Karácsony napjára elcsendesedett a vihar és jó harminc centiméteres hó lepte be az egész tájat. Előtte is keményen fagyott, így alulról sem olvadt meg. A havazás pedig éppen jókor jött, mert a gabonának egyáltalán nem volt jó ez a nagy hideg. Ha felülről most nem védi a hópaplan, nagy az esély rá, hogy felfagyna és akkor megszakad a töve. A kastélyba bőven hordott be Arthur fát, emiatt Malvinka nem tudta nyaggatni, de mivel délutánra már Etrééket várták, a lakásban azért bőven akadt tennivaló, amiben, ha Arhur nem is, de Hubert igyekezett segíteni Malvinkának…

Festmény: Dr. Szilágyi Bay Péter gyűjteménye, festő ismeretlen

Malvinka nagyon szeretett sparlhelten főzni, aminek Arthur sem volt ellenére, mert egyrészt jó meleg volt a konyhában, másrészt mindennél finomabb volt azon az étel, akármi is főtt rajta. Most, hogy karácsony van, Malvinka igen kitett magáért. Ami halat hozott Hubert tegnap, azt kettéosztotta és halászlevet főzött a feléből, ahogy Vásárhelyen tanulta, mert ott, amikor rezidens volt a kórházban, igencsak ellesett minden trükköt és praktikát. Hódmezővásárhelyet valamikor nagy vizek vették körül és a város körüli falak egy-egy helyen még ma is látszanak. Haj, mennyit sétáltunk ott Arthurral, de egy szóval nem említette volna, csak lopva ránézett Arthur bácsikára, amit Hubert is észrevett és azon töprengett, hogy most miért pipázhat, ott a sarokban, lesve a téli parkot, meg itt a cinkéket az etető körül? Arthur rendkívül udvarias volt Malvinkával mindig és ha Malvinka nem akart valamit, akkor azt csak ritkán erőltette. Néha, már Malvinka azt hitte, hogy Arthur nem is akar tőle semmit és már-már kétségbeesett, hogy Arthur nem is szereti, de erről szó nem volt. Arthur ugyanis abban hitt, ha Malvinka magától nem akar vele lenni, akkor ne erőltesse rá senki. Majd Malvinka eldönti, ezt mondta otthon is mikor apja érdeklődött felőle. Persze azért rendszeresen írt neki leveleket, de sohasem vágott fel, hogy ő kicsoda. Nem hitt ugyanis ebben. Abban hitt, ha két ember egymást szereti, akkor azt majd eldöntik együtt, s ha egyfélét döntenek, akkor majd kigömbölyödik a dolog. Egyikőjük se mesélte el pontosan, hogy mi történt, de annyit tudni vélnek a manók, hogy Malvinka valamivel megsértette Arthurt s valahogy karácsony környékén lehetett. Aztán Malvinka megbánta…Nagyon megbánta, amit aztán Arthur bácsi megbocsátott és azóta is szeretik egymást. Pedig mennyire különböznek. Arthur a hegyeket hagyta ott Malvinkáért, pedig azok a hegyek! Nem is értelek Arthur, – szokta mondani neki a testvére Etre, Hubert apja. Tudod, hogy van ez Etre és pöffentett egyet a pipájával. Hubert egyszerűen nem hitte el, szinte hallotta, hogy mit gondol a nagybátyja és a nagynénje…Vagy beszélgetnek is, állt meg egy pillanatra a konyha előtt. Erre aztán mind a ketten ránéztek.

• Hubert! – szólt a nagynénje – Mit gondolsz, édesapád mekkora fenyőfát hoz?
• Akkorát, hogy rakoncákat kellett feltenni a váradi vasútállomáson a vagonra, hogy elhozzák Cséffáig! – vágott közbe Arthur, mert igen jól ismerte Etrét.

