, azt most széles csíkokra vágva kínálták. Volt ott aztán vadvirágos pusztai méz, sárgabarack lekvár, ami azért mégiscsak valami, mert mostanában gyakran lefagy, meg Erdélyben a magasabb részeken meg sem terem. Arthur kapott meggylekvárt, amit azért a többi is megkóstolt, mert hát meg kell azt is. Arthur mindig is kicsit urizált és mondja is neki Mihály barátja: nagyon főúri lettél, firma! Persze sok szó nem esik, mind elcsendesedett. Ettek, reggeliztek szépen.

Kinek, kinek saját bicskája van, attól nehezen válik meg s a kitett késeket nem igen használják. Ebben természetesen Arthur volt a ludas, mert a sófalviak nagyon tudnak ám viselkedni, de úgy voltak vele, ha Arthurnak lehet, sőt még mondta is, akkor legyen úgy, hát igazából nem akarják ők megsérteni a háziakat és nem is fogják.

Malvinka nézte őket. Szépen, komótosan reggelizett mind. Takarosan megfésülködve, megberetválkozva, szép fehér ingben volt mindegyik. Élére vasalva, úgy vették elő a hosszú út után is az ünnepi ingeket, mintha éppen most vasalták volna ki. Na, ezeket sem ők hajtogatták össze! – mosolyodott el magában és a nagy pultra nézett, mert hát nem jöttek üres kézzel az biztos. Szépen csomagolt, címeres erdélyi só, darabos is, tört is, aztán fenyőszirup, fakanalak, egyik szebb, mint a másik. Aztán ott volt egy szépen hímzett terítő, Arthurnak egy nagy erdélyi, faragott térkép, amiben az összes régi vármegyét mind kifaragták. A főbb nagyvárosok neveit meg, mélyen belevésték a keményfába. Olyan tölgylapot vágattak a gatterossal, hogy egész Erdély úgy ráfért: még a városok nevei is akkora betűkkel voltak ráírva, hogy az is el tudja olvasni, akinek szemüveg kell!

• Látja Malvinka? Az ott az 1000 éves határ! – mutat a térképre a legidősebb!

Aztán csend. Ropogtatják a szalonnabőrét, mert azt szépen, meg lehet ropogtatni!

• Ezt a disznót ki perzselte? – szólal meg az egyik.
• Ki perzselte volna? Hát én perzseltem. – mondja Arthur.
• Erőst jó.
• Na, akkor legközelebb elhívlak benneteket a disznóvágásra, hogy megtanuljátok ti is – viccelődött Arthur, amire az addig csendben, a tányérjukat nézők mind felkacagott egyszerre.
• Előbb kell ahhoz neked felkelni, Arthur!
• Az biztos. Legalább egy órával – emeli fel az ujját a magasba.

Kétséget kizáróan ezek mind bemennek a faluba az ünnepségre. Azért is vannak felöltözve, hiszen március 15-e van.

A sófalvi férfiak viselete ingből, mellényből, harisnyából, zekéből, kalapból és csizmából áll. A férfi inge len vagy kendervászonból készült. Nadrágja, amit harisnyának mondanak, ványolt nyersfehér gyapjúszövet. Erre került a fekete zsinórozás. Télen durva posztóból készült zekét hordtak, melyeket szintén zsinóroztak A székely harisnyához zsinórszegésű, félkemény szárú fekete csizma illik és sima kézelős, csukott gallérú hófehér vászon- vagy gyolcsing. Az ingre fekete mellényt öltenek. Szokásos főrevaló télen, a betúrt tetejű, fekete báránybőr sapka.

A fekete bársony díszítésű ünnepi zekéken virított a kokárda, de nem ám kicsi, hanem igen, igen nagyok, hogy lássa mindenki, hogy a március 15-e kinek fontos. Arthur és Hubert is zsinóros fekete Bocskait öltött, kopogtak a ragyogóra fényesített fekete bőrcsizmák. Malvinkának megmelegedett a szíve, ahogy a gangos, ünneplőbe öltözött csapatra nézett.

• Na, ti márciusi ifjak!! Nem hoztok szégyent ránk a faluban.

Így vonultak aztán el mindannyian a templomba az ünnepi istentiszteletre. Nem hangoskodtak, de rendesen kihúzva magukat. Szépen, nem sietve, de azért tempósan eltűntek a falu felé vezető keskeny járdán.

A kastély most már valóban elcsendesedett. Malvinka kisepregetett, aztán kiszellőztetett. Sok dolga nem volt, mert ezek a sófalviak igen takaros, rendes népek és a szobáikban minden éppen úgy beágyaztak, mint ahogy az este megjöttek. Szemét, piszok nem volt sehol, arra nagyon ügyeltek. Legelébb a fácánokat tette oda főni, de nem igen ment el mellőle, amíg az fel nem főtt, mert azt csak azután lehet magára hagyni, mikor gyöngyözni kezd. Azután egy ceruzányi lángon csak főni kell neki, míg meg nem puhul a hús. A zöldséget nem szabad sajnálni belőle: így hamar került bele répa, petrezselyem, zeller, karalábé, krumpli, egy fej vöröshagyma, egy gerezd fokhagyma, azután szemes bors, vagy 20 szem, só, szerecsendió virágja és néhány szárított, csöves fűszerpaprika. A petrezselyem zöldje összekötve és egyéb dolog ezzel azután nem volt.

Köretnek gombóta, ami régi, tésztából készült pásztorétel, azt főzi most. Itt tanulta már Geszten Malvinka és ezt a sófalviak nem ismerték, ellenben nagyon szokták szeretni. Abból is látszik, ha jut, akkor szoktak volt kérni, márpedig mindig van bőven belőle. Ahhoz aztán sült csirke lesz, még van egy nagy ötliteres téli, kovászos uborka, amit pont erre az alkalomra spórolt meg Malvinka. A kis üvegházban már van friss zöld kapor s mi más sülne még, mint kapros túrós lepény. Felsorolni is sok volt, úgy, hogy a pudingról, meg még a befőttekről nem is beszéltünk!

Egy jó idő múlva aztán nyílik az ajtó és Hubert érkezik. Malvinka már tudja, hogy bizonyosan meglátogatták az egységet és megálltak az ünnepség után beszélgetni a kocsmárossal, ahol azért a falu még mindig össze szokott gyűlni. Egy jó háromcentes még jól is esik nekik ebéd előtt, de tudva levő, hogy Hubert nem igen szereti. No meg pipázni is fognak s ha valamit igazán utál akkor az bizonyosan az. Így hát arra gondolt, hogy besegít Malvinkának teríteni, meg egyáltalán hátha van valami, amivel nem boldogul.

Bent a nagy, hosszú asztalra terítettek. Elfértek volna a konyhában is, meg az is nagyon széles és amiatt, hogy a nagy ablakai a kastély belső udvarára néznek, szereti mindenki. Aki vendégségbe jön, jobb szeretne kint ülni, ott beszélgetni. Malvinka annyira nem is, de Arthur gyakran hajlik rá. Ott ég a tűz, meleg a sparhelt és azért a lobogó láng másmilyen meleget ad, mint egyébként bármi más. Hideg már nincs, de még jól esik a tűz odabent és a kandallóban is lobog egy kicsit a láng. Na, nem annyira, hogy szellőztetni is kelljen, csak tettek rá, hogy égjen az is.

A hősök aztán hazatértek. Persze a késő estig tartó dalolás, az előző napi kimerítő hosszú utazás, a levegőváltozás és a megannyi élmény, a kiadós ebéd elálmosította őket és tudták, ha estefelé szeretnének szalonkázni, no meg este ultizni, akkor pihenni is kell. Nagyon nem kellett nógatni őket és a szálfa sófalviakat az aranylóan sárga, sok zöldséggel, hússal megrakott fácánleves ledöntötte. Egyik, másik annyira eltelt már a levessel is, hogy éppen csak megkóstolták a második fogást, de a pudingra már nem került sor. Tudta azt Malvinka, hogy a kapros-túrós lepény, majd délután lesz az igazi. Teljesen felesleges lett volna azt is megsütni, hiszen már egyik sem volt éhes. Kidőlt a csapat. Arthur bácsi, mint házigazda próbálta magát tartani, de a kandalló előtt a nagy hintaszékben sose maradt még ébren és ez most sem változott. Pedig sorolta ezt, meg ezt és azt is, meg azt is meg kell még csinálnia, de Malvinka nem szólt egy szót sem és ahogy Arthur nézte a tüzet, pár pillanat múlva már csendesen szuszogott.

Malvinka a biztonság kedvéért megőrizte a Bodor-kisháztól hazahozott szalonkákat és azok takarosan kiolvadva már ott sorakoztak a konyhában, mert megeshet, hogy nem lőnek az este. A szalonkavadászat ugyanis kiszámíthatatlan. A konyhaablakon besütött a tavaszi nap és a kastély udvarán a tavasz első virágai díszlettek, amelyeket már járták az első vadméhek. Erre itt balkéznek, a bársonyos árvacsalán már-már rózsaszínre festette a gyepet. Mindenfelé, erdők alján, útszéleken ilyenkor már virít. Máskülönben gyógynövénynek is fel lehet használni, de az első nektárt, ha kevés is, ez a kis gyenge, picike gyomnövény adja a rovaroknak. A gabona között is feltűnik, aztán onnan, ahogy szárba szökken a búza – eltűnik. Ebből gyűjteni is szokott Malvinka, mert reuma ellen, lázra kifejezetten jó.

Onnét feljebb már fehérszínű virágokban akad meg az ember szeme, de kicsikék, csak arra lesz figyelmes az ember, hogy valami fehérlik. Mikor közelebb megy, alig-alig veszi észre, hogy bizony a pásztortáska apró, kis virágai azok. Gyepeken, de főleg öreg, foltosodó lucernásokban üti fel a fejét és bizony, az első kaszálásig rettentően el tud uralkodni. Különféle anyagok vannak benne, de Malvinka vérzéscsillapításra gyűjti. Máskülönben meg lehet enni is. Aztán itt, jobb felől, meg a pitypang sárgállik. Egy-két hete már virágzik, de jobban most kezdi bontogatni a szirmait s azok, amelyek közte fehérek, már be is érlelték a magjaikat. Gyorsan elvirágzik és gondolt is egyet Malvinka, hogy egy kis kosárkányit szed belőle, mert egyáltalán nincs már pitypangméze a kamrában. Teája jó a fáradt ízületekre, és így tavasszal, a sok téli lakoma után, Arthurnak is elég gyakran kell ilyen teát innia, ami ellen szegény Arthur bácsi rendre ellenkezik is. Ám ha egyszer Malvinka, a régi öreg gyógyfüves fejébe vesz valamit, azt Arthur, biztos, hogy nem tudja kiverni se!

Mikor Arthur megébredt, a konyhában nagy rudakban, a kapros-túrós lepény már szépen felsodorva pihent és még egy kicsit kelesztette is Malvinka. A sütő már forró volt és csodálkozott rajta Arthur, hogy merre lehet Malvinka. Éppen már azon volt, hogy kinyitja az ablakot, hogy kicsit kicsapassa a meleget, amikor egy kis szakajtóval megjelent Malvinka, benne a sárga pitypangokkal. Úgy érezte, amikor Arthur a nagy konyhaablak kilincse felé nyúlt, hogy menten megfordul vele a világ.

• Ki ne merje nyitni az uraság az ablakot, mert, ha a tésztám megfázik! – emelte fel a hangját Malvinka. Vendégek ide vagy oda, de a tészta nem mehet tönkre.

Arthur szinte megmerevedett, mondhatnánk úgy is, hogy kővé dermedt, úgy megrémült! Szinte kezében maradt a kilincs, mikor megszólal jó barátja.

• Na, ezért aztán Sófalván sem jár dicséret Arthurkám!
• Na látod Arthur – folytatta Malvinka – Sófalván tudják, hogy kell viselkedni a konyhában, úgy, hogy most tessék nyomban kivonulni!

