Keressen minket

Hubert

MESE: 3. rész – Terítéken az ormánsági gyilkos bika

Tegnap este nagyon későn értek haza a Bükkhát Erdőrezervátumból a manók. Hubert vitte a nagy sakálgereznát, Arthur bácsi az értékes koponyát. A sötétben Valter ment legelől, hogy biztonsággal kijussanak a sok száz hektáros rezervátumból. Útjuk nem volt veszélytelen, hiszen a sűrűségekben, erektől gazdag, lápos részre is betévedhet az, aki nem járatos arra és Valter semmiképpen nem akarta, hogy barátai bajba kerüljenek. Azonban az öreg erdő más veszélyeket is rejtett, hiszen vadmacskák, nyusztok és nyestek is laktak benne: az odvas, öregfák olyan búvóhelyet adtak ezeknek az állatoknak, hogy az embertől zavartalanul élhettek és óvatosan kellett haladniuk.

Gyenese Emese: Az ormánsági gyilkos bika

Hubert nem is tudja, hogy mikor értek haza, de arra ébredt, hogy az udvaron, az üstben, már fő a víz és Valter és Arthur egy madzaggal emelte ki a koponyát, hogy ellenőrizzék, jó lesz-e már? Hubert egy kicsit elszomorodott, mert hazagondolt Peszere-pusztára, a házra, az istálló előtti üstre, amelyet még valamelyik régi lakója épített. Vályogból volt megrakva, sárral megtapasztva és az üst olyan pontosan illet abba, hogy egy bojtnyi füst se jött fel közte.

Valter azonban egy igazi svábmanó volt, az ősei még a Dunán ereszkedtek le Németországból és úgy megszerették a Dunamentét, hogy itt maradtak Magyarországon. Emiatt is olyan precíz. Arthur csak nézi: a nagy fémházas üst három lábon áll, így akár milyen talajra teszik sohasem billeg! Precízen kovácsolt ajtaja, hátul kéménye van. Takaros!

A nap egyre magasabbra kúszott fel és manók ott szorgoskodtak az udvaron. Főzték a koponyát, miközben a nagy, a hátán fekete sávos gereznát kifeszítették, hogy mielőbb száradjon meg. Valter nem szerette lesózni, mert attól kiszárad a bőr. Magyarázta is Hubertnek, hogy mit, hogy kell csinálni, miközben Arthur bácsi már a nagy kerti székben pöfékelt – megint! Békésen. A kastélyban Malvinka mindig kitalál valami feladatot és ha valaki értékelte az ilyen gondolatpillanatokat, az bizony Arthur bácsi volt. Valter bácsi néha, néha ránézett, de a világért sem akarta zavarni, mert tudta, hogy Harkányban hamarosan szorul a hurok jó barátja, Arthur nyaka körül, hiszen Malvinka már várta őket a városban!

Csendesen telt a délelőtt. A hivatásos vadászok már korán elmentek és Endre is letette a puskáját, mert a traktorokkal mentek ki a határba. Sok a munka, mert a téli hónapokra fel kell készülni, hogy legyen takarmánya a vadnak. Ki tudja, mekkora lesz a tél – tette fel magában a kérdést Valter is és azon gondolkozott, hogy miként bírják a kórósiak ezt a hajtást? Egy pillanatra körbenézett: nincs-e valami elmaradva, de sok gondja ma nem volt. Sóhajtott is egyet, hogy akkor nyugodt szívvel megy be Harkányba. Nem igen szerette itt hagyni a Magtárt. Akkor volt nyugodt, ha kint aludt.

  • Arthurkám! – szólt kedvesen Valter bácsi barátjához.

Arthur érzékei Malvinka mellett nagyon kifinomultak az évek alatt és mivel messze volt Valtertől és Huberttől, nem lehetett látni, hogy a szembogara úgy összeszűkült, hogy nagy kék szeme szinte világított még a napsütésben is! Megérezte, hogy ennek fele sem tréfa, de ki kell várni, hogy mi történik!

  • Parancsolj Valterkám! – parolázott barátjával, aki elnevette magát, hogy most már tudja a csalfaságot Arthur, csak még azt nem tudja, hogy mi a titok!
  • Be kell ugorjak Harkányba! Vinnem kell szőlőt, meg birseket, gombát meg van itt egy kis méz is. Itt van Dorozsmáról Georgina keresztapja, Ferdinánd. Az ottani plébánia atyája, aztán együtt mennek vissza az egyetemre! Vinni akarok nekik egy kis hazait, de egyedül nem tudom bevinni. Segítenétek-e?

Arthur nyugodtan ült a székben, még volt egy pár pöffenteni való dohány a pipában. Helyesebben Valteré volt az is, de ilyet, hogy a vadászatot félbeszakítani és bemenni a városba. Na, akkor nekem végem…

  • Persze Valter, menjünk. Tudod, hogy a család az első! Egyébként is Ferdinándot nem láttam a mátrai hajtás óta!

Hubertet persze nem kérdezte senki. Ezt tudta ő is, meg tudta Arthur bácsi is. Igazán beküldhette volna a gyereket, aztán legalább találkozik a két fiatal. Hubert meg azon töprengett, hogy ki lehet az a Georgina? Ki az a Ferdinánd? Egyáltalán tényleg miért kell bemenni, de úgy volt vele, hogy mindenképpen segít, mert nem hagyhatja, hogy Arthur és Valter egyedül cipekedjen.

A kórósi magtárból egy kicsit visszafelé kellett menni a falunak, de hamar elértek egy kis murvás utat, azon meg kiértek a kövesútra és Rádfalvának fordultak. Azon át aztán nem fel Diósviszlónak, hanem Márfa felé, egy régi dűlőn folytatták az útjukat. Erdők között vezetett az út, majd egy betyár hídon átléptek az Egerszeg-csatornán. Márfa után pedig már szinte Harkányban voltak.

Malvinka ebéd után egy kicsit szunyókált, majd ránézett a faliórára és tudta, hogy hamarosan beérnek Arthurék. Valter feleségével és Georginával a teraszon beszélgettek és kedvenc süteményüket, dobostortát szolgáltak fel. Georgina illedelmesen hallgatta a beszélgetést, de őt inkább a tanítás érdekelte és itt most mindenki gyógyfüvekről és a harkányi fürdő kékszínű, termálvizéről beszélt. Csakhamar csatlakozott hozzájuk Ferdinánd papmanó is, akinek nagyon örült, hiszen mióta Szegeden az egyetemen tanul, azóta sokszor meglátogatja: a parókia hatalmas könyvtárában mindent megtalál, amit esetleg az egyetemi könyvtárban nem lehet kikölcsönözni.

A harkányi gyógyfürdő Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter

A kerítés felett aztán egy, kettő, aztán három kalap is megjelent. Előbb Valter, majd Arthur és a vigyorgó Hubert ábrázata tűnt fel, aki hátul már mindent megértett, hiszen ilyen díszes bevonulás legutoljára a geszti kastély udvarán volt, amikor a nagy vizsla nyakában, nyári szünetében elvágtattak a tó felé.

Malvinka természetesen úriasszonyként köszöntötte Valtert, Hubertet és természetesen férjét Arthur bácsit. Arthur tudta, hogy most mindent el kell viselnie, de örült, hogy ilyen sokan vannak, mert Valter felesége Emerencia, aztán a lánya Georgina, no meg a mindig jókedvű Ferdinánd azért mégiscsak jó, hogy itt van, mert most Isteni segítségre is szükség lesz – sóhajtozott magában, ahogy szokott.

Kellemes találkozás volt és hamarosan jöttek a beszámolók, mindenki kíváncsi volt, hogy mi történt Kóróson és mi történt a Bükkhát Erdőrezervátumban. Mikor Hubertre került a sor Georgina elpirult, amit persze Malvinka rögtön észrevett és Ferdinándra nézett, akinek a megnyugtató tekintete mindent elárult. Aztán Malvinka szólalt meg?

  • Drága Arthurkám! Képzeld el, hogy már el is felejtettem mondani, hogy estére fogadásra vagyunk hivatalosak, mert most rendezik meg az orvoskonferencia záróprogramját és bennünket is meghívtak! – Arthurral megfordult a világ. Még az hiányzik, hogy frakkban, meg csokornyakkendőben udvariaskodjon, amikor a gyilkos bika kint van az erdőn. Rögtön védekezett is!
  • Ó, micsoda figyelmesség, de sajnos nem tudtunk róla és így nem hoztam alkalomhoz illő ruhát – próbálta udvariasan visszautasítani a meghívást!
  • Drága Arthur – mosolygott Malvinka, amiből Arthur már tudta, hogy elvesztette a csatát. – Én gondoskodtam róla és a bőröndökbe elcsomagoltam mindent. Van cipőd, minden és az ingedet a szobaszervíz félórán belül felhozza a szobába.

Arthur ismerten kerülte a bálokat és a fogadásokat. Mindenki tudta! Nem szeretett menni és a nagy platánok alatt jókedvű mókázás hallatszódott ki az utcára, de persze semmi harsányság nem volt abban, csak szolid, visszafogott, kellemes harkányi szombat délutáni beszélgetés volt, így a vénasszonyok nyarának legvégén.

Aznap a szokásosnál hamarabb zárták be a fürdőt. Ki is írták, hogy valami technikai ok miatt, a szűrőket ellenőrizni kell. A nagy épületet nem régen újították fel. Benne csúszdák, különféle medencék sora várta a vendégeket és persze az igazi attrakció a kül- és beltéri termálmedence, amely kékesen ragyogott. Egy különleges kapuval kötötték össze a benti medencével és egyszerűen be lehetett úszni az épületbe is. A megvilágítás a fogadásra elképesztőre sikerült, mert még a medencékben is voltak víz alatti lámpák!

Mikor megérkeztek a fürdő teraszára, egy hatalmas bécsi zongorán játszottak és a medence szélén Arthur úgy érezte, hogy megfordul körülötte a világ. El se hitte, hogy Valter elárulta. Biztos volt benne, ha tudja, akkor valami kifogást talál és messze elkerüli Harkányt. Be se jön! De egyszer csak meglátta Hermant is! Mikor lehetett, akkor aztán csak összegyűltek!

  • Menjünk a rumpuncshoz! – javasolta Valter!

Úgy is volt. Hermann, Valter, Arthur és Hubert meglátogatták a rumpuncsot. Csatlakozott hozzájuk Ferdinánd is. Ferdinánd szerette a vadászokat, ahol ő lakik, ott is laknak és a jövő héten Hubertusz keresztet avatnak a vadászház udvarán.

Hermannék tudták, hogy a bika délre tartott, de sajnos elvesztették a nyomát. Most, hogy Valter újra talált egy sebesült bikát, az aggodalomra adott okot. Mindenképpen meg kell keríteni, mert sok bika halálát fogja okozni. Az álló, földig terítővel borított asztal mellett beszélgettek és míg törték a fejüket, latolgatták az esélyüket, Hubert a Malvinka mellett ülő Georginára pillantott, aki délután és egész este rá se hederített. Hát jó, ha így, akkor, így – határozta el. Nem tudta, hogy Malvinka és Arthur megbeszélte Valterékkel, hogy Ferdinánd elhívja magához Dorozsmára, hogy segítsen neki felállítani a Hubertusz keresztet és segítsen előkészíteni a szentelést.

Már hajnal egy is elmúlt, amikor hazakísérték a hölgyeket Valterék és átöltözve, egymást segítve lépték át az Egerszeg-csatorna betyár hídját…

  • Vigyázz Arthurkám, megcsúszik a bakancsod! Sáros!
  • Ne Arthurkázz itt nekem Valter! Elárultál! tudod, hogy nem szeretek ilyen helyre menni!
  • Nem tehettem mást Arthur! Ismered Emerenciát! Olyan, mintha ikrek lennének Malvinkával! Inkább örülj neki, hogy hajnalra kiérünk a területre!

Valternak igaza is volt meg nem is, de Arthur is így volt vele, hogy ő szökött meg, hogy vadászni mehessen. Barátját igazán nem hibáztathatja – tudta ő is, csak hát az a fogadás.  Végül is, nem is volt olyan rossz. Valamit mondani kéne ennek a Valternak, hát így még sem menetelhetnek Kórósig!

  • Álljunk meg Valter, mert Hubert már alig tud utánunk jönni! – szól Arthur Valternak.

Holdtölte után voltak egy nappal és szinte világos volt a határban. A mezők ragyogtak és olyan holdvilág volt, hogy árnyékot vetettek az erdők. Egy ilyen helyt álltak meg, hogy ne lássa meg őket senki. Hubert szólni sem tudott, még, hogy ő a fáradt, de Arthur már benyúlt a kabátja belső zsebébe:

  • Gyújtsunk rá egy pipára! – és mielőtt Valter bármit is mondhatott volna, már tömködi a sajátját egy kis ismerős dohányzacskóból. Huncutul felnéz és mondja is:
  • Persze, trinidadi! Mindenféle hitvány kapadohánnyal nem gondolod, hogy megsértelek Valterkám!
  • Arthur, te elhoztad a dohányt?
  • El én, nehogy tönkre menjen. Tudod, ha kiszárad, akkor élvezhetetlen lesz és nem akartam neked se rosszat.

