Keressen minket

Hubert

MESE: 2. rész – Hubert és a Bükkhát Erdőrezervátum sakálja

A délután kellemesen telt. Valter bácsi nem várta el, hogy Hubert a trófeakikészítésben segítsen, de ami fogásokat mutatott, azokat úgy prezentálta, mintha leghíresebb egyetemen tanított volna. Olyan könnyedén tette, hogy aki látta, azt hihette, hogy a trófeák kikészítése minden bizonnyal a világ legegyszerűbb dolga lehet. Nem tett fel kellemetlen kérdéseket, miközben – láthatóan – Hubertnek is örült. Arthur bácsi előkotorta saját pipáját  és elégedetten pöfékelt Valter trinidadi dohányából. Aztán szurkálta, piszkálta, nem is lehet tudni, mit összepöszmögött még vele. Hamarosan indulunk!

Gyenese Emese: A Bükkhát Erdőrezervátum sakálja

A majorságot több oldalról is meg lehetett közelíteni: a faluból vagy éppen egy köves, murvás úton is. A magtár olyan nagy, hogy szinte eltörpült mellette a többi épület. Fák veszik körül, hogy a Mecsek felől, az északról érkező hideg szelek, ne tudjanak berontani a házak és az épületek közé.

Azonban most a vénasszonyok nyarán, amikor kigombolt mellénnyel, egy nagy kerti székben heverészik Arthur bácsi a magtár oldalában, a napsütötte poros udvaron, ahol most egy raj veréb szedi a tört szemet, ki gondol a csikorgó telekre? Valter mikor befejezi a trófeát, hirtelen megfordul és elindul a szárító felé. Eltűnik az udvar túloldalán, aztán egyszer csak nagyon magasan egy létrán mászik fel. Hubert ámulva nézi Valter bácsit, aki nagy hózentrógeres nadrágjában, térdig érő zoknijában, bakancsában úgy mászik fel mind magasabbra és magasabbra, hogy a magtár tetején eddig nyugodtan sütkérező csókák is felrebbenek. Aztán mikor már majdnem felér, oldalra kihajol, kinyit egy ajtót és egy macska ügyességével átlép.

Arthur csak lesi és úgy tűnik, hogy nem is aggódik, de egyszer-egyszer olyan füstöt fúj ki, ha azt Malvinka meglátná, biztos elájulna! Hubert tudta, hogy vannak nagyon ügyes manók, de azt egy percig sem gondolta, hogy erdészmanóként, még a szárítókhoz is ért Valter.

  • Biztos hallott valamit. Megigazította. – pöffent egyet Arthur bácsi és már újra szájában van a pipaszár.

A manók a különféle mesterségekhez nemcsak értenek , hanem rendkívül bátrak is. Ha egyszer ezek eldöntik, hogy mellé állnak egy ügynek, abból bizonyosan lesz is valami. De ha csalfaságot, dölyfösséget és lustaságot látnak, semmit nem fognak segíteni.

Mikor Valter ereszkedik le, akkor már Arthur is mocorogni kezdett a nagy kerti székben és arra gondolt, hogy csak meg kéne mérni a trófeát, hogy mennyit mutat. Majd lefehérítik, de legalább mérjük már meg! Csakhamar elő is került a mérleg, amelynek a nyelve kissé 12 kilogramm felett állt meg a főzés után.

  • Na még 15 dekagramm…

Sem Valter, sem Arthur nem örült ennek a trófeának igazán, mert egy sebesült, nagybeteg állatot elejteni, egyáltalán nem számított ezeknél az embereknél nagy dicsőségnek. Ez kötelesség volt mindössze, amit tudott Hubert is. Talán ezért voltak olyan csendesek, ott Kórós alatt, a magtárnál…

Mivel szinte mindenki kint volt a kukoricaföldeken, hogy letörjék a tengerit, a manók nyugodtan pakolásztak. A kutyák aludtak, de csak a szemük volt becsukva. Nemcsak őket figyelték az erdészmanók, hanem a verebeket, a magtár tetején a csókákat is. Ha veszély közelegne, vagy idegen ember jönne oda, az állatok jelzik a leghamarabb. Valtert jól ismerte a környéken minden állat. Arthur éppen olyan hózentrógert hordott, mint Valter és Hubert szép zöld ruhája is segítette, hogy ne vegye őket észre senki. Hubertet nehezebben fogadták el az udvarban a madarak, mert szeme éles volt, szinte vágott. Tudta, hogy mit néz és azt is tudta, hogy a másik mit gondol róla. Tekintetét nem is állta olyanféle állat, amelyik az éjszakát járta….

Hubert minden rezdülésre figyelt és nem csalódott, mert egyszer csak egymásra nézett Valter és Arthur bácsi és hanem is gyorsan, de a mozgásuk megváltozott. Valami történni fog, gondolta Hubert és nem szólt semmit, csak úgy csinált, mintha a világon semmi sem  érdekelné. Csakhogy Hubertet sem lehet már olyan könnyen vízre vinni: táskáját, felszerelését összekészítette, lámpáját már jó előre feltöltötte és úgy tett, mintha nagyon ráérne!

Gyenese Emese: A Bükkhát Erdőrezervátum sakálja

Persze az ajtó háta mögött, a sarokban már egy vadásztáska és a puska ott lapult. A csövére ráakasztott egy kabátot és csak az vehette észre, akinek „szeme” van az ilyesmihez. Hallotta, ahogy az előbb kicsit megcsikordult a nagy páncélszekrény zsanérja. Hogy tudta, úgy kinyitni a két nagy zárat, hogy egy kulcscsörgést se lehetett hallani?! Erre a Valter bácsira oda kell figyelni, mert úgy látszik, ő is legalább akkora kópé, mint Arthur bácsi!

Na, egyszer csak megszólalt Valter bácsi…

  • Akkor induljunk, mindjárt lemegy a nap! – aztán rénézett Arthur bácsira és úgy gondolták, hogy ők lesznek a leggyorsabbak!

Hubert csak éppen belépett a szobájába, s ahogy letette a papucsát a szoba előtt, már hajolt is le a felszereléséért, hiszen neki is ugyanúgy össze volt már rakva minden, mint Valter bácsinak. Ahogy kilépett az ajtón, bakancs helyett egy gumicsizmába lépett, mert itt is olyan nagy harmatok vannak, mint lent nála, a Tiszántúlon, a Rétközben, Peszere-pusztán és most a bakancs nem lenne jó választás.

Meglehetősen iparkodott is és Valter bácsi, aki még a bakancsát fűzgélte, kikerekedett szemekkel nézett rá. Hubert tiszteletteljesen megemelte a kalapját, de Arthur bácsi régi, öreg barátja ugratását, – akivel együtt koptatták az erdészeti lépcsőit, –  nem hagyta ki:

  • Az utolsó zárja a házat! – amire Valter elnevette magát.
  • Te Arthur! Te vén lókötő! Összejátszottál ezzel a gyerekkel! – nevet Valter, akit azért nem kellett félteni és olyan sebesen befűzte régi német bakancsát, hogy azon meg Arthur lepődött meg.

A jókedvű manók azért egy cseppet sem vesztettek óvatoságukból, mert a jókedv sokszor hajlamos könnyelműségekbe sodorni mindenkit és mikor az udvarra léptek, azért már igazi vadászok voltak. Késő délután volt, csendes, októberi, meleg ősz.

A kőrisek sárgán tartották tünemény lombjukat, amelyek a legkisebb rezdülésre is levetik magukat a mélybe. Távolról az erdők tölgyei még zöldek voltak, de az ősz, az érkező hideg, azokban is elhozta a változást. Gazdag színeivel meg-megállásra késztette a manókat és itt is, ott is, rácsodálkoztak a tájra. Előttük a Dráva kanyargott, mögöttük a Mecsek csúcsai. Valter sorolta is mindet: Bargyag, Csengő-hegy, Váralja, Hármashegy, Jakab-hegy, Misina tető, aztán a Tubes és a Zengő!

A napraforgók híres, szép kalapjaira, színpompás sárga szirmaira és hatalmas nagy leveleire, már csak a nyár emlékszik. Fáradt, megbarnult kalapjaik bókoltak még itt-ott a határban. A kombájn az összes napraforgótányért nem tudta összeszedni, mert ilyenkorra már nagyon törékenyek és ami kint marad, azt hamar megtalálja ilyenkor a vad. A kukoricák még tartják magukat, de azokat is vágják, törik még a gazdák. Egyre jobban tűnik el az a gazdagság, amit csak az ősz tud ígérni. Ígéret: ami akkor a legszebb, ha megtartják, mert azzal még az égi madarak is számolnak. Egy-két földön már szép új vetés díszlik. Árpák, azok ott meg repcék – mutat a távolba Valter. Most jó, már van új, friss zöld táplálék és még van a régiből is. Errefelé is a napraforgókat nem szántják már, csak sekélyen megjáratják a nagy gépekkel és már vetik is a búzákat. Arthurnak mutatja is Valter, hogy mennyi napraforgó kelt ki. Az elszórt, már-már hitvány kis magok, amik olyan könnyűek voltak, hogy a széllel kifújta a kombájn, most egészséges kis csíraként kedvenc eleségévé váltak a fácánnak. Nézd csak Arthurkám, olyan, mint az öntés…. Tele van vele a tábla, de csak addig, míg a fagyok el nem viszik…

Persze sok idejük volt és nem is siettek, nem rohantak a lesre. Korábban indultak el, mert egy ilyen erdésznek nemcsak a lesen kell ülni, hanem mikor járja a területet, meg kell ismernie minden zugot. Tudnia kell, merre, milyen munkák mennek, hiszen úgy kell neki is készülni majd a téli hónapokban.

A Bükkhát Erdőrezervátum csendes volt. A magasban egy egerészölyv körözött lustán, de csak azért, mert már kora reggel jóllakott a megannyi mezei pocokból, amelyek gyűjtötték a tarlókon az elszórt magokat.

Mikor elérték az erdőt, még egyszer ellenőrizték, hogy jó-e a szelük. Ha befelé fújna a szél, akkor a szaguk előttük járna és nem tudtak volna olyan észrevétlen bejutni az öreg bika torzójához, amelyet már kikezdtek a hollók, a dolmányos varjak és ültek ott még körülötte szarkák, szajkók és még csókák is kerültek elő. Lehet, hogy az a csapat volt, amelyik a magtárnál vert tanyát.

Az összes közül azonban leghamarabb egy mátyásmadár rikkantotta el magát, aki meglátta Valter bácsi fekete csillogó szemét! Legalább annyira huncut volt az a nézés, mint a szajkóé, aki felismerte ám Valtert és mint jó erdőőr, már riadót is fújt! A hollók, akik addig nagy lomha madárként uralkodtak a varjak és a mindenféle erdei nép felett, egy pillanat alatt szétrebbentek.

Valter azonban a magaslesnél megállt. egy villanás alatt végigmérte Hubertet. Régi, öreg erdészként elég volt neki ránézni valakire, hogy megmondja milyen ember, de a megérzéseire is szívesen hallgatott. Egyelőre Hubertet nem tudta hova tenni, mert amennyire udvarias, sokszor úgy tűnik számára, hogy kizárt dolog, hogy értene bármihez is, aztán meg olyan ügyesen kezére áll minden, olyan csendesen jön mögötte, mint az éjjeli lepke, hogy már-már csak azért szokott megállni, hogy megnézze, hogy nem veszítette-e el? A puskájához nem kapkod s ha mégis lőnie kell, olyan gyorsan kezében van, mintha egész nap ezt gyakorolta volna. No, meglátszik, hogy az apja meg Arthur szárnyai között nőtt fel.

Mindez azonban csak egy villanás volt Valter bácsi fejében és mivel Arthurral tovább indultak egy másik lesre, meghagyta neki, hogy csendesen legyen és szürkület után nagyon figyeljen, mert a les alacsony, sokkal alacsonyabb, mint a többi és itt bármi előfordulhat.

  • Jó szerencsét!
  • Üdv, az erdésznek!

Ezzel Valter megfordult és Arthur bácsi kacsintott még rá. A két öreg erdész aztán letérve a nyiladékról, fáról fára, kanyargós erdei csapásokon indult tovább és ahogy létrára fellépve visszanézett Hubert a két jó barátra, hamarosan szem elől veszítette őket, akik se nem gyorsan, se nem lassan bevették magukat a Bükkhát Erdőrezervátum mélységes mély, sötétedő őszi erdejébe.