Az sófalviak csak mosolyogták Arthurt, az egyik erre pedrette a bajuszát, a másik arra és arra gondoltak, hogy Arthurnak sincs könnyebb dolga, mint nékik. Bizony, ami igaz, az igaz, hogy kelt tészta úgy látszik itt is és őnáluk is fázós, még ha egy órával előrébb is vannak…

Arthur szeretett volna mondani valamit, de meglátta a szalonkákat, meg ugyan szerette ő is a kapros-túrós lepényt is. Azt is tudta, hogy jó előre készült már Malvinka, hiszen a kis üvegházban a kaprot már mikor el kellett neki vetni, hogy az is legyen, mire jönnek a nagy barátok. És na, végül is igaza van, mert csak szégyen az, ha rossz, lapos lesz a lepény… Nincs is annál rosszabb, ha valami lehetne jó is, szép is, de lapos marad az egész…

A nappaliban Hubert éppen a kandallóba rakta a fát, mikor szépen lassan mindenki előkerült és csakhamar megsült a lepény is. A kenyértészta illata a friss kaporral összekeveredve, kiszökött a kastélyból, került egyet és a restaurátorok, aki benéztek a kastélyba, megállapították, hogy ez nagyon különös egy hely, mert itt mindig olyan szagokat, illatokat hoz a szél, amivel sehol másutt nem találkoztak eddig. Délutánonként, a boltban szokták is mesélni a helyieknek, aki hallgatnak ilyenkor, hiszen csak ők tudják, hogy a kastély különös titkokat őriz ma is s aki oda rossz szándékkal megy, az bizony pórul jár. Beszélték ezt szerte a faluban, de még a környékben is tudták körbe Zsadánynak, Okánynak és persze a Nagyorosi-pusztán is…

A lepény tenyérnyi széles, hosszú rudakban volt felcsavarva és közte sok túróval, kaporral és persze rendesen, pergelt zsírral megkenve. Az a valódi. Mindenkinek annyi jutott, amennyit csak szeretett volna venni. Nem úgy volt, mint szegény helyen: megkezdték a harmadik tepsit is. Élén Arthurral, mert hát ez volt a kedvence és biztatta is a sófalviakat, hogy vegyék, mert, ha nem, akkor ő vendégek ide vagy oda, – és tudom Malvinka, hogy udvariatlanság, – de meg fogom enni mindet. Persze ez képtelenség lett volna, mert a negyedik tepsivel érkezett Malvinka,  miközben már az esti szalonkázást beszélték…

• Messzire nem megyünk, csak a kastély körüli erdőben állunk le.

A sófalviak csak hallgatták. Tavaly is ott vadásztak és ha idén is olyan lesz a húzás, akkor nem fognak csalódni. Egyébként sem azért jöttek, de ha egy-két szalonka azért akadna, ki ne örülne annak? Sorsot húztak. Összesen nyolc standot állítottak fel, nyolc helyen lehetett jól lőni a szalonkát.

Arthur nyolc pálcikát vágott és egy mindig hosszabb volt a másiknál. Aki a legtávolabb áll, annál a leghosszabb pálcika lesz. Aki a négyest, ötöst húzza, az lesz a derekában, ott a legöregebb fák állnak és ott a legjobb az esély.

• Annak idején ott vadásztunk minden reggel és minden este a gróffal.

Elfordult, kezébe, markába vette mindet s mikor visszafordult, olyan egyforma volt mind, hogy azt nem lehetett megmondani, hogy melyik a rövidebb, melyik a hosszabb? A biztonság kedvéért, hogy igazságos is legyen, „fair play”, ahogy mondja az angol, így szólt:
– Ami marad, az lesz az én helyem és az utolsó előtti, aki húzhat, az Hubert lesz.

Így biztosak voltak benne, hogy semmi csalás nem eshetik. Persze ismerte mind Arthurt, de úgy tűnt, hogy most ebben semmi csalás nem eshetik. Nem tévedtek semmit. Arthur ilyen esetben sose engedte volna meg, hogy ne a szerencse döntsön. Anélkül nem ér semmit a vadászat s a biztos terítéknél nincs visszataszítóbb egy erdésznek. Akkor inkább ki se megy. Olyan dolgot becsületes vadász nem vesz a kezébe, amiért nem küzdött meg, amit adnak. Arról meg nem is beszélve, hogy érdem nélkül?  A semmiért? Aki ilyet tenne, avagy előfordul, hogy tesz is, jobb ha nem megy vadászni se többet, mert előtte jár az ilyen embernek a múltja. Gyorsabban jár a híre maga előtt, mint a legsebesebb madár…Ha becstelen módon meg is kaparintotta, amit kiszemelt, akkor sokkal jobban teszi, ha hazaoldalog vele és otthon, egyedül örül neki. Nem dicsekszik és megmarad magának. De az ilyenfajta nem bírja. Dicsekszik…

Az sófalviak közül legelébb Dénes lép ki. Ha nótára kell fogni, ha nem is sokkal, de talán gondolatban elébb van, mint a többi. Ha meg kell indulni, akkor nem szokta noszogatni a többit. Megyen előre s aki véle megy, annak örül, de ha nem megy utána senki, akkor is megy, mert hát eldöntötte. Mit gondolnának őróla, ha csak úgy meggondolná magát. Olyan meg nincs.

Szóval kihúz egyet. A többi nézi, vajon a leghosszabb volt-e vagy a legrövidebb, de annyira meg hosszú, hogy ne a legkisebb legyen. Arthur szorítja, de olyan ábrázatot vág, mintha kettőig se tudna számolni. Majd a végén sorba rakják. Aztán a következő jön és végül egy marad a kezében, de az olyan hosszú, hogy most látszik csak igazán, hogy éppen kilógott a tenyeréből.

• Erőst jó! Így legalább mindenkit le tudok állítani oda, ahová én gondoltam.

Dénes húzta a legrövidebbet. Szinte itt állna meg a kastély sarkán, miközben Hubert meg a derekában állna. Arthur rezzenéstelen arccal hallgatja.

• Dénes bátyám! Ha nem sértem meg, de cseréljünk.
• Nem cserélünk fiam. Ezt húztam. Ideállok.

Igen nehezen lehetett rábírni, de csak kötélnek állott, de megjegyezte, hogy akkor viszont, mikor legközelebb jönnek Sófalvára minden úgy lesz, ahogy majd ő akarja.

• Dénes bátyám, ha ilyen üzleteket ajánl, máskor is cserélünk! – a sófalviak amit megígértek, az bizonyos, hogy úgy is lesz s az efféle udvariasságot rettentően értékelték is.

Mindenki visszavonult s jó tíz perc múlva már kint álltak az udvaron. Malvinka kinyitotta az az ablakot, éppen ki akart szellőztetni, amikor Arthur bácsi meglengeti a kalapját!

• Isten véled drága Malvinkám! Isten véled! – nevették, de azért Malvinka kicsit belepirult. Ekkor azonban még nem sötétedett, de késő délutánra járt már az idő.

Amarra egy-egy fűzfa már zöldell, a vizek mentén megpattantak a rügyek és a kellemes kora tavaszi délutánon az erdőben is megindultak a méhek. A kastély öreg gyepén, a rengeteg gyomnövény apró, kicsi virágai színesítették az udvart és a gang előtt, a terasz előtt a grófné nárciszai, tulipánjai még mindig megmutatták magukat. Egy némelyik már bimbós volt, de ahhoz melegebb kell legyen az idő, hogy ki is nyíljanak. A kökények rügyei is majd kicsattannak. Miközben Sófalván még csúszkálni lehet, addig idelent már valóságos tavasz fogadta a vendégeket. Egy-egy helyen már a vakond is mozgott és esténként már a sün is portyára indul. Ahol se gyep, de lomb sincs, ott jól látszik, hogy az éjjelente megannyi giliszta tekergőzik a talajon. Nyoma van, mert kitúrják a járatokból a földet. Amelyik meg elalszik és csak félig húzza be magát a járatba a rigók, meg mindenféle madarak kirángatják őket és megeszik. Persze a lomb alatt még inkább nyüzsög az élet, de azt nem szoktuk forgatni. Majd a madár, különösen az erdei szalonka megteszi. Melegszik az idő.

Malvinka nem tétlenkedett és a szalonkákat jól bedörzsölte sóval, borssal és vékony füstölt szalonna csíkokba tekerte. A belsejébe is tett, de oda vöröshagyma és egy gerezd fokhagyma is jutott. Mikor megfűszerezte, akkor zsineggel összekötözte és sorba, egymás mellé tette. Mikor mind a hat ott volt, akkor a forró sütőbe betolta és mikor hallotta, hogy átforrósodott, akkor a legkisebb lángon továbbsütötte. A szívet, a májat aprókockára vágta és a szalonka beleit is belevagdalta. Vajon hagymát, petrezselymet fonnyasztott, aztán rátette az apróra vágott belsőséget. Úgy párolta meg, majd kissé zsírjára sütötte. A reggeli után, a zsemlékből vékony szeleteket vágott, aztán azokat félretette, mikor bejönnek ezzel kezdenek majd!

Köretként móringot gondolt ki és mivel volt még petrezselyem zöldje, hát már pucolta is a hagymát. Azt ledinsztelte az apróra vágott petrezselyemmel és végül fűszerpaprikát szórt rá s az egészet ráöntötte a főtt krumplira. Sózta, kevés borsot is hintett még rá és tessék-lássék összekavarta, törte, de nem annyira, mint a pürét. Mikor megvolt, betette a lerbe, hogy ne hűljön el. Desszertnek vízen gőzölt pudinggal, befőttel készült s aztán mit fognak még kérni, enni, inni az ultizáshoz, azt majd eldöntik, mert jóformán szinte minden volt a kamrában…

Arthurék eközben már régen kiértek és legelébb Hubert állt le. Nem is bánta ezt sem ő, sem Arthur, hiszen, ha bárki idegen odatévedne, akkor Hubert eldöntheti, hogy maradhatnak-e vagy inkább vegyék be magukat a sűrűbe. Most elég nagy a forgalom, de hogy március 15-e van, hát nincs bent a kastélyban senki, csak az öreg őr, akinek már az apja is itt dolgozott a grófnál. Neki nem kell bemutatni, hogy mi is történik és kik is laknak a kastély titkos, felfedezetlen részeiben. Máskülönben mindenki tudja, de senki nem beszél róla. Ha valamelyik gyerek beteg, Malvinka mindig előkerül s ha egy-egy gyerek emlékezne is rá, a felnőttek azt szokták mondani, hogy lázas voltál, félrebeszéltél. Csak hát felnő a gyerek, s mikor annak is családja lesz, Malvinka ott is elő, elő szokott fordulni és hozza a gyógynövényeit. Nahát! Tudtam én – mondta legutóbb is egy fiatal anyuka, amire csak Malvinka mosolygott…

Hubert után jó harminc méterenként egy-egy vadász állt le. Kiszámolhatjuk, hogy jó negyedkilométerre állt meg Arthur, aki egész délután a szalonkapatronjával volt elfoglalva, de még az! Még bemutatót is tartott. Mókáztak, nevették, de azért egyet-egyet elfogadtak a barátok is. Kíváncsiak is voltak, meg Arthur komolyan annyit mesélt a négyrekeszes patronról, hogy kíváncsiságból is elfogadták.

• Hubert majd tölt. Nagyon érti. Vigyétek csak nyugodtan!

Hubert meg csak leste! Még hogy ő! Majd mindenki! De nem szólt semmit.

Aztán előbb az egyik, majd a másik csillag jelent meg az égen. Ott voltak azok addig is, csak a nap fénye erősebb volt. Az erdő az alkonyatban szinte megmozdult. A vén tölgyek göcsörtös ágain különös állatok bújtak elő. Hosszú farkukkal csak úgy egyensúlyoztak és az egyik olyan közel került Huberthez, hogy fekete gombszemét teljesen jól látta. Ugráltak. Olyanok voltak, mint egy-egy egér, csak a farkuk hosszabb is, szőrösebb is volt. Rügyeket kerestek s ahogy sötétedett, egyre több bújt elő.

Amott beljebb egy puska elszólta magát. Nem Arthuré, mert az igen jól ismeri. Talán elejtettek egy szalonkát, de a lövésre a kis szőrös, mogyorós pelék eltűntek. Lehet, hogy ott voltak még, de az ereszkedő sötétség miatt már nem lehetett őket megpillantani. A tavalyi avarról, amit szárazra fújt a szél, is zörgés hallik és Hubert nem bírt magával. Vállára vette a puskát és a lőállásából három lépést tett, hogy megnézze, mi lehet az? Ahogy lehajol, korrogva egy szalonkapár vágódik el felette. Kissé szomorúan nézi, de hogy alacsony is volt, gyorsan is húzott a pár, szóval biztos nem találtam volna el – nyugtatta meg végül magát.

Aztán egy-egy duplázás, egyes lövések, némi beszéd, ami kihallik, mert biztos keresnek valamit. Sokat nem tévedett, mikor egy lapos lövés üti meg a fülét. Na! Ezt biztos, hogy nem szalonkára adták le! Fülelt! Hallja is Dénes bácsi hangját!

• Pista! Ez bizony sakál volt…

Sakál – súgta maga előtt Hubert még egyszer…Skú megint itt jár…

Lassan kisétált mindenki. Botladozni nem kellett a sötétségben, mert egy fogassal, a gyantéi erdésszel elhúzatta a nyiladékot Arthur bácsi, ahogy kell. Szépen, persze lóval, ne verje fel a gép az erdőt.

• Tán elhúzattad?
• Valamelyik nap, hogy könnyebben legyünk. Meg van itt egy öreg bak, tavaly is ügyesebb volt. Ha van időnk, akkor takarítgatjuk a cserkelő utakat.

mondja kifelé Arthur. Mikor odaérnek Déneshez, kiderül, hogy egy sakál is eltévesztette a lépést. Nem is igazán értik…

Nem szokás teli kiabálni ilyenkor az erdőt. Majd a vadászat végén kiderül. Manapság szokássá vált, hogy mindenki kiabál: mi volt, mi volt? Majd kiderül a végén, de a sakál, azért megcsiklandozta a gondolataikat.

