Hubert Arthur bácsiéknál maradt s bár igen korán kelt, mégsem tudta megelőzni sem Malvinkát, sem Arthurt. Mikor felébredt a vendégszobában, amelyet itt csak Hubert használhatott, még sötét volt, de a konyhából csendes motoszkálás és zajok is beszüremkedtek. Malvinka már rendezgette a dolgait és mire Hubert felébredt, már minden zöldséget megpucolt, megmosott és most ott egy tálban várakoztak. A hatalmas tölgyfa vágódeszka, amely van vagy kétujjnyi vastag, most is kint volt a pulton és már ott sorakoztak rajta a beirdalt szalonnák.

Gyenese Emese: A nagygyantéi egyes kan

Malvinka láthatóan igen jókedvű volt, tett-vett és a kamara ajtóját, ahogy nyitva hagyta, Hubert megpillantotta azt a rengeteg befőttet, savanyúságot, lekvárt, amit Malvinka egész nyáron, ahogy érni kezdett a korai cseresznye, felhalmozott. Voltak ott igen különleges befőttek, de igen ritka gyógynövények, szirupok és megannyi szárított növény. Az első, amit meglátott Hubert, az a kökényvirág szirom volt, amit bizony április első dekádjában kell és lehet gyűjteni, de alig pár napig van rá alkalom, mellette erről nyárfarügy, az mellett nyírfalé, emitt kamilla „Orosi-puszta” felirattal, aztán csalánlevél. Olvasta volna tovább Hubert, de Malvinka előkeveredett és hogy ne melegedjen fel a kamra, a nagynénje betette a vastag ajtót. Meg egyébként se szerette, ha más bemegy a gyógynövényei és a befőttjei közé. Ez náluk régi családi szokás, meg a fontos gyógynövények mégiscsak gyógyításra kellenek s oda ne menjen be senki. Még Arthur és Hubert se – Malvinka ebből nem ismert pardont.

Hamar kiderült, hogy Arthur nem önszántából ment el otthonról, de be kellett látnia, hogy két napja kéri Malvinka, hogy Katika nénitől hozzon fel a kastélyba tojást, amit természetesen Arthur mindig megígért, de nem lett belőle semmi. Arthur ugyanis annyira nem rajongott a tojásért és ha tehette szabotálta Malvinkát, máskülönben meg Katikát nem igen kedvelte, de most, hogy Hubert itt van, már nem húzhatta tovább. Malvinka így szombatonként sonkát meg szalonnát süt, aztán annak a zsírján tükörtojást. Hozzá uborkát, meg lilahagymát is szokott szelni. Végül is…vette rá magát Arthur és elindult.

Forrás: Frommer Fegyverbolt, Budapest. https://frommerfegyverbolt.hu/

Persze Malvinka is tudta, hogy a geszti kocsmába is betér, hogy egy kis szíverősítőt magához vegyen. Persze nem haragudott rá emiatt, mert a kocsmába az idősek be-beszoktak nézni. Híreket hallanak egymástól, üzletelnek. Valaki mindig keres valamit, valaki megeladna. Úgy is volt. Már beszerezte a tojásokat és hazafelé a posta mellett megállt, s onnan már könnyedén, a hátsó ajtón át, belépett az egységbe. Bár éppen csak megvirradt, már voltak odabent. Erről is, arról is látott egy ismerős arcot, de nem akart senkivel beszélgetni. Csak a geszti kocsmárossal szeretett volna pár szót váltani, hogy idén hoznak-e fűrészport, mert néhány zsákkal rendelne ő is, hogy legyen a füstöléshez, amikor is mindenki a sarokban lévő emberre figyelt…

Egy zsadányi ember beszélt. Úgy látta Arthur, hogy Baba-ligeten lakik. Egyike azon embereknek, akik még ismerik a régi járásokat, ereket, dűlőket és azokat a helyeket, ahol a legnagyobb esőzések idején is ki lehet hozni egy kocsi fát az erdőről. A vátyoni ember az?? – kérdezte a geszti kocsmárost, aki megerősítette. Persze semmit nem szólt közbe Arthur, hagyta, hogy beszéljenek az emberek. Voltak ott sokan. Voltak ott még olyanok, akiknek az apja csikós volt a grófnál, vagy fontosabb megbízatása volt a Tiszáknál. Az emlékek azonban lassan elkoptak. Élni kellett, csak a kastély maradt meg, amit nem értettek az emberek itt, hogy lehet az, hogy nem pusztul annyira, mint a többi szerte a környékben.