Érett a makk, hullott a fekete dió, tele volt gombával a határ. A vetések, a tarlók annyi takarmányt adtak az erdőnek, hogy minden állat egészséges volt. Kövérek voltak a borzok is, akik most erősen rákaptak a kukoricára. Azonban már megjöttek az első nagyobb varjúcsapatok az orosz síkságról, amely akkora, hogy azt elképzelni is nehéz, de jelzi, hogy közeleg a tél.

A magaslestől alig 70-80 méterre ott feküdt a tegnap esti bika torzója. Madár már nem volt körülötte, de látszott, hogy bőven jutott mindenkinek belőle. Ilyenek ezek a varjak: ha kell, kint sorjáznak a tarlókon, sorjázzák a kukoricát, ahol nem mindig a növényeket húzkodják ki, mert ha lehet választani, akkor inkább a bogarat, pajort csípik fel s mutatja ez is, hogy inkább dögöt esznek, mint kukoricát.

Körülötte mindenfelé hatalmas fák magasodtak és igaza volt Valternek, hogy alacsony a magasles, mert amikor zörgésre lett figyelmes és hátrafordult, akkor a tegnapi nagy borz szinte a szemébe nézett Hubertnek. Nem volt túl kellemes pillanat egyiknek sem és Hubert minden bizonnyal könnyedén elejthette volna, de erre most megint nem nyílott lehetősége, mert sakálra lesett.

A borz nem igen fél egy állattól sem, de ha teheti, elkerüli a bajt. Idekint minden állat így van ezzel, hogy feleslegesen nem viszi vásárrá a bőrét. Minek is vitatkozni, hiszen most mindenkinek jut élelem. Te akkor arra, én meg erre….megannyiszor meg is esik….

A lest itt sem manó építette, hanem ember. Valter azonban gondoskodott róla, hogy az egyik lécet könnyedén le lehessen venni és Hubert észrevette, ha mögötte keresztben elhelyezi, akkor aki arról érkezik, nem veszi észre, hogy fent ül a manó…és milyen jól tette!

Tegnap este későn értek haza és mióta itt van Arthur bácsi, hajnalig beszélgetnek. Nem tudja miért, de vele nagyon szeret beszélgetni. Múltkor Malvinka is rájuk szólt, hogy nem lehet tőlük nyugodtan aludni és inkább menjenek ki egy lesre beszélgetni! Persze akkor is felmehettek volna a kastély valamelyik termében, de ott még mindenhol létrák és rendetlenség volt, mert a felújítás még mindig nem ért véget, de emiatt nem haragudtak, mert végül is nekünk is jó lesz, – gondolták a manók. Ezért vigyáztunk rá annyi évtizeden keresztül..

Az erdő olyan csendes volt, mintha betették volna templomajtót. A fák és a vastag avar meleget adott és olyan sűrű itt az erdő, hogy még a legnagyobb viharban is menedéket ad a vadnak. Úgy pedig, hogy Hubert mögött ott volt a deszka keresztben, még melegebb volt a les is. A táskájából egy kisebb zöld takarót vett ki, arra tette ki a puskáját, távcsövét, lámpáját, míg a nagyobb takarót magára húzta.

Nagyon fáradt is volt és ha nézte volna valaki, egyszer csak azt vehette volna észre, hogy megbillent a manó feje: elaludt.

Ahogy bukott le a nap, vörösre festette a tájat, de csakhamar az erdő másik felén egy másik fény gyúlt fel, ami előbb sárgásan, majd mindinkább növekedve fehérlett és fehérlett, szemlátomást emelkedve, a párás levegőt szinte kékesre festette.

Kicsit hidegebb is lett s ahogy a manó megborzongott, hirtelen ki is nyitotta a szemét, de nem mozdult, csak a kalapja alól nézett ki. Kint vagyok az erdőn! – gondolta és ahogy lassan körbenézett, érezte az erdő őszi illatát, a les deszkáját és ahogy a kezével megtámaszkodott, a zuzmókat a tenyere alatt.

Olyan óvatosan mozdult meg és ült fel, – mert alvás közben kissé lecsúszott, – hogy az is nehezen vette volna észre, aki közvetlenül mellette ül. A les nagy kosara felette magasodott. és az éjszakai erdő titkos, az ember elől láthatatlan hangokat adott.

Hubert lassan megfordult, hogy a mögötte keresztbe fektetett deszka egy kiesett ággöcsén, egy régi ág helyén, amit a fa valaha benőtt, kikukucskáljon: a háta mögött mi történhet?

Gyenese Emese: A Bükkhát Erdőrezervátum sakálja

Ahogy közel hajolt, a kis lyuk, egyre nagyobb és nagyobb kitekintést adott a manónak és a fák egyre nagyobbra nőttek. Az arca már szinte hozzáért, amikor mozgásra lett figyelmes. A lestől alig 30 méterre egy sakál feje emelkedett fel, majd újra lehajolt. Felvette Valter bácsiék nyomát – döbbent meg Hubert!

Már hallotta, hogy jobb az orra, mint bármelyik vérebnek, de eddig még soha tudott megbizonyosodni róla . Nagyon féltette Valtert és Arthur bácsit, de a sakál megtorpant és a les mellett elnézve megcsapta valami szag, amely ki is emelkedett előtte….

Nagyon óvatosan szimatolt. Szinte az orra hegye is „elkanyarodott”, próbálta megérteni, mi is történhetett. A manók szagát jól érezte. Az erdő szélétől követte a nyomukat. Biztos nem vették észre – gondolta és egy pillanatra utána nézett a manók nyomának, mert olyan orra volt, hogy szinte látta azt, aki előtte akár csak elsétált. A sakálok híres orrát ugyanis nem lehet becsapni. Bár szívesen közelebb került volna a nagy döghöz, nem mert egyenesen rámenni. A lesre is felnézett, de különösebb szagot nem érzett, meg egyébként sem látott rajta senkit. Ennek ellenére sem indult el, hanem tett egy kört, hogy meggyőződjön arról, hogy biztosan nincs ott senki.

Fent a lesen Hubert szinte levegőt sem mert venni. Amikor elindult körbe a sakál , volt egy kis idő, amikor semmit sem tudott róla, hiszen a les oldaldeszkája nem járt le s mire meglátta újra az erdőben, percek teltek el. A sakál eközben meg-megállt, fejét leszegve, majd kiegyenesedve nézett. Néha merevül egy-egy irányba és nemcsak az orrában bízott, hanem a fülében és a szemében is. A szeme olyan éles volt, hogy a legkisebb mozgást is észrevette, fülei, amelyek mint egy kis nyári sátor, háromszög alakban hallgatták az éjszakát. Sokszor forgatta is őket, hogy jobbról, vagy balról hall-e valami zörejt? Van-e itt rajta kívül valaki még? És az erősebb nála, vagy meg lehet fogni? – ilyeneken gondolkozott, amikor arrébb-arrébb lépett. Már látta maga előtt a dögöt is, de még mindig bent volt a fák között. Ugyan Hubert már tökéletesen látta, tartott tőle, hogy egy-egy gally, esetleg száraz ág köztük lehet. Nem kapcsolta fel a lámpáját, mert attól biztos elugrana, de nem aggódott miatta, mert a hold, annak ellenére, hogy páráktól lett nehéz az erdő, még így is kékesen festette meg a fákat és benne tökéletesen látható volt a fekete színű, nagy aranysakál .

Hubert nem tudta, hogy a következő erdő sarkán, a következő erdőrészlet magaslesén várta be az éjszakát, Valter bácsi és Arthur bácsi. Abban maradtak, hogy majd bent Kóróson találkoznak, de a két erdész miután leszállt az éj kint maradt, mert a gyilkos bika nem került elő. Úgy gondolták, hogy majd együtt bemennek. Hárman.

Arthur figyelmeztette Valtert: lehet, hogy kint éjszakáznak. Ettől egyik sem ijedt meg, hiszen erdészek lévén, mindenük az erdő volt. A táskában hoztak ennivalót is és mivel csak a gyilkos bikát akarták meglőni, eszükbe sem jutott, hogy tovább folytassák a vadászatot. Szalonnáztak. Nem tudni honnét, de Valternak már volt friss sózott szalonnája és azt egy tiszta konyharuhába hajtogatva vette elő. Olyan csöndben katonáztak, bicskával a kezükben, hogy egy bagoly is felült a lesre.

Arthur bácsi éppen felnézett, amikor az erdőn keresztül meglátott egy villanást. Talán szólni is akart, amikor egy dörrenés hallatszódott el hozzájuk, majd egy becsapódás is! Valter fel sem nézett, csak bekapott még egy falatot és már hajtogatott is össze mindent. Miközben megszólalt:

  • Kellemesen csalódtam ebben a gyerekben. Meglátszik, hogy a ti fajtátok!

Hubert kiürítette a Franchi .243 golyós fegyverét és újra töltött. A puska csövét ahogy megfogta, érezte, hogy átmelegedett és jól esett neki a lehűlt éjszakában a melegség. Fogalma sem volt akkor még, hogy mekkora sakált lőtt, de azt tudta,  hogy  ott fekszik előtte. Annyi ideig veszítette csak szem elől, míg lemászott a lesről.

Aztán elindult felé. Megvárhatta volna, hogy feljöjjön a döghöz , de ott már tisztán látta. A sakál a pontos lövés miatt tűzben rogyott. Amikor odaért hozzá, akkor látszódott, hogy mekkora is egy igazi kifejlett állat, amely most a manónak, fekve, majdcsak a derekáig ért.

A dörej után hamarosan elcsendesedett az erdő és a várakozás alatt Hubert füle is kitisztult, amikor egy lappantyú hangját hallotta meg. Arra is kapta a tekintetét és már tudta, hogy Arthur az, hiszen ezek a különleges éjszakai madarak már szeptemberben elköltöztek és aki, ezt a tücsökhanghoz hasonlító hangot hallatja, az nem lehet más, mint Arthur bácsi! Gyengén megköszörülte a torkát, hogy jelezze neki, tudja, hogy itt vannak. A jelzés  után a sűrűtől, elvált két kicsi alak.

Gyenese Emese: A Bükkhát Erdőrezervátum sakálja

A Bükkhát Erdőrezervátum legmélyén két erdész- és egy vadászmanó tanácskozott. Valter arcán nem látszott, de a hangján igen, hogy rendkívül örül régi barátjának és a manógenerációk új tagjának, Hubertnek, akivel még sohasem találkozott. Vadász lesz belőle, ha máris nem az – gondolta Valter bácsi és bár sajnálta a sakált is, de méretes trófeája kívánatos zsákmány lehetett volna bármelyiküknek.  Tudjátok mit?? Nyúzzuk meg, mert ekkora gereznát nem minden nap lát az ember. Különösen ilyen feketét! – pattintotta fel a lámpáját, a kórósi erdészmanó….

Arthur bácsi el sem tudta képzelni, hogy még meg is nyúzzák, de nem akarta elvenni az örömét Hubertnek és Valternek sem. Vadászni jöttünk, hova is sietnénk – tette fel a kérdést magában. Jókedvűen tette le a táskáját és pattintotta fel a bicskáját, hogy nekikezdjenek a nyúzásnak. Mindenki segített Hubertnek. Arthur bácsi azonban nem is gondolta, hogy eközben Malvinka milyen tervet eszelt ki, amelyekhez már szövetségeseket is talált. Csak a gyilkos szarvasbikára gondolt: vajon Valterral sikerül-e a nyomára bukkani…

Folytatjuk…

 

Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter

A borítókép címe: A Bükkhát Erdőrezervátum sakálja

Az illusztrációt festette: Gyenese Emese

 

 

Hubert

MESE: 7. rész – Vadlibák a Hortobágyon

Már sötét este volt, amikor Hubert megérkezett Hortobágyra. Debrecen felől a régi úton jött, amelyben csak egy-egy helyen volt néha kanyar s miután elhagyta a Látóképi csárdát, csak jött nyugatnak. A táj itt már sík. Olyannyira sík, hogy kilométerekre el lehet látni. Azonban ez sokszor becsapja az embert, hiszen, ha közelinek is tűnik egy-egy templomtorony, az sokszor 10-15 kilométerre is lehet. Haj! Nagy ez a puszta.