Arthur végig hallgatja Dénes elbeszélését és nem zárja ki, sőt.

• Nagyon sötét van. Biztos vagy benne, hogy elugrott?

Csend.

• Menjünk vissza!

Sokat nem teketóriáznak. Ha van valami a manóra veszélyes itt, az a sakál, de a sófalviaknál van még medve, farkas s feljebb hiúz is lehet. Csak a sakállal az a baj, hogy annyira nem fél az embertől. Jobban bevárja. Tanakodnak.

• Aprószemű söréted van neked is?
• Nekem van posta! – veti közbe Hubert.
• Mennyi?
• Hat töltény!
• Az elég lesz. Adjál kettőt Dénes bátyádnak, kettőt nekem. Kettő neked maradjon és menjünk vissza.

Sokat nem időznek, a hét szalonkát a többiekkel ott hagyják, akikkel úgy beszélik meg, hogy felsétálnak a kastélyig. Persze azok meg sem mozdulnak, mert ez most itt komoly dolog. Éjjel, sötétben, sebzett sakált keresni.

Jó száz métert gyalogolnak vissza. Keresni nem kell, hogy hol állt Dénes, mert a stand nádja szépen, takarosan ott áll, rajta a szám.

• Itt álltam. Arról jött s ott lőttem meg.

Hamar ott vannak a rálövésnél, látszik is, ahogy elugrott. Az aprószemű söréttel határeset, bár éppen arrébb, ott is feküdhet. Elindulnak a nyomon, ami csakhamar egy elhanyagolt, olajfás, kökényes sűrűbe vezet, aminek a középen gödrök, nád és járhatatlan sűrű fogadja őket. Valami épület lehetett ott. Oda, bemenni a romokhoz, csak napvilágon lehet, mert a törmelékek között olyan rejtekek vannak, hogy nem véletlenül húzódott az oda be.

• Forduljunk vissza! Majd holnap!

Egyik se ellenkezett Arthurral. Egy ilyen termetes sakált puskavégre keríteni, ami ráadásul még sebzett is lehet, bár vért nem találtak, túl kockázatos. Úgy meg még inkább, hogy vannak ott téglák, nád és kutya nélkül, minden nélkül, még pórul járnának.

A kastély udvarán szépen terítéket készítettek. A madarak a jobb oldalukra kerültek és még tüzet is gyújtottak. Mikor Hubert elfújta a kürtöt egyszer csak eltűnt, de senki nem vette észre. Arthur megkérte, hogy az éjjeliőrrel üzenje meg a gyantéi erdésznek, hogy reggelre jöjjön fel egy-két favágóval, hogy meghajtsák a sűrűt. Ki kell füstölni innét a sakált. Az öreg éjjeliőr kint állt az éjszakában. Látta a tüzet, látta a lángnyelveket táncolni a kastély udvarán és nem a régi vadászatok jutottak eszébe, hanem mikor ideért a front és szétszórták a kastélyt az idegenek. Tüzet gyújtottak s amit csak tudtak, elvittek. A nagy máglyán mennyi könyvet elégettek. Borzalom. A sok szép könyv, a puskák, kések, mind odalettek…minden. Csak a kincs, vajon az merre lehet, mert annak a nyomára nem akadt senki…A sötétben aztán majdnem megijedt, mert már rosszul is látott és a tűz lobogó fénye elvette a figyelmét.

• Jóska bácsi! Arthur bácsikám arra kéri, hogy üzenje meg a szokott módon, hogy reggelre jöjjenek fel Gyantéról a favágók, mert egy sebzett sakál van a sűrűben. Nem volna jó, ha valakit megmarna itt az építkezésen.

Még egy kicsit beszélgettek. Az öreg éjjeli őr nem volt beszédes, de mindent tudott itt a kastély körül, meg a faluban is. Azt Hubert nem akarta megkérdezni, hogyan tudja meg a gyantéi erdész, hogy jönni kell, de abban biztos volt, hogy nem tud olyan korán kijönni az udvarra, hogy azok ne lennének már itt…

Mire visszaért, addigra már mindenki az asztalnál ült és miután megmosta a kezét, leült a többiek közé. Elég volt csak Arthurra ránéznie, az tudta, hogy minden pontosan úgy lesz, ahogy eltervezték. Igaz, szalonkázni akartak, de a sakálhajtás felcsigázta a vendégeket is. Mivel még nem fialtak le a sakálok se, így szívesebben puskavégre kapja bárki. Aztán, mikor fiai vannak, jóérzésű erdész, vadőr nem puskázza meg. Ki tudja? Ha kölykei vannak s azok meg csak várnák, várnák az anyjukat. Na nem, azt azért, nem!

Malvinka mestere a konyhának és mindent úgy időzített, hogy forró is, finom is, mégsem puha, mégsem főzte túl. Egészen addig szinte csend is volt, míg a pudingra nem került a sor, aztán jöttek a történetek sorban.

• Csak jó ez a patron, de nem gyenge egy kicsit?
• Lehet, de ezt a sörétet a nagyobb töltet szétspriccolja. A négy rekeszest így viszi a legszebben, így terít a legjobban úgy 30-35 méteren.
• Arthurkám! Aztán ezt, hogy vizsgáltátok meg?
• Nagy csomagoló papírra lőttünk. Arra rajzoltunk egy nagy kört, abban még egyet és az egészbe még egy keresztet is rajzoltunk, de hogy is volt az a sakál? – kérdezett vissza.
• Én nem is értem. Három vagy négy szalonka már akkora tényleg esett. Egyet lőttem én, mellettem is, balról is, jobbról is esett. Akkor látom, hogy megiramodik valami. Mikor felismertem, hogy sakál, már szólt is a puska. Csak hát az aprószemű sörét…

Eközben Hubert segített a tányérokat leszedni és csakhamar előkerült a kártya. Nem mindenki akart játszani, mert valaki a kandalló elé telepedett le, Hubert jött ment, mert ő töltögetett aztán, csak elindult a parti. Egyszer aztán Malvinka köszönt el, majd szépen lassan fogyott a csapat. Hubert se bírta sokáig s legvégül Arthur, Etre és Dénes maradt.

Forgatták még a lapokat, aztán az egyik számolás után nem járt körbe a pakli. Komoly dolgok kerültek elő, amit se levélben se máshogy nem lehetett megbeszélni. Még a sakáloknál is komolyabb, mert olyan dolgok kezdtek kialakulni, amit már régen nem láttak a manók. A világ egyik fele a tudásban hitt, míg a másik fele abban, hogy munka és tanulás nélkül is lehet előrébb jutni s ezzel egyelőre nem tudtak mit kezdeni. Jaj, de furcsán járnak a kártyalapok – mondta Arthur és úgy döntöttek, hogy inkább lefekszenek, hiszen holnap nyomára kell bukkanni a sebzett sakálnak…

 

Március 22-én folytatjuk….

 

Dr. Szilágyi Bay Péter LL.M.

Napról napra világosodott az idő. Korábban hajnalodott és később sötétedett. Mind magasabbra és magasabbra kapaszkodott fel a nap és szinte érződött, hogy melegebb és melegebb is van. Megfordult a széljárás is és olyan szagokat hozott, amit eddig nem éreztek az emberek és a manók sem. Éjjelente különös hangokat lehetett hallani, mert nemcsak nappal, hanem egész éjjel utaztak északra a vándorok. Megkezdődött a nagy tavaszi madárvonulás is. A réteken összegyűltek a vizek és a nagypólingok, godák és megannyi madár röppent fel Arthur és Hubert előtt, mert ők is elindultak hazafelé…

Búcsúztak Lajcsi komától. Nehéz volt. A rengeteg kaland, a nagy vadászatok a végét járó tél még megmutatta milyen is, amikor megcsikordul még egyszer az idő. Ha nem is vágytak már rá, hogy derékig érő havakban vadásszanak, azért nagyon élvezték. A Bodor-kisház most magára marad, de takarosan rendet tettek kint is és bent is. Mivel ügyeltek a ház környékére, sok dolguk nem volt. Persze kisepreni ki kellett, kitakarította Hubert a pernyét és készített be fát is. Ki tudja, hogy ki, mikor téved be s azért egy kis meleg még áprilisban is jól szokott esni. Szóval rendben, tisztán tették be maguk mögött az ajtót. Lajcsi még átkísérte őket a ház előtti hídon, de tovább nem ment, mert neki visszafelé vezetett az útja.

• Akkor április 14-én este!
• Itt leszünk!

Kezet fogtak rá. Megegyeztek. Szinte egyszerre fordult el Arthur és Hubert is, de egy villanásnyival később Hubert, akinek ennyi elég volt, hogy kacsintson egyet a barátjának, aki rögtön értette, hogy hamarabb fog ő találkozni Huberttel, mert valamivel készül a kis haverja.  Ebben biztosak lehetünk mi is, de Lajcsi csak nem bírta és beszólt Arthurnak:

• Arthur bátyám!
• No, mi az Lajcsi? – fordult vissza egy kissé Arthur bácsi.
• Aztán a rókamájra vigyázzon, meg ne ülje a gyomrát!
• Szerencséd, hogy nincs a régi csőszpatronból, mert adnék most neked!
• A borsosból Arthur bácsi? – neveti Hubert.
• Abból is Hubert! Abból is!

Még kacagta őket Lajcsi, elnézte, ahogy kerülgeti a két barátja a nyomokat, mert azért itt-ott ragadt még a gát teteje. De sok helyen már kopogósra fújta a szél, a böjti szél az utakat és ahogy kiértek a Ludas nagy vaskapuján, szemközt a réteken, fodrosan hullámzott a víz, ameddig a szem ellátott, rajta a tengernyi madárral. Voltak már ott bíbicek, nagy godák, amelyek akkorák, mint egy-egy fácán, csak hosszú a lábuk, a csőrük meg nagy ívben hajlott.

Előkerültek a távcsövek és végigpásztázták a madarakat. Még Arthur vadászott egy-egy fajra, de ma már olyan kevés van belőlük, hogy védik őket. Meg ilyenkor egy része húz északra és alig van már ilyen vizes élőhely, ahol háborítatlanul lehet táplálkozniuk. Különleges érték.

• Na, inkább menjünk itt belül, ne háborgassuk őket – intett Arthur és az övcsatorna melletti parton, a fák között eltűntek a délelőtti napsütésben.

Aki megállt ott, még láthatta, hogy imbolyognak a nagy táskák, a puskák a vállakon, de a benőtt út, a behajló ágak miatt aztán elvesztette őket az is, aki figyelte őket. Csak a szaguk maradt meg egy ideig, meg a lábnyomuk, de azt csak egy-egy jó orrú állat érezte, mint Skú, aki nyomában volt a két manónak. Valami olyasmit vittek a táskájukban, amit Skú akkor szokott érezni, amikor végetérnek a vadászatok. Persze igaza volt, mert a jégveremből kikerültek a szalonkák és a nyershús szaga az, ami Skú orrát annyira csavarta…

Lajcsi nagyon sóhajtott, mikor eltávolodtak a barátai. Neki nem járt a Falevelek, nem is igen érdekelte. Régebben kevesebb járt a faluba, akkor jobban vigyáztak rá, ma meg szinte mindenkinek küldik. Nem kérik el egymástól, nem megy be érte a Poc kocsmába senki, hogy végiglapozza. Az öreg Poc! Meg kéne már nézni, meg Kálmánt is. Vajon mi lehet velük? – gondolta magában Lajcsi. Még egyszer végig nézte a házat, ráfordította a kulcsot az ajtóra. A zsilipnél még egyszer visszanézett. Szokása volt. Nem lehet tudni, hogy ilyenkor mit nézett meg, de Lajcsi szeme olyan volt, hogy a kúpcseréptől kezdve egy keresztbe rakott gallyat is észrevett. Nem is gondolkozott ő ezen. Inkább bízott a szemében, ami mindig megakadt az oda nem illő dolgokon. Igen, régi sárréti családból való volt, akinek az elődei még a törököt is látták, innen bentről, a nádból…

A falu a március napsütésben fürdött. Egy-egy helyen frissen teregetett ruhát fújt a szél s valahonnan friss pogácsa illata nyargalta keresztül a falut. A régi posta előtt már egy szilva virágzott. Korai az még, mondta valaki, de csak arra biciklizett, hogy megnézze. Feljebb két templom: elébb a baptisták, akik a reformáció után szakadtak ki, feljebb meg a régi református templom sárgállott, mert azt, míg a több falu szép tisztára, hófehérre meszelte, az itteniek sárgára. A paplak, a parókia viszont sokkal nagyobb, mint a többi a környékben. Talán a legnagyobb épület is a régi báró öreg kastélya után. Előtte rózsák, amelyek lombot fakasztottak, de még inkább barnásak, mint zöldek. A falu egy-egy háza újul, de sok romosodik, összedűlt. Ez régi körforgás itt a Sárrétben, hiszen  jöttek-mentek a háborúk és rendszeresen elvitte a Körözs is a falut, vele együtt a házakat. Csakhogy most nincsenek fiatalok, akik újra építenék azt, ami összedűlt. Amott is megroggyant egy ház, miután leszedték a cserepet, meg kivették az ablakokat. Azokon kívül minden mást a Sárrét adott.