Az emberek csak hallgatták az egyébként okosan és szépen beszélő embert, aki meg folytatta, hogy két napja, még a hó előtt Nagygyantéra kellett menni fáért, le a Kerekerdőre. Ott jelölte ki az erdész, hogy mit lehet kivenni. Az erdő marad, csak vastagítani akarta a rönköket. Ami nagyobb vagy kisebb, az volt kijelölte. Úgy mentem akkor is, hogy még sötétben indultam Zsadányból. Mire kiértem az erdőre, derengett és mivel jó meleg volt a gépben, megállítottam. A sarangok szépen ott sorjáztak, én meg vártam az embereket, hogy mikor kijönnek, azonnal az én kocsimat rakják meg. Aztán már indulok is vissza az egyházhoz, mert most fűtik fel a templomot, mert karácsonyi ünnepséget rendeznek.

Gyenese Emese: A nagygyantéi egyes kan

Na, elég az hozzá, hogy ott álltam már vagy 10 perce. Lestem az erdőt. Arra gondoltam, hogy leszállok és megnézem maradt-e még a hamu alatt egy kis parázs. Láttam, hogy nagyon korán jöttem és arra gondoltam, hogy nyársalok egyet, mire kiérnek a favágók, mikor megláttam azt az egyes disznót. Látni láttam már nagy kant, de ez minden bizonnyal jó kétszáz kilogramm felett lehetett. A gép előtt, úgy 30-40 méterre lépett ki. Nem zavartatta magát. Bizonyára látott már traktort, aztán ott állt vagy jó egy percig. Miközben meg sem mozdult, aztán amilyen lassan érkezett a sarangok között, olyan lassan eltűnt a vágással szemközti tagban. Ki se szálltam utána, nem tapostam meg a nyomát, de azt ki kellene ülni valakinek, mert a fogai, jó arasznyira kiértek…

Nem volt szokatlan, hogy jó szarvasok, vaddisznók estek a területen, de azért egy egyes disznó mégiscsak nagy szónak számított. Arthur nem is tétlenkedett. Megköszönte a szíverősítőt, ami alig lehetett egy gyűszűnyi és Arthur már fordult is kastélynak. A faluból volt egy keskeny kis járda, ami a kis templom mellett szaladt el. Most újítják a kastélyt, ezért hónapok óta körbe van kerítve. Lezárták, de a helyiek már kiismerték a járást, tudják, ki merre, mikor tud átjutni. Az itteni embert nehéz volt korlátozni. Segít, ameddig úgy gondolja, hogy segít, de aztán vége. Hogy mikor érkezik el ez a határ, nehéz megjósolni, de egy biztos, hogy itt jobban teszi mindenki, ha inkább kér s utána kezd el parancsolgatni, mert a verdiktet nem igen nyeli le a sárréti ember. Mikor azt hihetné mindenki, hogy na, most megtört, akkor csodálkozik el a legjobban, hogy azért se! A szíve és a hite nagy ezeknek református embereknek és évszázadok óta bennük van, hogy kell túlélni.

A vátyoni ember sem maradt sokáig. Hamar továbbment, ahogy megitta a kávéját. Különös ember volt, mert olyan jelekből is olvasott, amit más észre sem vett s ahogy a pulthoz lépett, akkor vette észre, hogy egy egészen kicsi poharat éppen akkor mosogat el a korcsmáros. Annyi volt az, mint egy apró gyűszű. Szokásához hűen nem is szólt, nem is kérdezett semmit. Ő már tudta, hogy a reggel valaki más is volt odabent. Sejtése volt, de, hogy mit gondolhatott magában, ahogy egy halász szokta mondani: „ A Jóatya tudja azt csak!” Persze megcsillant a szeme és tudta, hogy hamarosan történni fog valami…

Ekkor már Arthur befordult a kastély belső udvarára. Malvinka éppen ekkor pillantott ki, hogy vajon mikor jön már Arthur, amikor arra lett figyelmes, hogy a kedves férje, úgy kapkodja a lábát, olyan fürgén jön, hogy biztos volt benne, hogy már megint valami vadászat lehet az ügyben. Mi más?!

Arthur hamar beért és pakolta a ki a kincseket. Friss, házi tojás, túró, tejföl és még sajt is. Malvinka elismerően és jókedvűen rámolta el a szerzeményeket és látta, hogy a gyógyszerek, amit Katikának küldött, mind kikerültek a táskából. Amire Arthur annyit mondott, hogy óvatosabban rakta ki Katika, mint ahogy a tojást pakolta – mintha robbanóanyag lett volna – viccelődött Arthur, amire Malvinka csak ránézett.

Arthur, az átlagos szombat reggelekhez képest sokkal vidámabb volt és ezt tudta ő is, de azt is tudta, hogy kizárt dolog, hogy meg tudjanak szökni vadászni Huberttel, mert Malvinkának olyan grandiózus tervei voltak karácsony előtt, ami több, mint aggodalomra adott okot. Kétségtelen tény, hogy Hubert szülei itt töltik a karácsonyt, de ez nem érintette érzékenyen Arthurt, hiszen Hubert apja mégiscsak a testvére volt és ők ketten sose aggódták túl a dolgokat. Hogy örültünk mi akkor, amikor fent voltunk a hegyi legelőn, egy kis kajibában és vadászgattunk. Ettünk, ami volt, fűtöttünk, ami fát felvágtunk. Azok voltak az igazán szép napok! Még telefonon se tudtak utolérni bennünket!