Gyenese Emese – Vadludak a Kilenclyukú híd felett

A vadászház Debrecen felől leggyorsabban az első úton lekanyarodva érhető el, de mivel Hubert gyalog volt, tovább ment egyenesen s mikor meglátta a villanyoszlop fényét, akkor vágott át a gyepen. Járt már többször itt. Ismerte a járást, s azért értette is az itt élők nyelvét. Nem volt abban nehézség csak annyi, hogy hazudni, mellébeszélni nem lehetett. Itt nem is szokás ez s ha valaki nagyot mond, de mondhatjuk úgy, hogy hazudik bármiről, különösen magáról, arra hamar rájönnek. Nem lehet itt mellébeszélni. Inkább mondjunk egy határozott nemet, mint valami bizonytalan igent. Az itteni ember ki nem állhatja az olyat, hogy csak mondja. Jót mosolyog magában, amikor eszébe ötlik a nagyhangú hortobágyi manó, a vendéglátója:

  • Értsed meg! Ne magyarázkodjál! Csináljad komám, vagy ha nem tudod, akkor inkább mondjad, de jobb lesz, ha inkább el is mész innen, mert mi itt nem szeretjük!

Így maradt meg benne az első találkozás óta a hortobágyi barátja. Olyan szabadelvű, hogy arra nehéz lenne bármiféle hámot rakni, de amit elvállal, abba úgy belefekszik, hogy szétszakítja maga mögött a szekeret – gondol magában a régi barátjára és ahogy közelít a vadászház, egyre nagyobb a csend. Sötétség van, nincs az udvaron senki, csak éppen a kaput tették be. (Így mondják errefelé, amikor becsukják a kaput.)

Forrás: Frommer Fegyverbolt, Budapest. https://frommerfegyverbolt.hu/

Egy lámpa fénye ugyan bevilágítja az udvart, de ott nincs semmi mozgás. A vadászház előtt az udvaron ott van a kanál, a pásztorok kedvelt, fedetlen kunyhója, aminek egy bejárata van és befelé egyre jobban csak tágul, egészen a tűzrakó helyig. Hubert benéz, de ott a hamu hideg. Mikor visszafordul, a gémeskútra néz, amelyen hirtelen azt hitte, hogy egy bagoly ül, de a sziluettből is látszik, hogy egy varjú az. Egy művarjú. Na! Már megint lóvá tette. Aztán a takarosan nyírt gyep, amott a kinti sparhelt, a kemence, a filagória, de arra már sötétebb van. A vadászház tornácán látszódnak a trófeák, de még zaj sem szüremkedik ki. Semmi. Na, ilyet még nem láttam. Hubert először arra gondolt, hogy eltévesztette a naptárat és korábban jött, de ritkán szokott tévedni.

Valami történt. Mindegy, majd kikalászol. A tornác mellett, a lépcső előtti sűrű bokrok mellett ellép és annak ellenére, hogy itt már vaksötét volt, megtalálta a vadászház manólakjának ajtaját. Nyitva van – sóhajtott fel Hubert és ahogy kinyitotta felkapcsolta a villanyt. Akkor látja meg, hogy az ajtóra tűzve egy levél várja:

 

Kedves Hubert!

Nagyon sajnálom, hogy nem várt senki, de halaszthatatlan dolog miatt be kellett mennem Debrecencbe. Majd mindent el fogok mesélni, de mivel nagyon kell sietnem és amiatt, hogy a levél keretei sem elégségesek hozzá legyen csak annyi: érezd jól magad!

Mehetsz vadászni, kerülj egyet! A ludakra pedig vigyázz, mert a pásztorok jelentették, hogy megérkeztek a szürke ludak után a színesludak is. A szürkék között vannak már tundrai ludak is! Csak akkor lőj, ha biztos vagy benne. Tudod, hogy mennyire féltjük a pusztát!

Begyújtottunk, a szobád rendben van, de vacsorázni, csak a csárdában tudsz, fenn a Kilenclyukú híd mellett. Mindent elrendeztem, jóbarátom, Károly már vár!

Aztán jól vigyázz, mert ha nem birkapörköltet kérsz, akkor labanc leszel és ezek a hajdúk nem egy könnyen felejtenek!

Érezd jól magad!

Öreg barátod,

Ferenc

 

Hubert a táskáját, felszerelését lepakolta. A fegyverét a szekrénybe zárta, a lőszereket külön, aztán zsebrevágta a kulcsot, bezárta a kaput és csakhamar fent volt a csárdánál. A csárdában aztán nagy élet volt. Bentről cigányzene szólt. Szépen felöltözött, muzsikosok húzták a nótákat. Jobbára hortobágyi nótákat, dalokat, de ha valakinek volt valami kedves, akkor azok a zenészek azt is tudták. Egész este elhallgatta volna. Hubert szeretett itt lenni, mert nem tartották vendégnek s azt észreveszi mindenki, ha egy nyelvet beszélnek. A csárda, a híres csárda mindig szépen fehérre meszelt, tiszta, odabent meleg van, az ételek frissek. Károly, az itteni manó, aki emberemlékezet óta itt él, azért körbe-körbenéz. Magáénak érzi a csárdát, úgy ahogy Malvinka és Arthur a kastélyt. Másképpen nem is megy. Ezt is megmentették a manók s szép sorban a geszti kastély is megmenekül.

Hubert jól ismerte Károlyt a csárdában és a csárdát is. A manók éttermén egy olyan ablak volt, amely Malvinkáék kastélyában, az udvarra nyílt és onnan az egész éttermet be lehetett látni. A vastag falakban folyosók, lépcsők sorjáztak és biztos, hogy sokan járhattak már rajta, mert egy-egy lépcsőfok igencsak el volt már kopva. Károly, a csárda gazdája udvarias, igazi nagyidőket megélt manó volt. Barátságos, de nem éppen a beszédes fajta volt. Megszokta már, eltanulta, hogy annyiféle ember megfordult itt. Látta a régi idők pásztorait, amikor egy balos darutollért vagyonokat adtak. Az idők azonban megváltoztak, csak a puszta és benne a jószág maradt s azok, akik úgy gondolták, jó nekik így. Őrajtuk múlik most, hogy a régi értékek megmaradnak, hogy azok élők maradnak. Valahogy így gondolta ezt a csárda gazdája is, Károly. Sorolta is volna, hogy mit ehet kisvendége, de a birkapörköltnél megakasztották…Az ilyen ember nem ragaszkodik hozzá, hogy mit szeretne a másik. Fizet és megy: de ha lehet, nekem birkapörköltet hozzanak. Ha lehet. Volt ebben valami barátságos, valami árnyalat, amit csak, úgy megérez az ember a másikban. Az ilyenre meg itt, a Hortobágyon különösen érzékenyek….

Sokan voltak a csárdában, sok is volt a dolog. Sokan dolgoztak a konyhában, a tűznél, kint egy öreg pászor forgatott egy pörköltet, de ahhoz nem nyúlt semmit, csak forgatta, jobbra-balra. Beszélt az öreg pásztorhoz a paprikás. A bográcsfülén keresztül érezte ő, hogy mozog benne a hús, tudta a gőzből, látta, hogy forrik és azt is tudta, hogy mikor, milyen fát kell rátenni. Nem is szólt abba bele senki, mert az ott nem is szokás. Elvállalta, akkor az jó is lesz. Ilyen az itteni ember…

Gyenese Emese – Vadludak a Kilenclyukú híd felett

Úgy vette mindenki Hubertet, mintha odavaló lenne közéjük. A Ferenc vendége, az ő barátja, akkor a mienk is. Ott nem szokás, csak úgy barátnak fogadni valakit. Nem könnyen barátkoznak, de ha valaki közéjük tartozik, akkor annak akkor is tartania kell ahhoz magát, amit megbeszélnek. Ha a fene, fenét eszik is. Amit mondtam azt megmondtam, nem gondolod tán, hogy bárki kedvéért azt megfordítom. Mit gondolsz, te, hogy kivel beszélsz – nevetett fel magában Hubert, mert akkor már messze maga mögött hagyott mindent és a Debrecenbe tartó út mellett gyalogolt vissza a vadászházhoz.

Hajnalban volt egy gondolata Hubertnek, hogy ki sem megy, mert nagyon szeretett itt lenni, ebben a vadászházban. A nagy vastag falak, az öreg cserépkályha, még most is tartotta a meleget és a hajópadló fenyődeszkái visszahozták neki a gyerekkori szobáját, amely fent volt a Pádison. Ott volt minden fenyőből, a lakásban és szobájában egyaránt. Sose felejti el a nagy havakat, fent a hegyen és azt, hogy apja mindig arra tanította, hogy ilyenkorra már a téli tüzelőnek bent kell lenni. Persze hasítva, hogy a szél télire megfújja. Ej, mennyire szeretett gyerekkorában kimenni a fáért, kivinni a pernyét, aztán csak tüzelni. Fent a hegyekben mindig volt fájuk. Édesanyja ennek ellenére mennyiszer elmondta, hogy spóroljon a fával, nem kell annyira rakni. Csak takarosan, kicsi huzattal!

De igen szégyellte volna dolgot, ha délelőtt ágyban találta volna a házigazda, ezért kiugrott az ágyból és végigtrappolt a szobáján. A csizmát, mindent kint hagyott, mert itt olyan tisztaság volt, hogy zokniban lehetett mindenfelé menni. Mikor kilépett a folyosóra, hirtelen megdöbbent. Nem ijedt meg, mert az nem szokása, hanem volt a folyosón egy medve kitömve. Hát körülbelül akkora egy manó, mint a medve feje, de hogy miként tudta behozni ide a Feri. Szerintem kibontotta a falat is – képes rá. Mondta is Arthur bácsi, hogy, ha az kigondol valamit, azzal a hortobágyi nyakas fejével, azt onnan fejszével se lehet kiverni! Na, ő ezt biztosan nem meri megmondani neki, de Arthur megszokta, ha együtt vadásznak. Mondjuk Arthur bácsikájával kifogta, mert azt nem lehet megszorítani s azután még ráadásul vissza is szurkál. Haj, akkor mennyit szokott derülni, amikor együtt vadásznak…

De most nem volt itt senki és vadászház is üres volt. A konyhába akkor is be lehet kukkantani, hogy mi fő, ha itt vannak a háziak. Nincs kitiltva senki, de hozzányúlni nem szabad semmihez, csak kérni. Különösen, ha fő valami tűzön. Ámbátor azt is meg kell jegyezni, hogy itt megtartották a berakott sparheltet, mert itt is észrevették, hogy finomabb rajta az étel. Kinek mi kell persze, mert sokan megfordulnak itt…

Annyi minden volt a konyhában s mire felfőtt a víz, hogy készítsen egy jó teát, addig bekukkantott a hűtőbe. Egy tányér, szépen celofánnal lecsomagolva és rajta egy újabb levél!

 

Hubert!

A héten vágtak szürke marhát! Tettem be friss tatárbeafsteaket! Piríts mellé kenyeret, de találsz szalámit, sonkát és van jó fagyos abált szalonna is. Aztán mehetsz vadászni, no meg vigyél tarisznyát is! Nincs kint senki a területen! Aztán csak óvatosan!

Délután már kint leszek én is!

Üdvözlettel:

Feri

 

Még egyszer elolvasta a kedves levelet, amit a hűtőben hagytak neki a sok finomsággal és aztán végül öntött magának egy pohár tejet és vágott magának egy félkaréj kenyeret. Ha Malvinka vagy édesanyja látta volna, biztos összeköti a sarkát, mert csak úgy állva evett, miközben ebből is vágott egy szeletet, meg abból is és takarosan elcsomagolta. Mire végzett addigra a reggelije is elfogyott!

Még sötét volt, amikor elvált a háztól. Sokkal óvatosabban mozgott a sötétségben, hiszen annyira nem ismerte a terepet és nem akart feltűnő lenni! Úgy ment, mint macska a fal mellett, de se nem sietett, se nem sétált. Ó! Tudta ám, hogy merre akar menni Hubert és csakhamar elveszett a lámpafények utáni sötétségben. A távolban még egy-egy kutya ugatott, mert a hortobágyi kutyák egy része, még a legapróbb neszre is felkapja a fejét. Jaj, azok a pásztorkutyák veszik észre a leghamarabb, ha baj jön a pusztára és a szemes pulik, mudik, meg a pumik aztán felvernek mindenkit. Felverik az alvó nagy komondorokat, amelyek addig, mint porba lökött rongykupac feküdtek és felverik a félelmetes kuvaszokat, amelyek még az ördögtől sem félnek. Amilyen a kutya, olyan gazdája és az éles szemű hortobágyi ember, ha már nem szól egy szót sem, akkor van ám a legnagyobb baj. Akkor a legveszedelmesebb a komondor is, amelyek közül vannak akkorák is mint egy „bornyú” . Borjú annak a tisztességes neve, de pásztor nyelven inkább bornyú az.