Két idős ember állt meg előtte.

• A mi gangunkat is kórószárból raktuk még anyjával.
• Nem mondod? A tietek is abból van?
• Abból bizony komám, csak víz ne érje, akkor, nem borul meg az egyház sem!
• Aztán mivel szigeteltétek?
• Nem fogod elhinni. A fal alá nádat tettünk. Én is még apámtól, az meg a nagyapjától tanulta el…

Az egyik háznak van gazdája, a másiknak meg csak volt. Ott állt a két szikár, vékony, magas ember. A munkában csontosodtak meg, de úgy állt rajtuk még a kalap, hogy abban minden benne volt. Régi komák voltak, talán rokonok is. „Fiam! A fajta kiüt!” – régen is, most is úgy barátkoztak az emberek. Akik munkában, gondolkodásban is egyet gondoltak. A két öreg  hallgatag volt, mert szemük előtt pergett az idő s most, hogy egyre kevesebb ember, egyre kevesebb fiatal, gyerek játszik az utcán, az idő nem hogy megállt, hanem felgyorsult körülöttük. Most ennek a fiai, unokái jöttek haza, most a másiknak és még a szomszéd unokáinak is örültek. Megmutatták egymásnak, aztán mikor az övék jött, akkor meg vissza. Dicsekedtek is egy kicsit, kinek beszél szebben az unokája, melyik tud több mondókát, verset, de kis emberek szeretetéből jutott mindenkinek. Ennyi maradt…  Nem merték kimondani, de féltek a jövőtől, nem tudták merre kanyarodik az életük, ahogyan azt se tudták, hogy merre, mikor önt ki a Körözs s vajon sok vizet hoz-e a tavaszon…Ez a kor is hozott magával megannyi aggodalmat, amire lehet, hogy jövőre már legyintünk, de az emberek félnek, mert a tavaszi szél bizonytalanságot is hozott a hátán. Messziről érkezett és rossz hírekkel szaladt végig a falun, a vidéken.

Malvinka már nagyon várta a fiúkat, mert estére már megérkeznek az első vendégek és igen szükség volt már a plusz segítségre. Na, csak jöjjenek haza! Csak kerüljenek a szemem elé – fogadkozott Malvinka, mert már előző nap meg kellett volna érkezniük, de már akkor tudta, amikor Csucsit meglátta, hogy nem jönnek csak másnap, mert a kismadár ritkán szokott máskor jönni, amikor Arthur nincs itthon. Ha jön, bizonyos, hogy a vén lókötő üzent haza. A kismadárnak nem is kellett volna már semmit mondani se, csak annyit, hogy várja meg, míg Malvinka észre nem veszi. Malvinka, ahogy kinyitotta az ajtót, Csucsi szeme már fel is csillant. A kis csóka nagyon szerette, mert mindig kapott tőle valami finom falatot. Ahogy látja, most egy csík csirkehúst hozott!

Malvinka minden mérge elszállt, mikor meglátta az égszínkék szemű, fekete sapkás, szürke tarkójú, feketeszárnyú madarat. Rettentő okos szeme lenyűgözte Malvinkát. Talán többet kéne foglalkoznom vele. Megérdemelné, ha már ember nevelte fel, mert már sose lesz igazi vadmadár. Míg a többi madár fél, Csucsi még beszélni is megtanult.

A darab hússal a tiszafa ágára telepedett és a konyhaablakból még látta Malvinka, amikor felvitorlázott a kastély egyik kéményére. Ahogy onnan elreppent, eszébe jutott a nyest. Soha, el nem tudta volna képzelni, hogy arra fogja őket megkérni Arthurt és Hubertet, amikor hazajönnek: valahogy kapják el a nyestet! Mert a minap, a padlásról alig tudott beugrani a manójáratba. Még oda is utána ugrott, csak beszorult a feje a szűk alagútba. Malvinka egyébként sosem ijedt meg semmitől. Nyugodtan járt a határban, de azért már ami sok, az sok, hogy otthon sincs biztonságban az ember. Annyit megtett, hogy aszalt szilvát vitt fel, vihetett volna tojást is, de azt rettentően sajnálta. Minden alkonyatkor hallotta, ahogy kapaszkodik fel és reggelre el is tűnt a szilva. Na, majd hallgathatom mekkora vadászok, hogy az első este meglőtték, de csak elmosolyodott magában, mert, ha Malvinka nem is volt vadász, azért Arthur előlhagyott könyveit végigolvasva, valahol Hubert és Arthur között lehetett a tudása. Senki nem tudta, hogy Malvinka olyan sokat olvasott, hogy a szavakra már elég volt ránéznie s ezt addig fejlesztette, hogy előbb mondatokat látott egyben s azután előbb féloldalakat, majd egész oldalakra is elég volt ránéznie. Emiatt tudott annyit, mert gyorsan olvasott. De ez már nem is olvasás volt. Emberek között is van, aki ezt megtanulhatja, de ahhoz sokat kell olvasni, gyakorolni, ha úgy vesszük…

Arthur és Hubert nem számított semmi jóra, de nem is akarták kihúzni magukat a munkából. Mégiscsak az ő barátaik jönnek sakálhajtásra és az éves nagy szalonkahúzásra. Nem húzhatják ki magukat a munkából! Mikor beértek a kastélyba, Malvinka nem volt sehol. Persze nem tudták, hogy felvitte a következő aszaltszilva adagot a padlásra. Ledobálták a cuccaikat, átöltöztek s mire Malvinka előkerült, már Hubert porszívózott, Arthur bácsi, meg el is csomagolta a fegyvereket. Mi több, már a táskából pakolt ki, amikor meglátta Malvinka a hat szalonkát! Összecsapta a kötényét, hiszen nagyon szeretett volna már szalonkás ételeket készíteni és könnybe lábadt a szeme, amikor Arthur bácsi megölelgette. Mondania sem kellett semmit, mert Arthur azt is észrevette, hogy a krampampuli fűszerei is már a nagy pulton voltak. Csak akkor szoktak ilyet főzni, ha a régi erdész barátok jönnek. Hát igen, a régi selmeci hagyományok. Sóhajtott Arthur, aki, amikor balek lett, nagyon félt a firmáktól s lám ma már öreg filiszteus….

• Etre estére jön, de egyedül.
• Na, mi történt?
• Fennmarad a Pádison, nagyok még a havak és nem szívesen hagyja ott a házat.
• Nem baj, majd küldünk neki rókamájat.
• Miféle rókamájat? – csodálkozik rá kerek szemekkel Arthurra Malvinka.
• Azt sütöttünk a Bodor-Kisházban. Hubert olvasta és Lajcsival megsütötték. Tudod, zsírjára!

Malvinka előtt, mintha veres posztót lengettek volna, úgy felmérgelte magát. Szegény Hubert mit sem tudott arról, hogy nagybátyja nem felejtette el az ugratást és nagy békésen éppen kikapcsolta a porszívót, amikor szembe találta magát Malvinkával. Rögtön tudta, hogy valami rossz fát tett a tűzre!

• Fiatal úr! Mi lett a róka májával?

Hubert úgy megijedt és tanácstalanul Arthurra nézett. Az meg, az meg, hogy el ne nevese magát, a pipáját a szájába véve szívogatta.

• Semmi Malvinka! Arthur az első lövése után ráduplázott és nem maradt belőle semmi.
• Ó! Arthur! Te vén lókötő, te gazember! Már megint bajba akartad sodorni ezt a gyereket! Na megállj! Háromszor adja ezt kendnek Lúdas Matyi vissza!

Azzal sarkon fordult és otthagyta őket. Hol volt már az elérzékenyült Malvinka, a kikészített krampampuli?  Arthur meg csak nevette mind a kettőt. Na ’iszen, vele nem lesz könnyű elbánnia senkinek se, mert hétpróbás, vén öreg erdész volt, aki néha úgy tett, mintha kettőig se tudna számolni. Ej, be kár volt alul becsülnie bárkinek is, hiszen élvezte az életet, csak most ez a dohány kérdés, ez aggasztotta a legjobban. Talán Malvinkának van még valahol, estig csak ki kéne bírni. Etre Nagyváradról hozni fog, de addig is rá kellene pöffenteni egyet…

• Nem baj az, legalább szív egy kis jó levegőt Arthur bácsi!
• Úgy van! Itt ez a szép tiszta, tavaszi böjti szél, majd az kifújja belőled a rosszaságot.

Arthur törte a fejét, aztán eszébe jutott, hogy nem oda Buda!

• Jut eszembe Malvinkám! – Malvinka azt hitte rosszul hall! – lent a nagy tiszaháti nyárfa rügyei megduzzadtak, ilyenkor szoktál gyűjteni nem?
• Ó! Arthur bácsi! Ó, hogy nem szégyelled magad! – hát ezért álltunk meg?

Persze Malvinka már tudta, hogy kincset hozott neki Arthur és azt is, hogy az a fa híresen jó rügyet ad. Pont abból kellett már a gyógynövénykészletét frissíteni s mikor kibontotta a zacskót, amire rámutatott az asztalon Arthur, összecsapta megint a kezét!

• Arthur, minden bűnödet megbocsátom!

A nyárfarügy az első gyógynövények között szerepelt és az öreg tiszaháti nyárból már csak egyet tudnak a határban. Ott állt meg Hubert és Arthur jövetben és bár Arthur nem szeret gyógynövényt gyűjteni, azért nagyon sokfélét ismer. Az erdész kicsit botanikus is s azért Malvinka kedvéért sokat segít neki, különösen úgy, hogy éppen vele volt Hubert. Rögtön kerített is egy zacskót. Ebből a fából valamikor elég sok volt, talán Algériából származik, a fekete nyár egy fajta változata és nincs is belőle csak nőivarú. Porzósat még sose láttak, de nem is tanultak róla az egyetemen. A nyárfa rügye jó felfázásra, na ezért szokta gyűjteni…

• Arthur! A padlásra feljár egy nyest! A minap, alig tudtam elugrani előle!

Arthur majdnem magára öntötte az édeskömény teáját!

Na, ha valami miatt nem szeret távol lenni, akkor Malvinka miatt, mert, ha elkapja a nyest, akkor mindennek vége! Gyorsan kifaggatták és ami munka még hátra volt, azt feszített tempóban végezték!

• Minden este úgy 17.40 körül jön. Tudom, mert ahogy elüti a felet az óra, hallom, ahogy kapaszkodik fel az ereszen!

Több se kellett nekik és a fal mellett már vizsgálták is a csatornát! Ahogy a vadszőlő befutotta, amellett valóban fel tudott kapaszkodni!

• Biztos a galambok miatt jön!
• Nem tudom, de ez a felújítás az állatokat is megzavarja. Sose lesz vége!
• Menne az Arthur, csak a régészek!
• Azok, de a vége felé járnak már.
• A kincset hova dugtátok?
• Az egyelőre biztonságban van, de résen kell lennünk! Amit ránk bíztak, azt meg kell őrizni!

Többet egy szót nem beszéltek, mert az udvarra bárki feljöhetett. A túlsó oldalon már állványok is voltak és mielőtt bárki észrevehette őket eltűntek!

• Olaj! Hubert! – Hubert szeme kikerekedett.
• Te miféle szófordulatokat használsz Arthur bácsi?
• A Falevelekben olvastam…
• Arthur bácsi, ne tanuljál te abból.
• Na látod, én is ezt mondom már mióta. Nekem is ilyen, amikor Lajcsival hülyéskedtek.
• De a rókamáj.
• Ne rókamájazz, mert az is olyan vad, mint a többi. Tiszteld a vadat, tanulj sokat, azzal lehetsz különb. Nem kell hangoskodni. A pávián üvölti a szavannát és bohóca a többi állatnak.
• A bávatag pávián?
• Hubert, fejezd be! Menjünk, mert ha Malvinka nénéd igazat mondott, akkor hamarosan érkezik a nyest is.

Azzal eltűntek. Jól tették, mert a kastélyban valóban sokan dolgoztak most. Restaurátorok, tervezők, építészek. Mindenki méricskélt, gondolkozott, hogy lenne a legjobb és mit is lehet aztán majd egy ilyen kastéllyal kezdeni, itt, mindentől távol. Távol. Mennyire relatív ez, hiszen, Nagyszalonta tornyai azok ott, amott meg Nagyvárad. Két fiatal építész állt meg az udvaron és értetlenkedtek, hogy lehet egy szőlőskert mellett határt húzni, mert, hogy egyszerűen húztak egy határt és akik iskolába vagy munkába, vagy a rokonaikhoz mentek, azoknak meg kellett állni a határon. Mindenkinek. A faluban is sok idegen jött, ment. A boltban és a kocsmában is kedvesek voltak velük, de utóbbiba csak egy-egy öreg vén, hétpróbás mérnök toppant be. Olyan Arthur bácsi féle-fajta, aki még tudta mit jelent egy kicsit megszökni, a barátokkal, jó ismerősökkel, egy kicsit elidőzni egy pohárka bor mellett vagy éppen inni egy három centes unikumot. Na, nem ám egy fél litert! A fiatalok persze nem járnak kocsmába. Sokan olvasnak és ha úgy érzik, akkor este elmennek színházba. Van, aki Békéscsabára, van, aki Debrecenbe megy, de két gyerek nagyváradi és azok több társukat átviszik Váradra. Na, az még a valami! Csakhogy itt a határ és le kell menni Méhkeréknek vagy fel Ártándnak. Sokat bosszankodnak és most már azok is, akik Budapestről vagy Veszprémből jönnek, a külföldi látogatók meg egyáltalán nem értik, mert náluk már nincsenek határok. Ezek a kisfalvak egyébként nagyon szerethetők lennének ma is és aki egy estét itt marad, azok közül sokan, míg tart a munkájuk, itt is alszanak.