Tavaly akkorát hozott, hogy a teteje elkanyarodott a mennyezeten és nem lehetett feltenni rá a csillagot. Malvinka majd infarktust kapott! De persze nem ettől, hanem attól, hogy Arthur bácsi ezt jó előre tudva, bekészített egy igazi bányászcsákányt s mikor nem fért el a fa, felkiáltott: álljon arrébb, mert olyan nincs, hogy nem lesz csillag a fán és most ő felveri a padlót…

Malvinkának eszébe is jutott a válogatott komiszság és egy pillanat alatt odalett az Arthurral kapcsolatos romantikus régi történet. Abban a pillanatban fel is csattant, rendes főorvoshoz illően!

• No, kedves Arthur uraság! Ha leégett a pipája s úgy látom leégett, akkor méltóztasson felkelni és megteríteni az ebédlőben. Igazán hozhatnál fel egy kancsó bort is a pincéből, de nehogy le merjél menni a benti papucsodban!

Arthur nem igen volt hozzászokva, hogy vele bárki is így beszélhet és ha nem is állt szándékában visszaszólni, azért egy pillanatra felnézett Malvinkára, aki meg egyébként nem akarta folytatni, de a tavalyi viccelődés most mélyen érintette. A parkettát, ha fel merte volna verni Arthur, biztos elválik tőle.

Malvinka ugyanis tisztában volt vele, hogy soha nem találkozott olyan bátor, de egyben önfejű emberrel, mint Arthur, s jobban tette mindenki, ha nem mérgelte fel. Egyébként is, csak Malvinka tudott vele bánni. Mert Arthur igen jólnevelt is volt és rendkívül jólelkű is, de sokan, akik először találkoztak vele, előfordult, hogy nem vették komolyan. Annyira barátságos volt, hogy el sem hitte senki, milyen okos, mélyen érző személyiség. Hibája volt ez az embereknek, mert bár tudták, mi, mennyibe kerül, de azt igazán keveset tudták felmérni mi is az igazi érték emberben, állatban vagy egyáltalán egy-egy tárgyban. Arthur pontosan ilyen volt. Nehezen lehetett megítélni, hogy ki is valójában. Mit is tud? Hiszen, ha kellett megnyelelte a fejszét, de azt is tudta, hogy kell egy fővárosi fogadáson viselkedni. Bár ott újabban nem igen kell mondani mostanság semmit, mert mindenki csak bólogat és legutóbb az Erdészeti Minisztérium fogadásán is csak udvariaskodott mindenki. Komoly dolgokról sem ott, sem más fórumon nem esik mostanság egy szó sem. Mindenki kerülte a megbeszéléseket és még a szokottnál is kevesebb szó esett a szakmáról. Egy-két ficsúr ott tetszelgett, de ez nem hatotta meg a szakmát és a vendégeket sem. Akinek volt füle, értette, hogy virágnyelven beszélgetnek a vendégek, amiről az ágazati főosztályvezetőnek fogalma sem volt. Hogy is lett volna? – nevették. Meg persze voltak olyanok is, akikkel még a koccintást is lehetőleg kerülte mindenki, például a Falevelek szaklap egyik emberével. Mert annak se szakmai múltja, se iskolája. Az egyik oda is vetette: ne féljetek, hajtónk már van elég, vadászból meg már sokan is vagyunk… jó ízű nevetés és egy-egy pillantás követte. Akinek volt szeme hozzá, látta, hogy a kemény szavak mögött pragmatikus és szakmai alapokra helyezett álláspontok rejtőznek, de tényleg közelgett a karácsony és Arthurék, meg a többi erdész tudta, hogy sem az idő, sem a helyszín nem alkalmas jóformán semmire. A falu száját ugyanis nem lehet befogni – tartják a Sárrétben. Egyelőre mindenki várt, mert sokszor képes megoldódni egy-egy ügy, csak most az volt a legnagyobb baj, hogy túl sok kérdés, túl sok probléma torlódott már fel és akiknek meg kell oldani, tudvalevő, hogy nem lesz képes rá…régen se volt alkalmas és ha meg is tanulhatta volna, már kristálytisztán látszik, hogy bizonyosan arra sem képes.

Arthur ezen jót mosolygott, mert bár egyfelől borúlátó is volt, a humora mindig visszahozta a valóságba. Arthur olyan ember, bocsánat manó volt, aki saját magán is tudott nevetni. Bár most inkább Malvinka sikoltása jutott eszébe, amikor megjelent nagy komolyan a csákánnyal!