Elmókáztak kicsit, Hubert jót nevetett rajtuk, hiszen hol van már a fogadás, hol vannak a zsörtölődések? Csak a barátság marad meg és ilyen dolgokért csak ideig óráig lehet megharagudni. Mikor aztán Valter megszólal:

  • Hallod, ha láttad volna magadat, amikor kiderült, hogy fogadásra megyünk. Bécsi zongora, frakkok, meg, rumpuncs!
  • Na Valter, azért megérte bejönni Kórósról. Az olyan volt, amilyennek lenni kell. Nem úgy van, már, hogy nincs friss narancs. Ma már minden van…

Sok idejük azonban nem volt. A hajnal kérlelhetetlenül közelgett és a falvakból, innen, onnan is kakaskukorékolás hallatszódott, ahogy beértek a magtárhoz, már csörrent is a kulcs a zárban. Mintha mindenki otthont lett volna, pakolni kezdett. Valternak házigazdaként arra is jutott ideje, hogy feltegyen egy kávét, maguknak, míg Hubertnek egy kanna vizet tett oda teának, aztán mind a hárman saját szekrényük előtt térdeltek. Számolták, olvasták a lőszereket és amikor megvolt, nyúltak is puskához. Hubert a tárba beletette a lőszereket, azt pedig a zsebbe. Arthur, egy övre fűzhető kis tokba tette be a lőszereket, ahogy Valter is, csak neki belül a sörétesek, míg a hajtókájába 6.5X57R lőszerek kerültek.

Tudták, hogy mire meghasad a horizont, nekik már kint kell lenni. Huberttel úgy beszélték meg, hogy felül egy lesre, amelyről négy nyiladékot is tud pásztázni, míg a két erdész megpróbálja becserkelni a gyilkos bikát.

Fáradtak voltak, hiszen tegnap reggel óta talpon voltak és megjárták egy fél nap alatt Harkányt is.

  • Ha fürödtünk volna Valterkám, biztos nem lennénk most ilyen fürgék!
  • Biztos nem Arthur, de jól megúsztad Malvinkát is.
  • Nem is értem mi történt? Biztos az atya miatt most visszafogottabb volt.
  • Szeret téged Arthur.
  • Persze, csak ez a szerencsém…, de neki is! – örült ennek Hubert, mert Arthur bácsi humora visszatért! Hogy mondta ezt is?! Míg Valter is megijedt, mert Arthurt senki sem tudta kiszámítani. a memóriája pedig híresen jó volt, akár több évre visszamenően is emlékezett. No és ami fontos, hogy sosem maradt adós..

Parancsolni nem lehetett a manóknak, de közöttük is voltak olyanok, akivel nem volt ajánlatos packázni, de ha kértek tőlük, akkor mindig segítettek. Arthur mind közül talán a legöntörvényűbb volt. Saját becsületéből, munkájából és a tudásából érte el, hogy megbecsült tagja az erdészközösségnek. Mindig megvetette, ha valaki érdemei nélkül kapaszkodott fel, vagy nem szerette az erdőt, a fát és csak mint kötelességet vagy tüzelőt látott benne. Már az iskolában elkerülték az ilyet…

  • Valterkám, majd beszélnünk kellene egy-két fontos dologról is.
  • Jól van, ha bejöttünk, majd sort kerítünk rá. Nekem is szúrja a szemem, ami az Erdészeti Minisztériumban folyik.
  • Beszélik szerte az országban..
  • Tudom…

Hubert várta, hogy vége legyen a diskurzusnak, mert fiatalként egyáltalán nem érdekelte, hogy mi történik a házán kívül. Úgy volt vele, ha mindenki rendet tart a háza körül és igyekszik a lehető legnagyobb rendet megtartani, akkor mindenhol rendben lesznek a dolgok.

Hol érdekelte Hubertet, hogy az erdészeti minisztérium mifene főosztályán, milyen rendetlenség van. Hogy ki, mit tesz vagy nem tesz? Ki, kinek a kedveltje? Egyáltalán nem érdekelte, de Arthur és Valter, meg a többi idősebb manó azonban nemtetszésének adott hangot, hogy a rossz döntések, a szakmai alapok, a vezetési gyakorlat hiánya, hamarosan olyan problémákat okoz, amit majd nem győznek kikalapálni. Szakemberek kellenek, nem félnótások – mordult meg Arthur bácsi.

Volt ebben igazsága Arthurnak és Valternek is, de volt Hubertnek is, de álláspontjukat, csak úgy lehet megérteni igazán, ha megértjük, hogy a lehető legtöbbet mégis ezek a manók tudnak a világról és ahogy Lajos barátjuk mondta odalent, a rónán: mi elképzelhetetlennek tartottuk, hogy valamit ne jól végezzünk el… Hubert, oda el kell menjünk a télen. Le a Kovács tanyára. Lakik ott valaki, akit hamarosan meg kell ismerjél.. – beszélgettek a manók.

A Hold még fent volt, amikor elérték az erdőt. Hubertnek meghagyta Valter, hogy miként tud eljutni a leshez. Azt elfelejtette megmondani, hogy mikor és hol találkoznak, de ez ilyenkor azt jelenti, hogy majd érte mennek. Nem kell ilyen dolgokat megbeszélni. Mindenesetre jó lett volna megkérdezni, de mikor megfordult, a sötétben már nem látta őket.

Olyan csendesen, amennyire csak tudott lopakodott be a leshez. Egy helyen egy konda horkantott rá, de aztán szelíd röfögéssel lassan tovább léptek s mivel a szele jó volt, a konda nem zajongott tovább. Decemberben már jön a búgás és a nagy kanok ahogy egyedül járják az erdőt, ilyenkor november elején, azért már a kondákat meg-megkörnyékezik. A konda is tudja ezt. Erre játszott most rá Hubert, aztán csak tovább, tovább, befelé az erdőbe…

Valter és Arthur csakhamar eltűnt a hajnali erdőben Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter

Hubert már régen elhelyezkedett, amikor Arthur és Valter megkerülte az erdő sarkát és jó széllel elindultak. Nyiladékról, nyiladékra léptek. A mezőn még legeltek tehenek és az idei borjaik is szépen megerősödve, most már biztonsággal várták a telet. Nem tudták mi vár rájuk, de enni, enni kell, mert most jó a fű, most gazdag még a határ. Azok a gazdák, akik komolyan veszik a lucernatermesztést, ilyenkorra már araszos lucernát hagynak meg, hogy a télre meg tudjon erősödni, hogy ne pusztuljon ki, akkor se, ha nagy fagyok vannak. Így jó legelője lesz a vadnak és másban pedig kisebb a kár. A vad így akkor is megkeresi, ha hó lepi be, mert a legértékesebb takarmány.

Valter elől. Vállán a puskája, ahogy Arhurnak is, aki most a dupla golyós helyett Valter 8X68-asát hozta magával. Még az este kérte el tőle. A dupla golyósnak a biztosítójával némi gond mutatkozott és úgy határozott, hogy nem kockáztat. Most már nincs hova sietniük. Kiértek. Ketten járják, figyelik az erdőt. A bőgés befejeződött és a fiatal bikák hamarosan csapatokba verődnek, aztán majd jönnek az öregek is s mikor levetik az agancsot, már alig lesz különbség köztük. Az erdő most nagyon csendes. A bikák a jó másfél, de lassan két hónapos bőgéssel olyan súlyt vesztettek, hogy azt még a tél beállta előtt némiképp pótolniuk kell.

Az egyik nyiladékon egy öreg tehén lépett ki elébük. Hatalmas nagy füleit, mint az ernyőt fordította rájuk. Rezzenéstelenül kőszoborként meredt rájuk. A manók állták a tekintetét és ahogy megállt a tehén, körülötte a rudli tehenei, ünői, akiknek csak jövőre lesz meg az első borja, szintén megálltak. 30-40 szarvas, mint egy néma szoborpark állt velük szemben. Földbe gyökerezett lábbal álltak mindannyian. A vezér tehén a legokosabb és a legtapasztaltabb. Ő vezeti a rudlit, ő megy legelöl. Valter csak egy pillanatra lehunyta a szemét és tudta, hogy ez elég ahhoz, hogy az öreg tehén tovább vigye a csapatot. El is fordította a nyakát és ha nem is gyorsan, de lendületesen megiramodott, hogy mögötte eltűnjenek a hajnali erdőben. Az ilyen tehén a legértékesebb. Aztán a rudli elindult előttük és a sok tehén között szertelen borjak és kecses ünők lépkedtek. Közöttük vannak azok is, amelyek egyszer csak kiválnak és új rudlit alapítanak. Saját borjuk velük marad és egyre jobban növekszik a csapat. Köztük vannak az új vezértehenek is. Mert az erő nem elég. Ügyesnek és okosnak is kell lenni. Szívósnak, fáradhatatlannak, no meg persze kitartónak.

Az erdő a hajnallal együtt elevenedik meg. Itt is, ott is mozgásra lesznek figyelmesek.

Arthur már kezd beletörődni, hogy kikerülte őket a gyilkos bika, de egy-egy bika rudli is feltűnik. Távcsöveikkel pásztázzák őket. Átvált előttük néhány bika és egy ideig mellettük haladnak az erdőben. Az csak igazán a titkok, hogy merre és miért mennek a szarvasok? Milyen útvonalakat választanak és azt hogyan választják ki, ma se tudja senki. Titkok övezik ezt is.

Lassan egészen kivilágosodik és egy-egy öreg erdőrészletben, messze belátnak a fák alá, amikor hirtelen Valter csak int barátjának, hogy vágjanak át az egyik ilyen helyen. Valter mindig úgy megy, hogy kiszúr egy-egy fát és annak a takarásában mennek mind előre és előre.

Hubertnek eközben szerencséje van, mert a nyiladékra egy öreg bika és egy tehén heveredik le. Az akácsarjak között a bika egy kissé befeküdt. Alig 120-130 lépésre lehetnek. A tehén állva, hol erre, hol arra lép. Láthatóan ideges. Hubert nem érti, hogy miért, de amikor a magasles és a szarvasok között egy sakál jelenik meg, azonnal minden világos lesz. A bika jóformán rá se hederít, de a tehén láthatóan haragosan néz felé. Borja nincs, talán elvesztette, vagy ellopták a sakálok…

A Bükkhát Erdőrezervátum egyik bikája a 105-ös körzetben Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter

Eközben odabent az erdőben, egy vastag fát elérve, Valter nem megy tovább. Arthur csak nézi Valtert, aki hátrafordulva mutatja, hogy van a tarló szélén egy bika, de nem tudja megmondani, milyen lehet?

Éppen elég, ha Valter kiles, nem is mozdulok meg – gondolja magában Arthur.

Valter, ahogy kihajol a fa mögül, szinte megdöbben, mert a gyilkos bikát véli felfedezni. De nem biztos benne és int, hogy közelebb kell menniük. Amikor kilépnek a fa mögül a nyiladékra, Arthur is megpillantja a bikát. Már innen is meg lehetne lőni, de Valter közelebb akar menni.

A méterek ugyan fogytak, de bármikor megváltozhat ez a nyugodtnak vélt pillanat. A bika kint áll a tarló szélén. Félelmetes szemága, jégága van, meg egy, száras, korona és villa nélküli szár, amelynek a végeit, vagy 30-40 centiméteres hosszban, tűhegyesre fente..

Valter addig-addig ment, míg ki nem értek teljesen az erdő szélére. Egy szót sem szóltak. Nem kellett már Arthurnak sem mondani semmit. Egyértelmű volt, a két, sok telet megélt erdésznek, hogy beérték a gyilkost, ami a Nyugat-Mecsektől az egész Ormánságot rettegésbe tartotta.

Kissé háttal állt nekik. Bár így is elejthették volna, mégis meg akarták adni a tiszteletet ennek a sok bikát megszurkáló, egyébként a szarvasok számára leküzdhetetlen ellenfélnek is. Valter a nyakából, a kis bőgőkürtjét leakasztotta és Arthurra nézett, aki csak bólintott és a puskáját maga elé vette. Valter 8×68-as fegyvere távcsővel szerelt. Régi klasszikus erdészek voltak ők ketten és olyan közel cserkeltek, hogy Arthur igen sajnálta, hogy megszokott duplagolyósa most ott pihen a vadászházban. Talán ezt a cserkelést élvezték igazán, amikor ők ketten vadásztak.

Aztán Valter a szájához emelte a kürtjét és olyat böffentett, ordított a bikára, hogy Arthur, aki megjárta már megannyiszor a Kárpátok égig érő lucfenyveseit, ahol medvével, farkassal és fekete, kárpáti bikákkal is volt szerencséje, beleborzongott! Mégis van ebben az Ormánságban valami különleges – gondolta, miközben Valter tudta, hogy egyetlen egy rossz hang és a bika elugrik. Tudta, hogy a nagy öreg, amellyel olyan rútul elbánt, rendre így tett az efféle mellékbikákkal, csak erre nem számított!