Hajnalra a köd leereszkedett és ahogy a Kilenclyukú hidat elérte Hubert, már akkora fehérség volt, hogy komolyan megállt egy pillanatra, hogy jófelé megy-e? De csak óvatosság volt, mert út, itt csak egy van. Csak még nem érte el a folyót, amelyre már régóta hidat vert az ember. Voltak itt már korábban is hidak, de ezt a kőhidat közel 200 éve építették. A híres bécsi vásárra innen Szolnok felé hajtották át a marhát, ha áradt a Tisza. Különleges híd ez, mert a pásztorkodás miatt a felhajtókat szélesedőre hagyták meg, hogy mikor a jószág eléri, akkor be tudja fogadni a gulyákat, meg a nyájakat. Persze óvatosan kellett megközelíteni, hogy a jószág ne törje össze magát, de ehhez nagyon értett mindig az itt élő ember. Együtt élt a jószággal, tudta annak minden gondolatát is…

A híd mellett ma is ott áll a csárda, ahol tegnap vacsorázott Hubert. Még sötét volt körülötte minden, csak a konyha felől pilácsolt valami fény. Korán kelnek itt is, mert mire 11 óra felé jár az idő, a pörkölteknek, meg a paprikásoknak készen kell lenni! S hogy bizonyosan erről is van szó, a hátsó kéményből éppen most szállt fel a füst. Begyújtottak!

Forgalom volt a hídon most is, ahogy régen, bár őrök, mint ahogy akkoriban voltak, ma már nincsenek. Hubert várt egy kicsit, de nem fűlött a foga ahhoz, hogy a 167 méter hosszú hídon végigmenjen. Kőfalak voltak a járda mellett végig és úgy gondolta, ha valami történne, még elmenekülni sem tud.

Ahogy ott tanakodott magában, a vízen egy csónakot pillantott meg és elkötötte. Átment a víz túloldalára és takarosan kikötötte, pont úgy, ahogy megkötötték. Végre! Ahogy felkapaszkodott a töltésre, már derengett, de semmi nem látszódott már a köd miatt. Volt a táskájában egy iránytű. Arra az esetre, ha….és most pont az a bizonyos „ha” van! Elő is kotorta. Betájolta magát. Közben felnézett, ide is, oda is. Aztán úgy döntött, hogy emlékeire hagyatkozva megindul bele a pusztába. Nagyjából tudta az irányt és arra tartott, mert bent a pusztában volt egy halom, arra akart felülni és ahogy ment eszébe is jutott a kedvenc hortobágyi nótája, Ha felülök a fekete halomra!

 

„Ha felülök a fekete halomra,
Onnan nézem merre legel a gulya.
Parancsolok bojtáromnak Pistának,
Csapja meg a bal szárnyát a gulyámnak.

Megcsapta (j)a bal szárnyát a gulyámnak,
Mindjár látom, híja van a marhának.
Sárga lovam pányvára van kikötve
Kinek tetszik, menjen rajta, keresse

Elköltözött a daru, meg a gólya
Senki sincs már a pusztában maradva.
A pusztában magam járok egyedül,
Rajtam még a jó Isten sem könyörül.”

 

Hubert nagyon bízott magában és miközben dúdolta a dallamot, ment csak ment befelé a pusztába! Nagyon nagy itt a puszta és akár merre is kanyarodna, sok, csaknem 10-15 kilométert kellene mennie, hogy átjusson valamelyik faluba, de az nem is olyan könnyű feladat, mert tele van erekkel, vizekkel és olyan járhatatlan részekkel, ahova, – ha a gulya beveszi magát, – csak az éles szemű pásztorok lelik meg. Tavaly nyáron is, mikor kint volt, akkor is mutatták neki, hogy amarra fent van a nyáj. Nem is látott semmit, amikor intett két bogárfekete mudinak a juhász, hogy fordítsák meg a nyájat s azok meg mint a vereshasú nyúl, úgy nyúltak el mellőlük. Csakhamar látszott is, hogy mintha a horizonton megmozdult volna a gyep. Biz’a, nem más volt az, mint egy falka juh…Szépen hozták a birkákat, visszafelé, de tudj’ Isten, a két kutya, terelte is a birkát, de nem hajtotta annyira, hogy az le-le nem hajolt volna egy falatért. Összeszokták már, meg a Bogi tudja is, hogy kell már bánni, most a fiát is tanítja! Nézze csak Hubert!

Ám most lassan már december lesz. Pár nap és deres a legelő, fagyokat mondanak ide is. A gyepek feláztak az őszön és ami sarjúszénát adtak a rétek, már régen behozták s ami kint van, arra meg már vigyáznak. Nem lehet összevágni a földet. Jövőre is kell annak teremni. Persze kényelmes dolog lenne kihajtani ilyenkor is a jószágot, de ha többet megy, mint amennyit megeszik, akkor leromlik s most így, hogy közeleg a karácsonyi ellések ideje, nem kellene gyengíteni a nyájat se. Nincs is annak már értelme, ámbátor van úgy, hogy megjáratjuk, de akkor az időnek is olyannak kell lenni….

Gyenese Emese – Vadludak a Kilenclyukú híd felett

A puszta tehát olyan üres volt hajnalban, s hogy a köd is leereszkedett, így hát a szó se hallatszódott messzire. Teljesen egyedül volt kint Hubert, amikor szárnysuhogásra lett figyelmes. Olyan alacsonyan járt a liba, hogy szinte a hasukkal húzták a földet. Nagy úr az éhség és a tóról ki kell menni legelni, mert ahogy a jószág is vágyik ki az ólakból, a hodályokból, úgy a vadmadár is éhes már s ha nem keresi meg, hogy mit tudna enni, akkor neki nem teszi elébe senki.

A régi időkben több takarmányt lelt a vad, mert a kukoricák betakarítása, sokszor elhúzódott és a sok tarló nemcsak itt, hanem körbe az Alföldön, terített asztala volt a vadnak. Mára azonban, meg különösen ezen a forró nyáron, amikor nem termett kukorica, különösen nehéz a vadnak is. Persze, hogy több a kár az őszi, alig zöldellő gabonában, mert ugye a vadnak is enni kell. Annak is élni kell, mert a hideg, a tél nem kegyelmez. Aztán a régi jó legelők, a régi jó tarlók, amelyeket az öreg gúnárok igen jól ismerték, egyik pillanatról a másikra odavannak. Nincsenek vizes gyepek, ahol lehetne a kicsi vízben legelni, ahol ilyen tájt, ahogy a búza is zöldell, megfrissülnek a gyepek. Mert, ha a vadlúd választhat, akkor inkább tarlóra megy , de a daru is igen szereti a kukoricát. Eszébe jutott Hubertnak, hogy egy igen vizes évben, mikor mindenki arra várt, hogy majd fagyon rámennek a kombájnok a földekre, még az álló kukoricában is lőttek Arthurral libákat. Fenn Tótiban! Micsoda esztendő volt. A sok gazda mind szívta a fogát, miközben a vad dőzsölt és azon az őszön visszakapta a vándornép mindazt, amit elvett tőle az ember. Mert annak előtte, ott mindig a vízi vadé volt minden, lent a Kis-Sárrétben minden, amerre csak a szem ellátott.

A szárnysuhogások egyre erősödtek és a földet meglátó vadludak gágogva emelkedtek magasabbra, mert bizony ilyen sebeséggel nem volt olyan vadlúd, amely meg merte volna kockáztatni a landolást. Fel-fel! Látszott, ahogy a nyakukat megemelve pillanatok alatt megemelkedtek. A fényekből ítélve, gyanította Hubert, hogy nem sokkal feljebb süthet a nap, de nem tudta megmondani, hogy milyen vastag lehet a ködpárna.

Ahogy hajnalodott, úgy szállt le mind inkább a köd és miközben a rucák eltűntek lassan, a helyüket a ludak váltották fel. Mire aztán oly hangzavar lett, hogy Hubert bizonyos volt benne, ha bárki a családból itt lenne, annak a szavát se hallaná! Egyszer csak egy hatalmas csőr tűnt fel, majd kettő és ritkán látott madarak húztak el felette. Felült egy halomra. Szinte a szája tátva maradt, hiszen túzokok voltak. Tudta, hogy lenn Orosi-pusztán vannak túzokok és a zsadányi szőlőskertből is felszálltak egyszer egy hajtáson, de ilyen közelről még sose látott. A nagy túzokkakas a halom fellett olyan közel húzott el, hogy ha kinyújtotta volna a kezét, lehet, hogy a hasát megérinthette volna, de igazán akkor döbbent meg Hubert, hogy milyen gyorsan  repülnek, amikor a nagy madár keltette szelet megérezte!

A túzok félelmetes nagy csőre, ha kellett, odavágott bárminek és akkora bajusza volt, mint annak a nagy fekete macskának, amely lent lakott a rétben. Arthurnak nekifordult a nyáron, mikor figyelmeztette, hogy talán helyesebb lenne a tanya körül egerészni. Veszélyes tanyasi macska volt, amely a kemence padkáján úgy csinál, mintha sose evett volna nyúlfit. Arthur nem csinált ebből különösebb kérdést, de hogy nekifordult az erdészmanónak, azért már több volt a soknál. Hiába, no, a macska kiszámíthatatlan és elég neki egy villanás, hogy az addig puha, bárgyú állatból, vadmacska legyen. Arthur gyanítja is, hogy ez a nagy szabadsága abból fakadhat, hogy az apja Tölgyfásból való. Ezt a kölyköt is még onnan hozták be, lelték a favágók, kint, amikor irtották a nyiladékot…

Hubert aztán nem várt sokáig, mert tartott tőle, hogy felszáll a köd és a legjobb pillanatok, ahogy felkel a nap, mindjárt odalesznek. A legújabb puskáját hozta magával, egy FRANCHI 20-ast, egy kis duplát, amit a napokban szerzett meg Budapesten!

Hubert legújabb szerzeménye, a kis Franchi 20-as dupla

Ej, micsoda kis elegáns puska volt az. A fegyver agya, régi technikával barnított és olyan sávos volt, mint egy tigris, s mivel a csövek egymás mellett fektetve, vízszintesen voltak kialakítva, kecses kinézete is volt, amit az angola agyazása, hogy nem volt rajta pisztolymarkolat, még inkább kiemelt. Biztos volt benne, hogy Feri, aki rajong a puskákért kölcsön fogja kérni, amiben egyébként nem sokat tévedett.

Aztán, mikor már igencsak világos is volt és biztosan felismerte, mire lő, akkor egyszer csak elsütötte a fegyverét. Egy lazább csapat jött, de nem az elsőt, nem, hanem a harmadik vagy a negyedik vadlibát vette célba. A szomszéd faluban volt egy igen öreg vadász. A vadász Kis Feri bácsi. Még Hubert ismerte, de inkább Arthur bácsi látogatta meg, vagy találkoztak kint a pusztán. Ilyenkor mindig egy zsák szalmával járt, azt lelökte és hanyatt fekve lőtte a libát. Azt mondta, hogy nem szabad csak arra a libára lőni, amit maga felett lát. Egyszer Hubert is kipróbálta és bizony igaza volt, de hogy ő biztos nem tudna odakint feküdni – gondolt a régi öreg vadászra. Persze, az öregúr igazi vadász ember volt és soha sem sietett, ezt egy kicsit irigyelte is Hubert s aztán arra gondolt, hogy Arthur, Valter és az apja is így gondolkozott. El is határozta, hogy picit ő is változni fog. Több időt hagy mindenre…

Ahogy felkapta a puskáját, eszébe jutott, hogy csalatkozni szokott, mert alulbecsüli a sebességét a ludaknak és jól a csőre elé célzott. Nem is volt olyan könnyű és ahogy elsütötte a fegyverét, az alacsonyan járó ludat, ahogy eltalálta, az a halom felé esett, pont, ahol Hubert állt. Ahogy a régi vadásziskolában tanították: a lőtt vad a vadász elé essen! Ebben nem is volt hiba, de a nagy lúd kis híján eltalálta Hubertet!