A rengeteg ember között, akik most a kastélyban dolgoznak, Malvinka és Arthur szerint is lehet, a régi családból való, de olyan nehéz megmondani annyi idő távlatából, mert a háborúban mindenki elmenekült innen. Csakhogy az alakjuk elárulta őket, na, meg a beszédük és a viselkedésük, a mozdulataik is a régi. Ezeket, akinek van szeme hozzá, észreveheti. Egy valaki biztos, hogy tudja kik is laknak ma is a kastélyban, az gyerek lehetett akkor még. Hubert is igen kicsi volt és hiába akarták rendre szoktatni a kis Hubit, az is éppen olyan rossz volt, mint a Tisza gyerekek, meg a többi rosszaság, akik itt nyaraltak. Micsoda felfordulást csináltak s az öreg vizsla nyakában, az egyik augusztusi alkonyatban, éppen egy délutáni teázáskor, Hubi nem átallott kinyargalni. Néhányan látták. Az, hogy a gyerekek mit beszéltek, azt még el lehetett ütni, mert gyerek, de egy grófkisasszony, egy kontesz is látta. Egész este erről beszéltek, de az öreg gróf csak mosolygott a bajsza alatt, mert hát mókás is volt a történet. Meg azután az egész este csupa móka volt a kastélyban.

A kastélyt mindig is titkok övezték, legendák, hiszen nemcsak mesebeli történetek történtek, hanem a fővárostól messze eső kastélyhoz, sokan elzarándokoltak. Nagy volt a forgalom és sok minden fontos döntés történt ezek között a falak között és egyáltalán sok minden indult innen. Az öreg grófot Arthur egy barátságos, érdeklődő, nyitott embernek ismerte meg, de a környékben is így ismerték. Voltak falvak, amelyek nem tartoztak az uradalomhoz, de annak az embernek nemcsak a fővárosban nagyvilági barátai voltak, hanem voltak a falvakból is. A Sárrét ingoványa sok értelmes emberfőt termett, akik a Körözs mellett megtanulták, hogy alkalmazkodni is tudni kell, de nem feltétlenül s ha úgy alakul, akkor hallgatni kell. Van az a pont, amikor nincs tovább és beteszik maguk mögött az ajtót. Így áll ehhez mindenki s úgy barátkozik, úgy teszi, veszi, hogy tudja, a másikat megsérteni büntetlenül nem lehet. A tét bizony nem más, mint a barátság…

Ahogy közelgett a négy óra, lassan elcsendesedett az udvar. Arthur és Hubert már régen valahol a titkos folyósokon, lépcsőkön már fent lehetnek a padláson. Aztán szemközt egy kőrakáson Malvinka valami mozgást pillantott meg. Kikészített magának már egy gukkert, amit Arthur fogasáról akasztott le.

A szeméhez emelte és megpillantott a nyestet. Az nagyon okos állat volt, mert a sűrűből figyelte az embereket. Alig várta, hogy eltűnjenek. Kifigyelte már a szokásukat és hamarosan megint magára marad a kastély. Szóval te akartál megmarni tegnap – nézte Malvinka. Jó fél méter lehetett az állat. A farka lekanyarodott mellé, ami vagy 20 centiméter is volt. Emiatt is tudott olyan veszedelmesen ügyesen ugrani és mászni is, mert azzal könnyen egyensúlyban tudja magát tartani. Ahogy felemelte valamire a fejét, a mellfoltja fehér volt. Annak ellenére, hogy Malvinka alig élte túl a találkozást, a közel két kilogrammos, félelmetes, csupa izom, valóságos ragadozóval, azért nagyon tetszetős és gyönyörű állat ücsörgött ott szemközt a köveken. A barnaszínű kisragadozó bundáját Magyarországon nem értékelik, de Horvátországban annyira, hogy a pénzüket, a kunát, is erről az állatról nevezték el. Ugyanis a kuna nyestet jelent magyarul. Veszedelmes erdei állat, ami elől jóformán semmi sincs biztonságban. Még szerencse, hogy nem nő nagyobbra és hogy magányosan él. Persze nem számít nagyon nagynak és azért neki is vannak ellenségei, de a gyorsasága és az, hogy minden gyanúsra menekülőre fogja, azért segít a túlélésben. Bár, ne kaptál volna be a kastélyba! Nem volt mit tenni, rákapott a galambokra és még Malvinkára is ráugrott. Majd Arthurék elkapják, csak nehogy bajuk legyen, kezdett aggódni értük!

Egyszer csak leugrott a kövekről és teljes erejéből kastély felé kezdett rohanni. Minden ugrásában látszott, hogy csupa izom és erő. Errefelé, a konyha ablak felé rohant, mert itt volt az eresz és ahogy közelgett Malvinka ereiben megfagyott a vér, mert eszébe jutott a tegnapelőtti jelenet. Most talán jobban eluralkodott rajta a félelem, mert ugyan biztonságos körülmények közül, a titkos ablakon át figyelte a nyestet, arra gondolt, hogy Arthur és Hubert miket élhetnek át, mikor vadászni mennek. Nem fogom elengedni őket, – gondolta, de aztán ahogy ugrott a nyest és az ereszcsatorna mellett, ahogy kapaszkodott fel, a körmei meg-megcsúsztak a bádogon és hallatszott, ahogy egyre feljebb és feljebb haladt.

Valaki kopogott. Még egyszer! kettő hosszú, három rövid! kettő hosszú, három rövid – nem lehet más csak Etre – örvendett meg Malvinka. Ha egy kicsit hamarabb jön, felmehetett volna velük a nyestre!

A padláson Arthur és Hubert is hallotta, hogy elindult a nyest a csatornán, mert, az üreges vékony eresz felvitte egészen a hangot a padlásig. De hol jöhet be a padlástérbe – gondolkozott Arthur. A padláson sejtelmes félhomály és ahogy sötétedett, egyre rosszabbul is láttak! Arthurt kezdte kiverni a víz, mert fegyverlámpát nem hoztak fel. Egy-egy galamb fütyülő szárnnyal helyezkedett el a gerendákon és olyan helyekről nyújtogatták a nyakukat, ahová a nyest nem tud feljutni. Úgy látszik, rendszeresen feljár már – sajnálta őket Arthur. Még szemközt, az előbb látta, a nagy tartógerenda alá támasztott vastag faoszlop alatt Hubertet, de már csak sejti, hogy ott van! Hubert is ilyenekre gondolt, mert vele szemben, a tető és a padlás között cserepek mellé telepedett le Arthur, hogy onnan belássa az egész padlást!

Az üvegcserepek adtak némi fényt, de valami borulás jött és ezért lett még sötétebb. Még az előbb az esővízcsatorna felől érkező hangos zajokra egy galamb odébb röppent, de azóta félelmetes csend szállt le a padlásra! Megvan – kiáltott fel magában Arthur. Ott jön be, ahol a galambok is be tudtak szállni. Ebben semmit nem tévedett Arthur, csak arra már nem volt idő, hogy oda üljenek le és most azt sem tudják, merről érkezik! Na, ez a valami! Na, ez a vadászat! Csak Hubert! Csak annak nehogy valami baja legyen!

De olyan nagy volt a csönd, hogy tudta valami történni fog. Valami történni fog! Biztos, hogy itt van és az is lehet, hogy már lát is bennünket!

A huszas FRANCHI dupláját kissé megmarkolta, amikor oldalról egy vakítóan fényes lámpa terítette be az egész padlást. A titkos manóátjáróból érkezett a fény és fel, egy tartó gerendára világított, amely éppen Hubert felett tartotta a szelemeneket! Arról figyelt lefelé, éppen oda, ahol Hubert ült! Hogy honnan jött a fény, egy percig sem érdekelte Arthurt és felkapta a puskáját! A nyest a vakító fényre egy pillanatra megmeredt, de már a lövés, ugrásban érte. Arthur nem tudta, hogy eltalálta, csak az látta, hogy ahogy viszi a lendület ugrik le és még a zuhanásban újra eltalálta…

• Na ebből sem lesz Malvinkának finom úri holmi!
• Etre, soha jobbkor!
• Na, veletek se megyek többet vadászni – morgott Hubert!
• Miért?
• Láttam, hogy jön, csak nekem túl közel volt, várni akartam, hogy arrébb menjen!
• Hubert – szólalt meg apja, Etre – a dúvadnak is meg kell adni az esélyt, de ez a nyest már több volt, mint veszélyes.

És ebben igaza volt apjának. Ez a nyest már elszokott az erdőtől és bekapott a faluba. Nem félt már senkitől és az, hogy megtámadta Malvinkát, nagyon veszélyessé tette. Tudta ezt mind a három, mert a nyest talán az egyik legbátrabb vadász. Nála már csak a rozsomák a veszélyesebb.

• Emlékszel Arthur arra a rozsomákra, amikor az Uralban vadásztunk?
• Hogyne, ha lemegyünk, akkor megkeressük azt a naplót!
• Dehogy keresed! Dehogy keresed! Megfőzzük a krampampulit, ezer éve nem ittam!

A nagy dörrenésre lentről hangok hallatszódtak és a három manó megdermedt! Gyorsan! Bedobták a nyestet a régi étellift aknájába! Majd lent kiszedjük! Azzal bevonszolták. Hárman elbírtak vele és ledobták az aknába, amelynek itt fent volt egy nyílása. A nagy csiga még mindig ott várakozott s ha olajozni kellett, azt innen könnyen megoldották a régiek.

 

• Hubert mássz gyorsan fel a tetőre! Oda a villámhárító mellé és szedj le egy pár cserepet.

A hangok már a lépcsőház felől jöttek.

• Van még egy percünk, mert a létrán még fel kell mászniuk!

Hubert felkapaszkodott és a villámhárító körül pár cserepet leadogatott. Amot,t a fal tövében voltak töröttek is, azokat szétszórták. Etre a kémény kürtőjébe benyúlt és megkormozott egy-kettőt, amikor Arthur megszólalt!

• Olaj!

Etre csak állt, nem értette mit akar a bátyja!

• Gyere, apa! Arthur bácsi Faleveleket olvasott…azt akarta mondani, hogy tűnjünk el, de nyomban!
• Aha…akkor gyerünk, odalent már vár a krampampuli! Malvinka már elkészítette – mondta Etre!
• Ez a Malvinka egy főnyeremény – mondta Arthur és beugráltak a titkos manójáratba.

Ahogy eltűntek, már lámpák fénye vágta a besötétedett padlás poros levegőjét. Többen jöttek fel. A háztetőről lekerült cserepek miatt nagy volt a huzat. A szétszóródott cserepeket meglelték és hamar összetapostak minden nyomot.

• Villám volt!
• Az meglehet, de nem volt eső!
• Nem volt, de gyakoriak a száraz villámok is. De azért különös volt, hogy kétszer is levágott!
• Nem volt az kettő, csak reccsent az ég, aztán meg bevágott ide. Látod, kormosak a cserepek is!
• Csoda, hogy nem gyulladt ki!

Ebben igazuk is lehetett volna, mert különös hely ez itt. Van úgy, hogy derült az ég és levág a villám a földbe. Ki van lyuggatva a legelő, ismerik ezt már a pásztorok régóta. Száraz villám, úgy hívják. Mi több, van olyan is, hogy gömb alakú és lemegy a kéményen is. Akik látták, sosem felejtik el, de azoknak meg nem hiszi el senki, csak maradnak a lyukak, amelyek van úgy, hogy 4-5 méter mélyek. Aztán az idő betemeti és nem marad nyoma semminek. Itt a Sárrétben egyébként sem marad meg az emberen, a nádon kívül semmi…

A három jómadár nagy boldogan érkezett le és hangoskodva toppantak be a lakásba! Jaj! Nagyon boldogok voltak, hiszen Arthur és Etre édestestvérek voltak, Etre meg Hubert édesapja volt és így hárman már régen vadásztak együtt. Malvinkát majd csak az infarktus kerülgette, mikor meglátta, hogy micsoda piszokkal jöttek. Mi több, Etre még csupa korom! Na, megálljatok csak!

• Uraim! Itt nem lesz semmiféle krampampuli, meg selmeci hagyomány, meg mit tudom én, hogy milyen titkos erdészszokások!