A gyilkos bika felkapta a fejét és olyan villámgyorsan szembefordult velük, hogy esélye nem volt Arthurnak arra, hogy ellépjen. Egy pillanat múlva pedig már szinte előttük állt! Valter már arra gondolt, hogy elugrani nincs idő, de már a puskáját sem tudja elővenni, amikor Arthur bácsi fegyvere belemordult a hajnali erdőbe.

Gyenese Emese: Az ormánsági gyilkos bika

A bika tűzben rogyott, de a lendület még vitte és ahogy összeroskadt, szinte a manók előtt feküdt el.

Arthur még mindig a bikát nézte, amikor Valter megszólalt:

  • Arthurkám! Azt hiszem, megígérem neked, hogy sose többet nem árullak el egyetlen egy szoknyásnak sem.
  • Valterkám! Erre vártam már az egyetem óta, de Emerencia tudod, hogy nálam mindig kivételt képez…

A két régi jóbarát aztán birtokba vette a bikát. Kizsigerelték és egy fára magasan felhúzták a combokat, a gerincet, hogy a sakálok ne érjék el és a trófeával megindultak. Alig várták, hogy elérjék Hubertet, mert ahhoz, hogy bevigyék Kórósra, neki is segítenie kellett. Hubert mikor a lesen ülve meglátta a nagy gyilkos bika agancsát, Arthur trófeáját a nyiladékon, majd felugrott a padról s mire odaértek, addigra le is mászott a lesről.

A magtárnál eközben a nagy sakálgereznát megtalálták a vadőrök és azon tanakodtak, hogy Endre micsoda sakált lőtt. Csaba meg is jegyzi, hogy hallott egy lövést az este, hát ezek szerint bizonyára Endre volt s miközben ott pakolásznak a másik éles szemű vadőr meg a száradó sakál koponyát találta meg, amelyet nagy igyekezetében Valter éppen csak elrejtett. Pechére most megtalálták. Ez igen, Ha ez nem lesz aranyérmes akkor semmi, csodálkoztak a félelmetes ragadozó különleges trófeáján a vadőrök!

De erről Endrének fogalma sem volt, mint arról sem, hogy Hubertnek Ferdinánd papmanó egy levelet hagyott a harkányi szálloda portáján. Ám, hogy abban mi áll, egyelőre titok marad!

November 9-én folytatjuk…

Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter

Illusztrálta: Gyenese Emese

A borítókép címe: Az ormánsági gyilkos bika

Gyenese Emese: Az ormánsági gyilkos bika

Hubert

MESE: 7. rész – Vadlibák a Hortobágyon

Már sötét este volt, amikor Hubert megérkezett Hortobágyra. Debrecen felől a régi úton jött, amelyben csak egy-egy helyen volt néha kanyar s miután elhagyta a Látóképi csárdát, csak jött nyugatnak. A táj itt már sík. Olyannyira sík, hogy kilométerekre el lehet látni. Azonban ez sokszor becsapja az embert, hiszen, ha közelinek is tűnik egy-egy templomtorony, az sokszor 10-15 kilométerre is lehet. Haj! Nagy ez a puszta.

Gyenese Emese – Vadludak a Kilenclyukú híd felett

A vadászház Debrecen felől leggyorsabban az első úton lekanyarodva érhető el, de mivel Hubert gyalog volt, tovább ment egyenesen s mikor meglátta a villanyoszlop fényét, akkor vágott át a gyepen. Járt már többször itt. Ismerte a járást, s azért értette is az itt élők nyelvét. Nem volt abban nehézség csak annyi, hogy hazudni, mellébeszélni nem lehetett. Itt nem is szokás ez s ha valaki nagyot mond, de mondhatjuk úgy, hogy hazudik bármiről, különösen magáról, arra hamar rájönnek. Nem lehet itt mellébeszélni. Inkább mondjunk egy határozott nemet, mint valami bizonytalan igent. Az itteni ember ki nem állhatja az olyat, hogy csak mondja. Jót mosolyog magában, amikor eszébe ötlik a nagyhangú hortobágyi manó, a vendéglátója:

  • Értsed meg! Ne magyarázkodjál! Csináljad komám, vagy ha nem tudod, akkor inkább mondjad, de jobb lesz, ha inkább el is mész innen, mert mi itt nem szeretjük!

Így maradt meg benne az első találkozás óta a hortobágyi barátja. Olyan szabadelvű, hogy arra nehéz lenne bármiféle hámot rakni, de amit elvállal, abba úgy belefekszik, hogy szétszakítja maga mögött a szekeret – gondol magában a régi barátjára és ahogy közelít a vadászház, egyre nagyobb a csend. Sötétség van, nincs az udvaron senki, csak éppen a kaput tették be. (Így mondják errefelé, amikor becsukják a kaput.)

Forrás: Frommer Fegyverbolt, Budapest. https://frommerfegyverbolt.hu/

Egy lámpa fénye ugyan bevilágítja az udvart, de ott nincs semmi mozgás. A vadászház előtt az udvaron ott van a kanál, a pásztorok kedvelt, fedetlen kunyhója, aminek egy bejárata van és befelé egyre jobban csak tágul, egészen a tűzrakó helyig. Hubert benéz, de ott a hamu hideg. Mikor visszafordul, a gémeskútra néz, amelyen hirtelen azt hitte, hogy egy bagoly ül, de a sziluettből is látszik, hogy egy varjú az. Egy művarjú. Na! Már megint lóvá tette. Aztán a takarosan nyírt gyep, amott a kinti sparhelt, a kemence, a filagória, de arra már sötétebb van. A vadászház tornácán látszódnak a trófeák, de még zaj sem szüremkedik ki. Semmi. Na, ilyet még nem láttam. Hubert először arra gondolt, hogy eltévesztette a naptárat és korábban jött, de ritkán szokott tévedni.

Valami történt. Mindegy, majd kikalászol. A tornác mellett, a lépcső előtti sűrű bokrok mellett ellép és annak ellenére, hogy itt már vaksötét volt, megtalálta a vadászház manólakjának ajtaját. Nyitva van – sóhajtott fel Hubert és ahogy kinyitotta felkapcsolta a villanyt. Akkor látja meg, hogy az ajtóra tűzve egy levél várja:

 

Kedves Hubert!

Nagyon sajnálom, hogy nem várt senki, de halaszthatatlan dolog miatt be kellett mennem Debrecencbe. Majd mindent el fogok mesélni, de mivel nagyon kell sietnem és amiatt, hogy a levél keretei sem elégségesek hozzá legyen csak annyi: érezd jól magad!

Mehetsz vadászni, kerülj egyet! A ludakra pedig vigyázz, mert a pásztorok jelentették, hogy megérkeztek a szürke ludak után a színesludak is. A szürkék között vannak már tundrai ludak is! Csak akkor lőj, ha biztos vagy benne. Tudod, hogy mennyire féltjük a pusztát!

Begyújtottunk, a szobád rendben van, de vacsorázni, csak a csárdában tudsz, fenn a Kilenclyukú híd mellett. Mindent elrendeztem, jóbarátom, Károly már vár!

Aztán jól vigyázz, mert ha nem birkapörköltet kérsz, akkor labanc leszel és ezek a hajdúk nem egy könnyen felejtenek!

Érezd jól magad!

Öreg barátod,

Ferenc

 

Hubert a táskáját, felszerelését lepakolta. A fegyverét a szekrénybe zárta, a lőszereket külön, aztán zsebrevágta a kulcsot, bezárta a kaput és csakhamar fent volt a csárdánál. A csárdában aztán nagy élet volt. Bentről cigányzene szólt. Szépen felöltözött, muzsikosok húzták a nótákat. Jobbára hortobágyi nótákat, dalokat, de ha valakinek volt valami kedves, akkor azok a zenészek azt is tudták. Egész este elhallgatta volna. Hubert szeretett itt lenni, mert nem tartották vendégnek s azt észreveszi mindenki, ha egy nyelvet beszélnek. A csárda, a híres csárda mindig szépen fehérre meszelt, tiszta, odabent meleg van, az ételek frissek. Károly, az itteni manó, aki emberemlékezet óta itt él, azért körbe-körbenéz. Magáénak érzi a csárdát, úgy ahogy Malvinka és Arthur a kastélyt. Másképpen nem is megy. Ezt is megmentették a manók s szép sorban a geszti kastély is megmenekül.

Hubert jól ismerte Károlyt a csárdában és a csárdát is. A manók éttermén egy olyan ablak volt, amely Malvinkáék kastélyában, az udvarra nyílt és onnan az egész éttermet be lehetett látni. A vastag falakban folyosók, lépcsők sorjáztak és biztos, hogy sokan járhattak már rajta, mert egy-egy lépcsőfok igencsak el volt már kopva. Károly, a csárda gazdája udvarias, igazi nagyidőket megélt manó volt. Barátságos, de nem éppen a beszédes fajta volt. Megszokta már, eltanulta, hogy annyiféle ember megfordult itt. Látta a régi idők pásztorait, amikor egy balos darutollért vagyonokat adtak. Az idők azonban megváltoztak, csak a puszta és benne a jószág maradt s azok, akik úgy gondolták, jó nekik így. Őrajtuk múlik most, hogy a régi értékek megmaradnak, hogy azok élők maradnak. Valahogy így gondolta ezt a csárda gazdája is, Károly. Sorolta is volna, hogy mit ehet kisvendége, de a birkapörköltnél megakasztották…Az ilyen ember nem ragaszkodik hozzá, hogy mit szeretne a másik. Fizet és megy: de ha lehet, nekem birkapörköltet hozzanak. Ha lehet. Volt ebben valami barátságos, valami árnyalat, amit csak, úgy megérez az ember a másikban. Az ilyenre meg itt, a Hortobágyon különösen érzékenyek….

Sokan voltak a csárdában, sok is volt a dolog. Sokan dolgoztak a konyhában, a tűznél, kint egy öreg pászor forgatott egy pörköltet, de ahhoz nem nyúlt semmit, csak forgatta, jobbra-balra. Beszélt az öreg pásztorhoz a paprikás. A bográcsfülén keresztül érezte ő, hogy mozog benne a hús, tudta a gőzből, látta, hogy forrik és azt is tudta, hogy mikor, milyen fát kell rátenni. Nem is szólt abba bele senki, mert az ott nem is szokás. Elvállalta, akkor az jó is lesz. Ilyen az itteni ember…

Gyenese Emese – Vadludak a Kilenclyukú híd felett

Úgy vette mindenki Hubertet, mintha odavaló lenne közéjük. A Ferenc vendége, az ő barátja, akkor a mienk is. Ott nem szokás, csak úgy barátnak fogadni valakit. Nem könnyen barátkoznak, de ha valaki közéjük tartozik, akkor annak akkor is tartania kell ahhoz magát, amit megbeszélnek. Ha a fene, fenét eszik is. Amit mondtam azt megmondtam, nem gondolod tán, hogy bárki kedvéért azt megfordítom. Mit gondolsz, te, hogy kivel beszélsz – nevetett fel magában Hubert, mert akkor már messze maga mögött hagyott mindent és a Debrecenbe tartó út mellett gyalogolt vissza a vadászházhoz.

Hajnalban volt egy gondolata Hubertnek, hogy ki sem megy, mert nagyon szeretett itt lenni, ebben a vadászházban. A nagy vastag falak, az öreg cserépkályha, még most is tartotta a meleget és a hajópadló fenyődeszkái visszahozták neki a gyerekkori szobáját, amely fent volt a Pádison. Ott volt minden fenyőből, a lakásban és szobájában egyaránt. Sose felejti el a nagy havakat, fent a hegyen és azt, hogy apja mindig arra tanította, hogy ilyenkorra már a téli tüzelőnek bent kell lenni. Persze hasítva, hogy a szél télire megfújja. Ej, mennyire szeretett gyerekkorában kimenni a fáért, kivinni a pernyét, aztán csak tüzelni. Fent a hegyekben mindig volt fájuk. Édesanyja ennek ellenére mennyiszer elmondta, hogy spóroljon a fával, nem kell annyira rakni. Csak takarosan, kicsi huzattal!