Úgy ugrott el és ha sokat gondolkodik, még jól pórul is jár. Még a libája le sem esett, amikor környes-körül olyan hangzavar és riadt szárnysuhogás indult el, hogy Hubert el sem tudta képzelni, hogy ennyi madár leszállhatott körülötte. Már arra is gondolt, hogy a sötétségben nem vette észre az itt éjszakázó ludakat. Mindegy is. Pillanatokon belül kiürült körülötte a puszta. A nagy lilikje ott feküdt már előtte. Jó kövér volt és a nagy fekete sávok, keresztben a hasán, messziről feketéllett előtte. A homlokfoltját vizsgálta nyomban, mert annak kicsinek kellett lennie és ahogy reptében jól látta, a hóka itt is kicsi! Aztán, ahogy Arthurtól tanulta az úszóhártyás szép sárga lábát vizsgálta meg! Könnyen beszakadt – örvendett meg Hubert, mert így akkor bizonyosan nem kell sokáig főzni!

Amint felkötözte a nagy ludat a hátizsákjára elővette az iránytűjét és tájolt. Arra volt kíváncsi, hogy arra felé indult volna-e el, amerre gondolta. Bizony meglepődött. Annyit forgott, hogy végül a nagy ködben elvesztette az irányt, merről is jött. Mielőtt megnézte volna az iránytűt, meghatározott egy irányt, hogy merre lehet a Kilenclyukú híd és legnagyobb megdöbbenésére eltévesztette volna, nemhogy kicsit mellé, hanem pont ellentétesen indult volna el. Úgy Szásztelek magasságában lehetett és innen, ha elindul abba az irányba, akkor minden bizonnyal jó tíz kilométer után ért volna el Nagyiván határába. Persze úgy van az, hogy tudja az ember, hogy rossz irányba megy, de ha nem tud visszamenni a nyomán oda, ahonnan elindul – vége. El fog tévedni és a köd, ha leereszkedik az este is, kibogozhatatlan. Ritkán használja ezt az iránytűt, de most, hogy jött a Hortobágyra, úgy tűnik mégiscsak jó ötlet volt, hogy betette a táskájába.

Nem sokat kellett gyalogolnia, mire elérte a Kilenclyukú hidat, de a csónak már a túloldalt volt és éppen akkor szállt ki belőle egy ember. Kicsit bosszankodott, mert mikor hűlt helyét látta a csónaknak, először azt hitte, hogy elvitte a víz. Amikor meglátta, hogy a túloldalt van kikötve, úgy elkezdett káromkodni, hogy aki hallotta volna, bizonyosan odébb áll, de mivel nem volt kint a késő őszi pusztában senki, különösen nem így advent első vasárnapján, aztán hirtelen eszébe jutott és hamar meg is csendesedett. Mindegy is és körbesétált a csónakért, de ott  rájött, hogy nem a víz vitte át a túloldalra, hanem valaki átment rajta és még rendesen ki is kötötte!

  • Csak tudjam meg, hogy melyik volt. Csak tudjam meg… – és ballagott fel a csárdának, miközben még mindig morgott, de már szinte csak magában, mert adventben jártunk és ilyenkor már nem illik. Elcsendesedik az ember…

Hubert ekkor már a szemközti oldalban volt és bár ő nem mosolygott a meglehetősen mérges emberen, aki jól láthatóan egy valóságos csikós volt, de hogy az miért akart csónakázni csikós létére, azt már tényleg el sem tudta meg gondolni. Mindenesetre most, hogy így alakult, nem volt mit tennie és a nagy kőhídon, amely lassan kétszáz éves lesz, beballagott Hortobágyra, a hátizsákjára kötözött vadlúddal.

Üres volt most még a csárda és kevesen voltak a pusztában is. Csak Károly, a csárda manója vette észre, aki estére hivatalos volt a vadászházba. Miközben fogalma sem volt arról, hogy vacsorára libasültet szolgálnak fel, meg jut abból a libalevesnek is, amit Hubert egy Kiskundorozsmára beköltözött, majsai öreg kiskuntól tanulhatott el….

December 7-én folytatjuk….

Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter
Illusztrálta: Gyenese Emese – Vadludak a Kilenclyukú híd felett

 

Tovább olvasom

Hubert

MESE: 6. rész – Dolmányos varjak a Gyermán-zugi szőlőskertben

Hubert a délután gondolt egyet és elhatározta, hogy másnap már kora hajnalban a Gyermán-zugi szőlőskertbe megy, hogy megpróbáljon dolmányos varjakra vadászni. A kunyhója előtt volt egy szóró, arra kiviszi a műuhut s aztán hátha… Tegyünk egy próbát Stevin mester új sípjaival, majd az megválasztja, hogy igazán olyan híresek-e a nagykikindai sípok! Még az este mindent takarosan összekészített és a szúrós kis dupla huszas Franchi puskáját, meg egy ismétlő.22-est vette elő. Már csak a műuhuért kellett kimenni a szekérszínbe…

Gyenese Emese: Dolmányos varjak a Gyermán-zugi szőlőskertben

Esteledett, amikor átvágott az udvaron és ellépett a nagy dió mellett, majd következett a szekérszín, amiben ma is ott áll egy öreg szekér. Nem használják, de nem is tartanak rajta mindenféle kacatot. Az úgy áll ott, mintha tegnap tették volna le. Felette egy régi útalló. Hubert el is mosolyodik rajta: a nagy fafogai egyik oldalt 75 centiméterenként, míg a másikon 60 centiméterenként állnak – együtt laknak azok már hosszú idők óta. Még a régiek ékelték be és a köpűje is úgy áll, hogy abban a nyél talán sose mozdul meg! No igen, – nézte Hubert, akkor még volt türelem és csak száraz fát nyelelték meg. Az biztosan nem lazul meg, nem szárad ki!

Na! Hol van az a műuhu! És pakolászni kezdett emez oldalon, mikor végre meglelte! Rendesen elcsomagolta, így szinte teljesen újnak tűnik – örvendezett! Nagy üvegszemei sárgán ragyogtak s volt a mellkasán egy zsineg, amelyet, ha meghúzott, akkor mozgatta a szárnyait! Na, ez kell most nekünk!

Majdnem nagyobb volt Hubertnél, de könnyű műanyagból gyártották, így elbírt vele! Nehéznek nem volt nehéz, csak inkább nagy volt a manónak! Mikor megindult keresztül a nagy udvaron, egyszer csak a fa egyik ágán megmozdult egy hatalmas nagy árny és annyit mondott: Húúú!

Meg is hűlt Hubert ereiben a vér, hiszen nem gondolta, hogy más is lehet rajta kívül ott és nem is számította arra, hogy valaki más figyelheti! Pont az ő udvarán! Még ilyet és különösen az a mély hang volt félelmetes. Persze utána már rögtön tudta, hogy kitől jöhetett a hang. Nem is lehetett az kérdés senkinek, lenn Peszere-pusztán.

Alkonyodott már akkor és Hubert tudta, hogy nem más az, mint az öreg uhu! A nagy madár pattintott egyet a csőrével és a nagy szemei tágra kinyíltak. Hubert látta már a nagy baglyot közelről is, de onnan fentről, a fáról, még félelmetesebb volt, mint bármikor máskor!

A bagoly csak meresztette a nagy szemeit, mert a Hubert kezében lévő műbagoly meg neki volt olyan furcsa, hogy talán ilyet még sosem látott. Hubert el is felejtette, hogy milyen régóta bent volt már a színben, szépen leponyválva és öreg barátja még nem is látott ilyet! Műuhu. Azt se tudta a vén bagoly, hogy mi az, pedig nagyon okos madár volt.

  • Jó, jó! Tudod miattad hoztam, hogy ne legyen annyira rossz a varjazás! Ne kelljen neked ott tűrni a támadásokat!

A bagoly azonban nem felelt semmit, csak nézte őket és aztán hunyorogni kezdett, mint a macska, amelyiket észrevesszük, amint settenkedik és úgy csinált, mintha nem is érdekelné a dolog. Aztán elfordította a fejét és egyszer csak szétnyitotta a szárnyait és elrúgta magát a vén dióról. Olyan erővel tette, hogy a fa ága megremegett és a nagy bagoly ráfeküdt a levegőre, majd erős szárnycsapásokkal eltűnt a kert felé az éjszakába!

Majd máskor beszélgetünk, – mondta félig hangosan Hubert maga elé, de már nem volt rajta kívül tényleg senki az udvaron és ahogy felnézett a kéményre, a füst egyenesen felfelé szállt. Szépen kojtolt a kémény s mintha egy láthatatlan nagy kéz húzná fel a füstöt, úgy szállt mind inkább magasabbra. Hideg lesz az éjjel és nem tévedett sokat, mert ahogy felragyogott az estehajnal csillag, majd utána a többi, azok úgy reszkettek és úgy ragyogtak, hogy reggelre biztosan fagyni fog… – gondolta!

Bőven készített be a kandalló elé fát Hubert. Volt ott cserszagú, fanyar tölgy és akác is. Pattogott a tűz és a láng fényei táncoltak a szoba bútorain. Villanyt nem kapcsolt és most olvasni sem volt ereje, csak nézte a tüzet, hogyan táncol, a hasábokat körül-körülnyaldosva… aztán a meleg és a táncoló fények álomba ringatták.

Hajnalodott, mikor megébredt. Kinyitotta a szemét és azonnal az ablakra pillantott, majd a kakukkos óra kint a nappaliban négyszer szólalt meg. Éppen időben vagyok és szinte lerúgta magáról a takarót, majd azzal a lendülettel ugrott is ki az ágyból. Két puskáját a vállára kanyarítva belelépett a csizmájába és a kabátját be sem gombolva, már kint is volt az erdőben. A manólakás hátsó ajtaja az erdőre nyílott és körbe sem nézett, mert a kiskuvik az ajtó nyitására úgy meglepődött, hogy arrébb rebbent. Innen tudta Hubert, hogy senki idegen nem lehet hátul, mert a kicsi bagoly bizonyosan nem tűrte volna az idegent.

Gyenese Emese: Dolmányos varjak a Gyermán-zugi szőlőskertben

Átugrott a Vass Sándor hídján, majd a Fehér hídnak vette az irányt. Minél hamarabb le akart térni a dűlőútról, hogy véletlenül se találkozzon senkivel. Saját ösvényén akart már haladni, miközben eszébe jutott a nagy borzzal a kaland. Micsoda este volt, a sarkában szuszogó az Apát-nyara nagy borzklán fejével. Ej, mosolyodott el magában s igen, kicsit büszke is volt arra, hogy bátor. Szeretett olyan dolgokat csinálni, aminek a végét nem tudta felmérni és amikor már mindenki visszahőkölne, akkor még az elevenébe vágni! Szemközt! Volt ebben valami nyakasság is, de kétségtelen tény, hogy ismert volt Hubert és nemcsak erre, hanem igen sokfelé. Híres vadász volt, de tudták róla azt is, hogy sokszor megesik a szíve és bizony-bizony segít is, ha kell, de a borzzal, végig a falun, azért már csaknem túlzás volt. Vajon mi lehet a nagy borzzal, tette fel a kérdést magában és kicsit sajnálta, hogy többet nem találkoztak. Pedig kerülgették egymást…. Hol neki, hol a manónak volt szerencséje…talán lehettünk volna barátok is…

A Fehér-híd alatt szelíden folyt a víz, majd a hidat elhagyva, azért már érződött, hogy Peszere-pusztán fagyott is az éjjel. Ha nem is fújt a szél, de megmozdult a levegő és a kukoricatarlón, keresztben, neki a Gyermán-zugi szőlőskertnek, tartott a manó. A táj sokat változott, mert több helyen erdőt ültettek és az ember, ami földet csak tudott, felszántott. Régen vízi világ, erek, nádasok, rétek voltak itt. Beszélik, hogy volt olyan dűlő is, amit Csukás-dűlőnek hívtak, mert annak az oldalában olyan füzek voltak és olyan vizek fölé magasodtak, hogy a régi öregek csukákat is fogtak. Ki hinné? A vizek, a füzek aztán eltűntek és velük együtt a csukák is. Ma pedig, ha aszály van, akkor felsül minden és nincs víz a talajokban annyi se, hogy a giliszta megmaradjon. A Körös hiába hozza a hegyekből a sok jó vizet, nem engedik fel még a régi medreket sem és lassan-lassan kiszárad minden. Elmaradnak az esők és az addig gazdag tájon már az akác is csak senyved, ott, ahol még száz éve volt, hogy csónakkal vitték a halottat a temetőbe…

Itt, a szőlőskertben még van egy-két kisgazda, de a faluban ők is egyre kevesebben vannak. A csarnok megszűnt, a tej nem kell senkinek, de már tehén sincs, amit fejnének. Az iskola már régen bezárt, csak az óvoda udvara hangos és a portákon lassan már baromfi is csak éppen mutatóban van és vannak már olyan helyek is, ahol csak a csalán díszlik…

A szőlőben szőlő már nincs. Egyik, másik gazda össze-összeszedegette a földet és vannak olyan parcellák, ahol már keresztben szántanak. Még néhány gyümölcs csak-csak van, de már azok is inkább csak diók.