• Emlékszel, ugye Hubert? – vetette oda Hubertnek, aki egy szót sem mert szólni, mert látta, hogy míg terítettek, aközben belépett Malvinka is!
• Hogyne emlékezne Arthur! Hogyne! De hogy én milyen jól emlékszem!

Arthur egy szót sem szólt, mert már kitervelte, hogy holnap reggel Etre, a testvére, Hubert és ő megszöknek és biztos, hogy kimennek az etetőket feltölteni! Csak Malvinka gyanút ne fogjon, pillantott rá, de azt elcsípte Malvinka!

• Nem tudom, hogy mit forralsz Arthur, de ezúttal nem jársz túl az eszemen!

Arthur nézte Malvinkát és meglepve felhúzta a szemöldökét és olyan ártatlanul nézte, hogy már az is gyanús volt! Hubert nem is bírta ki nevetés nélkül és elnevette magát!

• No fiatalúr! Önben is csak csalódtam! Nem is kaptok semmi meglepetést az este, az már biztos! – aztán Malvinka sarkon fordult és otthagyta mind a kettőt!

Arthur csak kacsintott egyet Hubertre, aki meg sem mert szólalni, hiszen ő mégiscsak vendégségben volt, másrészt meg nagyon szerette Malvinkát és Arthurt is és nem akarta egyiket a másik ellenére jobban szeretni!

Arthur tett-vett, amikor Hubert valami szalvétáért ment ki, amikor a konyhaablakon kinézett az udvarra, a széles pult feletti hosszú ablakon kipillantva, a régi kampón egy fácánkakast pillantott meg. Ott, ahol annak idején ő is felakasztotta a vadkacsákat, amikor az öreg vizslával rucára (kacsára) vadásztak. Nyomban fel is kiáltott!

• Malvinka! Valaki hozott egy kakast!

Malvinka már meg sem lepődött, csak annyit mondott, hogy akkor szóljál Arthur bátyádnak!

Festmény: Dr. Szilágyi Bay Péter gyűjteménye, festő ismeretlen

Arthurnak több sem kellett és szinte páros lábbal ugrott bele a csizmájába! Malvinka is látta és éppen tett volna egy csípős megjegyzést, hogy a függönyt kellett volna ilyen serényen felrakni, miután kimosta, de ahogy kanyarította a kabátját Arthur, majd csak leverte a kezéből a tál mézeskalácsot s ez nem volt elég még, mert egy olyan cuppanós puszit is kapott, hogy ilyet legutoljára a Vásárhelyen adott neki, amikor elbúcsúzott tőle a pályaudvaron. Talán igaz se volt…

Azonban mire észbe kaphatott volna, Arthur már kint volt az udvaron és menet közben a kucsmáját húzta a fejébe. Hubert csak annyit tudott mondani: ha lehet, akkor elmegy segíteni Arthurnak… Persze nem volt az igazi kéredzkedés, mert azzal a lendülettel már ő is kint volt az udvaron. Malvinka ott maradt és ahogy beömlött a metsző hideg a lakásba, el is döntötte magában, hogy így lesz a legjobb, mert ez a két lókötő csak láb alatt volt és egyébként is úgy szenvedett mind a kettő, hogy azt már nézni  is alig lehetett. Menjenek csak…

A régi faoszlopon a szeg, amire mindig felakasztották a vadat, most nem roskadozott a sok lőtt vadtól, de az az öreg kakas, a négyéves sarkantyújával, minden eddig dolgot feledtetett. Bár nem tudták, hogy ki akaszthatta fel, mert a porhóban nehéz volt megmondani, ki jöhetett fel, de az bizonyos, hogy a kakas ott függött. Arthur annak ellenére, hogy a hegyekben nőtt fel, nagyon megszerette a síkot. A Dunántúlon mondják rövid i-vel is és sokan elszédülnek, hogy lehet, ennyire egyenes a táj, de itt olyan mocsarak, nádasok, vízi világ van, amelynek széle, hossza egy. Megismerni is csak úgy lehet, ha gyalogszerrel elindulunk. Akkor aztán lépten nyomon egy-egy vadvirágba botlunk és mindig van valami bája a tájnak, ami miatt bele lehet szeretni ebbe a vidékbe…A magas ártéri galériaerdők, a mély tölgyesek, az áthatolhatatlan nádasok és a rengeteg ér, patak, a sűrű kökényesek és a nyári éjszakák, a nyári éjszakák, amikor éjjel is szól a mezei pacsirta…vagy most, hogy amerre a szem ellát, vadludaktól, darutól hangos a táj, amikor a tükörjég a rianástól durrog…na az még a valami…