De igen szégyellte volna dolgot, ha délelőtt ágyban találta volna a házigazda, ezért kiugrott az ágyból és végigtrappolt a szobáján. A csizmát, mindent kint hagyott, mert itt olyan tisztaság volt, hogy zokniban lehetett mindenfelé menni. Mikor kilépett a folyosóra, hirtelen megdöbbent. Nem ijedt meg, mert az nem szokása, hanem volt a folyosón egy medve kitömve. Hát körülbelül akkora egy manó, mint a medve feje, de hogy miként tudta behozni ide a Feri. Szerintem kibontotta a falat is – képes rá. Mondta is Arthur bácsi, hogy, ha az kigondol valamit, azzal a hortobágyi nyakas fejével, azt onnan fejszével se lehet kiverni! Na, ő ezt biztosan nem meri megmondani neki, de Arthur megszokta, ha együtt vadásznak. Mondjuk Arthur bácsikájával kifogta, mert azt nem lehet megszorítani s azután még ráadásul vissza is szurkál. Haj, akkor mennyit szokott derülni, amikor együtt vadásznak…

De most nem volt itt senki és vadászház is üres volt. A konyhába akkor is be lehet kukkantani, hogy mi fő, ha itt vannak a háziak. Nincs kitiltva senki, de hozzányúlni nem szabad semmihez, csak kérni. Különösen, ha fő valami tűzön. Ámbátor azt is meg kell jegyezni, hogy itt megtartották a berakott sparheltet, mert itt is észrevették, hogy finomabb rajta az étel. Kinek mi kell persze, mert sokan megfordulnak itt…

Annyi minden volt a konyhában s mire felfőtt a víz, hogy készítsen egy jó teát, addig bekukkantott a hűtőbe. Egy tányér, szépen celofánnal lecsomagolva és rajta egy újabb levél!

 

Hubert!

A héten vágtak szürke marhát! Tettem be friss tatárbeafsteaket! Piríts mellé kenyeret, de találsz szalámit, sonkát és van jó fagyos abált szalonna is. Aztán mehetsz vadászni, no meg vigyél tarisznyát is! Nincs kint senki a területen! Aztán csak óvatosan!

Délután már kint leszek én is!

Üdvözlettel:

Feri

 

Még egyszer elolvasta a kedves levelet, amit a hűtőben hagytak neki a sok finomsággal és aztán végül öntött magának egy pohár tejet és vágott magának egy félkaréj kenyeret. Ha Malvinka vagy édesanyja látta volna, biztos összeköti a sarkát, mert csak úgy állva evett, miközben ebből is vágott egy szeletet, meg abból is és takarosan elcsomagolta. Mire végzett addigra a reggelije is elfogyott!

Még sötét volt, amikor elvált a háztól. Sokkal óvatosabban mozgott a sötétségben, hiszen annyira nem ismerte a terepet és nem akart feltűnő lenni! Úgy ment, mint macska a fal mellett, de se nem sietett, se nem sétált. Ó! Tudta ám, hogy merre akar menni Hubert és csakhamar elveszett a lámpafények utáni sötétségben. A távolban még egy-egy kutya ugatott, mert a hortobágyi kutyák egy része, még a legapróbb neszre is felkapja a fejét. Jaj, azok a pásztorkutyák veszik észre a leghamarabb, ha baj jön a pusztára és a szemes pulik, mudik, meg a pumik aztán felvernek mindenkit. Felverik az alvó nagy komondorokat, amelyek addig, mint porba lökött rongykupac feküdtek és felverik a félelmetes kuvaszokat, amelyek még az ördögtől sem félnek. Amilyen a kutya, olyan gazdája és az éles szemű hortobágyi ember, ha már nem szól egy szót sem, akkor van ám a legnagyobb baj. Akkor a legveszedelmesebb a komondor is, amelyek közül vannak akkorák is mint egy „bornyú” . Borjú annak a tisztességes neve, de pásztor nyelven inkább bornyú az.

Hajnalra a köd leereszkedett és ahogy a Kilenclyukú hidat elérte Hubert, már akkora fehérség volt, hogy komolyan megállt egy pillanatra, hogy jófelé megy-e? De csak óvatosság volt, mert út, itt csak egy van. Csak még nem érte el a folyót, amelyre már régóta hidat vert az ember. Voltak itt már korábban is hidak, de ezt a kőhidat közel 200 éve építették. A híres bécsi vásárra innen Szolnok felé hajtották át a marhát, ha áradt a Tisza. Különleges híd ez, mert a pásztorkodás miatt a felhajtókat szélesedőre hagyták meg, hogy mikor a jószág eléri, akkor be tudja fogadni a gulyákat, meg a nyájakat. Persze óvatosan kellett megközelíteni, hogy a jószág ne törje össze magát, de ehhez nagyon értett mindig az itt élő ember. Együtt élt a jószággal, tudta annak minden gondolatát is…

A híd mellett ma is ott áll a csárda, ahol tegnap vacsorázott Hubert. Még sötét volt körülötte minden, csak a konyha felől pilácsolt valami fény. Korán kelnek itt is, mert mire 11 óra felé jár az idő, a pörkölteknek, meg a paprikásoknak készen kell lenni! S hogy bizonyosan erről is van szó, a hátsó kéményből éppen most szállt fel a füst. Begyújtottak!

Forgalom volt a hídon most is, ahogy régen, bár őrök, mint ahogy akkoriban voltak, ma már nincsenek. Hubert várt egy kicsit, de nem fűlött a foga ahhoz, hogy a 167 méter hosszú hídon végigmenjen. Kőfalak voltak a járda mellett végig és úgy gondolta, ha valami történne, még elmenekülni sem tud.

Ahogy ott tanakodott magában, a vízen egy csónakot pillantott meg és elkötötte. Átment a víz túloldalára és takarosan kikötötte, pont úgy, ahogy megkötötték. Végre! Ahogy felkapaszkodott a töltésre, már derengett, de semmi nem látszódott már a köd miatt. Volt a táskájában egy iránytű. Arra az esetre, ha….és most pont az a bizonyos „ha” van! Elő is kotorta. Betájolta magát. Közben felnézett, ide is, oda is. Aztán úgy döntött, hogy emlékeire hagyatkozva megindul bele a pusztába. Nagyjából tudta az irányt és arra tartott, mert bent a pusztában volt egy halom, arra akart felülni és ahogy ment eszébe is jutott a kedvenc hortobágyi nótája, Ha felülök a fekete halomra!

 

„Ha felülök a fekete halomra,
Onnan nézem merre legel a gulya.
Parancsolok bojtáromnak Pistának,
Csapja meg a bal szárnyát a gulyámnak.

Megcsapta (j)a bal szárnyát a gulyámnak,
Mindjár látom, híja van a marhának.
Sárga lovam pányvára van kikötve
Kinek tetszik, menjen rajta, keresse

Elköltözött a daru, meg a gólya
Senki sincs már a pusztában maradva.
A pusztában magam járok egyedül,
Rajtam még a jó Isten sem könyörül.”

 

Hubert nagyon bízott magában és miközben dúdolta a dallamot, ment csak ment befelé a pusztába! Nagyon nagy itt a puszta és akár merre is kanyarodna, sok, csaknem 10-15 kilométert kellene mennie, hogy átjusson valamelyik faluba, de az nem is olyan könnyű feladat, mert tele van erekkel, vizekkel és olyan járhatatlan részekkel, ahova, – ha a gulya beveszi magát, – csak az éles szemű pásztorok lelik meg. Tavaly nyáron is, mikor kint volt, akkor is mutatták neki, hogy amarra fent van a nyáj. Nem is látott semmit, amikor intett két bogárfekete mudinak a juhász, hogy fordítsák meg a nyájat s azok meg mint a vereshasú nyúl, úgy nyúltak el mellőlük. Csakhamar látszott is, hogy mintha a horizonton megmozdult volna a gyep. Biz’a, nem más volt az, mint egy falka juh…Szépen hozták a birkákat, visszafelé, de tudj’ Isten, a két kutya, terelte is a birkát, de nem hajtotta annyira, hogy az le-le nem hajolt volna egy falatért. Összeszokták már, meg a Bogi tudja is, hogy kell már bánni, most a fiát is tanítja! Nézze csak Hubert!

Ám most lassan már december lesz. Pár nap és deres a legelő, fagyokat mondanak ide is. A gyepek feláztak az őszön és ami sarjúszénát adtak a rétek, már régen behozták s ami kint van, arra meg már vigyáznak. Nem lehet összevágni a földet. Jövőre is kell annak teremni. Persze kényelmes dolog lenne kihajtani ilyenkor is a jószágot, de ha többet megy, mint amennyit megeszik, akkor leromlik s most így, hogy közeleg a karácsonyi ellések ideje, nem kellene gyengíteni a nyájat se. Nincs is annak már értelme, ámbátor van úgy, hogy megjáratjuk, de akkor az időnek is olyannak kell lenni….

Gyenese Emese – Vadludak a Kilenclyukú híd felett

A puszta tehát olyan üres volt hajnalban, s hogy a köd is leereszkedett, így hát a szó se hallatszódott messzire. Teljesen egyedül volt kint Hubert, amikor szárnysuhogásra lett figyelmes. Olyan alacsonyan járt a liba, hogy szinte a hasukkal húzták a földet. Nagy úr az éhség és a tóról ki kell menni legelni, mert ahogy a jószág is vágyik ki az ólakból, a hodályokból, úgy a vadmadár is éhes már s ha nem keresi meg, hogy mit tudna enni, akkor neki nem teszi elébe senki.

A régi időkben több takarmányt lelt a vad, mert a kukoricák betakarítása, sokszor elhúzódott és a sok tarló nemcsak itt, hanem körbe az Alföldön, terített asztala volt a vadnak. Mára azonban, meg különösen ezen a forró nyáron, amikor nem termett kukorica, különösen nehéz a vadnak is. Persze, hogy több a kár az őszi, alig zöldellő gabonában, mert ugye a vadnak is enni kell. Annak is élni kell, mert a hideg, a tél nem kegyelmez. Aztán a régi jó legelők, a régi jó tarlók, amelyeket az öreg gúnárok igen jól ismerték, egyik pillanatról a másikra odavannak. Nincsenek vizes gyepek, ahol lehetne a kicsi vízben legelni, ahol ilyen tájt, ahogy a búza is zöldell, megfrissülnek a gyepek. Mert, ha a vadlúd választhat, akkor inkább tarlóra megy , de a daru is igen szereti a kukoricát. Eszébe jutott Hubertnak, hogy egy igen vizes évben, mikor mindenki arra várt, hogy majd fagyon rámennek a kombájnok a földekre, még az álló kukoricában is lőttek Arthurral libákat. Fenn Tótiban! Micsoda esztendő volt. A sok gazda mind szívta a fogát, miközben a vad dőzsölt és azon az őszön visszakapta a vándornép mindazt, amit elvett tőle az ember. Mert annak előtte, ott mindig a vízi vadé volt minden, lent a Kis-Sárrétben minden, amerre csak a szem ellátott.

A szárnysuhogások egyre erősödtek és a földet meglátó vadludak gágogva emelkedtek magasabbra, mert bizony ilyen sebeséggel nem volt olyan vadlúd, amely meg merte volna kockáztatni a landolást. Fel-fel! Látszott, ahogy a nyakukat megemelve pillanatok alatt megemelkedtek. A fényekből ítélve, gyanította Hubert, hogy nem sokkal feljebb süthet a nap, de nem tudta megmondani, hogy milyen vastag lehet a ködpárna.

Ahogy hajnalodott, úgy szállt le mind inkább a köd és miközben a rucák eltűntek lassan, a helyüket a ludak váltották fel. Mire aztán oly hangzavar lett, hogy Hubert bizonyos volt benne, ha bárki a családból itt lenne, annak a szavát se hallaná! Egyszer csak egy hatalmas csőr tűnt fel, majd kettő és ritkán látott madarak húztak el felette. Felült egy halomra. Szinte a szája tátva maradt, hiszen túzokok voltak. Tudta, hogy lenn Orosi-pusztán vannak túzokok és a zsadányi szőlőskertből is felszálltak egyszer egy hajtáson, de ilyen közelről még sose látott. A nagy túzokkakas a halom fellett olyan közel húzott el, hogy ha kinyújtotta volna a kezét, lehet, hogy a hasát megérinthette volna, de igazán akkor döbbent meg Hubert, hogy milyen gyorsan  repülnek, amikor a nagy madár keltette szelet megérezte!

A túzok félelmetes nagy csőre, ha kellett, odavágott bárminek és akkora bajusza volt, mint annak a nagy fekete macskának, amely lent lakott a rétben. Arthurnak nekifordult a nyáron, mikor figyelmeztette, hogy talán helyesebb lenne a tanya körül egerészni. Veszélyes tanyasi macska volt, amely a kemence padkáján úgy csinál, mintha sose evett volna nyúlfit. Arthur nem csinált ebből különösebb kérdést, de hogy nekifordult az erdészmanónak, azért már több volt a soknál. Hiába, no, a macska kiszámíthatatlan és elég neki egy villanás, hogy az addig puha, bárgyú állatból, vadmacska legyen. Arthur gyanítja is, hogy ez a nagy szabadsága abból fakadhat, hogy az apja Tölgyfásból való. Ezt a kölyköt is még onnan hozták be, lelték a favágók, kint, amikor irtották a nyiladékot…

Hubert aztán nem várt sokáig, mert tartott tőle, hogy felszáll a köd és a legjobb pillanatok, ahogy felkel a nap, mindjárt odalesznek. A legújabb puskáját hozta magával, egy FRANCHI 20-ast, egy kis duplát, amit a napokban szerzett meg Budapesten!