Hubert kunyhója földbeásott, csak az ablakai néznek egy kis tisztásra. Sok már itt a bokor, miegymás és mindenki a földet akarja. Falja, nyújtózik érte még a kökény is, ami, ha egyszer megindul, nem lehet vele bírni. Géppel meg biztosan nem. Az bizony leszedi a tükröt, a lámpát, kiszúrja a kereket. Azt csak takarosan lehet kiirtani. Levágni, elégetni, a tuskóját kiszedni. Meg persze nem hagyni, hogy feljöjjön, különösen a legelőn! Na, azt biztos nem hagyta volna a régi öregek közül senki és azt akkoriban nem kellett magyarázni, hogy a gyepekre vigyázni kell. Csak hát mostanság másképpen van, – sóhajtott nagyot Hubert.

Mindegy is! Vadásszunk! A puskákat bevitte, majd letette a baglyot, úgy 20 méterre, aztán gyorsan vissza a lőállásba. Még sötét volt és bőven volt ideje. Talán jó volna enni valamit, meg inni egy teát. Benn a kunyhóban, ha nem is volt fűtés, azért jobb idő volt. Tengeri kóró kévékkel volt körbetámogatva. Az ajtót betette maga mögött és egy nagy székben hátradőlt. Szeretett itt lenni s mikor az első fácánkakas nagy robajjal leszállt a fáról, tudta, hogy közeleg a reggel és hamarosan indul a vadászat.

Szalonnáját, amit eddig katonázott, szépen takarosan elcsomagolta, miközben az utolsó lilahagymát is megmártotta a sóban. Mikor minden a tarisznyába került, a nyakába lógó varjúsípot kétszer, majd még egyszer megfújta. Pocsék varjúriasztás hallatszódott az egész szőlőskertben. Az öreg Vasilije csak jó sípot adott ajándékba – gondolt a nagykikindai mesterre. Ha hazaérek írok is Stevin mesternek, – döntötte el kint a „gunnyóban”!

A szőlőskert másik oldalán, éppen ekkor szállt le a traktorról Barni, aki arra lett figyelmes, hogy égtelen károgásban vannak dolmányosok, amoda a szőlőskert túlsó oldalán. Igazi vidéki gyerek volt és tudta, hogy valamit láthatnak, azért van ez a nagy hangzavar és látta is, hogy egyre másra jönnek elő a dolmányosok, de volt már ott szarka is. Még ennyi dúvadat!

Itt valami turpisság van!! Látnak ott valamit! Valami van ott és meg kéne nézni, de csak-csak törte a fejét s mielőtt bármit csinált volna, inkább várt még egy kicsit. Na, ezt megnézem magamnak s mikor már éppen azon volt, hogy megindul a hangzavar felé, egyszer csak lövést hallott, majd egy varjú távolban összecsapta a szárnyait.

  • Na, nézz oda! Ne mondd már komám, hát csak tudom, hogy mit láttam. – mondta benn a faluban, de akkor már igencsak tíz óra felé járhatott az idő, mikor a bolt előtt találkozott valakivel.

Akik hallották, hitték is meg nem is, mert akkor nap nem volt kint vadászni senki s mivel így őszön már mást is lehetett lőni, mint dolmányos varjút, el se hitte senki, hogy valaki dúvadozna…na még az kéne! – tette hozzá valaki! Azé’ van a vadőr – kontrázott a másik! Hogy én kiüljek varnyút lűni?  -mondta a harmadik. Aztán egyik is, másik is elindult a dolgára.

Egy igazi vadászember, biza, soha nem megy oda megkérdezni, ahol lövést hall, hogy ki vadászhat? Nem volt az szokás a régi időben, hogy zavarjuk a másikat, hogy kérdezősködjünk. Aki lopni akart, lopott úgy is és arra ott volt mindig a csősz, meg ott volt az erdész, meg a vadőr. Régi törvények voltak ezek és Barni még azokon nőtt fel. Apjától, nagyapjától azt látta, azt tanulta. Vadásszanak csak!

Az urakat, meg az úrhatnám féle népséget, akik mostanság a faluba innen is, onnan is megfordultak, csak kerülte az itteni ember. Egyen, igyon – mondták, aztán menjen a dolgára. Sokáig úgyse marad, segíteni nem tud, amit hoz, azt meg úgy is viszi. Jaj, tudták ám ezt a faluban, hiszen a régi báró ugyan szerette a községet, meg a szomszédból is át-átjárt a gróf, de, hogy ide a sárba, sose azért jönnek, hogy itt lakjanak, hogy itt éljenek. Dehogy…ide mindig a vadért, halért jönnek, s emiatt féltette az itteni ember azt a keveset, ami neki volt. A táj, a Körös, a rét nem adott sokat, inkább az is elvett, de amit adott, azt a keveset, meg kellett becsülni, mert itt kő, szikla nem volt, csak nád és víz s ha jól sáfárkodtak azzal a kevéssel, azért a sok munka után csak volt annak látszatja is.

Gyenese Emese: Dolmányos varjak a Gyermán-zugi szőlőskertben

Hubert persze abból nem tudott semmit, hogy a távolból megint figyelte valaki, csak azt látta, hogy elébe repült egy dolmányos varjú és azt amikor lekanyarította, a többi mind felült a környező fákra. A varjú felett ott magasodott a nagy műuhu, amely néha meg-megemelte a szárnyát s még eközben a füle is mozgott. A résen meg-megszólalt az új varjúsíp és újra rohamra röpültek a varjak. Egy rafináltabb messzebb ült még, amit a .22-essel jó 70 méterről ügyesen megcélzott. Nem is kellett sok hozzá, hamarosan már az avarban landolt az is. Több fészket, több kisnyulat, tojást, kis túzokot ez sem ver agyon. Mert ha valami nagy pusztítást tud véghez vinni, akkor a dolmányos az. Persze enni kell annak is, csak hát ne lenne annyira kártékony.

Jó néhány varjú már ott hevert a földön, amikor egyszer csak nem jött több varjú, csak ölyvek gyülekeztek, amelyeket semmiképpen nem szeretett volna lőni, meg minek is lőtte volna a gatyás ölyveket, amelyek csak ilyenkor jönnek, télen, a messzi északról. Mire tavasz lesz, csak a köpetek maradnak az éjszakázó fák alatt.

Hubert előbújt és ahogy a varjak, úgy minden más madár eltűnt a fákról, amely ez alatt szépen körégyűltek a bagolynak. Összeszedte innen is, onnan is a varjakat, majd a műuhut közelebb hozta és úgy döntött, hogy most, napvilágon nem ügyetlenkedik be vele, mert megláthatják, hanem elrejti itt, az egyik fa nagy odvában. Úgy is tett és lökött még rá lombot is, hogy ne legyen feltűnő, abból a kupacból, ami a lába alatt itt összehordott szél. Nem is törődött vele, hogy olyan lombot fogott össze, amit nem az a fa termett…sietett és kissé óvatlan volt…

A dolmányos varjakat aggatékra fűzte és arra gondolt, hogy milyen jó lesz majd kitenni a rókáknak. Tudta, hogy jár itt egy ezüstróka és arra gondolt, hogy csak puskavégre kellene kapni. Most már lassan mindent levágnak és a szántások, a lucernások szélei, ha jók is egerészni, a nagyobb falat csak csalogatóbb. Na, majd meglátjuk és puskáit vállára kanyarítva, úgy döntött, hogy a titkos hidat megkeresi, amelyen át tud ugrani a Holt-Körösön.

Mikor meglelte a sűrűn benőtt átjárót és át akart kelni a betyárhídon, akkor látta meg, hogy a vízen récék pihennek. Vissza is húzódott és arra gondolt, de jó, hogy csendesen és óvatosan kukkantott ki. A kis huszast gyorsan összeszerelte, mert már hazaindult és nem akart már vadászni. Aztán két patront csúsztatott a töltényűrbe. A Scott kulcsot, – ami a fegyver külsején volt, – elnyomva csukta össze a puskáját, hogy ne is kattanjon.

Aztán előrébb csúszott és kikukkantott újra! Mikor úgy gondolta, hogy készen áll, előrébb lépett, amire a kacsák nagy hápogással azonnal felemelkedtek. Hosszan nem tudtak a víz felett repülni, hanem fel kellett emelkedniük. Ez könnyedén ment is nekik, de ahogy kifordultak már meg is szólalt Hubert puskája, de a nagy kapkodásban az első lövés alá ment és a második lövésben volt már minden bizodalma!

Úgy húztak fel a kacsák, olyan sebességgel emelkedtek, hogy biztosak lehettünk volna abban, hogy Hubert egy récét sem fog terítékre hozni. Erre minden reális esély meg volt, de ügyesen a madár elé kapta a fegyvert és a második lövésre egy szép gácsér kalimpálva hullt alá!

Hubert nagyot sóhajtott és igen megörvendett neki, mert már régen sikerült rucát lőnie! A gácsér a túloldalon várta, éppen a kökényes és a szántás szélében, a barázdában feküdt. A gácsér pörge tolla a kalapjába került, aztán a kezében fogva lassan hazaért.

Tüstént begyújtott a sparheltbe és ahogy elkezdett ropogni a tűz, rögtön melegebb lett a konyhában is. Vizet tett fel és úgy döntött, amíg felforr a magával vitt szalonnát megsüti s a kamrából pár szem krumplit hozott elő. 11 óra felé járhatott az idő, mire szépen megtisztítva a kamrába került végre a ruca. Jó kövér volt és mivel Hubert a konyhában kopasztotta meg, még rendet is kellett csinálni. Szeretett főzni, de ahhoz meg is kellett pucolni az állatokat. Még nem tudta, hogy mit fog belőle főzni, de nagyon nem is tudott rajta elgondolkozni, mert a szobájában, ahogy leült a nagy foteljébe, úgy ülve elaludt a peszerei vadászmanó…

November 30-án folytatjuk!

Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter

Illusztrálta: Gyenese Emese – Dolmányos varjak a Gyermán-zugi szőlőskertben

Tovább olvasom

Hubert

MESE: 5. rész – Hubert Kiskundorozsmán, körösztszentölés Öreghögyben

Hubert egyedül volt a plébánián. Csendes őszi nap volt, délután, közvetlenül ebéd után indultak Öreghegybe, hogy felszenteljék azt a kettős keresztet, amelyet a kiskundorozsmai vadászok Szent Hubertusz tiszteletére állítottak. Derült, csendes igazi őszi idő volt, de a levegőben már benne volt a változás. A hatalmas törökmogyorók, amelyek a plébániával éppen szemközt álló templom körül álltak pedig ragyogóan sárgállottak, miközben a szomszédos Fehér-tóra megérkezett darvak szomorú krúgatásától volt hangos a táj.

Gyenese Emese: Szent Hubertusz kereszt Öreghegyben

A könyvtárban nagyon sokféle lexikon, régi és Hubert előtt teljesen ismeretlen könyvek sorakoztak. Ferdinánd meghagyta, hogy bármikor meglátogathatja a könyvtárszobát s bár igen rendkedvelő volt, de nem tette hozzá, hogy mindent rendben a helyére vissza kell tenni. Valamikor régen, mikor még élt a gróf, járt már a geszti Tiszafészekben s tudta, hogy hatalmas mennyiségű könyvet őriztek ott is, illetve Arthurnak és Malvinkának is tekintélyes könyvtára van, ezért biztos volt benne, ha valaki megnevelte Hubertet, akkor a nagynénje Malvinka biztosan megtette.