A kakast nem sokan hozhatták be ide. Az egyik a vátyoni ember lehet, a másik meg az öreg Samu bácsi, a barna vizslájával. Annak volt szokása, hogy amikor elmentek az urak a vadászatokról, akkor a kutyával még egyszer végigjárta a határt. Adott is le a vadból, meg vitt is haza. Ma se tudja senki, hogy mindet bemutatta vagy dugott is el. Ez már az ő titka, – mesélte Arthur Hubertnek, de ha már felvetődik a kérdés, akkor lehet a megérzés mögött van még valami…

Az lesz a legjobb, ha szárazon tépjük meg, vette elő a pipáját Arthur és megtömködve rágyújtott. Mindezt belülről jól látta Malvinka és bár nem bosszankodott, hogy Arthur és Hubert megszökött, kicsit féltette őket, hogy meg ne fázzanak! Arthur sokáig nem is várt. A pipába se tett annyi dohányt, amit szokott és ahogy elfüstölt, leakasztotta, még egyszer megtapogatta a mellehúsát és megállapította, hogy bárki is hozta, rendes ember volt. A vad is igen szép kövér és nincs szétlőve sem. Csak egy szem sörét ment a fejébe, mutatja Hubertnek Arthur, aki igen értette ám a sörétlövés tudományát…. egyébként….

A fácán öreg vadkakas volt. Ezt tudta Arthur és tudta az is, aki hozta. Persze tudta hova és kinek hozza, de ez nem is lehetett kérdés, hiszen régi betyárdolog az ilyen. Arthur értette ezt a nyelvet is, bár távol állt tőle. Az erdőjáró ember, aki kint jár, mást nyelvet beszél, mint akár a falubeliek, vagy a városi ember. Mások a szokásai és persze a bajt messze kerüli. Ismeri magát, ismeri a másikat is és találkozni nem akar senkivel. Nem is azért megy ki, de a mértéket is tudja s nem elvesz, csak, amit kint hagynak, azt szedi össze. Ha botorrú a vadász kutyája, a vadőr másnap nem bánja, ha kint találja Samu bácsit. Régi egyezségek ezek. Törvény sincs rá, de ha be kell hozni egy disznót, más oda nem állna a szán talpaira s még, ha menne is segíteni, jobb az olyan embert még kerülni is, mert olyan ügyetlen, hogy más is megsérül mellette. Azonban aki kint jár, mint a vátyoni ember is: jaj, az mennyire tudja a fogásokat. Ha kint valaki bajba kerül, a helyzet mindent felülír, mert ott a szokás, az parancsolja a jogot s ez, még ha kevés ember is beszéli, annak ellenére ma is él… Ami életben tartja, az az adott szó és a becsület, még ha az betyárbecsület is, bár ha egy ilyen ember ígér, akkor olyan nincs, hogy másképpen legyen…

Persze, hogy húzta Arthur az időt, de szépen, olyan takarosan megtépte a kakast, hogy még a fején sem maradt az apró tollakból és mikor beadta Malvinkának, a nagy kakukkos óra éppen kettőt szólt. Malvinka szinte legyintett, mert tudta, hogy menni kell Etréék elé és körbenézett. Persze minden készen volt már és lehuppant a nagy fotelbe a kandalló elé.