Hubert legújabb szerzeménye, a kis Franchi 20-as dupla

Ej, micsoda kis elegáns puska volt az. A fegyver agya, régi technikával barnított és olyan sávos volt, mint egy tigris, s mivel a csövek egymás mellett fektetve, vízszintesen voltak kialakítva, kecses kinézete is volt, amit az angola agyazása, hogy nem volt rajta pisztolymarkolat, még inkább kiemelt. Biztos volt benne, hogy Feri, aki rajong a puskákért kölcsön fogja kérni, amiben egyébként nem sokat tévedett.

Aztán, mikor már igencsak világos is volt és biztosan felismerte, mire lő, akkor egyszer csak elsütötte a fegyverét. Egy lazább csapat jött, de nem az elsőt, nem, hanem a harmadik vagy a negyedik vadlibát vette célba. A szomszéd faluban volt egy igen öreg vadász. A vadász Kis Feri bácsi. Még Hubert ismerte, de inkább Arthur bácsi látogatta meg, vagy találkoztak kint a pusztán. Ilyenkor mindig egy zsák szalmával járt, azt lelökte és hanyatt fekve lőtte a libát. Azt mondta, hogy nem szabad csak arra a libára lőni, amit maga felett lát. Egyszer Hubert is kipróbálta és bizony igaza volt, de hogy ő biztos nem tudna odakint feküdni – gondolt a régi öreg vadászra. Persze, az öregúr igazi vadász ember volt és soha sem sietett, ezt egy kicsit irigyelte is Hubert s aztán arra gondolt, hogy Arthur, Valter és az apja is így gondolkozott. El is határozta, hogy picit ő is változni fog. Több időt hagy mindenre…

Ahogy felkapta a puskáját, eszébe jutott, hogy csalatkozni szokott, mert alulbecsüli a sebességét a ludaknak és jól a csőre elé célzott. Nem is volt olyan könnyű és ahogy elsütötte a fegyverét, az alacsonyan járó ludat, ahogy eltalálta, az a halom felé esett, pont, ahol Hubert állt. Ahogy a régi vadásziskolában tanították: a lőtt vad a vadász elé essen! Ebben nem is volt hiba, de a nagy lúd kis híján eltalálta Hubertet!

Úgy ugrott el és ha sokat gondolkodik, még jól pórul is jár. Még a libája le sem esett, amikor környes-körül olyan hangzavar és riadt szárnysuhogás indult el, hogy Hubert el sem tudta képzelni, hogy ennyi madár leszállhatott körülötte. Már arra is gondolt, hogy a sötétségben nem vette észre az itt éjszakázó ludakat. Mindegy is. Pillanatokon belül kiürült körülötte a puszta. A nagy lilikje ott feküdt már előtte. Jó kövér volt és a nagy fekete sávok, keresztben a hasán, messziről feketéllett előtte. A homlokfoltját vizsgálta nyomban, mert annak kicsinek kellett lennie és ahogy reptében jól látta, a hóka itt is kicsi! Aztán, ahogy Arthurtól tanulta az úszóhártyás szép sárga lábát vizsgálta meg! Könnyen beszakadt – örvendett meg Hubert, mert így akkor bizonyosan nem kell sokáig főzni!

Amint felkötözte a nagy ludat a hátizsákjára elővette az iránytűjét és tájolt. Arra volt kíváncsi, hogy arra felé indult volna-e el, amerre gondolta. Bizony meglepődött. Annyit forgott, hogy végül a nagy ködben elvesztette az irányt, merről is jött. Mielőtt megnézte volna az iránytűt, meghatározott egy irányt, hogy merre lehet a Kilenclyukú híd és legnagyobb megdöbbenésére eltévesztette volna, nemhogy kicsit mellé, hanem pont ellentétesen indult volna el. Úgy Szásztelek magasságában lehetett és innen, ha elindul abba az irányba, akkor minden bizonnyal jó tíz kilométer után ért volna el Nagyiván határába. Persze úgy van az, hogy tudja az ember, hogy rossz irányba megy, de ha nem tud visszamenni a nyomán oda, ahonnan elindul – vége. El fog tévedni és a köd, ha leereszkedik az este is, kibogozhatatlan. Ritkán használja ezt az iránytűt, de most, hogy jött a Hortobágyra, úgy tűnik mégiscsak jó ötlet volt, hogy betette a táskájába.

Nem sokat kellett gyalogolnia, mire elérte a Kilenclyukú hidat, de a csónak már a túloldalt volt és éppen akkor szállt ki belőle egy ember. Kicsit bosszankodott, mert mikor hűlt helyét látta a csónaknak, először azt hitte, hogy elvitte a víz. Amikor meglátta, hogy a túloldalt van kikötve, úgy elkezdett káromkodni, hogy aki hallotta volna, bizonyosan odébb áll, de mivel nem volt kint a késő őszi pusztában senki, különösen nem így advent első vasárnapján, aztán hirtelen eszébe jutott és hamar meg is csendesedett. Mindegy is és körbesétált a csónakért, de ott  rájött, hogy nem a víz vitte át a túloldalra, hanem valaki átment rajta és még rendesen ki is kötötte!

  • Csak tudjam meg, hogy melyik volt. Csak tudjam meg… – és ballagott fel a csárdának, miközben még mindig morgott, de már szinte csak magában, mert adventben jártunk és ilyenkor már nem illik. Elcsendesedik az ember…

Hubert ekkor már a szemközti oldalban volt és bár ő nem mosolygott a meglehetősen mérges emberen, aki jól láthatóan egy valóságos csikós volt, de hogy az miért akart csónakázni csikós létére, azt már tényleg el sem tudta meg gondolni. Mindenesetre most, hogy így alakult, nem volt mit tennie és a nagy kőhídon, amely lassan kétszáz éves lesz, beballagott Hortobágyra, a hátizsákjára kötözött vadlúddal.

Üres volt most még a csárda és kevesen voltak a pusztában is. Csak Károly, a csárda manója vette észre, aki estére hivatalos volt a vadászházba. Miközben fogalma sem volt arról, hogy vacsorára libasültet szolgálnak fel, meg jut abból a libalevesnek is, amit Hubert egy Kiskundorozsmára beköltözött, majsai öreg kiskuntól tanulhatott el….

December 7-én folytatjuk….

Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter
Illusztrálta: Gyenese Emese – Vadludak a Kilenclyukú híd felett

 

Tovább olvasom

Hubert

MESE: 6. rész – Dolmányos varjak a Gyermán-zugi szőlőskertben

Hubert a délután gondolt egyet és elhatározta, hogy másnap már kora hajnalban a Gyermán-zugi szőlőskertbe megy, hogy megpróbáljon dolmányos varjakra vadászni. A kunyhója előtt volt egy szóró, arra kiviszi a műuhut s aztán hátha… Tegyünk egy próbát Stevin mester új sípjaival, majd az megválasztja, hogy igazán olyan híresek-e a nagykikindai sípok! Még az este mindent takarosan összekészített és a szúrós kis dupla huszas Franchi puskáját, meg egy ismétlő.22-est vette elő. Már csak a műuhuért kellett kimenni a szekérszínbe…

Gyenese Emese: Dolmányos varjak a Gyermán-zugi szőlőskertben

Esteledett, amikor átvágott az udvaron és ellépett a nagy dió mellett, majd következett a szekérszín, amiben ma is ott áll egy öreg szekér. Nem használják, de nem is tartanak rajta mindenféle kacatot. Az úgy áll ott, mintha tegnap tették volna le. Felette egy régi útalló. Hubert el is mosolyodik rajta: a nagy fafogai egyik oldalt 75 centiméterenként, míg a másikon 60 centiméterenként állnak – együtt laknak azok már hosszú idők óta. Még a régiek ékelték be és a köpűje is úgy áll, hogy abban a nyél talán sose mozdul meg! No igen, – nézte Hubert, akkor még volt türelem és csak száraz fát nyelelték meg. Az biztosan nem lazul meg, nem szárad ki!

Na! Hol van az a műuhu! És pakolászni kezdett emez oldalon, mikor végre meglelte! Rendesen elcsomagolta, így szinte teljesen újnak tűnik – örvendezett! Nagy üvegszemei sárgán ragyogtak s volt a mellkasán egy zsineg, amelyet, ha meghúzott, akkor mozgatta a szárnyait! Na, ez kell most nekünk!

Majdnem nagyobb volt Hubertnél, de könnyű műanyagból gyártották, így elbírt vele! Nehéznek nem volt nehéz, csak inkább nagy volt a manónak! Mikor megindult keresztül a nagy udvaron, egyszer csak a fa egyik ágán megmozdult egy hatalmas nagy árny és annyit mondott: Húúú!

Meg is hűlt Hubert ereiben a vér, hiszen nem gondolta, hogy más is lehet rajta kívül ott és nem is számította arra, hogy valaki más figyelheti! Pont az ő udvarán! Még ilyet és különösen az a mély hang volt félelmetes. Persze utána már rögtön tudta, hogy kitől jöhetett a hang. Nem is lehetett az kérdés senkinek, lenn Peszere-pusztán.

Alkonyodott már akkor és Hubert tudta, hogy nem más az, mint az öreg uhu! A nagy madár pattintott egyet a csőrével és a nagy szemei tágra kinyíltak. Hubert látta már a nagy baglyot közelről is, de onnan fentről, a fáról, még félelmetesebb volt, mint bármikor máskor!

A bagoly csak meresztette a nagy szemeit, mert a Hubert kezében lévő műbagoly meg neki volt olyan furcsa, hogy talán ilyet még sosem látott. Hubert el is felejtette, hogy milyen régóta bent volt már a színben, szépen leponyválva és öreg barátja még nem is látott ilyet! Műuhu. Azt se tudta a vén bagoly, hogy mi az, pedig nagyon okos madár volt.

  • Jó, jó! Tudod miattad hoztam, hogy ne legyen annyira rossz a varjazás! Ne kelljen neked ott tűrni a támadásokat!

A bagoly azonban nem felelt semmit, csak nézte őket és aztán hunyorogni kezdett, mint a macska, amelyiket észrevesszük, amint settenkedik és úgy csinált, mintha nem is érdekelné a dolog. Aztán elfordította a fejét és egyszer csak szétnyitotta a szárnyait és elrúgta magát a vén dióról. Olyan erővel tette, hogy a fa ága megremegett és a nagy bagoly ráfeküdt a levegőre, majd erős szárnycsapásokkal eltűnt a kert felé az éjszakába!

Majd máskor beszélgetünk, – mondta félig hangosan Hubert maga elé, de már nem volt rajta kívül tényleg senki az udvaron és ahogy felnézett a kéményre, a füst egyenesen felfelé szállt. Szépen kojtolt a kémény s mintha egy láthatatlan nagy kéz húzná fel a füstöt, úgy szállt mind inkább magasabbra. Hideg lesz az éjjel és nem tévedett sokat, mert ahogy felragyogott az estehajnal csillag, majd utána a többi, azok úgy reszkettek és úgy ragyogtak, hogy reggelre biztosan fagyni fog… – gondolta!

Bőven készített be a kandalló elé fát Hubert. Volt ott cserszagú, fanyar tölgy és akác is. Pattogott a tűz és a láng fényei táncoltak a szoba bútorain. Villanyt nem kapcsolt és most olvasni sem volt ereje, csak nézte a tüzet, hogyan táncol, a hasábokat körül-körülnyaldosva… aztán a meleg és a táncoló fények álomba ringatták.

Hajnalodott, mikor megébredt. Kinyitotta a szemét és azonnal az ablakra pillantott, majd a kakukkos óra kint a nappaliban négyszer szólalt meg. Éppen időben vagyok és szinte lerúgta magáról a takarót, majd azzal a lendülettel ugrott is ki az ágyból. Két puskáját a vállára kanyarítva belelépett a csizmájába és a kabátját be sem gombolva, már kint is volt az erdőben. A manólakás hátsó ajtaja az erdőre nyílott és körbe sem nézett, mert a kiskuvik az ajtó nyitására úgy meglepődött, hogy arrébb rebbent. Innen tudta Hubert, hogy senki idegen nem lehet hátul, mert a kicsi bagoly bizonyosan nem tűrte volna az idegent.