• Hubert! Gyere! Rakjuk rendbe a szekrényben a puskákat, amíg Malvinka sütögeti a reggelit. Ha majd menni kell, legyen minden kéznél.

Hubert nem értette, mi ez a nagy rendrakás, de mivel puskákról volt szó, azonnal ugrott. Csak akkor nézett nagyot, amikor Arthur bácsi nem betette, hanem kivette a nagygolyóst a fegyverszekrényből és már nyúlt is a másik rekeszben levő lőszerekért. Közben jelentőségteljesen mozgatta a bajszát és bőszen integetett a konyha felé. Hubert rögtön megértette, hogy valami olyan titokról van szó, amit Malvinkának nem kötnek az orrára. Hallatszott, hogy Malvinka csörömpöl a tányérokkal, ezért kihúzódtak a folyosóra és Arthur bácsi röviden, tömören fogalmazott:

• Egyes nagy öreg kan. Naggyanté. Szálerdő. Reggel látták. Még ott kell legyen. Én nem mehetek, de te meglövöd!! Itthon fedezlek! Malvinkának egy szót sem!!

Malvinka miután megfordította a sonkát, kivette a serpenyőből. Helyére ütötte a tojásokat és kis lángon, miközben locsolgatta a forró zsírral, megsütötte. Persze a közepe Hubertnek lágy volt, Arthurnak meg kiszúrta, azon becsöpögtetve a zsírt, mert csak keményre sütve ette meg. Arthur ugyanis képes volt nem megenni a reggelit. Ott hagyta az a pirítóst is, meg minden mást is, ami neki nem kellett. Nem mondott az semmit, de udvariasságból se ette volna meg, ami neki nem ízlett. Szokta is neki mondani Malvinka, hogy nagyon válogatós lett, de hát ezzel már nem lehetett mit kezdeni, mert Arthur már így marad.

Malvinka egész reggeli alatt figyelte őket. Sejtette, hogy valamiben fondorlatoskodnak, de akárhogy is figyelte Arthurt, miközben félszemmel Hubertet is leste, sehogy se tudott rájönni, mit is találhatott ki ez a jómadár. Ez az Arthur! Mindig ezt csinálta, mindig! – dühöngött magában Malvinka. Aztán ráterelte a szót a függönyökre, meg a fa hasgatásra és Arthur semmiben sem ellenkezett. Már ez is gyanús volt.

Malvinka igazán nem értette.

A reggeli után Hubert ártatlan képpel jelentette be, hogy kimegy a tavakhoz pontyot intézni a karácsony esti halászléhez. Malvinka rögtön tervezgetni kezdett: A vegyes hallé mellé rántott harcsát is csinálok, majonézes erdélyi krumplisalátával, amiben főtt tojáskarikák és hagyma is van. A halászlé pedig igazi tiszai módon készül majd, alaplével és filézett halkockákkal.

• Hubert! Ikrás és tejes pontyot is hozzál, ha lehet. Ezek a halászok tévedhetetlenül ki tudják választani, amivel sokkal finomabb lesz a halászlé.

Az egész délelőtti pakolás és takarítás után Arthur tényleg szépen leült a hintaszékébe, egy jó könyvvel és miközben olvasgatott, azon gondolkozott, hogy vajon mi lehet Huberttel? Ám mivel sokat is dolgozott, csend is volt, egyszer csak az elnehezült szemét olyan jó volt lecsukni és elszenderült.

Arthur teljesen tisztában volt vele, ha délután nem indul el valaki, annak a disznónak bottal üthetik a nyomát. Meg sem próbálta Malvinkának elmagyarázni, mit is jelent egy ekkora disznó a területen.

Hubert ekkora már messze járt Geszttől, amikor elhagyta Mezőgyánt egy hatalmas legelőre ért. Jobbra Orosi-pusztát látta, amely akkora volt, hogy szinte látszott, hogy háta van a földnek. A pusztán, az út mellett végig kökények kapaszkodtak, amelyeken még szerte díszelgett a gyümölcse. Már régen megcsípte a dér, de egyik-másik még kékesen, fanyaron mosolygott rá a világra. Olyan a kökény, hogy akkor érik meg, ha megcsípi a dér, de akkor sem esik le és így a madaraknak, ha más nem adódik, mindig van némi elesége. Van úgy, hogy bejönnek a nagy fagyok, leesik a hó és minden madár rájár a kökényre.

Alulról a fácán, felülről pedig minden madár szedi. Néha, nagy teleken leszorulnak ide a fenyőrigók, amelyekre valaha vadásztak a kastély lakói és Arthur bácsi is, de ma már olyan kevés van belőlük, hogy csak a szép emlékek maradtak, meg a vadásznaplók. Haj, pedig Malvinka nénéd micsoda recepteket tud!