Cséffa volt legközelebb Geszthez. Régen, aki postára akart adni valamit, annak ide kellett átjönni. A vasút azonban csak odáig tartott. Gesztre meg az nem jött be. Két szánkót maguk után kötöttek és Arthur és Hubert eltűnt a kastély udvaráról. Hubertben volt annyi, hogy talán vinni kéne legalább egy puskát, de úgy volt vele Arthur, hogy akkor bizonyosan vadászni is akarnának és most arra nincs idő. Tisztelte annyira Malvinkát, hogy a vacsorát nem rontotta volna el holmi vadászatért, de hozzátette Geszt után:

• Azért lett volna rá igény!

Hubert nevette, de csak odaszúrta:

• Legalább a 222-est hoztuk volna el, netalán, ha rókát látunk…

Arthur tudta, hogy igazat szól Hubert, de most ne vadásszanak, mert abból csak gond lesz. A fát is fel kell díszíteni és..

• Hubert, láttad, hogy tegnap óta főz Malvinka nénéd? Nagyon megvetném magam, ha elpityeredne. Tudod mennyire fontos neki a karácsony!

Több szó nem esett kettőjük között. A hó szikrázott és mivel már délután volt, ma már bizonyosan nem olvad semmit. Kelet felé tartottak s ahogy egyre jobban mögöttük járt a nap a tiszta levegőben az Erdélyi-hegység nagy tömbje kirajzolódott előttük. Jól látszott, hogy a csúcsokon minden fehér. Egyszer csak Arthur még is csak megszólalt:

• Három csúcsa éri el az 1800 métert – s mire befejezhette volna, Hubert már sorolta is.
• A Nagy-Bihar 1847 méter, aztán a Vigyázó 1836 méter és az Öreghavas!
• Na az mennyi?
• Az nem jut eszembe, de az is 1800 méter felett van! – mondja Hubert.
• Na, akkor én meg mondom: az pedig 1825 méter magas.

Megálltak és úgy beszélgettek egy kicsit, amikor Arthur szeme sarkában mozgásra lesz figyelmes és látja ám, hogy a távolban Etréék jönnek! Egy percig sem késlekedtek.

Nagy öröm volt Hubertnek újra látni a szüleit! Meg is ölelte édesanyját, édesapját, aztán az egyik szánra a takaros kis fenyőfát, míg a másikra a málhájukat tette fel Hubert és úgy indultak négyen vissza Gesztre. Hamar kiderült, hogy hamarabb jött az ünnep miatt a vonat, bár nem sokkal, de így értek ide elébük.

Persze Malvinka már mindennel készen volt, de a kastély előtt, mikor előkerült a fejsze, hogy megfaragják a fát, akkor vették észre, hogy kis földlabdás fát hozott le a Pádisról Etre.

• Figyelj ide Arthur! Én nagyon sajnáltam ezt a kicsi fát és inkább kicsákányoztam. Lucfenyő. Ha ügyes vagy és vigyázol rá, akkor itt is megmarad.
• Az biztos, de most hordhatom rá a vizet egész nyáron.
• Hordhatod, de még egy ilyen aszály, mint ami idén volt, kizárt dolog, hogy beköszöntsön megint.
• Ne legyen igazam Etre, de én már nem hiszek senkinek. Tudod, itt minden vizet leengedtek, semmi nem maradt a csatornákban.

Biztos megint szakmáztak volna, de a két feleség olyan gyorsan elvarrta ennek a lehetőségét, hogy eszük ágába se jutott, hogy most meg a vízügyről beszéljenek. Jaj, tudták ezt a feleségek is, mert ezek erdészek voltak és akkor meg jöttek volna fatömegtáblával, meg a bruttó fatömeggel és pont erre nem voltak kíváncsi senki. Mondjuk Hubert se, mert abban a málhában igen sok kincs lehetett!

A fát Malvinka, Hubert anyukája és Hubert pillanatok alatt feldíszítette. Etre most egy kicsi fát hozott, de nagyon takaros kis fa volt. Dísze volt a szobának s mivel gyökeres volt a kandallótól messze helyezték el, hogy mikor kiviszik, megeredjen majd. Legyen belőle szép nagy fa. Malvinka hálás volt, hogy kis fát hoztak Etréék és egy pillanatra eszébe jutott Arthur akciója, de gyorsan elhessegette a kellemetlen emléket.