Gyenese Emese: Dolmányos varjak a Gyermán-zugi szőlőskertben

Átugrott a Vass Sándor hídján, majd a Fehér hídnak vette az irányt. Minél hamarabb le akart térni a dűlőútról, hogy véletlenül se találkozzon senkivel. Saját ösvényén akart már haladni, miközben eszébe jutott a nagy borzzal a kaland. Micsoda este volt, a sarkában szuszogó az Apát-nyara nagy borzklán fejével. Ej, mosolyodott el magában s igen, kicsit büszke is volt arra, hogy bátor. Szeretett olyan dolgokat csinálni, aminek a végét nem tudta felmérni és amikor már mindenki visszahőkölne, akkor még az elevenébe vágni! Szemközt! Volt ebben valami nyakasság is, de kétségtelen tény, hogy ismert volt Hubert és nemcsak erre, hanem igen sokfelé. Híres vadász volt, de tudták róla azt is, hogy sokszor megesik a szíve és bizony-bizony segít is, ha kell, de a borzzal, végig a falun, azért már csaknem túlzás volt. Vajon mi lehet a nagy borzzal, tette fel a kérdést magában és kicsit sajnálta, hogy többet nem találkoztak. Pedig kerülgették egymást…. Hol neki, hol a manónak volt szerencséje…talán lehettünk volna barátok is…

A Fehér-híd alatt szelíden folyt a víz, majd a hidat elhagyva, azért már érződött, hogy Peszere-pusztán fagyott is az éjjel. Ha nem is fújt a szél, de megmozdult a levegő és a kukoricatarlón, keresztben, neki a Gyermán-zugi szőlőskertnek, tartott a manó. A táj sokat változott, mert több helyen erdőt ültettek és az ember, ami földet csak tudott, felszántott. Régen vízi világ, erek, nádasok, rétek voltak itt. Beszélik, hogy volt olyan dűlő is, amit Csukás-dűlőnek hívtak, mert annak az oldalában olyan füzek voltak és olyan vizek fölé magasodtak, hogy a régi öregek csukákat is fogtak. Ki hinné? A vizek, a füzek aztán eltűntek és velük együtt a csukák is. Ma pedig, ha aszály van, akkor felsül minden és nincs víz a talajokban annyi se, hogy a giliszta megmaradjon. A Körös hiába hozza a hegyekből a sok jó vizet, nem engedik fel még a régi medreket sem és lassan-lassan kiszárad minden. Elmaradnak az esők és az addig gazdag tájon már az akác is csak senyved, ott, ahol még száz éve volt, hogy csónakkal vitték a halottat a temetőbe…

Itt, a szőlőskertben még van egy-két kisgazda, de a faluban ők is egyre kevesebben vannak. A csarnok megszűnt, a tej nem kell senkinek, de már tehén sincs, amit fejnének. Az iskola már régen bezárt, csak az óvoda udvara hangos és a portákon lassan már baromfi is csak éppen mutatóban van és vannak már olyan helyek is, ahol csak a csalán díszlik…

A szőlőben szőlő már nincs. Egyik, másik gazda össze-összeszedegette a földet és vannak olyan parcellák, ahol már keresztben szántanak. Még néhány gyümölcs csak-csak van, de már azok is inkább csak diók.

Hubert kunyhója földbeásott, csak az ablakai néznek egy kis tisztásra. Sok már itt a bokor, miegymás és mindenki a földet akarja. Falja, nyújtózik érte még a kökény is, ami, ha egyszer megindul, nem lehet vele bírni. Géppel meg biztosan nem. Az bizony leszedi a tükröt, a lámpát, kiszúrja a kereket. Azt csak takarosan lehet kiirtani. Levágni, elégetni, a tuskóját kiszedni. Meg persze nem hagyni, hogy feljöjjön, különösen a legelőn! Na, azt biztos nem hagyta volna a régi öregek közül senki és azt akkoriban nem kellett magyarázni, hogy a gyepekre vigyázni kell. Csak hát mostanság másképpen van, – sóhajtott nagyot Hubert.

Mindegy is! Vadásszunk! A puskákat bevitte, majd letette a baglyot, úgy 20 méterre, aztán gyorsan vissza a lőállásba. Még sötét volt és bőven volt ideje. Talán jó volna enni valamit, meg inni egy teát. Benn a kunyhóban, ha nem is volt fűtés, azért jobb idő volt. Tengeri kóró kévékkel volt körbetámogatva. Az ajtót betette maga mögött és egy nagy székben hátradőlt. Szeretett itt lenni s mikor az első fácánkakas nagy robajjal leszállt a fáról, tudta, hogy közeleg a reggel és hamarosan indul a vadászat.

Szalonnáját, amit eddig katonázott, szépen takarosan elcsomagolta, miközben az utolsó lilahagymát is megmártotta a sóban. Mikor minden a tarisznyába került, a nyakába lógó varjúsípot kétszer, majd még egyszer megfújta. Pocsék varjúriasztás hallatszódott az egész szőlőskertben. Az öreg Vasilije csak jó sípot adott ajándékba – gondolt a nagykikindai mesterre. Ha hazaérek írok is Stevin mesternek, – döntötte el kint a „gunnyóban”!

A szőlőskert másik oldalán, éppen ekkor szállt le a traktorról Barni, aki arra lett figyelmes, hogy égtelen károgásban vannak dolmányosok, amoda a szőlőskert túlsó oldalán. Igazi vidéki gyerek volt és tudta, hogy valamit láthatnak, azért van ez a nagy hangzavar és látta is, hogy egyre másra jönnek elő a dolmányosok, de volt már ott szarka is. Még ennyi dúvadat!

Itt valami turpisság van!! Látnak ott valamit! Valami van ott és meg kéne nézni, de csak-csak törte a fejét s mielőtt bármit csinált volna, inkább várt még egy kicsit. Na, ezt megnézem magamnak s mikor már éppen azon volt, hogy megindul a hangzavar felé, egyszer csak lövést hallott, majd egy varjú távolban összecsapta a szárnyait.

  • Na, nézz oda! Ne mondd már komám, hát csak tudom, hogy mit láttam. – mondta benn a faluban, de akkor már igencsak tíz óra felé járhatott az idő, mikor a bolt előtt találkozott valakivel.

Akik hallották, hitték is meg nem is, mert akkor nap nem volt kint vadászni senki s mivel így őszön már mást is lehetett lőni, mint dolmányos varjút, el se hitte senki, hogy valaki dúvadozna…na még az kéne! – tette hozzá valaki! Azé’ van a vadőr – kontrázott a másik! Hogy én kiüljek varnyút lűni?  -mondta a harmadik. Aztán egyik is, másik is elindult a dolgára.

Egy igazi vadászember, biza, soha nem megy oda megkérdezni, ahol lövést hall, hogy ki vadászhat? Nem volt az szokás a régi időben, hogy zavarjuk a másikat, hogy kérdezősködjünk. Aki lopni akart, lopott úgy is és arra ott volt mindig a csősz, meg ott volt az erdész, meg a vadőr. Régi törvények voltak ezek és Barni még azokon nőtt fel. Apjától, nagyapjától azt látta, azt tanulta. Vadásszanak csak!

Az urakat, meg az úrhatnám féle népséget, akik mostanság a faluba innen is, onnan is megfordultak, csak kerülte az itteni ember. Egyen, igyon – mondták, aztán menjen a dolgára. Sokáig úgyse marad, segíteni nem tud, amit hoz, azt meg úgy is viszi. Jaj, tudták ám ezt a faluban, hiszen a régi báró ugyan szerette a községet, meg a szomszédból is át-átjárt a gróf, de, hogy ide a sárba, sose azért jönnek, hogy itt lakjanak, hogy itt éljenek. Dehogy…ide mindig a vadért, halért jönnek, s emiatt féltette az itteni ember azt a keveset, ami neki volt. A táj, a Körös, a rét nem adott sokat, inkább az is elvett, de amit adott, azt a keveset, meg kellett becsülni, mert itt kő, szikla nem volt, csak nád és víz s ha jól sáfárkodtak azzal a kevéssel, azért a sok munka után csak volt annak látszatja is.

Gyenese Emese: Dolmányos varjak a Gyermán-zugi szőlőskertben

Hubert persze abból nem tudott semmit, hogy a távolból megint figyelte valaki, csak azt látta, hogy elébe repült egy dolmányos varjú és azt amikor lekanyarította, a többi mind felült a környező fákra. A varjú felett ott magasodott a nagy műuhu, amely néha meg-megemelte a szárnyát s még eközben a füle is mozgott. A résen meg-megszólalt az új varjúsíp és újra rohamra röpültek a varjak. Egy rafináltabb messzebb ült még, amit a .22-essel jó 70 méterről ügyesen megcélzott. Nem is kellett sok hozzá, hamarosan már az avarban landolt az is. Több fészket, több kisnyulat, tojást, kis túzokot ez sem ver agyon. Mert ha valami nagy pusztítást tud véghez vinni, akkor a dolmányos az. Persze enni kell annak is, csak hát ne lenne annyira kártékony.

Jó néhány varjú már ott hevert a földön, amikor egyszer csak nem jött több varjú, csak ölyvek gyülekeztek, amelyeket semmiképpen nem szeretett volna lőni, meg minek is lőtte volna a gatyás ölyveket, amelyek csak ilyenkor jönnek, télen, a messzi északról. Mire tavasz lesz, csak a köpetek maradnak az éjszakázó fák alatt.

Hubert előbújt és ahogy a varjak, úgy minden más madár eltűnt a fákról, amely ez alatt szépen körégyűltek a bagolynak. Összeszedte innen is, onnan is a varjakat, majd a műuhut közelebb hozta és úgy döntött, hogy most, napvilágon nem ügyetlenkedik be vele, mert megláthatják, hanem elrejti itt, az egyik fa nagy odvában. Úgy is tett és lökött még rá lombot is, hogy ne legyen feltűnő, abból a kupacból, ami a lába alatt itt összehordott szél. Nem is törődött vele, hogy olyan lombot fogott össze, amit nem az a fa termett…sietett és kissé óvatlan volt…

A dolmányos varjakat aggatékra fűzte és arra gondolt, hogy milyen jó lesz majd kitenni a rókáknak. Tudta, hogy jár itt egy ezüstróka és arra gondolt, hogy csak puskavégre kellene kapni. Most már lassan mindent levágnak és a szántások, a lucernások szélei, ha jók is egerészni, a nagyobb falat csak csalogatóbb. Na, majd meglátjuk és puskáit vállára kanyarítva, úgy döntött, hogy a titkos hidat megkeresi, amelyen át tud ugrani a Holt-Körösön.

Mikor meglelte a sűrűn benőtt átjárót és át akart kelni a betyárhídon, akkor látta meg, hogy a vízen récék pihennek. Vissza is húzódott és arra gondolt, de jó, hogy csendesen és óvatosan kukkantott ki. A kis huszast gyorsan összeszerelte, mert már hazaindult és nem akart már vadászni. Aztán két patront csúsztatott a töltényűrbe. A Scott kulcsot, – ami a fegyver külsején volt, – elnyomva csukta össze a puskáját, hogy ne is kattanjon.

Aztán előrébb csúszott és kikukkantott újra! Mikor úgy gondolta, hogy készen áll, előrébb lépett, amire a kacsák nagy hápogással azonnal felemelkedtek. Hosszan nem tudtak a víz felett repülni, hanem fel kellett emelkedniük. Ez könnyedén ment is nekik, de ahogy kifordultak már meg is szólalt Hubert puskája, de a nagy kapkodásban az első lövés alá ment és a második lövésben volt már minden bizodalma!

Úgy húztak fel a kacsák, olyan sebességgel emelkedtek, hogy biztosak lehettünk volna abban, hogy Hubert egy récét sem fog terítékre hozni. Erre minden reális esély meg volt, de ügyesen a madár elé kapta a fegyvert és a második lövésre egy szép gácsér kalimpálva hullt alá!

Hubert nagyot sóhajtott és igen megörvendett neki, mert már régen sikerült rucát lőnie! A gácsér a túloldalon várta, éppen a kökényes és a szántás szélében, a barázdában feküdt. A gácsér pörge tolla a kalapjába került, aztán a kezében fogva lassan hazaért.

Tüstént begyújtott a sparheltbe és ahogy elkezdett ropogni a tűz, rögtön melegebb lett a konyhában is. Vizet tett fel és úgy döntött, amíg felforr a magával vitt szalonnát megsüti s a kamrából pár szem krumplit hozott elő. 11 óra felé járhatott az idő, mire szépen megtisztítva a kamrába került végre a ruca. Jó kövér volt és mivel Hubert a konyhában kopasztotta meg, még rendet is kellett csinálni. Szeretett főzni, de ahhoz meg is kellett pucolni az állatokat. Még nem tudta, hogy mit fog belőle főzni, de nagyon nem is tudott rajta elgondolkozni, mert a szobájában, ahogy leült a nagy foteljébe, úgy ülve elaludt a peszerei vadászmanó…

November 30-án folytatjuk!

Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter

Illusztrálta: Gyenese Emese – Dolmányos varjak a Gyermán-zugi szőlőskertben

Tovább olvasom

Hubert

MESE: 5. rész – Hubert Kiskundorozsmán, körösztszentölés Öreghögyben

Hubert egyedül volt a plébánián. Csendes őszi nap volt, délután, közvetlenül ebéd után indultak Öreghegybe, hogy felszenteljék azt a kettős keresztet, amelyet a kiskundorozsmai vadászok Szent Hubertusz tiszteletére állítottak. Derült, csendes igazi őszi idő volt, de a levegőben már benne volt a változás. A hatalmas törökmogyorók, amelyek a plébániával éppen szemközt álló templom körül álltak pedig ragyogóan sárgállottak, miközben a szomszédos Fehér-tóra megérkezett darvak szomorú krúgatásától volt hangos a táj.