Gyenese Emese: A nagygyantéi egyes kan

Az a puszta, a Nagyorosi-puszta, amonnan a Kisgyantéi legelőtől indul, feljön ide egészen Mezőgyán alá és arra, egészen a Nagyorosi útig tart. Teljesen sík. Bölchy-pusztáról, ha átlépünk Tölgyfás felé, már Macskásból látszik, sőt nyaranta onnan a délibábot is lehet látni. Ez már azt jelzi, hogy arra nagy legelő lehet. Ha tovább mennénk, innen, Nagyszalonta felé, akkor arra is igen kiterjedt legelőkkel találkoznánk, azzal a különbséggel, hogy itt több ér is átvágja a Nagyorosi legelőt. A legelő közepén ma is áll egy hodály. Kisgyantén is volt juhászat, de az nem olyan volt. Azt még úgy kalapálták össze, ami meg most is ott van, egy régi családé, egy régi, zsadányi családé. Hubert a távolba néz és a messzelátót a szeméhez emelve a havas tájon végighúzza.

Keresi a hodályt, mert tudja, hogy van mellette egy ház s ebben a nagy hidegben minden bizonnyal ott is szól a kályha és keményen kell tüzelni. Ahogy itt a bokrok tövében távcsövezik, először furcsa, magasnyakú madarakat vesz észre, amelyek, ha nem is közel, de nem is távol, errefelé néznek. Meglátták, hogy valami csillant és a nagy, érzékeny madarak szeme minden mozgást észrevesz. Túzokok! Akkor nem lesz nagy tél, mert maradtak! Majd mondom is Arthurnak – gondolta Hubert, amikor a távcsövében végre megakadt a nagy hodály és mellette a kisház. Igaz, olyan messze volt, hogy a hodály éppen csak egy csíkot jelentett a távcsőben, de a csendes időben, ahogy füstölt a kisház kéménye, teljesen kivehető volt, hogy bizonyosan van kint valaki. Ej, de jó volna meglátogatni az orosi juhászt.

December van és a juh ilyenkor ellik. A karácsonyi bárány és ez jelenti a juhászat egyik legnagyobb dandárját, hogy a sok kisbárány mind meglelje az anyját. Sok gond van ilyen helyt és egész nap, de még inkább éjjel ad több munkát a juhásznak. A jó juhász ilyenkor sem alszik. Ilyenkor aztán különösen nem. Sajnos van úgy, hogy a bárány maga marad, azt vagy sikerül elfogadtatni, vagy, ha ügyetlen a juhász, akkor magának kell felnevelni. Az ilyen kis állatnak a sorsa azonban megpecsételődött, mert anyjának az embert, társának a pásztorkutyát választja. Akárhogy is igyekszik az ember, minden évben van egy-egy kedves állata a pásztornak, aztán amikor odakerül a sor, akkor azt nem adja. Hagyjátok a Julcsát. A Julcsa nem eladó. Az marad, de nem mondom kétszer! Az ilyen öreg juh aztán el-elszemtelenedik, kiismeri a járást és minden juhászatban van egy-egy komisz jószág. Még ha jerke, csak-csak elmegy, de ha kos, az előbb-utóbb bajt okoz. Hiába kerül el, előbb-utóbb veszélyessé válik. Az a sora a jószágnak, hogy menjen a nyájjal szépen legelni. A gyerek meg játsszon, a kutyával, faragjon csúzlit, de a birkát nem kell elkapatni, mert ha van szemtelen állat, akkor a kecske után, a birka is az tud lenni…

A legelő azonban csendes, mert ilyenkor nem jár ki a jószág. Odabent van a melegben. Szénázik s azért egy-egy fángli abrakot is löknek neki. Na, majd visszafelé, hátha, odaérek – gondolta Hubert és tovább indult.

A nagy legelő széle hossza egy és az útra visszalépve folytatta az útját Nagygyanté felé. A kis település útelágazásban van s az út innen balra Sarkadkeresztúrnak, míg jobbra Zsadánynak és Okánynak visz. Az út mellett egy-egy sor ház, egy pici parkkal tartja magát a változásokkal szemben. Egy-egy ház megújul, itt is ott is, ami éppen elég hozzá, hogy aztán egy-egy másik ház is új cserepet kapjon. Valamikor fontos korcsma is volt itt, amit a Tiszák üzemeltettek, de volt itt kastély is és az erdők miatt vadászni is vadásztak. Az elágazás közepén egy régi malomépület mutatja, hogy itt a terménynek is komoly épületet húztak. A gazdálkodás, a növénytermesztés, a jószágtartás fontos bevétele volt az uradalomnak. Sok családot eltartott, de sok család sohasem dolgozott a Tiszáknak. Ezen a vidéken voltak olyan emberek, akik sohasem tartoztak uradalomhoz. Akik saját becsületükből maguk gazdálkodtak. Ők adták Sárrét szabad népét. Ők régi családok voltak, pákászok, nádi emberek, akiknek nem lehetett parancsolni és nem is tudtak.