Hubert vadászkönyveket kapott, ahogy Arthur és Etre is. Mindegyik a nyakát nyújtogatta, hogy a másik mit kapott, de jól választottak Malvinkáék, mert egyiket se olvasta se Arthur, se Etre se Hubert. így majd egymásnak kölcsön kell adniuk, hogy ki tudják olvasni mindet. Volt ott egy Dél-Amerikáról, egy Afrikáról és egy Közép-Ázsiáról. Végül mindegyiket végiglapozta mindenki. Hubertnek került egy szép svájci bicska is, arra nagyon régóta vágyott, míg Malvinkának különleges hímzőfonalakat hozott a karácsony s Etrének egy igazán komoly prémkesztyű került még a fa alá, míg Hubert anyukájának egy selyemsálat csomagoltak be. Egy szóval mindenki talált egy-egy meglepetést. Persze alma és narancs is volt még a fa alatt. A régi idők emlékére pedig egy-egy dió is került fényes papírba csomagolva, cérnával a fára aggatva.

Malvinka egyszer csak megszólalt:

• Megterítünk és leveszem a tűzről a halászlét. Gyertek! – Hubert anyukája és Malvinka a konyhába indult!

Arthur csak ezt a pillanatot várta!

• Holnap van kedvetek kijönni a régi, grófi vadkamrába? Vinni kéne ki egy kis kukoricát meg szénát. Mindent előkészítettem!

Hubert csak levegő után kapkodott, de Etre már mosolygott, mert a bátyja minden hájjal megkent igazi erdész volt. Az egyetemen is mindenkit ismert és nem is tudja mi lett volna vele, ha Arthur akkor már nem Firma, amikor odajárt. Éppen csak kacsintott s mire ránézett Hubert, akkora már másodjára is. Persze Etrét sem kellett félteni, benne volt mindenben, amiben bátyja Arthur. Így ketten igazi csibészek voltak, mint a régi szép időkben! Még kisnyuszi volt hozzájuk képest Hubert, de jó úton járt, hogy őt se lehessen csak úgy megszorítani..

Egész vacsora alatt azon töprengett, hogy akkor most, hogy is fognak kimenni, meg megszökni. Meg hol van az a vadkamara és hol apjára, hol Arthurra nézett, de azok csak a halászlével, a csípős paprikával meg mindenféle mással voltak elfoglalva. Malvinka sejtett valamit, de csak Huberten látott furcsaságot és akárhogy is fürkészte Arthurt, sehogy se tudott rájönni, hogy mire készülnek, de hogy valami történni fog abban bizonyos volt…

Még az este beszélgettek és Arthur meghívta Etrét egy pipadohányra.

• Trinidadi! – mondta csak úgy, hogy az állát is megemelte. Aztán csak hozzátette még: – Ismered Valtert Kóróson, nem?
• Persze! – Firma volt az is, a te szobatársad volt az erdőmérnöki karon.
• Na, őtőle kaptam! – mondta.

Hubertnek kikerekedett a szeme erre. Aztán Arthur csak hozzátette.

• Volt neki bőven, tudod milyen Valter, nem sajnálja! – aztán kacsintott egyet Hubertre – Na, öcskös mutasd csak azt a bicskát! – s mikor Hubert odaadta úgy tett, mintha megfeszgetné erre is, arra is, de persze meg se feszítette egy centit se, de ettől akkorát ugrott Hubert, hogy el is felejtette mi is volt azzal a Trinidadival lent Kóróson.

Már villanyoltás közelében voltak, amikor Arthur odasúgta, hogy öt órakor!

Hubert alig bírt elaludni. Nem azért, mert hideg volt, hanem azért, mert sohasem volt még a vadkamrában és eleddig Arthur nem is beszélt róla. Azt se tudta, hogy mi is az és mikor mindenki elaludt, kilopódzott a könyvtárszobába és addig kereste, míg meg nem találta a lexikonokban! Akkor nyugodott meg, amikor rájött, hogy ez egy olyan része a területnek, ahol sohasem szólhat a puska, ahol a vad mindig nyugalmat talál és ahol mindig kell lenni takarmánynak, ivóvíznek. Ahol a vad nyugalma mindig biztos…

Szarvasok, vaddisznók, őzek, szarvasborjúk sorjáztak Hubert álmában elő, amikor Arthur és apja állt az ágya mellett.