Gyenese Emese: Szent Hubertusz kereszt Öreghegyben

A könyvtárban nagyon sokféle lexikon, régi és Hubert előtt teljesen ismeretlen könyvek sorakoztak. Ferdinánd meghagyta, hogy bármikor meglátogathatja a könyvtárszobát s bár igen rendkedvelő volt, de nem tette hozzá, hogy mindent rendben a helyére vissza kell tenni. Valamikor régen, mikor még élt a gróf, járt már a geszti Tiszafészekben s tudta, hogy hatalmas mennyiségű könyvet őriztek ott is, illetve Arthurnak és Malvinkának is tekintélyes könyvtára van, ezért biztos volt benne, ha valaki megnevelte Hubertet, akkor a nagynénje Malvinka biztosan megtette.

Persze Hubert minden után nagyon érdeklődött, de rendre úgy csűrte-csavarta, hogy mindig valahogy benne legyen a vadászat. Kereste, kutatta és a szabadidejét ezzel töltötte. Tetszett is ez Ferdinándnak és hozzá kell tenni, hogy Harkányban, a rendkívül illedelmesen viselkedő Hubertet és azt az asztaltársaságot, ahol Ferdinánd a papmanó is helyet kapott, azért sokan megnézték. Valter és Arthur persze egy-egy jelenség volt és mivel szakmai hírük messze ismert, azok is ismerték az erdész manókat, akik nem vadásztak. Valter felesége, Emerencia a Harkányi Gyógyfürdő manódoktornője, míg Malvinka a grófok manódoktornője volt. Hubert a manók között is meglehetősen magas és sudár volt. Ez alapvetően felkeltette az érdeklődést, de Georgina nagy, loknis haja, igazán visszafogott, udvarias előkelő stílusa, amely egyáltalán nem volt hivalkodó, kiváltotta a fogadás vendégei között az elismerést. Mindezeken felül pedig Ferdinánd papmanó, lenyűgöző ünnepi reverendája, tájékozottsága és rendkívül visszafogott, de barátságos beszélgető partnere volt mindenkinek. Ekkor bőven volt alkalma megfigyelni Ferdinándnak Hubertet és bizony az első személyes találkozás is meggyőzhette Ferdinándot.

Híre ment ugyanis, hogy becsületes és tisztességes vadász, hogy mindig segít a gyengéknek az elesetteknek, no és legendás sakálvadász is. Nem retten meg a legfélelmetesebb ragadozótól sem és ha teheti, utánunk megy. Olyan bátor volt, hogy a legsűrűbb nádasokba is bemerészkedett. Féltette is emiatt eleget bácsikája Arthur, s persze Malvinka. Ám sok vadászatra már régóta egyedül jár. Becsületes, tisztességes manónak ismerték meg s mi több nemcsak dolgozni, hanem tanulni is szeretett. Erdész maga is, de jobban a vadászat kötötte le és persze olvasni, azt nagyon szeretett.

Ferdinánd a nagyon nagy csendre lett figyelmes. Ha valaki, ő bizonyosan tudja, mit jelent a csend. Hogy mit jelent a várakozás? Hogy mit jelent üzenetre várni? Hogy mit jelent hinni akkor is, amikor úgy érezheti az ember, bocsánat manó, hogy körülötte olyan hatalmas a világ, hogy szinte eltörpül benne. De minden reggel, amikor felébredt, akkor felnézett az 52 méteres hatalmas templom tornyára. Reményt jelentett számára és a templom oly régóta áll azon a dombon, oly sok embernek jelentett valamit, vagy éppen mindent, hogy mindig erőt merített belőle.

De most ez a csend! Ez a csend? Hiszen olyan csend van, mint vasárnap az iskolában. Kereste Hubertet a konyhában, kereste a szobájában. Kipillantott az udvarra, látta, hogy a bakancsa, szépen a bejárat mellett, már szépen kitakarítva várja az indulást. A kalap és a kabát is a fogason lóg. Hubert a világért nem piszkolta volna össze a csodaszép padlót. Hol lehet ez a Hubert? – gondolkozott el Ferdinánd, amikor a könyvtárszoba ajtaját megpillantotta, hiszen éppen egy résnyire nyitva volt! No, ide is benézünk – -gondolta Ferdinánd. Aztán csendesen benyitott, mert nem volt szokás a plébánián a hangoskodás és bizony a sok tanulásban akár meg is szunnyadhatott Hubert! – gondolta. Mikor kinyitotta az ajtót, akkor látta, hogy egy lexikon, a Katolikus Nagy Lexikon van Hubert előtt. Érdekelte, hogy vajon mit olvashat, de a világért sem akarta zavarni. Éppen meg akart szólalni, amikor?

  • Szervusz, kedves Ferdinánd – üdvözölte Hubert – Nézd, mit találtam!

Ferdinánd pontosan tudta, hogy mit talált Hubert, de nem akarta elvenni az örömét, hogy olvas, hogy forgatja a könyvet. Mennyi titok, mennyi érdekes adat, történet rejtőzik a könyvekben s Ferdinánd jól tudta, hogy Szeged, mindig fontos bázisa volt az egyháznak. Még a török idejében is megmaradhattak a ferencesek és a Tisza-parti város fogadalmait előbb vagy utóbb betartotta. Szokásai, hiedelmei összemosódtak és Bálint Sándor gyűjtése szerint így maradhatott fenn az a Szent Hubertusz napi szokás, hogy aki Szent Hubertusz tiszteletére, Szent Hubertusz napján nem megy vadászni, annak egész évben nem lesz szerencséje. Ferdinánd nagyot sóhajtott és kedvesen szólt Huberthez.

  • Hubert! Hubertkém! Olvass nyugodtan, de délután kettő órakor már Öreghegyben kell lennünk.

A vadászház lent a rétben feküdt és Ferdinánd kérte kis vendégét, hogy igyekezzenek, mert hamarosan indulni kell.

A manólakás titkos ajtaján, hipp, hopp a templom előtt találták magukat és Hubert csakhamar patkókopogásra lett figyelmes, amikor az iskola felől, a cukrászda irányából egyszer csak feltűnt egy pej és egy nagy szürke ló. Szépen felszerszámozva, a szíjak, a kötőfékek feketék voltak, a csatok pedig úgy ragyogtak, mint a csillagok. A lovak lába szépen lemosva s úgy fenntartotta a két ló a fejét, hogy büszkébben nem vitték volna Kilenclyukú hídon se a fogatot. A bakon a fogatos, fekete köténnyel, ragyogó szép ostorral, fekete kalappal, hófehér ingben ült. Amikor meglátta a fogatos égszínkék szemét, akkor ismerte meg, hogy: a Róka az!

Barátságosan, szinte beszélt a lovaihoz és a templom előtt várakozó atya előtt megállította a lovakat. Pár szót váltottak és az atya a szép, tiszta, kikészített takarókra ült, amikor is Ferdinánd bíztatta Hubertet!

  • Hubertkém! Most! Gyorsan felugrani! – Meg sem mert szólalni Hubert, mert amikor meglátta jobb oldalra befogott pej ló, annak, úgy kimeredt a szeme, hogy még a füle is felé fordult!

Mikor az atya elhelyezkedett, megigazította a reverendáját és előre hajolva azt látta, hogy egy csodaszép zöld ruhába öltözött, hegyesfülű manó ugrik fel, mögötte meg kis barátja, Ferdinánd. De olyan fürgén, hogy maga is elcsodálkozott rajta!

Hubert nem is tudott hirtelen mit tenni, csak ijedtében illedelmesen köszönt!

  • Áldás! Békesség! – mondta szerényen, de már bújt is el.

Aztán ugrott Ferdinánd papmanó is, aki az atyát már rendesen, ahogy Szegeden szokás köszöntötte:

  • Dícsértessék a Jézus Krisztus! – mondta. Az atya nagyon ritkán lepődött meg ennyire.. Hozzászokott, hogy mindenkit ismer, de ez a református köszönés, igen meglepte!

Róka, hirtelen hátrafordul és megszólal!

  • Dícsértessék kedves Atyám, ne haragudj meg…
  • Dícsértessék Józsikám, dícsértessék! – és lenézett Ferdinándra és enyhén mosolyra húzódott a szája – Ha gondolod, Józsikám, mehetünk is!

Úgy lesz atyám s egy-két szó elég volt, hogy a két ló, mint a könnyű selymet lendítse meg a kocsit, de odafent sem a fogaton, sem a bakon ülve, ezt nem érezte senki.

A két ló patkói szépen szóltak a főutcán és Róka nagy tisztességnek vette, hogy az atya elfogadta a felkérést és most együtt mennek Öreghegyi Vadászházba és aztán ahogy megkerülték a templomot, Kiskunhalasnak fordultak.

  • Régi utak ezek itt, Józsikám – mondta.
  • Atyám, ha ezek mesélni tudnának! – mondta Róka.

S mivel régóta ismerték egymást, van az úgy, hogy meg sem szólalnak egymás között. A délután ragyogó napsütése kellemes, kora őszi időket hozott így, Szent Hubertusz napjára. A nagy templomdomb másik útján Majsa felé visz az út. A templommal szemközt a plébánia áll és közvetlen közelében az Orczy István Általános Iskola. A kis téren túl, a könyvtár hatalmas kapuja, magas ablakai várták az olvasókat, de most nem volt erre idő.

Az út lefelé kanyarog a templomtól s előbb a híres STOP cukrászda, a piactér, majd a széksósi út kanyarogva vezette ki Rókát, az atyát, Ferdinándot és persze Hubertet Dorozsmáról. A két manó talált egy kis ablakot a fogat hátsó ülése alatt. Összehajtogattak egy pokrócot és arra ülve nézték a távolodó templomtornyot, amely akárhogy kanyargott az út, előbb-utóbb, mindenhonnan látszódott.

  • Hogy lehet ez Ferdinánd?
  • Hubertkém, a régi öregek tudták, hova kell a templomot felépíteni.

És valóban, amerre kanyargott a kocsi, előbb vagy utóbb feltűnt a templom mögöttük. Régi házak, kifolyóskút és egy olyan hatalmas tölgy magasodott az ég felé a Széksósi úton, hogy a korát Ferdinánd sem tudta megmondani.

Ahogy elhagyták a dorozsmai helységtáblát, az út nádasok között vezetett és a kanyarban kőkeresztet pillantott meg Hubert. No, ezt majd közelebbről is megnézem. A bakon, az ülésen és az ülés alatt a két manó sem szólt semmit. A jó volt az idő, a Fehér-tón telelő darukkal volt tele a határ és a nádas, – fel a reptér felé, a lőszerraktárnak és innen fel Hosszúhátig, – háborítatlan élőhelye volt minden élőnek. Hubert szemügyre vette, de igazán akkor csodálkozott el rajta, amikor az autópálya felüljárójáról tekintett le. Onnan lehetett belátni, hogy milyen magasra építkezett Kiskundorozsma és itt lent, mekkora vizes élőhelyek nádasok, vízjárta, mocsaras nádi világ húzódik Dorozsma körül, amelyekre szántók, fent Hosszúháton meg lucernások futottak le. Az eke minden évben közelebb-közelebb jár, de aztán jönnek vizesebb évek és ahol az eke kiforgatta a nádat, néha már egy esztendő alatt újra fakad.

A Kiskunhalasra vezető úton balról Subasa, majd jobbról Öreghegy következett – arra megyünk mi is Hubertkám!

Öreghegy régi gyümölcsöskertje volt a Dorozsmának és mielőtt befordulnánk, előbb a Sia-patak hídjára kell felkapaszkodni. Onnan aztán, mindig csak jobbra tartva, egyszer csak az erdőben, sorompó mögött feltűnik a vadászház. A fehér ház udvarára, négy nagy, tiszta ablaka néz, majd derékszögben a másik épület, ahonnan egy csillogó fekete szemű, szatymazi ember lép ki!

Ahogy bekanyarodik a fogat a vadászház elé és egyre jobban haladnak a rét felé, feltűnik a nagy kettős kereszt.

Gyenese Emese: Szent Hubertusz kereszt Öreghegyben

Mindenki Rókát és az atyát köszönti és ezt kihasználva Ferdinánd, a baloldali lépcsőn leugrik, nyomában Huberttel, aztán a vadászház melletti bokor felé lépnek, amely alatt egy jó kis pad várja már őket. Szépen el is helyezkednek, amikor egy nagy bajor hegyi véreb szimatol feléjük. Hubert már látott egy-két vérebet és ennek a pofáján látta, hogy kemény, harcokban edzett, középkorú kutya. Kemény tekintete, miután felvette az új jövevény szagát, Hubertre meredt. Aztán kinyitotta a pofáját és hagyta, hogy Ferdinánd megsimogassa. Jó, ha állva akkora volt Ferdinánd, mint a kutya ülve. Illett Hubertnek is bemutatkozni, hiszen Lump úr mégiscsak a vadászház vérebe volt. Akárhogy is vesszük, sok mindent tudott arról, hogy mi történik Öreghegyben és a vadászház körül. Sok ember volt már az udvaron. A helyi vadászok és a legjobb barátaik is itt voltak. A forgatagban egyszer csak egy magas, szigorú tekintetű ember figyelt feléjük. A vadőr látta, hogy a kutya a bokorban szaglálódik, de mivel az lefeküdt, úgy volt vele, hogy nem viszi be a vadászház melletti tanyába, maradjon akkor.