Gyantén, ahogy errefelé hívják a falatnyi települést, a magtár mellett kellett elmenni Hubertnek, s mást nem kellett tenni, csak követni az utat, ahogy kanyargott. Sokan jártak ezen az úton régen és most is. Ma, olyan messziről keverednek ide, hogy még azt is nehéz elképzelni, hogy lehet gyalog olyan messziről ideáig eljönni. Arthur bácsi azt mondta, hogy réges-régen, mikor elindultak a népek Ázsiából, akkor is így történt. Gyalog jöttek. Voltak, akiket beengedtek, mert kereskedtek, hoztak árukat és voltak olyanok is, akik mindig csak éjszaka mentek. A pusztán még látszódik végig egy hajlat, amire az idevalósiak azt mondják: a Csörsz árka. A legendák szerint az árok egy ősi erődítmény-rendszer része, amit az akkoriak a népvándorlás ellen emeltek.

Hubert eközben elérte azt az erdőt, amit mondott Arthur. Levette a puskáját, azaz Arthur puskáját és a szörnyű két nagy töltényt betöltötte. A scott-kulcsot elfordítva aztán csendesen összecsukta.

Ahogy felnézett, minden megváltozott körülötte. Innentől kezdve Hubert már nem egy átlagos manó volt az erdőn, hanem vadászott. A puska nem az övé volt, így a biztosítást megnézte, megtapogatta a hüvelykujjával. Ismerte a puskát, de egy kölcsönpuskával mégiscsak más vadászni, mint a saját fegyverével. A kalapja széle alól lassan körbenézett. Balról szálerdő állt szinte mozdulatlanul.

A szálerdőt igen megszedték és ha nem is vágtak ki sok fát, jól látszódott, hogy abból igencsak hiányzik. A favágók nem gondolkoznak: ha az erdész kacorral megjelölt egy-egy fát, azt a lehető legkisebb tuskót hátrahagyva, kidöntötték, legallyazták és a faanyagot kihordták. Ami fát kitermelték, azt már a falusiak vitték tovább. Fát csak akkor lehet az erdőből régen és most is kivinni, ha az erdész ott van és kiadta.

Sarangokba szoktuk rakni a fát, amely hosszát lemérik és szépen válogatva összerakják. Aztán jön az erdész köbözni, ami azt jelenti, hogy összeírja mennyi fát, hány köbméter fát termeltek ki. Ágfát rendre adnak ki és a szegény embernek minden erdész adott. Adni kell, mondta a gróf is, mert, ha nem adtak, akkor jobban „kopott” az erdő, csak a gallyfát nem lehetett sose elvinni. Ami nem érte el az öt centimétert, maradt. Ennek örül ilyenkor a legjobban a vad és nagy hidegben, mint most, jön rügyezni. A vékony gallyacskákról a rügyeket és vékony kérget szinte lenyalogatja a vad. A jó erdészek olyanhelyt, ahol a vad takarmánya elfogy, egy-egy fát ledöntenek. Azt persze az őz és a szarvas és meglepi.

A szálerdő azonban most rettentő csendes., ahogy a vele szembe lévő tag is lélegzet-visszafojtva lesi Hubertet. Igazán nagy csend vette körül. Az erdő ilyenkor tudja, hogy valami idegen jár köztük és még a madár is elül.

Ahogy Hubert mindinkább jön beljebb és beljebb, egyszer csak megleli az egyik tűzrakó helyet. A hó elolvadt s a parázson, de még mindig meleg, ahogy Hubert kezét fölé emeli.

Az erdőjáró ember, a favágók nem szemetelnek, nem hagyja azt az erdész se, de itt már nem kell szólni, sőt, sose kellett. Ahogy ott nézegeti a tegnap esti nyomokat egy hatalmas csülöknyomra lesz figyelmes… Az úton az egyik mélyedésben teljesen elolvadt a hó és a szélében, a szélében ott egy olyan hatalmas csülöknyom, amely alátámasztotta Arthur hallomását, miszerint van itt egy nagy kan.

Hubert, mint az éjjeli lepke olyan csendesen közelítette meg a magaslest és aztán fokról, fokra egyre magasabbra mászott. Jaj, csak meg ne reccsenjen! Csak, nehogy nyikorogjon! – sóhajtozott, mert ez nem az ő területe volt és nem ismerte ezeket a leseket. Jó terület az már bizonyos s mikor nagy hosszan végre felért, akkor szusszant egyet. A puskát újra megtöltve letámasztotta és körbenézett. A nyiladék többé kevésbé Nagygyanté felé mutatott, arra balkéznek Okány, lejjebb Kisnyék, aztán Sarkadkeresztúr. Az a kövesút, amely Zsadány felől jön, Keresztúrnak megy, így mondják az itteniek és Nagygyantét és inkább, mint régen ma is Gyanténak hívják. Ha már valaki Nagygyantét, mondd akkor megnézik, de ilyen árulkodó jel az is, amikor azt mondják: „Kőrös”. Jaj, attól égnek áll a hátán a szőr az ittenieknek. Kerezs, vagy ma már csak Körözs. Szigorúan rövid ö betűvel és esetleg „zs” betűvel a végén. Arthur szokta is mondani, hogy Kőrös nem itt van, hanem a Duna-Tisza közén és abból is van Kiskőrös, meg Nagykőrös.