• Csendben! – súgták neki.

Úgy jártak hárman a lakásban, mint az éjjeli lepke. Arthur, jól megrakta a tüzeket. A kandallót és a konyhában is a sparheltet, hogy pillanatok alatt olyan meleg lett mindenütt, hogy aki aludt, az még mélyebb álomba szenderült. Aztán a gondosan ápolt, olajozott nagy udvari ajtó, amilyen halkan kinyílt, olyan csendesen be is csukódott mögöttük.

Festmény: Dr. Szilágyi Bay Péter gyűjteménye, festő ismeretlen

Még sötét volt, amikor elérték a kastély sarkát, ahol három szánkó várt rájuk. Volt azokon lucerna széna, nyalósó, meg szemes tengeri (kukorica). Úgy indultak meg. Jó hosszú kötéllel voltak megkötve, ezért a tarkójukra vetve, onnan a mellkasuk felé kanyarítva, majd a kezük alatt visszahúzva vették a nyakukba a köteleket és úgy mentek, hogy a kezük szabadon volt, de eközben kényelmesen tudták húzni is a szánkót. Bár volt rajtuk bőven, de nem tapadt a hó, így, ha meg is álltak, akkor nem volt nehéz újra elindulni. Hubert megint bosszankodott egy kicsit, hogy miért nincs nála puska, meg, meg se mosakodott, de úgy volt vele, mégiscsak jó, hogy kijöttek etetni. Arthur persze kapva kapott az alkalmon, hiszen most egyszerre mégiscsak annyi takarmányt ki tudott vinni, amit máskor három fordulóval visz magával.

A vadkamara érdekes módon nem is volt olyan messze, mert elmentek a régi üvegház alapjai mellett, aztán egyet jobbra, egyet balra kanyarodva, ugyan tényleg sűrű erdőn át haladtak, de Hubert érezte, hogy ebben is van valami csavar, mert az útról egyáltalán nem lehetett ide belátni. Még arról az ösvényről se, amin eddig jöttek.

• Régi etetőhely ez. Még az öreg erdész alakította ki, de már az is olyan régóta elköltözött innét, hogy azóta csak én járok ide ki. Ha van egy kis takarmányom, rögvest kihozom, de az is egyre nehezebben jön össze. Pedig mindig mondom, ha törődünk a vaddal, akkor a vadkár is kisebb. Ki nem mozdulna innen semmi, ha a víz mellett talál egy kis takarmányt is.

Azzal a lendülettel Arthur már gyűrte is be a szénát az etetőbe, miután a sót vitt fel a nagy tuskóra, aminek előbb a vízelvezető árkát kotorta ki, mert nem igen akarta, hogy, ha majd megolvad az idő a só vízben álljon és jobban pusztuljon, mint ahogy a vad koptatja. Hubert eközben a szóróra terítette a szemes kukoricát, amit a vaddisznó majd szépen összebogarászik, de jön ilyenkor már a borz is és persze van itt bőven fácán. Az ilyen etetőkön aztán feltűnnek a szajkók és a szarkák is. Értékes minden egyes szem ilyenkor. Spórol a vad a mozgással és ahogy ott szöszmötölnek, az egyik fa mögül egy kíváncsi szarvastehén kukucskál rájuk. Arthur a fejét lehajtva, ha nem is gyorsan, de szelíd mozdulatokkal igyekszik vissza.

Hideg van és a vad tudja, hogy minél hamarabb össze kell szedni takarmányt, mert ha késlekedik, akkor nem marad semmi. Ahogy megmozdul körülöttük az erdő, Arthur megszól:

• Látod milyen bizalmas a vad, Hubert?
• Látom… – mondja Hubert elcsodálkozva.
• Látod, nekünk ezzel nem szabad visszaélni. Felelősséggel tartozunk a vad iránt és ilyenkor szorul helyzetét nem használhatjuk ki! Tudja, hogy itt biztonságban van.
• Ne félj, nyáron meg se tudod közelíteni őket – neveti apja Hubertet.