A három jómadár kerekszemekkel nézett Malvinkára! Ennek fele sem tréfa, gondolták és jobbnak látták, ha piszkos, rettenetes ruházatukkal valóban kijjebb mennek. Arthur azért, csak próbálkozott.

• Malvinkám! Drága Malvinkám! Hát akkora nyestet lőttünk!
• Ne Malvinkázz itt nekem. Kastélyban vagytok, nem a Bodor-kisházban, vagy mit tudom én, milyen erdészlakban!
• Olaj! Arthurkám! Olaj! – mondja Etre.
• Hogy mondta, kedves Etre? – kérdezi Malvinka.
• Semmi, semmi Malvinka néni, csak azt akarta mondani, hogy minél hamarabb menjenek. Tudod, Faleveleket olvasnak!
• Adok én nektek kultúrát, csak kerüljetek a szemem elé!

A három jómadár pillanatok alatt eltűnt és abszolút igazat adtak Malvinkának! De Arthur csaknem bírt magával!

• Nagy firma ez a Malvinka! Sose gondoltam, hogy újra bulek leszek!

Malvinka kicsit megbánta, hogy kifakadt, de még ez a kezdet volt, hiszen holnap már megérkezik a többi barátja is Arthurnak. Talán jobb lett volna, ha hazamegy egy kicsit, meglátogatja a rokonokat Vásárhelyen, de ahogy viszi a tiszta törülközőket, csak meghallja, hogy megint viccelődik ez az Arthur!

• Arthur te nem bulek vagy, hanem balek! El sem tudom képzelni, hogy lehettél te iskolánk büszkesége! Ha én lettem volna a keresztapád, biztos, hogy megneveltelek volna!
• Malvinka néni, ne haragudj, de te csak keresztanya lehettél volna!
• Sose fogom megérteni ezeket a titkos erdész szokásokat… – sóhajtozott! – Uraim, a krampampuli tálalva!

Ezek gyorsan megmosdottak és bevonultak a krampampulihoz. Régi hagyományokat ápoltak, hiszen valamikor a selmeci erdész, bányász tanulók az étkezésükről maguk gondoskodtak. Megosztottak egymással mindent. Máskülönben ma is szokás, hogy az erdészek, amikor kint dolgoznak, megosztják az ételüket s ha van, aki véletlen nem hoz ételt, annak adnak. Elég mindenkinek a magáéból egy törés, az annyi, hogy jól is lakik.

Mikor köré ültek hárman a tálnak, abba darabolt fügét, datolyát és mazsolát, diót, aszalt szilvát és szentjánoskenyeret tettek.

• Nincs több szilvánk?
• Van, de holnapra is kell: A többit meg a nyestnek tettem ki..
• Miket nem tudsz Malvinka!
• Mondtam, hogy bulek vagy Arthur! – neveti ki Etre, de Hubert is kacagja.

Végtére is már mind a hárman firmák is voltak, meg már filiszterek, hiszen végeztek, de akinek keresztapja van, az az örökre megmarad buleknek és ez így megy, míg világ a világ.

• Na, mit nem adtam volna, ha nekem az egyetemen keresztanyám van – mondta Arthur bácsi.
• Látod Arthurkám, egyszer minden kívánságod teljesül, – veregette meg a vállát öccse, Etre.

A tálra egy rácsot tettek, arra egy kúpos cukrot, amit még Nagyváradról hoztak, mikor a télen bent járt Arthur és Malvinka. Arra egy kevés rumot öntöttek, de csak keveset, hogy majd Hubert is tudjon belőle inni! Mikor ezzel megvoltak akkor meggyújtották. Nem kellett nagyon aggódni, mert a szesz mind szépen ellángolt. Mire ez szépen leégett, Malvinka hozott nekik forralt bort, de rákacsintott Hubertre, mert Malvinka addig forralta a tűzön, hogy abba már egy kanálnyi, annyi bor nem volt és hozta a forró teát is. Csavart bele még citromot és egy narancsot is.

• Jaj, de ügyes vagy, drága Malvinkám!

Arthur felállt és megölelgette Malvinkát, nem is haragudott rá egy percig sem, de azért Malvinka tudta, hogy Arthur egy igazi úriember és ha lehet is vele viccelődni, akkor is csak így, maguk között szabad.

• Jó szórakozást, a kártyákat ide kihoztam. Holnapig ne rontsátok el a lakást, maradjatok idekint.

Arthur, Etre és Hubert egyáltalán nem bánta, hogy a konyhában maradnak, mert a nagy tölgyfaasztalon nagyon jót lehetett kártyázni és egyébként is itt, minden volt. Hubert folyamatosan töltögette a puncsos poharakat, szelte a kenyeret, a sonkát, de volt már szarvas szalámijuk is. Jól éltek, gondjuk nem volt a világra és annyiszor elmesélték, hogyan lőtte le Arthur kétszer is a nyestet, ami megtámadta Malvinkát, hogy másnap Malvinka nem volt hajlandó még egyszer végighallgatni. Sok teendőjük volt még, hiszen hamarosan megjönnek a régi jó barátok, a régi öreg erdész cimborák…

 

Március 15-én folytatjuk…

Dr. Szilágyi Bay Péter

 

 

A szalonkavadászat után, amikor visszaindultak a Bodor-kisházhoz, megmordult az idő. Mintha a tél megbánta volna, hogy engedett a szorításából, nagy fekete fellegeket gyűrt fel a nyugati égen és komisz szélrohamok tépázták meg az elszáradt nádak üstökét.

• Meglátjátok fiúk, hogy esés lesz, mert itt, a jobb térgyem nagyon hasgatódzik – mondta Arthur.

Lajcsi és Hubert nem válaszolt semmit, csak jobban behúzták a nyakukat a kabátjuk gallérjába, mert a szél oda is bekavart. A nádoldalba húzódva igyekeztek vissza a melegbe. A szalonkákat felakasztották a kis ház tornácára, hogy nehogy valami megpocsékolja az éjszaka. A ritka zsákmány finom falatokat ígért, de még el kellett dönteni, hogy mi is legyen vele. Hubert ugyan mindenféle receptről hallott már, de ahhoz a Bodor-kisház szegényes volt. Sem megfelelő edények, sem megfelelő fűszerek és más kiegészítők sem álltak rendelkezésre. Arról nem is beszélve, hogy a szalonka megérdemli, hogy megfelelő körülmények között tálalják fel, hiszen igazi ínyencfalatnak számít.

Benn a kisházban kellemes meleg fogadta őket és megkönnyebbülten vetették le a kabátjaikat, sapkájukat és tették be maguk mögött az ajtót. Kinn a szél megélénkült. Körbekanyarította a kisházat, megrázta az ajtót és az ablakokat. Beszökött a padlásra, bekukkantott a szelemenek közé, összeborogatta Lajcsi: „hátha jó lesz még valamire” lomjait. Aztán elkapta az öreg nyárfák koronáját és elkezdett birkózni a göcsörtös ágakkal. Az öreg fák azonban ügyet sem vetettek rá. A gyökereik mélyen kapaszkodtak meg a földben, számos vihart átéltek már és bár tudták, hogy közeleg a tavasz, még egy utolsót szundítottak. A télvégi szelecske még próbált belekapaszkodni az ágakba, de miután nem boldogult, végigverte a tó körüli nádast, szétszórta a maradék nádbugákat és nekifutott a pusztának. Ott semmi nem állta útját, hangosan süvíthetett, de az elszáradt téli füveknek nem sokat számított.

• Ilyenkor február végén, március elején néha még előfordul, hogy visszajön a tél, de már biztosan nem tart soká – jegyezte meg Lajcsi.

Bár emlékezett olyan időkre, amikor igazi hóvihar támadt és dörgés-villámlás közben szakadt a hó. Olyan is előfordult, hogy falut napokig nem lehetett megközelíteni.

• Most, hogy mondod, – kapcsolódott be Arthur bácsi – én is emlékszem ilyen nagy telekre, amikor csak szánnal lehetett közlekedni. Majd nézd meg Hubert a házadnál az öreg kocsiszínt, a szekér mellett ott van szétszedve a szánkó, amit a régiek használtak. Nagyon egyszerű darabok voltak ezek: két talp, amit szekercével faragott darabok kötöttek össze és faékekkel rögzítettek. Azt a szánkót tehenek húzták és télen leveles kórót hordtak be vele a szőlőskertből, vagy ha kinn maradt a határban, de ezen vitték ki a földekre az istállótrágyát, vagy ahogy itt mondják, a ganét.

De voltak díszes szánkók is, amit lovak húztak. Ha lakodalom volt, akkor a lovakkal együtt feldíszítették. Piros szalagokat fontak a lovak nyakába, a nyakukba csengőt kötöttek, még az ostor is díszes volt. A lovak boldogok voltak, hogy a téli pihenés után jött egy kis változatosság és úgy nyargaltak, hogy porzott utánuk a hó. A klímaváltozás ezt is felülírta, bár valamelyik évben akkora hó esett, hogy három napra megbénult sz ország.

Lajcsi látta meg legelőször, hogy valaki járt a kisházban.

• Figyeljetek ide! Valaki levelet hozott!! Itt van az asztalon.
• Na, ez biztos nem Postás Imre bácsi volt, mert az a fájós lábával nem jön ki ide a pusztába – mondta Arthur. Akkor pedig Hubert bajban vagyunk, mert ezt a levelet valami barátunk hozta. Már azt is sejtem, hogy honnan jött.

Hubert is sejtette, sőt Lajcsi is megvakarta a fejét, mert gondolta, hogy vége a jó világnak. Nem is tévedett sokat:

• Kedves Arthur és Hubert! – kezdte olvasni Malvinka levelét Arthur. Remélem kivadásztátok magatokat és szeretnétek visszatérni a civilizált emberek közé. Rengeteg dolog vár benneteket a kastély körül és ami a legfontosabb, a hét végén vendégek jönnek a Sóvidékről. Sófalván már eltemették a telet és a sómanók néhány napra meglátogatnak bennünket. A fiúk persze vadászni is akarnak, mert teljesen megbolondítottátok őket a sakálos történetekkel. Egy szónak is száz a vége: iparkodjatok haza, hogy kivakarjalak benneteket a koszból. Biztos vagyok benne, hogy nem is borotválkoztatok, megnőtt a hajatok, piszkos a ruhátok.

Ekkor Hubert önkéntelenül az arcához nyúlt, de Arthur is bűntudatos képet vágott.

• Azért az túlzás, hogy piszkosak vagyunk. Ma is megmostam a csizmámat. Az a néhány sárfolt meg semmit nem jelent – jegyezte meg Hubert, de azért tudták, hogy ez a téli vakáció asszonyszemmel másként számít.
• Ne búsuljatok!! Legalább a szalonkák méltó véget érnek, mert mi lehetne finomabb Malvinka főztjénél? – mondta Lajcsi, aki már maga is kóstolta a Malvinka által összekészített tarisznyát, amiben szendvicsek, sültek, sütemények kellették magukat.
• Még szerettem volna néhány napot maradni, de igaza van Malvinnak. Vár a kötelesség. Így is jó dolgunk volt, lehet mit mesélni a kalandjainkról.
• Nem, nem. Még egy napot maradunk! Azért is!
• És mit csinálunk Arthur bácsi?
• Mit?
• Természetesen vadászunk! Hogy hord a 22-es Magnumod?
• Az Arthur bácsi? 100 méterről ellövöm a 10 forintost!
• Na, az kell nekünk most!

Arthur bácsi nagy akkurátusan elcsomagolta a szalonkákat és levitte a jégverembe. Az is volt, hát akkor legyen valami haszna. De most mindenképpen ki akart menni nyúlászni, mert lent, a rétben olyan vonatozásokat látott, annyi nyúl kergetőzött, hogy azzal kezdeni kell valamit – gondolta. Valahogy kimaradhattak a téli körökből és sok van belőlük. Négy-öt is kergetett egy anyát. Na, még. Na, majd Hubertet megtanítom a fortélyra. Mikor levitte a jégverembe a szalonkákat, akkor visszamászott, de már se Hubert, se Lajcsi nem volt. Mind a ketten eltűntek. Valameddig fel kell nekik menni, de Lajcsi megígérte, hogy hazaviszi Hubertet, aztán ameddig tudnak, visszafelé is eljönnek, aztán már mehetünk is vadászni.

Végre van egy kis nyugalmam – gondolta Arthur. A ház déli oldalába átvitte a lócát, arra lökött egy pokrócot és hiába borzolta a szél a házat, próbálta lelökni a kúpcserepeket a gerincről, a déli oldalba odasütött a nap. Kellemesen meleg volt, annak ellenére, hogy a felhők valóban baljósan tornyosultak Várad felett. Na, ha arról feljön az idő, akkor vasmacskával keresik a templomtornyot, annyi hó jön. De nem igen zavartatta magát, mert dohánya volt bőven s ha nem mennek vadászni, hát nem mennek, de akkor haza se tudnak menni. Szóval maradnak itt a Bodor-kisházban és legalább kipihenjük magukat – gondolta és el is mosolyodott magában, mert eszébe jutott Malvinka, akit igazán nagyon szeretett. Mégis ez az igazi élet. Ideki’, ahol a magunk urai vagyunk. Ahol nem parancsol senki, ahol, ha korán kelünk és meglessük a madarakat, ha naphosszat csak távcsövezünk, akkor se szól ránk senki. Nem parancsol itt nékünk senki, csak az Atyaúristen! És magában szépen pipált, amikor megreccsent az ég!