A sárréti ember, azok a családok, akik nemcsak száz éve, hanem több száz éve itt éltek, akik a tatárt, majd a törököt verték innét ki, megtanulták, hogy aki messziről jön, azt jobb elkerülni és a nád, a vízi világ ebben mindig segítette is őket. Szorítani, szorítani lehetett őket, de előbb-utóbb többel kötötte be mindenki, hiszen szívósságukban, kitartásukban, hitükben, ez a nép mégiscsak megmaradt. Ha a nád, az áradások el is vitték a múltat és az emlékeket, mégis a szokásaikban, a viselkedésükben csak-csak megmaradt. Aztán lecsapolták a vizeket s lett, ahol nagyon jó földek születtek, de lett rossz, hideg, vizes, mélyfekvésű, no, meg sok szikes legelő. Igen tarka itt ma is a táj. Ahol gyep van, legelő van, ott ma se érdemes szántani. Feltörni fel lehet, de a természet mindig visszaveszi, ami az övé. A nád is meg-megmutatja magát vizes esztendőkben, pedig aligha emlékszik arra valaki, hogy ott valaha is nádas lett volna. A régi térképek azért, csak-csak megmaradtak itt is, ott is. Nem szabad elfelejteni, hogy „Várad”, Nagyvárad igen fontos központja volt a környéknek, hiszen Erdély kapujának számít…

Ahogy Hubert gondolatai a lesen kalandoznak, a nap lassan hanyatlik. Persze karácsony előtt vagyunk, ádvent utolsó hetében és éppen ma, december 21-én lesz az esztendő leghosszabb éjszakája…

Egyszer csak szri, szri, szri hangokat hall maga felett és már anélkül is tudja, hogy megpillantotta volna a kis csapatot, hogy őszapók érkeztek a közelébe. A fákon szinte ugrálva, keveset repülve, csendesen, halkan nyolc, kilenc kismadár ugrál a fákon. Nagyon kedves, félénk madarai az erdőnek és nehéz őket az etetőkhöz csalni. Néha, rá-ráfanyalodnak, de kerülik és jobban a szabadságot választják, az élteti őket. A kismadarak akár lehetnek 15 centiméteresek is, de viccesek, mert van úgy, hogy kilenc centiméter is lehet a farkuk. Barátságos kismadarak, akik a költés után egész télen együtt maradnak. A szülőkkel maradnak a fiókák és úgy járják csapatban az erdőket. A szálerdőn éppen csak átvonulnak, ilyen helyt nem igen találja meg még a madár sem a számítását, ahogyan a többi vad is kerüli az ilyen megbontott erdőket. Még szellős. Nem érzi magát jól itt a vad. Hideg is és annyi makkot nem talál itt a disznó, hogy egyszer jóllakjon vele. Amikor egyszer csak mozgásra lesz figyelmes.

Akkora hó nem esett, hogy ekével kellett volna megtörni a havat a vadnak, de annyi elég volt hozzá, hogy ha valami megmozdul, azt könnyebben észrevette az emberi szem. A fehér táj és a mozgás már felkeltette Hubert érdeklődését is és egyelőre távcsövezik. A szemén van a kereső távcsöve és úgy latolgatja az esélyeit.

Arthur szavai vannak a fülében, aki 100 méternél nem szeret messzebb lőni. Ezzel a kaliberrel nem is lehet – vallja, de Hubert, meg szereti a gyors őzes kalibereket,  a 222-t,. a 223-t és a 243-t is. Arthur meg úgy van vele, hogy amennyire csak tud, közelébe megy a vadnak. Hubert is szeret vadászni, de sokszor a dúvadat nem lehet annyira megközelíteni. Na, ezen aztán mindig nagyokat tudnak beszélgetni. Pro, kontra, olyankor Malvinka feladja, mert már sokszor mondta Arthurnak, hogy társaságban nem kell mindig a vadászatról beszélni és szakmai részletekben elveszni, mert a barátain kívül más nem tud bekapcsolódni a diskurzusba. De Arthur, amikor az erdészekkel van, vagy egy fogadáson egymásra találnak, általában előbb-utóbb vadásznak vagy még rosszabb: politizálnak. Előbb a vadászat, aztán az Erdészeti Minisztérium. Na, ott van vége mindennek és csatlakozik hozzájuk mindenki. Olyankor már tudják a feleségek is, hogy most minden elveszett. Hölgyeim! – mondta legutóbb Malvinka,  – úgy gondolom, hogy most már magunkért kell cselekedni, mert az Erdészeti Minisztérium problémái lassan a mi konyhánkat is eléri! Aztán kellemes mosolyok, összenézések után jóhangulatban folyt a karácsonyi parti is. Malvinka zseniálisan értett ahhoz, hogy fordítson és egy-egy megjegyzéssel elüsse, az egyébként éles témát. Mindenki tudta, még az is tudta, aki nem foglalkozott vele, hogy gond van. A feleségek hallották otthon, jöttek a hírek és ha nem is voltak szakemberek, mégis igen sokat tudtak mindenről. Azzal a kiegészítéssel persze, hogy ők már oldalról, kívülről látták, milyen nyakatekert intézkedéseket hoznak, érzelemből, szakmai féltékenységből olyanok, akiket sose választottak volna meg, akik mögé önként sose sorakozna fel a szakma. Persze élni kell, de Malvinkáék már képesek voltak érzelem nélkül és szigorúan, szakmai szempontok alapján értékelni. Nos, kétségtelen súlyos véleménnyel voltak…