Persze Hubert minden után nagyon érdeklődött, de rendre úgy csűrte-csavarta, hogy mindig valahogy benne legyen a vadászat. Kereste, kutatta és a szabadidejét ezzel töltötte. Tetszett is ez Ferdinándnak és hozzá kell tenni, hogy Harkányban, a rendkívül illedelmesen viselkedő Hubertet és azt az asztaltársaságot, ahol Ferdinánd a papmanó is helyet kapott, azért sokan megnézték. Valter és Arthur persze egy-egy jelenség volt és mivel szakmai hírük messze ismert, azok is ismerték az erdész manókat, akik nem vadásztak. Valter felesége, Emerencia a Harkányi Gyógyfürdő manódoktornője, míg Malvinka a grófok manódoktornője volt. Hubert a manók között is meglehetősen magas és sudár volt. Ez alapvetően felkeltette az érdeklődést, de Georgina nagy, loknis haja, igazán visszafogott, udvarias előkelő stílusa, amely egyáltalán nem volt hivalkodó, kiváltotta a fogadás vendégei között az elismerést. Mindezeken felül pedig Ferdinánd papmanó, lenyűgöző ünnepi reverendája, tájékozottsága és rendkívül visszafogott, de barátságos beszélgető partnere volt mindenkinek. Ekkor bőven volt alkalma megfigyelni Ferdinándnak Hubertet és bizony az első személyes találkozás is meggyőzhette Ferdinándot.

Híre ment ugyanis, hogy becsületes és tisztességes vadász, hogy mindig segít a gyengéknek az elesetteknek, no és legendás sakálvadász is. Nem retten meg a legfélelmetesebb ragadozótól sem és ha teheti, utánunk megy. Olyan bátor volt, hogy a legsűrűbb nádasokba is bemerészkedett. Féltette is emiatt eleget bácsikája Arthur, s persze Malvinka. Ám sok vadászatra már régóta egyedül jár. Becsületes, tisztességes manónak ismerték meg s mi több nemcsak dolgozni, hanem tanulni is szeretett. Erdész maga is, de jobban a vadászat kötötte le és persze olvasni, azt nagyon szeretett.

Ferdinánd a nagyon nagy csendre lett figyelmes. Ha valaki, ő bizonyosan tudja, mit jelent a csend. Hogy mit jelent a várakozás? Hogy mit jelent üzenetre várni? Hogy mit jelent hinni akkor is, amikor úgy érezheti az ember, bocsánat manó, hogy körülötte olyan hatalmas a világ, hogy szinte eltörpül benne. De minden reggel, amikor felébredt, akkor felnézett az 52 méteres hatalmas templom tornyára. Reményt jelentett számára és a templom oly régóta áll azon a dombon, oly sok embernek jelentett valamit, vagy éppen mindent, hogy mindig erőt merített belőle.

De most ez a csend! Ez a csend? Hiszen olyan csend van, mint vasárnap az iskolában. Kereste Hubertet a konyhában, kereste a szobájában. Kipillantott az udvarra, látta, hogy a bakancsa, szépen a bejárat mellett, már szépen kitakarítva várja az indulást. A kalap és a kabát is a fogason lóg. Hubert a világért nem piszkolta volna össze a csodaszép padlót. Hol lehet ez a Hubert? – gondolkozott el Ferdinánd, amikor a könyvtárszoba ajtaját megpillantotta, hiszen éppen egy résnyire nyitva volt! No, ide is benézünk – -gondolta Ferdinánd. Aztán csendesen benyitott, mert nem volt szokás a plébánián a hangoskodás és bizony a sok tanulásban akár meg is szunnyadhatott Hubert! – gondolta. Mikor kinyitotta az ajtót, akkor látta, hogy egy lexikon, a Katolikus Nagy Lexikon van Hubert előtt. Érdekelte, hogy vajon mit olvashat, de a világért sem akarta zavarni. Éppen meg akart szólalni, amikor?

  • Szervusz, kedves Ferdinánd – üdvözölte Hubert – Nézd, mit találtam!

Ferdinánd pontosan tudta, hogy mit talált Hubert, de nem akarta elvenni az örömét, hogy olvas, hogy forgatja a könyvet. Mennyi titok, mennyi érdekes adat, történet rejtőzik a könyvekben s Ferdinánd jól tudta, hogy Szeged, mindig fontos bázisa volt az egyháznak. Még a török idejében is megmaradhattak a ferencesek és a Tisza-parti város fogadalmait előbb vagy utóbb betartotta. Szokásai, hiedelmei összemosódtak és Bálint Sándor gyűjtése szerint így maradhatott fenn az a Szent Hubertusz napi szokás, hogy aki Szent Hubertusz tiszteletére, Szent Hubertusz napján nem megy vadászni, annak egész évben nem lesz szerencséje. Ferdinánd nagyot sóhajtott és kedvesen szólt Huberthez.

  • Hubert! Hubertkém! Olvass nyugodtan, de délután kettő órakor már Öreghegyben kell lennünk.

A vadászház lent a rétben feküdt és Ferdinánd kérte kis vendégét, hogy igyekezzenek, mert hamarosan indulni kell.

A manólakás titkos ajtaján, hipp, hopp a templom előtt találták magukat és Hubert csakhamar patkókopogásra lett figyelmes, amikor az iskola felől, a cukrászda irányából egyszer csak feltűnt egy pej és egy nagy szürke ló. Szépen felszerszámozva, a szíjak, a kötőfékek feketék voltak, a csatok pedig úgy ragyogtak, mint a csillagok. A lovak lába szépen lemosva s úgy fenntartotta a két ló a fejét, hogy büszkébben nem vitték volna Kilenclyukú hídon se a fogatot. A bakon a fogatos, fekete köténnyel, ragyogó szép ostorral, fekete kalappal, hófehér ingben ült. Amikor meglátta a fogatos égszínkék szemét, akkor ismerte meg, hogy: a Róka az!

Barátságosan, szinte beszélt a lovaihoz és a templom előtt várakozó atya előtt megállította a lovakat. Pár szót váltottak és az atya a szép, tiszta, kikészített takarókra ült, amikor is Ferdinánd bíztatta Hubertet!

  • Hubertkém! Most! Gyorsan felugrani! – Meg sem mert szólalni Hubert, mert amikor meglátta jobb oldalra befogott pej ló, annak, úgy kimeredt a szeme, hogy még a füle is felé fordult!

Mikor az atya elhelyezkedett, megigazította a reverendáját és előre hajolva azt látta, hogy egy csodaszép zöld ruhába öltözött, hegyesfülű manó ugrik fel, mögötte meg kis barátja, Ferdinánd. De olyan fürgén, hogy maga is elcsodálkozott rajta!

Hubert nem is tudott hirtelen mit tenni, csak ijedtében illedelmesen köszönt!

  • Áldás! Békesség! – mondta szerényen, de már bújt is el.

Aztán ugrott Ferdinánd papmanó is, aki az atyát már rendesen, ahogy Szegeden szokás köszöntötte:

  • Dícsértessék a Jézus Krisztus! – mondta. Az atya nagyon ritkán lepődött meg ennyire.. Hozzászokott, hogy mindenkit ismer, de ez a református köszönés, igen meglepte!

Róka, hirtelen hátrafordul és megszólal!

  • Dícsértessék kedves Atyám, ne haragudj meg…
  • Dícsértessék Józsikám, dícsértessék! – és lenézett Ferdinándra és enyhén mosolyra húzódott a szája – Ha gondolod, Józsikám, mehetünk is!

Úgy lesz atyám s egy-két szó elég volt, hogy a két ló, mint a könnyű selymet lendítse meg a kocsit, de odafent sem a fogaton, sem a bakon ülve, ezt nem érezte senki.

A két ló patkói szépen szóltak a főutcán és Róka nagy tisztességnek vette, hogy az atya elfogadta a felkérést és most együtt mennek Öreghegyi Vadászházba és aztán ahogy megkerülték a templomot, Kiskunhalasnak fordultak.

  • Régi utak ezek itt, Józsikám – mondta.
  • Atyám, ha ezek mesélni tudnának! – mondta Róka.

S mivel régóta ismerték egymást, van az úgy, hogy meg sem szólalnak egymás között. A délután ragyogó napsütése kellemes, kora őszi időket hozott így, Szent Hubertusz napjára. A nagy templomdomb másik útján Majsa felé visz az út. A templommal szemközt a plébánia áll és közvetlen közelében az Orczy István Általános Iskola. A kis téren túl, a könyvtár hatalmas kapuja, magas ablakai várták az olvasókat, de most nem volt erre idő.

Az út lefelé kanyarog a templomtól s előbb a híres STOP cukrászda, a piactér, majd a széksósi út kanyarogva vezette ki Rókát, az atyát, Ferdinándot és persze Hubertet Dorozsmáról. A két manó talált egy kis ablakot a fogat hátsó ülése alatt. Összehajtogattak egy pokrócot és arra ülve nézték a távolodó templomtornyot, amely akárhogy kanyargott az út, előbb-utóbb, mindenhonnan látszódott.

  • Hogy lehet ez Ferdinánd?
  • Hubertkém, a régi öregek tudták, hova kell a templomot felépíteni.

És valóban, amerre kanyargott a kocsi, előbb vagy utóbb feltűnt a templom mögöttük. Régi házak, kifolyóskút és egy olyan hatalmas tölgy magasodott az ég felé a Széksósi úton, hogy a korát Ferdinánd sem tudta megmondani.

Ahogy elhagyták a dorozsmai helységtáblát, az út nádasok között vezetett és a kanyarban kőkeresztet pillantott meg Hubert. No, ezt majd közelebbről is megnézem. A bakon, az ülésen és az ülés alatt a két manó sem szólt semmit. A jó volt az idő, a Fehér-tón telelő darukkal volt tele a határ és a nádas, – fel a reptér felé, a lőszerraktárnak és innen fel Hosszúhátig, – háborítatlan élőhelye volt minden élőnek. Hubert szemügyre vette, de igazán akkor csodálkozott el rajta, amikor az autópálya felüljárójáról tekintett le. Onnan lehetett belátni, hogy milyen magasra építkezett Kiskundorozsma és itt lent, mekkora vizes élőhelyek nádasok, vízjárta, mocsaras nádi világ húzódik Dorozsma körül, amelyekre szántók, fent Hosszúháton meg lucernások futottak le. Az eke minden évben közelebb-közelebb jár, de aztán jönnek vizesebb évek és ahol az eke kiforgatta a nádat, néha már egy esztendő alatt újra fakad.

A Kiskunhalasra vezető úton balról Subasa, majd jobbról Öreghegy következett – arra megyünk mi is Hubertkám!

Öreghegy régi gyümölcsöskertje volt a Dorozsmának és mielőtt befordulnánk, előbb a Sia-patak hídjára kell felkapaszkodni. Onnan aztán, mindig csak jobbra tartva, egyszer csak az erdőben, sorompó mögött feltűnik a vadászház. A fehér ház udvarára, négy nagy, tiszta ablaka néz, majd derékszögben a másik épület, ahonnan egy csillogó fekete szemű, szatymazi ember lép ki!

Ahogy bekanyarodik a fogat a vadászház elé és egyre jobban haladnak a rét felé, feltűnik a nagy kettős kereszt.

Gyenese Emese: Szent Hubertusz kereszt Öreghegyben

Mindenki Rókát és az atyát köszönti és ezt kihasználva Ferdinánd, a baloldali lépcsőn leugrik, nyomában Huberttel, aztán a vadászház melletti bokor felé lépnek, amely alatt egy jó kis pad várja már őket. Szépen el is helyezkednek, amikor egy nagy bajor hegyi véreb szimatol feléjük. Hubert már látott egy-két vérebet és ennek a pofáján látta, hogy kemény, harcokban edzett, középkorú kutya. Kemény tekintete, miután felvette az új jövevény szagát, Hubertre meredt. Aztán kinyitotta a pofáját és hagyta, hogy Ferdinánd megsimogassa. Jó, ha állva akkora volt Ferdinánd, mint a kutya ülve. Illett Hubertnek is bemutatkozni, hiszen Lump úr mégiscsak a vadászház vérebe volt. Akárhogy is vesszük, sok mindent tudott arról, hogy mi történik Öreghegyben és a vadászház körül. Sok ember volt már az udvaron. A helyi vadászok és a legjobb barátaik is itt voltak. A forgatagban egyszer csak egy magas, szigorú tekintetű ember figyelt feléjük. A vadőr látta, hogy a kutya a bokorban szaglálódik, de mivel az lefeküdt, úgy volt vele, hogy nem viszi be a vadászház melletti tanyába, maradjon akkor.

Voltak ott Szerbiából, Szlovákiából és még Franciaországból is. Sok féle szó hallatszódott el hozzájuk, de itt sem voltak hangosak, sőt kifejezetten ügyeltek is erre, mert közöttük volt a plébános is. Aztán egyszer csak felgyulladtak a tüzek és kürtszó úszott el a fák alatti réten. Régi dolgok ezek és valami megmozdult az emberekben. Aztán a Róka megszólalt és kiállt az emberek elé. Nem ijedt meg… Hubert a bokor alatt megszólalt.