Arthur bácsi nem volt abból az ijedős fajtából való, de érezte, hogy most itt igazából nincsen egyedül. Minden bizonnyal, ha a házban lett volna rajta a kalapja, leveszi, de ilyen farkasordító hidegben, azért ezt nem várhatta el tőle senki. Érezte Arthur, hogy ha másért nem is, Malvinka miatt azért holnap csak haza mennek. Holnap biztosan. S ahogy ezt végig gondolta egy csapásra alább hagyott a szél. Mintha becsukták volna az ajtót előtte. Arthur óvatosan kikandikált és csak azt látta, hogy olyan fekete felleg emelkedett feléje, hogy azt el se tudta mondani, hogy hol van a teteje, mert annak csak alja volt!

A hatalmas dörrenést Malvinka is hallotta a kastélyban. Igazából nem voltak messze, mert alig 6-7 kilométer lehetett közöttük. De az micsoda hat kilométer volt most, az úttalan utakon, ahol a két falu között ma sincs út, csak csapások, amin jár egy-két jómadár. Meg persze Lajcsi, aki azoknak a nyomát lesi, akik kerülgetik a tavakat, benne az alvó halakkal. Nagy érték s ha az ember is rákap, mint a vidra, meg odakap a kormorán is, nem marad semmi tavaszra. Mind elhordják.

Lajcsi leszaladt Huberttel Peszere-pusztára. Csak hát nem úgy van az, hogy kérdés nélkül le lehet menni, mert a szomszédság már jön is elő. A Lackó gyerek, ott támaszkodik a kerítésnek. Kíváncsi. Ó! Hogyne lenne kíváncsi, mert Lajcsi okos gyerek, sokat lát, sokat megy s jó véle beszélni, meg hát mír is jön le, amikor Péter nincs itthon. Persze lehet, csak megnézi, hogy minden rendben van a háznál – gondolja Lacika.

Az utcában Jolanda tekergőzik a hosszú kőkerítés mellett. A nárciszok, meg mindenféle virágok, a hagymások már igencsak leüstököltek. A régiek, amiket nem mozgattak meg, már félaraszos zöld levéllel zöldellnek végig a kerítés tövében. Sok feladat lesz. Meszelni kell, a fákat lekenni, permetezni, az öreg ágakat levagdosni, aztán a füvet levágni, felgereblyézni, a kertben még úgy, meg a vetemény… Elég volt Hubertnek csak körbenézni, látta maga előtt a sok feladatot, de a vadászat, a vadászat még most csalogatta, de már nem annyira. Amott meg kell igazítani egy madárodút, a kerítéslécet hátul, Jaj ez, jaj az! Nem is sorolta tovább. A hátsó ajtón keresztül ment be, addig Lajcsi kint várta, de csak leste, mert addig nem látta az ajtót, míg Hubert ki nem nyitotta. Akkor aztán kinyílt a kis faajtó. Szépen, tölgyfából készült, vastag ajtó volt. Olyan, ami a hideget sem, meg semmi élőt be nem enged. Lajcsi nehezen állotta, közelebb ment. Hubert tudta, hogy behívhatná Lajcsit, az lenne a szokás, de hát Lajcsi ember és ő a manólakba nem fért be! Mivel azonban az ajtó nyitva maradt Lajcsi letérdelt előtte és úgy nézett be az ajtón, a lakásba…

Ahogy Hubert belépett, a csizmáját letette és átlépett egy vastag, nagyon puha szőnyegre. Jobb oldalt volt a fogas, emez oldalt egy olyan kis szekrény, amelynek a teteje kárpitozott, de abban voltak különféle fakkok, fiókok miegymás, hogy a cipők, bakancsokhoz, a különféle keféknek, krémeknek legyen helye. Meg ki tudja, még mi lehetett azokban. Sokat nem látott, mert egy kis folyosó következett és feltehetően ott fordult el Hubert, mert onnan jött a hang. A lakás egyébként nagyon kellemes volt, hiszen, ha Hubert nem gyújtott be, akkor is meleg volt, mert a nagy kemence alatt terült el. Mikor aztán oda begyújtottak, akkor idelent is meleg van. A lakásból egyébként nagyon kellemes fenyőillat áradt, ami Lajcsinak igen szokatlan, mert errefelé nem divat a lambéria, de meg kell hagyni, hogy okos dolog az, bárki is találta ki. Hubert meg kifejezetten szerette, mert a Pádis öreg erdészházait idézte meg, a gyerekkora hangulatát hozta vissza.

• Mit akarhat Arthur bácsi vadászni, nem tudod Lajcsi? – szólt ki Hubert.

Lajcsi nem is gondolkozott el hirtelen.

• Nyulat akar az lőni!

Egyszer csak a folyosón megjelenik félsrégen, kihajolva egy ajtófélfa mögül Hubert. Akkor lepődött meg igazán Lajcsi, hogy honnan tudta Hubert, hogy itt van, amikor, mint a lepke jöttem ide.

• Nyulat? Annak most nincs idénye… – állt meg Hubert a pakolásban.
• Már pedig az lesz, mert vinnem kell krumplit is, meg köménymagot, mert bizonyosan nyúlpaprikást fogunk enni.

Hubert nem szólt semmit. Végül elővette a kis Carrarat. Hozzá sörétet és golyót is. Nyolcas sörétet meg vagy 30 darab töltény. Viszek még 10-et. Ki tudja, nehogy lőszer nélkül maradjunk.

Azzal bezártak mindent és mivel a Laci gyerek ott ácsingózott kerítésen csak megálltak, mert hát nagyon rendes gyerek volt. Hiába nőtt olyan gyorsan, a nagy nyurga gyerek, azért még kicsi volt, féltette is az anyukája, óvta mindentől, de a kerítéshez azért csak kiengedte. Minden esetre megtanulta, hogy az utcára nem szabad kijönni. Lajcsi koma megállt, az ülésen meg mikor kihúzta magát Hubert, éppen csak, hogy kilátott. Na, megörült ennek a Laci gyerek, fülig ért a szája. Jaj, titkot nagyon tudott őrizni, de ha másnak nem is, az anyukájának csak elmondta. Az meg nevette a fiút, mert hát azért rádiót hallgatni, játszani nagyon szeretett és azért sok minden tudott is. Például úgy tudja melyik busz indul és mikor érkezik, hogy ahhoz órát lehet igazítani. Elég volt csak egy-két szóra megállni, aztán már szaladt is az anyukájához, hogy hát mit látott. Gyerek még. Kicsúfolni, bántani, bizonyosan nem szabad, mert akkor azt megveri a Jóisten is. Tudta ezt Hubert is és Lajcsi is, de annak aztán a szeme se állt jól. Nagyon értette a tréfát.

• Képes lettél volna azt mondani, hogy a tűzoltóautóval hordják a tavakba a vizet?
• Mér, hát nem volna jó? Mikor megtelik az egyik tó, csak átlökjük a tűzoltóautó tömlőjét, aztán mehet a másikba, míg meg nem telik!
• De hogy találod ki?
• Nem ráérünk? Pedig milyen szép volna az a nagy piros autó itt kint!
• Nagyon lökött vagy! Inkább vigyünk még egy kenyeret, mert az fogytán van, álljunk meg a boltnál!

A falu közepén, a bolt előtt, sár van, az út is rossz. Amarra a kocsmának már jó, de itt a központban az is rossz. Hitvány a járda, de nem baj, majd megfújja a szél, aztán nem ragad. Csak legyen kenyér, aztán gyerünk vissza a tóra. Lajcsi jön. Állítólag az utolsó kenyeret hozta s nem marad tán Ferkééknek, de odaadta a boltos, mert nem íratta fel. Néztük a füzetben, hát ha nem jött be, akkor majd reggel lesz. Máskülönben.

• Máskülönben ehet tésztát, hát nem?
• Te, azt mi is főzhettünk volna!
• Most menjek vissza?
• Dehogy megyek, tudnak azok a Ferkéék kenyeret is sütni, az is lehet, hogy megint azt sütöttek, olyankor nem szoktak jönni. Nem olyan feledékenyek azok!
• Nem? – kérdezi Hubert.
• Azok Hubert?! A jég hátán is megélnek. Ha itt nem lenne bolt, azok bírnák a legtovább! Van azoknál befőtt, tészta, liszt, cukor. Minden! Beszélik, hogy az udvarukban, a kutat olyan mélyre fúratták, ha nem lesz a Tőke-pallónál kint ártézi víz, arról a kútról az egész falunak lesz ivóvize. Egyszer az öregapjuk mondta el a Töknyolcasban, mikor jó Pistámmal megpálinkáztak. Szegény Pista az is elment, pediglen, ha volt okos, értelmes ember a faluban, az azok közé tartozott….

Kanyar erre, kanyar arra. Most erre megyünk, aztán bújkáltak, végül Hubert csak azt vette észre, hogy közelegnek a nagy nyárfák.

• Tovább egy métert sem tudunk menni. Ámbátor lehet, hogy elmennénk, de hogy összevágnánk a gátat, az biztos.
• Menjünk, ahogy jöttünk!

Azzal hátukra vették a táskákat és a három Bodor-tó találkozásánál a jobb oldali gáton haladtak tovább. Alig tettek pár métert, már mögöttük összezáródott a nád és aki őket követte, csak úgy mehetett utánuk, csak úgy követhette őket, hogy csak a nyomukra vagy a szagukra rááll, ahogyan Skú szokta, aki most a nádasban, egy nagy halom, öreg, avas nádon összetekeredve aludt…

A nádban odabent hiába fújt a szél, annak az alján jó meleg volt. Oda nem ért le semmi és a hangok is távoliak voltak. Különösen most. Az éjjel meglátogatta a Bodor-kisházat, talált is ezt azt, de annyi minden volt a tavak körül, hogy válogathatott is. A halászok kihajigálták a telelőből is egy-egy öreg pontyot, amoda volt egy sárba ragadt régi disznó. Az orvvadászok is meglövöldöztek egy őzet, de azt nem tudta Skú, hogy mi az, csak a szagát érezte, hogy attól lehetett, amit az ember okozott. Érezte annak a valaminek a szagát, ami a húsában volt. Skút sokan lebecsülték, de ügyesnek kellett lennie, hogy életben maradjon. Még ezen a vidéken kevesen voltak, de ahonnan jött, ott már sok sakál volt. Ott már egymásra is tudtak vigyázni, s ha valamelyik jelzett vagy éppen hallgatott az erdő, akkor már tudták, hogy baj jöhet rájuk és még idő előtt kereket oldottak. Majd nekem is lesznek fiam – gondolta. Szégyen a futás, de hasznos. Ha Skú, nem is tudta így megfogalmazni, mégis amikor veszélyt érzett, idő előtt felszívódott és eltűnt a nádban. Ám most furcsa hangokat hallott, még a szagát is érezte a Hubertnek. Igen. Őt már egyre jobban megismeri, mert pár napja is az orra előtt evezett el. A kicsi ember, akitől nem félt annyira, mint mástól. Ez jelentette Hubertnek az igazi nagy veszélyt. A másiknak, az embernek, annak amelyiknek majdnem olyan szaga volt, mint a halászoknak, azt is jól ismerte, de az merőben más volt. Skú úgy gondolta, hogy ember létére érti az állatok nyelvét, de az biztos, hogy olyan hangokról is tudta, mit jelent, amelyeket más észre se vett. Olyan óvatosan járt a tavakon, hogy nemegyszer hamarabb vette észre, mint ő, de az nem bánt se élőt, se semmit. De nem jó azzal se találkozni, mert, mert mégiscsak ember…

Arthur bácsi már eközben felkészült. Csak azon törték a fejüket, hol próbálják ki a fegyvert, mert száz méter az 100 méter. A gáton csak nem kéne lövöldözni, mert valaki fellép, akkor kész a baj. Nincs mit tenni. Lajcsi beevez a tóba, leüt egy karót, aztán meglátjuk!

Hubert elképedve látta meg, hogy a karó tetejét meghasítva egy 10 forintos érme ragyog benne. Na nem…

• Arthur bácsi! Én azt csak úgy mondtam, mert a pénz megsemmisítését a törvény bünteti!
• Na nézd csak – emelte fel a szemöldökét Lajcsi, aki leste, hogy mit felel Arthur!
• Ez igaz, de a söröskupakot nem!

Jaj, Lajcsinak nagyon tetszett a dolog! Már lökte is el a csónakot, Arthur meg egy távolságmérővel mérte, hogy..

• Na ott jó lesz!