Amikor Hubert megpillantotta a távcsőben a vaddisznót, mert az egy vaddisznó volt, azt hitte rosszul lát. Le is vette a szeméről a távcsövet, mert azt hitte, hogy felcsavarta a nagyítást, de akkor kapott észbe, hogy nincs az felcsavarva! Nem létezik! Akkora vaddisznó, akkora egyes disznó jött srégan keresztül az erdőn, hogy legszívesebben hazaszaladt volna Arthurét! Mert Arthurnak ezt látni kellene! Ekkora disznó nincs is! Kizárt! Nem lehet ekkora disznó itt. Ez biztos a hegyekből keveredett ide.

Aztán mind közelebb, közelebb jött. A puska ekkora már a lesdeszkán feküdt, alatta egy kis pléddarab. Ugyan nem volt szél semmi, de Hubert tartott tőle, ha eléri a nyomát, az öreg kan biztos megérez valamit. Olyan orra van a disznónak, hogy a föld alól kiássa a szarvasgombát, meglel mindent. Felforgatja a fácánfészkeket, összefog és megesz mindent, amit meglel és meg bír fogni.

A biztosító előre csúszott és nagyon bízott benne, hogy Arthur ápolja a puskáját és nem fog kattanni. Mindenesetre szorította, hogy biztos csendben ugorjon a helyére, aztán: Bumm! Jó találat volt, de egyet még lépett, amit a másik csőből leadott lövés követett. Végigdübörgött az erdő, végigmorajlott a szálerdő és azon túl a levegő le Okánynak, Kisnyéknek és Gyanténak is.

Gyantén az erdész erre várt. Tudta, hogy jár az a nagy disznó, látta az ablakból délután Hubertet és megkapta Arthur üzenetét is. Ha hallod a lövést, akkor gyere elébünk, a kastély alatt leszek Malvinkával. Tégy úgy, mintha csak éppen arra járnál…

Az erdész hallotta a lövéseket is, hallotta mind a két becsapódást és persze ismerte már Arthur duplagolyósának a hangját is. A környékben nem volt olyan puska másik. Aki látta, megjegyezte, aki hallotta, sose felejti el. A lovak repítették a szánt a havon. A két almásderes csengői messze előttük jártak és a rendszeresen fogatozott lovaknak, a hintó után, a szán olyan volt, mintha selymet húztak volna maguk után. Ekkor Arthur már kint volt Malvinkával és sétálgattak. Malvinka nagyon boldog volt és persze szerette az ő Arthurját. Mégiscsak, mégiscsak úriember ez az Arthur s nem hiába törődött vele annyit – örvendezett Malvinka. Ha ezt édesanyám láthatná, – gondolt a szüleire Malvinka, aki egyszer csak meghallotta a gyantéi erdész lovainak a csengőit.

Gyenese Emese: A nagygyantéi egyes kan

Jaj!! Malvinka már rögtön tudta, hogy azok nem lépésben jönnek s ahogy délre nézett, ahogy szemből sütött már a nap, a két ló, ahogy repítette a szánt, mintha kristálycukrot szórtak volna utánuk. Enyhe mosollyal nézte a kedves Arthurját, hogy vajon most mit fog mondani, hiszen arra most nagyon kíváncsi volt. Egy percig sem kételkedett ugyanis abban, hogy Hubert biztos, hogy nem a tavakhoz ment s az, hogy a fegyverét, betették Arthur páncélszekrényébe csak jó indok volt arra, hogy észrevétlenül elővegyenek egy másikat!

• Szervusztok! Meglőtte! – üdvözölte őket!