Voltak ott Szerbiából, Szlovákiából és még Franciaországból is. Sok féle szó hallatszódott el hozzájuk, de itt sem voltak hangosak, sőt kifejezetten ügyeltek is erre, mert közöttük volt a plébános is. Aztán egyszer csak felgyulladtak a tüzek és kürtszó úszott el a fák alatti réten. Régi dolgok ezek és valami megmozdult az emberekben. Aztán a Róka megszólalt és kiállt az emberek elé. Nem ijedt meg… Hubert a bokor alatt megszólalt.

  • Ferdinánd! Ki ez az ember?
  • Kedves Hubertkém – mondta csendesen – ő az elnök!

Hubert megdöbbent és jól szemügyre vette az elnököt, a Rókát. Szépen, csendesen és kimérten beszélt, de jólesően és egyáltalán nem úgy, hogy ő az elnök, hanem úgy, hogy erre felkérték és ő mindenkit képvisel egytől, egyig. Érződött a szavaiban, hogy amit mond, azt komolyan is gondolja. Hubert csak tovább fülelt:

  • Erre a Hubertusz keresztre régóta várunk. Régóta szerettük volna, hogy álljon Szent Hubertusz tiszteletére egy, itt, az Öreghegyi Vadászház udvarán. Elhatározásunkat komolyan vettem és az oszlopot egy szívós, akácfa adta. A szívem egy darabkáját Somogyországban hagytam, Somogysárdon ezért onnan hoztam az egyik kereszt fáját. Míg a másikat Ditróból, sok évvel ezelőtt, amely számunkra Erdélyt és Székelyföldet szimbolizálja, hogy összetartozásunk sziklaszilárd. Ez a mi hitvallásunk: a kitartás és a becsület.

Nagyon nagy szavak voltak és olyan csend fogadta az elnök beszédét, hogy csak a tűz pattogását lehetett hallani. Sokan voltak az udvaron, sokan jöttek messzi vidékekről, de úgy látszik, hogy a vadászat, Szent Hubertusz tisztelete mindannyiónkat összeköt. Az atya tisztességgel hallgatta az elnököt s láthatta, hogy az elhatározás sok éve született meg a szívekben. Látszódott az arcán, hogy hitt az emberekben és felszentelte a keresztet, amely azóta is ott áll az Öreghegyi Vadászház udvarán.

Rendre megemlékeznek Szent Hubertuszról és ezen a napon vehetik át trófeáikat a vadászok, vadászvendégek Dorozsmán. Ez is olyan régi hagyomány, mint hogy a szegedi öreg polgárok úgy tartják, hogy Szent Hubertusz tiszteletére, Szent Hubertusz napján ki kell menni vadászni…

A keresztszentelés után kürtök harsantak s ahogy a tüzek meg-megroskadtak s ahogy a parazsak izzani kezdtek, az őszi alkonyatban lassan-lassan egy-egy autó is elindult.

A fogat is előállt, az atya és Ferdinánd is fent ült már, amikor Hubert kalapját meglengette a ház sarkánál egy tekintélyes kőris lábánál! Ferdinánd és még az atya is köszönt a fiatal Hubertnek – nagy tisztesség gondolta Hubert s már a sorompónál fordultak, amikor Hubert látta, hogy Róka mellé ült Ferdinánd és kissé hátra fordulva, hogy az atyát is lássa, beszélgetni kezdtek. Ej, de vajon miről beszélhettek? De arra, hogy azt megtudja esélyes sem volt Hubertnek, ezért nem is emésztette magát. Vállára vette a kis .410-est és azon ügyeskedett, hogy valahogy ellépjen a vadászháztól. A Sia-patak hídja után, úgy látta a benti térképen, hogy lejjebb van egy másik híd is, ott akart átlépni és úgy gondolta, hogy hátha a vízen lát egy-egy récét. De jó volna egy-kettőt elejteni. Tegnap is vadászni akart, de az a kutya! Ottokár, vagy ki!

A vadászház konyháját megkerülve, a góré alól lesett ki. Parkolt még ott is egy két, autó, de azoktól nem félt és gyorsan a rét szélfái mellett volt. Kinézett, jobbra és balra. Nem látott senkit s a rét füveit kerülgetve, úgy döntött, hogy átvág a réten. Egészen jól haladt és nem vette észre senki, csak a konyhából nézett ki az a magas, szatymazi, fekete szemű ember és megjegyezte: úgy lehet, hogy valami átváltott a réten. A vadőr is elengedte a füle mellett, csak az volt a helyzet, hogy sokszor úgy csinált, mintha nem hallotta volna a dolgokat, csak később nézett sarkára…

A rét valóban igen nagy volt és kapkodni a kellett Hubertnek a lábát, hogy átérjen. Vagy kétszer akkora volt, mint a Vass Sándor hídjától a Fehér hídig az út, lent Peszere-pusztán, Hubert házánál. Aztán elért egy kis pici dombocskát, inkább partoldal volt az…

Onnan bokrok, csenevész fácskák jöttek vele szemben, aztán egyszer csak szépen fehérre meszelt kőkerítést pillantott meg. Aha! Ez lesz a régi híd!

Hubert nem tévedett, mert elérte a régi hidat, amely most is szépen rendben volt. Mögötte volt egy régi meder és egy régi híd maradványa is és Hubert nem tudta, hogy a Sia egy új mederben kanyarog, de nem sokkal messzebb. A meder itt egyenesebb és érdekes, hogy a víz az új mederbe mindenféle vízinövénymagot hozott s ha nem is rögtön, de az új parton is megerősödött a gyékény, tavasszal pedig sárga vízililiomok virítottak. A vize a Fehér-tóról jött, az meg a távolban kanyargó Tiszából. Egészen különleges élőhely volt. Hubert a gát oldalában helyezkedett el. Várta az esti húzást, mert szeretett volna egy-két récét lőni. Várakozása és türelme csakhamar kifizetődött, mert mikor felgyúltak Kiskundorozsma fényei és amikor a darvak is lassan elfogytak, akkor fütyülő szárnyakra lett figyelmes. Úgy húztak el felette a vadkacsák, a rucák, ahogy ők szokták hívni Biharban, hogy csak kapkodta a fejét. Talán gyorsabbak, nem tudom – -gondolta Hubert, de ügyelt rá, hogy a következő récékre már felkapja a puskáját!

Az első lövésre nem, majd csak a második lövésre billent meg s messze a vetésre esett. Megtörte a puskáját, kivette a kilőtt hüvelyeket és újakat helyezett be és elindult a récéért…

Gyenese Emese: Szent Hubertusz kereszt Öreghegyben

A vadászháznál eközben az egyik autócsomagtér fedele nyitva volt és hátul a nagy kombi pokrócán egy barnaszínű vizsla kapta fel a lövésre a fejét. Kinézett a kocsiból és nem tudta, hogy mi tévő legyen? A vadászok a vadászházban beszélgettek. Senki nincs itt! Elmentek? Nélkülem? Vadászni! – gondolta a fiatal kutya és mint akit puskából lőttek ki, úgy ugrott ki a kocsiból. Átugrott a fák között és a réten egyszer csak egy érdekes, de új szagot kapott fel s már tudta, hogy az a valami lehet, ami tegnap lóvá tette!

Hubert eközben már a második kacsáját gyűjtötte be, amikor újra töltött. Öt kacsa ereszkedett felé és már kezdett formába jönni, amikor először a távolabbi, majd a közelebbi récére célzott. A harmadik récéje nagyot puffant a híd oldalában és ment érte. Azt viszont nem tudta, hogy veszi ki a vízből a negyedik récéjét.

Jaj!! – sajnálta rettenetesen, de mély is volt a víz, hideg is volt. Felette egyszer csak megjelent a tegnap esti kölyökvizsla, amelyik éppen most rugaszkodott el a vadászháztól! A vizsla, ahogy megpillantotta a manót, lent a partszélben, mozdulatlanná vált. Persze a nagy trappolásra a manó is felnézett.

Újfent kellemetlen és kényes helyzetbe került! Már megint! Sok ez nekem. Egyszerűen nem tudott mit tenni:

  • Eredj, hozd! – intett a víz felé! Nem tudta, mitévő legyen s bízott benne, hogy a jólképzett vizsla szót fogad.

Nem tévedett. A szertelen vizslakölyök felé rohanva, még a partról elugrott és olyan csobbanással landolt a vízbe, hogy a felcsapódó hullámok kis híján Hubertet is elérték. Szóhoz sem tudott jutni, de a kutya hideg vízben szépen ráfordult a rucára és egy határozott mozdulattal ráfogott. Huber tudta, hogy mi következik és teljes erejéből elindult, hogy a gát tetejére érjen. Tudta, ha kutya kijön a vízből, mellette rázza le a vizet a szőréről. Nem is tévedett, csak a gát tetején volt már helye, hogy arrébb ugorjon.

Még örülni sem tudott a harmadik rucának, mert azt igyekezett kipeccőzni a vízből, amikor megjött Ottokár. Bizony, a kutya nem más volt, mint a tegnap esti kölyökvizsla. Eljött az idő: ezt a kiskutyát is meg kell ismerni.

A szertelen kölyök büszkén vitte a manónak a rucát és letette elé, majd szépen a hátsó lábait maga alá véve, az első lábait is kinyújtva, lefeküdt a manó elé…

Úgy nézték egymást és Hubertnek nagyon tetszett a jó orrú, bátor, barna színű német vizsla, aki nevét a cseh királyról kapta. Ottokár még soha nem látott manót, de pontosan olyan szaga volt, mint a vadászoknak és pontosan annak is olyan valami volt a kezében, mint az embereknek. Ha rámutatnak azzal valamire és durran, akkor leesik a madár. Persze, sokszor nem találják meg, de ő mindig meg tudja keresni – mondta a manónak!

Mikor ott beszélgetnek, egyszer csak a távolból síp hangját hallották meg. A kutya felkapta a fejét és Hubert is tudta, hogy a kutyát keresik! Vidd el ezt! Akkor nem lesz semmi baj…

Hubert a három récével ott maradt s a kutya úgy eltűnt az éjszakában, hogy csak egy villanás volt. A sötétbarna német vizsla alig vált a sötétségtől. Tudta ezt a kutya is és kihasználta ezt az adottságát. Szájában a récével szinte úszott a Nagyszék hatalmas nagy rétjén. Szinte repült. Alig múlt egyéves és a füle lobogott utána. Újra szólt a síp és minden erejét összeszedve, még jobban rohant át a vadászház felé…

  • Le kellett volna csukni a kocsiajtót, de eddig sose ment el – mondta egy magas vadász
  • Előkerült az, nem megy el a vadászháztól – mondta a fekete szemű szatymazi vadász. Valahogy mindig megtalálta, hogy mondjon valami bíztatót is, de látszott rajta, hogy sajnálja a kutyát. Csak el ne vesszen már, kár lenne érte – gondolta.

Felelőtlenség is volt magára hagyni a vizslát, de nem szokták itt lekötni a kutyákat. A vizsla nem való láncra. Csak hát nincs meg a kutya.

Még egyszer tett egy próbát, de mire megfújta volna, a kölyökvizsla teljes erőből megérkezett és gazdáját csaknem fellökte, a szájában a kacsával.

  • Na, hát kutya lesz ebből! – mondta valaki.
  • Csak, ne az lenne a gazdája! – ugratták már a vadászbarátjukat, hiszen mindenki örült, hogy megkerült a vizsla.

De honnan szerezte a récét? Úgy lehet, mondta valaki, hogy tegnap az a kacsa csak meglett, amire rálőttünk. Találgattak, hiszen mégiscsak egy kacsával került meg a kutya. Csak a vadőr gondolkozott el, hogy a kacsa még meleg s a lövésnyomok olyan frissek, hogy azokat nem régen tehették, de nem szólt semmit.

Valahogy ezen a napon minden kicsit furcsa volt. Lump úr a bokrok alatt heveredett le, a szatymazi barátjuk valamit látott a réten, most meg az Ottokár hoz egy kacsát, ami még ráadásul vizes is. Valami nem stimmel a területen, valami nagyon nem stimmel, de Szent Hubertusz napja volt és a felszentelt kereszt, a megemlékezéshez most nem illett, az, hogy kérdéseket tegyünk fel. Holnapután indul az első társasvadászat, majd kibogozzuk ezt – gondolta és rakott még egy rönköt az udvaron izzó parázsra.

A távolban ekkor már Hubert úton volt, de az izzó zsarátnok olyan parazsat, szikrát lökött az éjszakába, hogy az messzire bevilágította a rétet és a megemlékezés fényére, a tűz fölé magasodó Szent Hubertusz keresztre, sokáig emlékezni fog Hubert, mert a Sia-patak gátjáról mindent látott….

November 23-án folytatjuk!

Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter

Illusztrálta: Gyenese Emese

 

Tovább olvasom