Arthur előkotorta a pipáját és mire végeztek mindennel, már jócskán megvirradt. Egy pipára való dohányt mégis csak elosztottak és ott pöfékeltek egyet az erdészek, miközben erről is arról is jött a vad szénázni. Hubert nem igen értette, hogy miért kell pöfékelni, mert csupa szutyok mind a kettő a pipától. Arról nem is beszélve, hogy büdösek és állandóan azzal szöszmötölnek. Szóval ki nem állhatta a füstöt.

Míg ott csendesen beszélgettek, kiderült, hogy az apja ismerte ezt a helyet, csak Hubertnek nem mutatták még. Úgy látszik eljött ennek az ideje is…

Mikor aztán végeztek, Arthur azt javasolta, hogy kerüljenek már egyet, mert van egy olyan érzése, hogy a tó körüli nádasba, megint bevette magát a róka. Meg lehetne hajtani karácsony után.

• Ugyan Arthur, azt sose sikerül meghajtani, mert olyan sűrű.
• Sűrűnek sűrű, de most előkotortam a kastély padlásáról a rémzsinórt. Évtizedek óta nem volt lent. Épp ideje lesz kipróbálni és itt, hogy nincs benne cserje, meg kéne próbáljuk.
• Legyen, de akkor nézzük meg érdemes lesz-e felállni!

Azzal egy másik nyomon keveredtek ki a sűrű erdő közepéből és már a kastélynak fordulva, hamar körbe fogták a nádast. Egyik erről, másik arról kerülte. A nyomok nem igen látszódtak, mert porhó volt, de amit meg akartak tudni arról megbizonyosodtak, hogy bizony odabent van benn róka!

• Ne is járjuk össze jobban – mondta Arthur.

És csakhamar visszafordultak a kastélynak. A három szánkót a kastély ezen végén leakasztották és onnan keresztül az udvaron a fás szín felé vették az irányt. Persze ott már a jó előre felhasogatott fát felmarkolták és úgy jöttek vissza a kastélynak.

Ezt a nagy igyekezetet azonban Malvinka és Hubert anyukája a konyhából végig nézte!

• Nézd, hogy igyekeznek – nevette őket Malvinka és Huber anyukája a konyhaablakból s mikor már egészen odaértek, kinyitották nekik az ajtót!
• Na, jó reggelt jómadarak! Hol jártak az urak ilyen korán? – fogadta őket Malvinka karácsony első napján.

Persze puska nem volt náluk akkor sem, amikor a szánkókkal jöttek fel a kastély balszárnyáig. Az tisztán látszott és azt is tudta Malvinka, hogy a fegyvereket biztos nem rejtették el odakint, mert azt Arthur nem kockáztatta volna meg, hogy valaki megtalálja, de azért csak ugratta őket tovább. Azonban Arthur nem volt egy cseppet sem megijedve.

• Jó reggelt! Csak fáért mentünk ki a fiúkkal – mondta Arthur bátran.
• Szóval fáért. Jó hideg lehet odakint, ha kendteknek úgy lefagyott a szakálla! – ugratta Malvinka Arthurt.
• Jaj, Malvinka! Tudod, hogy ilyenkor reggel van a leghidegebb!
• Na, elég a mellébeszélésből, te vén lókötő! Menjetek, mosakodjatok meg, mert készen van a reggeli. Megterítettünk, csak benneteket vártunk!

Persze Malvinkáéknak megint fogalma sem volt arról, hogy egy újabb vadászatra készültek fel a fiúk. Etrének és persze Hubertnek elképzelése se volt, hogyan akarja meghajtani a nádast Arthur, de abban biztosak voltak, hogy Arthur, mint mindig, most is kieszelt valamit…

December 28-án minden kiderül, hamarosan folytatjuk….

Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter
Festmény: Dr. Szilágyi Bay Péter gyűjteménye, festő ismeretlen