  • Ferdinánd! Ki ez az ember?
  • Kedves Hubertkém – mondta csendesen – ő az elnök!

Hubert megdöbbent és jól szemügyre vette az elnököt, a Rókát. Szépen, csendesen és kimérten beszélt, de jólesően és egyáltalán nem úgy, hogy ő az elnök, hanem úgy, hogy erre felkérték és ő mindenkit képvisel egytől, egyig. Érződött a szavaiban, hogy amit mond, azt komolyan is gondolja. Hubert csak tovább fülelt:

  • Erre a Hubertusz keresztre régóta várunk. Régóta szerettük volna, hogy álljon Szent Hubertusz tiszteletére egy, itt, az Öreghegyi Vadászház udvarán. Elhatározásunkat komolyan vettem és az oszlopot egy szívós, akácfa adta. A szívem egy darabkáját Somogyországban hagytam, Somogysárdon ezért onnan hoztam az egyik kereszt fáját. Míg a másikat Ditróból, sok évvel ezelőtt, amely számunkra Erdélyt és Székelyföldet szimbolizálja, hogy összetartozásunk sziklaszilárd. Ez a mi hitvallásunk: a kitartás és a becsület.

Nagyon nagy szavak voltak és olyan csend fogadta az elnök beszédét, hogy csak a tűz pattogását lehetett hallani. Sokan voltak az udvaron, sokan jöttek messzi vidékekről, de úgy látszik, hogy a vadászat, Szent Hubertusz tisztelete mindannyiónkat összeköt. Az atya tisztességgel hallgatta az elnököt s láthatta, hogy az elhatározás sok éve született meg a szívekben. Látszódott az arcán, hogy hitt az emberekben és felszentelte a keresztet, amely azóta is ott áll az Öreghegyi Vadászház udvarán.

Rendre megemlékeznek Szent Hubertuszról és ezen a napon vehetik át trófeáikat a vadászok, vadászvendégek Dorozsmán. Ez is olyan régi hagyomány, mint hogy a szegedi öreg polgárok úgy tartják, hogy Szent Hubertusz tiszteletére, Szent Hubertusz napján ki kell menni vadászni…

A keresztszentelés után kürtök harsantak s ahogy a tüzek meg-megroskadtak s ahogy a parazsak izzani kezdtek, az őszi alkonyatban lassan-lassan egy-egy autó is elindult.

A fogat is előállt, az atya és Ferdinánd is fent ült már, amikor Hubert kalapját meglengette a ház sarkánál egy tekintélyes kőris lábánál! Ferdinánd és még az atya is köszönt a fiatal Hubertnek – nagy tisztesség gondolta Hubert s már a sorompónál fordultak, amikor Hubert látta, hogy Róka mellé ült Ferdinánd és kissé hátra fordulva, hogy az atyát is lássa, beszélgetni kezdtek. Ej, de vajon miről beszélhettek? De arra, hogy azt megtudja esélyes sem volt Hubertnek, ezért nem is emésztette magát. Vállára vette a kis .410-est és azon ügyeskedett, hogy valahogy ellépjen a vadászháztól. A Sia-patak hídja után, úgy látta a benti térképen, hogy lejjebb van egy másik híd is, ott akart átlépni és úgy gondolta, hogy hátha a vízen lát egy-egy récét. De jó volna egy-kettőt elejteni. Tegnap is vadászni akart, de az a kutya! Ottokár, vagy ki!

A vadászház konyháját megkerülve, a góré alól lesett ki. Parkolt még ott is egy két, autó, de azoktól nem félt és gyorsan a rét szélfái mellett volt. Kinézett, jobbra és balra. Nem látott senkit s a rét füveit kerülgetve, úgy döntött, hogy átvág a réten. Egészen jól haladt és nem vette észre senki, csak a konyhából nézett ki az a magas, szatymazi, fekete szemű ember és megjegyezte: úgy lehet, hogy valami átváltott a réten. A vadőr is elengedte a füle mellett, csak az volt a helyzet, hogy sokszor úgy csinált, mintha nem hallotta volna a dolgokat, csak később nézett sarkára…

A rét valóban igen nagy volt és kapkodni a kellett Hubertnek a lábát, hogy átérjen. Vagy kétszer akkora volt, mint a Vass Sándor hídjától a Fehér hídig az út, lent Peszere-pusztán, Hubert házánál. Aztán elért egy kis pici dombocskát, inkább partoldal volt az…

Onnan bokrok, csenevész fácskák jöttek vele szemben, aztán egyszer csak szépen fehérre meszelt kőkerítést pillantott meg. Aha! Ez lesz a régi híd!

Hubert nem tévedett, mert elérte a régi hidat, amely most is szépen rendben volt. Mögötte volt egy régi meder és egy régi híd maradványa is és Hubert nem tudta, hogy a Sia egy új mederben kanyarog, de nem sokkal messzebb. A meder itt egyenesebb és érdekes, hogy a víz az új mederbe mindenféle vízinövénymagot hozott s ha nem is rögtön, de az új parton is megerősödött a gyékény, tavasszal pedig sárga vízililiomok virítottak. A vize a Fehér-tóról jött, az meg a távolban kanyargó Tiszából. Egészen különleges élőhely volt. Hubert a gát oldalában helyezkedett el. Várta az esti húzást, mert szeretett volna egy-két récét lőni. Várakozása és türelme csakhamar kifizetődött, mert mikor felgyúltak Kiskundorozsma fényei és amikor a darvak is lassan elfogytak, akkor fütyülő szárnyakra lett figyelmes. Úgy húztak el felette a vadkacsák, a rucák, ahogy ők szokták hívni Biharban, hogy csak kapkodta a fejét. Talán gyorsabbak, nem tudom – -gondolta Hubert, de ügyelt rá, hogy a következő récékre már felkapja a puskáját!

Az első lövésre nem, majd csak a második lövésre billent meg s messze a vetésre esett. Megtörte a puskáját, kivette a kilőtt hüvelyeket és újakat helyezett be és elindult a récéért…

Gyenese Emese: Szent Hubertusz kereszt Öreghegyben

A vadászháznál eközben az egyik autócsomagtér fedele nyitva volt és hátul a nagy kombi pokrócán egy barnaszínű vizsla kapta fel a lövésre a fejét. Kinézett a kocsiból és nem tudta, hogy mi tévő legyen? A vadászok a vadászházban beszélgettek. Senki nincs itt! Elmentek? Nélkülem? Vadászni! – gondolta a fiatal kutya és mint akit puskából lőttek ki, úgy ugrott ki a kocsiból. Átugrott a fák között és a réten egyszer csak egy érdekes, de új szagot kapott fel s már tudta, hogy az a valami lehet, ami tegnap lóvá tette!

Hubert eközben már a második kacsáját gyűjtötte be, amikor újra töltött. Öt kacsa ereszkedett felé és már kezdett formába jönni, amikor először a távolabbi, majd a közelebbi récére célzott. A harmadik récéje nagyot puffant a híd oldalában és ment érte. Azt viszont nem tudta, hogy veszi ki a vízből a negyedik récéjét.

Jaj!! – sajnálta rettenetesen, de mély is volt a víz, hideg is volt. Felette egyszer csak megjelent a tegnap esti kölyökvizsla, amelyik éppen most rugaszkodott el a vadászháztól! A vizsla, ahogy megpillantotta a manót, lent a partszélben, mozdulatlanná vált. Persze a nagy trappolásra a manó is felnézett.

Újfent kellemetlen és kényes helyzetbe került! Már megint! Sok ez nekem. Egyszerűen nem tudott mit tenni:

  • Eredj, hozd! – intett a víz felé! Nem tudta, mitévő legyen s bízott benne, hogy a jólképzett vizsla szót fogad.

Nem tévedett. A szertelen vizslakölyök felé rohanva, még a partról elugrott és olyan csobbanással landolt a vízbe, hogy a felcsapódó hullámok kis híján Hubertet is elérték. Szóhoz sem tudott jutni, de a kutya hideg vízben szépen ráfordult a rucára és egy határozott mozdulattal ráfogott. Huber tudta, hogy mi következik és teljes erejéből elindult, hogy a gát tetejére érjen. Tudta, ha kutya kijön a vízből, mellette rázza le a vizet a szőréről. Nem is tévedett, csak a gát tetején volt már helye, hogy arrébb ugorjon.

Még örülni sem tudott a harmadik rucának, mert azt igyekezett kipeccőzni a vízből, amikor megjött Ottokár. Bizony, a kutya nem más volt, mint a tegnap esti kölyökvizsla. Eljött az idő: ezt a kiskutyát is meg kell ismerni.

A szertelen kölyök büszkén vitte a manónak a rucát és letette elé, majd szépen a hátsó lábait maga alá véve, az első lábait is kinyújtva, lefeküdt a manó elé…

Úgy nézték egymást és Hubertnek nagyon tetszett a jó orrú, bátor, barna színű német vizsla, aki nevét a cseh királyról kapta. Ottokár még soha nem látott manót, de pontosan olyan szaga volt, mint a vadászoknak és pontosan annak is olyan valami volt a kezében, mint az embereknek. Ha rámutatnak azzal valamire és durran, akkor leesik a madár. Persze, sokszor nem találják meg, de ő mindig meg tudja keresni – mondta a manónak!

Mikor ott beszélgetnek, egyszer csak a távolból síp hangját hallották meg. A kutya felkapta a fejét és Hubert is tudta, hogy a kutyát keresik! Vidd el ezt! Akkor nem lesz semmi baj…

Hubert a három récével ott maradt s a kutya úgy eltűnt az éjszakában, hogy csak egy villanás volt. A sötétbarna német vizsla alig vált a sötétségtől. Tudta ezt a kutya is és kihasználta ezt az adottságát. Szájában a récével szinte úszott a Nagyszék hatalmas nagy rétjén. Szinte repült. Alig múlt egyéves és a füle lobogott utána. Újra szólt a síp és minden erejét összeszedve, még jobban rohant át a vadászház felé…

  • Le kellett volna csukni a kocsiajtót, de eddig sose ment el – mondta egy magas vadász
  • Előkerült az, nem megy el a vadászháztól – mondta a fekete szemű szatymazi vadász. Valahogy mindig megtalálta, hogy mondjon valami bíztatót is, de látszott rajta, hogy sajnálja a kutyát. Csak el ne vesszen már, kár lenne érte – gondolta.

Felelőtlenség is volt magára hagyni a vizslát, de nem szokták itt lekötni a kutyákat. A vizsla nem való láncra. Csak hát nincs meg a kutya.

Még egyszer tett egy próbát, de mire megfújta volna, a kölyökvizsla teljes erőből megérkezett és gazdáját csaknem fellökte, a szájában a kacsával.

  • Na, hát kutya lesz ebből! – mondta valaki.
  • Csak, ne az lenne a gazdája! – ugratták már a vadászbarátjukat, hiszen mindenki örült, hogy megkerült a vizsla.

De honnan szerezte a récét? Úgy lehet, mondta valaki, hogy tegnap az a kacsa csak meglett, amire rálőttünk. Találgattak, hiszen mégiscsak egy kacsával került meg a kutya. Csak a vadőr gondolkozott el, hogy a kacsa még meleg s a lövésnyomok olyan frissek, hogy azokat nem régen tehették, de nem szólt semmit.

Valahogy ezen a napon minden kicsit furcsa volt. Lump úr a bokrok alatt heveredett le, a szatymazi barátjuk valamit látott a réten, most meg az Ottokár hoz egy kacsát, ami még ráadásul vizes is. Valami nem stimmel a területen, valami nagyon nem stimmel, de Szent Hubertusz napja volt és a felszentelt kereszt, a megemlékezéshez most nem illett, az, hogy kérdéseket tegyünk fel. Holnapután indul az első társasvadászat, majd kibogozzuk ezt – gondolta és rakott még egy rönköt az udvaron izzó parázsra.

A távolban ekkor már Hubert úton volt, de az izzó zsarátnok olyan parazsat, szikrát lökött az éjszakába, hogy az messzire bevilágította a rétet és a megemlékezés fényére, a tűz fölé magasodó Szent Hubertusz keresztre, sokáig emlékezni fog Hubert, mert a Sia-patak gátjáról mindent látott….

November 23-án folytatjuk!

Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter

Illusztrálta: Gyenese Emese

 

Tovább olvasom