Hubert csak nézte Lajcsit, meg Arthurt, hogy miféle dolog az ilyen. A vadászok, ha maguk maradnak különös dolgokat találnak ki és maradjunk annyiban, hogy tényleg felelőtlenség volt részéről, de tudta is ezt Hubert. Nem volt mi tenni! Alea iacta est – A kocka el van vetve – morzsolta el magában Hubert. Most meg kell védenie magát…

Hubert azonban nem esett kétségbe s mivel csak arra koncentrált a nagybátyja, hogy képtelenség ellőni egy ekkora célpontot. Egyéb dologban nem egyeztek meg. A kinti padra egy lőzsák került, amit akkorra már Arthur is észrevett. Mire visszajött Lajcsi, Hubert tökéletesen felkészült. A fegyverét ki nem adta volna a kezéből, de ha magára hagyta volna, akkor sem nyúlt volna hozzá Arthur és Lajcsi. Inkább tört volna el a kezük, hogy bármit tegyenek rajta. Igazi vadászok egyébként sem tennének ilyet, más fegyverével. Valójában szó nem lehet ilyesmiről s aki valaha ilyet tenne vagy kiderülne róla, annak soha többet nem lenne helye egy vadásztársaságban sem. Íratlan, régi törvények ezek…

A karó valójában 100 méterre állt előttünk. A szél, ha nem is volt erős, de azért hullámzottak a tavak. Arthur és Lajcsi is csendben volt. Feszült volt a helyzet, mert szabad szemmel is nehezen lehetett látni a kis kupakot. Ámbár Lajcsi jól megdörzsölte, hogy fényes legyen, mert akkor Hubert jobban látja és ahogy csak tudta, függőlegesen ütötte le, mert azzal is segítette a célzást. Kétszer is leellenőrizte, hogy a lapja merőlegesen a parfelé nézzen, nehogy ferde legyen, mert akkor kisebb a találati pont. Arthur, azért csak megszólalt:

• Elfelejtettem mondani, hogy öt töltényből!

Hubert, csak felnézett és eszébe jutott egy történet:

• Emlékszel Arthur bácsi!
• Mire Hubert?
• Amikor Belinszki Sanyi bácsitól kértek 12 kakast…

Arthur nem is válaszolt. Lajcsi meg azt se tudta, hogy mit mondjon, mert az meg elmosolyodott. Tudta a vén lókötő, hogy emberére akadt s Hubertnek olyan nagy a szája, hogy nem kérte az engedményt. Ugyanis történt egyszer: Belinszki Sanyi bácsitól kértek 12 kakast, fácánkakast. Az öreg a páncélszekrényből kiszámolt 12 patront. Mikor visszafordult, kérdezték tőle, hogy elég lesz a 12 patron. Erre az öreg csak annyit kérdezett: hogy lőni kell több kakast is? Na lássuk, mit tud a kölyök – gondolta Arthur, de most már nem szólt ő se többet, mert Hubert megtámaszkodott!

Aztán egyszer csak elszólta magát a kis 22-es Magnum és ha nem is sok idő telt el, de hallható volt, amikor a csattanás után eltalálta a kupakot, ami pörögve a magasba repült. Még Arthur azt is látta, hogy a lövedék a vízbe csapódott. Akkor azzal sem lesz baj, de Lajcsi már ujjongott!

• Bravó Hubert! Bravó! Micsoda lövés volt!

Arthur bácsi is gratulált, de csak szolidan:

• Valóban, igen szép lövés volt, de a nyúl nem áll meg ilyen hosszan, az bizonyos!

Csípett oda megint s ebben igaza volt. Arthur mindig ilyen volt, mindig magasabbra tette a lécet és mindig azt szerette, ha Hubert jobban és jobban teljesít. S ami igaz az igaz, tényleg a délutáni vadászat még előttük volt.

Sokat nem is késlekedtek. Hubert megint megnyerte a fogadást. Kétségtelen és vitathatatlan, de ettől még nem voltak vadászok. Az, hogy valaki jól kezeli a fegyvert, ért hozzá, az csak egy a mesterségek közül, amit a vadászok tudnak s egyáltalán nem elégséges ahhoz. Lőni, lőni tudni, nagon messze áll attól, amit a vadászat képvisel. Nem vagyunk mi katonák vagy rendőrök – szokta mondani Arthur az Erdészeti Manógyűlésen s ebben igazat is ad a szakma az öreg erdésznek.

Sokat is nem is készülődtek, vállukra kanyarították a puskát. Mindegyiknél volt keresőtávcső, Lajcsi meg hozott magával egy málhazsákot. A tavakon belül is volt nyúl, de azt véletlenül se bántotta senki. Olyan különleges volt egy-egy nyúl a gáton, hogy arra mindenki vigyázott. Az meg, szinte tudta is, hogy neki privilegizált helyzete van és gyakran, meg-megállt a Bodor-kisház előtt. Tavaly még a hídon is átment, de mikor Arthur előkerült a saroknál, úgy megijedt, hogy nekiszaladt a csatornának és azon keresztül menekült. Csupa víz lett a bundája és azóta nem óhajt bekíváncsiskodni. Kevés olyan állat van, ami ennyire kíváncsi, de ennyire ijedős is. A nyulat egyébként minden érdekli. Szívesen megnézi a hangokat, a furcsa dolgokat, tárgyakat, de csak mozduljon meg valami váratlanul! Akkor aztán akkorát ugrik és felveszi a nyúlcipőt. Sokszor vissza-visszanéz, hogy üldözik-e s ha nem akkor megáll, két hátsólábára ül és felegyenesedik, úgy figyel!

Hamar kiértek a tavakról és a legelő szélére letelepedtek. Sokat nem kellett várniuk mert lélekszakadva rohant előttük el egy szemlátomást is kisebb mezei nyúl, aki után még további három, de már szemre is nagyobb, nyúl futott.

• Gyorsan Hubert! A legutolsót hátsót!

Hubert éppen csak megtöltötte a puskáját, a szép hosszú hüvelyű 22-es Magnum töltény éppen csak a töltényűrbe csúszott, amikor már csukta is össze a fegyverét és a kakast hátra húzva, a térdére könyökölve célzott is. A csapat hol erre, hol arra kanyargott és a vetésen szinte poroltak a nyulak. Valahogy itt elmaradhatott a téli vadászat. Vagy ki tudja, az is lehet, hogy rosszabbul lőttek, de egy bizonyos. Baknyúlból, erre az egy anyára, túl sok jutott!

Na, nem volt könnyű dolga Hubertnek, mert bár nem szaladtak annyira gyorsan, mint decemberben, de hol erre, hol arra kanyarogtak és igen ki kellett számolni, hogy mikor tudja meglőni! Lajcsi és Arthur is hallgatott, lélegzet visszafojtva lesték, hogy elborul-e a nyúl, ami, ha 70-80 méterre nem volt, akkor egyre se! Aztán csatt! Hubert karikára lőtte a nyulat. Már erősen fújt a szél, a lövés hangját elcsapta és a nőstény, a maradék udvarlóival elviharzott…

Lajcsi már ballag is érte! Szép nagy baknyúl volt, de nála az első kettő, még erősebb, még vitálisabb lehetett. Ha eddig nem sikerült beállítani az arányokat, akkor majd mi teszünk róla – örvendett meg Arthur!

• Na ez igen – szólalt meg Arthur bácsi, mikor behozta Lajcsi a nyulat – mintha én lőttem volna!
• Na, akkor a következő táblában oda is adom! – ajánlotta fel Hubert!
• Jaj, Hubertkám, tudod, hogy más puskájával nem úgy megy, majd legközelebb. De azért nagyon kedves vagy, nem felejtem el!
• Még szép, hogy nem felejtjük el! Ezt se Arthur, ezt se! – neveti Lajcsi a komiszságot.

Aztán a nyulat a málhába téve, átnéztek a másik gyepre is. Semmit nem láttak. Letelepedtek hát, várták, hogy történjen valami. A változás, a történés, az előbb-utóbb, ha akarták, ha nem, jött magától. Egy nagy körte alatt ültek le, amolyan régi vadkörtefa volt és alatt terítve volt a régi falevél. Hiába voltak azok valamikor a legzöldebbek, őszre, mikor megjöttek a hidegek, megszínesedtek s egyik reggelre, a fa mind eldobta. Most aztán terítve van a fa alja, de nemcsak a falevelekkel, hanem az újulattal is. Takarta a lomb addig a talajt, hogy egy kicsi mag se tudjon felnőni, de nagy igyekezete már a múlté és a legszebb jövések ott nyújtózkodnak már. Megannyi. Terítve van a fa alja.

• Te Arthur bácsi! Innen jó volna vinni egy-két erős jövést. A legszebbeket. Kiültetni másfelé is, mert ez a fa jóféle.
• Én nem bánom Hubert. A vadgyümölcs mindig értéke az erdőnek, meg itt a Sárrétben, a pusztának is. Ki kellene már menni Orosi-pusztára, tudok ott egy vén körtét, amit már fiatal koromban is ismertem. Pár éve javasoltam az Erdészeti Manógyűlésben is, hogy érdemes volna meglátogatni, talán a nyáron most lesz rá alkalom!
• Arthur, Hubert! jönnek a nyulak!

Lajcsinak ebben igaza is volt. Szemközt megint jött egy kis vonat. Elől, egy anya, aztán megint a bakok. Sokan voltak így. Ide az éles és jószemű vadőr kellett – volna. De nem baj, hogy nincs, majd mi beállítjuk az arányt – gondolta megint Arthur, de ezt most nem mondta hangosan. Legalábbis, nagyon bízott benne!

• Na, Hubert, akkor betöltöttél?
• Be!
• Akkor, ha úgy gondolod, hogy beszaladtak lőtávra…

de már nem tudta befejezni, mert elröpült a mérges ólomdarázs és elborult a legutolsó baknyúl.

• Látom jól kezeled a puskát.
• Meghiszem azt, Arthur bácsi!
• Na! Száz szónak is egy a vége! Kiérdemelted, hogy eljöhetsz majd varjazni velem!
• Az már valami – tette hozzá Lajcsi!

Hubert csak kapkodta a levegőt, de tudta, hogy kicsit fellengzős is volt és Arthur ahelyett, hogy megdicsérte volna, ugratta. Na igen, egy vadász sose dicsekszik és legyen visszafogott. Persze Hubert még fiatal volt és Arthur tudta ezt is. Csak azt szerette volna, ha majd olyan helyre mennek, Hubertre odafigyeljen mindenki és ne arról beszéljenek majd, hogy Arthur mellett könnyű volt neki, hanem arról, hogy lám-lám, meglátszik, hogy milyen családból jött…

Tudta Hubert is, hogy lehetett volna szerényebb, de olyan jó volt Arthurral és Lajcsival együtt vadászni és másrészt nem is ő kezdte, hanem Arthur. Már majdnem rájött arra, hogy Arthur úgy játszik vele, mint macska az egérrel, amikor Lajcsi megérkezett a második nyúllal is.

• Szerintem elég lesz ez most! Az egyiket megfőzzük, a másikat meg hazaviszi Lajcsi! Jó?
• Még az, hogy jó!

Azzal megfordultak és visszaballagtak a Bodor-kisházhoz. A nyulak hátán aztán megvágták a bőrt és az egyik az egyik oldalról, a másik a másik irányból húzta. Így aztán gyorsan megnyúzták a nyulakat!

• Rapsic módszer ez, Arthur bácsi – mondja Lajcsi.
• Az volna? – kérdi Arthur.
• Én nem tudom, de úgy hallottam, hogy azok így csinálják! – mondta Lajcsi.
• Régen is jártak a tilosban s akkor is voltak vadászok, papíros puskások közöttük.
• Meg lehet Lajcsi, de az, hogy hogy viselkedsz a vaddal, a másikkal, az a szívedből jön.
• Igazad lehet, halász és halász között is nagy különbség lehet, az bizonyos.

Egy nyulat tehát Lajcsi hazavitt, egyet meg hamar feldaraboltak. A bográcsba, a megfonnyasztott hagymára, hamar paprikát dobtak, rátették aztán a húst. Megforgatták s aztán felengedték némi vízzel. Aztán főzték. Ha nem is nagy lángon, de azért tüzeltek alá s most Arthur forgatta. Hubert krumplit pucolt és egy fedővel letakarva, a benti kályhán főzte meg. Legyen bent is meleg, mert vacsora után kártyázni akartak. Úgy tűnt, minden jel arra mutatott, hogy a vadászatok, kint a Bodor-kisháznál, ezennel véget érnek. Gyorsabban, tempósabban nyúzták a nyulat, pucolták a krumplit és tették oda a nyúlpaprikást is. Jól éltek ott, mind a hárman s akárhogy is, mindannyian tudták, hogy vége lesz a jó világnak. Változás jön és erre még nekik is számítani kellett, mert, ha más nem, most már a téli vadászatoknak tényleg befellegzett. Ha akarták, ha nem, végérvényesen itt kopogtatott a tavasz…

Március 8-án folytatjuk…

 

Dr. Szilágyi Bay Péter