Malvinka egy pillanatra sem lepődött meg és tudta, hogy Hubert vadászni ment, de egyáltalán nem volt mérges, mert olyan szép, téli délután volt, olyan szép volt ez az Advent, annyi mindent bepótolt a Jóisten ebben a várakozásban. Ha olyan sok rossz is történt az évben, akkor sem lehetett haragudni semmire. Az más kérdés, hogy Malvinka és Arthur sosem felejt, de az most nem az Adventbe való. Szóval a drága édesanyám… – megmondta. Gondolt vissza édesanyjára Malvinka, lehet, hogy igaza lett… de csak mosolygott, mert Arthur nagyon boldog volt, nem különben az erdész és olyan lovak voltak azok, ott elől, mint a grófnak a lovai. Beszélik ezt is, hogy mint a vizsláit, azt is megmentették az okos parasztemberek, aztán kézről, kézre jártak. Papírokat hamisítottak, mindent elkövettek, hogy megmaradjon a kiváló vérvonal. A kutyával könnyebben voltak, mert azt jobban lehetett dugni, de a ló szem előtt volt, azt járatni, kocsizni kellett, azzal sok gond van, volt…

Hubert eközben lemászott a lesről, újra betöltött és ment a disznóhoz. Ahogy közelített, egyre nagyobb és nagyobb volt. Még nem gondokozott semmin, csak azon, hogy ha odaér, akkor mi történik. Régen nem vert ennyire a szíve. Lassan már kezdte elfeledni ezt az érzést és tessék, egy ilyen kan, hogy megdobogtatja a szívét. A nagy kan kemény pajzsa, vállpajzsa ugyan a harcokban megkeményedett, de a nagyöbű fegyver átütötte. Kicsit hátrébb csúszott, de a második lövés ott marasztalta. Az sem volt tökéletes, mert nem várt egy pillanatot, hogy az első lövéstől elhúzódó cső „helyére álljon”, de ezt még szoknia kellett. Arthur persze már rutinosan szokott ismételni. Van úgy, hogy hajtásban kettőt is terítékre hoz, – hiszi Hubert, mert látta a saját szemével is.

A kan akkora, bizonyosan se megmozdítani, de odébb tenni egyedül nem fogja. Képtelenség s ahogy puskájára támaszkodva térdel mellette, csengőkre lesz figyelmes. Erről szálerdő, arról is tiszta az erdő alja és képtelenség elbújni. Úgy jön felé egy szán, hogy egyszerűen innen képtelenség elmenekülni, amikor is a fogatos mögött, a bak mögött állva megpillantja Arthur bácsit, mellette Malvinka nénivel! Hátul a talpakon meg ott áll Pelyhecske, meg egy másik jómadár, azt is ismeri. Amolyan erdőjárók, jobban ismernek azok kint a határban mindent, mint akárki, mert biz’a gyalog járnak azok. Ők szedik fel a legszebb gombát, ők tudják hol a legjobb a bodza és hol terem a legnagyobb vackor a határban. Nincs mese, ide kellenek ők is…

Malvinka is ismeri őket, mert a gyógyfüveket, egyiket, másikat olyan helyről és akkor kell begyűjteni, amikor ő nem biztos, hogy ki tud menni, akkor Pelyhecske megy ki és hozza be azt, amit Malvinka kér. Szóval azon a fogaton mindenki ismer mindenkit, de senki nem tud a másikról semmit, sőt nem is hallott róla. Ki az? – neveti el magát Hubert, amikor egyszer hallott egy ilyen beszélgetést!

Persze Hubertnek nemcsak ettől ér fülig a szája, hanem mégiscsak egy akkora disznót lőtt, amit, ha életében egyszer az ember elejthet. Ez akkora disznó, hogy talán Arthur se lőtt ekkorát, majd megmérem én az agyarát. Mindenki Hubertnek gratulál, aki fellép Malvinkához, hiszen, ha már elrabolták, így illik. Hubert is tudja, hogy szépszerével Malvinka nem keveredhetett ide le Gyantéra. Innen még a lányok is megszöknek, ahogy volt is erre példa…

Az erdő lassan elcsendesedett. Az őszapók visszakanyarodtak a vén tölgyesbe, a göcsörtös, nagy hatalmas fák között csendesen elfészkelődtek s ahogy ereszkedett le az éjszaka úgy füstöltek egyre jobban a kémények is Gyantén és körbe, az egész környéken. Egy-két helyen már levágták a disznókat is és mentek a füstölők is. Készítették az emberek a kolbászt, arra pedig igen vigyázni kellett, hogy égjen is, de ne lángoljon fel, de el se aludjon, mert akkor megfagyhat. Vidéken mindig van mit csinálni és sose úgy alszik az ember, mint városon. Együtt él a természettel s ahogy besötétedik, ahogy elül a jószág, az ember is elhúzódik. Elcsendesedik decemberre minden, hiszen közeleg a karácsony. Advent utolsó hetében járunk és már alig kell hármat aludni karácsonyig…

December 28-án folytatjuk…

Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter
Illusztrálta: Gyenese Emese – A nagygyantéi egyes disznó

***

Hirdetni szeretne? Itt jelentkezzen: marketing@agrojager.hu